Hatésfél

- Azt hittem, örülni fogsz – jegyezte meg Lindsey csöndesen, de nem nézett fel. Minden figyelmét a kis piros műanyag kéziseprűnek meg a lapátnak szentelte, hogy feltakarítsa a szőnyegről a borospohár maradványait. Gerard poharának maradványait…

Igen.

Elejtette.

Leszel a férjem?

Mint a filmekben, látványosan megijedt, hátrált egy lépést, eltátotta a száját, arcán a halálos rémület keveredett a döbbenettel, és elejtette a poharat. Egyszerűen elejtette. Képtelen volt parancsolni a kezének…

Leszel a férjem?

Egyetlen pillanat alatt megszállta a félelem. Lindsey… Lindsey tényleg azt mondta, hogy hozzá akar menni?... Hozzá?! De hát miért? … Miért mondta ezt?! Gerard, bár titkon másról sem álmodozott már hónapok óta, mint hogy egyszer oltárhoz vezeti Lindseyt, most halálra rémült még a gondolattól is. Mert hát ezt ő nem akarhatja… Ő… Ő meg fog halni! És Lindsey… Nem, nem akarhatja, hogy Lindsey ezt végignézze! Nem akarhatja elvenni! Neki esküvő helyett inkább a halotti tort kéne szerveznie! Nem akarhatja elvenni, egyszerűen nem!

Pontosabban nem így!

Mert nem szánalmat akar, nem szomorú, mindent tudó mosolyokat és kedves szavakat, csak hogy ne legyen egyedül az utolsó napjaiban. Nem önfeláldozást, amiért Lindsey vállalja néhány hónapra a szerető, gondoskodó feleség szerepét – igazi boldogságot akar. Semmi mást, csak egy kis nyugodt boldogságot! Miért nem jár ez neki?! Miért? Nem volt rosszabb, mint a többiek! Nem ölt embert, nem csalt adót, nem bántott soha senkit, inkább őt bántották! Miért nem érdemel legalább ennyit?! Mint a többiek. Mint az a sokmillió ember, akit az utcán lát nap mint nap.

Olyan esküvőt akar, amit az élet köt, és nem a halál. Őszinte, boldog mosollyal az arcán akar táncolni a menyasszonyával, Linseyvel az eljegyzési partyn, az esküvőn, felkapni az ölébe és nevetve hallani a boldog sikongatását, amikor először lépi át vele a közös otthonuk küszöbét. Leégni akar a jamaicai nászúton, csöndben andalogni a tengerparton, mezítláb, egymás kezét fogva, a pálmafák alatt szeretkezni a homokban, reggel, délben, este, egész éjjel, mindig és állandóan, és esténként, amikor a parton gyújtott tábortűz fényénél virágfüzérrel a nyakukban táncolnak, körülöttük tombol a fülledt, borgőzös éjszaka, amikor a koktéloktól és az ősi, vadul pattogó latin dallamoktól pezseg a vérük, újra és újra azt akarja hallani a tapsoló és nevető emberektől, a világtól, hogy igen, ez az élet, és hogy nagyon, nagyon boldogok lesznek ők ketten…

Igen, ezt akarja. Ő, aki egy éve még mereven elutasította volna még csak a feltételezést is, hogy egyáltalán megfordulhat valaha is a fejében a házasság kósza gondolata… Mi változott? Pontosabban miért változott? Mert ezt nem foghatja a rákra. Ezt csakis Lindseyre foghatja. Lindseyre, éppen rá, aki… aki legalább annyira nem feleségnek való, mint az utolsó, utcai kurva, mert ő… Ő tényleg csupa tűz, maga a megtestesült szárnyaló szabadság, csupa magabiztosság és életerő! Nem való neki a feleségszerep…

Lindsey végzett a takarítással, és szó nélkül kisurrant a szobából, hogy a kukába öntse az üvegszilánkokat, aztán ugyanolyan csöndesen is jött vissza. Megtorpant Gerard előtt a szőnyegen, és egy pillanatig, tényleg csak egy pillanatig úgy tűnt, mintha bizonytalan volna. Mintha nem tudná pontosan, hogy mit tegyen.

- Nem is mondasz semmit?

Gerard lassan felnézett rá. Szemében mérhetetlen kétségbeesés és reménytelen tanácstalanság csillogott.

- Mégis mind mondjak? – kérdezte halkan. Lindsey mintha összerezzent volna egy kissé, de aztán tüntetőleg megvonta a vállát.

- Semmit…

Hallgattak. Aztán a lány óvatosan, mintha még mindig nem volna teljesen biztos a dolgában, leült mellé a kanapéra, de nem ért hozzá.

- Egy igent, vagy egy nemet.

Gerard nem felelt. Rezzenéstelen arccal meredt maga elé. Lindsey érezte, hogy egyre hevesebben ver a szíve.

- Gerard, ez tényleg ilyen egyszerű. Ha szeretsz, akkor igen, ha nem, akkor nem. De akkor ne raboljuk egymás idejét.

Gerard egész testében megrándult, és a maradék vér is kifutott az arcából. Minden világos…

- Kidobsz…

Lindsey döbbenten meredt rá még egy pillanatig.

- Hülye vagy? Dehogy doblak ki, éppen… Jaj, Gerard!

Lindsey arcát elfutotta a szégyen vörös árnyéka, ahogy felpattant a helyéről.

- Akkora egy idióta vagy!

Gerard leszegte a fejét, és észre sem vette, hogy úgy markolja a kanapé puha karfáját, hogy belefehérednek az ujjai. Égett a szeme a visszafojtott sírástól.

Hát persze. Lindsey sem jobb, mint a többiek. De hát mit is várt tőle? Tudhatta volna… Tudnia kellett volna. Hiszen ismeri már annyira, hogy tudja, nem fél kiharcolni magának a helyét. Nem fél megszerezni, amit akar. És nem fél otthagyni őt, megalázni… Mert hát ki hallott már olyat, hogy egy nő kéri meg egy férfi kezét?... Mit lehet erre mondani?...

„Ne raboljuk egymás idejét…”

Soha nem esett még szó köztük házasságról. Összeköltözésről sem. Egyáltalán, semmi… komoly dologról! És most ez… ne raboljuk egymás idejét.

Szóval Lindsey ezt akarja hallani. Csak ezt akarja hallani…

Mi lenne, ha a rákról is tudna? Akkor is próbálna vajon ilyen… Álszent módon szakítani? Megalázni őt, a „nem”-et várva, valósággal kierőszakolva, hogy aztán azt mondhassa, vége? Vagy megmondaná, hogy bocs, Gee, nekem ez nem megy? Jobb lenne úgy?...

Vagy mégis inkább eljátszaná, hogy minden rendben, mert nem bírna a lelkiismeretével, ha magára hagy egy haldoklót?

És ő, ha tudná, hogy így lesz – megmondaná Lindseynek? Vagy most… most megmondja neki? Van ennyire önző?

Tényleg önzőség volna?...

Képtelen volt bármit is mondani. Érezte, hogy egyre jobban szorongatja a torkát a sírás. Egész testét átjárta valami lüktető, égető forróság, amitől nem kapott levegőt. Mintha az a rém ott belül, minden szívdobbanással csak egyre messzebb és messzebb nyújtaná ki undorító csápjait, egyenként fojtva meg minden sejtjét… Mintha nem is a testét, de a lelkét sorvasztaná, pillanatról pillanatra. És annyira, de annyira, kimondhatatlanul, kibírhatatlanul fájt… Arcát a tenyerébe temetve összegörnyedt ültében, a levegő után kapkodva, és összeszorította a szemét. Nem sírhat. Nem szabad sírni…

Halványan érzékelte, hogy Lindsey visszaül mellé a kanapéra, mert érezte, ahogy az besüpped a súlya alatt. Aztán a lány óvatosan átkarolta a vállát, és a nyakába csókolt, mert az arcát nem érhette el.

- Gerard – mondta halkan. – Tudom, hogy félsz, de most…

- Semmit nem tudsz! – kiáltotta Gerard hirtelen támadt dühvel a hangjában, és egy pillanat alatt lerázta magáról a lányt. Lindsey megszeppenten húzódott távolabb.

- Figyelj, hidd el, hogy…

- Mit?! Mit higgyek el?!

- Azt, hogy komolyan mondtam, Gerard. Szeretlek, és hozzád akarok menni.

Gerard értetlenül és dühösen meredt rá még egy pillanatig. Aztán a haragot felváltotta az arcán az ijedtség.

- Nem érted?! Te…te nem akarhatsz hozzám jönni!

Lindsey szemöldöke felszaladt.

- Mert?

- Mert… Mert…

- Attól, hogy egy két lábon járó félhulla vagy, nekem még nem kötelességem élve eltemetni.

Gerard rámeredt. Annyi érzelem villant át az arcán egy pillanat alatt, hogy Lindsey nem is tudta követni hirtelen.

- Gerard. Csak arra ké…

- Kifelé.

- Gerard…

- KIFELÉ!

Lindsey ösztönösen húzódott hátrébb. Tekintetével Gerardét kereste, de végül nem állhatta a pillantását. Annyira kétségbeesett volt, annyira dühös, őrjöngő, csalódott és fagyos is egyszerre, annyira… idegen…

- Gerard, tudom, hogy…

- TŰNJ MÁR EL INNEN! – ordította Gerard, és elkapta a lány karját, úgy rángatta fel a kanapéról, ki az előszobába, ki a folyosóra… Olyan gyorsan történt minden, hogy Lindseynek jóformán csak megijedni maradt ideje. Egy pillanatig tényleg azt hitte, Gerard megüti… De az csak egyetlen szó nélkül az orrára vágta az ajtót.

Lindsey egy percig még a könnyeivel küszködve meredt a deszkára, aztán óvatosan megtapogatta a karját, ott, ahol az imént Gerard megszorította. Felszisszent a fájdalomtól. Holnapra egészen biztos, hogy lila lesz…

Bekopogott az ajtón, de nem kapott választ.

- Gerard.

Semmi válasz.

- Gerard!

Még mindig semmi. Lindsey most már ököllel esett az ajtónak.

- Gerard, nyisd ki! Kérlek! Nyisd ki!

Odabentről azonban válasz helyett csak teljes hangerővel megszólalt az I'm not okay.

Lindsey, ha rajta múlik, rekedtre ordítja magát, és addig veri az ajtót, míg be nem törik, de erre végül nem került sor. Éjjel fél három volt, és Gerard a zenével sikeresen felverte a többi lakót. Próbáltak bejutni hozzá, kiabáltak, veszekedtek, de ő a füle botját nem mozdította. Két ajtóval arrébb, Johnsonék hat hónapos ikrei is keservesen sírtak, ami csak mégjobban felborzolta a kedélyeket. Végül valaki kihívta a rendőrséget csendháborításért. A vége az lett a dolognak, hogy Lindsey választhatott. Vagy elmegy, és akkor Gerard is lekapcsolja a zenét, vagy a hatóság akadályoztatása miatt beviszik a rendőrségre. Nem tehetett hát mást, mint autóba ült, és hazaindult.

Az a néhány perc, míg elért a kocsihoz, maga volt a pokol. Iszonyúan hideg volt, rajta pedig még mindig csak az az egy szál szürke pizsamapóló volt, és a lakók néma, vádló pillantásaival kísérve lépkedni a mínusz négy fokban mégannyira sem volt szívderítő élmény…

A rendőrök jó két mérföldön át kísérték a kocsiját, egész a kerületük határáig, csak hogy biztosak legyenek benne, hogy nem jön vissza. Lindseynek ez már tényleg az utolsó csepp volt a pohárban. Hevesen vert a szíve, mintha ki akarna szakadni a helyéről, és minden porcikája remegett, de hogy azért-e, mert átfagyott az imént a hidegben, az idegességtől, a haragtól, a félelemtől, vagy valami egészen mástól, azt maga sem tudta. Mereven bámulta az utat maga előtt, de képtelen volt rendesen koncentrálni.

Mihez kezd most? Mi lesz így Gerardal?...

Lindsey szerette volna hinni, hogy majd minden rendbejön, hogy Gerard is megnyugszik, és olyan lesz minden, mint régen, de pontosan tudta, hogy ez lehetetlen. Gerard egyszerűen… nem az a fajta, aki ilyet megbocsát. Soha nem fogja…

Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja.

- Basszuskulcs…

Lindsey idegesen hajolt az anyósülésre és kattintotta ki a kesztyűtartót, hogy kikotorja belőle a mobilt, miközben igyekezett az úton tartani a kocsit. Nem volt egyszerű feladat, főleg ilyen idegállapotban, de végül baj nélkül sikerült, épp csak egészen kicsit csúszott át a másik sávba. Szerencsére nem volt nagy forgalom, így nemhogy nem koccant össze senkivel, de rá sem dudált senki. Azt már végképp nem tudta volna elviselni…

Felvette a telefont, és rögtön ki is hangosította, úgy hajította maga mellé az ülésre.

- Na, hazaért végre?

Frank hangja nem tűnt fáradtnak vagy szomorúnak, de mégis hiányzott belőle az a jellegzetes, hetyke felhang. Pedig egy szemhunyásnyit sem aludt, ráadásul máris utálta magát, amiért néhány órával azelőtt eljátszotta Gerardnak, hogy őt már nem is érdekli ez az egész… De hát ha egyszer ezt akarja…

Lindsey bólintott, de aztán eszébe jutott, hogy Frank ezt most aligha láthatta.

- Haza – mondta tőle telhetőleg visszanyelve a könnyeit.

- És? – sürgette a fiú.

- Kidobott.

Frank hallgatott egy percig.

- Úgy érted…

- Úgy.

- Végleg?

Lindsey nagyot nyelt.

- Nem… nem tudom.

- De mondtad neki, hogy…

- Mondtam. Mondtam, hogy… szeretem, és hogy… mindent mondtam már neki!

