- Anyádat, te ááállat!
Gerard nem fogta fel, hogy neki szólnak a dühös szavak, igazából meg sem hallotta őket. Még csak halálfélelme sem volt, amiért satufékkel állt meg az út közepén, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a New Jersey-i forgalmat. Kapkodva vette a levegőt, mintha legalább is futott volna, holott valójában épp csak néhány perce indult el Frankéktől.
Szeretett Frankkel lenni, még akkor is, ha látta a szemében, mennyire aggódik - mert nem szólt egy szót sem. Gerard pedig mélységesen hálás volt neki ezért. Igen, Frank jó barát volt, tudott hallgatni, még ha nem is igen nézte volna ki belőle az ember. De kétségtelenül volt valami különös érzéke hozzá, hogy mikor nem szabad kérdezni... Ő volt az egyetlen, aki eljátszotta, hogy minden rendben, mert valami különös oknál fogva megérezte, hogy ezt várják tőle. Mert tudni persze nem tudhatta. Igen, Frank még mindig nem tudta, hogy ő... ő... Szóval, nem tudta. Azt igen, hogy baj van, nagyon nagy baj, hiszen nem lehetett nem tudni... Ray tétovasága, Mikey visszafojtott sírástól égő szemei a tegnapi fellépésükön... Najó, nem volt az igazi fellépés. Titokban szervezték meg, hogy meglátogatnak egy tizenhárom éves leukémiás kislányt a kórházban, még akkor, mielőtt kiderült volna, hogy ő sincs teljesen rendben. Nem mondhatták le... Illetve, nagyon is lemondhatták volna, de ő nem akarta. Látni akarta az őszinte örömöt egy rajongója arcán, és...
Nem.
Valójában csak hős akart lenni. Aki még betegen sem mond le egy ilyen... személyes eseményt. Aki törődik a közönségével, aki önzetlenül, a szabadidejéből áldoz rá, hogy egy vadidegen embernek legyen valami szép emléke is az utolsó napjairól… Aki végigcsinálja. Bármi áron.
Először persze nem akarta, hogy a média tudjon az akcióról. Az ilyesmit mindig is reklámfogásnak tekintette, a vonzó imázs követelményének, semmi többnek, de tudta, ha ő meghal, ez sem maradhat soká titokban. És akkor majd a sajtó ódákat zeng róla, mennyire jó ember volt, mennyire erős, mennyire szerette a rajongóit, mennyire törődött velük, és mennyit vesztett vele a világ...
De ami még fontosabb volt, még… szégyenletesebb... Tudni, érezni akarta, hogy nincs egyedül. Hogy van, akinek rosszabb. Van, aki annyit sem kapott az élettől, mint ő. Aki sosem nő fel, aki sosem lesz szerelmes, sosem lesz híres, akinek nincs ilyen kibírhatatlanul tökéletes öccse, nincsenek ilyen barátai, akik tényleg bármit megtennének és meg is tesznek érte, aki a fél életét a kórházban töltötte, aki sohasem tudta meg, milyen érzés az élettől csordultig telve, boldogan sétálni a ragyogó napfényben egy meleg vasárnap délután, tudván, hogy előttünk az egész élet… Valaki, aki még nála is szerencsétlenebb... Aki tényleg többet érdemelt volna. Akinek az élet úgy nyújtja be a számlát, hogy semmit sem adott érte cserébe…
Gerard pontosan tudta, hogy mennyire kegyetlen dolog ez tőle. Elrángatni Mikeyt a kórházba, egy rákos gyerek mellé, egy haldokló mellé… Fog ő még oda eleget járni! Mert fog. Éjjel-nappal ott lesz, mert képtelen lesz nem ott lenni… Persze, a többiekkel szemben legalább ugyanennyire aljas húzás volt ez a látogatás, de Mikey mégiscsak más…
- Takarodj már az útról te barom!
Gerard felrezzent, és hirtelen úgy érezte, megsüketül a körülötte harsogó dudaszótól. Szerencsére nem a legbelső sávban hajtott, de így is alapos kis dugót okozott a hirtelen megállásával.
Reflexből bemutatott az őt kikerülő kék Fordból az öklét rázva ordibáló férfinek, de aztán gondosan jobbra-balra tekintgetve végre az út szélére kormányozta a kocsit, tökéletesen szabálytalanul állva a járdára egy villanyoszlop meghitt társaságában. Még mindig hevesen vert a szíve, és remegett a keze. Elmélázva bámult ki a szélvédőn. Az iménti önostorozó lelkiismeret-vizsgálata után most egyszeriben üresnek érezte magát, mintha máris meghalt volna… Összerezzent a gondolatra. Aztán szinte kapkodva kereste elő a telefonját a kabátja zsebéből, a szemére húzta a napszemüvegét, azzal kiszállt, és megindult a járdán jobb kéz felé.
