2014. szept. 12.

35. Wind of Change

Emlékeztetőül

Minekutána Poison kitalálta, hogy Kobra nem is az öccse, és ennek ellenkezőjéről senki sem tudta meggyőzni, töretlen lelkesedéssel próbálja kinyiratni magát, ami, mint kiderült, Kobrán kívül többek közt Korsénak sem tetszik. Miután a fiú egy félresikerült szökési kísérlet után, Wonaguthot, a hajdani felügyelőt félrevezetendő, hullazsákban érkezik vissza a benzinkútra, a szívbajt hozva Kobrára, ott folytatja, ahol abbahagyta. Ghoul érdeklődését azonban felkelti Wonaguth, ezért elhatároza, hogy megbeszéli a dolgot Korséval, és ha már úgyis arra jár, kirámolja a Motel házipénztárát is Poisonnal és a zöldfülű Coyote-tal az oldalán. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a megmentésére siető Kobra és kicsiny, ám felettébb bosszús csapata Poison helyett egy Squealer Thunderrel lesz kevesebb, hála Wonaguth gépfegyverének, amit Warble Thunder nem túl jól tolerál. Poison tehát a Veremből újra a benzinkútra kényszerül, hogy tovább táncoljon Kobra idegein, ezúttal egy halálosnak tűnő sebesülés formájában.
Egy szerencsétlen közjáték folyamán ugyanis kiderül, hogy Weeny HolyDeuce nem egy tíz éves kisfiú, hanem egy tíz éves kislány, és mint ilyen, Journal Bungler gyengéje. A pedofilok viszont Ghoul gyengéi, de a fiú most az egyszer későn szerez tudomást a dologról, és mire Bungler a föld alá kerül (felgyújtva, nem megölve), Poison háromszori késszúrás követeztében már halálán van. Kora az egyetlen dolgot teszi, amit egy józan killjoy ilyenkor tehet, elszántan virraszt mellette - amíg nem nőről van szó. Hirtelen felindulásból elvett felesége ugyanis, a hebrencs Holy Shit csak rá vár, Kobra pedig nem szeret csalódást okozni senkinek. Románcuk amilyen szenvedélyes, olyan rövid is, mert bár a BL/I-nek köszönhetően Kobra kénytelen hazavinni a lányt, a gyatra ellátásból, és nem utolsó sorban Lorainnne váratlan és megmagyarázhatatlan felbukkanásából kifolyólag Defying időközben úgy dönt, ideje szedni a sátorfájukat., és átköltözni a kétszáz mérföldnyire lévő CalFlowba. Ghoul pedig úgy, hogy mindez Holy nélkül értendő - és az ágyhoz kötött Poison nélkül.
Kobrának ezúttal nincs sok beleszólása a dologba, lévén Ghoul eszméletlenre veri, de utólag mégis sikerül rábírnia barátját, FopCatet, hogy a mindig lelkes Coyote és a mogorva Hunter kíséretében vigyázzon a makacsul tetszhalott Poisora. Végül még Ghoulnak is békejobbot nyújt, és a vonakodó Jet Starral karöltve öngyilkos küldetésre indul, hogy megtréfálják egy kissé Korsét, aki oly méltatlanul bánt Ghoullal utolsó találkozásuk alkalmával, hogy még hasba is rúgta, mielőtt csak úgy elengedte volna.
A fergeteges este eredménye egy újabb elmaradt találkozó, három összetört, két kiégett és egy lopott Pontiac, ez utóbbi Korséjé, és vagy egy tucat halott drakuloid. Wonaguth ezúttal már majdnem megállja, hogy lövöldözni kezdjen, Ghoul tökéletesen elégedett az új kétszázötben lóerős játszótársával, Kobra néhány órán át nem gondol Poisonra, Jet Star pedig csöndben, észrevétlenül emeli fel a pisztolyát, készen arra, hogy örökre megszabaduljon a nyakán lógó két kolonctól...



A dolog azzal kezdődött, hogy FopCat kijelentette, a lábadozása idején szigorúan tilos elhagynia a szobáját, különösen felügyelet nélkül, ami természetesen csak őt és Huntert jelentette, mert Coyote nem számított. Amennyire Poison meg tudta állapítani, Coyote senkinek sem számított rajta kívül, neki viszont a másik kettő nem számított. Különösen nem Hunter, aki csak hosszas unszolásra vette a fáradtságot, hogy meglátogassa őt, ha már ilyen szerencsésen magához tért. Hunter egyébként harminckét éves volt, magas, erős, mindenestül barna, és majdhogynem néma, akit szemmel láthatólag három dolog érdekelt a világon. A sör, a cigi, meg a kártya. Ezen kívül hasonlított egy kissé Rawforce-ra, de tényleg csak egy kicsit. Poison minden esetre első pillantásra megállapította magában, hogy szerencsés volna nem tengelyt akasztani a férfival, legalább is addig nem, amíg teljesen rendbe nem jött.
Ez nem volt túl nehéz, mert Hunter naphosszat remekül elszórakoztatta magát a pasziánszozással, és ügyet sem vetett rá, ha Poison túlságosan sokat fészkelődött az ágyán, és a fiú hamarosan arra jutott, hogy Hunter felől akár fel is fordulhatna. Ez a következtetése történetesen helyes is volt. Mindez azonban FopCatről már korántsem volt elmondható.
FopCat az a fajta ember volt, aki rendet tart maga körül a csürhéjében, ahogy ő szokta mondani, és nem érdekelte sem a BL/I, sem a killjoyok. Az egyetlen, amiért végül mégis közéjük állt és felvette a harcot, az a józan ész – szökött BL/I-sként nyilván nem volt maradása többé a Zónákon túl. Mivel egyedül nem maradt volna életben, drakuloidnak viszont mégúgy sem állhatott, maradtak a killjoyok. Vagy Johansson…
Mint kiderült, a Killjoyok túlnyomó többsége szintén nem meggyőződésből állt killjoynak, hanem mert - hasonló okokból - ez volt az elemi érdekük. És legalább annyira utálták az egészet, mint Poison.
Poisonnak arra a kérdésére, hogy ez mind szép és jó, de mégis, mi a jó büdös franc az a
Killjoy, FopCat azt a felettébb megfontolt és kimerítő választ adta, hogy fingja nincs, de nem is érdekli. Minden esetre jobb, mintha Anonim Eltűntek Szövetkezetének hívnák magukat. Vagy legalább is viccesebb… Ennek ellenére a killjoyok legtöbb szabályát meglehetősen komolyan vette, amiben viszont Poison egy cseppet sem osztozott. Egészen addig, míg FopCat rá nem világított néhány dologra… És ez az órák hosszat tartó beszélgetés a nap folyamán alapjaiban rengette meg Poison Killjoyokról alkotott képét.
Példának okáért megtudta, hogy a tarka ruházat nem csak bohóság – vagy, mondjuk ki, idiotizmus -, hanem szükség, két okból is. Az egyik értelemszerűen a divatos butikok és turkálók teljes hiánya, a másik, hogy harc közben, messziről sem téveszthető össze a drakuloidok fehér egyenruhájával. Márpedig az minden kétséget kizárólag jelentősen javítja az ember túlélési esélyeit, ha legalább a saját társai nem rá vadásznak… Hasonlóan összetett oka van annak is, amiért a pisztolyokat kipingálják. Azon túl, hogy mindenki megismeri a sajátját, a gyakorlatilag levakarhatatlan szilikonfesték jobban szigetel, mint a gyári BL/I-s borítás, ami ilyen hőmérsékleti viszonyok és ilyen gyakori terhelés mellett nagyon is sokat számíthat az embernek. Pontosabban a fegyvernek. Példának okáért nem melegszik fel annyira, és nem égeti szét az ember kezét, ha véletlenül kinnfelejti a napon…
Poisonnak be kellett látnia, hogy ez is jogos.
Ekkorra már nagyjából körvonalazódott előtte az a halovány sejtés, hogy FopCaten -a Zónákban mindeddig egyedülálló módon -, komoly emberi intelligencia jelei mutatkoznak, és értelmesen tud felelni egy értelmes kérdésre, ezért aztán egy csöppet sem kímélve magát rögtön lecsapott a lehetőségre, és faggatni kezdte a fiút, mindenről, ami csak eszébe jutott.
Jutalmul megtudta, hogy mára már csak jó, ha hétezer Killjoy él a Zónákban, de nagyjából másfél éve, amikor hatalmuk csúcsán álltak, voltak tizenkétezren is.
Megtudta, hogy minden államot Kaliforniától Oklahomáig kisebb-nagyobb területekre szabdaltak, amiket Zónáknak neveznek, a BL/I és a Killjoyok egyaránt. Minden nagyobb territórium élén egy-egy főnök áll, aki tejhatalmú ura minden ott élő Killjoynak, és akik egymástól gyakorlatilag függetlenek, és nem tartoznak elszámolással senkinek - mint a Hatos Zóna és környékén Defying. Csak íly módon lehetséges ugyanis úgy-ahogy elkerülni a pánikot, az önkényeskedést, egyáltalán, a totális anarchiát, megszervezni a védekezést a drakuloidok ellen, a sebesültek begyűjtését az utak mellől, és nem utolsó sorban biztosítani az ételt és a vizet.
A BL/I ugyanis nem szívjóságból küldi a sivatagba az élelmiszer-kamionjait, hogy azt majd jól kirabolják az éhes killjoyok - a Zónákban élők elszigetelése a külvilágtól, egyáltalán, a Zónák létezésének eltitkolása a legfontosabb kritérium mind közül a térségben. Ennek érdekében minden általánosan elérhető rádióhullámot és egyéb kapcsolattartási formát blokkolnak, mintha egy hatalmas üvegbúrát húztak volna a déli államok fölé, még a nem BL/I-s műholdak képeit is zavarják. A határoknál, főleg a hegyekben, izotópos rakéták állnak készenlétben a nap huszonnégy órájában, hogy segítsék a légelhárítás munkáját, radarral, hőkamerákkal, sőt, műholdakkal biztosítva a határt. Ezt a szabályt olyan szigorúan veszik, hogy még a BL/I repülőgépei és helikopterei sem léphetnek be a légtérbe, sem onnan ki – a Zónák területén mindösszesen hét repülőtéri egység üzemel, és kilenc helikopterük van, amik csak végszükség esetén bevethetők. Pontosabban már csak nyolc, mióta Bunny meghalt… Vízi útvonal nincs, sem vasút, mióta a Killjoyok rájöttek, hogy minden különösebb kockázat nélkül kirabolhatnak egy vonatot, ha felszedik a síneket, maradnak tehát az országutak, amik biztosíthatják a Zónákban szolgálatot teljesítő drakuloidok ellátását – és a Killjoyokét, ha elég ügyesek.
Az is kiderült, hogy szintén nem az idiotizmus vagy a mazochizmus az oka, hogy akivel csak találkozott itt Poison, az mind hosszúnadrágot viselt, és ha csak kitették a lábukat az éppen aktuális szálláshelyükről, legyen az akár a Verem, akár a benzinkút, mindig hosszú ujjút is húztak, általában kabátot, és kesztyűt is, még akkor is, ha nem szándékoztak az éjszakát a szabad ég alatt tölteni. Tanultak ugyanis Brian Liston példájából, akit már több mint három éve vetett Arizónába a balsors, és aki nem sokkal ezután egy rajtaütés alkalmával kénytelen volt elhagyni az autóját. A déli nap hevétől felforrósodott aszfaltra hasalt, ami csúnyán megégette a bőrét. Önkéntelenül is felkiáltott fájdalmában, elárulva magát a drakuloidoknak, ráadásul az érzékennyé vált tenyere miatt a pisztolyt sem tudta tisztességesen tartani – egy szó mint száz, szitává lőtték. Azóta minden Killjoy hosszú ujjút hord és bőrkesztyűt, ami ugyan szintén kellemetlenül forró tud lenni, de azért korántsem annyira, mint a hetven fokos aszfalt, és nem utolsó sorban elég vastag hozzá, hogy a tüzes föld mellett az éles kövektől is védjen valamelyest, ha éppen úgy hozza a szükség. Hasonló okokból rohasztja mindegyikük csizmában, vagy legalább bakancsban a lábát, nem pedig félcipőben, aminek túlságosan vékony volna a talpa, hamar átforrósodna; és mindig szorosan betűrik a nadrágszárukat, a lehetőségekhez képest védve magukat a kígyóktól, skorpióktól, mérges pókoktól, és úgy általában a bogaraktól.
Poison mindezt persze magától is tudta. Pontosabban tudhatta volna, ha veszi a fáradtságot, és egy pillanatra is belegondol, hogy mi okuk lehet a killjoyoknak arra, hogy úgy éljenek, ahogy? De hát nem tette meg, mindezidáig nem, és most egy kicsit szégyellte is magát emiatt. Ugyanakkor valami különös, visszafogott csodálat is gyökeret vert benne – nem tudta nem tisztelni az olyan embereket, akik nem hagyják magukat. Márpedig FopCat elbeszélései alapján eléggé egyértelművé vált, hogy a Killjoyok mindent a maguk kárán tapasztaltak meg, és az az első pillantásra érthetetlennek és értelmetlennek tűnő szélmalomharc, ami itt folyik, az egy nagyon is átgondolt és indokolt döntések és szabályok eredményezte rendszer, amit nem holmi elméletek utólagos igazolására hoztak létre, hanem amit a szükség és a tapasztalat szült, és mint ilyen, az elsőtől az utolsó mozzanatáig életképes és érvényes.
És Ghoul az első kezdeti, tétova próbálkozásoktól fogva itt van, és alkotója ennek a rendszernek.
Poisonnak egyáltalán nem tetszett, hogy Fopcat szavai közt újra és újra felbukkan Ghoul neve, de hát nem tehetett semmit. Úgy tűnt, régi sejtése csakugyan beigazolódik, miszerint a fiú megkerülhetetlen, ha a Zónákról vagy a Killjoyokról van szó. Mindenhol ott volt, mindenben benne volt a keze, egyszerűen mindenben.
A jelek szerint ez FopCatet sem tette valami boldoggá, amitől Poison egyszeriben nem hogy szimpatikusnak találta, hanem egyenesen megkedvelte a férfit. Ami viszont Ghoul-témánál is jobban felidegesítette, az FopCat azon hanyagul elejtett kijelentése volt, miszerint a killjoyok számítanak rá. Poison épp csak egy megvető pillantással konstatálta a dolgot, de FopCat nem hagyta annyiban.
- Nem érted – mondta türelmesen.
- Dehogyisnem.
- Nem. Nézd. Egy pörgősebb héten nyolcvan-kilencven embert is kihajítanak ide nekünk. A fele már akkor halott, a másik fele meg szintén a végét járja, mire megtaláljuk őket. Jó, ha egy tucat éri meg közülük a másnapot. Ha meg négy-öt még a hét végén is él, már örülünk, mint majom a farkának. És ez csak a Hatos.
- Aha…- Poisont szemmel láthatólag nem rázta meg a dolog, de FopCat azért csak folytatta.
- Amelyik fel is épül, ritka, hogy megérik az egy hónapot itt. Nagyon ritka.
- Tán nem kéne Ghoulra bízni őket – felelte Poison nem minden kajánság nélkül. FopCat azonban megint a fejét rázta.
- Túlbecsülöd őt. Neki ehhez semmi köze, de még csak a BL/I-nek se sok. Egyszerűen… Nézz körbe! Nincs rendes étel, sem víz, ami van, az is poshadt, és tele van minden szarral… Itt minden csupa mocsok. Ha megkarcolod a kezed, százszor nagyobb az esélye, hogy elfertőződik, és vérmérgezést kapsz, mint odakint. Doki az egyetlen Kaliforniában, de lehet, hogy az egész Zónákban, akinek úgy-ahogy van rendes gyógyszere, az is csak azért, mert Ghoul jóban van Korséval. Ha ő nem vigyázna úgy arra a kölyökre, esélyünk se lenne elég pénzt szerezni, hogy kifizessük Baggy Joenak a becsempészett gyógyszert.
Már megint Ghoul, állapította meg Poison unottan, de FopCat nem törődött vele.
- Negyvenöt fok van árnyékban, éjjel meg fagy. Ötven fok hőmérséklet-különbség, Poison… Ez egy egészséges szervezetet is megterhel, nemhogy egy sebesültet, egy éhezőt. Aki ide kerül, annak Ghoul, meg a BL/I a legkisebb gondja… Amelyik fel is épül a sebeiből, kettő az egyhez, hogy egy hónapon belül elviszi a láz. Vagy valami fertőzést kap, vagy hőgutát, vagy valamelyik létfontosságú szerve mondja fel a szolgálatot. Te meg még azt is túlélted, hogy megkéselnek.
FopCat jelentőségteljesen elhallgatott egy pillanatra.
