32. Stay with me

Defyingnak annyi cucca volt, hogy bármennyit is ordibált és hadonászott, sehogyan sem sikerült mindent bezsúfoltatnia a furgonba, amit Jet Star volt olyan kedves, és elhozott DeeDeetől, ezért hát a Killjoyok megvétózták a kétfordulós költözés tervét. Egészen pontosan Fun Ghoul, aki napnyugta környékén úgy döntött, túl korán kelt ő Bungler miatt, és túl nehéz napja volt hozzá, hogy folytassa a cipekedést, úgyhogy lehuppant a bolt bejárata elé a kedvenc székére, és rágyújtott. Defying tajtékozva próbálta meg munkára bírni, de amikor dühében megrugdosta egy kicsit az ép lábával, a fiú válaszul elnyomta a térdén a cigit. Ebből aztán Defying is értett, és visszavonulót fújt. Nem, mintha nem tudta volna puszta kézzel megfojtani Ghoult, amiért kis híján lyukat égetett a lábába, ráadásul majdnem felgyújtotta az egyetlen jó nadrágját, de hát Ghoul sohasem emelt volna kezet rá normál körülmények közt, ezt ő is tudta. És mivel Defying jól ismerte az embereit, különösen Ghoult, ezek után már azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy a fiú veszélyesen közel került a tűrőképessége határához. Persze, eddig sem volt rendben, hála Poison állandó akadékoskodásának és Kobra vergődésének, ráadásul a BL/I is csendben volt újabban, nem volt kin kiélnie a hajlamait. Aztán jött Weeny… Minden bizonnyal ez volt az utolsó csepp Ghoul számára. Bungler kivégzése pedig kellően feltüzelte a vérét, hogy megfeledkezzen róla, meddig engedi a póráz…
Márpedig ha Defying valamit, hát akkor azt nem akarta, hogy Ghoul megint elszabaduljon a maga építette kis ketrecéből.
Kénytelen-kelletlen beleegyezett hát, hogy békén hagyja a fiút - akihez pillanatok alatt csatlakoztak a többiek is -, és másnapra halasztja a költözést, így Kobra nyugton ülhetett a bátyja mellett, és aggódhatott kedvére. Legalább is így tervezte…
Holy eleinte még próbálta vigasztalni, de hamar feladta, különösen, miután Ghoul még tőle is szokatlan mogorvasággal közölte vele, hogy ideje eltakarodnia a fenébe. A lány nem mert ellenkezni.
Csöndben surrant be Kobrához, hogy elbúcsúzzon tőle, de a fiút úgy látszott, annyira lefoglalja a bátyja őrzése, hogy meg sem hallotta a lépteit. Holy egy percig még bizonytalanul ácsorgott a küszöbön, aztán halkan az ágy mellé sétált.
- Hogy van? – kérdezte, miközben lopva Poison arcát fürkészte. Nem is annyira hasonlított Kobrára, mint gondolta.
- Rendben lesz – felelte Kobra halkan, de nem különösebben aggódva, mintha tényleg csak attól félne, hogy fölébreszti a testvérét. Holy hallgatott egy pillanatig. Nem, határozottan nem hasonlítanak. Poisonnak például sokkal sötétebb a haja…
- Ghoul felajánlotta, hogy elvisz DeeDeehez – mondta. Kobra felnézett rá.
- Azt hittem, maradsz holnapig.
Holy tettetett nyugalommal megvonta a vállát.
- Majd máskor.
Máskor. Legközelebb. Jövőre.
Talán.
Kobra hirtelen úgy érezte, nagyon, nagyon jó volna sírni. De csak bólintott, és illedelmesen megkérdezte, elkísérje-e inkább ő DeeDeehez, Holy pedig még illedelmesebben azt mondta, ugyan, maradjon csak nyugodtan, Poisonnak szüksége lehet rá. Aztán még utoljára könnyedén szájon csókolta a fiút, rámosolygott, és kisurrant a szobából. Kobra hallotta, hogy odakint rákiált Ghoulra, aztán motorzúgás hallatszott, végül újra csend lett. Kobra nem is bánta. Csak nézte, nézte Poisont, és azon gondolkozott, meddig bírja az ember a fertőzések ellen ebben a dögmelegben gyógyszerek, rendes kötszerek, minden nélkül. Ha nem megy le a láza… Akkor annyi esélye sincs, mint a villamosszékben.
Talán mégis az lenne a legjobb, ha engedné, hogy Korse a gondjaiba vegye. Végül is, tényleg visszahozta már egyszer… Talán Defyingnak igaza van, és tényleg nem adná Lorainne kezére sem… Talán… De azt még ő sem akadályozhatná meg, hogy chipet ültessenek Poisonba. A BL/I-től még ez is kitelik… És akkor aztán hiába jönne vissza. Hiába bizonygatná, hogy semmi dolga a BL/I-vel, Defying mégegyszer nem sétálna bele a csapdába. És Ghoul sem. Nem, Ghoul holtbiztos, hogy agyonlőné…
Kobra szemei előtt egyre rémesebb képek peregtek, és észre sem vette, amikor Ghoul belépett. Csak arra eszmélt, hogy a fiú alaposan meglapogatja a vállát.
- Hé, te is megpurcantál, vagy mi a franc van már?
Kobra összerezzent, de azért felettébb csúnya pillantást vetett a barátjára. Ghoul azonban vidámnak tűnt, és valahogy sokkal nyugodtabbnak, mint Defying szobájában.
- Hol van Holy?
- Nem mondta?
- Azt mondta, elkíséred.
- DeeDeeig! Nem fogja elvinni a kocsimat!
Kobra nem kérdezte meg, honnan lett Ghoulnak kocsija ilyen hirtelen. A fiú várt még egy pillanatig, de aztán csalódottan elhúzta a száját.
- Nem is érdekel, milyet szereztem?
- Nem.
- Mer’ egy fasz vagy! Na gyere…
- Hova?
- Hogy-hogy hova?! Vár a sör meg a halas szendvics!
Kobra úgy tűnt, meg se hallja a szavait. Csöndesen, minden látványos aggodalom nélkül figyelte az egyenletesen szuszogó Poisont. Ghoul kezdte elveszíteni a türelmét.
- Ne csináld már! Defying megmondta, hogy nem maradhatsz itt!
- Gerard meg azt mondta, maradjak.
- Itt akarsz megöregedni?!
- Csak látni akarom, hogy jól van, ha felébred.
- Itt akarsz megöregedni...
Kobra kivételesen nem vette a fáradtságot, hogy legalább egy pillantással megpróbálja helyretenni a fiút.
- Kobra!
- Nem megyek innen sehova.
- De ki…
- Majd mondd meg Defyingnak, hogy te mindent megpróbáltál, de elment az eszem. Jó?
- Kobra! – Ghoul most már tényleg dühös lett. - Szükség van rád!
- Neki is – felelte a fiú határozottan, és még mindig Poisont bámulta, mintha attól félne, bármelyik pillanatban eltűnhet. - Megígértem neki.
- Nekem is!
- Bocs.
Erre aztán már Ghoul is elhallgatott. Elgondolkozva nézett a barátjára. Elgondolkozva, és valahogy furcsán csalódottan.
Hát Korsénak igaza volt. Nem ér ennyit az egész, Kobra sose lesz a régi. Hiba volt törődni vele. Hiba volt így számítani rá. És legfőképpen hiba volt megszeretni...
De hát ez legyen a legnagyobb problémája!
Nehézkesen lehuppant Kobra mellé a földre. A fiú egy kissé meglepetten sandított rá, de Ghoul nem viszonozta a pillantását.
- Legalább jobban van? – kérdezte szinte megvetően.
- Persze.
- Aha…
Kobra nem felelt. Ghoul felsandított rá. Valami megcsillant a szemében, és ha Kobra figyelt volna rá egy kicsit, akkor talán észrevehette volna, hogy ez az utolsó esélye.
- Gyere ki egy kicsit.
- Hm?
- Gyere ki.
- Mondom, hogy nem…
- Nem akarom előtte mondani.
- Alszik.
- Tegyek róla, hogy fel se ébredjen többet?!
Kobra mély sóhajjal megadta magát a sorsának, és felállt. Ghoul követte, ki az ajtó elé.
- Na mondd.
- Mi a franc van veled, Kobra?
Kobra meghökkenten pislantott. Ghoul hangjából csak úgy áradt a törődés és a szeretet, és nagyjából olyan őszintének tűnt, mint egy ugatni készülő macska.
- Semmi – felelte kedvetlenül. Ghoul nem tűnt elégedettnek a válasszal.
- Ne csináld már! Poisonnak így is, úgyis lőttek, a…
- Pofa be! – csattant fel Kobra.
- Defying is meg…
- Po-fa-be!
- Még csak nem is Killjoy!
- De a testvérem! Fel bírod fogni?!
- Attól még ugyanúgy ki kéne nyírni, mint a többit.
- Azt próbáld meg! – tajtékzott Kobra, és kis híja volt, hogy neki nem ugrott Ghoulnak. A fiú védekezően emelte maga elé a kezeit.
- Na jó, nézd, én megpróbáltam szépen, de veled egyszerűen nem lehet beszélni…
- Ide figyelj, Ghoul! – Kobra most már tényleg ordított. - Vagy most befogod a pofát, és eltakarodsz innen a francba, va…
Ghoul ökle a villámnál is sebesebben lendült, pontosan a halántékán találva el a fiút. Kobra összecsuklott, és eszméletlenül terült el a földön.
- Tudod, kinek fogsz te itt tovább pattogni, baszkikám… - dünnyögte Ghoul sötéten, és egy percre komolyan elfogta a kísértés, hogy alaposan megrugdossa a fiút, csak hogy érezze a törődést, de ekkor egy dühös hang a nevén szólította. Ghoul felkapta a fejét. Weeny szaladt felé a benzinkút sarka felől, és kisgyerek létére is valósággal szikrákat szórt a szeme. Jet Star lassabban követte.
- Mit műv…!
- Ő csinálta magának! – vágott közbe Ghoul azonnal, de úgy tűnt, Weenyt nem győzte meg.
- Láttam ám!
Ghoul sötéten mérte végig. A kislány állta a tekintetét.
- Ezért Defying meg fog ölni!
- Dehogy fog… Hé, majd én elintézem, jó?! – Weeny már a homokban térdelt, hogy magához térítse Kobrát, de Ghoul dühösen felrántotta a földről. A kislány fájdalmasan feljajdult, mire gyorsan el is elengedte.
- Mit kódorogsz te erre?
- Leütötted!
- Örülhet neki, hogy ennyivel megúszta! - sziszegte Ghoul egy cseppet sem kedvesen. Weeny nem is tudta hirtelen, mit feleljen. Egy pillanatig farkasszemet nézett a fölé tornyosuló fiúval, aztán felugrott, nyelvet öltött rá, és teljes erejéből bokán rúgta.
- Hogy az anyád…! – bődült el Ghoul fájdalmában, és a gyerek után kapott, de elkésett.
Jet Star csak ekkor ért oda hozzájuk, épp időben, hogy elkapja a menekülő Weeny karját.
- Hé-hé, kisasszony, mire volt ez jó?
- Leütötte Kobrát!
- Azt látom – felelte Jet Star nyugodtan, és kérdőn nézett a homokba huppant Ghoulra, aki egyre csak a bokáját markolászta.
- Esküszöm, ki…
- Ghoul?
- Mi van?!
- Mit műveltél megint?
- Semmit! Mindent rám kell kenni?!
Jet Star kissé oldalt biccentette a fejét, úgy nézett rá. Furcsán keménynek tűnt most a tekintete, nyugodtnak, mégis fenyegetőnek. Ghoul épp eléggé ismerte már ezt a fajta pillantást, hogy tartson tőle.
- Csak nem fogom már hagyni, hogy kinyírassa magát a kretén öccse miatt!
- Bátyja – javította ki Jet Star, akinek nem kellett sokat erőltetnie az agyát, hogy kitalálja, mi történt. Ghoul arcára egy pillanatra kiült a teljes értetlenség.
- Mi?
- Mondom a bátyja.
- Tökmindegy! A legjobb emberem, nem fogom itthagyni, csak mert…!
Jet Star alighanem megunta a rikácsolását, mert meg se várva a mondat végét ráparancsolt Ghoulra, hogy nyalábolja fel a drága barátját, ha már ilyen szépen elintézte, hogy ne tudjon a saját lábán elcaplatni a kocsiig, és sürgősen dugja a furgonba, ha jót akar magának. Ghoul megkockáztatta ugyan az észrevételt, miszerint ő aztán megmondta, hogy nem fog ma többet cipekedni, de Jet Star vidáman közölte vele, hogy fogja be a pofáját, különben kipakolni is egyedül fog. Erre aztán a fiú jobbnak látta, ha elhallgat. Némi visszafogott szitkozódás kíséretében félig-meddig életre pofozta Kobrát, de csak morgást kapott jutalmul, meg egy kárörvendő mosolyt Jet Startól, akinek esze ágában nem volt segíteni neki. Pedig nem volt egyszerű dolog Kobrát elrángatni a furgonig, igazán nem. Bármekkora ütést is kapott, az nem feledtette el vele Poisont… Sem azt, hogy milyen válogatott jelzőkkel nem illette még Ghoult a nap folyamán, amit most lelkesen igyekezett pótolni.
Jet Star magában somolyogva követte szemmel a párost, egy pillanatra sem engedve el Weeny kezét, de nem maradt sok ideje a bámészkodásra. Defying gördült ki a benzinkút elé, és odaintette magához. Jet Star engedelmesen lépkedett mellé, még mindig maga után vonszolva a kislányt. Defying kedvetlenül beparancsolta őket a boltba, mintha attól tartana, odakint bárki meghallhatja őket.
- Ejtsétek útba DeeDeet, és mondjátok meg neki, hogy kelleni fog négy kocsi a jövő hétre – kezdte, amikor biztonságos távolságra kerültek végre az ajtótól. Jet Star szemöldöke felszaladt, de nem szólt közbe. - Kobrát meg tartsátok szemmel, nem akarom itt látni holnap reggel.
- Persze.
- És figyelj Ghoulra is. Eléggé fel van spannolva, francnak se kell, hogy a nyakunkra hozza a BL/I-t – folytatta Defying, és egy hosszú, vékony kis dobozkát nyomott a férfi kezébe. Jet Star értetlenül nézett rá.
- Ez mi?
- Válium. Kiüti egy időre, ha nagyon ugrálna.
Weeny ijedten kapta be a levegőt, de senki sem vette észre. – Marha drága, úgyhogy próbálj meg spórolni vele.
- Persze.
- És Jet!
- Hm?
- Tényleg nem akarom itt látni Kobrát!
- És mi lesz Poisonnal?
