2011. jún. 21.

12. Úton hazafelé

Arra ébredt, hogy valaki a vállát rázza. Ösztönösen kinyitotta a szemét, de menten be is csukta, mert hirtelen érte a világosság. Erre a valaki pofon vágta. Nem volt túl nagy pofon, de olyan váratlanul érte, hogy ijedtében felnyögött.
- Ébredj már fel.
Poisonnak időbe telt beazonosítani, hogy a hang Ghoulhoz tartozik, és ettől egy cseppet sem lett jobb kedve. Remek. Mostantól pofozkodik is?!
Reflexből motyogott valamit, ami akár „anyád” is lehetett, de végül erőt vett magán, és megint kinyitotta a szemét.
Kiderült, hogy nincs is olyan világos. A nap még nem kelt fel, de az ég már egész kitisztult a feje fölött, és a szürkület lassan elűzte a sötétséget a kövek közt is. Poison az első pillanatban két dolgot érzékelt. Az egyik, hogy hideg a kő a háta mögött, és fázik, a másik, hogy Ghoul kabátjával van betakarva. Azonnal lelökte magáról, és tekintetével dühösen máris a fiút kereste, hogy elszámoljon vele a pofonért, de torkára forrt a szó.
Ghoul ott ült mellette, egy szál pólóban, és egyáltalán nem festett valami fényesen. Homlokán hosszú vágás éktelenkedett, és az arca bal fele csupa fekete volt a rászáradt vértől. Fáradtnak tűnt és dühösnek.
- Mi a franc történt veled? – kérdezte Poison döbbenten.
Ghoul megvonta a vállát.
- Semmi. Mázlim volt.
- Milyen, ha nincs mázlid?!
Ghoul nagyon csúnyán nézett rá.
- Én mondtam, hogy melegszik a szikla…
Poison egy szót sem értett az egészből.
- Mi van a sziklával?
- A szikla, amit felrobbantottak. Téged is az talált el, nem?
Poison előtt lassan tisztulni kezdett a kép. Az a furcsa, robbanásszerű hang tegnap, menekülés közben, aztán ahogy valami hátba vágja… Ezek szerint a BL/I felrobbantotta a fedezékül szolgáló sziklát? Lehet, hogy ezek a pisztolyok még erre is képesek… Mondjuk, a hármas üzemmódban…
Akkor viszont tényleg szerencséjük volt, hogy nem fejbe találta őket a szanaszét repülő törmelék. Bár… Ghoul végig mögötte volt, ő biztosan keményebb ütéseket kapott… Hirtelen azon kapta magát, hogy egész megsajnálta a fiút.
- Na mutasd – mondta, és már nyúlt is volna felé, hogy alaposabban is megvizsgálja az arcán a sebet, de Ghoul mérgesen elütötte a kezét.
- Semmi bajom! Inkább segíts.
Feltűrte a nadrágját. Poison egy pillanatig még döbbenten bámult a vöröslő vágásra.
- Baszd meg, Ghoul, azt mondtad, jól vagy!
- Jól van na, hazudtam! Szokásom. Na és?
Poison nem is válaszolt. Úgy döntött, ehhez ő nem aludt eleget… És azt is rosszul.
- Ez rohadt rondán néz ki…
- Csak kösd el szépen a seb fölött. Én nem tudom eléggé megszorítani.
- Mégis mivel?
- Ott az övem.
- Hol?
- Most ültél rá…
Poison gyilkos pillantást vetett rá, de azért engedelmeskedett. Ghoul a lábára tekert még egy zöld rongydarabot is, ami kísértetiesen emlékeztetett a ruhája anyagára (és tényleg, hová lett a ruhaujj? Nahát…), aztán csöndben tűrte, hogy Poison megszorítsa rajta az övet, a lehetőségekhez képest a helyére szögezve az anyagot.
- Kösz.
- Szívesen.
Hallgattak.
Poison meglepetten vette tudomásul, hogy esze ágában sincs piszkálni Ghoult, amiért tőle kért segítséget, azon pedig határozottan meglepődött, hogy az megköszönte. Nem volt ugyan túl hangsúlyos, vagy bőséges hálálkodás, de őszinte. Vagyis inkább illedelmes. Olyan, mint mikor az ember megköszöni, ha segítenek neki cipelni a csomagját. Természetes.
Nem nézte ki Ghoulból, hogy ilyen egyszerű és alapvető magatartási formákat is betart, főleg nem vele szemben…
- Kemény lesz neked a lefelé út. Ilyen sebbel – mondta hirtelen. Ghoul vállat vont.
- Nem fáj nagyon. Nem lesz baj.
- Biztos?
- Persze.
- Akkor gyere.
- Még nem.
Poison már állt is volna fel, de erre aztán megmerevedett.
- Mit nem?
- Még nem megyünk sehova.
- Ghoul! Reggel van! Hamarosan feljön a nap, és…
- Pontosan – felelte Ghoul somolyogva, de Poison olyan dühösen és értetlenül nézett vissza rá, hogy végül belátta, a fiú ezzel most nem fogja beérni. Egy kissé talán türelmetlenül folytatta.
- Korse nincs itt, szóval másvalakire bízta a parancsnokságot. Ez a mi mázlink, mert így meglephetjük őket.
- Itt akarod bevárni őket?!
- Persze. Korséből kinézem, hogy addig tartaná ostromzár alatt a hegyet, míg szomjan nem döglünk, vagy elő nem mászunk, de ezeknek nem lesz türelme addig várni. Tuti, hogy el akarnak kapni, és felmásznak majd ide. Mi meg majd szépen átcsúszunk köztük.
- Ilyen lábbal?
- Le lehet akadni a lábamról! – vágta rá Ghoul sértődötten, és olyan csúnyán nézett Poisonra, hogy az nem állhatta meg mosolygás nélkül. Azt viszont el kellett ismernie, hogy nem rossz terv. Végül is, addig jó nekik, amíg a sziklák fedezékében vannak. És ha a BL/I is a hegyen lesz, nem robbantgathatnak megint köveket sem, mert akkor őket is könnyen maga alá temeti a törmelék.
Egy kissé megnyugodva ült vissza Ghoul mellé a földre. Már csak egyvalami nem hagyta nyugton.
- Ghoul.
- Hm?
- Hogy úsztad meg a tegnapot? – Ghoul szélesen elvigyorodott.
- Ügyesen…
- Komolyan kérdezem! Direkt figyeltem, hogy hogy lehetne téged kihúzni a szarból, de eltűntél. A BL/I meg otthagyta a hegyoldalt. Most meg itt vagy… Nem is mentek utánad?
- Nem.
- Hogy csináltad?
Ghoul hirtelen oldalt kapta a fejét, és nagyon komolyan nézett rá.
- Esküdj meg, hogy ez köztünk marad, és nem köpsz be Defyingnál.
Poison meghökkenten bólintott.
- Persze, hogy nem köplek be.
- Beöltöztem BL/I-snek.
Poison pislogott néhányat, és várta a folytatást, de Ghoul szemmel láthatólag befejezte.
- Mit csináltál?
- Beöltözte…
- Azt értem! Kicsit bővebben!
Ghoul unottan sóhajtott.
- Lelőttem az egyiket, magamra kaptam a cuccait, és eljátszottam, hogy velük vagyok.
Ez sem volt sokkal bőbeszédűbb magyarázat, viszont hihetőbb sem.
- Neked komolyan volt időd öltözködni?...
- Csak egy ing, egy gatya, meg egy rohadt maszk volt az egész.
- Mindezt folyamatos tűz alatt…
- Ők nem hagyták abba a lövöldözést, nem én tehetek róla!
- És senkinek se tűnt fel?
- Ez a BL/I. Síkhülyék…
Poison szinte sajnálkozva nézett rá.
- Ghoul. Ez lehetetlen.
Ghoul próbált vérig sértettnek tűnni, de a vigyora persze azonnal elárulta.
- Itt vagyok, úgyhogy nem az.
- De. Lehetetlen. Találj ki jobb mesét.
Ghoul vállat vont, de nem felelt. Sütött belőle az önteltség, és Poison hirtelen rádöbbent, hogy a másik komolyan beszélt. Arcára kiült az őszinte döbbenet.
- Te komolyan…?
- Mikor vertelek én át utoljára, he?
- Szokásod hazudni – jegyezte meg Poison kajánul, de Ghoul csak legyintett.
- Most nem hazudok.
- Jó, de akkor is! Hogy úsztad meg, hogy ne ráncigáljanak le Korséhez? Egyenruhában a…
- Kivártam, míg rájönnek, hogy nem lő vissza rájuk senki.
- És bevették, hogy meghaltál?
- Vagy azt hitték, mégis megléptem valahogy. Igazából nem érdekel, mit hittek.
Poison elgondolkozott ezen egy percre. Szóval, amikor tegnap azt figyelte, hogy szállingóznak vissza a BL/I-sek Korséhez, akkor azok közül az egyik Ghoul volt? Ez már több volt, mint abszurd! Nem, Ghoul biztos lemaradt a visszavonulónál…
De ez akkor is őrület! Lehetetlen!
- Most se vagy éhes? – kérdezte Ghoul hirtelen. Poison meglepetten bólintott.
- De, de te… Tényleg...?
- Mi van?
- Azt hittem hülyülsz, hogy van nálad kaja.
Ghoul teli szájjal rávigyorgott, aznap már sokadszorra, azzal maga elé húzta a kabátját, és némi matatás után elővarázsolt az egyik zsebből egy – müzliszeletet! Poison megrökönyödve meredt a felé nyújtott apró kis zacskóra. Csokismüzli volt.
- Ez most komoly?...
- Én szeretem…
- És ezzel lakjak jól?
- Nem, ettől csak éhesebb leszel, viszont sok energiát ad.
Poison lelki szemei előtt felrémlett egy karcsú, sztreccses bugyiban flangáló lány, meg valami olyasmi, hogy „A Jóreggelt délig tartó lendületet ad”, de gyanította, hogy csak rég elfeledett gyermekkora egyik tökéletesen jelentéktelen és csöppet sem meghatározó élményéről van szó - és él benne a gyanú, hogy már akkor sem volt benne biztos, hogy ezt komolyan kell venni. Minden esetre Ghoul még mindig az orra előtt lebegtette a müzlit, és Poison úgy döntött, ez is több mint a semmi. Legalább nem a bogarakat fogdosta össze éjjel reggelire…
Ez hasznos gondolat volt, mert úgy elment az étvágya, hogy a – mellesleg apróra morzsolódott – három falatnyi müzlit is nehezére esett letuszkolni a torkán.