Talán ha tíz métert mehetett, amikor is egy élénk narancssárgára festett fal előtt találta magát. A fehérre festett ajtó fölött sárga táblán fehér betűk hirdették – női-férfi fodrászat.
Gerard gondolkodás nélkül belépett.
Egy pillanatra sem merült fel benne, hogy valószínűleg nincs teljesen magánál, különben soha az életben eszébe sem jutott volna csak így megállni az út közepén, csak mert meglátott egy fodrászszalont. Épp csak annyira pillantott körbe, hogy szabad alkalmazottat keressen magának, de nem volt szerencséje. A négy falra szerelt tükrös asztalka előtti székek mind foglaltak voltak, törülközővel borított, vizes hajú nők ücsörögtek ott, és csevegve bámulták magukat a tükörben, míg az ollók vidáman csattogtak a fejük körül. Gerard türelmetlenül toporgott a küszöbön. Idebent is minden narancssárga volt, friss, fiatalos, vidám, szinte már bántóan életteli. A fodrászszékekkel szemközti fal mentén hat kényelmes, fekete bőrfotel sorakozott, de csak kettő volt foglalt, köztük a kis üvegasztalokon újságok pihentek. Valahonnan a rádióból egy régi dal szólt, aminek minden hangját kívülről fújta már, de a címét soha nem tudta.
Nem bírta tovább. Két lépéssel a legközelebbi szék mellett termett.
- Elnézést, mikor végez? – kérdezte. A nő – lehetett vagy harminc éves, nem több – ollóval a kezében, döbbenten, és egy kicsit talán ijedten nézett rá.
- Tessék?
- Soká lesz még kész? – ismételte Gerard türelmetlenül. A másik barna szemében most már leplezetlen félelem csillant, ami kissé lehűtötte a férfit.
- Bocsánat, csak... sürgős lenne. A… mindegy.
A lány értetlenül pislogott rá, az előtte ülő idősebb nő pedig felháborodottan kijelentette, micsoda arcátlanság csak így betörni egy fodrászszalonba és követelőzni, de Gerard tüntetőleg nem figyelt rá.
- Csak mondja meg, meddig tart még!
A fodrászlány segélykérően nézett körbe. Minden szem rájuk meredt.
- Nézze, uram, ezt inkább a főnökömmel beszélje meg…
Gerard reménytelenül leszegte a fejét egy pillanatra. Sírni tudott volna. Nem is csak a helyzet miatt, hanem mert ő is érezte, hogy jogosan nézik bolondnak. De egyszerűen képtelen volt parancsolni magának.
- Teljesen őrültnek tűnök, ugye? – nézett fel hirtelen. A nő mondani akart valamit, de szemel láthatólag egy szót sem értett a dologból, így ez elég hamvába holt ötlet volt. Gerard idegesen toporgott előtte. Hirtelen végképp elvesztette a türelmét.
- Nem vagyok őrült! Megvárom én, csak... Csak soká lesz még kész? Csak ennyit kérdeztem!
- Há-hát… még beszárítom, és…
Gerard egy hirtelen ötlettől vezérelve a még mindig igencsak felháborodott arccal ücsörgő vendéghez fordult.
- Cseréljünk helyet!
Szavait néma csend fogadta. Most, hogy már tényleg mindenki őket nézte, döbbenten, értetlenül, egy kissé talán félve is, Gerard hirtelen borzasztó kínosan érezte magát.
- Kérem! – tette hozzá idegesen. – Kifizetem az egész vágást, meg mindent, amit csak akar, csak ez most… életbevágó! Érti?
Még mindig csend.
Aztán valaki végre megszólalt.
- Ha komolyan kifizeti, akkor felőlem cserélhetünk.
Gerard döbbenten pillantott a hang irányába. A szomszéd tükör előtt egy ijesztően vékony lány ült, mélyen kivágott, flitterekkel kivarrt rózsaszín felsőben és farmerben, hosszú, szőkére melírozott haja a combjáig ért. Arcán olyan tökéletes volt a smink, hogy képtelenség volt megmondani, húszon innen, vagy túl jár-e? Gerard ránevetett. Rohadt egy világ ez, de legalább a fiatalokban lehet bízni. Néhány dollárért bármire képesek.