Frank megint hallgatott egy pillanatig.

- Sajnálom, Lindsey.

Lindsey nem felelt. Frank folytatta.

- Tényleg. Sajnálom, hogy belerángattalak, én csak…

- Nem a te hibád.

- …Én csak nem bírok vele, és gondoltam te úgyis tudod, mi a helyzet vele, hátha te tudsz rá hatni, vagy valami…

- Nem a te hibád, Frank – ismételte Lindsey, és tényleg nem tehetett róla, hogy olyan hűvös a hangja… Mert Frank igenis tehet róla! Tehet róla, hogy felvetette az ötletet, hogy ha sarokba szorítják Gerardot, ha rákényszerítik, hogy szembenézzen a dolgokkal, akármi legyen is a baj, akkor az segít. De ő, Lindsey legalább annyira bűnös. Tudnia kellett volna, hogy nem fog menni. Hogy Gerard nem ilyen. Hogy Frank, akinek halvány fogalma sincs, mi folyik itt, aki a legrosszabb rémálmaiban sem számít erre, a mindig hűséges, mindig áldozatos Frank nem tud segíteni. Igen, tudnia kellett volna, hogy ha megpendíti Gerardnak, hogy tud a betegségéről, akkor kiborul. És tudnia kellett volna azt is, hogy a mód, a hangnem, a verbális sokkterápia csak elmérgesíti a helyzetet. Hogy nem megoldás, ha kegyetlennek, ha érdektelennek tűnik, ha nem mutat együttérzést, mert Gerard nem ezt várja tőle…

- Lindsey…

Lindsey önkéntelenül is megszorította a kormányt. Tudta, mi jön, egyszerűen tudta…

- Tulajdonképpen… Mi van Gerarddal?

Frank halkan, szinte félve tette fel a kérdést, és már-már rettegve várta a választ, de az nem érkezett meg. Helyette csak Lindsey feltörő zokogása hallatszott a telefonból. Frank egy pillanatig nem kapott levegőt ijedtében. Úristen… Úristen!

- Lindsey… Lindsey, mi a baj?!

Most sem kapott választ.

Aztán Lindsey kinyomta a telefont.

6.

Nem is volt olyan szörnyű. Gerard legalább is valami sokkal rosszabbra számított, amikor Malcolm közölte vele, hogy egy benzinkúton lakik. Valamiért azt gondolta, ez is amolyan régi, lerobbant benzinkút lesz, ami néhány akciófilmes hollywoodi producert leszámítva a kutyának sem kell, és csak azért áll még a helyén, mert már a lebontás költségét se akarja kifizetni senki.

Ehhez képest a Red Pegasus egészen modern benzinkútnak számított.

Először is, egészen határozottan az autópálya mellett állt, egy alig néhány méteres kis bekötőút végén, és nem kettő, hanem négy töltőoszlopa volt, emellett tágas boltja, az ajtó mellett két italautomatával, sőt, még egy steakbár is helyet kapott az egyébként fűzöld és napsárga színűre festett épület oldalsó szárnyában. A szürkésbarna palatetőn vagy négy antenna billegett, meg valami szörnyű nagy, fekete doboz, ide csatlakozott az Amerika-szerte oly jól ismert útmenti magasfeszültségű oszlopokról futó kábel egy eltévedt, vékony kis darabja. A bejárat fölött a „Home Style Cooking” felirat villogott, a töltőoszlopok fölött a „MOTEL”, és mindennek a tetejébe ott volt az a borzalmas logó… Egy ágaskodó fehér ló, ami kísértetiesen emlékeztetett a Ferrari paripájára, csak ez az ellenkező irányba nézett, és a füle helyén – Gerard legalábbis esküdni mert volna rá, hogy a helyén – apró vonás tanúskodott róla, hogy ez bizony nem egyszerű ló… Nagyjából ez volt tehát a Red Pegasus.

Gerardban ugyan felvillant az értetlenség szikrája, hogy ha valaminek egyszer az a neve, hogy Red Pegasus, akkor illene, hogy a ló legyen piros, és a háttér fehér, nem pedig fordítva, de végül úgy döntött, mégsem most kéne a színelmélet és az ikonomisztika rejtelmeibe bonyolódnia…

És különben is.

Öt perc alatt sokkal mutatósabb logót rajzolt volna, mint ez az elfuserált póni.

- Anyám ölébe szarok, ha ez több volt két mérföldnél – dünnyögte mellette Bob mérgesen. És igaza volt, a sivatagi túlélőtúra egy kellemes kis sétának bizonyult csupán, és ez egy kissé le is lohasztotta Gerard lelkesedését. Hátra sandított a válla fölött, de nem látta a maguk mögött hagyott buszt, pedig nem lehetett olyan messze…

- Van térerő! – kiáltotta Bob olyan hirtelen, hogy Gerard összerezzent ijedtében.

- Király…

- Nem hiszem el, hogy itt van, öt méterrel odébb meg nincs!

- Gondolom, a szolgáltatónak semmi kedve az egész sivatagot telekábelezni miattunk…

- Kábel?! – Bob nagyjából úgy ejtette a szót, ahogy egy sorozatgyilkos teszi, amikor az áldozat megköszöni neki, hogy végre valakinek szándékában áll levenni a válláról az élet terheit. - Ez a huszonegyedik század! Műhold! Mű-hold!

Gerard kuncogott, és barátságosan megveregette Bob vállát.

- Jól van, nyugi már, úgyse’ tudsz mit csinálni.

Bob csak horkantott, mire Gerard megint kuncogott.

- Leégtél – jegyezte meg végül nem minden kajánság nélkül, de azért sajnálkozva.

- Mert valami idióta kitalálta, hogy menjünk a sivatagba, hátha megrohadunk a melegben! – vágta rá Bob mérgesen, és hirtelenjében tényleg nem lehetett tudni, hogy tényleg nem csak a haragtól olyn piros-e az arca? Gerard sértődötten felhúzta az orrát.

- Szerintem meg jó buli.

Bob erre megint csak felmordult, és újra elmerült a telefonja nyomkodásában.Gerard nem is zavarta tovább, csak tőle telhetőleg megszaporázta a lépteit, amikor látta, hogy a többiek lassan elérik az aszfaltutat, és megállnak, hogy bevárják őket. Malcolm már nem volt velük.

- A kölyök hova lett? – kérdezte, mikor végre ő is kitrappolt a homokból, nyomában a morcos Bobbal. Mikey vállat vont.

- Elrohant… - Egy pillanatra elmélázva nézett végig a kihalt tájon, de aztán Gerardra emelte a tekintetét.

- Kicsit bolond az az ember, nem?

Gerard rávigyorgott.

- Minden zseni őrült nem?

- Tényleg?

- Nézz rám!

Frank röhögött, Ray segített neki, még Mikey is jót mosolygott ezen, egyedül Bob nem osztozott az örömükben. 

- És tényleg öt méteren múlik az a szaros térerő!

Gerard jelentőségteljesen összenézett az öccsével, és próbált nem látványosan vigyorogni, de ez nemigen sikerült neki. Szerencsére Bob nem vette észre. Se nem látott, se nem hallott a gombok labirintusában, így zokszó nélkül hagyta, hogy a többiek a benzinkút felé tereljék.

Természetesen most is Frank vezetett. Mióta Gerard… nos, mióta nem éppen a legjobb egészségnek örvendett, Frank valahogy rászokott, hogy minta tank, törjön utat a barátjának, ha véletlenül együtt lépnek ki az utcára, pedig azelőtt mindig Gerardé volt ez a szerep. Ő volt az énekes, a frontman, ezért aztán valahogy… adta magát a dolog. Ugyanúgy, ahogyan az is, hogy most Frank teszi ugyanezt. Persze, kérdéses, hogy a sivatag közepén miért is kell feltétlenül elöl menni valakinek, mellesleg szabályosan, libasorban, forgalommal szemben egy olyan úton, ahol valószínűleg nagyjából hetek óta nem járt autó. De hát a megszokás nagy úr… Ennek ellenére Frank kezdett elbizonytalanodni. A benzinkút is kihaltnak tűnt, Malcolm eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, és Frank hirtelen rádöbbent, hogy ha történetesen tényleg nem kerül elő többet, akkor ők soha az életben vissza nem találnak a buszhoz… Legföljebb a lábnyomaikat követve. Amiket pillanatok alatt elsöpör majd a leggyengébb szellő is, és ők ott állnak a sivatagban, egy elhagyott út közepén, magányosan, dacolva a gyilkos nappal… Valami különös, megfoghatatlan izgalom lett úrrá rajta a gondolattól. Olyan valószerűtlen volt ez az egész, hogy lerobbantak, hogy eltévedtek, hogy most itt vannak, tényleg, mint valami katasztrófafilmben! Vagy horrorfilmben, ahol a gyanútlan vándorok beveszik magukat az elhagyottnak tűnő benzinkút poros szobáiba, ahol nyikorog a padló, régi újságok megsárgult maradványai hevernek a pulton, romlott sajtok penészednek a hűtőben; és éjjel, amikor a fiúk a pókhálós rekeszekben talált lejárt söröket kortyolgatják jókedvűen, hangos pukkanással kialszanak a régi villanykörték, maguktól csapódnak be az ajtók, hogy képtelenség kinyitni őket, és odalentről, a pince szurokfekete mélyéről felhangzik az a vérfagyasztó kacagás, és a láncfűrész kegyetlen sikoltása…

- Az anyád úristenit!

Frank meghökkenten kapta fel a fejét, és még éppen látta, ahogy Malcolm zömök alakja vágódik ki a benzinkút ajtaján, és jajgatva nekiiramodik a sivatagnak. Egy sötét ruhás nő szaladt utána, de végül megtorpant az épület sarkánál az árnyékban, onnan kiabált utána.

- Malcolm Westblurry! Nem hallod? Azt mondtam, hogy idejössz! Malcolm! MALCOLM! Eeeh…

Bosszúsan legyintett, és visszaindult a házba. Egy pillanatra mintha megtorpant volna, ahogy észrevette Franket, de végül eltűnt az ajtóban. Frank elvigyorodott magában. Ennyit a kihalt benzinkútról…

Egy kissé megint előresietett, mert sehogysem bírt tovább a kíváncsiságával, így aztán ő belépett be elsőként a boltba. Meglepően tiszta volt, és meglepően modern. A falak és a polcok fehérek, a padló téglavörös járólappal borítva, a négy sarokban négy hangfal, amiből most is halkan szólt a zene, a pénztárnál még bankkártyaolvasó is akadt. Persze, nincs ebben semmi meglepő, ez a huszonegyedik század, ahogy Bob ordította világgá az imént… Frank alaposan körbenézett, aztán megindul a legközelebbi sorhoz. Csupa tisztítószer, szivacs, négyféle elem, kétféle autófényező paszta, és…

- Segíthetek?

Frank holtra váltan pördült meg a tengelye körül. A nő, aki az imént olyan mérgesen kiabált, most halvány mosollyal az arcán nézett rá. Legföljebb negyven év körül lehetett, hosszú, fekete haját hátul fogta össze, a szemei egészen sötétkékek voltak, a bőre fehér, bokáig érő fekete szoknyája és a szintén fekete, pántos topja valami furcsa, csöndes szomorúságot kölcsönzött neki. Hosszan nézett Frankre, nyugodtan, figyelmesen, de egy cseppet sem tolakodóan, mintha valóban egyetlen értelme az volna az életének, hogy kiszolgálja a vásárlóit. Frank nem volt hozzászokva ennyi figyelemhez, legalább is nem ennyire… közeli figyelemhez, így nem is állhatta soká azt a különös pillantást.

- Hát... Izé… kicsit eltévedtünk… - felelte zavartan. Ettől mintha az a furcsa mosoly mintha erőre kapott volna egy kissé.

- Megesik. Merre tartanak?

- Hát?... Izééé... Fogalmam sincs. – Egy pillanatra mintha csodálkozás fénye csillant volna abban a két kék szemben - Nem én vezettem – tette hozzá Frank védekezésül, és csöndben megállapította magában, hogy nagyjából reggel volt utoljára ennyire zavarban, amikor Malcolmot akarta a buszhoz csábítani…

- Összefutottunk Malcolmmal, ő mondta, hogy itt esetleg… lehet telefonálni. Tudja, nincs térerő.

- Ó, persze. Itt kimegy, baloldalt lesz a fülke.

Frank rábámult.

- Fülke?...

- Ha nincs aprója, tudok váltani – felelte a nő, és megint mosolygott. Frank erre már végképp nem tudta, mit felelhetne, de szerencsére nem is volt rá szükség, mert végre befutottak a többiek is. Ray lépett be elsőnek, és tekintetével azonnal őt kereste. Frank villámgyorsan mellette termett.

- Van apród?

- Hogy mim?

- Telefonra.

- De hát már van térerő.

Frank meghökkenten nézett rá.

- Tényleg?

- Aha. Bob mondta.

- Ja… lenyugodott végre?

- Az túlzás… De minek neked telefon?

- Mi?

- Te nem is akartál hazatelefonálni. Csak Bob sírt érte.

Frank rámeredt. Nem is csak azért, mert Raynek igaza volt, hanem mert hirtelenjében azt sem tudta volna megmondani, hogy tulajdonképpen miért is jöttek ide? Ja, hogy a busz…

- Ne toporogjatok már az ajtóban! – hallatszott Mikey bosszús hangja valahonnan a háta mögül, amitől Frank végképp borzasztó szerencsétlennek érezte magát. Sietve félre tipegett hát az útból, hogy beengedje a többieket is, aztán jobb híján újra végigpillantott a bolton. Most, hogy öten szorongtak már a polcok közt, nem is tűnt olyan tágasnak… És senki sem téblábolt a polcok közt. Franket újra elfogta az a különös érzés, mintha szellemországba csöppent volna. Annyira nem volt itt senki és semmi, csak ez furcsa mosolyú, fekete ruhás nő… Frank hirtelen rádöbbent, hogy nem is hallotta a lépteit. Talán nincsenek is. Talán tényleg csak szellem?... Tulajdonképpen poén lenne, ha léteznének szellemek, nem?...