Határozottan nem érezte valami komfortosan magát. Persze, neki legalább ép volt a lába. És a jelek szerint a háta is megúszta egy kis zúzódással, mert még mindig rendesen tudott mozogni. Többé-kevésbé… Hirtelen észrevette, ahogy a nap első, bágyadt sugarai csöndesen a szemközti szikla tetejére kúsznak, mintha csak aranyport szórnának rá. Szép volt. El is gyönyörködött benne egy darabig, egész megfeledkezve magáról, amikor is Ghoul, aki eddig lehunyt szemmel ült mellette, hirtelen megérintette a karját. Poison felrezzent, és szinte csodálkozva nézett rá, de a fiú a szája elé kapta a mutatóujját, jelezve, hogy maradjon csöndben, így végül nem kérdezett semmit. Ami azt illeti, nem is volt rá szükség. Most már ő is hallotta a furcsa kaparászást…
- Le a csizmát – suttogta Ghoul, azzal ő is lekapta a sajátját a jobb lábáról is, és felállt. Poison némán engedelmeskedett. Nem kellett sokat gondolkoznia, hogy mi az a furcsa hang – pont olyan volt, mint amikor egy szilikon cipőtalp megcsikordul a sziklákon.
A BL/I egyenruhásai másztak felfelé a hegyen.
Ghoul sietve az eladdig párnának használt sziklatömb széléhez lépett, hogy onnan lesse ki őket, és Poison megnyugodva látta, hogy tényleg csak alig észrevehetően sántít – valószínűleg azt is csak azért, hogy kímélje a lábát, nem a fájdalomtól.
Stramm kölyök ez a Ghoul…
Végre ő is megszabadult a cipőjétől, és meggondolatlanul Ghoul után indult, de sikerül úgy rálépnie egy kavicsra, hogy kis híján felnyögött a fájdalomtól. Rohadt jó! Mi a fenének kellett levenni a csizmáját?!
Ghoul hirtelen lehúzta a fejét, és jelentőségteljesen ránézett. Poison értetlenül meredt vissza rá, mire a fiú dühösen megrázta a fejét, és egy bicskát kotort elő a zsebéből. Nahát. Hogy ennek mi mindene van...
Egy percig még visszafojtott lélegzettel vártak, aztán bekövetkezett az, amitől Poison a leginkább tartott. A hátuk mögül is felcsendült az a furcsa, kaparászó hang. Már indult is volna, hogy utánanézzen, de Ghoul még időben elkapta a csuklóját. Nem szólt semmit, még csak rá se nézett, és Poisonnak fogalma sem volt, mire készülhet. A zaj erősödött, és most már tisztán ki tudta venni a lépteket. Halk, óvatos léptek voltak, és legalább három emberhez tartoztak. Remek! Túlerő… Ghoul megérezhette az idegességét, mert egy pillanatra visszafordult felé, némán valami olyasmit tátogva, hogy „nyugi”, de ez Poisonon nem segített. A fenébe is, csak ez a pár rohadt szikla választja el őket a BL/I-től, és… Nem fejezhette be, mert Ghoul hirtelen elengedte őt, előlépett a szikla mögül, és a következő pillanatban a bicska halálos pontossággal metszette el az elé kerülő hófehér torkot. Poison felfogni sem nagyon tudta, mi történik, csak azt látta, ahogy a fiú megmozdul, és ahogy az álarcos egyetlen hang nélkül zuhan a karjaiba. Ghoul óvatosan, szinte gyengéden engedte le a földre, nehogy zajt csapjon, azzal felkapta a csizmáját a földről, és intett Poisonnak, hogy kövesse.
Óvatosan megkerülték a sziklát, és most a másik oldalon lapítottak. Poison érezte, hogy hevesen ver a szíve, és azt is tudta, hogy kivételesen nem csak az adrenalin miatt, hanem mert még mindig fogalma sincs, mire készül Ghoul. És mert vártak. Vártak! Ilyenkor! Mikor még legalább ketten kajtatnak a közvetlen közelükben, ide hallja minden lépésüket, nem is beszélve a többi rohadékról, akik ki tudja, melyik szikla mögött rejtőznek!
Még mindig vártak. Aztán a léptek elhaltak, és Poison lassan megértette, hogy nem vették észre őket.
- Gyere – súgta Ghoul halkan, és megindult a kövek közt. Hála annak, hogy még mindig nem vette fel a csizmáját, a halkabbnál is halkabban lépkedhetett – felfelé! Poison azt hitte, rosszul lát! Nem lefelé kéne most menni?!
- Ghoul…
- Gyere már!
- De…
- Két hét!
Ez lehetett a varázsszó, mert Poison végre engedelmeskedett.
Átléptek a holttest felett, és egy macskát is megszégyenítő csöndben vágtak neki a felfelé vezető útnak a sziklák közt. Ghoul a jelek szerint jól ismerte a terepet, mert egy pillanatig sem tétovázott, és sehol sem kerültek szembe leküzdhetetlen akadállyal. De alig néhány méterrel jutottak csak feljebb, amikor is a fiú ismét megtorpant.
- Indulj balra, lesz ott egy mederre néző perem. Öt perc, és ott leszek érted.
Poison bólintott. A perem... az jó rejtekhely. Feltéve, ha nem szorítják sarokba, mert akkor tényleg már csak a pisztolya marad. És feltéve, ha ez ugyanaz a perem, amit ő is ismer… Röhej. Tíz méteren sikerült eltévednie az éjjel?...
Látta, hogy Ghoul még följebb mászik, de nem törődött vele tovább. Nagyon, nagyon óvatosan átvágott két embermagas szikla közt, aztán még néhány lépés, és hirtelen ott találta magát a meder fölött. Lábai előtt szinte derékszögben ért véget a hegy, és ő meglepetten tapasztalta, hogy tudja, hol van. Bal kéz felől, a kráterrel párhuzamosan sokkal enyhébb volt a lejtő, ott mászott fel tegnap. Akkor viszont… Feljebb pillantott, és alig két méterrel a feje fölött meglátta azt a sima szikladarabot, ahol a délutánt töltötte.
Marhajó. Tényleg tíz méter alatt sikerült eltévedni… De ez most valahogy mégis megnyugtató gondolat volt. Ha tegnap nem vették észre, akkor talán ma sem fogják… Csakhogy most mászni kell. És csizmával a kézben, tíz centire a húsz méteres zuhanástól ez annyira nem szórakoztató élmény… Egy pillanatra elmerengett rajta, hogy visszaveszi a csizmát, de végül mégis inkább ott hagyta a földön, és mezítláb küzdötte fel a peremre. Jobb nem kockáztatni, még meghallják…
Egy csöppet talán megnyugodva dőlt hátra a hűvös sziklának, és végre, ha csak magában is, de hangot adhatott a dühének.
Mégis, micsoda baromság már ez? Ahelyett, hogy a kocsikat vennék célba, itt bújócskáznak a hegyen! Röhej… Ghoulnak tényleg nem volt gyerekszobája, hogy most éli ki magát?! Mikor bármikor megölhetik?! De nem csak Ghoulra volt dühös, hanem magára is, amiért ilyen könnyedén rá tudták venni erre. Pedig nem félt Ghoultól – ó, dehogyis félt! Mégis. Jóformán azonnal, feltétel nélkül tette, amit mond… Miért is? Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. De mindegy is volt. Ha még egyszer a szeme elé kerül... Ha még egyszer… Nem is tudja, mit csinál vele!
Fülelt. Valahol a feje fölött mintha motozást hallott volna, de nem láthatta, hogy valóban van-e ott valaki? Jó hír viszont, hogy őt sem láthatják… Csend lett egy időre, aztán megint lépteket hallott, de ezúttal az illető egy cseppet sem törődött az óvatossággal. Aztán megint csend lett. Poison moccanni sem mert. Megúszta volna? Ilyen egyszerűen? Még csak nem is látott élő BL/I-st?...
Néhány percig még feszülten figyelt, de semmi sem mozdult. Nem bírta tovább, és hason csúszva kilesett az alatta elterülő kráterre, de sehol sem látott senkit. Ez már több volt, mint gyanús...
Hol lehet Ghoul?
Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, nem vár tovább. Nem, esze ágában sincs megvárni, míg megtalálják! Már éppen azon volt, hogy visszamászni a csizmájához, amikor is motorzúgás hangja ütötte meg a fülét. Megdermedt, és ösztönösen újra a hűvös kőhöz lapult. Két fehér Pontiac ért a látómezejébe, a meder két-két oldalán, és kisvártatva egy harmadik is követte őket. Lassan haladtak, a homokos talajon néha mintha meg-megakadtak volna, de végül mindhárom elérte a szemközti aszfaltutat. Aztán elhajtottak. Poison döbbenten és értetlenül bámult utánuk.
Na, ez most mi a fene volt?
Feltápászkodott a földről, és nekivágott, hogy lemásszon a peremről. Odalent aztán magára húzta a csizmáját – lefelé sokkal nehezebb lett volna zokniban haladni, és egy cseppet sem volt biztos benne, hogy továbbra is el tudná viselni a talpát szurkáló kavicsok tömkelegét -, és újra körbenézett.
- Ghoul – mondta halkan, de nem kapott választ. Megindult visszafelé, arra, amerről jött.
- Ghoul.
Még mindig semmi.
- Fun Ghoul! – mondta szinte hangosan, és már majdnem elfogta a nyugtalanság, amikor végre valaki a nevén szólította.
- Erre, Poison.
Poison megkönnyebbülten indult meg a hang irányába. Ghoul ott ült nem messze tőle egy szikla tetején, és épp a csizmáját szenvedte a lábára, ami nem volt egyszerű mutatvány, ha nem akarta, hogy a rögtönzött kötés felcsússzon a sebéről, de Poison most nem tudta sajnálni ezért.
- Mi a fene volt ez?!
- Mármint…
- Feleslegesen kockáztattál! Elmentek mellettünk, simán…
- Igen, elmentek mellettünk, mert csatárláncban fésülni át a sziklákat nem túl okos dolog, ha velem húznak ujjat! – vágott közbe a fiú szigorúan, de Poison olyan csúnyán nézett rá, hogy végül nem bírta ki vigyorgás nélkül. – Csak ezt ők nem tudták…
- Simán leosonhattunk volna a kocsikhoz, és már itt se lennénk!