- Semmi. Itt hagyjuk.
Weeny elsápadt egy kicsit és tiltakozni próbált, de a mellette álló férfi figyelmeztetően megszorította a kezét.
- Nem túl okos dolog, Doki – jegyezte meg nyugodtan. Defying mérgesen pillantott fel rá a székéből.
- Idehozni, az nem volt okos dolog!
- Nem hagyhatod itt egyedül.
- Tűnés!
Defying dühösen legyintett, és mormogott még valamit, amit nem lehetett érteni, aztán nekilátott átvizsgálni az üres polcokat, hogy nem maradt-e ott valami. Jet Star türelmesen ácsorgott a helyén. Nem, mintha egy percig is komolyan gondolta volna, hogy Defying képes volna ilyen embertelenségre, elvégre is a kedvenc Killjoy-a testvéréről van szó, de utálta volna, ha nem tud mit mondani Kobrának. Defying is érezhette, hogy vár valamire, mert hirtelen hátra fordult a székében.
- Na! Mit álltok még itt?! Megmondtam, hogy majd kitalálok valamit!
Weeny boldogan ránevetett, és Jet Star is megengedett magának egy félmosolyt. Aztán illedelmesen elköszönt, és Defyingra bízva a kislányt kisétált a furgonhoz.
Régi, sárga-fehér Ford Econoline volt, valamikor a hetvenes évek közepén gyárthatták, és DeeDeen kívül aligha lett volna ember, aki veszi a fáradtságot, hogy rendbe rakja. De ő megtette, elvégre is, ahogy ő szokta mondani józanabb pillanataiban, valamivel el kell ütnie az időt, ami még hátra van neki.
Kobra rejtélyes okokból kifolyólag megint nem volt magánál, legalább is gyanúsan csöndesen ücsörgött az anyósülésen, amit Ghoul tüntetőleg nem vett észre, és az arcáról világosan leolvasható volt, hogy másnak is ezt ajánlja. Jet Star jobbnak látta, ha pillanatnyilag nem törődik ezzel.
- Én vezetek – mondta.
- Francokat.
- Te vagy a kisebb, úgyhogy kifelé onnan. - Ghoul meg se rezdült, csak nagyon, nagyon jelentőségteljesen nézett a barátjára. Nem volt túl barátságos pillantás. Jet Star mély sóhajjal megadta magát a sorsának. Végülis, amíg vezet, legalább addig lefoglalja magát…
Kedvetlenül mászott hát be a furgonba Ghoul mögé, magában szidva DeeDeet, amiért képtelen volt egy második üléssort is beszerelni a kocsiba. Hosszú lesz az út a CalFlowig, lehetetlenül kicsavart pózban ücsörögve a dobozok tetején… Ghoul gázt adott, és elindultak.
Késő volt már, legalább is ilyen hosszú úthoz. A nap már lement, és a sivatag elnémult. Bal kéz felől a Sierra Nevada komor vonulata rajzolódott horizont fölé, mint valami aranypikkelyes hátú, hatalmas kígyó. Árnyéka egyre csak nőtt, már messze sötétlett a pusztaságon, bekúszott a kövek közé, a csenevész bokrok alá; Kaliforniában hamar jön el az este. És valóban, mire a Ford megállt egy percre DeeDee műhelynek csúfolt tákolmánya előtt, az ég még tintakék volt, de a földön már leszállt az éjszaka.
Kobra mindebből csak annyit érzékelt, hogy már nem tűzi az arcát a nap. Érezte maga alatt az autó vibrálását, hallotta a motor hangját, a rádió duruzsolását, de túl kába volt hozzá, hogy kinyissa a szemét. Túlságosan jól esett most ez a kevés kis nyugalom, hogysem hajlandó lett volna visszatérni a valóságba. A valóságba, ahol a fejében tompán lüktető fájdalomból alighanem csúnya agyrázkódás lesz, a finom vibrálásból kátyúkon rázkódó többórás kocsiút, Poisonból pedig hulla…
Egy percig még makacsul próbált nem tudomást venni a dologról, de hát ilyen az ember agya – egy ütés okozta lebegés sem tart örökké, és Kobra hamarosan kénytelen volt tudomásul venni, hogy bármennyire is nem szeretné, ő bizony egészen magánál van.
Az lett volna a helyes, hogy az első szava Poison. Hogy az az első kérdése, hogy mi történt vele, hogy jól van-e, vagy legalább az, hogy elküldi a fenébe Ghoult a kocsijával meg a fütyörészésével együtt, de nem így történt. Az első szava a basszus volt, ugyanis a Ford még mindig rettenetesen rázott, sokadszorra koccintva az üveghez a fejét. Nem volt ugyan túlságosan nagy ütés, normál körülmények közt talán fel sem vette volna, most viszont nagyon is fájt.
- Basszus!
Dühösen igyekezett egy fokkal feljebb tornázni magát az ülésen, de ez nem sokat segített, még mindig kegyetlenül sajgott a halántéka. Valahonnan balról ismerős kuncogás hallatszott.
- Kuss! – Mordult fel, de csak annyit ért el vele, hogy Ghoul most már meg sem próbálta visszafojtani a nevetését. Kobra igyekezett összeszedni magát, de még mindig rettenetesen zúgott a feje.
- Ezt még rohadtul visszakapod!
- Bocs – nevetett Ghoul -, de inkább én verjem be a fejed, mint…
- Mondom kuss!
- Jól van na…
- Állj meg.
- He?
- Mondom állj meg!
- Mé’, hugyoznod kell?
Kobrának most az egyszer nem volt türelme a játékhoz. A fegyvere után kapott – de a pisztoly nem volt a helyén. Ghoul sokat sejtetően sandított rá a volán mögül.
- Teljesen azért én se vagyok hülye – jegyezte meg halkan, és már nem nevetett. Kobra gyűlölködve meredt rá még egy pillanatig.
- Vigyél vissza Poisonhoz! - Ghoul megint röhögött.
- Hogyne…
- Ez parancs!
Egyetlen pillanat alatt csend lett. Ghoul idegesen megnyalta a száját, és most már véletlenül sem nézett volna Kobrára, rendületlenül bámulta az utat maguk előtt.
- Te nem vagy beszámítható…
- Azt mondtam, parancs!
- Mi meg azt, hogy beütötted a fejed – szólalt meg Jet Star hirtelen a hátuk mögül. Ghoul hálás mosolyt villantott rá a visszapillantóban, abból a bizonytalanabb fajtából, amit szökőévente jó, ha egyszer sikerült produkálnia. Kobra egyre gyorsabban vette a levegőt, és vadul fordult hátra az ülésen.
- Semmi bajom, világos?!
- Na. Hát Poisonnak sem lesz – felelte Jet Star a tőle telhető legnyugodtabb hangon. – Defying vigyáz rá.
Kobra szeme megvillant.
- Hogyne! Mikor simán Korse elé lökte volna?!
- Vigyáz rá – ismételte a férfi egy fokkal talán határozottabban.
- És majd tolószékből győzi meg Bunglert, hogy ne fejezze be, amit elkezdett, mi?!
- Az már el van intézve – felelte Ghoul hanyagul. Kobra meghökkenten hallgatott el.
- Mi?
Senki sem felelt.
- Mi van elintézve?
- Csak…
- Mit műveltetek a bátyámmal?!
Ghoul újra Jet Starra nézett a tükörben.
- Szerintem jobb volt, amíg kussolt…
Jet fáradtan bólintott.
- Mi van Poisonnal?!
- Mittudomén…
- Mi-van-ve-le!
Ghoul harmadszorra is Jetre sandított.
- Leüthetem? – kérdezte szinte reménykedve, de csak egy mérges pillantást kapott válaszul.
- Mit csináltatok vele, Ghoul?!
- Jet, most már leüthetem?
- Nem.
- De mos’ mér’?!
Ghoul alig ejtette ki a szót, Kobra ökle olyan erővel vágott az arcába, hogy ültében is az ajtónak esett, és menten eleredt az orra vére.
- Baszd meg! – ordította dühösen és fájdalmasan is egyszerre, és kapkodva a fékre taposott, de későn. A Ford addigra lesodródott az útról, és csak jó húsz méterrel odébb akadt el a homokban.
- Baszd meg…
- Válaszolnál végre?!
- Bungler meghalt – mondta Jet Star rendületlen nyugalommal, mielőtt még Ghoul szóra nyithatta volna a száját. Kobra döbbenten fordult felé, mire a férfi jelentőségteljesen Ghoul felé bökött a fejével. Kobrának időbe telt összerakni a dolgokat.
- Megölted?!
- Nem! – fröcsögte Ghoul gyűlölködve, miközben egyre a vért törölgetet a ruhája ujjával, de Jet olyan csúnyán nézett rá, hogy végül inkább mégis a folytatás mellett döntött.
- Én csak elástam.
Kobra rábámult.
- Elástad?...
- Jó, előtte meglocsoltam kicsit benzinnel, hogy jobban égjen… De nem halt még meg, mikor elástam! – kihívóan sandított fel a barátjára. – Nem szabad senkit se megölni, az nem szép dolog…
Kobra azt hitte, rosszul hall. Segélykérően nézett Jet Starra, de az csak megvonta a vállát.
- Kivételesen nem hazudik. Rawforce ellenőrizte.
Kobra hol az egyiket, hol a másikat vizslatta riadtan, de hiába – Jet nyilvánvalóan halálosan komolyan beszélt.
- És Poison?
Ghoul dühödten nézte még egy pillanatig. Valami megcsillant a szemében, hogy az egész arca eltorzult, de aztán csak elfordult, és minden további szó nélkül újraindította a lefulladt motort.
Bárki más talán elcsodálkozott volna ezen, de Kobra túl jól ismerte hozzá, hogy kitalálja – Ghoul, bármennyire is szeretné, ezúttal nem meri megütni őt. Talán mert tudja, jogos volt, amit az előbb kapott, talán még mindig a „parancs” szó visszhangzott a fejében, talán egyszerűen csak belátta, most nem érdemes tovább feszítenie a húrt, ezt Kobra nem tudta, de nem is különösebben érdekelte. Nem volt elég jól hozzá, hogy komolyabban is foglalkozzon a dologgal. És még kevésbé volt hangulata Ghoul hülyeségeihez. Elvégre is, ki tud kiigazodni rajta? Még az is lehet, hogy megtörtént a csoda, és épp most jött meg az esze…
Szerencséjük volt, mert a homok nem volt túlságosan mély, így néhány kiadósabb gázfröccs elég volt hozzá, hogy Ghoul visszakormányozza a kocsit az aszfaltra. Kobra türelmesen megvárta, míg újra irányba állnak, csak aztán tette fel a kérdést.
- Szóval Poison?
- Haggyámá’! Defyinggal van, és kész!
- De mit mondott?
- Semmit!
- Azt mondta, majd kitalál valamit – szúrta közbe Jet Star békítőleg, mielőtt még megint elszabadult volna a pokol. A másik kettő egyszerre nézett rá, Ghoul egész meglepettnek tűnt.
- Télleg?
Jet Star komolyan bólintott.
- Vissza kell mennem hozzá, Jet – jelentette ki Kobra. – Muszáj.
- Dehogy mész vissza! - sziszegte Ghoul mérgesen, de Kobra most már egy pillantásra se méltatta.
- Értsd meg, Jet. Muszáj...
- Én ért…
- Muszáj állandóan Poisonról dumálnod?! – csattant fel Ghoul, és jobb híján a kormányra csapott. – Csak öt percre fognád be végre!
- Nem kérdeztelek! – vágta rá Kobra dühödten.
- Mást nem hallani tőled, mióta ez a fasz itt van, mint…!
- Hé…
- Basztatja a csőröd, hogy nem tudtad olyan egyszerűen kinyiratni, mi?! – sziszegte Kobra dühödten.
- Megcsináljam?!
- Hé!
- Azt próbá..
- Kuss legyen már! – mennydörögte Jet Star olyan hangerővel, hogy beleremegett a furgon. A másik kettő ijedten hallgatott el, Jet azonban csak előre küzdötte magát a dobozok közül, és a két első ülés közé furakodva feltekerte a rádiót. A háttérzenének szánt jellegzetes dobszó miatt furcsán szaggatottnak tűnt most Defying minden szava.
- …nak, hogy ne nagyon akarja. Szóval eresszétek csak ki a karmaitokat, cicuskáim, amíg még megvannak a mancsaitok, és vigyázzatok az egérfogókra! Nehogy úgy járjatok, mint a jó öreg Larky Fog… Négy kis elveszett kandúr így is sok egy hétre a magunkfajtának! Akinek pedig Fun Ghoullal van találkája a héten, az ne siessen annyira, mert könnyen megpörkölődhet a bajsza! Most pedig szóljon nektek egy régi klasszikus, az Aranytriótól! Save Yourself, picinyeim!
A végét már alig lehetett hallani, mert Defying hangját elnyomta a hirtelen felhangosított gitárszóló, aztán az a jól ismert hang…
„Do you know the enemy?
Do you know your enemy?
Well, gotta know the enemy, wah hey…”
Ghoul kedvetlenül elhúzta a száját, és hanyag mozdulattal lekapcsolta a rádiót. Kobra jelentőségteljesen oldalt pillantott rá.
- Most mi van?
- Semmi.
- Bungler megérdemelte, amit kapott.
Ghoul gyanakodva sandított rá, de a fiú arcán nyoma sem volt a gúnynak.
- Komolyan mondom, Ghoul.
- Én tudom. Defyingnak mondd, ne nekem.
- Neki is el fogom, ne félj.
Ghoul nem felelt. Nem tudta volna megmondani, miért nem röhög az egészen? Defying meg a finom kis célzásai… De a francba is, Bungler kikezdett Weenyvel, majdnem megölte Poisont… Naigen. Poisonról van szó, Kobra persze, hogy nem borul ki. Más esetben nyilván már a haját tépné, amiért elvesztettek egy Killjoyt… Utálkozó fintor villant az arcán, halványan, épp csak egy pillanatra, de Kobra így is észrevette. Persze, ezt is félreértette, mint mindig…
- Ne agyalj ezen, Ghoul. Jól tetted. Higgy nekem.
- Mondom, hogy Defyingnak mondd.
Kobra szinte szomorúan nézett rá, aztán egy pillanatnyi habozás után visszakapcsolta a rádiót.
„Violence is an energy
Against the enemy
Well, violence is an energy, wah hey…”
Egyszerre néztek egymásra Ghoullal, döbbenten, egy kicsit talán értetlenül is. Aztán kitört belőlük a nevetés.