Akárhogy is, az biztos, hogy nem kell attól félniük, hogy a média megneszeli, milyen galibába keveredtek. Ha van is itt még emberi kommunikációra képes létforma rajtuk kívül, annak aligha van a leghalványabb fogalma is róla, hogy mi az a My Chemical Romance… Ez egy pillanat alatt jobb kedvre derítette Franket. Nem, mintha nem szerette volna, hogy lépten-nyomon megállítják az utcán egy-egy képért vagy aláírásért, most mégis megkönnyebbült egy kissé. Már az sem zavarta, mennyire hülye helyzet is ez, hogy itt állnak egymás mellett öten, egymásra pislongatva, de egyikük sem pontosan tudja, mit kéne most mondani. Malcolm felszívódott, ők meg… mint az óvodában!

A bejárattal szemközti pult felé pillantott, mert mintha motozást hallott volna. És valóban, kisvártatva fel is bukkant a már jól ismert arc a pénztárgép mögött, és ahogy Frank ránézett, a nyugodt, kék szemek rezzenéstelenül állták a pillantását. Nem. Ennek a nőnek aztán fogalma sincs, hogy kiket sodort a benzinkútjára a balsors… Persze, kérdés, hogy kik is ők valójában? Öt szomjas kölyök – najó, férfi – akiknek sürgősen kell egy szerelő, vagy legalább egy teherautó, ami elvontatja a buszt a legközelebbi szervizig, vagy egy világhírű zenekar, ami az idióta énekesnek köszönhetően a sivatagban rekedt, hónapokra elegendő bulvárhírrel látva el a médiát… Frank inkább az elsőt választotta. Ennek fényében melegen ránevetett a nőre, mire az gyorsan elfordította a fejét, hogy szemügyre vegye a társaságot.

- Adhatok esetleg… - Tekintete végülis a legékesebb és legkedvesebb bájvigyorát felöltő Gerardon állapodott meg. – Kávét?...

Ötésfél

Elaludhatott, mert arra eszmélt, hogy valami éles, fehér fény világít az arcába. Fintorogva elfordult, de azonnal feljajdult a mozdulattól. Minden tagja elgémberedett, különösen a nyaka… Hát persze, nem túl okos dolog egy autóban éjszakázni…

Bosszúsan fordult a fényforrás irányába. A parkoló túloldalán éppen ekkor állt meg egy fekete terepjáró. Sötétített ablakai mind felhúzva, így nem lehetett tudni, hányan ülnek benne. Gerard nem is nagyon akarta. Egy cseppet sem volt bizalomgerjesztő látvány az az autó az éjszaka közepén… Hűvös volt, az eső is szemerkélt, és ő ott ült egyedül a Dodge-ban, egy kihalt bevásárlóközpont még kihaltabb parkolójában, a hűvös csillagok alatt… Nem, határozottan nyugtalanító volt most az az autó!

Hát még amikor kis idő múltán kinyílt az ajtaja!

Gerard előtt felrémlett vagy egy tucat horrorfilm, ahol sötét éjszakán magányos autósokra láncfűrésszel vadászó, eszelősen vigyorgó pszichopaták hozzák rá a frászt a nézőre, és egy pillanatra komolyan kísértést érzett rá, hogy elhajtson, de végül nem tette meg. Mindazonáltal egy kissé hevesebben dobogó szívvel figyelte a kiszálló alakot. Egyenesen felé tartott, nem túl sietősen, de nagyon is határozott léptekkel. Sötét volt, így Gerard a parkoló lámpáinak gyér világításában akkor sem láthatta volna az arcát, ha nincs rajta a fekete kapucni.

Az alak végül egész a kocsi mellé ért, és kissé lehajolva megkocogtatta az üveget. Frank volt az. Gerard már nyitotta is az ajtót maga mellett, hogy helyet adjon a fiúnak, de az megrázta a fejét, hogy nem akar beszállni, így végül csak letekerte az ablakot.

- Hát te?

Frank nem felelt azonnal, csak alaposan végigmérte a fiút. Tekintete végülis a hófehér szívott haján állapodott meg.

- Semmi. Látom, tényleg levágtad.

- Jah.

- Jól áll.

- Kösz.

Hallgattak.

- Figyelj, Gerard, tudod te, milyen rohadt késő van?

- Nem.

- Hajnali fél három.

- Akkor nem otthon kéne szundikálnod? – vágta rá Gerard élesen. Frank nem úgy tűnt, mint aki megsértődött. Igazából a művelődési ház teraszán lezajlott beszélgetésük óta nemigen sértődött már meg semmin.

- Aludtam is, ne félj. Csak aztán Lindsey hívott, hogy mit tudok rólad, mert nem veszed fel neki a telefont.

Gerard hallgatott. Tényleg nem vette fel a telefont. Frank folytatta.

- Szólhattál volna neki. Eléggé aggódott.

- Nem kellett volna.

- Mikey is.

- Semmi bajom!

- Jó, nekem végülis töknyolc…

Frank megint vállat vont. Nem mondhatni éppen, hogy duzzogott volna, mindösszesen csak… Mindösszesen csak nem kérdezett már. Elvégre is, nem kötelező, hogy bárki bármit is elmondjon neki, nem igaz? És ő sem köteles hű barátként tűzön-vízen át megtenni mindent valakiért, aki… Nos, igen, aki ilyen csúnyán elküldte a fenébe.

Gerard százszor is megbánta már, amit a művelődési központ tetőteraszán mondott Franknek, de most, hogy itt volt, most újra fellobbant benne a düh. Vagy talán csak a dac, a büszkeség?... Frank közömbösnek, mi több, kelletlennek tűnt, amiért itt kell lennie, nyilván csak baráti szívességből tette, és Gerard hirtelen nagyon szerette volna, ha megint megkérdezné tőle, hogy mi a baja… De Frank nem kérdezte meg. Így hát inkább ő tette fel a kérdést.

- Hogy találtál meg?

- Mattnek van az a haverja, tudod, a rendőrségen. Mikey kisírta nála, hogy mérje be a mobilod.

Gerard elfordult, és kibámult a szélvédőn.

Szóval, Mikey. Hát persze. Végülis, az öccse… Biztosan őt is Lindsey hívta, amiért nem vette fel neki a telefont. Szegény Mikey, mindig a legrosszabbra gondol… Mondjuk, hogy a bátyja leugrott egy hídról, vagy a vonat alá feküdt, vagy valami… Gerard mégsem érzett most lelkiismeret-furdalást emiatt. Hiszen ez így természetes, nem igaz? Az emberért nyilván aggódnak a szerettei, ha csak úgy eltűnik… Újra Frankre nézett, és valami furcsa, sajgó fájdalom hasított a gyomrába, hogy sírni tudott volna. Frank arcán nyoma sem volt annak a jól ismert vidámságnak, szemében nem csillogott az a napok óta ott lappangó, visszafojtott aggodalom. Unottnak tűnt és álmosnak, egyszerűen csak álmosnak, és Gerard hirtelen rádöbbent, hogy csalódott. Azt szerette volna, ha Frank is játssza tovább az aggodalmaskodó barát szerepét. Ha most is csak azon járna az esze, hogy vajon mi ütött az ő drága jó Gerardjába, miféle gond-baj érhette, amitől ennyire kifordult magából, és faggatná, egyre csak faggatná, ő pedig századszorra is nem felelhetne neki, ha kitölthetné rajta az összes dühét, félelmét és tagadását… De Franknek már legföljebb csak a jó puha ágyán jár az esze, nem pedig egy élőhalott lelki nyavajáin… Nem, Franket már nem érdekli.

Ő már senkit sem érdekel.

És ez így helyes.

Egy halott hagyja csak élni az élőket, hagyja, hogy éljék az életüket, amíg lehet, nem igaz? Így helyes. Ha elfelejtik. Ha minél inkább távol kerülnek egymástól, hogy aztán ne fájjon majd annyira, amikor…

A torkát szorongatta a sírás. Miért nem kérdez Frank semmit?!

Hogy lehet, hogy az a néhány meggondolatlan szó ott a teraszon ilyen… egyszerűen lerombolt köztük mindent?

Mi lehetne erre engesztelés? Miért nem elég egy bocsánat? És miért olyan elviselhetetlen már a gondolata is, hogy kimondja azt, „bocsánat”?... Hogy azt mondja, „bocsáss meg Frank, nem úgy gondoltam”?

Miért nem kérdezi meg most senki, hogy mi a baj?!

Dühös lett, dühös és elkeseredett, de a fájdalom a gyomrában csak nem akart szűnni. Nem lehet, hogy ennyi az egész…

Mi van, ha Franket tényleg nem érdekli már ez az egész? Hiszen semmit sem kérdez… Persze, az csak jelent valamit, hogy most ő van itt. Biztosan… Naná, hogy ő, hiszen ő lakik legközelebb.

Ez a gondolat valósággal fejbe vágta. Frank észrevehette ezt, mert mintha közelebb hajolt volna egy kissé.

- Részeg vagy?

Gerard felrezzent.

- Mi?...

- Szívtál, vagy részeg vagy?

- Semmi bajom!

- Jól van na, csak kérdeztem. Nem szoktál a kocsiban éjszakázni… Hívjak taxit?

Gerard hallgatott egy percig. Taxi…

- Kösz, nem kell.

Frank mintha sóhajtott volna, és Gerardnak megint összeugrott a gyomra. Megkönnyebbült volna, amiért nem kell taxira költenie?... Miért nem kérdez semmit? Miért nem mond semmit? Csak annyit, hogy gyere, Gerard, hazaviszlek. Ehelyett most taxi…

Taxi.

- Jól van – mondta lassan Frank, és felegyenesedett. Gerardnak megdobbant a szíve, és vadul felé kapta a fejét, de Frank a jelek szerint nem vette észre. Megpaskolta néhányszor a kocsi tetejét, aztán csak annyit mondott.

- Menj haza, Way.

Aztán zsebre vágta a kezeit, és kényelmesen, ahogy jött, visszaindult a terepjáróhoz. Gerard egy pillantással sem követte.

Félt, hogy akkor elsírja magát.

Épp csak derengeni kezdett a szomorú hajnal, esőtől nehéz, sebesen úszó fekete felhőket lökve a lassan szürkülő égre, amikor Gerard sóhajtva megtorpant a lépcsőn. Jó környéken lakott, ahogy mondani szokták, már lassan egy éve; az utcákat mindig felsöpörték, a járdák mentén gondosan nyírt fák sorakoztak, könnyű levélszőnyeggel üdvözölve a hűvös, őszi félhomályt. Gerard felnézett az előtte magasodó épületre. A régi bérház földszinti ablakain virágládák sorakoztak, a kipufogógáztól szürkéllő téglafal, a vaskorlát a bejárathoz vezető hat lépcsőfok mentán, a téglacsipkés ablakok, mind-mind máris a szívéhez nőttek. Fáradtan lökte be az ajtót, és a rövid, sötét kis lépcsőházon átvágva felballagott a másodikra. Megint csörgött egy sort a kulccsal, mire kinyitotta végre a lakás ajtaját, aztán ahogy belépett, gyorsan be is zárta maga után, és hátát a deszkának vetve fáradtan lehunyta a szemét.

Jó volt itthon lenni, magányosan. Az üres lakás nyomasztó csendje csak elmélyítette a fájdalmát, amiért úgy elmarta maga mellől Franket. Mert az ő hibája volt minden. A rák hibája… Most mégis, jól esett ez a kín. Megkönnyebbült tőle, mintha máris megbűnhődött volna. Pedig sohasem bűnhődik meg. Mert erre nincs bocsánat…

De talán jobb is így. Frank inkább csalódjon, mint hogy végignézze, ahogy ő…

- Gerard?

Gerard összerezzent, és kinyitotta a szemét. Az előszoba ajtajában Lindsey bukkant fel, kinyúlt, szürke pólóban, amit pizsamának használt. Halványan elmosolyodott, és a döbbent Gerard nyaka köré fonta a karjait.

- Hülye állat, szétaggódtam magam – mondta egy csöppet sem mérgesen. Gerard megint lehunyta a szemét, úgy szorította magához a lányt, arcát a selymes, sötét tincsekbe fúrva.

Annyira szereti ezt a nőt, annyira… kibírhatatlanul szereti! Annyira, hogy azt egyszerűen nem lehet elviselni!

Ha Ő nem lenne, semmi sem lenne ilyen bonyolult. Megbirkózna a tudattal, hogy meg fog halni, hiszen mindenki meghal egyszer, nem igaz? Ez az élet rendje… Igen, megbirkózna vele. Segítene Mikeynak is. Kipróbálnának mindent, amit eddig sohasem mertek, isten bizony, még arra a rohadt hullámvasútra is felülne vele, csak Mikey kedvéért, amiért nagyjából… hat éves kora óta könyörög neki, és… igen, talán még boldog is lehetne, amiért boldoggá teszi az öccsét. Mert az a fontos, hogy ő rendben legyen. Meg a többiek is, anya, apa, az egész család, nameg persze a fiúk, Ray, Matt, Frank… Tudna nekik segíteni megbirkózni ezzel a pár hónappal, ami még maradt neki. Hiszen olyan könnyű beletörődni abba, ami megváltoztathatatlan, ha közben öröm és szeretet veszi körül az embert, nem igaz? De Lindsey…

Égette, marta, tépte a düh, a kínzó vágy - mit vágy, követelés –, mert Lindsey más volt. Mindenki másnak adhatott boldogságot, de Lindseytől ő akarta elvenni a magáét. Ebből nem engedett. Nem engedhetett. Egyszerűen képtelen volt rá. Bárki mástól el tudott volna búcsúzni, akár most, ebben a pillanatban, de Lindsey… Tőle nem! Ezzel nem lehet megbékélni, ezt… ezt nem lehet kibírni!