- Számítanak rád, Poison, de nem a személyed miatt, hanem mert életben maradtál, alkalmazkodni tudtál, kibírtad itt ebben a dögmelegben, és még csak le sem lőttek... És amíg élsz, amíg köztük vagy, ha csak egy hajszállal is, de csökken az esélye, hogy legközelebb őket találják el. Jóformán bármit megtesznek érte, hogy megmentsenek, de valójában nem a te életed féltik, hanem a sajátjukat. – FopCat unottan kinyújtóztatta a lábát, mert kezdett kényelmetlenné válni a kuporgás a földön. Hirtelen megvetővé vált a hangja. - Persze, a világért se vallaná be egyik se. Szerintem még maguk előtt is tagadják.
Poison nem felelt azonnal.
- És Ghoul?
- Mi van vele? – vetette oda Cat hanyagul.
- Kétlem, hogy ő is az életét féltené.
- Ghoul különleges eset…
- Ghoult agyon kéne lőni, mielőtt még kárt tesz valakiben.
- Ghoul az egyik legjobb kiképző – Poison felhorkant, de FopCat nem törődött vele. – Pont azért, mert szélsőséges, mindenkiből kihozza a legrosszabbat. Ezért bízzák rá az újoncokat. Az ő keze alatt, aki alkalmas rá, az veszett gyorsan killjoy lesz, aki meg nem, azt meg nem kell sokáig etetni. Így a leggazdaságosabb. Nem mondom, vannak páran, például Rawforce, akik jobb arányokkal dolgoznak… de Ghoul tanítványai még egy év múlva is élnek. Ott van például Ferric, vagy Candy… Vagy Jet Star, ő is nála kezdte, bár Ghoul állítása szerint nem sok dolga volt vele…
Poison nem reagált, nem is nézett Catre. Igazság szerint nem is nagyon hallotta, amit beszél; a gondolatai már messze jártak, elképzelhetetlenül messze… Mikey-nál.
Ha tényleg ismerte Ghoult, márpedig minden jel szerint ismerte, akkor ez azt jelenti, hogy belőle is az a szörnyeteg csinált killjoyt. A killjoyok pedig ölnek. Élnek, és ölnek. De Mikey… Mikey sosem süllyedne a létezésnek erre a primitív fokára. Nem. Egészen biztos, hogy mindent megtenne, hogy valami értelme is legyen az életének. Nyilván mindenáron haza akarna jutni, akárcsak ő. És ha nem sikerül… ha valamiért nem sikerülne neki, akkor… Igen, akkor legalább a barátait megpróbálná megvédeni. Hiszen rá mindig lehet számítani, hogy nem csinál hülyeséget… És ha egyszer rá is kényszerül, hogy megöljön valakit, egy BL/I-st… akkor is holtbiztos, hogy csak a legvégső esetben tenné! Nem, ő nem lenne olyan, mint mondjuk… Ghoul. Nem. Kedves lenne és segítőkész, aki mindenkin segíteni akar, akár van esélye a túlélésre, akár nincs; olyan, akit mindenki szeret. Akivel mindenki törődik, és aki mindenkivel törődik. Még talán Ghoult is megszelidítené. Mint Kobra…
Poison hirtelen észbe kapott. FopCat anélkül vezette erre a párhuzamra, hogy akár csak kiejtette volna Mikey vagy Kobra nevét. A fenébe is a pszichiáterekkel!
FopCat észrevehette az arcán, hogy valami történt, de nem tudta az okát.
- Őszintén. Mondd meg, kinézted volna Coyote-ból, hogy valaha is killjoy lesz belőle? Mert én nem.
Poison felrezzent.
- Hm?
FopCat merőn nézett az arcába.
- Túl sokat foglalkozol Ghoullal.
- Mi?
- Azt hittem, utálod.
- Hogy jön ide Ghoul?!
FopCat vállat vont.
- Csak hallottam, hogy nem vagytok túl jóban.
- És? – kérdezte Poison ellenségesen. FopCat megint vállat vont.
- Nem kell annyit foglalkozni vele.
- Ti beszéltek állandóan róla! – csattant fel Poison. FopCat válaszolni akart, de aztán meggondolta magát. Egy pillanatig még úgy tűnt, nem is tudja, mit mondjon, aztán elvigyorodott.
- Eeegen. Ez igaz… Érdekes kérdés, hogy vajon miért…?
Poison tüntetőleg nem reagált, de úgy tűnt, FopCatet ez sem zavarja. Amennyire meg lehetett állapítani, meglehetősen kevés dolog zavarta őt. A meleg például egyáltalán nem. És a legyek sem. Vagy legalább is megunta már, hogy utánuk kapkodjon, hagyta, hadd mászkáljanak a karján… Poison hirtelen megundorodott az egész helyzettől.
- És Korse? – kérdezte. FopCat megzavarodva nézett rá. - Tényleg killjoy volt?
A férfi bólintott.
- Méghozzá nem is akármilyen. Állítom, hogy Defying máig siratja.
- Annyira jóban voltak?
- Korse találta meg őket. Lezuhant a gépük az arizoniai határnál. – Poisonnak elkerekedtek a szemei.
- Akkor a lába…
- Nem, az már tizenöt éve használhatatlan. Szerencsére, különben nem valószínű, hogy még életben lenne.
- Ezt hogy...
- Annak idején elismert sebész volt a hadseregnél; ha egészséges marad, biztosan besorozzák. Ő meg… Amilyen makacs az igazságérzete, sosem adta volna be a derekát a BL/I-nek. Így megúszta néhány év börtönnel, de legalább él.
Poison egy percig csöndben emésztette a hallottakat.
- Mit keresett azon a repülőn?
FopCat arcán most először látszott, hogy nem szívesen válaszol.
- Elég… zűrös családi élete volt. A fia bajba került, és őt is belekeverték… Meg akartak szökni, Mexikóba, onnan meg tovább, valami eldugott kis szigetre, ahol a kutya nem kíváncsi rájuk, de lefülelték őket. Ha Killjoy az utolsó pillanatban nem kap fülest, hogy a pilótával gáz van, egyenesen a rendőrség karjaiba futottak volna.
Poisonnak kellett egy pillanat, mire felfogta a mondatot.
- Úgy... úgy érted, Killjoy a… a fia…?
FopCat kelletlenül bólintott. Poison egész elsápadt.
- Úristen…
- Nem nagyon emlegeted őt Defying előtt, ha jót akarsz magadnak – figyelmeztette FopCat komolyan.
- De Killjoyt Korse lőtte le, nem?
- Miután megkapta az első mikrochipjét. Addig a legjobb barátok voltak.
- De akkor…
- Hagyd békén Defyingot, Poison. Komolyan mondom. Ne kérdezz és ne sajnáld, akkor nem lesz bajod vele.
Hallgattak. FopCat elgondolkozva bámult maga elé, és Poisonnak is volt mit emésztenie. Defying…
- Hogy élte túl?
FopCat felrezzent.
- Hm?
- Azt mondtad, lezuhantak. Hogy élte túl?
- Killjoynak köszönhette. Megfenyegette a pilótát, hogy szálljon le.
- De…
- Kisgép volt, csempészrepülő, alig volt személyzete. Killjoynak nem volt nehéz dolga. A pilóta – egyébként később remekül összebarátkoztak, most is killjoy az öreg – megpróbálta lerázni azzal, hogy itt nem lehet leszállni, nem alkalmas rá a talaj, mire Killjoy megütötte. Olyan szerencsétlenül találta el, hogy szegény öregnek a fülkeajtó adta a másikat. Jó száz métert zuhantak irányítás nélkül, egy ilyen papírrepülőnek ez rengeteg. Szerencsére a homok felfogta valamennyire a becsapódás erejét, úgyhogy a navigátort leszámítva többé-kevésbé mindenki megúszta.
- És Korse...
- Korse akkor már itt volt, és szorgosan gyűjtögette a sebesülteket. Merő véletlenségből talált rájuk.
Poison összeráncolta a szemöldökét. Ez túlságosan meseszerűnek tűnt.
- Szóval akkor… - kezdte volna, de FopCat hirtelen leintette. Egy pillanatra megmerevedett, egész testében megfeszült, úgy fülelt, mint a vadászkutya. Aztán mutatóujját a szája elé téve jelezte Poisonnak, hogy ne szóljon semmit, azzal óvatosan, hangtalanul megindult az ajtó felé. Poison meglepetten és értetlenül nézett utána, de csendben maradt. A következő pillanatban aztán ő is meghallotta a motorzúgást. Egy gyorsan közeledő autó hangja volt; annyira gyors, hogy FopCatnek jóformán csak arra volt ideje, hogy halkan kiszóljon Hunternek, és a kocsi máris megállt a benzinkút előtt. FopCat még egy utolsó, figyelmeztető pillantást küldött Poison felé, aztán felemelte a pisztolyát, és némán a nyitott ajtódeszka mögé lapult, hogy bárki is lép be, az ne láthassa őt. Poisonnak se kellett több, ő is előkapta a fegyverét a párnája alól – soha nem tette volna karnyújtásnál messzebb magától -, és amilyen halkan csak tudott, kimászott az ágyból, hogy a másik ajtófélfa mellé húzódjon. Ám ahogy megmozdult, kis híján felszisszent az oldalába nyilalló fájdalomtól. Közel sem volt olyan elviselhetetlen, mint gondolhatta volna, de az igazat megvallva abban a pillanatban tökéletesen megfeledkezett róla, hogy sebesült, akinek ágyban volna a helye… Odakint valaki sietve becsapta a kocsi ajtaját, és a következő pillanatban éles, szokatlanul magas hang harsant.
- Defying!
Poison meglepetten pislogott FopCat felé, de a férfi a jelek szerint nem mozdult, mert Poison egyetlen porcikáját sem látta a deszka mögött.
- Defying!
Poison meg mert volna esküdni rá, hogy a hang női hang, azért olyan magas, de igyekezett kiverni a gondolatot a fejéből. Érezte, hogy izzad a tenyere, és biztos volt benne, hogy megint felszökött a láza, az a fene adrenalin…
- Hé, Defying! Kobra…! Valaki!
- Ez Holy – mondta halkan FopCat, maga is csodálkozva, és kilépett az ajtó takarásából. Poison ostobán nézett rá, de a férfi nem törődött vele, máris a folyosón volt.
- Hunter!
- Tudom – felelte Hunter halálos nyugalommal, valahonnan a bolt felől, és Poisont egy pillanatra elfogta az irigység.
Olyan régóta nem akadt senki, akivel így, egy szóból, egy hangsúlyból megértették volna egymást. Hónapok… évek óta! Mióta hivatalosan is szakaszvezető lett nyolc évvel ezelőtt. Mióta folyton új emberek kerültek a keze alá, a régi barátok helyére; a halott, vagy eltűnt barátok helyére. Mióta Lorainne sem járt már ki a terepre. Mióta Mikey… Mikey...
Poison inkább csöndben FopCat után eredt.






- Mi a szent szar folyik itt?!
- Majd később elmondom, tüntesd el a kocsit.
- Mi?!
Holy Shit bántóan éles hangjában mérhetetlen felháborodás csengett, és villogó szemekkel meredt FopCatre, de az szemmel láthatólag nem ijedt meg tőle.
- Csak tüntesd el!
- Eszem ágában si...
- Defying parancsa.
- Ki nem szarja le?! Segíts kiszedni innen...
Fop Cat idegesen sandított körbe, mint aki azt várja, mikor bukkan fel alattomosan a háta mögött egy Egér, de a sivatag pont olyan üres és unalmas volt, mint a nap másik huszonhárom órájában.
- Mi történt?
- Csak segíts már!
FopCat elhúzta a száját, és egy gyors, lenéző pillantással végigmérte a kocsit. A homoktól csak nyomokban égszínkéknek tűnő Ford eleje csúnyán össze volt törve; a lámpákat rég elhagyta valahol, a motorháztetőt csak a saját súlya tartotta a motor felett, a visszapillantóknak hűlt helye volt, és a vértől foltos szélvédőt leszámítva csak a bal hátsó ajtó üvege nem hiányzott. A legfurcsább azonban nem is maga az autó volt - az anyósülésen egy harminc év körüli, szőke nő kuporgott, és igyekezett kifeszíteni a látványosan behorpadt ajtót. Holy kívülről rángatva próbált segíteni neki, kevés sikerrel. FopCat barátságosan tolta odébb az útból.
- Szólj Hunternek. És keríts egy feszítővasat.
- Honnan a szent szarból szedjek én neked feszítővasat?! - rikácsolta Holy idegesen.
- Csak hozd ide Huntert!
Holy mérgesen fújt egyet, és kisimította csapzott haját a szeméből, de azért csak elindult a benzinkút felé. FopCat nem törődött vele tovább. Bekönyökölt a kocsi ablakán, és alaposan végigmérte a lányt.
- Jól vagy?
- Élek.
- A többiek?
- Ők nem.
Cat egy pillanatig még merőn nézett az arcába, de végül nem felelt. Látta a lányon, hogy nehezére esik a beszéd, ami nem is csoda, ha az ember lába egy horpadt kocsiajtó alá szorul, ráadásul annyi vért vesztett, hogy térdig vörös tőle a farmerja...
- Kiszedünk innen Hope. Nyugi – mondta hanyagul. A nő rávicsorított. Alighanem mosoly akart lenni, de hát csak ennyire futotta tőle. FopCat így is megértette. Visszamosolygott, bátorítóan, aztán türelmetlenül lesett hátra a válla fölött. Poison ott állt az ajtóban, félig a deszkának dőlve, még mindig döbbenten és értetlenül bámulva a mellette elszáguldó Holy után, és az istennek meg nem mozdult volna... FopCat abban a pillanatban komolyan megsajnálta Kobrát, amiért egy ilyen gyengeelméjű báttyal verte meg a sors.
- Hunter! - kiáltotta hirtelen támadt dühvel a hangjában. De Hunter már jött is, a maga megszokott, kényelmes lépteivel, derűsen lóbálva egy pajszert a kezében. Egyáltalán nem tűnt idegesnek. FopCat újra, idegesen kémlelt körbe, de hiába – a sivatag még mindig néma volt, üres és halott.
Rohadt jó lenne tudni, hogy mi a fene folyik itt.
Hunter jelentőségteljesen ránézett, és felé nyújtotta a pajszert, de Cat csak a fejét rázta.
- Csináld te, totál beszorult.
Hunter gondolatban megvonta a vállát, és nekilátott a dolgának. Jó egy fejjel magasabb volt, mint Cat, és vagy kétszer olyan széles, mint FopCat, de így is csak hosszas kínlódás után sikerült annyira felfeszítenie a tönkrement és beszorult zárat, hogy együttes erővel sikerüljön végre kiszakítani a deformálódott ajtót. Hunter akkor halálos nyugalommal lehajolt, és úgy, ahogy volt, kiemelte a lányt az ülésről. Cat azon sem csodálkozott volna, ha ölben viszi az ágyig, mit neki az az ötven kiló, de Hunter nem volt ilyen előzékeny. Óvatosan a földre engedte a nyakába csimpaszkodó Hope-ot, mert az képtelen lett volna megállni a lábán. Most már látszott, honnan az a temérdek vér a ruháján. Jobb lábszárán, a belső oldalon mély, szabálytalan seb húzódott, majdhogy nem a térdéig. A nadrágját levágták, alighanem Holy, hogy legyen miből szorítókötést csinálnia, de arra már vagy helye, vagy ideje nem volt, hogy rendesen be is kösse a sebet.
- Mi a fenét műveltetek? - sziszegte Cat mérgesen. Hope elgyötörten nézett fel rá, és FopCat megállapította magában, hogy oltári szerencséje van, hogy eddig nem vérzett el. Persze, Holy jó killjoy, inkább szorítókötés, mint ellátni a sebet, azzal nyerhet egy-két órát... Meg egy kiadós fertőzést. Ötöt. Tizet... Hunterre pillantott.
- Poison?
- Hm?
- Kibír még pár órát az ágya nélkül?
- Meglátjuk – felelte Hunter nyugodtan. FopCat dühösen pillantott a benzinkút felé, ahol az imént még Poison állt, és látta, hogy Coyote makacsul rángatja vissza, nehogy oda rohanjon hozzájuk.
- Tűnjünk el innen, mielőtt ez is bekattan...
Hunter vidáman bólintott, és lehajolt, hogy újra felemelje a lányt. FopCat segített neki, és együttes erővel sietve becipelték Hope-ot a boltba. Holy már ott volt, és Poison is, aki még mindig Coyote-tal veszekedett valami olyasmin, hogy köszöni szépen jól van, kutya baja, csak kurvára szeretné tudni, hogy mi a fene folyik itt, mert kurvára nem érti az egészet. FopCat, üdvözült mosolyt erőltetve az arcára rászólt Coyote-ra, hogy kerítsen valami gyógyszert, akár a föld alól is, Holyra pedig újfent ráparancsolt, hogy villámgyorsan tüntesse el a Fordot, amíg még jó dolga van, aztán vidáman fordult Poisonhoz.