- Rendben! – vágta rá gondolkodás nélkül.
- De festés is lesz.
- Persze.
A lány gyanakodva nézett rá.
- Komolyan…?
Gerard csöndben hálát adott az égnek, amiért ez a ribancnak öltözött kisgyerek semmit sem tud a My Chemical Romance-ről, vagy legalább is nem ismerte fel őt. Sebesen előkotorta az összes pénzt a tárcájából, és idegesen a lány felé nyújtotta. Ez elég meggyőző válasz lehetett, mert az azonnal elvette tőle, és elégedetten állt fel a székről. Gerard rögtön a helyére huppant, vagy ötször megköszönve a kedvességét. Talán ezért nem vette észre, hogy a legtávolabb ücsörgő vendég kióvakodik a bolt elé, hogy a rendőrséget hívja.
A tükörbe nézve felpillantott a háta mögött tétován ácsorgó fodrászra.
- Tényleg nem vagyok bolond! – mondta. A nő bizonytalanul bólintott.
- Értem… Ő… Milyen… frizurát szeretne?
- Nem tudom.
A másik meghökkenten nézett rá, mire hozzátette. – Amit jónak gondol, csak… Rövidet. És legyen nagyon másmilyen. Amilyet nem minden nap látni az utcán.
- Értem… - felelte a fodrász elgondolkozva, és kissé beletúrt Gerard tincsei közé a fésűvel.
- Szerencséje van – mondta végül, és úgy tűnt, már nem tart annyira a vendégétől, most, hogy az végre nyugodtan ül előtte. – Erős haja van, és sok. Nemigen fog hirtelen kopaszodni, úgyhogy mit szólna...
Gerard megmerevedett a székén. Arcán egy pillanat alatt átsuhant az iszonyat és a felismerés árnyéka, hogy belesápadt. A nő ijedten pillantott rá.
- Uram… Jól van?
Gerard nem felelt azonnal, de amikor megszólalt, furcsán határozott volt a hangja.
- Tudom, milyen hajat akarok. Fehéret.
Hajnali kettő felé járhatott, és ő még mindig nem mert hazamenni. Néma csöndben parkolt valahol egy rég bezárt supermarket parkolójában, egy szál magában ücsörögve a volán mögött, és nézte az arcát a visszapillantóban.
Iszonyú volt.
Iszonyúan Gerard Way, teljes valójában. Mély, csillogó szeme most egészen feketének tűnt a sötétben, amit méginkább kihangsúlyozott a lenyírt haja. Valóban nagyon rövid volt – és gyakorlatilag hófehér. És ez annyira meglepő volt, annyira… furcsa, idegen, annyira… vad… É mégis, annyira Gerard Way, mint még talán soha.
Tudta, hogy teljesen hülyének nézték ma a fodrásznál. És hogy igazuk volt. Úgy viselkedett, mint egy megszállott. És lényegében az is volt. A halál megszállottja, mert tudta - most már késő..
Mindent akart. Minden idegszálát átjárta kényszer, hogy csináljon valamit, hogy belezsúfolja ebbe az egyetlen napba az egész hátralévő életét, mindent, amit eltervezett, amit ki akart próbálni, mert holnap talán már nem él. Hogy is magyarázhatta volna meg ez? Hogy magyarázhatta volna meg, hogy azért kell annyira sietniük azzal a hajvágással, mert lehet, hogy különben nem éri meg, hogy befejezzék? Hogy nem azért akar rövidet, mert az a divatos, hanem mert úgy talán hamarabb észreveszi, ha kopaszodni kezd. Hogy nem azért akart fehér hajat, mert feltűnő, hanem mert nincs ideje kivárni, míg megőszül, mint azok az emberek, akiknek ad elég időt a halál, hogy maguktól is belefáradjanak az életbe.
Mert neki sietnie kell. Sietnie, ha tényleg emberhez méltó életet akar. El kell játszania az életét, kapkodva, hanyagul, de el kell játszani… Semmi mást nem akart jobban, mint ezt. Az illúziót, hogy teljes életet élt; megszülettet, felnőtt, megöregedett, pont úgy, mint a többiek. Semmit sem akart, csak meggyőzni magát, hogy mindez a valóság. Hogy ha tükörbe néz, lássa azt a harminc évvel idősebb önmagát, aki sohasem fog létezni. Mégis hinni akarta, hogy ő az.
Mert ha ma elhiszi, akkor holnap talán már nem lesz olyan félelmetesen iszonyú a halál.