Egyszerre őrjöngött benne a düh, a kétségbeesés, a szerelem, mindaz, amit Lindsey két sötét szeme ígért, az a különös, megfejtetlen és talán megfejthetetlen titok, amitől az első pillanatban lángba borult az egész teste, ami így megbabonázta, ami felülírt mindent, ami addig őt, Gerard Wayt jelentette. Az a titokzatos, félelmetes és izgalmas sejtelem, ami úgy áradt abból a fekete szempárból, Lindsey egész lényéből, olyan természetesen és megállíthatatlanul, mint az óceán. Amiről nem mondhatott le. Lindsey jelentette a múltat, mert minden ocsmány és undorító pillanat, minden bűn és mocsok ellenére is most itt volt, jutalom a kitartásért, a rengeteg vakvágányért, amiért ő mégis az életet választotta minden döntésével… Nem is, jutalom magáért a létezésért. És Lindsey volt a jövő is, az ígéret az életre, a legmélyebb, legkínzóbb vágy, a tökéletesség megtestesülése – Lindsey.

De amikor megkapod azt, ami tökéletes számodra, akkor nincs tovább. Nincs többé értelme az életednek. És meghalsz…

- Gerard.

Gerard ösztönösen mégjobban magához szorította egy pillanatra Lindseyt, de az végül kibontakozott az öleléséből. Ez kissé magához térítette Gerardot. Hirtelen rádöbbent, mennyire fáradt, de mielőtt még megmozdulhatott volna, Lindsey bohókásan beletúrt a hajába.

- De fura…

- Nem tetszik?

- Nem tudom. Majd még eldöntöm. – Újra közelebb lépett Gerardhoz, és megcsókolta. Nem volt igazi csók, inkább csak amolyan üdvözlés, és nem is tartott egy másodpercnél tovább.

- Baromi késő van.

- Tudom - felelte Gerard egy kissé talán bűntudatosan. Aztán eszébe jutott valami.

- Hogy jöttél be?

- Mikey engedett be a pótkulccsal – felelte Lindsey huncutul, aztán belibbent a nappaliba. Gerard követte. Sírni tudott volna. És most már nem Frank miatt, hanem mert az az apró kis csók olyan mindennapi volt, olyan… közönséges. Amikor találkoztak Lindsey-vel, mindig ezt csinálták. Ahogy mindenki más is ezt csinálja. Annyira hétköznapi…

Nem mondhatja el Lindseynek, hogy beteg. Nem teheti meg. Nem akart búcsú-ízű csókokat. Egyáltalán, nem akarta Lindseyt szomorúnak látni, egy pillanatig sem! Őt nem tudná meggyőzni róla, hogy minden rendben, hogy van még egy kis idejük, együtt… Nem, vele soha nem elég az idő! Soha!

De legjobban mégis attól félt, mi több, rettegett, hogy Lindsey nem marad vele. Hogy teher lenne neki ez az egész. Persze, lehet, hogy így sem marad vele… Sőt. Biztos, hogy nem. Miért maradna? Miért szeretne egy… egy olyan embert, mint ő?... Gerard nem tudta volna megmondani pontosan, milyen ember is ő. Minden esetre Lindseyről sem tudta. Az a két fekete szem… Rejteget valamit. Mindig csak rejteget…

Lindseynek ez talán csak játék. Ismerkedés. Közös a szakmájuk, közös a társaságuk – hát miért ne? Ideális helyzet egy párocskának, ha el kell ütni valamivel az időt. Mert neki van ideje. Előtte az egész élet… Gerard kibírhatatlan féltékenységet érzett, amiért Lindsey egészséges. És minden pillanatban, amikor csak vele volt, úgy érezte, mintha tőle rabolná el az időt. Mintha meglopná Lindseyt…. Ellenállhatatlan kényszer hajtotta előre, már majdnem elhitte, hogy amikor Lindsey vele van, olyankor megáll az idő. Olyankor nem csak perceket, órákat, de éveket lop magának. Életet…

Arra eszmélt, hogy Lindsey a kezébe nyom egy üveg bort. Gerard meghökkenten meredt rá.

- Ez… mi ez?

- Kóstold csak meg! – felelte a lány huncutul. Gerard beleszagolt a pohárba. Furcsa, fanyar illat csapta meg az orrát, hogy összefutott a nyál a szájában.

Persze, ő nem ihat…

- Én nem ihatok.

- Ugyanmár - somolygott Lindsey. – Majd én vigyázok rád.

Annyi gyengédség volt a hangjában, hogy Gerard legszívesebben azonnal addig csókolta volna, amíg… amíg el nem viszi a rák! Belekortyolt a borba. Jólesően hűvös és selymes volt.

Lindseyre nézett a pohár fölött.

- Mit ünnepelünk?

- Még semmit – felelte a lány, és lassan elhalványult a mosoly az arcán. - Kérdezni szeretnék valamit tőled.

Gerard szíve megdobbant. Elfogta a nyugtalanság. Ha Lindsey valahogy… megsejtette, hogy ő… ő…

- Gerard.

- Igen?

Lindsey hallgatott egy pillanatig. Tekintetében most valami különös, csöndes öröm keveredett a reménytelenséggel, ahogy mélyen Gerard szemébe nézett.

- Leszel a férjem?

25. Lorainne

Kobra inkább dühös volt, mint aggodalmas. Gyűlölte, amikor Ghoul a régi önmaga szerepét alakítja. Egyszerűen gyűlölte! Persze, ő is tudta, hogy a fiú mit sem változott valójában, ettől függetlenül meg tudta volna fojtani azt a bizonyos régi Ghoult, aki vészhelyzetekben is mindig a saját játszmáit játssza.

Mert hát most miről szól ez az egész?

Természetesen nem róluk. Nem arról, hogy az ő életüket félti, dehogyis! Csupán csak arról, hogy képtelen elviselni, hogy Korse jobb volt nála, és olyan helyzetbe kényszerítette, ahol ő diktálja a feltételeket. Ghoul ehhez nem volt hozzászokva.

Kobra viszont ahhoz nem volt hozzászokva, hogy ilyen mértékben semmibe veszik a döntéseit.

- Megfojtom, esküszöm, megfojtom… - sziszegte dühösen, és ha abban a pillanatban hirtelen ott termett volna Ghoul, alighanem be is váltotta volna a fenyegetését. Helyette azonban csak Jet Star volt ott, és Poison, aki legalább olyan dühösnek tűnt, mint ő.

- Húzzunk már le innen!

- És mégis hogy?! - csattant fel Kobra. Poison perzselő pillantást vetett rá.

- Van pisztolyod, nem?

- Várjunk még egy kicsit - mondta gyorsan Jet Star, mert Kobra arca riasztóan elsötétült. Poison villogó szemekkel nézett rá.

- És mégis, mi a fenére?!

- Csak pár perc, amíg Ghoul…

- Ghoul kurvára nem fog visszajönni!

- Persze, hogy nem - felelte Kobra sötéten. Aztán minden átmenet nélkül röhögni kezdett. Poison elképedten meredt rá. Megőrült?... Jet Star a jelek szerint szintén meglepődött egy kissé, de hamarabb magához tért, mint Poison, mert a nevetéstől még mindig rángatózó Kobra fölött átnyúlva finoman vállba bökte a fiút, hogy magára vonja a figyelmét.

- Ghoulnak néha elég… lehetetlen ötletei vannak, de általában beválnak - mondta, csak hogy lenyugtassa kissé, de azonnal tudta, hogy nem járt túl nagy sikerrel, mert Poison a szokásosnál is utálkozóbb pillantással díjazta a mondatot.

- Bocs, de kurvára nem bízom Ghoulban meg a lehetetlen ötleteiben!

Kobra horkantva újra felröhögött, ami még inkább feldühítette Poisont.

- Fogd már be!

Kobra válaszra sem méltatta. Végül azért mégiscsak sikerült úrrá lenni az arcizmain, amiben nagy szerepet játszott, hogy egy eltévedt lövedék egyenesen az orra előtt csapódott a domboldalba, tekintélyes mennyiségű homokot vágva az arcába. Ezt valamiért Poison találta olyannyira viccesnek, hogy kacagnia kellett, mire ő is kapott egy adagot.

Ez végre magához térítette. Döbbenten rezzent össze, de aztán megértette. A BL/I-sek, bár a homok miatt nem láthatják őket, elég közel vannak hozzájuk, hogy hallani viszont halljanak. Vagyis, most kezd érdekes lenni a dolog…

Pontosabban mostantól tényleg halálos.

Megpróbálta visszafojtani a kitörni készülő köhögésrohamot, de ez nem volt egyszerű feladat, tekintve, hogy orrán-száján folyt a homok, ráadásul az égvilágon semmit sem lehetett látni… Aztán csend lett. Egyetlen lövés nem dördült, egyetlen parancsszó nem harsant többé, még a domb kavicsos oldalán felfelé tartó drakuloidok léptei is elhaltak. A három fiú összenézett. Poison kis híján még a száját is eltátotta meglepetésében.

- Most ez... mi?

- Ez Ghoul! - vágta rá Kobra szinte büszkén. Egy pillanatig még feszülten figyelt, de még mindig nem hallott semmit, csak a homok kavargott körülöttük lomhán.

- Menjünk. Jet, fedezz - mondta, azzal felállt, és a lehetőségekhez képest halkan megindult lefelé a domboldalon. Senki sem lőtt rá. A magában füstölgő Poison és a kissé lemaradó Jet Star követte.

Baj nélkül érték el a Cadillacet. Kobra laposan újra körbesandított, de egy lélek nem volta közelben.

- Szerinted működik még? – kérdezte lemondóan a mellé toppanó Poisontól. A fiú megvonta a vállát. Őt nem győzte meg a csend. Viharszaga volt…

- Próba szerencse.

- Najah… Szállj be.

- És Ghoul? – tette fel a kérdést Poison, csak a biztonság kedvéért. Mert hát Flaggy Bear esete óta ugyebár világos, hogy ez csak költői kérdés lehet, de hát most mégiscsak Ghoulról van szó, akinél meg ugye az a szabály, hogy nincs szabály… Kobra az ajkába harapott, és nagyon jelentőségteljesen nézett a melléjük érkező Jet Starra, de a férfi nem soká tétovázott.

- Megoldja – mondta – menjünk.

Poison egy csöppet meglepődött ezen, de kivételesen nem tiltakozott. Nem ismerte a terepet, így aligha találhatott volna ki jobb tervet a menekülésnél, ráadásul abban sem volt biztos, hogy annyira nagyon szeretné viszontlátni Ghoul vigyorgó pofáját… Persze, lehet, hogy most nem vigyorogna… Mindegy, a lényeg, hogy határozottan nem akarta viszont látni!

Erről eszébe jutott Squealer, akit viszont már akkor sem fog, ha akarná. Összeugrott a gyomra. Nem szólt semmit, csak gyorsan Jet Star mellé csúszott az ülésre. Megint a férfi vezetett, valami olyasmi megfontolásból, hogy jobb, ha nem bízza Kobrára a kormányt, mert a maradék autót is tönkre teszi. És valóban, a Cadillac rég volt már ilyen borzasztó állapotban… Fél oldala kilyuggatva, mint a szita, a másikon a toronnyal esett ütközéstől úgy behorpadt az ajtó, hogy egészen az ülés fölé hajlott, a csomagtartó teljesen szétlőve, az összes lámpa kitörve, és visszapillantóból is már csak egy volt meg, a középső – és mindent vastagon belepett a homok.

Jet Star megvárta, míg Kobra is mögéjük huppan a hátsó ülésre, aztán mély sóhajjal elfordította a kulcsot. A motor erőlködve felhördült, és borzasztóan beteg hangja volt, de beindult. Jet Star szinte vidáman nézett hátra Kobrára.

- Azért a régiek még tudtak kocsit csinálni, mi?

- Inkább tűnjünk már el innen! – felelte a fiú mérgesen.

Jet Star mosolyogva vállat vont, aztán cinkosan Poisonra kacsintott, és rátaposott a gázra.

Volt annyi esze, hogy ne kerülje meg a dombot, inkább a hosszabb utat választotta vissza, a hajdani autópálya felé. Jól is tette! Mire az útra értek, máris feltűnt mögöttük egy fehér Pontiac, szélvédőjén meg-megcsillant a napfény, ahogy az egyenetlen talajjal küszködött. Poison gyanította, hogy a motorhang csalta ide.

Az aszfaltra érve aztán sikerült egérutat nyerniük a BL/I elől, legalább is úgy tűnt, a Pontiac lemarad annyira a homok és kövek közt, hogy lőtávolságon kívül kerüljön, ráadásul Jet Star is keményen taposta a gázt, mit sem törődve a motor egyre nyugtalanítóbb hangjaival. Egy darabig csend volt. Kobra egyre csak a háta mögé tekintgetett. A Pontiac végre ráfordult az aszfaltra, és most kitartóan követte őket. Aztán eltűnt egy percre a szeme elől, ahogy a Cadillac áthajtott egy könnyű kis emelkedőn.

- Mennyi benzin van? – kérdezte Kobra. Jet Star a műszerfalra pillantott.

- Nagyjából öt mérföld.

- Jó. Állj meg.

- Hm?

- Nem hagyom ott.

Jet Starnak nem volt szüksége rá, hogy megkérdezze, kiről van szó. Elgondolkozva fürkészte a barátja arcát a visszapillantóban.

- Mennünk kéne, Kobra…

- Menjetek.

Jet Star megint hallgatott egy pillanatig, de végül némán bólintott, és az út szélére kormányozta az autót. Kobra meg sem várta, míg megáll, már tépte is fel az ajtót, és ugrott ki az ülésről. Aztán visszahajolt még egy pillanatra.