- Poison, ez itt Vain Hope, a legdögösebb killjoy a...
- Ez egy lány!
- Az. És kicsinálták a lábát, úgyhogy kicsit kölcsönveszi az ágyad. - Hope-ra vigyorgott, aki hálásan visszavicsorgott rá. Még mindig nem sikerült mosolyognia.
Poison hol az egyikre nézett, hol a másikra, de mivel Hope semmi jelét nem mutatta, hogy kámforrá szándékozna válni, és FopCat sem tűnt úgy, mint aki hosszas magyarázatra készül, gondolkodás nélkül utánuk eredt.
- Mégis mi a franc folyik itt?! - kiáltotta mérgesen.
- Semmi.
- Cat!
- Fogd már be! - csattant fel FopCat mérgesen, és még egy felettébb csúnya pillantásra is futotta tőle, ahogy oldalazva próbálta betámogatni az ajtón a lányt. Még néhány lépés, és Hope fájdalmas nyögéssel huppant le az ágyra. Hálásan pillantott fel Hunterre, és a mellette lihegő Catre.
- Követtek? - kérdezte a férfi.
- Nem tudom. Doki?
- Mi az, hogy...
- Nem tudom és kész! Alighogy Holy elindult hozzátok, megtalált a BL/I. Esélyünk se volt, hét kocsival jöttek, a...
- Hét? - vágott közbe Cat döbbenten. Hope bólintott.
- Mi a franc...
- Úgy volt, hogy Angel és Cissy velem jön, de a házból se jutottak ki. Megléptem a kocsival, de folyton a nyomomban voltak, egészen a hegyekig. Ott állt le a kocsi is. ha Holy nem talál meg hazafelé jövet, nekem annyi. Hol a francban van Defying?
- Nincs itt. Hogy talált meg?
Hope mérgesen kapta fel a fejét.
- Szembe jött! - Hunter kuncogott. Hope szikrázó szemekkel nézett rá. - Csak a tízes út járható ilyenkor, hova a francba mentem volna máshova?!
- Jól van na, nyugi – dünnyögte Cat hanyagul. - Lényeg, hogy itt vagy... A lábad?
- Nem volt magányos éjszakám... – dünnyögte Hope kedvetlenül. FopCat összenézett Hunterrel egy pillanatra.
- Hajolj előre.
- Nem kaptak el! - csattant fel a lány mérgesen.
- Mind ezt mondja.
Hope erre aztán csak dühösen fújt egyet, és lehajtotta a fejét, félresöpörve hosszú, egyenes haját a nyakáról. FopCat alaposan megtapogatta a bőrét, aztán barátságosan megveregette a vállát.
- Mázlista!
- Tényleg nincs egy kurva tablettátok se? - nézett fel Hope esdeklőn. FopCat sajnálkozva rávigyorgott.
- Coyote-on keresd.
- Kin?
- Ghoul új játszótársa.
- Az még él?
- Ghoul?
- Hogy bírjátok elviselni?
- Távolról – somolygott Cat, és búcsúzóul megint vállon veregette a lányt. - Aludj egyet, legkésőbb holnapután le kell lépnünk innen.
- Mi?!
- Addig röhögve összeszeded magad. Vigyázz rá, Hunter.
A férfi bólintott, Hope azonban nyugtalanul szólt utána.
- De mi történt? Hol vannak a többiek?
- Hosszú - legyintett FopCat, és kilépett az ajtón. - Coyote!
Poison, aki eddig néma csendben húzódott meg a falnál, követte.
- Coyote! Co... Poison, baszd meg, muszáj egész nap a seggemben lógnod?!
- Gondoltam beavatsz – felelte Poison nyugodtan.
- Mibe?
- Hogy mit keres itt egy nő. Kettő.
- Hallottad, nem?
Poison értetlenül ráncolta össze a szemöldökét.
- De a killjoyok közt nincsenek nők.
- Dehogyis nincsenek. Coyote!
- Kobra azt mondta, a...
- Kobra azt mondja, amit Ghoul a szájába ad! És ha Ghoulon múlik, ember sincs a Zónákban, nemhogy nő.
Poison elgondolkozva elhallgatott, de egy lépéssel sem maradt el FopCat mögött.
Átvágtak a folyosón, egyenesen Defying hajdani szobája felé. Azt asztalok egy része még a helyén volt, tele mindenféle kacattal, többnyire deszkákkal, falécekkel, szerszámokkal, dobozokkal és kábelekkel, Coyote pedig szorgosan kutakodott köztük, a földre szórva a felesleget.
- Na?
- Semmi - felelte a fiú szomorúan – Doki mindent magával vitt.
- Remek... - dünnyögte FopCat mérgesen – Keríts legalább valamit, amivel rendesen be lehet kötni a sebét... Meg alkoholt!
Coyote szolgálatkészen bólintott, és kiszaladt az ajtón. FopCat aprót sóhajtott. Azért mindig is külön utálta Ghoult, hogy felnőtt emberekből ilyen szolgálatkész kisiskolásokat nevel magának – Coyote ugyanezzel a kisfiús mosollyal és lelkesedéssel vetné magát a kútba, ha a nagy Fun Ghoul ezt kívánná tőle...
Poisont bezzeg az istennek sem bírta megnevelni!
- Tényleg nem szállsz ki a seggemből, mi...?
- Ki ez a Hope? - kérdezett vissza Poison szinte derűsen.
- Mondtam. Killjoy.
- És mit keres itt?
- Itt voltál, nem?! Menekült!
- De honnan ismered?
- Találkoztunk néhányszor a CalFlowban.
- És Holy?
- Istenem, mennyivel jobb volt, míg nem voltál magadnál... - dünnyögte Cat a szemeit forgatva. Poison rámosolygott, nyugodtan, szelíden, barátságosan, ahogy még nagyjából senkire sem a Zónákban, és FopCat, jó pszichológus lévén pontosan tudta, hogy akár tetszik neki, akár nem, ő bizony szerzett egy barátot.
És abban a pillanatban szívből utálta érte Party Poisont.




Jó két órába telt, mire Holy Shit fáradtan betrappolt a benzinkút bejáratán. Két napja alig aludt, most meg tíz mérföldet gyalogolt a rekkenő hőségben, csak mert Defying kitalálta, hogy el kell tüntetnie a kocsit a benzinkút környékéről. Legalább is FopCat szerint...
Kimerülten huppant le a boltban az egyik asztal mellé, történetesen Coyote-al szemközt, és barátságosan ráköszönt.
- Szia.
- Szia.
- Én Holy Shit vagyok, Arizonából.
- Tudom, emlékszem rád. Te vagy Kobra nője.
Holy rögtön elvörösödött, és talán válaszolni akart valamit, de végül meggondolta magát. Coyote hangja egyáltalán nem tűnt kötözködőnek vagy bántónak, és hát az igazat megvallva nem is nagyon lett volna min megsértődnie. Tényleg Kobra nője... Coyote is érezhette, hogy valahogy nagyon mellétrafált, mert kissé ijedten kezdett magyarázkodni.
- Bocs, csak... Nekem azt mondták, hogy ti...
- Jah, nem, semmi, csak... ez így... nem... nem annyira téma errefelé. Érted...
- Persze – sietett a válasszal Coyote. - Bocs. - Zavarodottan elmosolyodott, és a kezét nyújtotta a lánynak. - Coyote vagyok. Itt voltam, mikor tegnapelőtt megjöttetek Kobrával. Onnan ismerlek – tette hozzá magyarázatként.
Kezet fogtak. Végre Holy is megeresztett egy félszeg, fáradt mosolyt.
- Bocs, de nem emlékszem rád...
- Semmi baj – mosolygott Coyote barátságosan. - Én bocs, tényleg, hogy...
- Hagyd már - legyintett a lány vidáman. - Hogy van Hope?
- Alszik, gondolom.
- És Poison?
- Egész jól. Azt hiszem. - Holy nevetett.
- Hál'istennek... Kobra hogy bírja?
- Elment. Alig utánatok valamivel.
Holy meglepetten hőkölt hátra. Ez nagyon nem úgy hangzott, mintha csak őrségben lenne.
- Hova?
- Hát... Ghoul elvitte.
- Mi az, hogy...
- Biztos tudni akarod? - somolygott Coyote. Holy egy pillanatnyi gondolkodás után megrázta a fejét.
- De azért nincs baja, ugye?
- Nem hiszem.
- És a többiek? Nagy a csend...
- Mindenki elment. - Holy arca megnyúlt meglepetésében, és Coyote-nak végre leesett, hogy a lány semmiről sem tud. - Elfogyott a víz, úgyhogy átcuccoltunk a CalFlowba, vagy hova, csak Poison nem volt olyan állapotban, hogy magunkkal vihessük, úgyhogy itt maradtunk FopCattel meg Hunterrel, hogy vigyázzunk rá.
Holy egy percig még csöndben emésztette a hallottakat, aztán furcsán rezzenéstelen tekintettel nézett fel a fiúra.
- Kobra?
- Hm?
- Hogyhogy nem ő maradt?
- Hát... mert Ghoul magával vitte. Állítólag Defying parancsára.
- De ő intézte el, ugye? Hogy Poison maradhasson.
Coyote némán bólintott, és belekortyolt a sörébe.
- Mibe került neki?
- Nem tudom. De Ghoul elég mérges volt...
Holy elgondolkozva hallgatott egy pillanatig.
- Szóval akkor oltári mázli, hogy egyáltalán találtunk itt valakit...
Coyote nem felelt, csak együttérzően felé csúsztatta a sörösdobozt az asztalon, de a lány szó nélkül megrázta a fejét. Coyote gondolatban vállat vont. Több marad neki...
- És veletek mi történt?
Holy az asztalra könyökölve a tenyerébe hajtotta az állát, de nem nézett a fiúra.
- Nem tudom, Hope... Az a másik lány, akivel jöttem, Vain Hope. Hazafelé menet az út mellett találtam rá. A tank üres, ő meg csak ült ott a kocsiban és várta, hogy a BL/I megtalálja. Ahogy én ismerem, jópárat magával vitt volna a sírba – tette hozzá gyorsan, Coyote döbbent arcába nézve. - Kocsi nélkül, sebesült lábbal úgysem jutott volna messzire.
- Érem...
- És te? Hogy kerülsz ide?
- Nem lényeges.
Holy szemöldöke felszaladt. Ilyen választ még nemigen hallott.
Sokan konokul hallgattak, és soha nem beszéltek a régi életükről a Zónákban, sőt, egyenesen dühítette őket, ha véletlenül megkérdezte őket valaki, de még többen voltak, akik részletekbe menően beszámoltak elfogásuk okairól és körülményeiről, újra, és újra, és újra – igaz, ők általában nem is éltek soká. Aki a múlton rágódik, kérdéseket tesz fel, vagy pláne válaszokat keres, az sosem él soká... de Coyote nem tűnt sem dühösnek, sem keserűnek vagy kétségbeesettnek, de még csak különösebben kedvetlennek sem. Nyugodtan, természetesen ejtette a szavakat, mint akinek tényleg nem számít, mi volt. Lesz. Vagy hogy mi van most.
Holyt valami halvány rossz érzés kerítette hatalmába ettől.
- BL/I-s voltál? - kérdezte. Coyote megrázta a fejét.
- Ellenálló?
- Nem.
- Hát?
- Ghoul hozott.
- Ghoul?
- Mondom, hogy nem lényeges.
Holy merőn nézett az arcába. Most már tudta, honnan az a hirtelen támadt, kellemetlen érzés. Egy normális ember mindig rosszul érzi magát Ghoul kifacsart ideológiáinak árnyékában...
Aztán olyat tett, amire Coyote egyáltalán nem számított. Átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét, úgy nézett a szemébe.
- Felejtsd el őt – mondta komolyan. - Mindent, amit mondott, amit tett veled, mintha nem is létezne.
Coyote meglepetten pislogott, de mielőtt felelhetett volna, a lány folytatta.
- Komolyan mondom, Coyote. Felejtsd el, amíg még nem késő.
- Mármint mit?
- Nézd... - Holy kereste a szavakat. - Én is tudom, milyen, amikor alá vagy osztva, és...
- Téged is ő tanított?
- Igen, és...
- Egyáltalán nem rossz tanár! - vágott közbe Coyote szilárdan, valami furcsán vibráló lelkesedéssel a hangjában. Holy lassan fújta ki a levegőt.
- De. Rossz. Nagyon rossz.
Coyote erre már nem felelt, csak nyugodtan, szinte derűsen nézett rá, de a tekintete tompának tűnt, mintha nem értené egészen, amit hall. Holyt megijesztette ez a tekintet.
- Mióta vagy itt?
- Nem tudom. Nem nagyon számolgattam a napokat.
- Mégis.
- Nem tudom... durván egy hónapja lehet. Miért?
- Akkor láttál már néhány dolgot...
- Néhányat.
Csend lett egy percre.
- Ugye tudod, hogy te nem vagy Kobra? - kérdezte Holy egy kissé talán bizonytalanul. Coyote értetlenül nézett rá.
- Már miért lennék én Kobra?
- Úgy értem, Ghoul meg ő... érted, hogy úgy vigyáznak egymásra, meg ilyesmi. De Ghoul részéről ez is csak...
- Nem fog bántani – vágott közbe a fiú szelíden. Még mosolygott is.
- De igen – bólintott Holy szomorúan. - Láttam ezerszer, mindig ugyanaz a vége. Szórakozni akar, mond valamit, te rohansz, hogy megcsináld, tízszer, százszor, ezerszer, és egyszer csak nem jössz vissza.
Coyote hitetlenkedve ráncolta össze a szemöldökét.
- De nem fog megölni.
- Nem, ő csak... Értsd meg, ő csak szórakozik, Coyote. Neki mindenki csak egy tárgy, aminek nem nézi az értékét, nem...
- Ghoul nem fog megöletni engem – mondta Coyote halkan, még mindig olyan hangon, mintha valami egészen természetes dologról lenne szó, és felállt. Holy követte a tekintetével.
- Nem megölet, csak nem bánja, ha rosszul sül el valami, és...
- Nem is kell bánnia.
Holy hallgatott egy pillanatig, de le nem vette volna a szemét a fiúról.
- Nem tartozol neki. Ugye tudod?
- Tudom.
- Magadnak tartozol az életedért, nem neki.
- Tudom – ismételte Coyote nyugodtan, és otthagyta a lányt.
Most már nem mosolygott rá.

2012. aug. 30.

34. Kill 'em all and feel the romance


- Ghoul.
- Hm?
- Rohadt szemét egy húzás ez.
Ghoul kipöckölte az égő csikket a lehúzott ablakon, és máris a következőért nyúlt.
- És az ki a francot érdekel…
- Rohadt egy alak vagy te is!
- Akkor szállj ki!– felelte a fiú mérgesen, Jet Start azonban nem hatotta meg vele.
- Doki kicsinál érte.
- Dehogy csinál ki…
- Nem, mert meg se éred!
- Mondom, hogy szállj ki! Senki se kérte, hogy itt rohadj a nyakunkon!
- Ha legalább egyszer az életben…
Nem folytathatta, mert ebben a pillanatban Kobra bukkant fel a CalFlow oldalszárnya felől, és pillanatokon belül máris az ülésen termett Ghoul mellett.
- Menjünk!
Ghoul már majdnem vidáman sandított rá.
- Gyors voltál…
- Húzzunk már!
- Jól van na…
Ghoul sértődötten vállat vont, és indított. Szürkült már, a CalFlow ablakain kiszűrődő vidám hangok és lámpafény furcsán barátságossá varázsolta most a parkolót. A fülledt meleg még nem hagyott alább, a rózsaszínből lassan ibolyaszínűvé váló égen azonban apró, szürke felhőfoszlányok úsztak tétován, az ősz első eltévedt, bizonytalan hírnökei.