- Mit akarsz a kocsikkal?
- Szerinted mégis mit?!
- Úgysem vihettük volna el őket – felelte Ghoul, és nagyon komolyan nézett a fiúra. – Az felért volna egy öngyilkossággal.
Poison értetlenül bámult rá, mire hozzátette.
- A BL/I is rájött, hogy előszeretettel nyúljuk le a járgányait, úgyhogy bombát szereltek mindegyikbe. Ha csak hozzájuk érünk is, felrobbantották volna őket.
- De Steel Grinék is…
- Egy, Steel Grinéknek a múltkor volt idejük szétszedni a kocsit, kettő, rajtuk kívül senki sem volt már életben, aki megnyomhatta volna a gombot.
Poison elhúzta a száját. Ez igaz volt.
- Akkor is feleslegesen kockáztattál!
Ghoul mélyet sóhajtott.
- Te tényleg nem vagy egy észlény… Oké, egyet kinyírtam, így rés támadt a csatárláncukon, de megtalálták. Ha akkor lelépünk, akkor utánunk erednek.
- Mert így nem, mi?!
- Most mi vagyunk mögöttük, te hülye.
Poisonnak kellett egy pillanat, mire felfogta a mondatot. Aztán kitört belőle a röhögés.
Ő tényleg hülye…
- Örülök, hogy így elszórakoztatlak! – mondta Ghoul kicsit talán sértődötten, de Poison meg se hallotta. Nagy nehezen erőt vett magán, és végre rendezte az arcizmait.
- Oké… tisztázzuk. Bevártuk itt a hajnalt, hogy ők keressenek meg minket, aztán kinyírtad azt a rohadékot, hogy átcsússzunk a gyűrűn, de…
- Nem, hanem kinyírtam azt a rohadékot, hogy a gyűrű csússzon át rajtunk. Nem ugyanaz.
- És ha észrevettek volna?
- De nem vettek észre.
- Jó… szóval ezek után mi mentünk utánuk, meeeert…
- Mert ha rájönnek, hogy kinyírtuk egy társukat, akkor minket is ott keresnek majd, és arra számítanak, hogy rögtön lefelé menekülünk.
- …szóval mi elindultunk fölfelé, hogy hátha szembejövünk velük…
- Nem, mi elindultunk fölfelé, és elbújtunk.
- És ha észrevettek volna?
- De nem vettek észre!
Poison hosszan nézett rá. Nem tudta eldönteni, hogy Ghoul most komolyan beszél-e, vagy csak az ő agyát akarja húzni?
- Honnan tudtad, hogy nem vesznek észre?
- Sehonnan. De egy próbát megért, nem? – vigyorgott Ghoul, de Poison arcába nézve inkább gyorsan hozzátette. – Jó, egyértelmű volt. Nem volt rajtunk cipő, nem használtuk a pisztolyokat, rajtuk viszont ott virított az a rohadt maszk, úgyhogy a periférikus látás, mint olyan, náluk kiesett. Annak meg elég kicsi az esélye, hogy pont oda néznek, ahol mi vagyunk, nem?
- De ha kerestek volna?
- De nem kerestek! Mondom, hogy lejjebb kerestek, ezért jöttünk mi fel! És amiről azt hiszed, hogy nem lehet ott, azt nem is fogod észrevenni! Ennyi.
Poison sötéten mérte végig.
- Barom.
Ghoul rendületlenül vigyorgott.
- Duplán kockáztattál!
- És? Megúsztuk, nem? – felelte a fiú félvállról, mire Poison csak dühösen fújt egyet. Az igazat megvallva be kellett látnia, hogy ugyan őrült, de jó terv volt, mert bevált. Pedig ezernyi buktatója volt, és csak a szerencsén múlott, hogy mindet elkerülték… Poison pontosan tudta, hisz annyiszor megtapasztalhatta már, hogy ha bármi közbejöhet a BL/I-vel kapcsolatban, akkor az a bármi közbe is fog jönni. Ez Murphy első számú törvénye. Most viszont Murphy tökéletesen megfeledkezett róluk, és ez egy cseppet sem volt megnyugtató. Ha az ember így áthágja a természet törvényeit, annak mindig meglesz a böjtje…
- Jó – mondta végül dühösen. - És most?
- Most hazamegyünk – felelte Ghoul nyugodtan.
- És mégis hogyan?
- Mondom megyünk.
Poison már nyitotta a száját, hogy megint visszakérdezzen, de aztán megértette.
- Na ne szórakozz velem… Az van vagy húsz mérföld!
- Huszonnégy és fél.
- És hogy akarsz odáig elgyalogolni, ilyen lábbal?
- Semmi baja a lábamnak, oké?!
- Aha, csak…
- Poison! Megszabadultunk a BL/I-től, most kell eltűnnünk, mielőtt rájönnek, hogy átvertük őket! Nincs időnk kivárni, míg értünk jönnek.
- Mégis ki jönne értünk? – dünnyögte Poison sötéten.
- Mondjuk Kobra.
- Naja, majd pont ő…
- Pofa be, és lódulj! – Poison meglepetten pillantott Ghoulra. Ez a hangsúly még tőle is szokatlanul kemény volt és gyűlölködő. Vajon min kapta fel ennyire a vizet?...
- Te meg higgadj le végre – felelte kedvetlenül, csak hogy övé legyen az utolsó szó, de azért csak megindult lefelé a hegyről. Mert az az egy való igaz, hogy minél hamarabb érnek le, annál nagyobb az esélye, hogy elég messze kerülnek a bányától, mielőtt újra itt keresik őket. De hogy hazagyalogolni? A rohadt életbe is, ez egy kibaszott sivatag! Nincs se élelmük, se vizük, csak egy sebesült bal lábuk! Nesze neked, Murphy, most aztán kamatostul megkapod, ami jár neked!
De hát nem nagyon volt más választása, ha élni akart, mint nekivágni az útnak.
Ghoul nem hazudott, tényleg jól bírta a gyaloglást. Ugyan lassabban haladtak, mint az Poison szerint egészséges volt, de csak eleinte – aztán gyorsabban. És minél fáradtabb lett, annál tarthatatlanabbnak tűnt a tempó. Egyre melegebb lett, és őt egyre jobban kínozta a szomjúság. Ráadásul Ghoul ragaszkodott hozzá, hogy messze elkerüljék az utat, így a néhol bokáig érő homokban bukdácsoltak, ami csak még fárasztóbbá tette az egészet. És a tetejébe még kiderült, hogy Ghoul sokkal jobb kondiban van, mint ő, mert nem akart ötpercenként megállni pihenni… Igaz, hogy értelme sem lett volna, mert néhány kósza kaktuszt, vagy térdmagas követ leszámítva semmi sem volt, ami árnyékot adott volna. Ennek ellenére csak déltájban kezdett hallucinálni, amin Ghoul jókat mulatott, de azért engedélyezett egy hosszabb pihenőt is.
Kiderült, hogy van még nála müzli, amit testvériesen megosztott Poisonnal is – ő kapta a nagyobb felét, mert ő volt az idősebb.
Poison kimerülten terült el a homokban egy nagyobbacska bokor tövében, ami épphogy a fejének adott csak árnyékot. Müzli ide vagy oda, éhes volt, szomjas, iszonyúan fájt a feje, a háta, a lába, minden porcikája, és hányingere volt, de egyiket sem óhajtotta megosztani a mellé telepedő Ghoullal. Lehunyta a szemét, és próbálta meggyőzni magát, hogy a távolban kocsonyaként remegő italautomaták és szupermarketek csak víziók…
Ez már tényleg szánalmas. A huszonegyedik század embere már a sivatagban sem kutat vagy oázist lát, hanem szupermarketet...? Lehet, hogy mégiscsak jobb lenne szép csöndben szomjan dögleni itt… Úgy effektive az egész emberiségnek.
Érezte, hogy Ghoul is lefekszik mellé a homokba, de nem volt kedve megszólalni. Minden erejére szüksége volt, hogy megfékezze a rátörő szédülést, ami csak fokozta a hányingerét, de persze nem sokra jutott. Csukott szemhéján át is úgy forgott vele a világ, mint még soha.
- Majdnem félúton vagyunk, Poison. Ne most dőlj ki.
Ghoul hangja távolinak és visszhangosnak tűnt, és az igazat megvallva Poisont nem is nagyon érdekelte, hogy mit mond. Félúton… Jó vicc. Fel se kel ő innen többet, nemhogy még egyszer ennyit gyalogol…
- Hallod? Poison.
Komolyan azt várja tőle, hogy feleljen?
- Poison!
Poison mérgesen felhorkant, mert Ghoul erőteljesen megpaskolta az arcát.
- Ha még egyszer megpofozol, esküszöm, kiheréllek!
Ghoul kuncogott.
- Tudtam én, hogy semmi bajod!
- Persze, hogy semmi!
- Némi napszúrást leszámítva…
Poison nem is felelt. Naná, hogy napszúrást kap ötven fokban a tűző napon! Mégis mit várt Ghoul?
Egy darabig csendben feküdtek egymás mellett, de ez nem segített rajtuk.
- Mennünk kéne – jegyezte meg Ghoul csöndesen. – Defying így is kinyír.
Poison nem felelt azonnal. Defying. Valamit akart kérdezni róla…
- Miért nyírna ki?
- Mert nem értünk vissza időre, és mert félhullán cipellek haza.
- Nem te tehetsz róla.
- Az se tetszett neki, hogy elhoztalak. Egyáltalán, hogy elindultunk.
Poison megint horkantott. Kinek tetszett az? De talán ebből most Ghoul is tanult végre.
Tanul egyáltalán ő valamiből?
Hirtelen eszébe jutott, mit akart kérdezni.
- Miért is nem szabad tudni Defyingnak, hogy hogy menekültél meg?
Ghoul felháborodottan fordult felé.
- Olvastad te azt a házirendet?!
Poison kuncogott, de Ghoul így is értett a szóból.
- Baszd meg! Azt mondtad, elolvastad!
- Úgyse’ kell betartani, nem?
- Nem minden hülyeség benne!
- De. Hülyeség. Minden hülyeség. Az egész Killjoy baromság egy oltári nagyhülyeség. Meg a BL/I is hülyeség. Az egész  kibaszott világ egy kurva nagy hülyeség…
Folytatni akarta még, de Ghoul felpattant, és őt is felráncigálta a földről.