- Jet.

- Hm?

- Vigyázz rá, jó? – mondta halkan, és fejével alig észrevehetően Poison felé bökött. Jet Star mintha elmosolyodott volna egy pillanatra.

- Persze.

Kobra bólintott, és már ott sem volt. Poison döbbenten nézett utána, és próbálta nem figyelembe venni az utolsó mondatot, és ez sikerült is, mert Jet Star félelmetes erővel esett neki a gázpedálnak, valósággal belepréselve őket az ülésbe. A motor felhördült, olyan hangosan, hogy Poison kétszer is meggondolta, megszólaljon-e? Végül nem bírt a kíváncsiságával. Hátranézett. Kobrát már nem látta sehol, alighanem lehasalt valahol a homokba, hogy a felbukkanó Pontiac se vegye észre. Poison újra előre fordult az ülésen, és gyanakodva sandított Jet Starra.

- Kobra most…?

- Hm?

- Most… komolyan visszamegy oda?

Jet Star bólintott.

- Gyalog?!

- Kobra sok bolondságra képes Ghoulért.

- És a szabály?

- Milyen szabály?

- Hogy nem kockáztattok senkiért és semmiért.

- Amiről Defying nem tud, az nem fáj neki – felelte Jet Star nyugodtan. Poison meghökkenten meredt rá, de a férfi szemmel láthatólag nem gondolta úgy, hogy bővebb magyarázatra is szükség volna.

Egy darabig csend volt hát, míg Poison próbálta legalább részben értelmes egésszé rakosgatni össze a darabokat, kevés sikerrel. Aztán arra személt, hogy Jet Star megint az út szélére kormányozza a kocsit, és leállítja a motort. Csodálkozva nézett rá, de a férfi nem viszonozta a pillantását. Kiszálltak, és nekivágtak a sivatagnak.

- Innen akarsz hazagyalogolni?

- Én nem vagyok Ghoul – felelte Jet Star egy cseppet sem dühösen vagy sértődötten, és Poison meg mert volna esküdni rá, hogy mosolyog.

Végül alig ötven méterre az úttól álltak meg. Jet Star a kocsiban hagyta a kabátját, így most egy szál pólóban hasalt le a földre. Poison kissé csodálkozva feküdt mellé, de a férfi szerencsére tényleg még csak nem is hasonlított Ghoulra, mert rögtön, részletesen felvázolta a tervét. És nem is volt olyan rossz terv…

Beszórták egymást homokkal, jó vastagon, aztán fegyverrel a kézben vártak. Idegőrlő egy várakozás volt, ráadásul tele volt minden bogarakkal, így Poison korántsem volt benne biztos, hogy az izgalomtól érzi úgy, hogy hangyákkal van tele a nadrágja…

Alig néhány percig feküdtek így a homokban, mire felbukkant az őket üldöző Pontiac. Lassított, aztán megállt úgy ötven méterre a magára hagyott autótól. Poison ujja önkéntelenül is megfeszült a ravaszon, de gyorsan el is engedte. Bolondság lenne most lőni… A kocsi lassan közelebb gurult a Cadillachez, aztán megelőzte, és újra megállt. A benne ülők valószínűleg nem értették, mi történhetett, és csapdát sejtettek. Poison kuncogott. Hát valóban csapda! Aztán eszébe jutott, hogy még a BL/I sem lehet annyira bolond, hogy rögtön bele is sétál… Óvatosan Jet Starra sandított.

- És most? – kérdezte halkan.

- Türelem.

- Nem fognak kiszállni.

- Dehogyisnem.

- Tudják, hogy készülünk valamire.

- De kötelességük ellenőrizni és begyűjteni minden magára hagyott autót.

Poison elmerengett ezen egy pillanatig. De hisz ez egyszerű, legföljebb letagadják, hogy láttak itt bármiféle autót… Jet Star megérezhette, mi jár a fejében.

- Ki kell szállniuk – mondta. - Minket keresnek, úgyhogy kénytelen kideríteni, hova tűntünk. Korse nemigen tolerálja a kudarcokat.

Poison nem felelt, csak alig észrevehetően bólintott.

A Pontiac nem mozdult. Hosszú percek teltek el, a motor még mindig járt, és Poison kezdett igencsak a tűrőképessége határára kerülni. Mi lesz már?... Mégsem volt olyan jó ötlet bevárni őket…

Észre sem vette, hogy türelmetlenségében egyre szaporábban veszi a levegőt, Jet Star viszont igen.

- Nyugi. Csak még egy kicsit bírd ki – suttogta. Hangjában nyoma sem volt rosszallásnak vagy bosszúságnak, legföljebb némi együttérzésnek, és Poison abban a pillanatban átkozta is a sorsot, nameg Defyingot, hogy Ghoult osztotta a nyakára Jet Star helyett. Mennyivel jobban járt volna úgy…

Aztán végre kinyílt a Pontiac ajtaja, és két drakuloid szállt ki belőle. Poison egész testében megfeszült a homokban, de türtőztette magát. Jet Starnak igaza van, nem lőhetnek, amíg nincs idekinn mind…

Újabb hosszú percek teltek el. A két egyenruhás apróra átvizsgálta a kocsit, és ahogy azt kell, meg is találták a lábnyomaikat. Ez volt az egész terv legveszélyesebb része – ha véletlenül azonnal követik is a nyomokat, akkor hiába az álca, biztosan észreveszik őket… De Poison most különös módon nem aggódott ezen. Így, hogy tudta, mi a terv, mi a feladat, nem volt olyan riasztó a kockázat sem… És különben is. Két menekülő, két pár lábnyom… A BL/I-nek semmi oka rá, hogy azt higgye, még mindig a közelben vannak, márpedig egy gyalogos hajszához – mert a Pontiac bármikor elakadhatna a homokban -, életbevágó a túlerő, így nem volt kérdéses, hogy a többieknek is ki kell szállniuk. Ha pedig egyszerre indulnak el a nyomokon, akkor nekik nyert ügyük van…

Így is lett.

Mint kiderült, a Pontiacban négy drakuloid ült, és most mind a négy pisztollyal a kézben vágott neki a sivatagnak. Poison még mindig nem mozdult, csak a szeme sarkából sandított Jet Starra. A férfi sötét haja most sárgállott a homoktól, de így is elég hihetetlennek tűnt, hogy senkinek sem tűnik fel a jelenléte. Persze, ennyi kő meg száraz kóró közt, a földre hasalva, mozdulatlanul…

A négy alak gyorsan közeledett. Egyre inkább biztosa vették, hogy az ellenség elszelelt, mert óvatlanul felhagytak a libasorban való vonulással, hogy kényelmesebben haladhassanak. Jet Star csak erre várt. Villámgyorsan emelte feljebb a pisztolyát, és lőtt. Csak remélni merte, hogy Poison is ezt a pillanatot tartja a megfelelő pillanatnak, hiszen profi, vagy mifene… És nem is kellett csalódnia. 

Mindketten kétszer húzták meg a ravaszt, és négy drakuloid zuhant a földre. Arra sem volt idejük, hogy felfogják, mi történt velük.

Jet Star ösztönösen Poisonra nézett. Kobrának igaza volt. Nem gyáva, tényleg érti a dolgát, és még lőni is tud. Könnyű vele összhangba kerülni, szavak nélkül is tudja, érzi, mikor mit kell tennie. Lehet rá számítani. Nem úgy, mint Ghoulra, akinek túl snassz lett volna így elintézni ezt a négy rohadékot, és biztosan kitalált volna valami sokkal őrültebb tervet… Poison megérezhette magán a pillantását, mert ránézett, és mintha némi meglepetés csillant volna a szemében.

- Nem vagy semmi…

Jet Star rámosolygott. Poison hirtelen rádöbbent, hogy a mai napig talán nem is látta még mosolyogni. Egyáltalán. Gyakorlatilag nem is látta…

Hogy tud valaki úgy eltűnni azon a benzinkúton, hogy soha, senki nem találkozik vele?...

- Te se vagy semmi - mondta Jet Star illedelmesen, aztán felkászálódott a földről, és megpróbálta kirázni a hajából a homokot, kevés sikerrel. Poison követte a példáját.

Visszamentek a kocsihoz, de előtte még Jet Star szép sorban begyűjtötte a fegyvereket és gondosan, jó közelről fejbe lőtte a négy drakuloidot, csak a biztonság kedvéért. Aztán nekiállt szétszerelni a Cadillacet… Jobban mondva csak a csomagtartót akarta kinyitni, de ehhez végül Poison segítsége is kellett, annyira össze volt törve. Kisvártatva aztán előkerült egy gumicső, meg vagy négy üres kanna, és Jet Star nekilátott, hogy lecsapolja a Pontiac üzemanyagtartályát.

- Miért nem inkább ezzel megyünk tovább? – kérdezte Poison kissé értetlenül.

- Mert az veszélyes.

- Nincs, aki felrobbantsa – emlékeztette Poison, és nagyon remélte, hogy Ghoul kivételesen nem vágta át, amikor erről a… „biztonsági berendezésről” beszélt neki a Tónál. Jet Star kissé csodálkozva nézett rá.

- Tudsz a bombákról?

A fiú bólintott.

- Ghoul mondta. Amúgy… tulajdonképpen milyen bomba?

- Kis hatótávolságú rádióhullámokkal aktiválható, és rohadt nagyot durran.

- Aha…

- Majd mutatok egyet, Defyingnak van.

- Tényleg? – lepődött meg Poison. Jet Star újra a benzinnek szentelte a figyelmét, így csak vállat vont, de nem nézett rá.

- Defying minden szart összegyűjt. Szerencsére, különben nem biztos, hogy itt lennék most.

- Aha… Szóval miért nem megyünk simán csak ezzel?

- Mondom, hogy veszélyes.

- Mondom, hogy nincs, aki felrobbantsa.

- De ha idő előtt észrevesznek a bányánál, akkor lesz.

- Milyen bánya?

Jet Star jelentőségteljesen pillantott fel rá. Poison összeráncolta a szemöldökét. Aztán megértette.

- Na ne…

Jet Star végzett az első kannával, és maga elé rángatta a másodikat, de nem felelt. Poison kezdte elveszteni a türelmét.

- Na ne! Mi a francnak akarsz te oda visszamenni?

- Mondjuk úgy, én meg Kobrát nem hagyom ott.

Poison elképedten csak a fejét rázta.

Nem arról volt szó, hogy „semmit sem bízunk a véletlenre”, meg „a nagy számok törvénye”, meg „csak semmi kockázat”?

- Hülyeség visszamenni – mondta. - Öngyilkosság.

- Ugyan már. Nem sokan maradhattak, négyet leszedtünk.

- De ott van Korse.

Jet Star nem felelt.

- Vagy mégse akkora durranás az a Korse?

- Kobra számít rám, úgyhogy ha tetszik neked, ha nem, megyünk.

- Számít rád…

- Még ők sem lennének képesek innen hazagyalogolni, Poison.

Poisonnak ki tudja, miért, összeugrott a gyomra a gondolatra, hogy milyen pokoli is volt a múltkor az a húszegynéhány mérföld a Tótól a benzinkútig. Ez legalább négyszer annyi… Nem, tényleg nincs az az ember, aki kibírná!

Nem szólt hát többet, csöndben nézte, ahogy Jet Star halálos nyugalommal teletöltögeti a négy kannát, aztán a Cadillacbe önti, majd újra telerakja, és végül az egészet visszapakolja a csomagtartóba. Közben persze állandóan az utat leste, de a BL/I-nek híre hamva se volt. Szerencsére. Vagy ez nem is szerencse?... Ha az is, nem tart soká. Ez Murphy-törvény.

Semmi kedve nem volt megint összeakaszkodni a jó öreg Murphyvel. Épp elég volt mára Squealer…

Squealer.

Mikey.

Egy pillanat alatt kiverte a víz. Nem is csak azért, mert újra elborította az a rettenetes hiányérzet, a féltés, a szeretet, az aggodalom, az önvád furcsa keveréke, hanem mert erről eszébe jutott Warble. Szerencsétlen ember… Neki legalább ott van a remény, ha mégoly halovány is, hogy Mikey valami csoda folytán mégis életben van még, de Warblenek mi maradt? Nyolcvan kiló rothadó hús, meg a vér… Temérdek vér… Megpróbálta elhessegetni magától a képet, Squealer vértől maszatos arcát, az élettelen, tágra nyílt két kék szemét, de csak azt érte el, hogy az az arc egyre inkább Mikey vonásait tükrözte…

Arra eszmélt, hogy Jet Star elégedetten kijelenti, hogy minden kész, úgyhogy akár indulhatnak is. Poison soha nagyobb buzgósággal nem ugrott még be egy autóba se, mint most, remélve, hogy pillanatokon belül belefutnak a BL/I-be, és végre lesz valami, ami lefoglalja a gondolatait, mert gondolkozni… Na, azt most inkább ne! De nem volt szerencséje.

Senkivel sem találkoztak, leszámítva Kobrát és Ghoult. Ott ültek egymás mellett az út szélén, halálos nyugalommal, vagy fél mérföldre attól a helytől, ahol Kobra kiszállt. Úgy tűnt, egyiküknek sincs komoly baja, különösen Ghoulnak, aki ugyan szemmel láthatólag nem nagyon akart felállni a helyéről, de azt már egyenesen sértésnek vethette, amikor Kobra megpróbálta felsegíteni, mert dühödten rávágott a kezére. Poison elvigyorodott, de aztán eszébe jutott, hogy Ghoul tulajdonképpen sebesült… Hála Wonaguthnak.

Vagyis alighanem a kibírhatatlanabbnál is kibírhatatlanabb lesz…

Kobra szinte vidáman csusszant a háta mögé az ülésre, és melegen ránevetett Jet Starra.

- Kösz, hogy visszajöttetek.

- Útba esett – felelte a férfi gondosan visszatartva a mosolyát. - Jól vagytok?