Kobra alig várta már, hogy végleg lemenjen a nap. Nem szívesen indult el így, világosban, amikor a CalFlowban éjszakázó Killjoyok még nem elég részegek és jókedvűek hozzá, hogy észrevétlenül el lehessen tűnni a közelükből, de Ghoul hajthatatlan volt. És bizonyos szempontból még igaza is volt. Bármi közbejöhet, hosszú az a négyszáz mérföld, megaztán benzin is kell még a hazaútra, arra is fel kell készülniük, és az sem biztos, hogy olyan egyszerű lesz meglépni… Feszülten figyelte a visszapillantót, hogy nem követi-e őket valaki, míg a CalFlow végleg el nem tűnt a szeme elől a hátuk mögött. Csak ekkor nyugodott meg egy kissé. Igaz, a killjoyok nem éppen a bajtársiasságukról híresek, de azért akad köztük egy-két rátermettebb alak is, mint mondjuk Steel Grin, akinek megvan a magához való esze… Igen, ő hamar összerakná a dolgokat - az eltűnt fegyverek, élelem és víz nem sok lehetőséget hagy a tévedésre -, és lenne olyan bolond, hogy utánuk ered… Egyelőre azonban úgy tűnt, a szökésük senkinek sem szúrt szemet. Kobra persze nem számított rá, hogy még egy óra múlva sem fogják hiányolni őket, de hát itt a sivatagban pillanatok alatt sötét lesz, akkor pedig senki sem indul majd a keresésükre, hiszen azt sem tudják majd, merre induljanak?
Megkönnyebbülten dőlt hátra az ülésen. Valahogy megnyugtatta a gondolat, hogy senkit sem kever bajba saját magán kívül. Leszámítva persze Ghoult, de hát lényegében ő találta ki az egészet, szóval ez nem számít, és persze Jet Start, aki viszont nem volt hajlandó egyedül, kocsi nélkül maradni az őrposztján, úgyhogy ha akart, ha nem, jönnie kellett… Kobra, megkockáztatva egy halovány bocsánatkérést, bizonytalanul rámosolygott a tükörben, de a férfi csak egy sötét pillantással viszonozta.
- Nem vagytok normálisak – jelentette ki szilárdan.
- Nem lesz semmi baj – próbálta nyugtatni Kobra, kevés sikerrel.
- Ezt a BL/I-vel is megbeszélted?! – dörrent rá Jet tőle szokatlan haraggal a hangjában. Kobra vállat vont, és igyekezett elfojtani a vigyorát, több-kevesebb sikerrel. Pedig most aztán tényleg nem volt oka vigyorogni… Nem tudta, hányan lehetnek most a motelban, de nagyjából tízszeres túlerővel számolt. Annál csak rosszabb lehet az arány… Ráadásul a Jaguárban ülnek majd, amit Acid Lad hagyott Baggy Joe-nál, míg érte nem tud menni valaki. Hát, most majd ők érte mennek… A tervnek fontos része volt az az autó. A BL/I legalább annyira tisztában volt a tulajdonviszonyokkal, mint a Killjoyok maguk, így nyilván az lesz az első gondolatuk, hogy Warble kezdett magányos kamikaze-akcióba az öccse halálát megbosszulandó. Nem nagyon számíthatnak egy embernél többre…
Már persze csak akkor, ha Warble-t nem fogták el, vagy nem halt meg. Ghoul ugyan ragaszkodott hozzá, hogy a férfinek kutya baja, és csak azért hagyta magára az autót a sivatag közepén, mert kifogyott belőle a benzin, de Kobra a maga részéről egyáltalán nem volt meggyőződve erről. Minden esetre most csak annyi volt biztos, hogy Acid csak a Jaguárt találta meg, Warble-t nem, így nem maradt más hátra, mint kockáztatni… Jet Starnak pedig pontosan ezzel volt problémája.
- Nem vagytok normálisak…
- Nyugi már.
- Legalább neked lenne eszed, Kobra! Egyáltalán, mi a francot akartok ti ott?!
Na, igen. Kobra mindezidáig gondosan nem tette fel magának ezt a kérdést, inkább elfogadta Ghoul unott és kissé türelmetlen félmondatát, miszerint „mondtam, hogy Korse hasba rúgott, nem?” Könnyebb volt így. Egyszerűbb. Kedvére válogathatott a különböző értelmezések és okok közt. Hogy Ghoult csak a bosszú vezérli azért az ütésért, az aggodalom Korséért, vagy épp a Killjoyokért, ha nem fejtik meg, miért változott meg Korse viselkedése; az unalom, vagy egyszerűen csak szeretné egy kicsit újra magára vonni a figyelmet, mint valami rossz gyerek…
Hasonlóan sokszínűek voltak a lehetőségek önmagára nézve is.
Persze, Kobrát egyáltalán nem érdekelte Korse – egy ideje már nem. Az viszont igen, hogy mire kell neki Poison? Az nagyon is érdekelte! Kideríthetné például ezt… Vagy szerezhetne pénzt, ha már Ghoul képtelen volt rá a minap, vagy információkat, holtbiztos, hogy vannak adatok a motelben a tervezett élelmiszerszállítmányokról… Mondhatná, hogy mint Killjoy, lételeme, hogy ott irtsa a BL/I-t, ahol éri, vagy hogy félti Ghoult, elsősorban persze a saját hülyeségétől… Sosem tudja, hol a határ, és neki, Kobra Kidnek, mint hűséges fegyverhordozónak és ügyeletes Legjobb Barátnak a feladata, hogy észrevétlenül vigyázzon rá, tudván, hogy egy nap majd hősiesen az életét kell adnia érte…
A valóság azonban, vagy, ha úgy tetszik, a legnyomósabb érv mind közül az volt, hogy tudta, beleőrül, ha nem csinál végre valamit. Valamit, ami helyre teszi benne a dolgokat, ha csak egy-két órára is. Nem gondolni Poisonra, Holyra, Squealerre, erre az elmúlt pokoli másfél hónapra, újra, igazán Kobrának lenni egy kicsit. Kiengedni a gőzt. És talán tényleg meghalni Ghoulért. Nem is lenne olyan rossz… Sőt. Egyenesen szép lenne. Önzetlen. Felszabadító. Hősies. És talán az egyetlen, aminek még értelme is volna..
Volt egy olyan érzése, hogy Jet Star alaposan kupán vágná, ha ezt felelné neki, úgyhogy végül csak annyit mondott, hogy túl nagy a csend mostanában körülöttük, a BL/I gyanúsan kerülte a benzinkutat, úgyhogy jó lesz a körmükre nézni, még ha kockázatos is egy kicsit. Meg különben is, kell néha egy kis izgalom.
Jet Star erre szikrázó szemekkel meredt rá, és azt mondta, majd ad ő nekik izgalmakat, hogy egy életre elegük lesz belőle. Ghoul még ekkor sem szólt semmit, csak csöndben vezetett tovább, Kobrára hagyva a veszekedést. Ez persze furcsa volt, de a másik kettőt annyira lefoglalta a veszekedés, hogy egyiküknek sem tűnt föl. Különösen nem Kobrának.
Nem szerette, ha Jet dühös. Nem volt az a fajta, akinek szórakoztató hallgatni a kitöréseit, mert ugyanolyan könyörtelenül logikus volt ilyenkor is minden szava, mint mikor jókedve volt, és ugyanúgy igaza is volt. Őrültség az egész, nyilván, de hát mi nem az manapság? A…
- Ide figyelj, Kobra – mondta hirtelen Jet Star békülékenyen. – Semmi értelme az egésznek, azok a rohadékok rengetegen lesznek, még ha sikerül is meglepni őket, pillanatok alatt leszednek titeket, az meg kinek jó?...
Kobra rávigyorgott. Az a fajta vigyor volt, amit tömegével lehet látni a bolondokházában.
- Nem lesz baj. Csak odamegyünk, rájuk ijesztünk egy kicsit…
- De mi a fenének?!
Kobra vállat vont.
- Ghoul ötlete volt…
- Menjen egyedül!
- … És nekem is van kedvem hozzá.
- Legalább a bátyádra gondolhatnál!
Kobra arca meg se rezdült.
- Gondolok. Többet is, mint az egészséges, úgyhogy egyébként is ideje volt kimozdulni egy kicsit.
- Kimozdulni?! – harsogta Jet Star. - Van fogalmatok róla, mekkora szarba keveritek magatokat, ha odamentek?
- Jajj, Jet, fogd már be – morogta Ghoul inkább fáradtan, mint mérgesen, és kivételesen le nem vette volna a szemét az útról.
- Te elkussolsz, de villámgyorsan!
Ghoul vállat vont, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki megsértődött. Ennek ellenére azért bekapcsolta a rádiót, és csak jó két órával később kapcsolta ki, amikor elérték a Jaguárt. Acidék vontatták oda, és most ott állt magányosan, nem messze az úttól, Baggy Joe garázsnak és raktárnak használt kiégett pajtájában. Az öreg néhány száz méterre lakott onnan, egy rejtélyes okkal és körülmények közt épült ősrégi fabódéban, amit az utóbbi években két szobásra bővített, de így sem fért volna el benne egy tisztességes ágy. Az ajtó azonban most csukva volt, és fény sem szűrődött ki az egy szem ablakon – Baggy Joe nyilván nem volt a közelben.
Ghoult ez egy cseppet sem zavarta.
Rá se nézett Jetre, csak kiszállt, és Kobra segítségével pillanatok alatt átpakolták a benzintartályokat a Jaguárba, aztán indultak is tovább. Hatvan mérföldnyire onnét aztán megálltak tankolni a Szivarnál, egy megvénült, mogorva indiánnál, aki szívből gyűlölt minden fehér embert, de nem volt hajlandó egy percre sem elhagyni „ősei földjét”, ahol „évszázadok óta az ő családja” volt az úr – és ahol nem mellesleg gyönyörűen megszedte magát a benzinen. Ghoul sem szívlelhette az öreget, bár az nem volt sem Killjoy, sem BL/I-s; mindkét félnek egyformán csalt az üzemanyag árából, felismervén, hogy a semlegesség legjobb módja, ha nem érdekli, ki az, aki fizet. Lehetőleg jó sokat…
Ezzel együtt a Szivar volt a legközelebb a motelhez a megbízható benzinkutak közül, de így is újabb fél órába telt, mire végre feltűntek előttük a motel fényei. Ghoul óvatosan az út szélére kormányozta a Jaguárt, megállt, aztán leállította a motort. Leengedték az ablakokat, és füleltek. Odakint semmi sem mozdult, a sivatag fullasztó, fekete csendje körbeölelte őket, úgy borult rájuk, mint valami fojtogató, nehéz paplan. Kobra nem is bírta sokáig.
- Komolyan nyílt terepen akarod kivárni, míg megtalálnak? – kérdezte halkan Ghoult. A fiú azonban csak megmondta a vállát, és rágyújtott. Aztán lustán pillantott ki a szélvédőn. Talán ha félmérföldnyire állhattak a moteltől.
- Kétlem, hogy eddig nem vettek észre.
Kobra kedvetlenül fészkelődött egy sort a helyén. Ebben volt valami. Ettől függetlenül nem szerette a várakozást, főleg nem akkor, amikor egyáltalán nem így tervezte a dolgot…
Persze, jó lenne tudni, Ghoul hogyan is tervezte pontosan? Ezt valahogy elfelejtették megbeszélni a délután folyamán…
A háta mögé pillantott, de Jet Star mogorván ücsörgött a hátsó ülésen, és egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki meggondolta volna magát. Kobra mélyet sóhajtott, és újra előre fordult.
- Mennyi időnk van?
- Nemt’om – felelte Ghoul hanyagul. - Pár perc, talán ha negyed óra az őrségváltásig.
Kobrának most ez az idő is mérhetetlenül soknak tűnt. De nem szólt többet, csöndben meredt a sötétbe.
Az igazat megvallva szerette Ghoul terveit. Általában elég vadnak hangzottak elsőre, másodszorra, sőt, harmadszorra is, de volt bennük logika, és be is jöttek. Többnyire. Improvizálni pedig Kobra egyébként is szeretett, ebben nagyon jó volt.
A meglepetés erejére építeni egy rajtaütést úgy, hogy az ember félmérföldnyire várja a célponttól, hogy észrevegyék, már több volt, mint vad, de most ezt sem bánta. Annál nagyobbat szól majd! Persze, Defying biztosan kiakad majd, de hát ő amúgy is mindenért ordít mindenkivel, főleg, mióta Albata…
Érezte, hogy Ghoul megfeszül mellette az ülésen, hallotta a műbőr finom sercegését. Tágra nyílt szemmel meredt ki a sötétbe, és a következő pillanatban már ő is látta – két fehér Pontiac gördült ki az útra, fényszóróik sárgás csóvája végigsöpört a homokon. Messze voltak még, de nem volt kétséges, hogy közelednek. Ghoul mindenre készen nyúlt a slusszkulcs után, de Jet Star megelőzte.
- Na jó, én kiszálltam – mondta inkább sértetten, mint haraggal, azzal se szó, se beszéd, a kilincs után nyúlt. Kobra dühödten fordult hátra.
- Jet!
- Nyírjátok ki magatokat nyugodtan, de engem hagyjatok ki – felelte a férfi szelíden, és kiszállt.
- Jet!
- Hagyd már – szólt rá Ghoul valami különös keménységgel a hangjában. – Megoldjuk ketten is.
- És itt hagyjuk kocsi nélkül?! – csattant fel Kobra.
- Ha meg akar halni, lelke rajta – felelte a fiú derűsen. Keze még mindig a gyújtáson pihent, és meredten figyelte a közeledő Pontiacokat. Kobra érezte, hogy egyre hevesebben ver a szíve. Legszívesebben Jet Star után eredt volna, de tudta, hogy már késő - őt még talán észre sem vették, hogy kiszállt, de kettejük mozgása már egészen biztosan felkeltené a BL/I figyelmét. Nem, akármi lesz is, az a legbiztonságosabb, ha nem hagyja el a kocsit – mindenkire nézve… A két Pontiac egész közel ért, már tisztán kivehető volt a két motor mély, egészséges berregése. Ghoul ezt a pillanatot választotta a cselekvésre. Beindította a Jaguárt, rükvercbe kapcsolt, és tövig nyomva a gázt tolatni kezdett vissza az úton.
A terv bevált, a két Pontiac követte őket. Kobra tekintetével Jetet kereste az út mellet, de sehol sem látta – a férfi nyilván lehasalt, nehogy észrevegyék. Kobra Ghoulra pillantott. A fiú arcát megvilágította a szemközti fényszórók egyre erősödő fénye, és Kobra látta, hogy ezúttal nem mosolyog. A motor felbőgött, és a Jaguár egy hirtelen rántással keresztbe fordult az úton, hogy aztán már orral erőre száguldjon a poros aszfalton. Kobra kis híján lefejelte a középső tükröt a lendülettől, de most az egyszer nem tett érte szemrehányást Ghoulnak. Tudta a dolgát. Hátra fordult az ülésen, és elégedetten nyugtázta, hogy üldözőik követik őket. Vagyis nem sejtik, hogy Jet valahol a közelben lehet – vagy ha sejtik is, nem törődnek vele…
- Na?
- Jönnek utánunk – jelentette Kobra, és egy hajszálnyit megnyugodott, amikor látta, hogy Ghoul arcát elönti az a jól ismert telivigyor.
- A barmok…
- Ne engedd őket túl közel.
- Te meg fogd be.
Kobra megkönnyebbülten huppant vissza a helyére, és magában számolta a másodperceket. Tudta, hogy a motel körül szépen karbantartott műút vezet végig, egész az épület hátsó fala tövében kialakított parkolóig, ami elsősorban a kamionoknak tesz jó szolgálatot, amikor nagyobb szállítmány érkezik, és nem tudnak hová parkolni. Ghoul is errefelé tartott, de mindketten tudták, hogy nem juthatnak el odáig. Túl közel van a bejárathoz – az a parkoló halálos csapda. A Pontiacok most már csak alig kétszáz méterre voltak tőlük, és Kobra érezte, egyszerűen érezte, hogy nem várhatnak tovább…
Egyszerre nézek össze Ghoullal, aztán a fiú teljes erejéből a fékre taposott, és félre rántotta a kormányt. A Jaguár kifarolt, mozdulatlanná dermedt kerekei fájdalmas sikoltással csúsztak az aszfalton, égett gumitól bűzlő porfelhőt csapva maguk körül. Kobra nem tétovázott tovább. Villámgyorsan kicsapta a kocsi ajtaját, és kiugrott az autóból, végiggurult a földön, egész a homokba, és azonnal lehúzta a fejét. Hallotta, hogy a motor újra felbőg, és néhány másodperc múlva a Pontiacok is elhúztak az orra előtt. Csak ekkor emelte fel a fejét.
El se hitte, hogy megcsinálták.
A terv szerint a keresztbe fordult Jaguár takarta az ugrását, és úgy tűnt, ez sikerült is. Kobra látta, ahogy a kocsi újra megpördül az úton, végül a homokban köt ki. A két Pontiac éktelen fékcsikorgás közepette próbált megállni, de sokkal gyorsabban hajtottak, mint Ghoul, és a lendület tovább vitte őket, kénytelenek voltak kétoldalt kerülni, ha nem akartak összeütközni, aminek eredményeképp jónéhány méterrel beljebb álltak meg a homokban. Csak ekkor villantak az első lövések.