Ami Jet Start illeti, nem így képzelte a dolgokat. Úgy számított, hogy elbeszélget egy kicsit Poisonnal, mint férfi a férfivel, igyekszik a jobbik énjére hatni, és akkor minden rendben lesz, de Bungler közbeszólt. Erre még Jet Star sem számíthatott, pedig őt aztán igazán nehéz volt meglepni. Megvolt az a képessége, hogy nyugodtan, szinte derűsen fogadja az élet megpróbáltatásait, és minden különösebb trauma nélkül vészelje át a legnagyobb viharokat is. Most is hamar összeszedte magát, és hiába kezdett pofozkodni Kobra, ő csak halvány mosollyal az élvezte a műsort, mert akkor már tudta, hogy ez lesz a vége; béke és kacagás. Hogy honnan tudta? Először is, ha úgy vesszük, Ghoul bosszút állt Poisonért, levéve ezzel Kobra válláról a terhet, aki lett volna annyira fegyelmezett, hogy minden elkeseredése és gyilkos indulata ellenére sem esett volna neki egy Killjoynak, megszegve az egyik legfontosabb szabályt; másodszor, mert Kobra sosem tudott tisztességesen megharagudni rá, bármit is csinált a fiú. Ő, Jet Star azonban nem volt ilyen elnéző.
Nem kedvelte Ghoult. Legalább is nem a hagyományos értelemben – ha nem lett volna Killjoy ő is, valószínűleg egyenesen veszélyesnek tartotta volna, mi több, károsnak, mindenre és mindenkire nézve. De hát itt, Kaliforniában pont ilyen emberekre van szükség ahhoz, hogy rendben menjenek a dolgok… Jet Star tehát tökéletesen megbékélt a helyzettel, mi több, egyenesen ragaszkodott hozzá, hogy a fiú közelében legyen. Így volt nyugodt az élet, biztonságos és kiszámítható. És Jet Star azt is sejtette, hogy Ghoul is hasonló okokból ragaszkodik hozzá annyira. Egyikük sem tudott igazán szeretni, ezért mindig számíthattak a másikra.
Kobrát viszont kedvelte. Nem ismerte ugyan túl rég, legalább is Defyinghoz vagy Korséhoz képest, és csak hallomásból tudta, milyen harcok árán került végül Ghoul mellé, de ez is elég volt hozzá, hogy mélységesen sajnálja. Kobra tényleg jó ember volt, jóindulatú, kedves és segítőkész, ami ritkaság számba ment a Killjoyok közt, és amit még Ghoulnak sem sikerült teljesen kinevelni belőle. És mégis, ott volt az a különös kettősség, az a könyörtelen közöny, ami lüktetett minden szavában, minden mozdulatában, amitől most is, a teljes kétségbeesés és megalázás verméből kimászva máris a legnagyobb egyetértésben kacarászik… Jet Star tudta, pontosabban inkább csak sejtette, hogy már Kobra sem tudná különválasztani, melyik a valódi énje, és melyik az, amit a sivatag követel tőle.
Persze, talán csak Poison miatt van az egész. Talán csak az, hogy annyira meg akart felelni Poisonnak, hogy még a vérrokonságukat is letagadta. Talán csak a lekiismeret, amiért kénytelen volt magára hagyni a testvérét… És a megkönnyebbülés, amiért rákényszerítették, hogy megtegye. Hogy megtehesse. Hiszen Defying vigyáz Poisonra, Bungler halott, nem fenyegeti már veszély, neki, Kobrának tehát, a nem-testvérnek nincs több dolga. Nincs kényszer, hogy üljön a bátyja mellett, ahelyett, hogy tenné a dolgát, nyugodtan foglalkozhat mással, nyugodtan megbocsáthat Ghoulnak, sőt, még neki kell hálásnak lennie… És valóban, Jet Starnak igaza lehetett, mert Kobra úgy tűnt, megnyugodott.
Kobra tényleg hálás volt Ghoulnak, annak ellenére, hogy tudta, a fiú nem miatta, pláne nem Poison miatt végzett Bunglerrel. De mindegy is, hogy miért csinálta. Az a lényeg, hogy Poison jó kezekben van, és nem bánthatják… Egy kicsit máris sajnálta, hogy olyan csúnyán orrba vágta Ghoult, de a fiú szerencsére nem úgy tűnt, mint aki neheztel. Sőt, egészen közlékenynek tűnt. Időnként még szívott ugyan egyet-egyet az orrán, és le-letörölte a vért, pontosabban inkább csak elkente az arcán, de töretlen lelkesedéssel ecsetelte, Bungler milyen képet vágott, amikor lezavarta a gödörbe, vagy amikor meglátta nála a cigit. Aztán vihogott egy sort azon is, Defying mennyire felkapta a vizet a dolgon, meg persze Grin is, és mire éjfél felé elérték a CalFlowt, Kobra már azt is tudta, hogy Ghoul csak azért volt hajlandó végül mégis szedni a sátorfáját, és nyélbe ütni a költözést, mert Defying megígérte neki, hogy ha reggelre visszaviszi a furgont, akkor másnap neki már nem kell majd pakolnia.
Korom sötét volt, amikor végre kiszálltak a Fordból. A fogyó hold gyenge fényének maradék erejét is elnyelték az égen lomhán gomolygó felhők, elrejtve a csillagokat is. Közel s távol a Calflow, és a tőle nagyjából ötven méterre, az út túloldalán épült benzinkút volt az egyetlen fényforrás.
Kobrában felvillant a gondolat, hogy utoljára akkor járt itt, amikor a Kapuhoz küldte őket Defying. Akkor, amikor megtalálták Poisont… Ő itt iszogatta a sörét, mit sem sejtve, miközben Gerard az életéért menekült… Ha csak egy órát késnek akkor… Ki tudja?... Úristen, milyen iszonyú rég volt… Egy pillanatra elemi erővel tört rá a vágy, hogy minden úgy legyen, mint akkor; hogy bárcsak semmit sem tudna most Poisonról, élhetné az életét teljes tudatlanságban, bárcsak ne rángatta volna fel aznap Ghoul az asztal mellől, bárcsak ne találták volna meg Poisont… Aztán eszébe jutott, hogy mégegyszer járt itt, amikor a bátyját vitte kocsikázni. Amikor még azt hitte, minden rendben, helyükre kerültek a dolgok, hiszen Gerard itt van velük, vele… Ez még borzalmasabb gondolat volt!
Arra eszmélt, hogy Jet Star óvatosan megérinti a karját.
- Jössz?
Kobra bólintott, aztán eleresztett egy fáradt sóhajt, és követte a férfit.
Szerette ezt a helyet, a második otthonát, és furcsamód egy fokkal máris jobb kedve volt, ahogy megtorpant a küszöbön egy pillanatra, hogy megcsodálja a feje fölött lógó fényreklámot. Régi, a hatvanas évekbeli filmekből ismert vékony fényfüzérekből készült felirat volt, amely megfelelő távolságból nézve még most is a California’s Flowers szavakat formázta, ahogy annakidején minden amerikai motel és útszéli vendéglő ezt a módit követte. Kobra egy kicsit meg is lepődött, hogy még mindig világít, sőt, időről időre villog is egy sort, de tulajdonképpen örült neki. Legalább ez nem változott…
Az igazat megvallva a CalFlow nagyjából negyven éve nem változott. Ugyanaz a piszkosszürkére kopott, lapostetős, elnyújtott épület volt most is, közvetlenül a 15-ös út mellett, ahogy annakidején a Büfés megálmodta. A bejárat éppen középütt, a kifelé nyíló nehéz, vastag faajtó két oldalán egy-egy ablak, ezen keresztül kapta a kocsma a fényt. Az épület jobb oldalán még látszott a hajdanán murvakövekkel felszórt parkoló maradványa, amit mind a mai napig rendeltetésének megfelelően is használtak, most is vagy négy autó állt ott a Fordon kívül. Még a parkolót körülkerítő régi, betontalpas vasrudakhoz erősített lánc egy része is megvolt. Az úttal párhuzamosan állították fel, mintegy kerítésként, hogy autóknak addig és nem tovább. Azon túl, az épület hátsó szárnya mentén sorban sorakoztak az ajtók, a személyzeti bejárat, a raktár, és a többi helység ajtaja – régen a CalFlownak saját konyhája, sőt, hatszobás mini-motel-részlege is volt. A Killjoyok ezért is tették meg legfőbb szálláshelyüknek Kaliforniában. Nagy volt, sokkal tágasabb, mint akármelyik régi farm vagy csűr épülete, amit valaha is elfoglaltak, de azért nem akkora, mint egy hagyományos motel, ráadásul sokkal szerencsésebb beosztású. A szobáknak és helységeknek mind-mind belső bejáratuk is volt, sok egymásból is nyílt, az ablakok kicsik, ami megkönnyítette a szervezett védekezést. Ráadásul a legtöbb berendezés megmaradt, még tűzhely is volt, hatalmas tűzhely, egy ipari monstrum, a hűtő és a fagyasztó pedig egy komplett kis különszoba, három oldalon is körbepolcozva, mint ahogy az el is várható egy étteremtől. Ghoul annakidején nagy okosan ki is találta, milyen remek technika lehet egy drakuloid kivallatására, ha bezárják egy időre a fagyasztóba; no nem nagyon, épp csak annyira, hogy fázzon egy kicsit. Az ötlet remekül működött, de az is hamar világossá vált, hogy Ghoulnak szokása dolga végeztével elfelejtkezni a delikvensről, ráadásul a fagyasztó kellemetlenül megterheli a generátorokat, olyannyira, hogy aludni sem lehet a zúgástól, így hát a Büfés megvétózta a dolgot, és üzemen kívül helyezte a fagyasztót. Ghoul sose bocsátotta meg ezt neki, viszont azóta is mindig erre a szerencsétlen esetre hivatkozott, ha ingyensört akart inni…
Alighanem most is erre készült, mert elsőnek csörtetett be az ajtón, és rögtön levetette magát a bejárattól legtávolabb eső székre. Kobra és Jet Star lassabban követték.
A kocsma valamivel talán nagyobb volt, mint a benzinkút boltja, és nagyjából ugyanolyan elrendezésű. Kétoldalt asztalok és székek, középen keskeny kis folyosó, ami egyenesen a szemközti fal elé épített hűtőpultig vezetett. Persze, a pult évek óta nem hűtött már, de ez senkit sem zavart, amíg az üveg mögött mindig volt szendvics és sör. A pult mögött, a falra szögelt két polcon a legkülönfélébb drága italok sorakoztak, de mindenki tudta, hogy egy korty alkohol sem maradt már bennük. A Büfés csak azért ragaszkodott hozzájuk, mert tudvalevő, hogy minden kocsmában van ilyen kis kiállítás. A Büfés, aki, mint kiderült, rég az igazak álmát aludta…
A két polc közt húzódott a feketére rugdosott lengőajtó, annakidején alighanem ez szolgált a pincérek fő közlekedési útvonalának – most már csak az egyik ajtószárny lógott a zsanéron, az is a helyére volt ékelve, hogy szükség esetén onnan lehessen védeni a hátsó szárnyat. Jet Star tudta, hogy erre lassan három éve nem volt már szükség.
Első dolga volt alaposan körülnézni, hátha lát ismerős arcokat, de a kocsma meglepően üres volt. Ahhoz képest, hogy négy autó is állt odakint, csak egy nagyobb társaság iszogatott az egyik asztalnál. Hatan voltak, de kettőt közülük Jet Star még látásból sem ismert. Kobra azonban igen, legalább is gyanúsan fülig szaladt a szája, és pillanatok alatt sikerült rábírnia a többieket, hogy illedelmes és tökéletesen semmitmondó bemutatkozások után segítsenek nekik kiüríteni a Fordot. Ghoul nyafogott egy sort, hogy milyen rettenetesen fáj a lába, ennek ellenére meglepő sebességgel tűnt el valahol a CalFlow sötét helységeinek labirintusában. Jet Star nem bánta. Jobb is, ha most nem kell rá figyelnie – volt egy olyan érzése, hogy Kobra hirtelen támadt lelkesedése a pakolás iránt mélyebbről fakad, mint a rendszeretet… Igaza is lehetett, mert a fiú mindenáron meg akarta győzni őt, hogy igazán pihenhetne már, majd valaki más visszaviszi a furgont Defyingnak, de ő nem hagyta magát, amivel sikerült újra búskomorságba kergetnie a fiút. De legalább ő nem próbált meg elszökni, mint a bátyja…
Hajnalodott már, amire mindent elpakoltak, és addigra Jet Star is érezte, hogy tényleg elfáradt. Ghoul még mindig nem mutatkozott, Kobra pedig még mindig keserves arccal téblábolt fel-alá, szemmel láthatólag nemigen tudott mit kezdeni magával. Végül fogott egy sört, és lehuppant Jet Starral szembe az egyik asztalhoz, és egész kétségbeesetten nézett rá. Talán mondani akart valamit, de végül meggondolta magát, és csak fáradtan leszegte a fejét. Jet Star megsajnálta.
- Min jár az eszed?
Kobra csak legyintett.
- Mindig ugyanaz…
- Poison?
- Miért utál minket annyira?
Jet Star nem éppen erre a kérdésre számított.
- Nem hiszem, hogy utál…
- De.
- Jó.
Kobra szinte utálkozva kortyolt bele az italába.
- Ma már majdnem azt kívántam, bár meghalt volna, mielőtt megtaláltuk – mondta hirtelen. Jet Star merőn nézett az arcába, de nem szólt. Erre nem tudott mit mondani. Kobra folytatta.
- Komolyan eszembe jutott. Lehet, hogy meg se tudnám soha, hogy megölték… Sokkal egyszerűbb lenne minden.
Hallgattak. Jet Star is beleivott a maga sörébe.
- Tudod, hogy van, aki megtenné neked – mondta végül.
- Ghoult hagyd ki ebből! – felelte Kobra élesen. – Ez Poisonról szól! Meg arról, hogy… A fenébe is, semmi köze sincs Weenyhez, és mégis ő ment rá! Csak mert azt hiszi, nélküle…
- Inkább hagyni kellett volna Bunglert, hogy eljátszogasson azzal a gyerekkel. Ugye?
Kobra mintha megzavarodott volna egy pillanatra.
- Azért én nem ezt mondtam…
- Ide figyelj, Kobra. – Jet Star kényelmesen az asztalra könyökölt, és a tenyerébe támasztotta az arcát. - Weeny megúszta, Bungler meghalt, de Poison nem. Szépen meg fog gyógyulni, és minden megy tovább a rendes kerékvágásban.
- És ha nem?
- Mit nem?
- Ha mégsem gyógyul meg?
Kobra szinte könyörögve nézett fel rá, és Jet Star hirtelen megértette, hogy óriásit tévedett, amikor azt hitte, Kobra gondtalanul nevetgél Ghoullal. Nem, egyszerűen csak arról van szó, hogy ő is ismeri Ghoult, és pontosan tudja, mennyire fontos, hogy megtartsa annak az embernek a jóindulatát…
- Akkor is megy minden a rendes kerékvágásban – felelte nyugodtan. Kobra megint a sörével szemezett. - Tudod, hogy mindig így van.
- Tudom.
Egy pillanatra csend lett. Jet Star mondani akart valamit, de a fiú megelőzte.
- Hallottad? Larkyt is a Tónál kapták el.
Jet Star döbbenten pislogott. Nem is csak azért, mert fogalma sem volt, ki az a Larky, hanem mert meglepte, hogy nem kap tisztességes választ.
- Nem…
- FopCat mondta.
- Ki az a Larky?
Kobra legyintett.
- Mindegy. FopCat azt is mondta, hogy chipet kapott, és kinyírta az egész raját. Lehet, hogy ellenünk küldték.
- Ellenünk?
- A Kilences Zónában voltak. A benzinkúttól meg jó, ha húsz mérföld, vagy mennyi az a meder. Mi mást keresett volna ilyen messze hazulról?
Jet Star hümmögött. Ebben lehetett valami.
- Még jó, hogy Ghoul nem hallotta, totál kiakadt volna… - tette hozzá Kobra álmatagon.
Jet Starnak hirtelen eszébe jutott a válium. Nem. Változatlanul nem szerette volna kipróbálni, még Ghoulon se…
- Akkor ne nagyon meséld el neki…
Ebben a pillanatban odakint felbőgött egy motor. Jet Star megfeszült a székén, és ösztönösen megmarkolta a fegyverét. Kobrára nézett, mert ő ült az ajtóhoz közelebb, ráadásul háttal, de a fiú nem tűnt izgatottnak.
- Nyugi. Csak FopCat. Visszaviszi a furgont.
Jet Star meglepetten nézett a barátjára.
- Itt van?
- Mondom, hogy beszéltem vele!
- De most?
- Nem rég jöttek, míg ti hátul pakoltatok.
- Aha… Hogy vetted rá?
- Mire?
- Hogy ő vigye el. Sose járt még arra.
Kobra unottan meghúzta a sörét, csak aztán pillantott fel Jet Starra.
- Megmondtam neki, hogy ő fog vigyázni Poisonra, úgyhogy ha már arra megy, akár el is vihetné.
Jet Star azt hitte rosszul hall. FopCat legendásan nem bírt ki nyugton egy óránál többet, nemhogy egy vadidegent őrizgetni…
- És csak úgy belement?
- Nem, de megmondtam neki, hogy amíg én vagyok itt Defying után az első ember, addig jobb, ha befogja a száját és csinálja, amit mondok, különben szét lesz rúgva a segge.
Jet Star kuncogott. Odakintről tompán behallatszott a furgon dízelmotorjának robaja, és az a félreismerhetetlen hang, ahogy a kerekek csikorogva maguk alá gyűrik a vörösre színeződött murvaköveket.
Jet Star még mindig kuncogott. Hihetetlen... Még mindig meg tudta lepni, Kobra mikre nem képes, ha akar valamit…
Ezt csináld utána, Ghoul!

Origo

Megint az a karnevál…

Temérdek ember, férfiak és nők színes, díszes ruhákban táncolnak, hajlonganak a langyos estében, ékszereiken megcsillan a lámpások sárgás fénye, úgy tűnik, szikrázik az egész utca. Valahonnan, nem is olyan messziről különös zene szól, ritmustalan, kiszámíthatatlan és disszonáns, csupa félhang. Egyszerre ijesztő és utálatos, de mégis magával ragadó, mintha maga lenne az eleven kényszer, ami megtölti a táncot élettel; mégis nyomasztó, mert az ember képtelen szabadulni a gondolattól, hogy ha egyszer végre vége szakad, milyen iszonyú lesz a csend. Csak a néma táncosok kimért léptei visszhangoznak majd az utcalámpák fölött sötétbe burkolózó piszkos, komor bérházak közt. Mert senki sem szól, a rikító, gondosan kimunkált álarcok mögött talán csak fantomok rejtőznek, és fantomok a sötét kapualjakba húzódó bámészkodók is...

Gerard képtelen volt levenni a szemét az előtte elvonuló menetről. Sokszor álmodott már velük, mindig ugyanazt, ismerős volt már minden mozdulat, a léptek ritmusa, a furcsa, torz dallam, minden. És minden alkalommal elfogta valami megmagyarázhatatlan félelem, ahogy a maszkok elsuhantak a szeme előtt. Nem volt köztük két egyforma, mégis, volt valami hasonló a gondosan festett szemöldökök alatt ásító mandulavágású árkokban – mind fekete volt, mintha nem is emberi tekintetek rejtőznének ott. És mind nevetett, mindegyik, de valahogy borzalmasnak, ijesztőnek tűntek azok a fekete mosolyok, mintha inkább sikolyra nyílnának a hatalmas szájak, néma sikolyra a csillagtalan éjszakában.

Aztán lassan, észrevétlenül megkoptak a színek, valahogy megfakultak a karneváli lámpások fénye, és sötét volt az a fény, ami áradt belőlük. Visszhangossá vált a zene, és mintha egyre mélyebbről szólt volna, tompán, mégis félelmetesebben, mint valaha. Mintha az égből, a hegyekből, a földből, Gerardból, belülről szólt volna… Aztán az utca végén, a félhomályból lassan kibontakozott az a rettegett karneváli kocsi…

Fehér lepellel letakart, fáradtvörös rózsákból font lánccal díszített kocsi volt, széles és nehéz. Lassan közeledett, hangtalanul, mintha nem is gurulna, hanem lebegne a fénylő macskakövek fölött. Körülötte a könnyedén táncba suhanó álarcosok, de a kocsin utazó alakok közül egyik sem mozdult.

Sokan voltak, nagyon sokan, de Gerard csak a legelöl álló alakot figyelte. Önmagát látta, ahogy ott áll, ezüstsujtátos, fekete egyenruhában, büszkén felszegett fejjel, mozdulatlanul, mereven előreszegezett tekintete elsiklik a felvonulók felett – de a szeme fekete, üres és halott. És Gerard azt is tudta, hogy hiába is szólítaná meg, hiába ordítaná túl a forgatagot, sohasem kapna választ.

Dermedten bámulta a kocsit, egyszerűen képtelen volt elszakítani róla a tekintetét. Pontosan tudta, mi következik, hiszen annyiszor álmodta már ezt… A kocsi mozdulatlanná dermedt utasai közül egyszercsak előlépett egy férfi. Ugyanolyan élettelennek tűnt, mint a társai, hamuszürke arca vékony, hosszú, fénytelen haja könnyű csigákban hullott a vállára. Ő volt az egyetlen, akin nem báli, vagy egyenruha volt, hanem csak egy palást – egy halotti lepel. Könnyed, mégis magabiztos léptekkel vágott át a kővé dermedt emberek közt, és megtorpant a kocsi elejében. Valószerűtlenül vékonynak tűnt, törékenynek, szinte áttetszőnek, az ember nem is értette, hogy nem kapja fel az első szél az égbe, vagy hogy nem zuhan a kerekek alá? Felemelte a fejét, sötét szemében mérhetetlen szomorúság csillogott, ahogy tekintetével a tömeget pásztázta. Gerardban egyre inkább erősödött a félelem. Menekülni akart, eltűnni a tömegben, azt se bánta volna, ha eltapossák, ha porrá őrli az a kocsi – de képtelen volt megmozdulni.

Az alak lassan, nagyon lassan fordult felé, kutatón, mintha keresne valamit. És ahogy a tekintetük összekapcsolódott, Gerardot kiverte a víz. Valósággal megdermesztette abból a sötét szempárból áradó szomorúság és reménytelenség; és a félelem – megtalálták! Eltátotta a száját, sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. A kocsi nem lassított, és a férfi is rezzenéstelen tekintettel meredt rá, szomorúan, mégis, valahogy szigorúan. Gerard agyában pedig ugyanaz az egyetlen szó dübörgött, mint mindig – nem. Nem!

- Gerard.

Gerard összerezzent, de nem felelt. Mintha buborék pattant volna szét körülötte, egyszerre visszatértek a képek és hangok, amikről észrevétlenül sikerült megfeledkeznie egy percre. A kocsi ugyanolyan észveszejtő lassúsággal gördült, mint eddig, a táncosok ugyanolyan önfeledten lejtették a táncukat, de Gerard hirtelen észrevette, hogy mindenki csak ugyanazt a néhány mozdulatot ismétli; gépiesen, lélektelenül, mintha annak a különös muzsikának hangjai kényszerítenék rá őket. A dallam, a zene… mintha a zene is megváltozott volna… Úgy tűnt, valamelyik házból jön, és Gerard minduntalan ismerős dallamot vélt felfedezni benne. He said "Will you defeat them, your demons, And all the non-believers…?" De ha megpróbált odafigyelni rá, a szöveg nélküli dallam széthullott, és csak az a furcsa, torz ricsaj szűrődött ki az utcára.

- Várunk, Gerard.

A férfinek halk, fáradt hangja volt, valami különös keserűségtől vibráló, ismerős hang, de Gerard nem tudta, honnan ismerhetné.

- Kérlek, gyere velünk. 

Gerard nem tudott, talán nem is akart szólni, egyre csak azt ismételgette magában, nem, nem!

- Kérlek.

Nem!

- Kérlek.

A fehér palást félrecsúszott, és két sovány, erőtlen kar emelkedett a levegőbe, ölelésre várván, mint a rettegő kisgyerek karja, ha megnyugtatásrét könyörög.

Nem!

Gerardnak egyre nehezebb volt kimondania ezt az egyetlen szót, még önmaga előtt is, egyre nehezebb volt kitartania mellette. Minden válaszával mintha egyre szomorúbbá tette volna a férfit, és tudta, hová vezet ez. Pontosan tudta…

- Kérlek, Gerard. Segíthetek. Csak én segíthetek.

Nem, nem nem!

- Gyere velünk, Gerard. Mindenki rád vár. Gyere.

Nem!

- Kérlek.

Nem!

- Hát nem szenvedtél még eleget? Hát nem...?

A kocsi lassan, nagyon lassan haladt, és a férfi sem mozdult, nem is pislogott.

- Kérlek.

- Nem! – Nem tudta, hogyan, de végül sikerült fennhangon is kimondania a szót. Megint, mint már oly sokszor előtte... Hát megint kimondta!

Minden ízében remegve meredt a kocsi orrában álló idegenre. Az iszonyat valósággal a földhöz szögezte. Tudta, hogy ez lesz, mindig ez történik… A férfi arca megvonaglott a kíntól, ajka néma sikolyra nyílt, de le nem vette volna a szemét Gerardról. Hirtelen megtántorodott, mintha erős ütés érte volna, de végül megkeményítette magát. A karját még mindig kitárta, és Gerard látta, hogy homlokából és csuklójából előbb vékony, majd egyre vastagabb csíkban kibuggyan a vér.