- Ja, csak…

- Jól! – vágott közbe Ghoul dühösen. Kobra laposan oldalt pillantott rá, de végül másfelé terelte a beszélgetést.

- Az Egér?

- Túl sokat cincogott.

Poison kuncogott, de Jet Star még mindig szörnyen fegyelmezettnek tűnt. Mintha Kobra közelében a mosoly is tilos lenne. Vagy ennek is Ghoul az oka?... Aztán úgy döntött, egyszerűbb, ha ezt is a fiúra keni, ez már nem oszt, nem szoroz… És igaza is lehetett, mert Ghoul tényleg elég mogorvának tűnt. Nem szólt egy szót sem, és kivételesen még a rádióból szóló dalokat sem ordította végig, csak az üvegnek döntve a fejét kibámult az ablakon. Pedig igazán nem volt sok látnivaló, csak az unalomig egyforma kő és homok… Sehol egy fa, egy villanyoszlop, vagy bármi, ami egy pillanatra megtörhette volna a táj egyhangúságát, így még a sebesség sem érződött igazán, pedig Jet Star igencsak sietett. Úgy tűnt, mintha épp csak vánszorognának itt, a semmi közepén, mint haldokló a délibáb felé…

Hol lehet Mikey?

Poisont újult erővel lepte meg a félelem. Egész súlyával ránehezedett, mintha még mindig újdonság volna, mintha Mikey épp csak tegnap tűnt volna el, mintha nem telt volna el azóta annyi év, mintha… Mintha még mindig élne…

Mi van, ha tényleg meghalt? Mihez kezd ő akkor? Kezd valamihez? Kezdhet egyáltalán, ha vége ennek az egésznek?

Vége lesz valaha?...

Ott, a sivatag kellős közepén, összezárva egy maroknyi vadidegen indiánnal, akik jóformán tényleg sátrakban élnek, és akiket a Fehérek ott irtanak, ahol élnek, a legkisebb esélyt sem látta erre. Nem. Nem lesz vége. Soha. Vagy ha igen – ő azt már nem éri meg…

Nem szabad ilyeneken gondolkoznia. Azon kell gondolkodnia, hogy hogy találja meg Mikeyt!

Poison most, hogy megnyugodott egy kissé, egyetlen következtetést vont le a nap eseményeiből. Azt, hogy nem akar Warble lenni. Egyáltalán nem! Hirtelen nem is értette magát, hogy miért is nem annak szentelte az életét, hogy az öccsét megtalálja? Persze, Albata, az ellenállás, a BL/I… Persze. Egy nagyobb célért élni és halni, ez igazán szép dolog, de most mégis egyetlen dolog lebegett a szeme előtt – nem lesz Warble. Nem fogja hagyni, hogy Mikeynak baja essen! Ha még él… akkor megtalálja. Ha nem, akkor is, de ha él… Nem, nincs az az isten, aki mégegyszer szétválasztja őket, az biztos! Mindent helyrehoz, most, amíg még nem késő!

Ez a gondolat kellőképpen feltüzelte hozzá, hogy szűknek érezze a Cadillacet. Fészkelődni kezdett a helyét, ennek következtében a könyöke nagyot koppant az ajtón, ami végre visszazökkentette a valóságba. Beletelt egy pillanatba, mire felfogta, hol van, és nem mondhatni, hogy éppenséggel kellemes felismerés volt… Egy percig még elmélyülten bámult ki az ablakon, de már nem látta olyan sivárnak és élettelennek a sivatagot. Nem, ez volt a trambulin a jövőjéhez. A porból támadni fel…

Aztán észrevette, hogy Jet Star gyanúsan sokat nézegeti a visszapillantót.

- Mi van? – kérdezte.

- Semmi.

Poison bosszúsan újra elfordult. Miért van az, hogy itt a legtöbb kérdésre mindig „semmi” a válasz? Mi történt? Semmi. Mi a baj? Semmi. Mi a vacsora? Semmi… Csöndben teltek a percek, csak a rádió szólt, de Defyingnak bizonyára dolga akadt, mert egyszer sem szólt bele a mikrofonba, még annyira sem, hogy bemondja a következő szám címét.

Talán alszik, gondolta Poison. Hiszen amióta ő az eszét tudja, Defying szinte mindig ébren volt… Márpedig ez lehetetlen, nem igaz?... Arra eszmélt, hogy Jet Star lekapcsolja a rádiót. Csodálkozva nézett rá, elvégre is ha valamit, akkor azt már megtanulta, hogy egy Killjoy sohasem tesz ilyet. De Jet Star most is csak a visszapillantót nézte.

- Kobra.

Kobra felrezzent a neve hallatán, és értetlenül nézett Jet Starra, mire a férfi Ghoul felé bökött a fejével. A másik kettő követte a tekintetét.

Ghoul ugyanúgy ült az ülésen, félig lecsúszva, fejét az üvegnek vetve, ahogyan eddig is. Csukva volt a szeme. Kobra nem szólt semmit, csak megrázta kissé a vállát, de a fiú nem mozdult. Poison elvigyorodott. Sose látta még Ghoult aludni, illetve csak egyszer, de az más volt… Valamiért úgy érezte, most, hogy ezt az élményt bepótolhatta, neki is lesz végre mivel piszkálnia őt… Kobra arcára kiült valami furcsa, dühös aggodalom, ahogy közelebb csúszott egy kissé a barátjához, és a karjánál fogva maga felé húzta a fiút. Ghoul fájdalmasan felnyögött a mozdulattól, de nem nyitotta ki a szemét – hagyta, hogy Kobra fél kézzel átkarolja, és a vállára vonja a fejét.

Poison arcáról lassan leolvadt a mosoly. Ez túlságosan is szokatlan, szinte már bensőséges mozdulat volt – mindkettejük részéről. Óvatosan Jet Starra sandított. Az még mindig a hátsó ülést bámulta szótlanul, és furcsán gondterhelt volt az arca.

És túl nagy volt a csend.

Poison hirtelen elviselhetetlennek érezte ezt, nyomasztónak, őrjítőnek, félelmetesnek, gyanúsnak, mintha valami szörnyű dolog készülne. Időbe telt rájönnie, hogy mindez csak Ghoul miatt van. A fiú állandó locsogása, nameg az, hogy sportot űzött belőle, hogy őt bosszantsa, mindeddig túlságosan is lefoglalta, elnyomta a többiek törődött némaságát, és most…

Poison nem volt hajlandó elismerni maga előtt, hogy ennél a csendnél még az is jobb volt.

Hogy is lehetne jobb Ghoul bárminél is?!

Egész hátrafordult az ülésen. Kobra már megint az ablakon át meredt a semmibe, és már egy cseppet sem tűnt vidámnak vagy gondtalannak, sokkal inkább reményvesztettnek. Poison hirtelen kíváncsi lett, hány éves lehet? Biztosan nincs még harminc, de mégis, volt benne valami különös fáradtság, valami kényszeredett nyugalom és megfoghatatlan keserűség, amit eddig csak az élettől meghasonlott öregembereken tapasztalt.

Elnézte még egy pillanatig a mozdulatlanul ücsörgő fiút, de Ghoul jobban lefoglalta.

Nagyon mélyen aludhatott, mert egy rezzenéssel sem tiltakozott, ahogy Kobra ujjai öntudatlanul, újra és újra végigsimítottak az arcán. Kicsinek tűnt és ártalmatlannak, és Poison most először vette észre igazán, milyen irtózatosan fiatal… Húsz év. És ha tényleg négy éve van itt… Mégis, most, hogy Ghoul arcán nem ragyogott az a kárörvendő, pimasz vigyor, a szemében nem csillogott az a kaján rosszindulat, Poison hirtelen nem is tudta elhinni, hogy tényleg annyira romlott lenne. Létezik, hogy valakin nem látszik meg négy ilyen pokoli év?... Megint Jet Star hangjára eszmélt.

- Kobra.

- Hm?

- Nincs jól. - Kobra ösztönösen lepillantott a tehetetlenül neki dőlő fiúra.

- Tudom – mondta, és újra kibámult az ablakon, csak hogy ne kelljen Jet Starra néznie. Egy percig csend volt, csak a motor berregése hallatszott.

- Vissza kéne vinni Defyingnak.

- Nem akarná.

- De baja lehet.

Kobra nem felelt.

- Vissza kéne vinni – ismételte Jet Star csöndesen.

- Nem.

Poison nem bírta tovább.

- Miért, nem hozzá megyünk?

- De – felelte Kobra nyugodtan. – Csak neki se kell mindenről tudnia.

Poison valamiért úgy érezte, nem alkalmas az időpont, hogy ezt bővebben is kifejtesse magának. Előre fordult az ülésen, és hallgatott.

Alighanem kezdte megszokni a kínos csendet, mert az elkövetkezendő két órában egyáltalán nem zavarta, hogy senki sem szól egy szót sem. Igaz, fáradt is lehetett, mert mielőtt még újra, igazán belegabalyodhatott volna a Mikey körül tekergő gondolataiba, elaludt, és mikor legközelebb kinyitotta a szemét, már sötét volt. Egészen sötét, mert a fényszórók, pontosabban a maradványaik nem égtek, ami nem kevéssé nyugtalanította Poisont. Önkéntelenül is maga mellé pillantott. Még mindig Jet Star vezetett, de túl sötét volt hozzá, hogy Poison láthassa az arcát, mert a belső világítás sem volt felkapcsolva. Kibámult hát az ablakon, bár semmit sem láthatott. A fekete eget csak a fátyolfelhőkön átsejlő csillagok különböztették meg a földtől.

Mérhetetlenül fáradtnak érezte magát még mindig. Minden tagja elgémberedett, és mintha ólomból lett volna… Talán ezért esett most olyan jól ez a sötétség. Már az sem zavarta, hogy olyan furcsán hördül a motort, hogy még mindig fullasztó a meleg, hogy olyan sűrű az a sötétség odakint… Nem hiányoztak neki a város fényei. Sokkal megnyugtatóbb volt így, mintha attól, hogy ő nem lát, őt sem láthatná meg senki…

Biztonságos.

Érezte maga alatt a Cadillac finom remegését, ahogy a kerekek alig észrevehetően meg-megcsúsznak az útra hordott homokon, hallotta a háta mögül Kobra motozását, Jet Star ujjának kimért dobogását a kormányon, és lassan megszállta valami különös nyugalom. Valahogy olyan megnyugtató volt most minden, olyan… ismerős… Kobra halk hangjára eszmélt.

- Nagyon lázas, Jet.

Jet Star gondterhelten bólintott, de le nem vette volna a szemét az útról.

- Mindjárt ott vagyunk.

Kobra nem felelt. Poison szinte kíváncsian fordult hátra, és azonnal megértette, honnan ez a különös feszültség a másik kettő hangjában. Ghoul félig már Kobra ölében feküdt, és ahogy Jet Star felkapcsolta az olvasólámpát, Poison látta, hogy még mindig csukva a szeme. Elszorult a torka. Nem pontosan értette, hogy miért, de egy cseppet sem volt jó érzés így látnia a fiút, ilyen… kiszolgáltatottnak. Nem volt ez most elégtétel számára, nem fogta el az elégedettség vagy a káröröm érzése. Sőt. Valahogy furcsán természetellenesnek tűnt az egész. Ghoullal ez nem történhet meg!

- Öt percet még bírjatok ki – mondta Jet Star, de Kobra csak reménytelenül a fejét rázta.

- Ne nekem mondd…

- Mi baja Ghoulnak? – kérdezte Poison.

- Kimerült – felelte Jet Star. Poison értetlenül nézett rá.

- He?

- Napok óta nem aludt. Amúgy is szokása az utolsó utáni pillanatig játszani az eszét, amíg össze nem esik a fáradtságtól, most meg ráadásul a fene tudja, mit csináltak vele, míg…

- De lázas, Jet – szólt közbe Kobra halkan. – Ez most nem olyan.

Jet Star elhallgatott. Poison is, míg emésztette a dolgokat, de aztán eszébe jutott valami. Hátrafordult az ülésen.

- Nézd meg a lábát.

Kobra rámeredt.

- Mi?...

- A lábát. A sebét.

Egy pillanatra meghökkent csend támadt a kocsiban, aztán Kobra engedelmeskedett. Nem kellett teljesen felhúznia a nadrágot Ghoul lábán, máris tudta, hogy baj van. Felszisszent.

- Basszus…

- Elfertőződött?

- El.

- Defying? – nézett fel Jet Star, de Kobra hevesen megrázta a fejét.

- Nem, azonnal morfiummal tömné.

Poison hallotta, hogy Jet Star mély levegőt vesz.

- Kobra, vissza kell vinni De…

- Azt mondtam nem!

- Inkább kockáztatod, hogy belehal a vérfertőzésbe? – vágta rá Jet Star élesen. Kobra nem felelt, Poison pedig kezdte igencsak kínosan érezni magát, amiért a felét se érti az egésznek.

- Mi baj a morfiummal? – kérdezte végül csöndesen, szinte bocsánatkérően. Jet Star vállat vont.

- Azzal semmi. Csak Kobra retteg, nehogy Ghoul megint rászokjon.

- Nem te nézted végig, mit össze szenvedett miatta! – csattant fel Kobra dühösen, de Poison már meg se hallotta. Elképedten bámult Jet Starra.

- Mi?... Ghoul… drogfüggő volt?

A férfi megint vállat vont, de a világ minden kincséért sem vette volna le a szemét az útról.

- Most is az, mert esze ágában nem volt leszokni soha, csak itt egyszerűen nem jut hozzá.

- Azért a cigijét nem ajánlom… - jegyezte meg Kobra egy árnyalatnyi vidámsággal a hangjában. Poison pislogott néhányat, de aztán megértette.