Kobrának összeugrott a gyomra egy pillanatra, de aztán erőt vett magán. Ghoul tud vigyázni magára…
Felugrott, és kissé görnyedten, hogy minél kevésbé legyen észrevehető, futva indult vissza néhány lépésnyire az út mentén a motel felé. Félúton sem járt, amikor hallotta, hogy a háta mögött felzúg egy motor.
Nem a Jaguár motorja volt.



Ghoul egyszerű ember volt, és szerette egyszerűen intézni a dolgokat. A legegyszerűbben pedig pisztollyal lehetett. Ennek megfelelően egy pillanatig sem tétovázott, amikor a két Pontiac elszáguldott mellette, hogy végleg elakadjon a homokban, hanem azonnal lőtt. Az ablak még mindig le volt tekerve, ezzel nem kellett bajlódnia, a jobb első ajtó is nyitva, a bal viszont csukva – eszményi pajzs a lövedékek ellen. Ettől függetlenül Ghoulnak esze ágában nem volt a kocsiban maradni. Annyit még ő is ki tudott számolni, hogy egymaga legalább hat drakuloiddal került szembe, ha a sofőröket nem számolja, így nem sok vesztegetni való ideje volt. Az első két lövése a jobbra kitért Pontiac két hátsó kerekét érte, valósággal felrobbantva a gumit. Válaszul sárgás fény villant felé, és a Jaguár megremegett, de állta a rohamot, négy csúnya, kormos szélű fekete mélyedéssel gazdagítva a karosszériát. Ghoul nem bánta. Vigyorgott, bár nem tudott róla, és kezdte rettenetesen élvezni az egészet. Kicsusszant az ülésről, egyenest a homokba, és azonnal lehasalt. A sötétség neki kedvezett, az autók árnyékában meghúzódva egész észrevétlen maradhatott – ő tudta, merre rejtőznek a drakuloidok, de azoknak fogalmuk sem lehetett, ő pontosan hol van, és egyedül van-e? Ráadásul a megcsúfított Pontiactól pillanatnyilag nem kellett félnie – a Jaguár ott állt köztük, a másik autóban viszont még nem esett kár, és ami Ghoult illeti, ezt ennyiben is akarta hagyni.
Szerencséje volt.
A kocsit alighanem csúnyán megdobta a hirtelen egyenetlenné vált talaj, ami a kelleténél jobban megzavarta a benne ülőket, mert még nem tértek eléggé magukhoz ahhoz, hogy teljesen megértsék, mi folyik körülöttük. Túlságosan is óvatlanul és hirtelen szálltak ki – Az első kettőt Ghoul azonnal agyonlőtte. A másik kettő a kocsi túloldalán keresett menedéket, egész az ajtónak lapulva, és Ghoul hallotta, hogy egyikük erősítésért harsog a rádióba. Arcán még szélesebbre kúszott a vigyor. Gyönyörű, egyszerűen gyönyörű!
Néhány ugrással a kocsinál termett, átlépett a hullákon, bevágta magát a kormány mögé, és indított. Meglepett kiáltás harsant, aztán egy fájdalmas ordítás, ahogy a Pontiac kerekei áthajtottak az egyik rejtőzködő BL/I-s lábán. Egy pillanatra még a maszkja is felvillant a tolató autó fényszóróinak kereszttüzében, de Ghoult ez már nem érdekelte. Lövések villantak felé, most már mindkét irányból, de hiába – a Pontiac fényezése könnyedén visszaverte a fénynyalábokat. Erre volt kitalálva. Ghoul gázt adott, és elporzott az úton, vissza a motel felé.
Egy pillanatig sem gondolkozott a történteken. Eszébe sem jutott, mennyire valószerűtlen ez az egész, hogy legalább hat élő drakuloidot hagyott maga mögött, és megint megúszta egy karcolás nélkül – ha eszébe jutott egyáltalán valami is, hát akkor legföljebb az, hogy ha a Jaguárnak valami baja lesz, Warble elevenen megnyúzza. Ezért is hagyta magára, hátha nem lövik teljesen szét.
Vidáman csapott a dudára és lassított. Még mindig nem volt lőtávolon kívül, de nem bánta, tudta, hogy nem merészkednek a nyomába, amíg meg nem bizonyosodnak róla, hogy a Jaguár üres. És fel sem robbanthatják alatta az autót, hiszen túl közel van a motel, bőven az öt mérföldes tűréshatáron belül – minden robbanna… Annyira megörült a sikerének, hogy kis híján elcsapta a hirtelen felbukkant Kobrát, akit a dudaszó csalt ki az útra. Kénytelen volt visszatolatni érte, amit Kobra nem túl barátságos arccal fogadott.
- A frászt hozod rám…
Ghoul csak egy tenyérbemászó vigyorral válaszolt.
- Hol a Jaguár?
- Ez gyorsabb!
- Warble meg fog ölni… - dünnyögte a fiú, de azért sietve bemászott az anyósülésre. – Jól vagy?
- Persze!
Kobra várt egy kicsit, de Ghoulnak szemmel láthatólag esze ágában nem volt viszonozni a kérdést. Gázt adott, és teljes sebességgel száguldott a motel felé.
Most már tényleg számíthattak a meglepetés erejére.
Kobrában azonban ezzel párhuzamosan egyre apadt a lelkesedés.
Tudta, hogy közel sincsenek túl a nehezén. Elsősorban azért, mert egyiküknek sincs keresnivalója itt, és fogalmuk sincs, hogy pontosan miért is jöttek? A maga részéről legalább is így volt vele. Minden attól függ, mit találnak itt. Majd az eldönti, miért jöttek… Ghoultól nem voltak idegenek az ilyen ötletek, így élte az egész életét, hogy fogalma sem volt, mit csinál majd a következő pillanatban, de Kobra elszokott már ettől. Ő szerette, ha van valami alternatíva, amit megszeghet…
Jelen pillanatban az egyetlen alternatíva az volt, hogy megpróbál nem kiesni a rosszul becsukott ajtón, amit nem sikerül rendesen magára csapnia. Ghoul, a változatosság kedvéért rávigyorgott. Kobra egy hirtelen ötlettől vezérelve nyelvet öltött rá válaszul. Többre aztán nem is volt ideje, mert két újabb Pontiac bukkant fel előttük az úton, valószínűleg az imént kért erősítés. Ghoul vidáman nézett a mellette ülő fiúra.
- Tizenöt golyó, három tár.
- Megvan.
- És számold, hányat lősz.
- Felfogtam! – morogta Kobra mérgesen, de azért megkereste az övére akasztott pisztolyt. Poison Glockja volt, és kivételesen nem Ghoul ötlete volt, hogy ezt is magával hozza. Ha már egyszer az a terv, hogy meglepik a motelt, hát legyen igazi meglepetés! Kobra tudta, hogy erre végképp nem számít senki. A pisztoly hangja valószínűleg megrémíti majd a drakuloidokat, megzavarja őket, és mivel nemigen lesz fénye, legalább is a lézerpisztolyokhoz képest, hang alapján nehezebben betájolható az is, honnan jött a lövés? Tiszta nyereség. Igaz, talán nem lesz minden találat halálos, de így is szín tiszta nyereség…
Lehúzta a fejét, míg elszáguldottak a két, egymás után érkező Pontiac mellett, de azok nem lőttek rájuk - még csak nem is lassítottak. Kobrának csak ekkor esett le, hogy mekkora előny, hogy egy BL/I-s kocsiban ülnek. Valószínűleg azt hitték, erősítésért mennek… Ghoul arcából ítélve ő sem erre számított, de pillanatok alatt napirendre tért a dolog felett. Nemes egyszerűséggel leparkolt a főbejárat előtt, gondosan a motel falának csapva a kocsi orrát – no, nem nagyon, épp csak annyira, hogy szép hangja legyen, ha már illedelmesen becsengetni nem tud. Kobra gyilkos pillantással jutalmazta a mutatványt, de ezúttal meg is elégedett ennyivel, és máris odakint termett. Vissza se nézve berontott az ajtón, két kifelé tartó, tökéletesen megzavarodott drakuloidot küldve a másvilágra, akiket túlságosan is meglepett a zenebona. Csak ekkor nézett körbe. Azonnal látta, hogy a terv a vártnál is jobban sikerült. Baloldalt, a folyosóról döngő léptek zaja hallatszott, káromkodás és parancsok dörögtek, de a szűk kis előtérben egy lélek nem volt. Nyilván nem számítottak rá, hogy bárki is nyíltan meg meri támadni a motelt… Ebben a pillanatban Larry bukkant fel a recepciós pult mögött, sápadtan, némán, de elszántan. Kobra szúrós pillantást vetett rá, amolyan igazi, fenyegető pillantást, hogy eszébe se jusson eztán sem megszólalni, aztán beugrott mellé a pult takarásába. Tudta, hogy a motel Larryé, húsz éve az övé, a Zónák lezárása se kergette el innen – nem fog kockáztatni…
A léptek közeledtek, a motel hátamögött felbőgött egy motor, aztán mégegy, és Kobra hallotta, hogy valaki fájdalmasan felkiált. A következő pillanatban a mellé kuporodó Larry arcát látta maga mellet.
- Mi a fenét keresel te itt?! – suttogta a férfi halkan, mérhetetlen dühvel a hangjában. Kobra villámgyorsan befogta a száját a tenyerével.
A drakuloidok elrohantak a pult előtt, valószínűleg ki az ajtón, és kisvártatva felhangzott a lézerpisztolyok jellegzetes süvítése. Ghoul tehát még odakint volt; és Kobrának fogalma sem volt, hogy mit akar csinálni. Ahogy arról sem, hogy ő mit akar csinálni…
- Korse? – kérdezte halkan.
Larry arcán már nem látszott félelem.
- Elkéstél. Elment.
Kobra magában szitkozódva lesett ki a pult mögül, de senkit sem látott a folyosón. Hol vannak ilyenkor a drakuloidok?... Lázasan dolgozott az agya. Ghoulnak igaza volt, Korse nyilván megtudta, hogy egy idegen autó ilyen közel merészkedett a főhadiszállásához, ezért küldte ki a két járőrkocsit. Aztán a másik kettőt is… Talán ott ült ő is valamelyikben… Mostanra pedig nyilván azt is tudja, hogy megtámadták a motelt. Vagyis nincs sok idejük…
Viszont ha Korse nincs itt, ki irányítja a drakuloidokat? És hol vannak?... Megint kilesett a pult mögött, de a folyosó még mindig üres volt. És Kobrának hirtelen eszébe jutott, hogy amikor az imént kipattant az autóból, akkor sem lőttek rá, nem is látott senkit. Mintha az egész motel kiürült volna…
Mindegy.
Ha Korse nincs itt, akkor ez azt jelenti, hogy a szobája szabad préda.
- Vigyél be Korséhoz – mondta gyorsan, és jelentőségteljesen megbökte Larry oldalát a pisztollyal. A férfinek szemmel láthatólag nem tetszett a dolog, de volt annyi esze, hogy ne ellenkezzen. Felállt, előkereste a zsebéből a kulcsokat, és kényelmes léptekkel megindult a folyosón. Kobra utána. Odakint még mindig folyt a harc, és Kobra némi lelkiismeret-furdalással gondolt Ghoulra, amiért magára hagyta, de aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen így tervezték az egészet. Már amennyit megterveztek belőle… Persze, jó lett volna, ha Jet is velük van, hogy fedezze legalább egyiküket… Hirtelen kivágódott egy ajtó az orruk előtt, és négy, maszk nélküli férfi rontott ki rajta. Kobra villámgyorsan emelte fel a pisztolyát és lőtt. Összerándult, ahogy a fegyver eldördült, és Kobra nem tudta, hogy talált-e? Iszonyúan idegennek tűnt a pisztoly, nehéznek, hogy majdnem el is ejtette, amikor hátrarúgott. A BL/I-s lövedékek is elvakították, érezte a melegüket, ahogy elsüvítettek az arca mellett. Szinte vaktában újra meghúzta a ravaszt, miközben egy hirtelen mozdulattal, a karjánál fogva maga elé rántotta Larryt. A kis ember majdnem felbukott, hogy csak a fal támasztotta meg. Talán kiáltott is, ebben Kobra nem lehetett biztos, de nem is érdekelte. Hatalmasat lökött rajta, hogy a férfi egyenesen a legelöl álló drakuloidnak zuhant. Félig ösztönös mozdulat volt, félig tudatos – Kobra valahol az agya rejtett zugában tudta, hogy Larryre nem lőnek, ő a BL/I szerződött partnere. Igaza is lett, az a néhány pillanat, amíg a lövés hangjától megrémült, földre döntött BL/I-sek megpróbáltak feltápászkodni, elég volt Kobrának, hogy megtegye azt a két lépést az ajtóig. Átszökkent a küszöbön, és közben egy pillanatra sem vette le az ujját a ravaszról – aztán bevágta maga mögött az ajtót.
Egy pillanatra nekitámaszkodott a deszkának, jól esett a hirtelen támadt csend. Érezte, hogy remeg a teste, de hogy az elfojtott félelemtől, a megerőltetéstől, vagy egyszerűen csak az adrenalintól, azt maga sem tudta. De erőt vett magán, és elhátrált a bejárattól, egy gyors pillantással felmérve a szobát. Körben, a fal mellett négy ágy volt benne, a szemközti, rácsos ablak mellett egy hatalmas, négyszárnyú szekrény, középen egy kártyázástól megkopott asztal négy székkel. A drakuloidok szálláshelye… nem éppen Korse szobája.
Kobra elhúzta a száját. Ugyanebben a pillanatban hallotta, hogy a háta mögött kattan a zár.
És Kobra hirtelen rádöbbent, hogy csapdában van.



Ghoult meglepte, hogy nem talált senkit a benzinkút előtt. Igaz, nem különösebben bánta, és nem is gondolkozott el rajta, hogy vajon ki és miféle csapdát állíthatott neki? Egyszerűen csak megvárta, míg Kobra eltűnik a motel félhomályában, hogy fedezhesse, ha kell, csak aztán szállt ki az autóból, és kissé csalódottan vette tudomásul, hogy mindösszesen két fedezéket kereső drakuloid került a pisztolya elé. Ráadásul az egyiknek volt képe kilőni a Pontiac jobb első gumiját… Aztán csend. Ghoulban csak ekkor villant fel a nyugtalanító gondolat, hogy valami nincs rendben.
Az egyetlen szerencséje az volt, hogy félig még mindig a Pontiac nyitott ajtajában állt, így volt némi fedezéke, amikor az ajtón rendezett sorban kirontott egy osztag BL/I-s. Ghoul egy másodpercre egészen megdöbbent. Nem számított támadásra pont onnan, ahol alig fél perce Kobra volt még… Aztán egyik pillanatról a másikra elöntötte a düh. Arra se vette a fáradtságot, hogy magára csapja az ajtót, csak beugrott az autóba, és mit sem törődve a felgyűrődött motorháztető alól érkező hörgésekkel, hátratolatott. A drakuloidok lövöldözve lódultak utána, mire Ghoul megállt, előre lökte a sebváltót, és nekihajtott a csoportnak. Kettőt is sikerült a falhoz passzíroznia, ordításuk még a motor hangját is elnyomta. Vér fröccsent a szélvédőre, a hűvös lámpafényben vörösre festve a kocsi orrának maradékát. Aztán a motor végképp megadta magát, Ghoul pedig valami különös elégtétel ígéretével az arcán markolta meg újra a pisztolyát. Lőni azonban nem maradt ideje, mert a következő pillanatban az életben maradt drakuloidok kereszttűz alá vették az autót, a betört ablakok apró szilánkjaival borítva be mindent. Ghoul ösztönösen csukta be a szemét, és az arca elé kapta a karját, ahogy oldalt hajolt a mellette lévő ülésre. Érezte, hogy remeg alatta a karosszéria, hallotta a lövések sivítását, és egy egészen rövid, keserű másodperc erejéig eszébe jutott, hogy most van vége. Ha megmozdul, ha megpróbál kiszállni, holtbiztos, hogy ropogósra sütik, ha marad, előbb-utóbb vagy felrobban az autó, vagy valamelyik vakmerőbb rohadék veszi a bátorságot, hogy a nyitott ajtó felől közelítse meg… Valahonnan lövés dördült, amit szinte azonnal éles kiáltás követett, és néhány utolsó, eltévedt lövést követően abbamaradt a harc. Ghoul meglepetten kapta fel a fejét. Arra számított, hogy Kobra pisztolya meglepi majd a BL/I-t, de arra azért nem, hogy megfutamodnak tőle… Márpedig a drakuloidok sebesen igyekeztek eltűnni a motelben, egyikük-másikuk mintha még aggodalmasan vissza is nézett volna a válla fölött. Ghoul döbbenten pislogott utánuk. Aztán rögtön meg is értette a dolgot, amikor meghallotta a motorzúgást.