- Najó, most indulunk!
Poison tiltakozni próbált, de Ghoul nem hagyta magát.
- Akarsz mégegy pofont?
- Azt próbáld meg!
Ghoul megpróbálta.
Sikerült.
És használt is.
Ettől függetlenül Party Poison később nemigen emlékezett az út hátralévő részére. Az egyetlen, ami megmaradt benne, az az, amikor Ghoul hatalmasat lökött rajta, és ráordított, hogy nézzen az orra elé, mert majdnem rátaposott egy mérgeskígyóra. Gépiesen lépkedett a homokban, és egy idő után már nem is érzett fáradtságot, éhséget, vagy a meleget, csak azt, hogy iszonyúan szomjas. Ez a gondolat hamarosan olyannyira kitöltötte az elméjét, hogy egyszerűen képtelen volt másra összpontosítani. Már nem volt érdekes, hogy igazi-e az az italautomata, vagy nem, mert azt is képtelen volt felidézni, milyen íze van a víznek? Egyáltalán, képtelen volt bármit is felidézni, egy arcot, egy szagot, egy dallamot, vagy akármi mást, csak a kínzó szomjúság félig öntudatlan érzete maradt.
Csak akkor tért úgy-ahogy magához, amikor végre egy hűvös szobában találta magát, és valaki a kezébe adott egy pohár vizet. Néhány pillanatig döbbenten meredt maga elé, aztán felfogta, mit lát.
Egy hajtásra kiitta, de ez persze nem segített. Literszámra kéne most innia a vizet…
- Még.
- Hogyne, hogy aztán itt fordulj föl nekem… - hallatszott egy mély hang valahonnan a háta mögül, és Poison némi gondolkodás után ráeszmélt, hogy ez DeeDee hangja.
Döbbenten nézett körbe.
Valóban DeeDeenél voltak, a mocskos hangárban, vele szemben Ghoult ült egy másik rozoga széken, és Poison elégedetten állapította meg, hogy most már ő sem olyan fitt és jókedvű, mint reggel volt a szikláknál. Felröhögött. Nem volt rá különösebben semmi oka, de jól esett. Ghoul egy pillanatig megzavarodva meredt rá, de aztán ő is nevetni kezdett. DeeDee, aki most sem volt teljesen józan, de még tudta, hol van, mérgesen mérte végig őket.
- ’Fasz ütött belétek… Felkelni! Nem érek rá egész este titeket furikázni!
- Kösz, nem kell, majd vezetek – vágta rá Ghoul még mindig röhögve, és felugrott, de szemmel láthatólag nem állt valami biztosan a lábán. Poison ezen megint röhögött egy sort, és Ghoult ez megint magával ragadta. DeeDee szentségelve kiterelgette őket a hátsó ajtón, egyenesen a saját Nissanjához, és rájuk parancsolt, hogy szálljanak be. A két fiú egymásra nézett, és vigyorogva engedelmeskedett. Egyikük sem tudta volna megmondani, min nevetnek még mindig.
- Na, milyen fuvart szereztem neked, Poison? – kacsintott rá Ghoul.
- Részeget!
- Kabbe!
DeeDee csúszott a volán mögé az első ülésre.
- Kuss! Szemeket becsukni, és nem összehányni a kocsimat!
- Nyugi, majd vigyázok – vigyorgott Ghoul, és kényelmesen hátradőlve az ülésen letekerte az ablakot, de DeeDee sötéten nézett rá.
- Nem is neked mondtam.
Poisonnak eszébe jutott a Cadillac, amin megint nevetni kezdett, de DeeDee felháborodottan kiáltott fel.
- Hallgattasd már el Ghoul! Szétmegy a fejem!
Ghoul gyorsan befogta Poison száját, mire az ösztönösen beleharapott az ujjába.
Ghoul felkiáltott fájdalmában.
- Anyád! Siess, DeeDee, ez megveszett…
- Mit csodálkozol, megfőzted a napon!
Kifordultak a szerelőcsarnok mögül, és néhány pillanat múlva máris az úton robogtak. Többé-kevésbé az úton… Az igazat megvallva DeeDee jelentős mennyiségű alkohollal a vérében is képes volt nagyjából egyenesen hajtani, gondosan a két kerék közé csapva a sárga sávvonalat, de ez nem is volt baj – a Zónák területén igencsak ritka volt a szembeforgalom. Nem mentek túl gyorsan, az ablakon besüvítő menetszél mégis magához térítette kissé Poisont – Ghoult pedig teljesen. Amikor a benzinkút elé értek, szinte már vidáman szállt ki, és csöppet sem bizonytalan léptekkel kerülte meg a kocsit, hogy segítsen Poisonnak is.
- Hé, tudok én járni! – csattant fel a fiú mérgesen. Ghoul elégedetten lépett hátra egy lépést.
- Jól van na… - Mondani akart még valamit, de ebben a pillanatban Kobra bukkant fel a benzinkút bejáratában, és széles vigyorral a képén máris feléjük száguldott.
- Hol a fenében voltatok?! – kiáltotta megkönnyebbülten köszönés helyett, és egyszerre karolta át a két fiú nyakát. Poisont egészen meglepte ez a hirtelen szeretetnyilvánítás, de Ghoul a jelek szerint hozzá lehetett szokva, mert csak annyit jegyzett meg.
- Ne melegíts még te is, így is megdöglök!
Kobra villámgyorsan elengedte őket, és vigyorogva lépett hátra.
- Halálra aggódtam magam!
- Az a te bajod! – vágta rá Ghoul, és Poison nem tudta nem észrevenni, hogy gúny helyett valami egészen más cseng a hangjában. Öröm...? Döbbenten pillantott Ghoulra, de a fiú nem nézett rá.
Létezik, hogy egy ilyen hétköznapi mondat, minthogy „aggódtam érted”, ilyen boldoggá tegye Ghoult? Éppen őt?... DeeDee lépett melléjük, és jelentőségteljesen megvakarta az orrát. Kobra észbe kapott.
- Kösz, hogy hazahoztad őket, Dee.
- Hozzám aztán nem fészkeli be magát még egyszer a fajtátok! – vágta rá a férfi dühösen, de azért megnyugodva mérte végig a társaságot. Kobra épp csak egy bocsánatkérő mosolyt villantott rá, aztán máris indult vissza a bolt hűvösébe. A másik kettő követte, csak DeeDee maradt odakint.
- Hol a fenében voltatok?
- Majd elmondom – felelte Ghoul. - Doki?
- Bent vár.
- Vár?
- DeeDee szólt neki rádión, hogy nála vagytok.
- Aha…
Ghoul már nem figyelt rá. Leemelt a polcról két palack vizet – az ásványvíz túl erős szó lenne erre -, és az egyiket Poison felé nyújtotta. A fiú azonnal lecsapott rá.
- Kerestünk titeket a tónál reggel – mondta Kobra, szemmel követve a mozdulatot.
- Akkor lassúak voltatok – vigyorgott Ghoul.
- Tényleg képes voltál DeeDeeig gyalogolni?
- Persze.
- Poisonnal?
- Naja, ezt soha többet…
Éles, roppanó hang hallatszott. Pontosan olyan, mint amikor valaki kezében összeugrik egy műanyagflakon… A két fiú döbbenten fordult hátra, aztán egyszerre kiáltottak fel.
- Ne!
Ghoul volt a gyorsabb, és villámsebesen kiütötte Poison kezéből az üveget. A fiú megtántorodott, és el is esett volna, ha Kobra nem tartja meg.
- Baszd meg, ennyi eszed nincs?! Ki mondta, hogy egyszerre megihatod?!
Poison alig hallotta Ghoul szavait. Most, hogy az éltető víz már nem csurgott le a torkán, ugyanolyan kibírhatatlanul szomjasnak érezte magát, mint azelőtt, ráadásul a gyomra is háborgott, és újra elfogta a szédülés. Valami rémlett ugyan neki, hogy nem feltétlenül jár jól az ember, ha teljesen kiszáradva hirtelen magába dönt másfél liternyi bizonytalan eredetű vizet, de hát ki tud ilyenkor parancsolni magának?... Najó, a jelek szerint Ghoul tud, de rajta kívül… Hirtelen felfogta, hogy Kobra fogja a karját. Vadul ellökte magától.
- Hagyj békén!
A másik kettő összenézett.
- Najó, Poison, tűnj el, és fürödj le, az majd helyrehoz. Én beszélek Defyinggal. – Nahát. Fürdés. Jó hűvös víz… Ghoulnak mégis csak vannak egészen használható ötletei is. - Kobra? Te vigyázz rá.
A fiú hevesen bólintott, de nem nézett a bátyjára, Ghoul pedig bicegve eltűnt a hátsó szobába vezető folyosón.
Defying szó szerint az ajtóban várta már.
- Hol a picsába’ voltatok?
- Kicsit elszámítottam magam, és sétálni kellett hazáig…
- Kobra kikészült miattatok.
- Most már jól van.
- Már. Korse?
- Ő is jól van…
- Mutasd a nyakad.
- Nem kaptak el.
- Mutasd a nyakad!
Ghoul engedelmesen lehajolt hozzá, hogy a férfi kényelmesen hozzáférjen a tarkójához. Defyink nem túl finoman tapogatta végig a bőrét, aztán elengedte a fiút.
- Mázlid van…
- Mondtam, hogy nem kaptak el. Tudod, hogy sose hagynám.
- Egy éjszaka a BL/I-vel! Nézd el nekem, ha gyanakszom!
Ghoul nem felelt. Defying alaposan végigmérte.
- Baszott szarul festesz. Mi van a lábaddal?
- Belerúgtam egy kőbe – felelte Ghoul, és maga alá húzott egy széket, aztán lelökte magáról a csizmáját. Csupa vér volt a kötés. Defying szemöldöke felszaladt, ahogy meglátta.
- Belerúgtál…
- Nagy kő volt.
- Ennyire?
- Jó, akkor szikla. De nem fáj nagyon.
- Mert sikeresen kinyírtad az összes rohadt idegszálat… - dünnyögte a férfi kedvetlenül, szinte már aggodalmaskodva, míg óvatosan lefejtette a vörösre színeződött anyagot a sebről. Nem lett sokkal vidámabb az arca.
- Ocsmány.
- Kösz…
- Én összevarrnám. – Ghoul elhúzta a száját.
- Én nem.