Gerard még mindig képtelen volt megmozdulni. Pontosan tudta, hogy mi következik még. Mély, hosszú vágások nyílnak a gyönge testen, cafatokra szaggatva a leplet, minden csupa vér lesz, a kocsi fehér vászonborítása feketévé válik tőle… harminckilenc seb. Harminckilenc.

Megállíthatná, ha engedne.

Will you defeat them…?

Megállíthatná, ha nem mondana újra és újra nemet, minden egyes alkalommal; ha hagyná, hogy átölelje az a két hívogató kar… "Because one day I'll leave you a phantom to lead you in the summer …”

A kocsi végre lassan elgördült előtte, de a férfi még mindig mozdulatlanul állt ott, épp csak a fejét fordította hátra, hogy láthassa Gerardot.

"To join The Black Parade."

Az arca már csupa vér volt, fénytelen, fájdalomtól elkínzott tekintetében keserű csalódottság ült. Mondott még valamit, pontosabban inkább csak tátogott, mert túlságosan messze volt már, és hangját elnyomta a zene és a táncosok cipőinek kopogása, Gerard mégis tisztán hallotta. Kérlek…

„To join The Black Parade…"

Gerard hirtelen iszonyúan fáradtnak érezte magát, és a lábai egyszerűen felmondták a szolgálatot. Összecsuklott, ott, ahol volt, de a körülötte tolongó bámészkodók észre sem vették. Egyszerűen átléptek rajta, mit sem törődve vele. És Gerard nem is bánta. Most már tudta, hogy csak a félelem tartotta talpon eddig. Félt, hogy nem lesz elég erős, hogy nem fog tudni többé nemet mondani, és akkor meghal… Ebben egészen biztos volt. Meghal, és ott fog állni azon a kocsin. Olyan lesz, mint az a másik, az az üres, fekete szemű Gerard Way, és akkor nem fáj már majd semmi, nem lesz több vér, sem félelem, nem lesz… nem lesz semmi…

Nem tudta, meddig feküdt ott, de lassan elcsendesült a forgatag. A lámpák kialudtak, és eleredt az eső. Hideg lett, az utca kiürült, a zene is elhalt, csak a házak közt kifeszített drótokon lógó kifakult, megtépett lampionok csonkjait csattogtatta a vad szél.

Gerard nem mozdult. Furcsa érzés volt ott feküdni a hideg macskakövön, és bámulni a lassan ólomszürkévé változó eget. Félelmetes, mert olyan elviselhetetlenül magányosnak érezte magát, mint még soha az életben; megcsaltnak és árulónak is egyszerre - mégis megnyugtató, mert életben volt. Az esőcseppek apró tűszúrásokként csapkodták az arcát, és ennek kellemetlennek kellett volna lennie, és minden bizonnyal az is volt - de legalább elfedték a könnyeit.

Gerard sírt, a fájdalomtól, az önvádtól, a magányosságtól, a megkönnyebbüléstől, de leginkább attól, hogy tudta, hiszen annyiszor álmodta már ezt, tudta, hogy még nem ébred fel. Nem, amíg nem gyúlnak ki újra a fények, amíg nem kezdődik el újra a parádé. Akkor majd feláll, mert fel kell majd állnia, és újra látni fogja a táncot, újra hallani fogja azt az idegen-ismerős dallamot, újra látni fogja a fekete szemű önmagát, és újra nemet fog mondani, újra és újra, amíg az egész utca bele nem fullad a vérbe…!

Hirtelen ébredt, egy pillanatig azt sem tudta, hogy hol van, csak üres fejjel meredt a hófehér plafonra. Aztán érezte, hogy valami meleg gördül végig az arcán. Erről aztán minden eszébe jutott, az álma, a hasonmása, az ellenkezése nyomán felszakadó sebek… de aztán az is, hogy már vége. Már csak egy rossz álom… Mikey mindig mondta is, hogy el kéne mennie valami agyturkászhoz, mert az nem normális, hogy az ember ne tudjon aludni egy nyamvadt álom miatt, és ő mindig hevesen bólogatott is, aztán persze sosem tette meg. Nem mintha nem akarna békét végre, de valami beteges oknál fogva úgy érezte, fontos ez az álom. Fontos, hogy emlékezzen rá, min ment keresztül, hogy hányszor mondott nemet az elkeseredésnek, a kísértésnek, hogy feladja, hogy a könnyebb utat válassza. Igenis, fontos, hogy mindig emlékezzen, mennyi kitartás, mennyi akarat kellett hozzá, hogy meggyógyuljon.

Mert végülis, meggyógyult, és ez a lényeg, nem igaz?

Ez a gondolat aztán halvány mosolyt csalt az arcára. Még mindig ott érezte az arcán a könnyeit, és sejtette, hogy a párnáját is alaposan eláztatta, de hát… Valamit valamiért! Hunyorogva fordult oldalt. Lindsey helye üres volt az ágyon, az óra viszont fél tizenegyet mutatott, így ez nem is volt csoda. Gerard mély sóhajjal lehunyta a szemét egy percre. Az ágy melletti ablakon beszűrődő napfény lágyan melengette a bőrét, ami nagyon is jól esett most, ugyanis fázott. Furcsa, hogy ilyen erős hatása lehet egy álomnak, nem igaz? Hogy egy ilyen szép, napos májusi reggelen is arra ébred az ember, hogy fázik, csak mert álmában ott járt… Ott, ahová soha nem akar visszamenni.

Engedélyezett még egy percet magának, hogy kiélvezze a napsugarakat, de aztán erőt vett magán, és csak kikászálódott az ágyból. Máris lelkiismeret-furdalása volt egy kicsit. Elvégre is, minden perc, minden másodperc kincs, amit Lindsey-vel, Bandittel, a szüleivel, a bandával, egyáltalán, bárkivel is tölthet, ő már aztán tudja! Ha tehetné, aludni se aludna soha többé, csak velük lehessen!

Nagyot ásított, aztán úgy, ahogy volt, a kinyúlt, fehér csillagokkal és űrhajókkal díszített sötétszürke pizsamájában - amit tizenkét éves kora óta hordott, mert valamiért annyira ragaszkodtak egymáshoz, hogy az anyag vele együtt nyúlt felnőtt méretűre - kibotorkált a nyitott ajtón a folyosóra. Megint ásított, aztán igyekezett koncentrálni, nehogy meztelen talpa megcsússzon a lépcsőfokokon és összetörje magát, az hiányzik a legkevésbé!

A földszintre érve átvágott a tágas előszobán, ahonnan széles boltívvel nyílt a nappali. Baloldalt két hatalmas ablak, nehéz, bordó selyemfüggönnyel, köztük csinos kis komód. Jobbra, épp csak egy kis beépített pulttal elválasztva az ebédlő és zeneszoba a zongorával, a bejárattal szemközti falon képek, emlékplakettek lógtak, és a mellmagasságban felfüggesztett tévé. Előtte a nem is olyan kicsi dohányzóasztal, ami mellett sohasem dohányzott még – Lindsey meg is ölné! -, körülötte a sárga bőrkanapék, a legnagyobb pont neki háttal, olyan hatalmas, hogy épp csak egy szőke üstök látszik ki mögüle…

- Szevasz Mieky! – köszönt Gerard egy kicsit talán meglepetten, mert nem emlékezett rá, hogy megbeszéltek volna mára valamit, de hát az ember mindig örül egy Mikeynak, nemigaz? A fiú azonban nagyon elmerülhetett valamiben, mert meg sem rezdült. Gerard nem is törődött vele tovább. Mindenki magából indul ki, ahogy mondani szokták, és ha valami, hát akkor a kávé illata majd csak magához téríti – mindkettejüket. 

A konyhába érve azonban legnagyobb meglepetésére le volt főzve a kávé. Gerard meghökkenten pislogott egyet, aztán kikiáltott az öccsének, hogy kér-e ő is, egyébként meg jó reggelt, de most sem kapott választ. Ez már több volt, mint furcsa.

Gerard még egy utolsó szagolt a kávéfőző felé, megállapítva, hogy ennél jobb illat nincs is a világon, aztán visszaindult a nappaliba.

- Hé, öcskös, nem hallasz? Azt kérdeztem, kérsz-e kávét…

Mikey még mindig nem felelt, nem is mozdult. Ugyanúgy ült a kanapén, előredőlve, a térdén támaszkodva, és egy rakat papírt nézegetett elmélyülten. Alig karnyújtásnyira tőle Bandit ült a földön, körülötte szétszórva az építőkockái, a játéktelefonja és a játékzongorája, azt püfölte hatalmas lelkesedéssel. Gerard döbbenten meredt rá, aztán az öccsére. Úgy tűnt, egyikük sem veszi észre őt.

- Mikey! – Tett egy lépést a kanapé felé, mert kezdett aggódni, hogy mi baja lehet a fiúnak, de ebben a pillanatban ismerős léptek zaja ütötte meg a fülét.

Lindsey könnyedén suhant végig a szobán, elhaladtában még csak rá se pillantva Gerardra, aztán leült Mikey mellé a kanapéra, újabb halom papírt téve elé az asztalra.

- Ez az összes – mondta. Mikey alig észrevehetően bólintott, Gerard viszont teljesen összezavarodva meredt rájuk. Lassan valami különös balsejtelem kerítette hatalmába. Mi van, ha… ha megbántotta őket valamivel, és most ez a büntetés?... Megpróbálta felidézni, összevesztek-e valamin, de hiába, semmi sem jutott az eszébe. Ami azt illeti, azt sem tudta volna megmondani, mi történt vele előző nap…

A francba is, Lindsey nem az a „levegőnek nézlek te seggfej” típusú ember! Megmondaná, ha valami baja van… Mikey meg pláne!

Segélykérően pillantott körbe, mintha azt várná, felfedezhet valahol egy kamerát, valami idióta viccműsor matricájával az oldalán, de hiába. Semmi sem változott. A kávéillat, a puha szőnyeg a talpa alatt, ami még Elena nénié volt, a zongora, ami most is nyitva, a komódon most is ott pihent a három fénykép, a Lindsey készítette keretekben. Egyik az esküvőjük után nem sokkal készült, arcukat egymáshoz szorítva, boldogan nevetnek rajta a kamerába, a másikon Bandit, a mackós sapkájában, a harmadikon a zenekar, az öt fiú összekapaszkodva, fáradtan, de mosolyogva, valahol a backstage mélyén. Azt a képet Lindsey csinálta a Parade utolsó előadása után - alighanem ez az egyetlen olyan fénykép, amit biztosan nem sikerült megkaparintania a legelvetemültebb fannak sem… Nem, semmi sem változott, még a függöny is ugyanúgy lebbent. Gerard ijedten, de legalább olyan dühösen indult, hogy megkerülje a kanapét, de Mikey megelőzte.

- Fogalmam sincs, hogy mit akart ezekkel – mondta. Furcsán fáradtnak tűnt a hangja, szomorúnak, olyan rettenetesen szomorúnak, hogy Gerard most már tényleg megijedt. Mi a fene történt?... Kapkodva huppant le Mikey mellé a kanapéra, és felkiáltott meglepetésében. A fiú az ő jegyzeteit tartotta a kezében, csupa töredék, emlékeztető feljegyzés és elnagyolt vázlatrajz.

- Szerintem ő se tudta – mondta Lindsey, aki szemmel láthatólag még mindig nem vett tudomást a férjéről. Mikey mélyet lélegzett, már majdnem sóhajtott. Furcsán fájdalmasnak tűnt, hogy szinte bántotta Gerard fülét. Mondani akart valamit, de Lindsey gyorsabb volt. Bánatosan átkarolta Mikey vállát, úgy húzódott közelebb hozzá.

- Figyelj, nem is olyan lényeges, nem azért mutattam meg, csak gondoltam, hátha érdekel…

- Persze, értem. Kösz.

Mikey megint sóhajtott, és talán most ő akart mondani valamit, de Lindsey finoman, mégis határozottan kivette a kezéből a papírokat. Aztán, mielőtt még a fiú bármit szólhatott volna, közelebb hajolt hozzá, és könnyedén megcsókolta.

Gerard ostobán eltátotta a száját. Egy pillanatig még nem is fogta fel, hogy mit lát. Aztán elborították a képtelenebbnél képtelenebb magyarázatok. Hogy álmodik, hogy ez csak vicc, hogy kandikamera, hogy álmodik, hogy félreért valamit, hogy álmodik, hogy rosszul lát, ez nem is Lindsey, és nem Mikey, hogy álmodik, igen, álmodik, álmodnia kell, álom, ez csak álom, álom, ez csak álom!

Képtelen volt egyetlen értelmes kérdést megfogalmazni, egyáltalán, bármi hangot kiadni, de nem is volt rá szükség. A másik kettő még mindig nem vett róla tudomást. Lindsey elengedte Mikeyt, és most újra a vállát karolta, mintha csak valami jó barát lenne, de a szemét egy pillanatra le nem vette volna a fiú arcáról. Azt a gyönyörű, sötét, titokzatos szemét…

- Annyira hasonlított rád… - mondta halkan.

- Tudom – felelte Mikey, és lehunyta a szemét egy pillanatra, úgy dőlt hátra, magához vonva a lányt. - Tudom, kicsim…

Gerard most már végképp kővé dermedt. Kiabálni akart, ordítani, őrjöngeni, ütni, legfőképpen ütni, de a teste nem engedelmeskedett. Hiszen ez csak álom, egy rossz álom, holtbiztos, hogy csak egy rossz álom…

- Papa!