Gerard nem fogta fel, hogy neki szólnak a dühös szavak, igazából meg sem hallotta őket. Még csak halálfélelme sem volt, amiért satufékkel állt meg az út közepén, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a New Jersey-i forgalmat. Kapkodva vette a levegőt, mintha legalább is futott volna, holott valójában épp csak néhány perce indult el Frankéktől.
Szeretett Frankkel lenni, még akkor is, ha látta a szemében, mennyire aggódik - mert nem szólt egy szót sem. Gerard pedig mélységesen hálás volt neki ezért. Igen, Frank jó barát volt, tudott hallgatni, még ha nem is igen nézte volna ki belőle az ember. De kétségtelenül volt valami különös érzéke hozzá, hogy mikor nem szabad kérdezni... Ő volt az egyetlen, aki eljátszotta, hogy minden rendben, mert valami különös oknál fogva megérezte, hogy ezt várják tőle. Mert tudni persze nem tudhatta. Igen, Frank még mindig nem tudta, hogy ő... ő... Szóval, nem tudta. Azt igen, hogy baj van, nagyon nagy baj, hiszen nem lehetett nem tudni... Ray tétovasága, Mikey visszafojtott sírástól égő szemei a tegnapi fellépésükön... Najó, nem volt az igazi fellépés. Titokban szervezték meg, hogy meglátogatnak egy tizenhárom éves leukémiás kislányt a kórházban, még akkor, mielőtt kiderült volna, hogy ő sincs teljesen rendben. Nem mondhatták le... Illetve, nagyon is lemondhatták volna, de ő nem akarta. Látni akarta az őszinte örömöt egy rajongója arcán, és...
Nem.
Valójában csak hős akart lenni. Aki még betegen sem mond le egy ilyen... személyes eseményt. Aki törődik a közönségével, aki önzetlenül, a szabadidejéből áldoz rá, hogy egy vadidegen embernek legyen valami szép emléke is az utolsó napjairól… Aki végigcsinálja. Bármi áron.
Először persze nem akarta, hogy a média tudjon az akcióról. Az ilyesmit mindig is reklámfogásnak tekintette, a vonzó imázs követelményének, semmi többnek, de tudta, ha ő meghal, ez sem maradhat soká titokban. És akkor majd a sajtó ódákat zeng róla, mennyire jó ember volt, mennyire erős, mennyire szerette a rajongóit, mennyire törődött velük, és mennyit vesztett vele a világ...
De ami még fontosabb volt, még… szégyenletesebb... Tudni, érezni akarta, hogy nincs egyedül. Hogy van, akinek rosszabb. Van, aki annyit sem kapott az élettől, mint ő. Aki sosem nő fel, aki sosem lesz szerelmes, sosem lesz híres, akinek nincs ilyen kibírhatatlanul tökéletes öccse, nincsenek ilyen barátai, akik tényleg bármit megtennének és meg is tesznek érte, aki a fél életét a kórházban töltötte, aki sohasem tudta meg, milyen érzés az élettől csordultig telve, boldogan sétálni a ragyogó napfényben egy meleg vasárnap délután, tudván, hogy előttünk az egész élet… Valaki, aki még nála is szerencsétlenebb... Aki tényleg többet érdemelt volna. Akinek az élet úgy nyújtja be a számlát, hogy semmit sem adott érte cserébe…
Gerard pontosan tudta, hogy mennyire kegyetlen dolog ez tőle. Elrángatni Mikeyt a kórházba, egy rákos gyerek mellé, egy haldokló mellé… Fog ő még oda eleget járni! Mert fog. Éjjel-nappal ott lesz, mert képtelen lesz nem ott lenni… Persze, a többiekkel szemben legalább ugyanennyire aljas húzás volt ez a látogatás, de Mikey mégiscsak más…
- Takarodj már az útról te barom!
Gerard felrezzent, és hirtelen úgy érezte, megsüketül a körülötte harsogó dudaszótól. Szerencsére nem a legbelső sávban hajtott, de így is alapos kis dugót okozott a hirtelen megállásával.
Reflexből bemutatott az őt kikerülő kék Fordból az öklét rázva ordibáló férfinek, de aztán gondosan jobbra-balra tekintgetve végre az út szélére kormányozta a kocsit, tökéletesen szabálytalanul állva a járdára egy villanyoszlop meghitt társaságában. Még mindig hevesen vert a szíve, és remegett a keze. Elmélázva bámult ki a szélvédőn. Az iménti önostorozó lelkiismeret-vizsgálata után most egyszeriben üresnek érezte magát, mintha máris meghalt volna… Összerezzent a gondolatra. Aztán szinte kapkodva kereste elő a telefonját a kabátja zsebéből, a szemére húzta a napszemüvegét, azzal kiszállt, és megindult a járdán jobb kéz felé.