A Doki vállat vont, és közömbösen nézett fel rá.
- Felőlem. De ne nekem sírj, ha beledöglesz a vérfertőzésbe.
Ghoul megint fintorgott, de végül bólintott. Defying elégedetten egyenesedett fel a székében.
- Hozom a cuccot, te itt megvársz. El nem mozdulsz innen. Értetted?
Ghoul némán, újra bólintott, és szemmel követte a férfit, ahogy eltűnik a folyosón. Mélyet sóhajtott.
Valamiért egészen biztos volt benne, hogy megint meg fog feledkezni a fájdalomcsillapítóról.

Írta: Manton Jager 0 megjegyzés
Címkék:

11. Nyomtalanul

Poison csöndben ücsörgött a peremen, hátát félig egy nagyobbacska sziklának vetve, és nem gondolt igazán semmire. A nap már lement, és pillanatról pillanatra egyre nagyobb lett körülötte a félhomály. Ráadásul valami idióta prérifarkas is vacsorának nézhette, mert háromszor is megkörnyékezte, mire végre sikerült úgy fejbe találni egy kővel, hogy ne legyen kedve visszajönni…
Mellesleg, nem úgy volt, hogy a prérifarkasok nem támadnak emberre?
Erről aztán eszébe jutott, hogy Mikey mennyire akart egy kutyát mindig is. Persze, sose lett neki – „fiam, kutya nem való a lakásba” -, és ő még ugratta is érte, hogy képes volt a zsebpénzét kutyamagazinokra költeni a Playboy helyett, pedig akkoriban titkon ő is ölni tudott volna egy macskáért… Most speciel egy pohár vízért is.
Iszonyúan szomjas volt. Mit meg nem adott volna, ha legalább egy doboz kóla lenne nála… Sose szerette, de most még azzal is megelégedett volna. Hadhatnél mindig volt, anélkül létezni sem tudott. Pedig rohadt drága mostanában… Bezzeg amikor ő gyerek volt, még fillérekért adták, hegyekben álltak a szupermarketekben! Citromos, cukormentes, félig cukormentes… És mennyi piával lehetett keverni! De a színe volt a legjobb. Fekete. Komoly baj lehet az emberekkel, ha képesek meginni azt a fekete löttyöt…
Erről aztán eszébe jutott a BL/I, ami meg csupa fehér. Leszámítva Korse kocsiját… Sóhajva erőt vett magán, és kissé előrébb csúszott, hogy óvatosan kilessen a mederbe.
Miután Korse elhajtott, Poison megpróbált lejutni a hegyről, de nem sok sikerrel. Csúnyán kereszttűz alá került, és ha nincs itt annyi kő, nem is úszta volna meg… Azóta a sziklarengeteget, ami tényleg olyan volt, mint egy miniatűr hegy, valóságos kis ostromgyűrű vette körbe, és Poison hét egyenruhást számolt, de lehet, hogy többen voltak. Attól függ, Ghoul hányat szedett le közülük…
Ghoul.
Poison kedvetlenül visszakúszott a szikla tövébe. Odalent még mindig nem volt semmi mozgás, de hát az nem jelenti, hogy nincs is ott senki… De végeredményben ez mindegy is.
Nemsokára teljesen sötét lesz, és akkor újra megpróbálkozik a szökéssel. Nem lehet olyan nehéz, hiszen pisztolya neki is van, és most ügyesebb lesz… Három Pontiac még mindig itt van valahol, nincs hát más dolga, mint leteríteni pár rohadék BL/I-st, és meglépni az egyikkel. Volt már nagyobb bajban is, nem igaz? És különben is, ha Ghoulnak ment a minap, akkor neki is fog…
Ghoul.
Hova a fenébe tűnhetett?
Poison a délután folyamán nem teljes másfél percet szánt rá, hogy alaposan meggyászolja az egyetlen embert, aki állandóan vele törődött, mióta ide került, és akit éppen ezért bármikor készséggel és szívből meg tudott volna fojtani, de hamar vége lett a rögtönzött gyászmisének. A BL/I, miután szorgosan ripityává lőtte a meder oldalát, szétszéledt, hogy szemmel tarthassa a környéket, csak négyen maradtak a mederben. Ők aztán újra nekivágtak az emelkedőnek, és Poison legnagyobb meglepetésére, aki árgus szemekkel leste őket a perem biztonságából, nekiláttak összeszedni a halottakat. Négy holttestet cipeltek le, és vágtak be Korse kocsijába, aki aztán egymaga ült a volán mögé, és egymaga hajtott el a naplementébe, hogy csak úgy porzott utána az út. Ennek lassan két órája már. És két óra alatt még mindig semmi más nem történt - azt leszámítva, hogy Poison meggyőzte magát, hogy Ghoul életben van, mi több, kutya baja, és alighanem éppen Defyinggal iszogatja a sörét. Ez két okból is valószínűnek tűnt. Az egyik, hogy Flaggy Bear esete bebizonyította, hogy Korse élvezi, ha kínozhatja a Killjoyokat, és holtbiztos, hogy egy olyan… fontos személyiség, mint Ghoul halála kellően sokkoló lenne rájuk nézve ahhoz, hogy Korse még véletlenül se hagyja ki a mulatságot. Biztos, hogy őt is elkocsikázná Defyingnak… Viszont csak négy test került elő, és mind a négy fehér egyenruhában volt. Vagyis egyik sem Ghoul. Ez azért már több mint logikus…
A dolog másik része még egyszerűbb. Kobra néhány nappal azelőtti viselkedése tanúsítja, hogy ha egy Killjoy bajba kerül, akkor a többi enyhén szólva is szarik rá. Vagyis, ha Ghoul tényleg meg is úszta ezt a kis kalandot, akkor is holtbiztos, hogy esze ágában sincs itt maradni, főleg nem úgy, hogy utálja őt. De ha mégis – ő nem Killjoy. Nincs miért törődni vele.
Poison nem tudta eldönteni, örüljön-e ennek? Jól esett volna a tudat, mondhatni erőt adott volna, hogy nincs egyedül, hogy számíthat valakire, aki segíteni fog neki – de sose volt túl jó az ilyenekben. Általában ő segített másokon, nem pedig fordítva. És ami azt illeti, sosem várt érte viszonzást, még csak köszönömöt sem, de Ghoul… Ghoul határozottan az a fajta ember volt, aki tapintatos hallgatás helyett inkább halálra cikizné érte, ha akár csak egy öngyújtót is tőle kérne kölcsön. Nem, határozottan semmi szükség rá, hogy Ghoul legyen a nap hőse!
Persze, az is lehet, hogy megsebesült, és most magatehetetlenül fekszik valahol. Talán egyenesen haldoklik… De nem, azt biztos nem, előbb lövi fejbe magát, minthogy élve falják fel a bogarak. És ebben mondjuk még igaza is van…
Poison kedvetlenül vette észre, hogy rendkívül kellemetlen számára mindenféle Ghoullal kapcsolatos gondolat. Mondhatni, egyik variációval sem lenne elégedett. Hát tényleg ennyire ki nem állhatja?...
Mire teljesen sötét lett, arra jutott, hogy tulajdonképpen nem is utálja Ghoult, aki nem is szemét, csak megfőtt az agya a napon. Ez már egészen tűrhető gondolat volt. Arra legalább is elég, hogy lecsendesítse a lelkiismeretét, amiért nem kereste meg Ghoult. Persze, esélye sem lett volna, elvégre is a BL/I ott rajzott körülötte, rá vadásztak, azzal pedig senkinek sem használ, ha lelöveti magát, pláne nem Ghoulnak; de ez a hozzáállás meg kísértetiesen hasonlított Kobra eszmefuttatásához, hogy miért is nem akar segíteni Flaggy Bearéknek…
Mindegy.
Ghoul ide vagy oda, most az a legfontosabb, hogy lejusson innen, különben a BL/I-nek nem lesz sok dolga vele, mert holnap estére szomjan hal.
Nehézkesen feltápászkodott a földről, és megtornáztatta az izmait, nehogy valami baleset érje mászás közben. Jól is tette, mert eléggé elgémberedett mindene, ráadásul most, hogy olyan sokat ücsörgött, hiába minden kímélet, a háta is megint fájt. Remek. Fájós háttal, korom sötétben, vadidegen helyen kell lemásznia egy kurva hegyről, egy csapat kurva BL/I-s orra előtt. Remek!
Bár, még ez is jobb, mint fényes nappal csinálni meg ugyanezt, olyan tökéletes célpontot nyújtva, hogy egy ötéves sem tévesztheti el…
Tapogatózva indult meg a kövek közt, és bár a szeme jócskán hozzászokott már a sötétséghez, így is minden lépésére ügyelnie kellett.
Megkerülte a sziklát, aminek a tövében az estét töltötte, és a mederrel ellentétes oldal felé indult. Lassan haladt, és nem csak azért, hogy minél kisebb zajt csapjon, hanem mert a hatalmas kövek sűrűjében a hold maradék gyenge fénye is elenyészett – néha szó szerint az orráig sem látott. Ráadásul azt sem tudta, merre is megy pontosan?
Jó húsz perces bolyongás után végül belátta, hogy sikerült eltévednie. Bármerre is nyúlt, mindenütt csak a tűző naptól még mindig langyos sziklák érintése várta, ösvény még mindig sehol, és lassan már abban sem volt biztos, hogy merre van a fent és a lent, nemhogy azt meg tudta volna mondani, merre van a meder…
- Basszameg! – dünnyögte maga elé dühösen.
- Halkabban nem megy, Poison?
Poison pisztollyal a kezében, mint a villám fordult meg, és hevesen dobogó szívvel meredt a sötétbe. Alig két méterre tőle Ghoul ült a földön - legalább is a hangjából ítélve ő volt, mert alakján nem lehetett kivenni a sötétben.
- Ghoul… Baszd meg! Majdnem lelőttelek!
- Ezért nem szóltam eddig.
- Mi?
- Kétszer mentél el mellettem.
Poison gyanakodva lépett közelebb. Ghoul halkan beszélt, és hangjában nyoma sem volt a gúnynak. Vagyis, valami oltári nagy baj van…
- Hé… Jól vagy?
Ghoul bólintott, de aztán eszébe jutott, hogy a másik ezt most aligha láthatta.
- Persze.
- Hogy a fenébe kerülsz te ide? – kérdezte Poison, és végre rászánta magát, hogy egész a fiú mellé lépjen. Tényleg Ghoul volt.
- Szerinted?
- Jó, de azt hittem…
- Mit?
- Hogy hazamész.
Ghoul hallgatott egy pillanatig.
- Nem úgy jött össze.
Poison próbálta kivenni a másik arcát a sötétben, de Ghoul megérezhette, mi jár a fejében, mert lehajtotta a fejét. Nem szólt semmit.
- Mi bajod?
- Mondom, hogy semmi – felelte Ghoul. - Te rendben vagy?
- Persze! – vágta rá Poison szinte sértődötten, de aztán önkéntelenül is elvigyorodott. – Csak nem aggódtál?
- Csak szeretnék még élni egy kicsit. Kobra elevenen megnyúz, ha valami bajod lesz.
- Kobra csak ne aggódjon miattam!
- Ja, tényleg, persze. Most épp nem az öcséd…
- Soha nem is volt az!
- Oké-oké! Felfogtam.
Poison nyugtalanul mérte végig. Holtbiztos, hogy nagyon nem stimmel vele valami… de végül úgy döntött, ráér még a kérdezősködéssel. Most az a legfontosabb, hogy eljussanak a kocsikig. Erről aztán eszébe jutott, mennyire nem akarta, hogy Ghoul is a közelében legyen – most valahogy mégis megnyugtató volt, hogy ketten lesznek ennyi rohadékra. Így már-már biztos, hogy meglesz az a kocsi…
- Na gyere.
- Hova? – nézett fel Ghoul döbbenten.
- Eltűnünk innen a fenébe…
- Mi…? Te talán letalálsz innen korom sötétben?
- Előbb-utóbb…
- Persze, aztán meg céllövöldének használnak!
- Ők se látnak semmit.
- De hallanak. Nem megyünk sehova reggelig.
- Mert nappal aztán nem látnak meg, mi?
- Nem megyünk sehova – ismételte Ghoul nyugodtan. – Különben lőttek a megállapodásunknak.
Poison erre aztán kelletlenül lehuppant mellé a szikla tövébe. Ghoul fájdalmasan feljajdult.
- Mi van? – kérdezte Poison ijedten.
- Az van, baszd meg, hogy ráültél a lábamra!
- Nem is…
- Húzd már odébb a beled, vagy én rángatom ki!
Poison vigyorogva, szinte megkönnyebbülten csúszott arrébb. Ezt a Ghoult már ismeri…
- És most? – kérdezte. – Malmozunk reggelig?
- Felőlem azt csinálsz, amit akarsz, de én a helyedben inkább aludnék.
- Hogyne…
- Komolyan mondom, Poison. Nem sok hasznod veszem, ha reggelre összeesel itt nekem.
Ebben volt valami, és Poison engedelmesen le is hunyta a szemét, de egy cseppet sem volt álmos. Még mindig dolgozott benne az adrenalin. Lehetetlen ilyenkor aludni… Ráadásul eldőlni sem mert volna csak úgy a földön, ki tudja, mibe feküdne bele…
Fészkelődött még egy sort a helyén, de sehogyan sem talált kényelmes testhelyzetet. A talaj egyenetlen volt, folyton ráült vagy rátenyerelt egy-egy élesebb kőre, erről pedig valamiért mindig az jutott eszébe, hogy a következő egy kígyó lesz, aztán itt hal meg kígyómarás következtében…
- Mi van már? – súgta Ghoul halkan, aki a jelek szerint megunhatta a mocorgását.
- Semmi.
- Akkor meg kussolj, baszd meg, és aludj!
- Nem tudok!
- Úristen…
- Most mi van!
- Komolyan esti mesét kell mondanom, hogy nyugton maradj végre?
- Kabbe!
- Akkor már inkább az esti mese…
Poison vaktában rúgott felé egyet a sötétben, és a jelek szerint igencsak szépen be is talált, mert Ghoul megint feljajdult.
- Áu! Mi a fasz bajod van már?!
- Most már semmi – dünnyögte Poison elégedetten. Ghoul mérgesen horkantott, de végül nem szólt semmit.
Egy darabig csend volt, de ez nem segített rajtuk. Poison képtelen volt öt percnél tovább kibírni mozdulatlanul. Úgy érezte, milliónyi tű szurkálja minden porcikáját, ami szó szerint az őrületbe kergette. Ráadásul egy cseppet sem volt nyugodt. Megint fészkelődni kezdett, és erről hirtelen eszébe jutott, hogy még mindig rajta van a kabát.
- Ghoul.
- Mit akarsz?
- Minek adtad nekem a kabátod?
- Hogy azt higgyék, te vagy én.
- Mert?
- Mert rád vadásznak, és velem ellentétben, ha téged elkapnak, te akkor se lövöd le magad. Azt meg nem hagyhatom.
Poison sötéten nézett rá, és most az egyszer örült, hogy Ghoul nem láthatja az arcát.
- És te hogy úsztad meg?
- Mit?
- A délutánt.
- Ügyesen.
- Ghoul!
- Mi van!
- Nálad kibírhatatlanabb rohadék nincs a földön!
- Hát, én egyet ismerek…
- Menj a fenébe!
Egy percre csend lett.
- Éhes vagy? – kérdezte Ghoul hirtelen.
Poison gyanakodva pillantott rá, de persze most is alig látta az arcát, így jóindulatúan úgy döntött, Ghoul végre magába szállt egy kissé, és ezt a kérdést most veheti egy ügyetlen bocsánatkérésnek. A baj csak az volt ezzel, hogy ő maga sem hitte el. Egy fikarcnyit sem. Megrázta a fejét.
- Inkább szomjas.
- Az szar ügy – felelte Ghoul hanyagul, olyan hangsúllyal, mintha ez bizony bűn lenne. Poison nem is bírta sokáig.
- Mert te tevének születtél, mi?!
- Nem, de legalább nem nyavajgok.
- Én sem nyavajgok!
- És nem is dühöngök.
Poison erre már tényleg valami nagyon cifrát akart mondani, de Ghoul hangjából világosan érződött, hogy így is remekül mulat. Nem, nem adja meg neki ezt az örömet! A fiú szinte vidáman folytatta.
- Mellesleg csak azért kérdeztem, mert a víz a kocsiban maradt, de a kaja nem.
- Hoztad a kis bográcsodat meg…
- Barom – jelentette ki Ghoul utálkozva, azzal feltápászkodott a földről. Poison tisztán látta a csillagok alatt imbolygó sziluettjét.
- Hova mész? – kérdezte nyugtalanul.
- Két hely van a világon, ahol egyedül akarok lenni, a sír, meg a vécé.
Poisonban egy pillanatra felvillant a gondolat, hogy talán most kivételesen a sírra gondol, de végül be kellett látnia, hogy nem lehet ekkora szerencséje.
Ghoul hamarosan visszajött, és ezúttal tartotta a három méteres távolságot; Poison értett is a szóból. Egyikük sem szólalt meg. Aztán Poison egyszercsak azon vette észre magát, hogy egész elnehezültek a pillái. Remek! Ezek szerint Ghoul puszta jelenléte a személyes szférájában képes még az alvástól is megfosztani… Hanyatt dőlt a sziklának, és egy percig még meredten bámulta a csillagokat. Fájt a háta, és a kő is langyos volt még, ami egy cseppet sem estet jól az egész napi hőség után, de hát nem volt mit tenni. Az egész rohadt napnak az az egyetlen haszna volt, hogy alaposan megrugdoshatta Ghoult… Elmosolyodott, és lehunyta a szemét.
Jó érzés volt. Nem is annyira a dühe miatt – kezdte megszokni, hogy újabban állandóan dühös, amiért ittragadt a semmi közepén, és még legalább két hétig el kell ezt viselnie. Vagyis… már nincs is annyi… De a lényeg, hogy Ghoul tökéletesen alkalmas volt rá, hogy kitöltse rajta az indulatait. Mindig adott rá okot, amiért utálhatta – persze, nevethetett is volna rajta, és akkor minden rendben lenne köztük, de Poison nem akart nevetni. És a jelek szerint ez Ghoulnak is megfelelt így.
Még az is lehet, hogy egy kicsit hiányozni fog. Elvégre is, Albata halála, és ez az egész értelmetlen akciója nyilván kiverte a biztosítékot odakint, és nem biztos, hogy Lorainne meg a többiek fenn tudják tartani a rendet. Sőt. Holtbiztos, hogy nem… Vagyis, jócskán lesz dolga, ha hazaér végre. Mindenkinek újra a fejébe kell verni, hogy mit kell csinálnia, hogy nem ez a világ vége, azon már túl vannak négy éve. Ráadásul a BL/I is nyilván rájuk száll majd, mert nem hagyják majd futni őt. Nehéz lesz…
Poison pontosan tudta, hogy ezzel a néhány hetes kis… kirándulással alaposan megrövidítette az életét. Mert akire egyszer a BL/I rászáll, mármint úgy tényleg, azt az Isten sem menti meg… Nem véletlen, hogy az elmúlt években úgy meghúzta magát.
Nem lesz sok ideje. Pár hónap, talán egy év. Ha nagyon, nagyon ügyesek, és nagyon, nagyon nagy mázlijuk van, akkor kettő… De ahhoz már tényleg minden régi és új Isten kegyeltjének kéne lennie… És tekintetbe véve, hogy Ghoullal zárták össze, akinek nem elég nagy a Mojave sivatag, hogy eltakarodjon a közeléből, ez nyilván nincs így. Persze, ott van még egy lehetőség, hogy időben kezdenek valamit a BL/I-vel, és még azelőtt eltörlik őket a föld színéről, mielőtt neki baja lehetne… Poison pedig pontosan ezt tervezte. Hiába, hogy megőrülne itt a Zónákban, azt el kellett ismernie, hogy van kitartás az itteniekben. És értik a dolgukat. Elég, ha Defyingot leváltják, és kapnak helyette valami igazi parancsnokot - mondjuk Lucast, ő úgyis kongói, bírná a meleget itt - meg persze valami rendezett és átgondolt haditervet, aztán egy összehangolt támadással máris eltüntetik a határokat. Ha nincsenek többé Zónák, akkor a BL/I sem tudja eltüntetni a selejtet, sőt! A sok „eltűnt” egyöntetű beszámolója már kellően nagy hatást gyakorolna a médiára, és akkor máris győztek.