Bandit vékony hangja bombaként robbant a gondolatai közé, csöndes ürességet hagyva maga után. Gerard gépiesen fordult a kislányhoz. Ha a lányod szólít, akkor teszed a dolgod, mindegy, mivel jár, mindegy, milyen pokolból hív vissza az a pici hang, egy apa teszi a dolgát, hát most tedd a dolgod, Gerard Way! És ő tette is, másfél éve mindig ezt tette, minden apró kis lélegzetvételre ugrott, ösztön volt, egyszerűen ösztön… De az is ösztön volt, ahogy Mikey nyúlt a kislány pufók, hadonászó karja után. Felemelte, és az ölébe ültette, az utolsó pillanatban kapva el az elhajított plüsspapagájt is. Bandit boldog mosollyal nyugtázta a kedvenc alvóállatkája megmenekülését, és első dolga volt azonnal a földre hajítani. Mikey felvette, kétszer is, aztán harmadszor, negyedszer, volt türelme a játékhoz. Arcán halvány mosoly derengett fel, ahogy a kislány felkacagott az ölében, de szinte azonnal el is tűnt.

- Megmondtad neki?

Gerard és Lindsey egyszerre rezzent össze, mintha nem tudnák, kinek szól a kérdés? Aztán Lindsey megrázta a fejét.

- Nem. Olyan boldog volt, hogy van egy lánya nem akartam, hogy…

- Jó.

- Nem tudom, hogy kibírta volna-e, Mikey. Komolyan nem tudom.

- Semmi baj.

Elhallgattak egy percre. Gerard lassan, nagyon lassan fogta csak fel a szavakat. Úgy érezte, mintha egy végtelen mély szakadékba zuhant volna, ahol csak a megkésett visszhang árad szét a sötétben, tompán, egy kicsit érthetetlenül, csupa zagyvaságról fecsegve…

- Képtelen voltam rá. Érted? Egyszerűen képtelen…

- Mondom, hogy semmi baj – ismételte Mikey, és egy pillanatra Lindseyre nézett. A lány már közel állt a síráshoz. Gerard még mindig kővé dermedten meredt rájuk. A papagáj újra a földre esett, Mikey pedig felvette, újra, és újra. Bandit kacagott, de a három felnőtt mosolytalanul nézte az örömét.

- Én is képtelen voltam rá – mondta hirtelen Mikey. – Akartam, de… Nem tehettem meg vele, érted? Egyszerűen nem.

Lindsey némán bólintott, hogy nagyon is érti, de Mikey most már úgy érezte, képtelen hallgatni.

- Tudod, mennyit jelentett neki Bandit, egyszerűen… Mit mondhattam volna? Bocs, Gee, átvertünk, mint az állat, a nevén kívül semmi közöd a kicsihez, egyébként meg jobbulást? Alig volt magánál…

Lindsey hirtelen megint magához szorította, a nyakába fúrta az arcát, és hangtalanul sírva fakadt. Mikey fél kézzel, ügyetlenül karolta át, másik kezével még mindig Banditet tartva az ölében. A papagáj a földre esett, de most senki se vette fel.

- Papa! - Bandit követelőzően hadonászott a levegőben. – Papa! – Szája széle máris sírásra gördült, és Gerard, a gondolatok nélkül a fájdalomba és semmibe hullt Gerard szín tiszta ösztönből nyúlt az állatért – de a keze átsiklott a puha anyagon, mintha csak a levegőt markolná.

Abban a pillanatban egyszerre elborította a düh és a kétségbeesés.

Felugrott, mint aki megőrült, és irtózatos erővel vágott Mikey arcába, de az meg sem rezdült, mintha valójában meg sem ütötték volna. Gerard ordítva estet neki, teljes erejéből, újra és újra, amíg csak teljesen ki nem fulladt, de hiába; a keze hologramként siklott át az öccsén. Mikey egyre csak a csöndesen sírdogáló Lindsey vállát simogatta.

- Én annyira… Annyira szerettem, Mikey, annyira hasonlított rád, én…

- Tudom. Ő is tudta, hogy szereted.

- Képtelen voltam…

- Semmi baj.

Gerard tisztán hallotta az öccse hangján, hogy még egy perc, és ő is sírva fakad. Egyszerre elöntötte a forró szeretet és a végtelen gyűlölet keveréke, elszorult a torka, a szíve, és fájt, annyira fájt, hogy egyszerűen képtelen volt megállni a lábán. Térdre esett a szőnyegen, de nem tudott sírni, csak a gyomrát markolászta, agyában vadul kergették egymást a gondolatok. Mióta? Mióta tart ez, miért, miért nem vette észre, miért nem szóltak neki, miért engedi ezt az Úr, mit követett el, hogy ezt érdemli, hogy tehette ezt Lindsey? És Mikey, az öccse, a saját édestestvére, hogy tehették ezt?! Miért, miért? Miért…?! Lindsey szipogva felemelte egy kissé a fejét.

- Néha… Ne nevess ki, de néha úgy érzem, mintha valahogy… valahogy itt lenne, és…

Mikey megfeszült ültében, arca megkeményedett, mintha valami utálatos hírt kapott volna.

- Lindsey.

- De esküszöm, olyan…

- Lindsey! Gerard meghalt, és bármit is tettünk ellene, szerettük, és soha nem akartuk bántani, és ezt ő is tudta. Ez segíthet most, nem az, ha mindenfélét képzelsz!

- Én nem azt mon…

- Mindkettőnknek túl kell lennie ezen, és túl is leszünk. Ne nehezítsd meg se magadnak, se nekem. 

Lindsey hallgatott egy pillanatig.

- És Alicia?

Mikey lassan fújta ki a levegőt, és véletlenül sem nézett Lindseyre.

- Ő is túl lesz rajta. Mindenki.

- Haza kéne menned hozzá is néha.

Mikey nem felelt. Lindsey megértette. Elkerekedett szemekkel húzódott el tőle, hogy az arcába nézhessen.

- Azt mondtad, még nem mondod meg neki, hogy…

- Nem tudok tovább hazudni neki. És nem is akarok.

- De Mikey!

- Majd szépen megemészti a válást is! Nem csalhatom élete végig! Se vele nem tehetem meg, se veled.

- Nem mehetek hozzád.

- Nem is venném el a bátyám özvegyét – felelte Mikey, valami különös elszántsággal a hangjában. – De akkor sem fogok tovább hazudni Aliciának. Ő gyereket akar, meg minden… Meg fogja emészteni.

Hallgattak. Hallgatott Gerard is. Mikey hangja már csak ingerült volt és mérhetetlenül fáradt, mintha ez a vita már órák, napok, hetek óta folyt volna. Talán így is volt, Gerard ezt nem tudta. Már nem is lett volna ereje kiabálni, dühöngeni, egyáltalán, megmozdulni, és ha valami, akkor az egyetlen gondolat, ami megfordult a fejében, az a miért volt.

Miért halott?!

Nem halott! Ő nem is lehet halott! Ez csak egy álom, egy rémálom! Ő meggyógyult!

De összekuszálódott gondolatai halvány ködén át lassan felrémlett valami zsibbasztó, tompa fájdalom emléke a karjában, a kivehetetlenségig elmosódott alakok remegése valami éles, fehér fényben, hangok, érthetetlenül zümmögő hangok, és az a mindent kitöltő, egyenletes pityegés… Ismerős kép volt, ismerős érzés is, de Gerard csak akkor fogta fel, hogy miről van szó, amikor az a különös pityegés egyik pillanatról a másikra éles sípolássá változott…

Megrázkódott, ahogy visszazökkent a valóságba, és újra, teljes súlyával zuhant rá a felismerés – minden hazugág volt, a családja, Lindsey, Bandit, a közös életük! És most halott, meghalt, kész, vége... Ember nem tudja elképzelni, milyen érzés ez. Gerard talán fel sem fogta egészen, csak ült némán, megsemmisülten, a kanapé be sem süppedt alatta… Keserű mosoly árnyéka suhant át az arcán.

Hát már a halál sem adhat semmit. Nincs menny, nincs fehér fény, béke, nyugalom és boldogság, csak a csalódás, a fájdalom, a…

Miért? Miért?!

Pedig boldog volt. Minden baj ellenére boldog volt a feleségével, a lányával, szerették egymást, és ez nem volt hazugság, nem lehetett az; és mégis az volt...

Lindsey megint sírt, és ahogy Gerard ránézett, hirtelen rettenetesnek látta, ijesztőnek a duzzadt, vöröslő szemeivel, hanyagul fésült hajával, az apró ráncokkal a szája körül, és nem érzett mást, csak keserű haragot.

Miért?!

Talán büntetés. Talán nincs is joga a haraghoz, a fájdalomhoz. Talán még ahhoz sem… Miért is lenne joga, hogy annyi év szenvedés és betegség után számon kérje, hogy miért árulták el, miért nem tartottak ki mellette? Mikor mindent megadtak neki, amit csak lehetett, Lindsey is, Mikey is, mindenki! Joga van számon kérni egyáltalán bármit is? Vagy kevésbé szerette volna Banditet, ha tudja, hogy nem az ő lánya? Kevésbé akarná most hallani a nevetését, érezni a puha kis kezét a tenyerében? Vagy tudná gyűlölni Mikeyt, nem beszélni vele soha többé…?

De mégis. Sokkal nagyobb volt a dühe, a feketén kavargó, gyűlölet és csalódás táplálta eszeveszett dühe, mint amit el tudott volna csitítani a szeretet – még akkoris, ha tényleg nem volt semmi joga rá. Akkor is, ha ő tette tönkre ennek a két embernek az életét a küzdelmével, az önzésével, amiért élni akart, bármi áron; azzal a temérdek fájdalommal, amit okozott nekik, amikor azt hazudta, jobban van, holott mindnyájan tudták, hogy megint végighörögte az éjszakát, rettegve, hogy mikor fullad meg. Amikor elvárta, hogy eljátsszák vele, hogy minden rendben lesz, vagy éppen legyűrte a reménytelenség, a kétségbeesés, és sírt, és ordított, hogy meg akar halni, hogy hagyják meghalni… Hány éjszakát töltött ébren mellette Mikey, Lindsey, meg a többiek a kórházban, a szanatóriumban, otthon, félálomban ücsörögve az ágya szélén, csak mert félt egyedül maradni? Miért is kéne bárkinek kitartani egy roncs, egy hulla mellett? És miért kímélte, hazudott neki Lindsey? Miért nem gyűlölte meg őt Mikey, amiért nem képes végre elszakadni az élettől, amiért annyi kölcsönbe hajszolta, amiért a lányát neveli…

De hát az az ő lánya! Az ő lánya, és az ő felesége!

És az ő öccse…

Hány öcs csinálná ezt végig? Zokszó nélkül, mosolyogva, mert Mikey megtanult mosolyogni, mindig tud mosolyogni, ha neki erre van szüksége, mindig…

Lindsey sikolyára tért magához.

- Te vérzel!

Gerard megzavarodva emelte fel a fejét. Mikey még mindig mellette ült, és épp igyekezett Banditet a földre tenni, annyira rátört a köhögés. A szája elé kapta a kezét. Véres lett a tenyere.

Gerard ereiben megfagyott a vér. Ne…

- Úristen… úristen! – Lindsey arca megnyúlt, hatalmasra tágult szemében lüktetett a félelem. Felugrott, de azt sem tudta, mihez kapjon. Mikey is megpróbált felállni, de a mozdulattól csak még erősebben tört rá a köhögés, hogy már az orra is vérzett. Lindsey nem bírta tovább.

- Ne, atyaúristen, ne! Gerard! Gerard, hagyd abba!

Gerard döbbenten szökkent talpra. Egy szót sem értett az egészből, de ez volt az első alkalom, hogy a nevét hallotta, mióta lejött az emeletről. Egy pillanatra mintha még a remény is fellobbant volna benne, hogy ez az egész tényleg csak egy rossz, egy nagyon, nagyon rossz vicc, de az összegörnyedten szenvedő Mikey, és Lindsey rettegése azonnal rá is cáfolt erre. A lány egész testében remegett, és szemmel láthatólag alig állt a lábán. Mikey megint megpróbált felállni, de nem volt elég ereje hozzá, és összeesett a kanapé előtt. Bandit élesen felsírt ijedtében. Lindsey szinte már sikoltott.

- Mikey?!

Gerard megpróbálta felrántani Mikeyt a földről, de a keze most is átsiklott a fiú karján.

- Hagyd abba! Gerard, esküszöm, bármit megteszek, bármit csak ne bántsd! – Lindsey térdre rogyott a fuldokló Mikey mellett.

- Könyörgöm, Gerard… Könyörgöm….

- Nem bántom! - kiáltotta Gerard hirtelen támadt dühvel a hangjában, de úgy tűnt, senki sem hallja, amit mond. Lindsey most egyenesen ránézett.

- Hagyd már abba! – sikította, és már patakzottak a könnyei. - Nem látod, hogy megölöd?!

- Nem én csinálom! – ordította Gerard kétségbeesetten. Ugyanebben a pillanatban érezte, hogy valaki áll a háta mögött. Villámgyorsan megfordult a tengelye körül, és elkerekedett a szeme.

Ott állt a férfi, fehér leple cafatokra szaggatva lógott vézna, korbácsütésektől vöröslő testén, arcán feketére száradt a vér, sötét szeme üres és szomorú, mint mindig; de szája szegletén megbocsájtó mosoly remegett. Gerard elsápadt, azt hitte, abban a pillanatban összecsuklik.

- Ne…

Csak ennyit sikerült kipréselnie magából, mert a férfi ellépett mellette, egyenesen a földön fetrengő Mikeyhoz, és kissé előre hajolva, két karját lassan a fiú felé nyújtva azt mondta.

- Gyere.

- Ne! – kiáltotta Gerard, de Mikey vagy nem hallotta még most sem őt, vagy nem is akarta meghallani. Kétségbeesetten hörögve, bizonytalanul kapott a felé nyújtott kéz felé.