Aha! Ez sokmindent megmagyaráz... Például, hogy Ghoul miért viselkedik mindig úgy, mint aki be van szívva… Mert történetesen tényleg mindig be van szívva…

- De… Ahhoz is hozzászokik a szervezet, nem? Mármint a fűhöz…

- Szerinted miért szív minden nap egyre többet? – sandított rá Kobra. Poisonnak nem volt hirtelen több kérdése. Kobrának is csak egy.

Mi a fenének kell Ghoulnak állandóan eljátszani, hogy kutya baja, amikor nagyon is van baja?!

Úgy talált rá Ghoulra, ahogy Korse hagyta, a földön fekve, csukott szemmel, mintha meghalt volna. Egy pillanatra a szíve is megállt, hogy talán tényleg meghalt, de aztán megnyugodva látta, hogy lélegzik. Sőt, amikor közelebb ért, és elállta előle a napot, Ghoul még el is fintorodott egy pillanatra. Ennek ellenére világosan látszott, hogy valami nem stimmel vele, mert az Úristennek sem akarta kinyitni a szemét, nem hogy felállni. De amikor végül kedvetlenül mégis megtette, és nekivágtak a rövid kis útnak az autópálya felé, nem sántított jobban, mint szokott. Legalább is Kobrának nem tűnt fel…

Ghoul tényleg sántított néha egy hangyányit ha fáradt volt, mert saját bevallása szerint annakidején, még gyerekkorában egyszer eltört a lába, és mint azt mindenki tudja, az ilyesmi sosem tűnik el nyomtalanul. Persze soha, senkinek sem tűnt fel a dolog, ha nem hívták fel rá külön a figyelmét,és erre Ghoul igencsak büszke volt. Ennek ellenére Kobra nem pontosan értette, hogy lehetséges az, hogy ő most sem vette észre…?

Biztosan vele sincs minden rendben. Lám, a Cadillacet is összetörte… De a fenébe is! Többször is azt hitte ma, Poison meghalt, aztán ugye ott van Squealer, aki tényleg meghalt, Warble, aki ki tudja, milyen baromságra készül most is, ésatöbbi… Nem, ha eszébe jutott is bármi Ghoullal kapcsolatban, az legföljebb annyi volt, hogy mit intézhetett már megint Korséval, hogy az csak így elengedte őket?

Sokba fog még egyszer kerülni nekik ez a fene nagy barátság…

Felpillantott az előtte ülő Poisonra. Legalább ő rendben van… Jó, csöndesebb, mi több, jóval visszafogottabb, mint lenni szokott, az kétségtelen, és ez nagyon is nyugtalanította Kobrát, de igyekezett meggyőzni magát, hogy mindennek csak az az oka, hogy Poison lassan kezd rájönni, mi merre hány óra itt a Zónákban. Ez némiképp vigasztaló gondolat volt egy ilyen nap után. Pedig, Squealer ide vagy oda, rosszabbul is járhattak volna. Sokkal rosszabbul…

- Poison.

Poison megrezzent az ülésen. Szemmel láthatólag nagyon máshol jártak a gondolatai, de rögtön hátrafordult.

- Tessék.

Kobra elmosolyodott magában. No lám! Már nem azt kérdezi, „mi van”, hanem hogy „tessék”…

- Tulajdonképpen mi történt ma a motelnél?

Poison arcán átfutott valami szörnyen utálkozó fintor.

- Semmi gond nem lett volna, ha Ghoul egyszer az életben nyugton marad a seggén végre... – felelte bosszúsan, de Kobra olyan kíváncsi arccal nézett rá, hogy már épp részletes beszámolóba kezdett volna, ha Jet Star nem szól közbe.

- Ne most. Megjöttünk.

Poison döbbenten fordult előre.

Jet Star lassított, aztán megállt egy meglehetősen rosszul megvilágított, szögletes, otromba épület előtt, és Poison meglepetten tudatosította magában, hogy DeeDeenél vannak. Kérdőn nézett a mellette ülő férfire, de az nem vette észre, csak gondosan magánál tartva a kulcsot kiszállt, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Poison aznap sokadszorra fordult hátra Kobrához.

- Nem Defyinghoz akartatok menni?

- De, de kell egy kocsi. Mármint, működőképes…

- Ja…

Tényleg. Nem arról volt szó, hogy folyik a tank?... Aztán eszébe jutott az a négy hordónyi benzin a csomagtartóban. Igencsak mélyen aludhatott, ha észre se vette, mikor tankolt fel belőlük Jet Star… Gondolt egyet és ő is kiszállt, aztán nagyot nyújtózkodott a hunyorgó csillagok alatt. Tiszta volt a levegő, langyos és selymes, mint odahaza, nyáron… Mikey.

Hevesen megrázta a fejét, de menten bele is sajdult a nyaka. Csinált pár fej és derékkörzést, még ugrált is egy kicsit, csak hogy visszatérjen az élet a tagjaiba, és közben azt latolgatta, vajon mennyivel kényelmetlenebbül lesznek elszállásolva az éjjel DeeDeenél, mint a benzinkúton? Már, ha azt tekinthetjük kényelemnek… Aztán arra jutott, hogy sokkal. Itt talán ágy se jut mindegyiküknek…

Jet Star már rég eltűnt valahol a szerelőcsarnok mélyén, és Poison hallotta, ahogy sokadszorra is DeeDee nevét kiáltja. Elvigyorodott. Szegény ördög, azt aztán keresheti! Holtbiztos, hogy megint részegen fetreng valamelyik sarokban… Szinte vidáman fordult vissza a kocsihoz. Kobra nem úgy tűnt, mint aki kiszállni készül. Poison egész bekönyökölt hozzá a lehúzott ablakon, és tekintete azonnal az egyenletesen szuszogó Ghoulra tévedt. Önkéntelenül is elvigyorodott.

- Na mivan, ennyire bealudt?

Kobra lassan, nagyon lassan emelte fel a fejét. Valami furcsa, idegen üresség fénylett az arcán, de ezt Poison nem láthatta tisztán a sötétben.

- Nem – mondta halkan. - Eszméletlen.

Korse nem tudta, hogy Fun Ghoul végül megmenekült-e vagy sem. Az igazat megvallva nem is különösebben izgatta magát miatta. A célját elérte. Látta Ghoul arcán a pillanatnyi bizonytalanságot és zavart – ér neked ennyi Kobra Kid? Korse persze tudta a választ.

Természetesen a „nem” volt az.

És tudta, hogy Ghoul is tudja.

A kérdés csak az, mennyi időbe telik nyíltan elismernie ezt? Azaz, mennyi időbe telik, mire ez tettekben is megnyilvánul? Csakis ez volt a kérdés…

Persze, Ghoul nem ostoba. Nem fogja senki orrára kötni a dolgot, a Killjoyok aligha lelkesednének érte, ha újra előbújna a szörnyeteg-énje. Nem, sokkal okosabb, ha egyelőre titokban marad, de a kritikus pillanatban… Amikor Poison majd meghal, amikor Kobra meghal, akkor Ghoulnak nem szabad megrendülnie.

A mai nap figyelmeztetés volt. Az a rúgás, a fájdalom, a fenyegetés, a határidő, mind-mind csak figyelmeztetés. Ghoul talán még nem érti ezt, de majd fogja. A megfelelő pillanatban fogja…

Furcsa, mi minden múlik az időzítésen, nem igaz?

Vegyük például Kobráék szökésének esetét. Öt perc valóban nem hosszú idő, főleg nem akkor, ha az embernek mérlegelnie és döntenie kell, amikor attól kell tartania, vajon csapdába csalja-e a hirtelen támadt csend, amikor le kell másznia egy kisebbfajta hegyről a bátyja, és a legjobb barátja életének felelősségével a nyakán, sorsára hagyni egy másik legjobb barátot… Korse már majdnem elmosolyodott.

Ugyan. Sorsára hagyni? Ghoult? Kobra? Képtelenség! Nem, Ghoul ügye egy cseppet sem nyugtalanította. Ha ő maga nem is, a barátai biztosan tesznek róla, hogy épségben hazajusson.

Korse tudta, hogy ha valaki, akkor Kobra veszi át a vezér szerepét Ghoultól, ha már eddig nem tette meg, így nem is aggódott a dolgok alakulása miatt. Kobra legalább olyan agyafúrt tudott lenni, mint Ghoul…

Warble miatt viszont aggódott.

Most már tudta, hogy Warble nem a Cadillacben ült, a Jaguár viszont kicsúszott a kezei közül. Akárhol lehet… Persze, vannak valószínű és kevésbé valószínű helyek is, de a valószínű helyekre erősítés nélkül nem küldhet csapatokat, a kevésbé valószínűekre pedig ostobaság volna pazarolni a benzint… Ráadásul igencsak bonyolult lenne komolyabb vérontás nélkül végezni Warble-el. Ha Defying megtudja, mi történt, biztosan nagyon ügyelni fog rá, hogy Warble soha ne legyen egyedül. Márpedig ha nem tartóztatják fel még ma, akkor Warble eljut Defyinghoz…

Korse az egyetlen dolgot tette hát, amit tehetett – várt és bizakodott. Bízott benne, hogy Warble-ben elég nagy lesz a bosszúvágy hozzá, hogy lerázza magáról Defyingot, és visszamenjen a Verembe. Ott majd lecsaphat rá. De nem ma. Nem ma éjjel…

Hazaindult.

Mark vezetett, mint mindig. Korse kedvelte Markot, mert engedelmes volt, sohasem tett fel felesleges kérdéseket, ugyanakkor megvolt a magához való esze. Büszke volt, okos és tapasztalt, és ami még fontosabb – sírig hűséges a BL/I-hez. Mark Walsh ugyanis olyan ember volt, aki valóban hitt benne, hogy a BL/I az egyetlen, szent és megkérdőjelezhetetlen erő és igazság, a jövő kulcsa, minden probléma megoldása - és nem utolsó sorban az ő előrelépésének záloga. Korsénak nem volt tehát oka nem bízni benne, különösen úgy, hogy Mark kényesen ügyelt rá, hogy betartsa a szabályokat – vagyis, ha véletlenül ártani akart volna neki, Korsénak, akkor legföljebb ír néhány kedvezőtlen jelentést róla a felettesének, ami jelen esetben Li Wangot jelenti. Az pedig nagyjából annyit ér, mintha meg sem írta volna őket. Valószínűleg el sem olvassa őket senki… Korsénak tényleg nem volt hát oka nem megbízni benne.

Martin Chasey nem ez a kategória volt.

Korse többször is találkozott már vele a lancasteri Központban, és a maga részéről nem különösebben szívlelhette a férfit – hűvös volt és elszánt. Korse pedig nem szerette, ha nem tud hatni az emberekre. Most sem repesett hát az örömtől, amikor a motelhez érve épphogy átlépte a küszöböt, Larry máris azzal tör rá, hogy Martin Chasey jelentkezett be a rádión…

Nem, Korsénak határozottan semmi kedve nem volt most Martin Chaseyhez! Sokkal inkább Wonaguthoz, aki hidegvérrel kivégzett egy Killjoyt, anélkül, hogy felmérte volna a következményeket. Korse most igencsak hosszasan el tudott volna csevegni vele a fegyverhasználat sajátos szabályairól… Így viszont kénytelen volt letenni róla.

Martin Chasey néhány centivel még nála is magasabb volt, így óhatatlanul is lehajtotta kissé a fejét, ahogy a szobába lépett, nehogy beüsse az ajtókeretbe.

- Szép jó estét.

Korse épp csak egy biccentéssel viszonozta a köszönést, de azért a felé nyújtott kezet elfogadta. Közben egy pillanatra le nem vette volna a szemét Martinról.

Harmincöt év körüli, sötét, hullámos hajú férfi volt, kissé szögletes állal és éles, kék szemekkel. Széles vállán úgy állt a halványszürke szmoking, mintha egyenesen ráöntötték volna, vékony szája szegletén apró, mindig gúnyos mosoly villant, ami azt a hatást keltette az emberben, mintha Martin kártya nélkül is mindig csalna a pókerben. Egy valamivel fiatalabb nő követte, sötét szeme és hosszú, egyenes, barna haja volt, az a fajta, amiről az ember nem tudja eldönteni, az a néhány árnyalatnyival világosabb tincs benne a gondos fodrászmunka, vagy éppen a természet műve-e? Korse szemöldöke összerándult. Túl jól ismerte ezt az arcot. Tekintete jelentőségteljesen a vendégeket kísérő, és most távozni készülő Markra tévedt, aki erre engedelmesen bólintott, azzal belépett a szobába, gondosan behúzva maga mögött az ajtót. Most nem volt rajta maszk, így tisztán látszott, milyen mérhetetlen gyanakvással az arcán méregeti magának a nőt.

- Nos… - kezdte Martin, és szórakozottan körbepillantott a kopott berendezésen.

- Hazudnék, ha azt mondanám, valamiféle iroda-utánzatra számítottam, de reménykedtem benne, hogy nem itt fogad minket. – Hirtelen Korséra nézett. – Igazán nem akartunk betörni az… otthonába.

- Nem tesz semmit – felelte Korse szárazon. – Miben segíthetek?

- A Los Angelesi Központi Ügyészség információi szerint önnek tudomása van egy fokozottan veszélyesnek nyilvánított személy hollétéről.

- Valóban? - kérdezte Korse szinte vidáman, és halványan elmosolyodott, de nem nézett Martinra. Helyette egyre csak a nőt bámulta, de az állta a tekintetét. Martin kissé megköszörülte a torkát, mire Korse végre rásandított.

- Igen. Miss Brooks bizonyára pontosabban el tudja majd mondani önnek a részleteket…

Korse megint a nőre pillantott. Nem úgy tűnt, mint aki nagyon csevegni szeretne.

- Bizonyára…

- Mr. Korse, ha nem tévedek, ön a…

- Miss Brooks, vagy ön az, aki megbízást teljesít?

Chasey meghökkent egy pillanatra, aztán elsötétült az arca.