Gyönyörű, ragyogó terv volt, és Poison lelki szemei előtt már ott tündöklött az egész dicsőséges háború. Mert ez már több mint forradalom! Ez háború! Félálomban úgy érezte, máris megtörtént. Hogy senki és semmi nem állíthatja meg, hogy ez már kőbe vésett történelem, hogy holnaptól minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Nincs több bujkálás, pisztoly, golyó, vér, mindenki olyan ruhákat hord, amilyeneket akar, újra kinyitnak a múzeumok, a tévében régi vígjátékokat játszanak, megint lesz Karácsony, és a gyerekei is tudni fogják, hogy milyen íze van olyankor a pudingnak. És annyi gyereke lehet, ahányat csak akar, és azt vesz el feleségül, akit csak akar!
Mit csinálhat most vajon Lorainne?
Úgy hasított belé a név, a rettenetes hiányérzet, a féltés, kétségbeesés és reménykedés egyszerre, hogy összerándult, mint akit áramütés ért. A mozdulattól éles fájdalom vágott a hátába, hogy feljajdult, és ettől azonnal felébredt. Hallotta, hogy valaki egész közel lép hozzá, de olyan zűrzavaros volt minden, hogy fel sem fogta, mi történik vele. Megpróbálta visszaidézni azt a néhány pillanattal ezelőtti csodálatos érzést, de már csak valami furcsa, csöndes fájdalom maradt utána. Aztán valami meleg borult a karjára, és ez jól esett, nagyon jól… De mielőtt rávehette volna magát, hogy kinyissa a szemét, és megnézze, mi az, újra elaludt.
Ghoul csöndben nézte őt. Aztán amikor Poison megint egyenletesen szuszogott a szikla tövében, óvatosan közelebb csúszott hozzá, és eligazgatta rajta a takaróként ráborított kabátot. Hidegek itt az éjszakák, legalább is a nappalhoz képest, és az alvó ember amúgy is könnyebben áthűl. Semmi szükség rá, hogy Poison megfázzon… Várt egy kicsit, hogy a másik biztosan újra álomba zuhanjon, aztán előkotort egy szál cigit, és meggyújtotta. Apró, vörös fény villant, és Ghoul egy pillanatig bandzsítva figyelte a fehér kis rúd füstölgő végét. Aztán Poisonra nézett. Az öngyújtó fénye kísérteties árnyékokat festett a fiú arcára, de Ghoult ez egy cseppet sem zavarta. Figyelmesen áttanulmányozta minden porcikáját. A lehunyt szemei elé hulló haját, az orrát, a száját, az állát… De minél tovább nézte, annál jobban hasonlított Kobrára.
Csakhogy Poison nem Kobra.
Elfintorodott. Aztán visszakattintotta az öngyújtót, újra korom sötétbe borítva mindkettejüket. Jobb lábán felgyűrte a nadrágot, aztán újabb halk, szinte észrevétlen kattanás hallatszott, és az apró kis lángnyelv újra vidám táncot járt a kezében. Felhúzta a lábát, és olyan közel tartotta hozzá a tüzet, amennyire csak lehetett. Vastag, vörös csík futott fel a bokájától a lábszára harmadáig, és ahogy megmozdult, a seb alsó fele egész szétnyílt, hogy láthatta a fehér húst. Nem volt csontig hatoló seb, és nem is vérzett valami nagyon, de fájt, és rossz helyen volt.
- A francba! – sziszegte dühösen, de aztán észbe kapott. Szinte ijedten pillantott Poisonra, de a fiú meg se moccant. Ghoul megnyugodva rángatta le magára újra a nadrágot. Sötétben esélye sincs rendesen ellátni magát, ráadásul nincs is mivel… majd reggel. Addig viszont jobb, ha minél kevésbé hagy esélyt rá, hogy elfertőződjön. Így aztán a csizmájába gyűrte a nadrágja szárát, és Poison mellé kúszott, egész közel hajolva a füléhez.
- Kobra akkor is az öcséd – mondta határozottan, de nem túl hangosan. Poison meg se rezdült. Ghoul már majdnem elmosolyodott ezen. Úristen, hogy tud mind a kettő ilyen mélyen aludni? Ráadásul ilyen hamar… Ő bezzeg minden szarra rögtön felébred! Najó, feltéve, ha nem három napi hajtás után hunyja le végre a szemét… Kedve lett volna megint meggyújtani az öngyújtót, és elnézegetni még egy kicsit Poisont, úgy, ahogy Kobrával is szokta. Unalmában. És mert olyan mulatságos fejeket tud vágni néha álmában… Ghoul kuncogott magában, de aztán elkomorodott.
Röhej. Megint ő virraszt majd egész éjszaka, hogy a drága Poison pihent legyen holnap. Úgy látszik, ez az ő sorsa. Minden Wayt az ő nyakába varrnak. Jó, a kezdeti nehézségek ellenére az egyikkel tényleg megfogta az Isten lábát, a másik meg… A másik meg úgy tud nyöszörögni, mint egy kölyökkutya, ha rosszakat álmodik. Pedig ha tudná, milyen álmok várnak még itt rá…
Ghoul megborzongott, és a saját álmaira gondolt. Egyszeriben hálát adott a sorsnak, hogy most virrasztania kell...
Persze, ezt nem kell tudni senkinek. Különösen nem Poisonnak. Egészen remekül lehet majd szivatni vele, hogy milyen rendes dolog is tőle, Fun Ghoultól, hogy így a szívén viseli a sorsát; betakargatja, vigyáz rá, nehogy a csúnya BL/I-sek rátegyék a mancsukat…
Hiába, no. Arany szíve van!



Másnap reggel, amint feljött a nap, eltemették Flaggy Beart a benzinkút mögött, Hadhat mellé. Kobra alig bírt magával, de Steel Grin minden megértése és rábeszélése ellenére, miszerint nyugodtan eredjen csak a bátyja után, végigállta az egész temetést. Ennyivel azért csak tartozik már egy Killjoynak. Főleg, hogy ha Poison…
Na, erre inkább jobb nem gondolni.
Mivel ketten maradtak Jet Starral, egyértelmű volt, hogy valakinek még velük kell mennie a tóhoz, és Kobra nem tévedett. Warble készséggel ajánlkozott a feladatra, először is, mert borzasztóan kíváncsi volt Poisonra, másodszor, mert Ghoul két hónapja tartozott neki egy jól sikerült pókerparti árával, amiről a világ minden kincséért sem mondott volna le. Ráadásul nekik ott volt a Jaguár, míg Jet Star legendás Fordja… nos, az csúnya véget ért a minap.
Nyolc óra felé járhatott, és még nem volt túl meleg, amikor elindultak. Warble vezetett, és Steel Grinnel ellentétben volt annyi esze, hogy ne nagyon kérdezősködjön Poisonról. Helyette inkább arról faggatta Kobrát, hogy tulajdonképpen mi is történt? És a fiú engedelmesen be is számolt mindenről, amit csak tudott. Korséről, a laptopokról, Ghoul alkujáról, ésatöbbi. Néha Jet Star is közbe szólt, kiegészítve őt itt-ott, vagy Warble kérdezett, így mire befejezte a mondókáját, célhoz is értek.
Legelőször a kiégett Fordot pillantották meg az út szélén. Persze már nem füstölt, de a reggeli nap puha, selymes fényében meredező feketére égett váz egy pillanatra mindegyikükben megfagyasztotta a vért. Squealer tért magához először. Jelentőségteljesen a bátyjára nézett maga mellett, aki végre észbe kapott.
- Najó. Pisztolyt a kézbe, emberek…
A másik három szó nélkül engedelmeskedett. Kiszálltak az autóból, és míg Warble a Ford felé indult, a többiek alaposan körülnéztek. Kobra némán hálát adott az égnek, hogy valaki elintézi helyette a dolgokat. A legkevésbé arra volt most szüksége, hogy neki kelljen átnéznie a roncsokat…
Épp elég volt egy időre Bunny!
- Elég nagy csönd van – jegyezte meg Jet Star. Kobra bólintott. Nem, mintha egerek tucatjaira számított volna, de hogy egész úton egyet se láttak… Ez azért már nyugtalanító volt. Azt jelentette, hogy már semmi dolguk erre.
Warble visszajött, de nem tűnt túlságosan letörtnek.
- A jó hír, hogy a kocsi üres, a rossz hír, hogy Ghouléknak semmi nyoma.
Kobra hosszan fújta ki a levegőt. Érezte, hogy mindenki rá vár, hogy mondjon végre valamit, de ez a cseppnyi jó hír is olyan boldoggá tette, hogy nem kevés energiájába került rendszerezni a gondolatait.
- Jó. Lehet tudni, mi lett vele?
- Hát, ha Ghoul vagy Poison fehér műanyagkannában hordja a benzint, akkor ők voltak.
- Jó. Szóval a BL/I műve… - Kobra elhallgatott egy pillanatra. Mit csinál Ghoul, ha tönkre teszik vagy meglovasítják a kocsiját? Lop egy másikat. Az viszont, hogy gyakorlatilag öt méterre a tótól hagyta az autót, arra utal, hogy nem látott ellenséget, amikor leparkolt… Mihez kezdett vajon? A tóhoz jött, tehát nyilván a mederhez tartott. Vagyis, felmászott a dombon…
- Nézzünk körül odafönt – mondta Kobra, és fejével az út túloldalán emelkedő alacsony domb felé bökött. – Warble, ti menjetek északról, mi megyünk délről.
A két testvér némán bólintott, és kissé balra tartva, kocogva nekivágtak az emelkedőnek. Kobra néhány pillanatig még szemmel követte minden mozdulatukat, aztán ő is megindult felfelé az ellenkező oldalon. Jet Star követte.
- Elenyésző az esélye, hogy itt vannak, ugye tudod? – mondta halkan. Kobra tüntetőleg nem hallotta meg a mondatot.
Az utolsó métereket kúszva tették meg, pontosan úgy, mint Ghoulék is nem teljesen egy nappal azelőtt, de ők most semmit sem láttak. A meder üres volt.
- Hát ez zsákutca – dünnyögte Jet Star komoran, de Kobra most sem felelt neki. Furcsa… Valami nagyon furcsa volt…
- Ha Ghoul az úton hagyta a kocsit, és az felrobbant, akkor nem ment vissza érte. Igaz?
Jet Star csodálkozva nézett rá, de aztán bólintott. Kobra hátra sandított a válla fölött. Odalentről, a roncsok mellől bőven lőtávolságon belül voltak. Tehát amikor a kocsi kigyulladt, Ghoulék nem lehettek ott, ahol most ők… vagyis vagy halottak voltak addigra, vagy lemásztak a mederbe.
Hirtelen rádöbbent, mi volt olyan furcsa.
- Gyere! – mondta gyorsan, és már ugrott is fel. Jet Star aggodalmaskodva követte.
- Mi van?
- Nincsenek kövek.
- Mindenütt csak kövek vannak, Kobra.
- Úgy értem, nincsenek nagy kövek.
Jet Starnak kellett egy perc, mire megértette, mire gondol a másik. Elképedten nézett Kobrára.
- Hogy szúrtad ki?
- Eleget bujkáltunk itt Ghoullal. Kívülről tudom, melyiktől melyik hány lépés – felelte Kobra hanyagul.
Végre leértek a meredek lejtő közepe tájáig, és megálltak. Kobra alaposan körbe nézett. Igaza volt.
A környék tele volt mindenütt kőtörmelékkel, de nem ám a homoktól piszkos, félig a földbe ágyazott kövekkel! Ezek éles, szabálytalan alakú szikladarabok voltak, legtöbbjük úgy tűnt, mintha csak épp nemrég választották volna le egy nagyobb tömbről – fényesek voltak és tiszták. És ahogy a két fiú haladt előre, egyre több helyen lövések ütötte lyukakra is bukkantakrajtuk.
- Ha Ghoulékat vették tűz alá, akkor a túloldalra igyekeztek – mondta Jet Star. Kobra bólintott. Igen, ez logikus… A kérdés csak az, eljutottak-e odáig?
- Várjuk meg Thunderéket – mondta hirtelen. Jet Star bólintott.
Lehuppantak a homokba, és hallgattak. Jet Star nem volt túlságosan ideges, de mostanra azért már nyugodtnak sem mondta volna magát. Bármi lehetett itt… A homok nem őrzi meg sokáig a nyomokat, és a pisztolyoknak hála sehol egy töltényhüvely, vagy bármi, ami segíthetne kideríteni nekik, mi történt…
Oldalt sandított Kobrára. A fiú arcán látszott, hogy legszívesebben ordítana, de hát Ghoul nevelése – nem fogja elveszteni a fejét.
Jet Star néha már őszintén sajnálta Kobrát, amiért Ghoul éppen őt nézte ki magának ügyeletes jóbarátnak. És az igazat megvallva azt sem teljesen értette, hogy Kobra miért akar mindig, minden körülmények közt annyira megfelelni neki? De hát ez nem is az ő dolga…
Kisvártatva a Thunder testvérek bukkantak fel a meder túloldalán, és azonnal feléjük indultak. Nem nagyon ügyeltek rá, hogy fedezékben legyenek, így egyértelművé vált, hogy ők sem találtak semmit. Jet Star nem tudta volna megmondani, örül-e ennek? Végül is, legalább a BL/I nincs a közelben.
Viszont Ghoulék se.
Bizonytalanul, szinte gyanakodva méregette magának a jobb oldalon magasodó sziklarengeteget, és azzal nyugtatta magát, hogy ott tényleg egészen remekül el lehet tűnni…
Thunderék átvágtak a kráter sima fenekén, és kissé zihálva kapaszkodtak fel az ő oldalukra.
- Találtatok valamit? – kérdezte Warble. Kobra megrázta a fejét, és hanyagul az egyik közeli sziklatorzó felé bökött a lábával.
- Nem, de az ott vér rajta.
A másik három döbbenten szemmel követte a mozdulatot. Valóban, a vöröses sziklán sötét folt éktelenkedett. Néhány pillanatig csend volt.
- Az nem jelent semmit…
- Csak mondtam – felelte Kobra nyugodtan. Túlságosan is nyugodt volt és közömbös. Warble aggodalmasan pillantott Jet Starra, de az csak reménytelenül megrázta a fejét.
- Mi se találtunk semmit – mondta gyorsan Squealer, csak hogy ne legyen akkora a csend. Kobra bólintott, aztán felállt.
- Jó. Akkor átfésüljük a sziklákat.
- Szerintem nincsenek itt – kockáztatta meg az észrevételt Warble, de Kobra úgy nézett rá, hogy legszívesebben azonnal visszaszívta volna.
- Lehet, de ha már itt vagyunk, menjünk biztosra!
- Jó, persze…
- Gyerünk!
Jó húsz percbe telt, mire körbejárták és megmászták a sziklákat. Jet Star ment elöl, mert két nappal előbb már járt itt, így neki voltak a legfrissebb emlékei helyről. Őt Kobra követte, aztán Squealer, végül Warble zárta a sort.
Nem jutottak fel a hegy legtetejére, mert a kövek, amiket alighanem még a bányászok hánytak így egy halomba a régi darukkal, minduntalan megmozdultak a talpuk alatt, és félő volt, hogy a nagy mászással szó szerint lebontják az egészet. De azért innen fentről is egész szépen be lehetett látni a környéket.
Kobra kinézett magának egy viszonylag egyenletes felületű sziklát, és azt vette célba, miközben próbált nem törődni vele, hogy egy kissé szédeleg. Előszeretettel mondogatta mindig, hogy ő nem tériszonyos, csak nem szokta meg a magasságot, és ez általában használt is. Mindig megnyugtatta egy kissé. Most viszont szinte szégyellte magát, amiért ilyenkor is ilyen gyerekes dolgok foglalkoztatják. Megállt a peremen, mély levegőt vett, aztán végre felemelte a fejét, hogy ne csak azt lássa, hová lép, és körbenézett.
A Mojave sivatag ott hevert a lábai előtt, porosan, vörösen, végeláthatatlanul. Mintha már nem is lenne más rajta kívül a világban… Mindenütt homok és kő, nameg az északon magasodó Sierra Nevada komor, sötét vonulatai. De sehol sem látta Poisont és Ghoult. Nem, mintha azt hitte volna, innen föntről egycsapásra megoldódik a rejtély, de azért remélte, hogy észrevehet valamit. Akármit. Egy apró villanást, ami talán egy autó szélvédőjén megcsillanó napfény, vagy valami… De semmit sem látott. Ráadásul kezdett bántóan melegen sütni a nap, és Kobra a csizmája talpán át is érezte, hogy pillanatról pillanatra forrósodik alatta a kő. Ha tovább maradnak, túl veszélyes lesz lemászni innen, mert hiába a kesztyű, komoly sérüléseket szerezhetnek a tüzes köveken. Elég egy reflexből visszarántott kéz, és máris lezuhan az ember a szikláról… Még csak az kéne, hogy valamelyikük kitörje a nyakát!
Jet Star megérezhette, mi jár a fejében, mert egyszer csak azt mondta.
- Itt nincsenek.
Kobra megnyalta a száját, mert úgy érezte, képtelen lenne most egyszerűen csak válaszolni, aztán bólintott.
- Menjünk – mondta. Nem nézett a társaira – félt, hogy túl sok mindent leolvasnának most az arcáról. Persze, így sem úszta meg a sajnálkozásukat.
- Lehet, hogy itt vannak valahol, csak pont kitakarják őket a sziklák – jegyezte meg Warble, csak hogy mondjon valamit, de Kobra nemigen figyelt rá.
- Akkor már meghallottak volna.
- Talán megsebesültek, és…
- Akkor meg a BL/I szedte volna össze őket.
- És ha…
- Nem vagyok hülye, Warble! – csattant fel Kobra mérgesen. – Nincsenek itt.
Warble hallgatott, de azért csöndben megfogadta, hogy soha többé nem próbál meg lelket önteni Kobrába. A jelek szerint jól is tette, mert Kobra elsőnek vágott neki a lefelé vezető útnak.
- Tűnjünk el innen, mielőtt még kiszúr valaki.
Szótlanul másztak le újra a mederbe, és siettek vissza a kocsihoz. Mély csend honolt mindenütt, csak a talpuk alatt csikorgó kavicsok zaja hallatszott. Egy cseppet sem volt megnyugtató érzés. A levegő sem rezdült, a fülledt meleg, a már-már természetellenes némaság nyomasztóan telepedett rájuk, csak fokozva az aggodalmukat. A BL/I nem szokott félmunkát végezni. Csak akkor hagyja el a helyszínt, ha minden szálat elvarrt – vagy nem tehet már többet érte, hogy elvarrjon…
Egy biztos. Épeszű Killjoy egy darabig elkerüli ezt a helyet. El van átkozva. Előbb Flaggy Bear halála, most meg Ghoul és Poison eltűnése… El van átkozva!
Szinte megkönnyebbülten ültek vissza a kocsiba. Persze megint Warble vezetett.
- Hová, Kobra?
- Defyinghoz. Ha a BL/I kapta el őket, akkor oda hozzák mindkettőt. – Warble bólintott.
Néma csöndben hajtottak hazáig. Squealer ugyan bekapcsolta a rádiót, de csak zene szólt, Defyingnak nyilván más dolga volt, így nem tudtak meg semmi újat. Kobra nem is akart belegondolni, mi lehet az a „más dolog”…
Majdnem tizenegy óra volt, mire a Jaguár begördült a benzinkút négy töltőoszlopa közé, az árnyékba, közvetlenül a Cadillac mögé. Kobra sötéten méregette magának az autót. Azért sem tartja meg! Ezek után főleg nem! Hiszen Ghoulnak szerezte, és Poison tette tönkre… Kiszállt, és ügyet sem vetve a többiekre, egyenesen Defyinghoz indult. A férfi a jelek szerint nagyon várta már, mert azonnal felkapta a fejét, ahogy meghallotta a lépteit.
- Te vagy, Kobra?
- Én – felelte a fiú kedvetlenül, és belépett a szobába.
- Találtatok valamit?
Kobra megrázta a fejét. Szóval, azóta sem jöttek meg… Se élve, se holtan.
Na, most ennek örülni kell, vagy nem?...
Defying lassan, nagyon lassan gördült végig az asztalok előtt, és egy, a sarokba lökött piszkos rekesz egyikéből két üveg sört vett elő, aztán Kobrának nyújtotta az egyiket. A fiú szó nélkül elfogadta.
Ittak. Aztán Defying furcsán mély sóhajjal dőlt hátra a székében.
- Na fiam – mondta lassan, szinte megfontoltan. - Akkor most kezdj el aggódni.

Írta: Manton Jager 0 megjegyzés
Címkék:
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)