- Ne! – kiáltotta Gerard újra, de már késő volt. Mikey teste megrándult, és élettelenül zuhant a szőnyegre.

- Ne!

Gerard mozdulni akart, odaugrani, kettejük közé vetni magát, de a lába egyszerűen nem engedelmeskedett. Dermedten, hitetlenkedve meredt az öccse holttestére, mint aki nem fogta fel, mi történt. A férfi felegyenesedett, és mintha kevésbé lett volna elgyötört az arca, ahogy Gerard elé lépett. Még mindig mosolygott. Aztán lassan felemelte a kezét, és szeretettel végigsimított Gerard arcán.

- Neked is segítek – mondta, és mélyen Gerard szemébe nézett, egy pillanatra sem engedve el a fiú tekintetét. - Gyere velem. Nem kell mást tenned.

Gerard nem felelt. Még mindig nem mozdult, a fejét sem tudta elfordítani. Egyre nagyobbnak tűnt az a nyugodt, sötét szempár, egyre közelebbinek, és már nem is volt olyan halott. Mélyén mintha fekete köd gomolygott volna, lustán, megállíthatatlanul, mintha soha meg nem bolygathatná semmi. Mintha lassan elborította, elnyelte volna a szobát, Lindsey zokogását, a halott Mikey képét, Gerardot, minden kusza, fájdalmas gondolatát, az öntudatlanság boldogságát kínálva helyette.

- Kérlek, Gerard. Gyere velem. Gyere…

És újra az a kéz, a csontos, fehér ujjak érintése az arcán…

Gerard egy pillanatra úgy érezte, megfordul vele a világ, és zuhan valami iszonyú feketeségbe. Aztán megint az a könnyű simogatás, meleg, óvatos ujjak az arcán… Kinyitotta a szemét, és Mikey arcát látta maga előtt. A fiú rögtön elmosolyodott.

- Jó reggelt.

Gerard nem felelt azonnal, félt, hogy képtelen lenne megszólalni, de Mikey mégegyszer, utoljára végigsimított a bőrén, gondosan félresöpörve néhány hajszálat a szeméből, és ez lassan feloldotta a dermedtségét.

Szóval tényleg csak álom volt. Rohadt egy álom… Mikey megérezhette, mi jár a fejében.

- Megint rosszat álmodtál, mi?

Gerard fáradtan megdörzsölte a homlokát.

- Jah… Hol a francban vagyunk?

Nem volt ismerős a párna szaga, sem a faburkolatú plafon. Mikey egy pillanatig még nem szólt, csak kifürkészhetetlen arccal bámult rá, de aztán csak felelt. Nem ez volt az első eset, hogy Gerard teljes káosszal a fejében ébredt.

- Egy benzinkúton. Red Pegasus a neve, ha jól emlékszem. Kaliforniába akartál jönni, hogy kiránduljunk egyet, de lerobbant a busz, és…

- Persze, persze, már emlékszem…

Lindsey. Mikey. Bandit… Gerard lehunyt szemmel még mindig a homlokát dörzsölgette. Mikey nem szólt, ami kezdte kínosan érinteni a fiút.

- A többiek? – kérdezte végül, igyekezve, hogy a lehető legegészségesebbnek tűnjön a hangja. Így is időbe telik, mire egészen megszabadul ettől a nyomasztó rémálomtól… Mikey vállat vont.

- Nem tudom, gondolom kajálnak valahol.

- Aha…

- Gerard.

- Hm?

- Rosszul lettél ma. Kétszer is.

- Semmi bajom.

- De emlékszel rá?

- Persze. De semmi bajom. Csak a gyógyszer. Eléggé kiütik az ember immunrendszerét ezek a szarok, ennyi.

- Influenzás roham?

Gerardnak nem volt ereje mosolyogni.

- Ne lihegjük túl, jó? Kösz.

Mikey nézte még egy pillanatig.

- Jó – mondta végül. Csend lett egy percre. Gerard végre kinyitotta a szemét, és a plafont bámulta. Gyengének érezte magát, sokkal gyengébbnek, mint mikor lefeküdt… De nemsokára jobb lesz. Ha egy kicsit… pihent itt ez után a sok szarság után. Méghogy Lindsey és Mikey…

Gerard néha komolyan úgy érezte, mintha a valóság lenne a menekülés az álmai elől.

- Elég szar álom lehetett… - Mikey úgy tűnt, olvas a gondolataiban.

- Jah. Az.

- Majd elmeséled?

- Persze.

- De nem csak nekem, ugye?

Gerard elégedetlenül horkantott, de Mikey most nem engedett.

- Figyelj, ez nem normális dolog, te is tudod. De a fél világnak alvászavara van, tudnak rajta segíteni. 

- Hagyjuk most ezt, jó?

- Elég szar végignézni, hogy bőgsz álmodban tudod? – jegyezte meg Mikey élesen. – Hívd fel a dokit, fél perc alatt rendbe tesz, és…

- Fogd már be, Mikey! Nem vagyok dilinyós!

- Faszom se mondta, hogy az vagy – felelte a fiú nyugodtan. – De egyedül nem sokáig bírod rendes alvás nélkül. Egy pszichológus…

- Az agyturkászok magasról szarnának a rémálmaimra, mikor hét öngyilkossági kísérletem volt két év alatt!

Mikey szemöldöke felszaladt.

- Hét?

- Öt, na!

- Hét?

- Csak mondtam egy számot! – csattant fel Gerard, és a párnába bokszolt a feje mellett. Mikey nem tűnt meggyőzöttnek. Szigorúan nézett a bátyjára.

- Gerard.

- Jól van na! Egyszer direkt átmentem a piroson, hátha elcsap valami, de nem jött össze.

- És a másik?

- Hm?

- A másik, amiről nem tudok.

- Ajj, Mikey, nem akarsz lekopni?!

Mikey szája szegletén halvány mosoly villant, aztán feltápászkodott az ágyról, barátságosan vállon veregetve a testvérét.

- Gyere te is, Frank bár biztos el is temetett, annyit döglesz itt fenn.

Gerard épp csak dörmögött valamit az orra alatt, de nem lehetett érteni. Aztán hallotta, hogy Mikey kimért léptekkel megindul az ajtó felé.

- Michael!

A léptek megtorpantak.

- Mit akarsz, Arthur?

Gerard laposan felpillantott az öccsére.

- Ha véletlenül mégis megdöglök, tudd…

- Nem döglesz meg.

- De ha mégis, tudd, hogy felőlem aztán elveheted Lindseyt, ahányszor csak akarod.

Mikey egy pillanatra meghökkent.

- Ez most honnan jött?...

- Csak tudd.

- Kösz, de ki a francnak kéne a leharcolt ribancod?

- Ja, persze, neked is van sajátod.

- Az legalább rendesen be van idomítva.

Mikey elvigyorodott. Gerard nem bírta ki, hogy ne viszonozza. Aztán Mikey kilépett az ajtón.

Gerard egy pillanatra még visszahanyatlott a párnájára. Barom egy álom… és Mikey arcán is látszott, hogy fogalma sincs, mire céloz Lindsey-vel. Méghogy Lindsey… és Bandit!... Gerard elvigyorodott, és meglepő fürgeséggel pattant ki az ágyból.

Méghogy Mikey!

Barom vagy, Gerard Way!

- Hé, Mikey, várj már meg! – kiáltotta, és futva indult meg az öccse után.

Nem vette észre, hogy a hirtelen mozdulattal elszakította az ágyon a fehér lepedőt.

Revolution

"We'd all been waiting five years to meet our heroes, so think about it from our perspective."

(Na, ez az egyik legdurvább mondat, amit életemben hallottam...)

Oké, nem olvastam teljesen végig mindent facebookon, szal lehet, h ismétlek vkit, de... Ba******************* meg, könyörgöm, nehogymár az legyen a kötelességük, h minden idióta és nem idióta embernek eljátsszák, h mennyire meg vannak hatódva, hogy kegyeskedtek eléjük menni a reptérre, (ahol egyébként gyanítom, h nem lett volna szabad megjelenniük), csak mert rajongók nélkül nem lennének sehol? Basszus! RAJONGÓK NEM LENNÉNEK NÉLKÜLÜK!!! Ők kezdték, hogy adnak nekünk, a világnak valamit, ami jó, ami szép, nehogymár még ők érezzék megtisztelve magukat, hogy elfogadtuk tőlük??! Ők voltak elég jók hozzá, ők harcolták ki maguknak, ők találták meg azt a hangot, amivel elérték, hogy megszeressük őket! Mi KAPTUK az egészet, ők ADTÁK, és nekünk kéne HÁLÁSNAK lennünk nekik ezért! És nem, Gerard nem volt bunkó, Gerard túlságosan is kedves volt, hogy hajlandó volt rááldozni azt az öt percet az életből az idióta rajongóira, és nem riasztotta a biztonságiakat, mert basszus, az Ő ÉLETE, van CSALÁDJA, akiket garantálom, h tized annyit se lát, mint a fanok 99%-a az apját (jó, elvált szülők, stb, lehet fujjolni rám)... és oké, lehet, nem haza mentek, lehet, lett volna több idejük is, stb, de ne dőljünk már be a média baromságának, miszerint ha valaki ZENÉSZ, akkor a zene másodlagos, mert a lényeg a körítés! Hogy a híres emberek mindig kedvesen mosolyognak, mint valami ócska kirakatbábu, mindig a legjobb formájukban vannak, különben zuhan a népszerűségük, és oda a menedzsment gyönyörű, sokéves munkája... Nem, ez a My Chemical Romance, a Tagok, akiknek az a dolguk, hogy ZENÉLJENEK, és nem az, hogy ünnnepelt, nagykönyvi celebek legyenek, úgyhogy marhára nem kötelességük jópofizni a rajongóikkal! (mellesleg, ennél nagyobb átverés, mint hogy ezt sulykolják belénk, kevés van a médiában… )

És értem én, hogy öt évet vártak rájuk a lányok, és értem én, hogy az ember nem lát az egotól, mert ÉÉÉÉN vártam ÖT évet, nem igaz, hogy Ő nem bírja ki azt az öt percet, de cseszd meg, Ő tíz éve azért él, hogy te hallgathasd azt a rohadt albumot, de könyörgöm, azért nem körülöttünk forog a világ! Főleg nem Gerard Way, vagy Frank Iero, vagy Kiss Pista élete. Úgyhogy vissza lehet venni az embernek az arcából, és egyszer a rohadt életben nem onnan nézni a dolgot, hogy ÉÉÉÉN mit tettem/vártam, és mit kaptam érte cserébe, hanem onnan, hogy bepofátlankodok valaki életébe, aki soha életemben nem látott, azt se tudja, hogy a világon vagyok, de azért én elvárom tőle, hogy eljátssza, milyen reeettenetesen örül nekem, aki tényleg a kismiliomodik viháncoló csitri vagyok az életében, és valójában nem akarok tőle mást, mint egy fényképet, amivel villoghatok tumblren, meg egy elkapkodott szignót, és kész, ennyi, mert ÉÉÉÉN TALÁLKOZTAM GERARD WAY-el!!! Persze, ez biztos nagy élmény az embernek, de egy, NE VÁRJUK MÁR EL, hogy neki is az legyen (!!!!!!), kettő, ne felejtsük el, hogy ők is emberi lények, van magánéletük, sőt, van SZEMÉLYISÉGÜK, vagyis GW sem egyenlő Az Énekessel, Aki Sassy És XoXo-t Ír Alá! És bármily hihetetlen, nekik is 24 óra egy nap, és mivel hatmillió dolgot csinál (mellesleg NEKÜNK is, nem csak önmaga szórakoztatására!!!) kurvára sokkal jobban számít neki öt perc, mint nekünk! (ha csak minden nap… minden héten három napon öt percet áldoz fanokra, számoljatok már, mennyi az tíz év alatt???!!!)  A nyakamat rá, hogy ők is ugyanolyan szívesen lennének a gyerekeikkel, vagy a próbateremben, vagy egyedül a slotyin, mint mi a saját családunkkal, barátainkkal, a kedvenc szekrényünk mélyén! Úgyhogy marhára nem lehet(ne) SEMMILYEN elvárásunk velük szemben! Ha tudsz valami olyat, amiért sokan szeretnek, attól még miért várná el tőled bárki is, hogy azokkal kezd törődni, akik szeretik, nekik felelj meg, ahelyett, hogy teszed a dolgot???!!! Úgyhogy Geenek sem, MARHÁRA NEM KÖTELESSÉGE szivesnek lenni lelkesedni, és MARHÁRA NEM KÖTELESSÉGE elviselni, hogy elrabolják egy kicsit a drága idejét, csak azért, mert többre vitte, mint a nyálát verdeső fanok tömkelege valaha is fogja! (ideértve magamat is persze.)

Ne legyetek már ekkora egoista barmok!

Baby, can't you see? I'm callin' (DS)

Megjegyzés: A történet a Desert Song kilencedik és tizedik fejezete közt játszódik, Frank és Gerard kibékülése után.


Megöli. Egészen biztos, hogy kinyírja azt a rohadt telefont, ha nem hallgat el… Felkapja, darabokra töri, az se érdekli, ha…

Meglepő fürgeséggel könyökölt fel az ágyon, és a mellette a földön heverő mobil után kapott. Meg se nézte a számot, egyszerűen csak felvette.

- Menj már az anyádba! - Ordítani akart, de leginkább csak hörgött a telefonba, aztán maga mellé vágta a földre, és dühödten zuhant vissza a párnájára. Elfintorodott, és azonnal lehunyta a szemét. A huzatnak elég erőteljesen… nos, igen. Húgyszaga volt.

Egészen biztos volt benne, hogy nem hugyozta le a párnát, és abban is, hogy más sem tette, különben megölte volna.

Blood on my hands, hehe.

Hm. Ezzel még lehetne is kezdeni valamit… Megpróbált erre a négy szóra koncentrálni, de fektében is azonnal megfájdult a feje, úgyhogy inkább gyorsan abba is hagyta.

De azt azért jó lenne tudni, hogy akkor most mi a franc van?

Némi csöndes szitkozódást követően végül rávette magát, hogy megint kinyissa a szemét. A feje fölött fehér plafon, középen kristálylámpa, amin gyanúsan áttetsző, csipkés melltartó lóg. Király, tehát otthon van.

Feltámaszkodott az ágyon, és megtornáztatta egy kissé a nyakát. Nagy ötlet volt a nappaliba is rendszeresíteni egy ágyat, ez már biztos. A hálóban nincs ilyen nagy csillár, ott fele ennyire se mutatna jól az a melltartó… Vigyorogva oldalt fordította a fejét, de menten le is olvadt a mosoly az arcáról. A magasra púpozott takaró alól épp csak néhány szőke tincs kandikált ki, meg egy vékony, formás láb, feketére lakkozott körmökkel. Ez önmagában még nem is lett volna baj, csakhogy az a láb szőrös volt, és egészen határozottan egy férfihez tartozott.

Remek. Csodás. Pazar.

Remélhetőleg azért nem dugta meg Quinnt. Mondjuk, az is holtbiztos, hogy egyikük sem fog emlékezni rá, szóval tulajdonképpen az egész tökmindegy.

Körbenézett a szobában. Az ággyal szemben, a szoba túlvégén az egész fal egyetlen hatalmas házimozirendszer volt, tévével, hangfalakkal, mindennel, ami csak kell. Előtte négy fekete üvegasztal összetolva, a hozzájuk tartozó bőrkanapéval (meg kell lincselni a lakberendezőt, amiért rávette a fehér kanapéra! Csak mert az stílusos… Ocsmányul néz ki egy-egy ilyen este után), és más semmi. Rég megtanulta már, hogy nem érdemes más bútort betenni ide, mert csak kárt tesznek benne… Ez persze most is így volt. Ahol nem a kaja vagy a pia borult ki, ott vagy poharak hevertek szanaszét, vagy emberek, akiket most a legvadabb pornófilm sem tudott volna felverni delíriumos álmukból. Ezt onnan tudta, hogy egyszer már kipróbálta. Egyszerűen nem volt más ötlete, hogyan térítsen magához ötven embert, és rakjon ki az ajtón, mire megjönnek a takarítók, mint a teljes hangerővel sikoltozó fapinák… Végül persze a takarítóknak kellett menni, és másnap visszajönni. Naná, hogy, felárral. Tiszta ráfizetés…

Jó húszperces bambulás és elmélkedés után végül csak rászánta magát, és a telefonja után nyúlt. Legnagyobb meglepetésére nem egy, hanem kilenc nem fogadott hívása volt, és mind Gerardtól. Bert legalább négyszer nézte meg a kijelzőt, de nem tévedett. Kilenc. Gerardtól.

Mi a francot akarhat tőle Gerard Way? Mikor olyan veszett régen beszéltek már… Akkor is mindig ő kereste a fiút, és nem fordítva…

- Basszuskulcs…

Mérgesen huppant vissza az ágy szélére, és megpróbálta visszahívni Gerardot, de az háromszor is kinyomta a telefont. Bert akkor megint szitkozódott egy sort, aztán nekilátott SMS-t írni. Mint a sötét középkorban…

„Baszódj meg, Way, vedd már fel azt a rohadt telefont, ha akarsz valamit!”

Ez használt, mert mikor fél perccel később újra hívta, Gerard felvette. Bert egész megnyugodott ettől.

- Szevasz végre, baszod!

- Szia.

Elég hűvös válasz volt, így Bert rögtön megbánta a trágárságát, és egész emberi hangsúllyal folytatta.

- Jó, bocs… Mi újság?

- Semmi.

Bertnek már a nyelve hegyén volt, hogy „akkor mi a fasznak kerestél vagy ötmilliószor az éjjel?”, de végül nagy nehezen visszanyelte. A telefon furcsán sistergett a kezében, mintha fel akarna robbanni…

- Vezetsz?

- Hm?

- Mondom vezetsz, vagy mi van? Szar a vonal.

- Ja. Vezetek – felelte Gerard, majd egy pillanatnyi szünet után hozzátette. – Megyek anyámba.

Bert röhögött, és felállt az ágyról, hogy megkeresse a bakancsát. Vagy csizmáját. Vagy tornacipőjét. Vagy azt az akármit, ami előző nap a lábán volt, és amire most egyáltalán nem emlékszik, hogy levette volna. Remélte, hogy azért legalább megismeri majd.

- Bocs, ha tapló voltam az előbb, de te keltettél fel.

- Délután öt van.

- És milyen nap? – Gerard mintha kuncogott volna. Már mindent értett. Bert is elmosolyodott.

- Na komolyan, bocs. Hosszúra nyúlt a buli. Ismersz, milyen paraszt vagyok, ha felvernek, különösen, ha...

- Milyen buli?

- Á csak összejöttünk pár régi haverrel, semmi extra.

- És nekem nem is szóltál?

- Nem neked való ez – röhögött Bert, és igyekezett odébb rugdosni egy lábat az útból, mielőtt még átesne rajta. - Az ilyen szarjankókat öt perc alatt az asztal alá isszuk!

Persze, mindketten pontosan tudták, miért nem szólt senki Gerardnak. Bert ugyan egyáltalán nem értett egyet az elvonóval meg hasonlókkal – egyszer élünk, de fiatalok még addig se vagyunk! -, de nem is különösen izgatta magát a dolgon. Csináljon Gerard, amit akar, az ő élete. Ha neki ez kell…

De Gerard most csak hallgatott, ami kezdte kissé nyugtalanítani Bertet.

- Hé, ott vagy még?

- Jah, itt. Csak zöld a lámpa.

- Mi köze?... Ne, ne válaszolj! Szóval, azért nincs harag?

- Mi?

- Mondom nincs harag?

- Nincs.

Bert megkönnyebbülten kuncogott egy sort.

- Király. Akkor kinyöghetnéd végre, minek kellett felverni kora ha… este?

- Ja, semmi. Csak akartam kérdezni, jössz-e zülleni?

Bert, aki addigra már félig a kanapé alá mászott egy gyanúsan alaktalan csomó után, megdermedt egy pillanatra.

- Úgyérted…

- Csak egy ötlet volt.

- Jó, de… de nem úgy volt, hogy te nem…

- Ne gyere, ha nem akarsz! – csattant fel Gerard dühösen. Bert egy pillanat alatt elvesztette a türelmét.

- Ki se józanodtam rendesen, te versz ki az ágyból, és még neked áll feljebb, baszd meg?!

- Legalább megúszhatnál egy kiadós másnaposságot – vágta rá Gerard kajánul. Ez kétségtelenül csábító ajánlatnak tűnt. Bert kimerülten lehuppant a kanapéra, kezében a kanapé alól előhalászott papuccsal. Szőrmepapucs volt, vagy legalább is valami olyasmi, rózsaszín, és – most kapaszkodjanak meg, hölgyeim és uraim – tűsarkú. Bert lelki szemei előtt felrémlett egy sötét, barna szempár, meg valami szűk, gyanúsan babarózsaszín picsaruha, de hogy a kettő összetartozott-e, azt már képtelen lett volna megmondani. Na nem baj, remélhetőleg a csaj tudni fogja. Csak nem ment olyan messze mezítláb… Egy pillanatig még részeg értetlenséggel meredt a bolyhos papucsra, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a háta mögé hajította. Valamiért rettentően vagány dolognak érezte ezt abban a pillanatban. Az ágy felől viszont fájdalmas nyögés hallatszott. Bert riadtan fordult hátra a kanapén. Sikerült a beszélgetésre ébredező Jephat fejbe találnia… Ahá. Szóval hárman aludtak egy másfél személyes ágyon… Vigyorogva kúszott lejjebb, hogy takarja a támla.

- Meggyőztél, Way. Hol és mikor?

- Freddynél, és mondjuk… most?

Bert teli szájjal vigyorgott.

- Oké. Te fizetsz.

- Szemét.

- Akkor is te fizetsz! Egy óra múlva ott vagyok.

- Jó… Bert!

- Hm?

- Kösz.

- Van mit…

- Hogy nem kérdezel.

Bert hallgatott egy pillanatig. Igen, valóban nem kérdezett semmit, hogy ugyan mi a francért akar az elvonóról frissen szabadult Gerard Way zülleni vele, éppen vele, akiről köztudomású, hogy sokmindenhez ért, csak a mértéktartáshoz nem…

De hát ha barátot akarna magának, vagy lelkitársat, vagy mi a francot, szóval, ha csevegni akarna, akkor aligha őt hívná, mikor ott van Mikeyt. Vagy a drága Frankie, úgyis olyan jóban vannak mostanság…

- Majd kifaggatlak én, ne félj. Akkor egy óra múlva.

- Várlak – felelte Gerard, és letette. Nem köszönt el. Bert, aki tényleg részeg volt még egy kicsit, nem vette észre a hangjában a türelmetlenséget. Várlak.

Fel kéne csapni stricinek, ha akkor is ilyeneket mondanának neki, akkor valamit tényleg jól csinál! Vihogott egy sort magán, részegen, meg-megakadva, amikor elfogyott a levegő, míg sírhatnékja nem támadt. Hiába, no, nem bírja ő annyira az alkoholt, mint amennyire henceg vele… A vicces cigiről meg a többiről nem is beszélve.

Tulajdonképpen még csak az sem igaz, hogy nem tud mértéket tartani. Elvégre is, még él, nem? A rendőrség sem akartja sittre vágni, nincs tehát semmi gond. Komolyan, Gerard meg úgy beszél újabban erről az egészről, mintha az, ha néha… elengedi magát az ember, maga lenne a kárhozat! Pedig, így jobban belegondolva… kapcsolatépítésnek sem utolsó. Aligha nevezhetsz valakit a barátodnak, amíg nem hánytál vele össze néhány vadidegen vécét… Meg folyosót. Meg szemetest. Meg kanapét, virágládát, úszómedencét, hintaágyat, mosogatót, szőnyeget, a zene miatt tajtékzó szomszédot az ajtóban, meg sörrel telepakolt hűtőszekrényt… Na igen, a hűtőszekrényes eset az tényleg kellemetlen volt. Persze, csak a sör miatt, csakis amiatt. Ugyanis senki sem volt hajlandó aztán több sört inni, és az összes megmaradt…

Ezek szerint Gerard lenne a legjobb barátja?

Ezen megint röhögnie kellett, hogy eldőlt a kanapén. Megérte, mert hirtelen meglátta a legközelebbi asztal alatt a nadrágját. Hát persze, ő rugdosta oda, mert marha melege volt már úgy… hajnali öt körül, és hát boxerben ugyebár mégiscsak más a világ, úgyhogy levette, de mindig mindenki át is esett rajta, így végül nagyon okosan elrejtette… Némi vihorászás közepette előhalászta hát a farmert, és boldogan megállapította, hogy tiszta. Vagy legalább is senki sem hányta össze. Semmi kedve nem volt felcaplatni a hálóba a frissen vasalt - igen, vasalt - tizenkilenc másik (mellesleg hajszálra ugyanilyen) farmernadrágjainak egyikéért, ugyanis rémlett neki valahonnan, hogy foglalt. Egy pillanatra átvillant az agyán a szó – kéjbarlang. Aztán az is, hogy tulajdonképpen meglepően sokra emlékszik az estéből. Még arra is, hogy azért csődített ide mindenkit, mert… Nos, igen. Mert el akart felejteni mindent, különösen azt, hogy…

Jobban teszi, ha most inkább erőt vesz magán, és nagyon siet. Úgyis rég volt már szinkronban berúgva Gerarddal. Mikor is? Hónapokkal ezelőtt volt ilyen utoljára… és annak is kórház lett a vége. Alkoholmérgezés.

Hát persze.

Amiért ugyebár nyilván ő a felelős, ki más? Nyilván nem Frank, aki az egész partyt megszervezte, és aztán el se jött, neeem, hanem ő, csak mert Gerard, az az… idióta kölyök nem bírt parancsolni magának!

Márpedig ő senki helyett nem fogja számolni, hogy mit és hány pohárral (üveggel?) iszik meg egy éjszaka! Magának se számolja soha. Még a végén megszólalna a lelkiismerete… vagy éppen, hogy nem szólalna meg.

Vagy csak szimplán nem tudna elszámolni addig.

Sebesen magára varázsolta a nadrágját. Egész könnyen ment, és máris indult is az ajtó felé, hogy kerítsen magának valahonnan valami pólót is, épp csak egy pillantást vetve a takarókupac alól kikászálódó Jephara. A fiú ködös tekintettel bámult rá.

- Hány óra?

- Öt.

Mély, részeg csönd.

- De ma nincs koncertünk, ugye?

Jepha annyira nem volt még magánál, hogy megijedni sem tudott rendesen. Bert röhögött.

- És interjúnk se?

- De, és mindkettőt le is késted.

Jephának időbe telt, de végül átlátott a szitán.

- Akkor hova a francba mész?

- Gerard hívott, hogy van egy szabad éjszakája.

A fiú rámeredt, mire Bert is felfogta lassacskán, mit mondott. Megint röhögött egy sort, és rákacsintott a barátjára.

- Nyugi, édesem, én csak téged szeretleeeek…

Jepha szemében lusta, lemondó sértődöttség csillant.

- Baszd meg!

- Már megvolt, kicsim – vágta rá Bert, azzal önmaga sziporkázó humorán röhögcsélve kitámolygott az ajtón.