- A jelenlétem nem sérti a kapott para…

- Walsh – vágott közbe Korse hirtelen. Mark azonnal kihúzta magát egy kissé, de nyugodtan nézett vissza rá. Alighanem ő volt az egyetlen az egész bázison, aki nem félt Korsétől. Wonaguthot leszámítva…

- Uram?

- Kísérje ki Mr. Chaseyt.

- Igen uram.

Mark fagyos pillantást vetett Korséra, de nem tiltakozott.

- Örültem – mondta. Korse biccentett, és szemmel követte, ahogy Mark is kilép a folyosóra Martin nyomában.

- Walsh!

A férfi megtorpant, és visszafordult az ajtóban.

- Éjfélre postakészen kérem a jelentést.

- Értettem.

- Leléphetsz.

Mark nagyon lassan mozdult meg, és még mindig értetlen gyanakvással az arcán méregette magának a nőt.

- Lelépni! – dörrent rá Korse, mire a férfi végre engedelmeskedett, és kilépve a szobából behúzta maga mögött az ajtót. A nő utálkozva nézett utána.

- Tényleg mindent kétszer kell elmondani nekik…

- Neked csak egyszer mondom el. Semmi keresni valód itt, Lorainne.

Lorainne lassan ránézett.

- Party Poisonért jöttem.

Korse tettetett meglepetéssel az arcán nézett vissza rá.

- Valóban?

- Engedélyem van rá, hogy magammal vigyem.

- Az lehetetlen.

- Márpedig van! Az…

- Lehetetlen – ismételte Korse nyugodtan. - Party Poison nem az én felügyeletem alatt áll, így nem áll módomban semmilyen formában sem garantálni az átadását – mondta, aztán gúnyosan hozzátette. - Keresd meg te.

Lorainne összehúzta a szemöldökét.

- Hol van?

- Utolsó információim szerint Dr. Death Defying, közismertebb nevén a Doki felügyelete alatt áll. De ezt bizonyára ön is tapasztalta a minap…

Lorainne elhúzta a száját, és úgy tűnt, elgondolkozik egy pillanatra.

- És hol van Defying?

- Ez bizalmas információ.

- Engedélyem va…

- Az engedélyében szerepel a teljeskörű együttműködésre való kötelezettség a BL/I minden, a Zónákban szolgálatot teljesítő tagjára vonatkozólag? – kérdezte Korse derűsen. Lorainne bosszúsan összeszorította a száját, de nem felelt.

- Mint mondottam, Miss Brooks, ez bizalmas információnak minősül. Igazán sajnálom – somolygott Korse. Csak a szeme volt ugyanolyan hűvös, szinte megvető. Lorainne nem is tudta nem észrevenni ezt.

- Nem úsztad meg ennyivel, Korse! – sziszegte mérgesen.

- Valóban?

- Jogom van sértetlenül elvinni Poisont!

Korse színpadiasan széttárta a karját.

- És ki akadályoz meg benne, aranyom?

Lorainne az ajkába harapott dühében, de végül türtőztette magát.

- Nem is ajánlom, hogy akadályozni merészelj.

Korse lassan leengedte a kezét.

- Hogy intézted el? – kérdezte hidegen, de némiképp kíváncsian is. Lorainne arcán gúnyos mosoly villant.

- Tán nem tetszik?

- Pénz? Szex? Gyilkosság?

- Le se tagadhatod, hogy BL/I-s vagy…

- Mindhárom?

Lorainne megnyalta a száját.

- Ne húzd az időm – felelte megvetően.

Korse hosszan nézett rá. Aztán lesütött szemmel bólintott.

- Bocsásson meg Miss Brooks. Kissé elragadtattam magam.

Szavaiból csak úgy áradt a maró gúny, de Lorainne nem vette magára.

- Akkor?

- Akkor? – ismételte Korse vidáman.

- Hol van Poison?

- Ha Poisont akarod, keresd meg te – felelte Korse, azzal az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. – Erre, Miss… Brooks.

Szótlanul mentek végig a folyosón, el a főbejárat előtt, a motel másik végébe. Út közben összeakadtak Wonaguth-tal, aki éppen a még mindig igencsak bosszús képet vágó Martinnak ecsetelte a nap eseményeit, és csak harmadik felszólításra volt hajlandó búcsút mondani végre újdonsült barátjának – Martin legnagyobb megkönnyebbülésére.

- Mindent megtárgyaltak? – kérdezte az ügyész, amikor végre hallótávolságon kívül tudta Wonaguthot. Korse bólintott, miközben kinyitotta a folyosóról nyíló egyik szoba ajtaját, és belépett.

Ugyanolyan szoba volt, mint az összes többi. Szekrény, komód, ágy, fürdő - épp csak senki sem lakott benne. Korse határozott léptekkel a szekrényhez lépett, és kinyitotta. A polcok helyén egy széf lapult, egyetlen nyílással az oldalán. Korse némán leemelte a nyakából a beléptetőkátyáját, ami még Li Wangtól kapott a Központban, mielőtt visszatért volna a sivatagba, és ami nagyjából annyira volt egyszerű beléptetőkártya, mint amennyire a macska tud ugatni… Ez tartalmazott minden titkos és nyilvános információt róla, a nevétől az ujjlenyomatán át az összes hozzáférését a Zónákban és Lancasterben használatos minden BL/I-s felszereléshez. Ujjlenyomat alapján aktiválódott, ami még a BL/I-s kártyák esetében is ritkaságszámba ment, így még a Zónákban is viszonylag biztonságosnak volt mondható.

Korse bedugta a kártyát a nyílásba, mire a széf ajtaja kinyílt. Kilenc fémpolc sorakozott benne egymás alatt, rajtuk a legkülönfélébb méretű, formájú dobozkák és lehetetlen szerkezetek. Korse némi kutakodás után kiemelt egy aprócska kis fémhengert, és egy másik eszközt, ami leginkább egy szögbelövőhöz hasonlított. Aztán gondosan visszazárta a széfet, és Lorainne felé fordult.

- Megengedi? – kérdezte mézesmázosan. A lány elképedten meredt rá.

- Mit?

- Az általános rendelkezések értelmében kötelességem biztosítani a felügyeletét, amíg a Zónák területén tartózkodik. Ez a… látogatói mikrochip… - kissé felemelte a dobozt – …arra szolgál, hogy…

- Mikrochip? – Lorainne vadul felnevetett. - Teljesen hülyének nézel, Korse?!

A másik kettő igencsak szúrósan nézett rá.

- Nincs értelme ellenkeznie, Miss Brooks – mondta Korse. - Amennyiben a chip beültetését megtagadja, automatikusan a Zónák törvényei szerint kell eljárnom, azaz haladéktalanul likvidálnom kell önt.

Lorainne ajka megremegett a visszafojtott haragtól.

- Erről nem volt szó! – csattant fel dühösen, és szikrázó szemekkel pördült meg a tengelye körül, úgy nézett a mögötte álló Martinra. A férfi azonban csak megmondta a vállát.

- Hozzá kell tennem, Miss Brooks… - folytatta Korse leplezetlen élvezettel –, hogy a mikrochip csak negyvennyolc órán át üzemel.

Lorainne mint a villám fordult meg újra.

- Mi?!

- Amennyiben ez idő alatt visszatér a bázisra, a chipet a hatástalanítását követően természetesen azonnali hatállyal eltávolítjuk a szervezetéből.

- Hatástalanítani?!

- Természetesen. A chip nem csak a pontos tartózkodási helyéről ad információkat, hanem szükség esetén biztosítja a gyors és… hatékony cselekvés lehetőségét.

- Bomba. – Lorainne szinte köpte a szót.

- Ne használjunk ilyen durva szavakat… - somolygott Korse, és a szoba közepén álló asztalkára tette a mikrochip dobozát. – Amennyiben engedély nélkül óhajtja elhagynia a Zónákat, egyértelmű jelét mutatja, hogy a BL/I valamely alkalmazottja ellen erőszakkal lép fel, vagy nem tartja be a negyvennyolc órás időkorlátot, jogomban áll a chip megsemmisítése mellett dönteni. De természetesen ez csak a végső eset. Biztos vagyok benne, hogy semmi probléma nem lesz!

Lorainne gyanakodva mérte végig, aztán megint Martinra sandított.

- Hogyne. És még ki is veszik…

- Mr. Korse és én is elég nagy bajba kerülhetünk, ha kiderül, hogy kegyed felrobbant valahol a sivatagban.

- Úgy van – bólintott Korse. – Amennyiben tehát továbbra is Party Poison megtalálása a célja, sziveskedjék beleegyezését adni ebbe a kis… beavatkozásba.

Lorainne újra végigmérte a két férfit. Egy cseppet sem tetszett neki a dolog, de egyvalami igaz volt. Mindketten sokat veszíthetnek. Martin Chasey befolyásos ember volt a BL/I-nél, de ezt nem magának köszönhette. Amikor a Cég hatalomra került, és úgymond rendet teremtett a világban, természetesen a feketepiac ellehetetlenítése volt az első dolga. Csak így tudta hatékonyan a kezébe venni Amerika pénzpiacát. Ez persze egyetlen befektetőnek sem tetszett, de csak a Maffia volt az a szereplő a porondon, aki érdemben tehetett volna valamit. A BL/I vezérkara is tudta ezt, ezért aztán a hatalom megerősítése céljából gyakorlatilag egy hónapos kormányzás után egyik napról a másikra lecserélte a teljes vezérkart és minden fontosabb, a Maffiával lehetséges kapcsolatban álló személyt. Nem volt több befolyásos korrupt rendőr, bíró, ügyvéd, politikus… A sok ártatlan mellett a maffia minden magas rangú beépített embere, vagy lefizetett, megfélemlített ügynöke a süllyesztőben végezte. Amennyire Lorainne tudta, Martin Chasey volt az egyetlen, aki elkerülte a tisztogatásokat. Akkoriban még kishal volt hozzá, hogy törődjenek vele.

Azóta óriáscet lett belőle. Ő szerezte meg az engedélyeket is, hogy minden csendben és rendben menjen. Iszonyatos pénzek mentek át a kezén nap mint nap, és ha kiderülne, hogy az Ellenállás egyik vezéralakjával üzletel, akkor nem csak a BL/I vadászna rá, hanem a látszólag felbomlott Maffia is, amiért a kettős játék helyett hármas játékot űz.

Korse esete sokkal egyszerűbb volt.

Neki egyszerűen elemi érdeke, hogy ne derüljön ki, hogy önként enged ki és be egy Ellenállót a Zónák területére.

- Jól van – mondta végül Lorainne. – Negyvennyolc óra?

- Pontosan. - Korse mosolygott. Vérfagyasztóan vidám volt az a mosoly.

- Akkor ha megengedi…

Lorainne csak megvetően biccentett.

Korse gyakorlott mozdulattal pattintotta fel a lapos kis fémhenger fedelét, és vette elő belőle a chipet. Apró, papírvékony kis fémlemez volt, háromszög alakú, éles szögeit kissé lekerekítették, hogy minél kisebb fájdalmat okozzon az elhelyezése. Aztán betette a furcsa, pisztolyformájú kis szerkezet csövébe. Tényleg olyan volt, mint egy szögbelövő, és nagyjából úgy is működött. Korse felpillantott.

- Egy kissé talán kellemetlen érzés lesz, Miss Brooks – mondta mézesmázosan, míg félresöpörte a nő haját a tarkójáról. Lorainne motyogott valami olyasmit, hogy rohadj meg, de Korse nem figyelt rá. Szinte gyengéden illesztette a selymes bőrhöz a készüléket, egész a finoman kirajzolódó csigolyáknak támasztva, hogy biztosan álljon a helyén, aztán megnyomta az oldalán a gombot. Nem hallatszott semmi zaj, Lorainne meglepett nyögését leszámítva. Pedig igazán nem volt fájdalmas beavatkozás - a chip olyan vékony volt, hogy valóban észrevétlenül bújt meg a bőre alatt. Nem is érezte volna, hol van, ha nincs az a papírvékony bemeneti vágás. Korse elégedetten lépett hátra.

- Kész is vagyunk.

Lorainne a nyakát dörzsölgette, és villogó szemekkel méregette magának a két férfit. Mindkettő szörnyen elégedettnek tűnt.

- Rohadjatok meg!

Korse rendületlenül mosolygott.

- Azt hiszem, indulnia kéne, hölgyem. Nehogy véletlenül kifusson az időből…

Lorainne perzselő pillantást vetett rá, de nem szólt semmit, csak döngő léptekkel kivonult az ajtón. Nem köszönt el, és nem kérdezett semmit – mit is kérdezhetett volna? Korse elég egyértelműen a tudomására hozta, hogy nem fog segíteni neki megtalálni Poisont. Egyedül kell boldogulnia. A BL/I-vel szövetkezve, a Killjoyok földjén… Mindez negyvennyolc óra alatt. Negyvennyolc! Mikor itt több órányira vannak egymástól még a fák is, nem hogy az emberek! Soha nem találja meg Poisont!

De ha mégis. Mi a biztosíték rá, hogy még él? Vagy ami még fontosabb – mi a biztosíték rá, hogy vele megy? Nem, mintha ő nem akarna eltűnni innen… Lorainne jól ismerte Poisont, és tudta, esze ágában sincs a sivatag kellős közepén dekkolni, meghalni meg pláne nem! De vajon a társai elengedik-e? Defying elengedi-e?... Negyvennyolc óra…

Ez öngyilkosság!

Persze, Poison megér ennyi kockázatot.

Igazából Poison bármit megér.

Erre gondolt akkor is, amikor magára csapta a hófehér Pontiac ajtaját, és azon imádkozott, hogy ne találkozzon út közben Killjoyokkal, mert akkor előbb hal meg, mint hogy Korsénak egyáltalán eszébe juthatna megnyomni azt a bizonyos nagy, piros gombot…