Talán ha tíz métert mehetett, amikor is egy élénk narancssárgára festett fal előtt találta magát. A fehérre festett ajtó fölött sárga táblán fehér betűk hirdették – női-férfi fodrászat.
Gerard gondolkodás nélkül belépett.
Egy pillanatra sem merült fel benne, hogy valószínűleg nincs teljesen magánál, különben soha az életben eszébe sem jutott volna csak így megállni az út közepén, csak mert meglátott egy fodrászszalont. Épp csak annyira pillantott körbe, hogy szabad alkalmazottat keressen magának, de nem volt szerencséje. A négy falra szerelt tükrös asztalka előtti székek mind foglaltak voltak, törülközővel borított, vizes hajú nők ücsörögtek ott, és csevegve bámulták magukat a tükörben, míg az ollók vidáman csattogtak a fejük körül. Gerard türelmetlenül toporgott a küszöbön. Idebent is minden narancssárga volt, friss, fiatalos, vidám, szinte már bántóan életteli. A fodrászszékekkel szemközti fal mentén hat kényelmes, fekete bőrfotel sorakozott, de csak kettő volt foglalt, köztük a kis üvegasztalokon újságok pihentek. Valahonnan a rádióból egy régi dal szólt, aminek minden hangját kívülről fújta már, de a címét soha nem tudta.
Nem bírta tovább. Két lépéssel a legközelebbi szék mellett termett.
- Elnézést, mikor végez? – kérdezte. A nő – lehetett vagy harminc éves, nem több – ollóval a kezében, döbbenten, és egy kicsit talán ijedten nézett rá.
- Tessék?
- Soká lesz még kész? – ismételte Gerard türelmetlenül. A másik barna szemében most már leplezetlen félelem csillant, ami kissé lehűtötte a férfit.
- Bocsánat, csak... sürgős lenne. A… mindegy.
A lány értetlenül pislogott rá, az előtte ülő idősebb nő pedig felháborodottan kijelentette, micsoda arcátlanság csak így betörni egy fodrászszalonba és követelőzni, de Gerard tüntetőleg nem figyelt rá.
- Csak mondja meg, meddig tart még!
A fodrászlány segélykérően nézett körbe. Minden szem rájuk meredt.
- Nézze, uram, ezt inkább a főnökömmel beszélje meg…
Gerard reménytelenül leszegte a fejét egy pillanatra. Sírni tudott volna. Nem is csak a helyzet miatt, hanem mert ő is érezte, hogy jogosan nézik bolondnak. De egyszerűen képtelen volt parancsolni magának.
- Teljesen őrültnek tűnök, ugye? – nézett fel hirtelen. A nő mondani akart valamit, de szemel láthatólag egy szót sem értett a dologból, így ez elég hamvába holt ötlet volt. Gerard idegesen toporgott előtte. Hirtelen végképp elvesztette a türelmét.
- Nem vagyok őrült! Megvárom én, csak... Csak soká lesz még kész? Csak ennyit kérdeztem!
- Há-hát… még beszárítom, és…
Gerard egy hirtelen ötlettől vezérelve a még mindig igencsak felháborodott arccal ücsörgő vendéghez fordult.
- Cseréljünk helyet!
Szavait néma csend fogadta. Most, hogy már tényleg mindenki őket nézte, döbbenten, értetlenül, egy kissé talán félve is, Gerard hirtelen borzasztó kínosan érezte magát.
- Kérem! – tette hozzá idegesen. – Kifizetem az egész vágást, meg mindent, amit csak akar, csak ez most… életbevágó! Érti?
Még mindig csend.
Aztán valaki végre megszólalt.
- Ha komolyan kifizeti, akkor felőlem cserélhetünk.
Gerard döbbenten pillantott a hang irányába. A szomszéd tükör előtt egy ijesztően vékony lány ült, mélyen kivágott, flitterekkel kivarrt rózsaszín felsőben és farmerben, hosszú, szőkére melírozott haja a combjáig ért. Arcán olyan tökéletes volt a smink, hogy képtelenség volt megmondani, húszon innen, vagy túl jár-e? Gerard ránevetett. Rohadt egy világ ez, de legalább a fiatalokban lehet bízni. Néhány dollárért bármire képesek.