Két autó fényszórói villantak az úton, és Ghoul akkor már tudta, hogy megint óriási szerencséje volt. Ilyen távolságból, főleg sötétben, lehetetlen volt megállapítani, miféle autókról van szó? De még ha a BL/I járművei is – mi a biztosítsák rá, hogy nem Killjoyok ülnek benne? Ghoul persze tudta az igazat, és esze ágában nem volt megvárni, míg az autók elérik a motelt. Kicsusszant az ülésről, ügyelve rá, hogy ne a bejárat felőli oldalon érjen földet, ott biztosan észrevennék a szökését, és futva vágott neki az alig ötven méteres távnak a motel fala mentén a sarokig. Az volt a terve, hogy megkerüli az épületet, és másutt jut be valahol. Mert muszáj volt bejutnia – látni akarta Korsét.
Baj nélkül elért a sarokra, átrohant a hátsó parkolóhoz vezető betonúton, tett még néhány lépést, és máris majdnem ugyanott állt, ahol Squealert megölték. Az ablakon még nem volt új rács, üveg sem volt a tokban, és Ghoul megint megállapította magában, hogy igazán rendes dolog a BL/I-től, hogy így gondoskodik róla, hogy ne kelljen megerőltetnie magát az embernek. Hallotta, hogy a túloldalon dühös kiáltások és parancsszavak röpködnek, aztán motorzúgás hallatszott – bizonyára megérkezett a két autó… Jó lenne, ha Kobra itt lenne, hogy fedezze a hátát… De hát nem volt ott, így Ghoul gondolkodás nélkül bemászott az ablakon. Tett egy lépést az ajtó felé, de hirtelen megtorpant. Fülelt, de hiába – az odakintről beszűrődő zsivaj miatt alig hallott valamit, mégis, tudta, egyszerűen tudta, hogy nincs egyedül… Körbepillantott a szobában. A villany nem volt felkapcsolva, az ablak előtt lengedező függöny beengedte fény pedig csak arra volt elég, hogy méginkább sötétnek tűnjön tőle a szoba. A sarkokban összesűrűsödtek az árnyékok, és Ghoulnak úgy rémlett, mintha megszűnne, feloldódna a fal az eleven sötétségben. Ebben a pillanatban balról halk, fagyos hang szólalt meg.
- Vissza.
Ghoulban újra fellobbant a düh, mintha sértené, hogy meglepték. Felemelte a pisztolyát, vaktában lőve a sötétbe, nem is azért, hátha talál, hanem hogy hátha elárulja a fény, hol áll az idegen. Nem is kellett csalódnia, egy másodperc törtrészére valóban világosabb lett – valami megcsillant az ablakhoz legközelebb eső sarokban, és ugyanebben a pillanatban fémes kattanás hallatszott.
Ghoul túl jól ismerte ezt a hangot.
- Vissza.
Ghoul nem mozdult. Még mindig nem tudta volna pontosan megmondani, hol áll a másik, de már nem is akarta tudni. Most már csak azt az egyet akarta tudni, miért nem lő Wonaguth? Mert más nem kezelhet itt géppisztolyt, az holtbiztos…
- Mit akarsz Korsétól? – kérdezte kihívóan és kíváncsian is egyszerre.
- Vissza.
Ghoul pimaszul elvigyorodott a sötétben, és tett egy lépést előre. Wonaguth most sem lőtt. Szelíden szólt rá.
- A folyosó dugig van az embereimmel.
- Mit csináltál Kobrával?
- Még nem volt szerencsénk találkozni.
Ghoul nagyjából ekkor döntött úgy, hogy akár kedvelhetné is Wonaguthot.
Most már tudta, hol van. Baloldalt, egész a sarokban, félig a függöny takarásában, ahol nem láthatják. Biztos, hogy ott van… Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy megkockáztat mégegy lövést, de végül letett róla. Elvégre is az ember nem csinál ilyesmit azokkal, akiket kedvel, nem igaz? Különösen nem olyanokkal, akik szintén barátkozni akarnak, és ennek jegyében rögtön értékes információkkal is szolgálnak...
A folyosó dugig van az embereimmel.
Szóval Wonaguth az új Korse. De akkor mit keres ebben a szobában – egyedül? Nyilvánvalóan ő is tisztában volt vele, hogy ha bárki be akar jutni, és nem a főbejáratot akarja használni, akkor csakis itt próbálkozhat. Miért nem állított hát őrséget? Mert nem vérontást akart, csak megvédeni a motelt. A pozícióját. És valószínűleg Korsét, hiszen ha végképp el akarná tüntetni őt az útjából, akkor az lenne a legegyszerűbb, hogy itt és most megöli őt, a betolakodót, és Korsét alkalmatlannak nyilváníttatja a Zónák parancsnoki posztjára, hiszen egy koszos kis killjoy is kijátszotta őt, és majdnem észrevétlenül jutott be a BL/I főhadiszállására…
Márpedig aki Korse barátja, az neki is barátja.
Ez aztán nagyjából el is döntötte a kérdést Ghoul számára. Tartozni viszont nem szeretett. Ha Wonaguth megkímélte az életét, ezt mindenképpen viszonoznia kell… Megugrott, görnyedten, egyenesen Wonaguth felé, olyan hirtelen, hogy még önmagát is majdnem meglepte vele. A géppisztoly felugatott, egy pillanatra már majdnem megtorpanásra késztetve Ghoult. De a lövedékek nem találták el, néhány centivel a feje fölött süvítettek el; ha nem hajol le, gyönyörűen feltépik a torkát… Wonaguthot persze ugyanúgy elvakította egy pillanatra torkolattűz, így a második sorozata sem talált. Ghoul viszont megtalálta őt. Valami megvillant a kezében, és a következő pillanatban Wonaguth erős ütést érzett a mellkasán. Elakadt a lélegzete, és egy rövid, egészen rövid pillanatig nem szorította eléggé a fegyverét – Ghoul egy villámgyors mozdulattal kiütötte a kezéből. A hirtelen támadt csend mindkettejüket megdermesztette egy pillanatra. Ezúttal Wonaguth tért magához hamarabb. Ellökte magától Ghoult, olyan erővel, hogy a fiú megtántorodott, és kénytelen volt mégegy lépést hátrálni, sikeresen belerúgva az elejtett Thompsonba. A következő pillanatban már az ablakban volt, és mire Wonaguth megkereste és felemelte a fegyverét , Ghoul már odakint volt. Wonaguth utána eresztett mégegy sorozatot, csak a biztonság kedvéért, de Ghoul meg se hallotta. Pillanatnyilag valami egészen más foglalta le.
Néhány méterre tőle, a parkoló közepén ott állt a legendás, fekete Pontiac. Makulátlanul tiszta volt, mint mindig, úgy fénylett a parkoló sápadt, sárgás lámpáinak fényében, mintha aranyporral szórták volna be…
Ghoul megnyalta a száját.
Nem mondhatni, hogy nem gondolt Kobrára. Egészen határozottan felötlött benne a gondolat, hogy segíteni kéne neki, hiszen ki tudja, miféle bajba keverte magát, a motel bizonyára még mindig tele van drakuloidokal... Igen, ha innen nézi a dolgot… De hát Kobra biztosan megérti majd, hogy ezt nem lehetett kihagyni, egyszerűennem hagyhatja ki, és különben is, ő Korse miatt jött… És mivel Korse eddig nem mutatkozott, és semmi sem utal a jelenlétére, igazán senki sem vetheti a szemére, ha elintéz magának egy találkát vele…
Hátrasandított a válla fölött, de Wonaguth sem mutatkozott, így Ghoul sem tétovázott tovább. Boldogan rohant az autóhoz, és minden különösebb óvatoskodás nélkül csapott le a kilincsre. Könnyedén nyílt, és még könnyebben csukódott…
Ghoul elvigyorgott, és rögtön a kulcs után nyúlt. Nem kellett csalódnia, ott volt a helyén, épp csak rá kellett adni a gyújtást, és már mehetett is – ez a nagy előnye Kaliforniában, ha az ember kocsit akar lopni. Sosem kell bajlódnia a kulcsokkal; nincs az az épeszű ember, aki bezárná az autóját, ha magára hagyja, hiszen bármikor bármi történhet, és akkor aztán minden másodperc számít…
A motor szokatlanul csendes volt, a bőrülés szokatlanul kényelmes, és Ghoul egy percre komolyan irigy lett Korséra ezért a csodáért. A műszerfalra pillantott. A tank csurig töltve, az elektromos vezérlés minden gombja lelkesen villogott, és bár neki fogalma sem volt, melyik mire jó, valamiért mégis borzasztó elégedettséggel töltötte el az egész.
Minden különösebb sietség nélkül farolt ki a helyéről és indult meg az út felé, éppen abban a pillanatban érve a sarokra, amikor az első drakuloid is felbukkant. Ghoul szín tiszta élvezettel hajtott át rajta, egy hangyányit azért félve, nehogy a test túlságosan megdobja az autót, és a végén a felfüggesztés bánja, de szerencsére a BL/I-s nem volt testes alkat.
A Pontiac elhajtott a motel oldala mellett, kifordult az útra, és nekivágott az éjszakának. Ghoul vidáman leste a visszapillantót, figyelte, ahogy a bejárat előtt megzavarodva fel-alá rohangászó alakok egész apró hangyákká zsugorodnak. Most már vagy hat-hét autó állt a közelben, amik ki tudja, honnan kerültek elő, de egyik sem indult utána. Ghoul ennek örömére bekapcsolta a rádiót.
Naná, hogy nem Defyingra volt hangolva.*
One love, one heart
Let's get together and feel all right
As it was in the beginning (One love)
So shall it be in the end (One heart)
Ghoulnak valamiért most még ez is tetszett. Vidáman dudorászta magában a dallamot, többnyire hamisan, de hát ez sosem zavarta őt, és közben azon gondolkozott, vajon Korse már ma éjjel vissza akarja-e kapni a kocsiját, vagy hagyja inkább a következő éjszakára? Végül nem jutott semmire, és a jókedve is egy pillanat alatt elpárolgott, amikor a fényszórók kereszttüzében egyszercsak felbukkant a keresztbe fordult Jaguár…
Ghoul hirtelenjében nem is találta a féket, alig tudott úgy megállni, hogy ne rohanjon bele a kocsiba. Mérgesen csapott a kormányra, és kiszállt. Egészen biztosan tudta, hogy nem itt hagyta az autót… De a kilyuggatott kerekű Pontiacot és a BL/I-t sehol sem látta, így egy megoldása maradt csak a rejtélynek…
- Jet!
- Kicsit óvatosabb is lehetnél – dörmögte a férfi, és előbújt a kocsi takarásából. – Majdnem lelőttelek.
- Majdnem.
- Kobra?
Ghoul nagyon, nagyon ártatlan képpel nézett vissza rá, aminek persze nem sok értelme volt a sötétben, de Jet Star így is megértette.
- Ha valami baja…
- Nincs semmi baja!
- Ajánlom is. Defying meg is ölne érte.
- Defying folyton meg akar ölni…
- Komolyan mondom, Ghoul.
Ghoul elhúzta a száját.
- Tényleg képes voltál otthagyni… - Jet Star hangjában mintha némi hitetlenkedés csengett volna, amitől Ghoul furcsamód már majdnem elszégyellte magát.
- Nem hagytam ott, csak előbb elhoztam a kocsit! – felelte ingerülten. Jet Star utálkozva mérte végig, de végül csak annyit mondott.
- Jó.
Ghoul bosszúsan nézett vissza a háta mögé. A motel felől még mindig kiabálás hallatszott, de lövések már nem. Kobra vagy ellőtte az össze töltényét, vagy egyáltalán nem lő többet…
- Hülyeség volt. – Ghoul felrezzent.
- Hm?
- Hülyeség volt – ismételte Jet Star nyugodtan. – A kocsi.
Ghoul még mindig értetlenül nézett rá.
- Gyalog akarsz visszamenni Kobráért?
- Dehogy megyek gyalog!
- Akkor minek hoztad el a kocsit?
Ghoul idegesen vállat vont. Jet Star nem tűnt mérgesnek, sőt, mintha mulattatta volna a helyzet, amit Ghoul igencsak nehezen tudott elviselni. Persze, mindketten tisztában voltak vele, hogy esze ágában nem volt egy pillanatra sem, hogy visszamenjen Kobráért, de Jet Star valamiért mindig eljátszotta ezt a kis színjátékot…
Márpedig ha Ghoul mérges volt, akkor különösen szükségét érezte, hogy rágyújtson. Most is ezt tette. Jet Star nem szólt többet, némán figyelte a fiú minden mozdulatát. Ekkor távolról újabb két lövés dördült, aztán egy harmadik. Ghoul ösztönösen számolta magában. Eddig nyolc, amit hallott, de ki tudja. Eléggé el volt foglalva az imént ahhoz, hogy ne Kobra lövéseit számolgassa. Lehet, hogy nincs is már több golyója… Szegény fiú, akkor bizony nagy bajban van…
Lustán pillantott a benzinkút felé, és hirtelen valahogy mégis kedve lett volna visszakocsikázni, csak úgy, a mulatság kedvéért, de persze nem tette meg. Először is, őrültség volna, öngyilkosság, másodszor, ahhoz el kéne nyomni a cigit…
Jet Star lépett mellé, és félig a Pontiac még mindig hűvös motorháztetejére ült, mintha várna valamit. Hiába, az a néhány száz méter nem volt elég hozzá, hogy felmelegedjen a motor, ahhoz viszont igen, hogy Kobra számára elérhetetlenné váljon az autó…
- Lassú - jegyezte meg Ghoul hirtelen. – Rég meg kellett volna lépnie.
A másik hümmögött. Ghoul kajánul sandított rá.
- De most nem?
- Ha nem hoztad volna el a kocsit, most nem lenne ekkora szarban.
- Volt még ott vagy három!
- Jó.
Ghoul vidáman fújta ki a füstöt, mielőtt újra megszólalt volna.
- Segíteni kéne neki, nem? – Jet Star vállat vont.
- Én aztán le nem lövetem magam miattatok.
- Attól még segíthetnél neki.
- Menj te.
- Most jöttem meg! - Jet Star megint vállat vont.
- Nem én akartam ide jönni.
- Az is igaz…
Egy darabig hallgattak. A motel felől még mindig hallatszott egy-egy élesebb kiáltás, aztán végleg csend lett. Jet Star várakozva pillantott a mellette füstölő fiúra, de az rá se nézett, úgy mondta.
- Várjunk még egy kicsit.
- Én aztán ráérek…
Megint csend lett. Kobrának híre-hamva sem volt, viszont feltámadt a szél, felkavarva a két autó körül a port, amitől Ghoul prüszkölni kezdett, és szentségelve kászálódott le a motorháztetőről, hogy menedéket keressen az autóban. Jet Star nem követte.
Nem különösebben aggódott Kobráért – most már minek? És különben is, magának kereste a bajt… De azért éberen lesett a sötétbe. Bármerre nézett, mindenütt csak az éjszaka áthatolhatatlan feketesége fogadta, az égen úszó felhők eltakarták a lenyugvó holdat, közel s távol a motel volt az egyetlen fényforrás.
Létfontosságú, hogy ha Kobra életben van még egyáltalán, akkor most szökjön meg, mert ha világosodni kezd, semmi esélyük sem lesz elmenekülni. Így sem maradt sok idejük… A hegyek még felfogják egy ideig a napfényt, de egy-két óra múlva már elég világos lesz hozzá, hogy bárki a nyomukba eredhessen. Jet Star a legkevésbé sem érzett késztetést rá, hogy kivárja ezt. A jelek szerint Ghoul is így lehetett vele, mert egész türelmetlennek tűnt, ahogy krákogva kiköpött a homokra, de persze a világért sem szállt volna ki az autóból, és ahogy Jet Star ránézett, szinte látta az arcán, ahogy számolja a másodperceket. Ha Kobra nem jut ki onnan nagyon gyorsan…
Persze, amíg a BL/I nem indít hajtóvadászatot utánuk, addig nyugodt lehet. Ez azt jelenti, hogy van, aki lefoglalja őket…
Lövés dörült, aztán mégegy, és a következő pillanatban iszonyatos robbanás hangja rázta meg a levegőt, hogy Jet star úgy érzete, menten megsüketül.
Aztán már csak annyit látott, hogy a motelnél felcsapnak a lángok.



Kobra, Poisonnal ellentétben, nem esett kétségbe és nem is dühöngött, amiért egy szobában ragadt. Az igazat megvallva nem egészen húsz másodpercébe került kijutni onnan.
Áldotta az eszét, amiért nem a saját pisztolyával indult útnak, mert azzal sosem lőtte volna szét az ablak előtti rács csavarjait, amivel az a falhoz volt rögzítve, sőt, abban sem volt biztos, hogy okos dolog lett volna egy acélvázat telelődözni elektromossággal? Így viszont elég volt kinyitnia az ablakot, a keze pont kifért a rácsok közt a Glockkal egyetemben. Néhány szerencsésebb találat aztán elég is volt, és Kobra máris szabad volt.
Az persze nem segített, hogy az ajtó előtt tanakodó BL/I-sek a lövések hangjától megrémülve végül úgy döntöttek, mégsem túl biztonságos bezárva tartani egy fegyveres Killjoyt a főhadiszállásuk kellős közepén, és némi tétovázás után rátörték az ajtót, de Kobrának szerencséje volt. Egy fájdalmas nyögés kíséretében első próbálkozásra sikerült kimozdítania a szétlőtt rácsot a helyéből, és kiugrott az ablakon, épp csak néhány pillanattal előbb, mint ahogy az első lövés elsüvített az irányába.
Egy másodpercre megtorpant, míg felmérte, hová is került, aztán villámgyorsan ugrott a falhoz, egész az ablak mellé, és hátát a hűvös falnak vetve meglapult. Tudta, hogy előnyben van, hiszen bárki is jön utána, nem láthatja őt az árnyékban. Eltelt egy fél perc, a szobában kialudt a lámpa, amit még Kobra kapcsolt fel, hiszen szüksége volt fényre a lövésekhez, de senki sem merészkedett túl közel az ablakhoz. Kobra nem várt tovább, nesztelen léptekkel megindult a jobbra, egész a fal mentén, hogy az eresz alá szerelt lámpák fénye, amik elsősorban a parkolót voltak hivatottak megvilágítani, a lehető legkisebb felületen érjék.
Talán hálás lett volna Ghoulnak, ha tudja, hogy az egyetlen ok, amiért nem várta egy szakasz drakuloid az ablak alatt, az az volt, hogy a fiú épp az imént hajtott el a fekete Pontiac-kal, ezért a BL/I-sek nem merték megközelíteni a parkolót. Attól tartottak, hogy nem volt egyedül… Kobra tehát baj nélkül érte el az épület sarkát, és remélte, hogy megpillantja valahol Ghoult. De sehol sem látta, még akkor sem, amikor a motel oldalsó, rövidebb oldala mellett elsurranva elérte az utcafrontot. Drakuloidot viszont látott eleget! Vagy harmincan álltak a bejárat előtt, néhányan már maszkban és egyenruhában, a többiek atlétában, őket nyilvánvalóan az ágyból verték ki - de mindnyájuknál volt fegyver. Az út túloldalán terpeszkedő benzinkút felől négy autó bukkant fel, aztán még három. Kobra összeszorította a száját. Ez nem lesz olyan egyszerű… Ráadásul azt sem tudja, hol van Ghoul… A drakuloidok hirtelen szétszéledtek, hogy egy részük jobbról, egy másik balról kerülje meg a motelt. Kobra ösztönösen megfeszült a rejtekhelyén.
Ez a manőver csak egyet jelenthet. Ghoul nincs a motelben, ha nem tartanak tőle, hogy kitör. Ha viszont odabent nincs, és idekint nincs tűzharc…
Kobra érezte, hogy úgy kalapál a szíve a mellkasában, ahogy már nagyon rég. A francba is, Ghoul…! A drakuloidok viszont sebesen közeledtek, egyenletes futólépésben, pisztollyal, némelyek puskával felfegyverkezve, egyértelmű volt, hogy túltették magukat a kezdeti meglepetésen, és ezúttal tervszerűen levadásznak mindenkit, aki csak az útjukba kerül. Kobra nem várhatott tovább. Ha itt találják, esélye sincs. Igaz, hova mehetne?... Kocsit kell szereznie, tudta jó, de az autók és közte ott voltak a drakuloidok…
Kobra megmarkolta a pisztolyát, felugrott, és nekieredt a sötétségnek, vissza, a motel háta mögé, és csak remélni merte, hogy előbb eléri az ablakot, amin az imént mászott ki, mint a drakuloidok őt… Elrohant az első szobát jelző rács előtt, aztán a második, a harmadik előtt, már csak négy méter, és megússza… Feltéve, ha már eltakarodtak onnan a drakuloidok. Kobra nagyon remélte, hogy nem volt annyi eszük, hogy maradjanak.
Akárhogy is, ez volt az utolsó esélye. Tétovázás nélkül, egyetlen mozdulattal lendült be a még mindig nyitott ablakon, titokban számítva rá, hogy azonnal agyonlövik, de semmi sem mozdult. Lehasalt, és úgy is maradt egy percig, míg hallgatózott, de a szobában semmi nesz nem hallatszott. Engedélyezett még néhány pillanatot magának, hogy összeszedje magát annyira, hogy úgy-ahogy kapjon levegőt, de nem maradt sok ideje, mert odakintről behallatszott a közeledő léptek ütemes, tompa puffanása a homokon. Kobra felpattant, és tőle telhetőleg halkan surrant az ajtóhoz.
Mindenre felkészülten lapult a falhoz, a félig kifordult ajtófélfa árnyékában, és szorosan markolta izzadt tenyerével a fegyverét - és hirtelen eszébe jutott, hogy mit mondott neki Ghoul. Számolja a golyókat, különben kifogy a tár, és akkor vége… Persze, nem számolta, naná, hogy nem számolta, ki az az idióta, aki számolja?! Ghoulnak persze rutinból menne, de ő elszokott már a golyós fegyverektől… Volt még nála ugyan két tár az övére akasztva, de egy, korom sötétben nem sok reményt fűzött hozzá, hogy ki tudja cserélni a régivel, hiszen nem volt gyakorlata benne, kettő, most minden golyó számít, most nem annyit lőhet, amennyit akar… Hülyeség lenne elpocsékolni ezt a pár maradék töltényt, csak mert nem tud elszámolni tízig…
Odakint ekkor harsant az első mérges kiáltás, és Kobra tudta, hogy a kétoldalról őt bekeríteni igyekvő csapat felfedezte a szökését.
Gondolkodás nélkül vágta ki az ajtót, és rohant a főbejárat felé. Úgy vélte, hogy a BL/I valószínűleg nem számol ellenséggel az épületen belül, és ez így is volt. Mindenki odakint volt már, vagy legalább is majdnem mindenki… Kobra a fordulóban három egyenruhást pillantott meg, akik szintén a kijárat felé igyekeztek, és olyannyira siettek, hogy észre sem vették, hogy mögöttük van. Három gyors lövés, egy néma ima, hogy legyen még három golyó a tárban, és egy fájdalmas kiáltás, ez volt minden.
Kobra átszökkent a földre zuhant holttestek felett, és egy pillanatra elemi erővel lobbant fel benne a düh, amiért hagyta magát rávenni erre a szarságra… Hogy lehetett ekkora idióta?! Abban a pillanatban még az sem jutott eszébe, hogy talán még ő járt jól. Hogy Ghoul talán már halott… Ez csak akkor jutott eszébe, amikor kirontott a kapun, és megpillantotta a motel falához paszírozott Pontiacot, amiből öt perce sincs még, hogy kiszállt…
Ghoul nem volt ott.
Kobrának egy pillanatra egészen határozottan átvillant az agyán, hogy meg kell keresnie, egyszerűen muszáj megkeresnie, de tényleg csak egy pillanatra. Aztán győzött a józan ész, amiben nagy szerepe volt az ajtó előtt vesztegelő egy tucatnyira duzzadt Pontiacoknak, és a benne ülő negyven drakuloidnak. Kobra egy szempillantás alatt döntött, hiszen készült rá, tudta, hogy ez vár rá… Oldalt lendült, az összetört Pontiac felé, miközben az összes golyóját kilőtte, a hozzá legközelebb eső autó üzemanyagtartályára célozva.
Nem tudta, hogy hányadik lövése talált, a robbanás ereje csúnyán a motel falához vágta, egy pillanatra mintha még a felcsapó lángok is elérték volna, de aztán újra helyreállt a világ. A környék nappali fényben úszott, és Kobra legnagyobb meglepetésére két autó is égett, hatalmas, vakító tűzgolyóként festve vörösre az eget is. Kobrának valósággal földbe gyökeredzett a lába a látványtól, de végül maradt még annyi lélekjelenléte, hogy futásnak eredjen, el a motel mellett, az országút felé, mielőtt még a tűz átterjed a többi autóra is. Vagy a benzinkútra… Úristen, ha a benzinkút…
Nem hallott semmit, a robbanástól kis híján megsüketült, de nem fordult vissza, hogy megnézze, követik-e? Rohant, rohant, amíg úgy nem érezte, kiszakad a tüdeje a helyéről. Akkor aztán kénytelen volt megállni.
Tudta, hogy nem a futás az oka. Egészen más az oka. Mi van, ha Ghoul…?
Kobra nem engedte meg magának, hogy végiggondolja a mondatot. Erőt vett magán, és végre hátranézett a válla fölött. A motel fényárban úszott, a két égő autó körül emberek nyüzsögtek, a felhevült fém és az égett hús szaga idáig érződött. Mintha még az autóban rekedt sebesültek halálsikolyait is hallotta volna…
Nem volt jó érzés. Még akkor sem, ha BL/I-sek. Még akkor sem, ha ő megúszta… ha kijátszott legalább nyolcvan drakuloidot.
Mi van, ha Ghoulnak nem sikerült?...
Kobra kényszerítette magát, hogy kiverje a fejéből a fiú képét, és igyekezett a lépteire koncentrálni. Hiszen el kell tűnnie innen a lehető leghamarabb. Csak előtte még meg kell keresnie Jet Start…
A hallása lassan-lassan visszatért, és már a levegőért sem kapkodott annyira, de ezzel együtt egyre nőtt az a jellegzetes, jeges szorítás a mellkasában, a félelem. Hiába volt olyna nagy tapasztalata benne, most mégsem volt olyan egyszerű nem gondolni a lehetőségekre… Persze, Ghoul biztosan él még, és kutya baja, hiszen mindent megúszik, nyilván, hogy most is megússza, de mégis, ilyen díszkivilágítás mellett meglépni… Újra hátra fordult, csak hogy lássa, még most sme követi őt senki. A drakuloidoknak elég munkát adott a tűz, hiszen ha a lángok elérik a benzinkutat, minden a levegőbe repül. Kobra ettől megnyugodott egy kissé. Legalább zavartalanul kocsikázhatnak haza… feltéve, ha megtalálja még Jetet.
Ha egyáltalán itt van még…
- Jet! – kiáltotta hangosan. - Jet Star!
Válaszul fényszórók fehér fénye villant fel előtte, gyors egymás utánban. Elég messze volt, vagy száz méterre, így nem vakította el túlságosan, de ahhoz ez is elég volt, hogy tisztán kivehesse a kocsi előtt várakozó alakot. Megkönnyebbülten kocogott a Jaguárhoz, de még félúton is alig járt, amikor Ghoul önfeledt ordítással vágódott neki, hogy majdnem feldöntötte.
- Nem mondtad, hogy tűzijátékot is csinálsz nekem!
- Nem volt tervben – vigyorgott Kobra, és igyekezett kitérni Ghoul elől, de már késő volt – a fiú villámgyorsan megtalálta a módját, hogy alaposan kupán vágja.
- Ezt azért, mert Korse miattad fog lebaszni!
Kobra túlságosan is örült neki, amiért épségben látja viszont, hogysem megsértődhetett volna a dolgon.
- Bocs…
- Kabbe!
- Jet?
- Előre ment a Jaguárral.
- Hogyhogy elő…
Ghoul arca ragyogott a büszkeségtől, ahogy rávágta.
- Úgy, hogy én sokkal jobb kocsit szereztem!



A Pontiac bosszantóan csöndes volt és bosszantóan kényelmes. Kobra legalább is annak érezte, és nem igazán tudta megszokni. Pedig lassan fél órája ültek már az autóban, élvezve a masszírgolyókkal ellátott bőrüléseket, a klíma nyújtotta huszonöt fokot, és persze az ultrafinoman hangolt lengéscsillapítókat, amiktől az egész olyan volt, mintha nem is gurulnának, hanem csak lebegnének a sötétben… Ghoult valószínűleg túlságosan is nagy gyönyörűséggel töltötte el az egész, mert nemhogy Kobrát nem kérdezte ki, de még azt sem volt hajlandó elmesélni, hogy vele mi történt? Ellenben percekig játszadozott a rádióval, ide-oda tekergetve, közben összevissza nyomkodta a műszerfalat, mint valami rossz gyerek. Kipróbált minden gombot és funkciót, ami csak a keze ügyébe került, amitől csodával határos módon csak kétszer fulladtak le, arra viszont nem tudott rájönni, hogy lehet kikapcsolni a navigációt, így egy kellemes női hang időről időre megkérdezte tőlük, hogy tehet-e valamit annak érdekében, hogy ne aludjanak el?
Kobra ezt sem bánta. Fáradt volt, és valahogy furcsán üres, mint szélvihar után a letarolt búzamező. Annyit már tudott, hogy Jet Star másik úton indult el, csak a biztonság kedvéért, hogy magára vonja a figyelmet, és félrevezesse az esetleges üldözőiket, és hogy csak a Szivarnál találkoznak, hogy nála hagyják a Pontiacot, és benzint vegyenek fel a hazaútra. Ezzel pedig tökéletesen meg is elégedett most. Jó terv volt, kicsit szokatlanul nyugodt és logikus, ezért Kobra sejtette, hogy Jet Star lehet az értelmi szerző, aki valószínűleg csak azért bízta Ghoulra a Pontiacot, hogy az szó nélkül elfogadja a feltételeket. Jet Star szeretett biztosra menni, ahogy mondani szokták, amire Kobra is hajlamos volt, de most mégis örült, hogy úgy alakult, Ghoul mellé kell beülnie. Ő nem fog kérdezni. Kobra nem szívesen szólalt volna most meg, ahhoz túlságosan is kimerültnek érezte magát.
Tulajdonképpen mire volt jó ez az egész? Miért hagyta, hogy belekeverjék? Hogy jutott egyáltalán eszébe...? Hiszen az egésznek semmi értelme nem volt, azon kívül, hogy bajba keverjék magukat. Nem tudtak meg semmit, legalább is ő nem tudott meg semmit, ami akár csak a legkisebb mértékben is hasznára lehetne a Killjoyoknak, viszont elloptak egy autót, két másikat felrobbantottak, ki tudja, hány drakuloidot ölve meg vele… Na jó. Robbantani csak ő robbantott, de ez aligha fogja meghatni a BL/I-t…
Kegyetlenül el lehetett keseredve, ha képes volt ide jönni, csak hogy ne kelljen Poisonért aggódnia. Persze, ha vele maradt volna, akkor Ghoul, meg Jet, meg Doki, meg a többiek miatt aggódna, hiába, ez az ő formája…
Hallotta, ahogy a mellette ülő fiú ujjai vidáman dobolnak a kormányon a rádióból szóló ismeretlen dal ismeretlen akkordjaira, hallani vélte a lélegzetvételét, tudta, hogy milyen elégedett, hogy mennyire élvezte az egész éjszakát, és hogy máris azon mulat magában, milyen képet vág majd Korse, amikor megtudja, hogy ellopták a kocsiját… Egyszerűen ismerte minden gondolatát, minden utolsó kis rezzenését...
A rádió hirtelen elhallgatott, és Kobra önkéntelenül elmosolyodott a sötétben.
Felesleges lett volna bármit is mondania, hiszen nem lepődött meg. Ő is tudta, annyiszor tapasztalhatta már, hogy Ghoul mindig megérzi, mire van szüksége, mintha...mintha…
Hirtelen fellobbant benne a vágy, hogy valaki, akárki, bekocogjon az ablakon, és azt mondja, Ghoul a testvére, nem Poison; hogy soha nem is volt az. Hogy vele is elhitessék végre. Mennyivel könnyebb lenne. Mennyivel… természetesebb…
Lehunyta a szemét, de még mindig nem szólt. Egyszerűen csak jó volt ott ülni abban a csendben, hallgatva a motor duruzsolását, rábíznia magát Ghoulra, éppen rá, és nem gondolni semmire… Megnyugodni egy kicsit. Kobra régóta tudta, hogy az egyetlen ember, aki mellett tényleg megnyugodhat, az Ghoul, mert nem kell félnie, hogy valami hülyeségre vetemedik azért, hogy őt mentse. Kobra pedig olyan különös szerzet volt, hogy csak örülni tudott ennek.
Nem aludt el, csak valami félálomszerű állapotban lebegett, mert világosan érezte a lába alatt a futómű alig érezhető vibrálását, és ebből tudta, hogy nagyon gyorsan mennek. Aztán egyszercsak az autó lelassult, és Kobra érezte, hogy élesen jobbra kanyarodik, valószínűleg egy régi mellékútra, mert az eléjük kerülő kövek és kátyúk egyszer-egyszer keményen megdobták a kerekeket. Kobra kinyitotta a szemét, és kibámult az ablakon. Odakint még mindig korom sötét volt, de azért tudta, hol vannak – a Szivar benzinkútja éjjel-nappal cifrán ki volt világítva, mintha még mindig ezzel akarná ide csalogatni a gyanútlan utazókat.
Megint jobbra fordultak, és araszolva áthajtottak a négy töltőegység között, aztán megálltak a benzinkút épületének háta mögött, ahol nem láthatták őket az útról. Itt már nem volt világítás, csak a benzinkút mocskos fala, és a homok…
Ghoul leállította a motort, és néhány pillanat múlva a kocsi kerekei alatt csikorgó kövek zaja is elhalt. Most már biztos volt, hogy senki sem követte őket, a hirtelen rájuk szakadt csendben Kobra még a saját lélegzetvételét is hallotta.
Tudta, hogy csak percekig tarthat ez a kis nyugalom, hiszen sietniük kell, de most még ennek is örült. Ghoul nem szállt ki, továbbra is ott ült mellette, kényelmesen a kormányra támasztva összekulcsolt kezeit, úgy bámult ki bágyadtan a szélvédőn, és Kobra ebből tudta, hogy nagyon fáradt. Bele se mert gondolni, mikor aludhatott utoljára…
Mi lesz, ha nem sikerül? Ha Jet nem lesz elég gyors? Kobra nem neheztelt egyikükre sem, amiért nem mentek vissza érte, és tudta, hogy Jet sem számít rá, hogy bárki is a segítségére siet. Ha valami balul sül el…
Ghoul csöndben rágyújtott mellette, mit sem törődve a rájuk leselkedő veszéllyel, és a kocsit pillanatok alatt átjárta a marihuana jellegzetes, édeskés szaga. És Kobra hirtelen rettenetesen boldognak érezte magát. Mintha minden, minden a legnagyobb rendben volna…
- Adj már nekem is egyet – mondta.
Ghoul olyan hirtelen fordult felé, hogy még a cigit is majdnem lenyelte ijedtében.
- Mi?..
- Ne szivass már! – Kobra türelmetlenül nyúlt felé, és kikapta a csikket a fiú szájából. Ghoul annyira megdöbbent, hogy egy pillanatig még tiltakozni is elfelejtett, és csak akkor jött meg a hangja, amikor Kobra kényelmesen kifújta az első slukkot.
- Baszd meg!
Kobra rávigyorgott.
- Baszd meg, te lenyúltad a cigimet?!
- Bocs. Csak úgy megkívántam.
- De te sose szívsz! – háborgott Ghoul.
- Változnak az idők.
Ghoul arcáról azonnal eltűnt a harag. Hűvösen, szinte fenyegetően felelt.
- Tudod, hogy rühellem a változásokat.
- Most úgy változnak, hogy olyan lesz minden, mint régen.
Ghoul összeráncolt szemöldökkel, gyanakodva nézett rá. Kobra alig látta őt a sötétben, de a szeme csillogásából is tudta, hogy a fiú nem hisz neki.
- Megígérem – mondta szelíden, de meggyőződéssel. Ghoul hallgatott egy pillanatig.
- Aha…
- Komolyan mondom, Ghoul. Minden…
- Megjött Jet.
Kobra nem tudta eldönteni, Ghoul tényleg hallott valamit, vagy csak nem látott jobb módot arra, hogy befejezze a beszélgetést? Mondani akart még valamit, de a fiú máris az ajtót nyitotta, így végül ő is követte a példáját.
Ghoulnak jó füle volt, valóban egy autó közeledett az úton. Kobra ettől megkönnyebbült egy kissé – nemigen tudott volna mit kezdeni azzal, ha hirtelen szembesülnie kell vele, van, amiről Ghoul sem akar beszélni. Megnyugodva sandított a fiúra, aki idegesen lökte a szájába a következő csikket, aztán felemelte a fejét. Kobra is a láthatárt fürkészte, és bár fényeket nem látott, a zaj erősödött, és hamarosan már tisztán ki lehetett venni azt a jellegzetes berregést, ami annyira a Jaguár sajátja volt. Ghoul lehajolt, és a nyitott ablakon benyúlva felkattintotta néhányszor a fényszórókat, hogy jelezze, hol vannak. Alig fél perc telt belé, és a Jaguár is melléjük gördült. Kobra tisztán hallotta a murvakövek csikorgását a kerekek alatt, a rádióban az It’s my life szólt, aznap már vagy ötödszörre, és mindez olyan megnyugtató volt, olyan ismerős… Most már eszébe sem jutott Poison, vagy bárki más, hiszen itt voltak ők hárman, épen és egészségesen, mint már annyiszor, körülöttük az ásító éjszaka, hangjukat elnyelte a sivatag, beburkolta, elrejtette őket, mintha féltené… Persze, a BL/I bármelyik pillanatban meglepheti őket, bármikor belefuthatnak egy őrjáratba, lerobbanhat a kocsi, bármi történhet, bármi… Jet Star ugyanolyan nyugodtan száll ki a kocsiból, mint mindig, és Kobra, bár nem láthatta a sötétben, tudta, hogy arcán ott táncol az a halvány, lekezelő mosoly, a büszkeség mosolya. Ghoul ott állt tőle karnyújtásnyira, máris vigyorog, megszívja a cigit, a felszított parázs kevés hozzá, hogy megvilágítsa az arcát, de nincs is rá szükség, ő is vigyorog, mint mindig. Egy pillanatra sem gondol a veszéllyel, azzal, hogy a BL/I bármelyik pillanatban lecsaphat rájuk, hogy bármikor meghalhatnak, hogy az égvilágon semmi keresnivalójuk nincs itt… Pont, mint régen. Tényleg olyan minden, mint régen…
Kobra nem is tudta, hogy ennyire hiányzott már neki a terepmunka. Az igazi, Ghoul-féle terepmunka, amit el nem tudott volna képzelni senki mással, még Jettel sem igazán. Mert abból már lenne baj..!
- Mozdulj már! – szisszent rá Ghoul, egy pillanatra megérintve a karját. Meleg volt a keze, és ez majdhogynem meglepte Kobrát. Rájött, hogy nagyon hideg van, és ő rettenetesen fázik. Aztán már nem volt ideje szólni, mert Jet visszaparancsolta a Jaguárba.
Ghoul tényleg fáradt lehetett, mert szó nélkül a hátsó ülésre mászott mellé, Jet Starnak hagyva a kormányt. A férfi szemmel láthatólag nem vette zokon a dolgot. Megtöltötte a kocsit és a tartalék benzintartályokat, és máris a kocsiban volt. Indított, és rögtön lejjebb vette a rádiót, mert ő is sejtette, hogy Ghoult kivételesen hamar elnyomja majd az álom. Igaza is lett. Alighogy ráfordultak a hajdani ötvennyolcas útra, a fiú már aludt. Fejét az ablaknak támasztva, kissé féloldalasan ült, egész lecsúszva az ülésen, és meg sem rezdült, amikor a Jaguár áthajtott egy-egy nagyobbacska kátyún. Jet Star összeráncolta a szemöldökét, és felkattintotta a belső világítást.
- Kobra.
Kobra is félálomban lehetett már, mert csak másodszorra hallotta meg a nevét. Értetlenül nézett Jet starra, mire az csak Ghoul felé bökött a fejével. Kobra arcán átsuhant az aggodalom.
- Na ne…
Túlságosan is élénken élt még benne az emlék, amikor Ghoul a fél éjszakát az ölében fekve töltötte, eszméletlenül… Közelebb csúszott a fiúhoz, és gyengéden a nyakára tette a két ujját, csak hogy meggyőződhessen róla, minden rendben van-e? Rendben volt, olyannyira, hogy Ghoul, anélkül, hogy akár a szemét kinyitotta volna, finoman közölte vele, hogy vegye le róla a mocskos kezét, vagy ő tépi ki a helyéről. Kobra megnyugodva csusszant vissza a saját helyére.
Jet Star sem szólt semmit, bár igencsak viszketett a tenyere.
Tényleg nem kedvelte különösebben Ghoult, és egyre kevésbé értette, Kobra mit szeret rajta annyira? Ghoul ott rúgott belé, ahol érte, még most is, amikor Kobra már-már legendás Killjoynak számított, nem zöldfülűnek, és Jet Star képtelen volt megérteni, miért tűri ezt el. A maga részéről egyenesen várta az alkalmat, amikor leszámolhat végre Ghoullal, de a fiú az elmúlt másfél év alatt, amióta csak ismerte őt, egyetlen egyszer sem kötött belé. Ahogyan Rawforce-ba vagy Hunterbe sem. Mintha csak ránézésre tudta volna, hogy ki az, akinél nem szabad próbálkoznia, mert könnyen ráfaraghat. Jet Star néha már csodálta ezért a képességéért.
De mi lesz, ha egyszer mégis elveszti a fejét? Kobra biztosan belerokkan, főleg, ha egy Killjoy végez Ghoullal. Valószínűleg Korse viselkedése is megváltozna. Jet Star ugyan nem volt tisztában vele, miféle játékot űz egymással a páros, de minden esetre élvezte azt a sajátos védelmet, amit Ghoul közvetlen közelsége jelentett számára, és ami igencsak nyomós oknak számított a szemében ahhoz, hogy ne sürgesse meg a fiú bukását.
Egy ideig még némán hajtott, talán egy órát is, hogy meggyőződjön róla, senki sem követi őket, aztán megint felkattintotta a belső világítást. Hosszan nézte a két fiút a visszapillantóban, és újra megállapította magában, hogy csak a baj van velük.
Ghoul még hagyján. Alaposan megkeveri a dolgokat, az igaz, de cserébe legalább Korsét féken tartja valamennyire - de Kobra igazi hős. A Killjoyok vakon bíznak benne, mert okos is és bátor, de legfőképpen mert tisztességes mindenkivel szemben. Ha Kobra mond valamit, annak nem a fegyvere adja a súlyát. Igen, ő jó ember, remek ember… Egyáltalán nem olyan, mint Ghoul. Mégis, most, ahogy elnézte azt a két fiatal arcot ott a hátsó ülésen, úgy érezte, van valami különös hasonlóság köztük, valami közös ösztön, vagy legalább is hallgatólagos megegyezés, alku, valami… valami…
A francba is, két év sincs köztük!
Jet Star érezte, hogy egyre hevesebben ver a szíve. Nem a félelemtől, nem is az izgalomtól – a haragtól.
Nincs ez így rendjén. Kobrának nem itt volna a helye, sokkal jobbat érdemel Ghoulnál. Ghoul pedig sokkal rosszabbat a halálnál. Ami pedig őt illeti…
Nos, ő sokkal jobbat érdemel Kaliforniánál.
Tulajdonképpen mindig is jobbat érdemelt. Egész életét a fegyverek bűvkörében élte le, katona volt, és jó katona! Mindig tudta, mi a célja, mindig tudta, miért teszi, amit tesz, mi a helyes és mi a helytelen, hogy melyik oldalra kell állnia. Egyszerűen győztesnek született, világ életében az erősebbek közt volt a helye. Kobra talán jó ember, de képtelen lenne megállni a helyét egy olyan világban, ami az ő, Jet Star világa. Ghoul pedig soha nem is juthatna el oda…
Hirtelen fogalma sem volt, hogy köthetett ki a Killjoyoknál? Hogy nem tudta észrevenni, hogy nem tudta rávenni magát, hogy azt tegye, ami az egyetlen helyes döntés? Képes volt megtagadni a saját fajtáját… Jet Star pontosan tudta, hogy a Killjoyok a vesztes oldalon állnak, kezdettől fogva megpecsételődött a sorsuk. A BL/I-nek szüksége van lázadókra, a killjoyok pedig elkeseredetten harcolnak érte, hogy lázadók maradhassanak… Jet Star néha komolyan kísértést érzett, hogy harsányan kinevesse őket. Killjoyt, Defyingot, Grint, még Kobrát is. Ó, persze, esze ágában nem lett volna BL/I-snek menni. Nem. A BL/I napjai ugyanúgy meg vannak számlálva, mint a Killjoyoké. Egy kicsit talán tovább tart majd, néhány hónappal, évvel, de ez a rendszer is széthullik majd. De Johansson… Az olyanok, mint Johansson, tényleg mindent túlélnek. Megvan bennük az, ami a Killjoyokból és a BL/I-ből egyaránt hiányzik, az alkalmazkodó-készség. És a szabadságvágy, amit a Killjoyok olyan nagyra tartanak, és mégis, fogalmuk sincs, hogy mi az…
Olyan egyszerű lenne…
Jet Star sokadszorra játszotta már végig magában ezt a gondolatmenetet, de mindig ugyanoda jutott. Semmi keresnivalója a Killjoyok közt. Johansson mellett lenne a helye. Kivonhatná magát a harcból, nem kéne kutyatápon élnie, nem lenne cölibátusra kárhoztatva, és úgy általában, nem háborgatná senki. Minden bizonnyal unalmas volna, de biztonságos. Összehasonlíthatatlanul biztonságosabb, mint ez a Ghoul-féle ámokfutás…
Csak hát sajnálta Kobrát. Nem szívesen okozott volna csalódást neki, főleg nem most, épp elég baja van Poisonnal, ráadásul Ghoul is sokat ugrál mostanában… Még a végén megszakadna a szíve. Nem, Jet Star semmiképpen sem akart csalódást okozni neki. Defyingnak sem, bár egészen más okból – az öreg aligha tűrné el, hogy valaki csak úgy lelép a körzetéből.
Most viszont megtehetné.
Annyira egyszerű lenne. Johannson megvédené, ha szükséges, de ha felgyújtja a kocsit, még nyomok sem maradnak majd utána. Ha pedig valaki mégis gyanút fogna, még mindig mondhatja, hogy a szökés volt az egyetlen lehetősége. Senki sem vonná kétségbe. Hiszen titokban jöttek el, engedélyt senkitől sem kaptak, nem is számíthatnak hát rá, hogy bárki is a segítségükre siethet… Igen, most ideálisak a körülmények! Csak hát szegény Kobra…. kár érte.
Jet Star azonban tudta, hogy a sajnálatot csak az élőkre érdemes pazarolni.
Kényelmesen az út szélére kormányozta a Jaguárt, de nem állította le a motort. Felesleges is lett volna, hiszen sírt ásnia nem kellett, sem menekülnie, a halottak már nem bánthatnak senkit. Mégegyszer, utoljára a visszapillantóba pillantott, de semmit sem látott. Harmadszorra is felkattintotta hát a belső világítást, aztán előhúzta a pisztolyát, és hátrafordult az ülésen. Kobra mit sem sejtve még mindig az igazak álmát aludta, fejét az üvegnek támasztva, valósággal felkínálva magát a lövésnek. Jet Star ráfogta a pisztolyt. Hosszú keze volt, annyira, hogy a cső majdnem hozzáért a fiú halántékához. Nem fogja elhibázni. Jet Star barátságosan elmosolyodott magában. Tényleg kedvelte a fiút. Megérdemli, hogy ne vele kezdje. Újra felemelte a pisztolyt, ezúttal Ghoulra célozva vele.
A fiú szemében megcsillant a sárgás lámpafény, és Jet Star meg mert volna esküdni rá, hogy egy hajszál választja el a mosolytól. Megdermedt, ahogy farkasszemet néztek egymással. A motor még mindig járt, alig érezhető vibrálással rázva az autót, és Jet Star megértette, hogy Ghoult még ezzel sem csaphatta be. Álmában is megérezte, hogy megállnak, mindig megérzi… Még mindig nem mozdult, a pisztolya csöve alig néhány centire volt Ghoul arcától. Most már tisztán látta, hogy a fiú valóban mosolyog, és hirtelenjében egyetlen okot sem tudott volna mondani, amiért ne húzhatná meg a ravaszt.
- Annyira egyszerű lenne, Ghoul… - mondta halkan.
- Tudom – felelte Ghoul ugyanolyan hangon. Elvigyorodott, kajánul, mégis vadul, mint a hiéna. – Szerinted én mért csinálom meg újra meg újra?
Jet Star még mindig nem mozdult. Elgondolkodva nézte a fiút, és valahogy olyan természetesnek tűnt, hogy meg sem próbál védekezni. Jet Start kicsit bosszantotta a dolog. Mérgesen megrázta a fejét, aztán újra az övébe dugta a pisztolyt, és előre fordult az ülésén. A tarkóján érezte Ghoul pillantását, úgyhogy inkább lekapcsolta a világítást.
- Aludj. Soká érünk még haza – mondta szinte rendreutasítóan.
Nem kapott választ, de holtbiztos volt benne, hogy Ghoulnak egy cseppet sem lesz rossz éjszakája.