- Rendben! – vágta rá gondolkodás nélkül.
- De festés is lesz.
- Persze.
A lány gyanakodva nézett rá.
- Komolyan…?
Gerard csöndben hálát adott az égnek, amiért ez a ribancnak öltözött kisgyerek semmit sem tud a My Chemical Romance-ről, vagy legalább is nem ismerte fel őt. Sebesen előkotorta az összes pénzt a tárcájából, és idegesen a lány felé nyújtotta. Ez elég meggyőző válasz lehetett, mert az azonnal elvette tőle, és elégedetten állt fel a székről. Gerard rögtön a helyére huppant, vagy ötször megköszönve a kedvességét. Talán ezért nem vette észre, hogy a legtávolabb ücsörgő vendég kióvakodik a bolt elé, hogy a rendőrséget hívja.
A tükörbe nézve felpillantott a háta mögött tétován ácsorgó fodrászra.
- Tényleg nem vagyok bolond! – mondta. A nő bizonytalanul bólintott.
- Értem… Ő… Milyen… frizurát szeretne?
- Nem tudom.
A másik meghökkenten nézett rá, mire hozzátette. – Amit jónak gondol, csak… Rövidet. És legyen nagyon másmilyen. Amilyet nem minden nap látni az utcán.
- Értem… - felelte a fodrász elgondolkozva, és kissé beletúrt Gerard tincsei közé a fésűvel.
- Szerencséje van – mondta végül, és úgy tűnt, már nem tart annyira a vendégétől, most, hogy az végre nyugodtan ül előtte. – Erős haja van, és sok. Nemigen fog hirtelen kopaszodni, úgyhogy mit szólna...
Gerard megmerevedett a székén. Arcán egy pillanat alatt átsuhant az iszonyat és a felismerés árnyéka, hogy belesápadt. A nő ijedten pillantott rá.
- Uram… Jól van?
Gerard nem felelt azonnal, de amikor megszólalt, furcsán határozott volt a hangja.
- Tudom, milyen hajat akarok. Fehéret.
Hajnali kettő felé járhatott, és ő még mindig nem mert hazamenni. Néma csöndben parkolt valahol egy rég bezárt supermarket parkolójában, egy szál magában ücsörögve a volán mögött, és nézte az arcát a visszapillantóban.
Iszonyú volt.
Iszonyúan Gerard Way, teljes valójában. Mély, csillogó szeme most egészen feketének tűnt a sötétben, amit méginkább kihangsúlyozott a lenyírt haja. Valóban nagyon rövid volt – és gyakorlatilag hófehér. És ez annyira meglepő volt, annyira… furcsa, idegen, annyira… vad… É mégis, annyira Gerard Way, mint még talán soha.
Tudta, hogy teljesen hülyének nézték ma a fodrásznál. És hogy igazuk volt. Úgy viselkedett, mint egy megszállott. És lényegében az is volt. A halál megszállottja, mert tudta - most már késő..
Mindent akart. Minden idegszálát átjárta kényszer, hogy csináljon valamit, hogy belezsúfolja ebbe az egyetlen napba az egész hátralévő életét, mindent, amit eltervezett, amit ki akart próbálni, mert holnap talán már nem él. Hogy is magyarázhatta volna meg ez? Hogy magyarázhatta volna meg, hogy azért kell annyira sietniük azzal a hajvágással, mert lehet, hogy különben nem éri meg, hogy befejezzék? Hogy nem azért akar rövidet, mert az a divatos, hanem mert úgy talán hamarabb észreveszi, ha kopaszodni kezd. Hogy nem azért akart fehér hajat, mert feltűnő, hanem mert nincs ideje kivárni, míg megőszül, mint azok az emberek, akiknek ad elég időt a halál, hogy maguktól is belefáradjanak az életbe.
Mert neki sietnie kell. Sietnie, ha tényleg emberhez méltó életet akar. El kell játszania az életét, kapkodva, hanyagul, de el kell játszani… Semmi mást nem akart jobban, mint ezt. Az illúziót, hogy teljes életet élt; megszülettet, felnőtt, megöregedett, pont úgy, mint a többiek. Semmit sem akart, csak meggyőzni magát, hogy mindez a valóság. Hogy ha tükörbe néz, lássa azt a harminc évvel idősebb önmagát, aki sohasem fog létezni. Mégis hinni akarta, hogy ő az.
Mert ha ma elhiszi, akkor holnap talán már nem lesz olyan félelmetesen iszonyú a halál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése