5.

- Gerard…

Gerard nem egészen tizenöt perc alatt körülbelül ötezredszerre törölte meg a homlokát, aztán a szemére lökte a napszemüvegét, úgy nézett a mellette toporgó Bobra. – Ki ez a fickó?

- Mondtam már. Valami helybeli.

- Valami…

Gerard meghúzta a vizespalackját. Nagyjából egy teljes kilométert tehettek meg eddig, de ő máris a második végén járt. Borzasztóan izgatott volt, amiért egy valódi sivatagi túlélőpróbán vehet részt. Egy igazi túlélőpróbán! Persze, neki könnyű, végül is, ha szomjan hal, akkor sem veszít már túl sok mindent… ennek ellenére a többieket sem féltette túlságosan. Csak feltűnik már valakinek, hogy nem érkeznek meg időre, nem? Meg különben is. Ez a huszonegyedik század. Egy együttes nem tűnik csak úgy el, és nem halnak szomjan a sivatagban. Ez képtelenség…

- Legalább a nevét tudod?

- Mondtuk már. Malcolm.

- Mármint a teljes nevét. Csak a biztonság kedvéért, ha esetleg rosszul sülne el valami – tette hozzá Bob magyaráztaképp, de Gerard arcába nézve rögtön meg is bánta.

- Jó, nem szóltam!

Csend. Egyre lassabban lépkedtek egymás mellett, mert Gerard érezte, hogy a hőség, a száraz, poros levegő éppenséggel nem tesz jót a tüdejének, így próbálta a legkevésbé terhelni. Bob meg örült neki, ha lemaradnak egy kissé a többiektől, legalább négyszemközt beszélhetnek…

- Honnan tudja, hogy gyógyszert szedsz?

Gerard elhúzta a száját, és szemmel láthatólag borzasztóan lefoglalta, hogy visszacsomagolja a zacskóba a flakont, de Bob nem hagyta annyiban.

- Senkinek sem mondtad el, nehogy a média megneszelje, most meg egy vadidegen…

- Meglátta, na!

Bob értetlenül pislogott néhányat. Gerard kelletlenül folytatta.

- Reggel… rosszul voltam kicsit, és Malcolm pont akkor bukkant fel, amikor bevettem a gyógyszert

Esze ágában nem volt bevallani Bobnak, hogy Malcolm miatt volt rosszul. És hogy egyáltalán nem önszántából vette be azt a szart… azt meg végképp nem, hogy Mikeytól kapta a pirulát, pánikroham ellen.

Min a francnak Mikeynak pánikroham elleni gyógyszer?... Bob bizonytalanul pillantott rá.

- Akkor nem tudja, hogy…

Gerard megrázta a fejét.

- Nem.

- Aha…

Bob egy kicsit mintha megkönnyebbült volna ettől. Hallgattak egy ideig.

- Meglepődtem, hogy egyből megmutogattad neki a rajzaid.

Gerard kuncogott.

- Énis!

- Nekem sose hagytad, hogy megnézzem…

- Mert mindig összegyűröd!

- Nem is!

- De.

- Nem!

- De.

- Jó – adta meg magát Bob. – De ő is! Tiszta szamárfül!

Gerard nem felelt azonnal.

- Tudod, Bob, jót tesz nekem a sivatagi levegő.

- Hát persze…

Gerard mosolygott.

Valóban nem tudta volna megmondani, hogy mi vette rá erre az őrültségre. Ő volt az, aki a legjobban kiakadt Malcolm hirtelen felbukkanásán, és aki a legkevésbé akarta elhinni a zagyva dadogását, miszerint csak teljesen véletlenül keveredett erre, termeszvadászat közben. Gerard maga is meglepődött, hogy az első kérdése az volt erre, hogy minek kell befogni a termeszeket? Malcolm pedig lelkesen magyarázni kezdte, hogy van otthon valami állata, ami megeszi őket…

Hát nagyjából így zajlott az ismerkedésük. Malcolm kedves volt, félszeg, de rettenetesen kíváncsi, és állandóan Frankre pillantgatott, akinek nagy nehezen leesett, hogy valamit ígért a fiúnak, cserébe, hogy megnyugtatja Gerardot. Brian szegényes spanyoltudásával végül megállapították, hogy mit is ígért meg pontosan…

Malcolm soha életében nem ült még buszon, de hallott róla, és mindenáron ki akarta próbálni a jegyautomatát. Majdnem sírva fakadt a csalódástól, amikor kiderült, hogy ez a busz nem olyan busz… Gerard azonnal megsajnálta. Volt benne valami rettentő furcsaság, valami egészen gyermeki, már-már természetellenes őszinteség – minden gondolata az arcára volt írva. És Gerard, aki annakidején elég szellemileg leépült emberrel találkozott az elvonón, nem tudta nem észrevenni azt a furcsa zavarodottságot a szemében. Igen, Malcolmmal valami nagyon nem stimmelt… Tekintette folyton ide-oda cikázott, sosem nézett az ember szemébe, és állandóan az ujjait tördelte, mint a szorongásos betegek, mégis, áradt belőle a jóindulat és a naivitás. 

Gerard áldotta a sorsot, hogy a fiúnak fogalma sincs róla, kicsodák is ők valójában, különben igencsak nagy port kavart volna, hogy ő maga, személyesen vezeti körbe egy rajongóját a turnébuszban ( a hálókamrát szigorúan kiagyva), és kárpótlásul a jegyautomatáért, még kávét is főz neki. Igen, azon a bizonyos kávéfőzőn, amin a sajátját is elkészíti minden nap… Persze, mindez eltévedve a sivatag közepén inkább emberbaráti szeretetnek minősült, elvégre is itt aztán tényleg nem volt lényeges, hogy az ember könyvelő, kőműves, vagy éppen rocksztár…

Malcolm sohasem ivott még kávét azelőtt, és a jelek szerint nem is nagyon ízlett neki, mert fintorgott, mikor az első kortyot lenyelte, de Frank és Greard együttes unszolására sem volt hajlandó letenni a csészét – illedelmesen kiitta az utolsó cseppig. Gerard azt is észrevette, hogy minduntalan próbál figyelni rá, hogy szépen, egyenes háttal üljön, és úgy fogja a csészét, ahogy azt illik – egyáltalán, mindent úgy tegyen, ahogy azt vendégségben illik, ezért aztán esetlennek tűnt minden mozdulata. Beszélgetni sem nagyon lehetett vele – szemmel láthatólag nem volt képes megjegyezni a neveket, és nem tudta, hogyan kell kérdezni, de illedelmesen válaszolt. Így aztán Gerard egyszercsak azon kapta magát, hogy percek óta valósággal faggatja a busz előtt ücsörgő fiút, aki zavarában a homokba rajzolgat az ujjával. Aztán Ray is fölkelt a beszélgetésükre, és ahogy meglepetten megtorpant a lépcső tetején, a hálófülke ajtajában, Malcolm szinte áhítattal bámul fel rá. Akkor lett Rayből Star… Az első döbbenet után mindenki nevetett rajta, és ettől Malcolm is egyszeriben felengedett. Már nem dadogott annyira, és amikor Mikey megkérdezte, neki milyen nevet adna, kapásból rávágta a Kobrát. Ezek után persze sorban osztogathatta a neveket, és Gerard egyszercsak azon kapta magát, hogy… élvezi a fiú társaságát.

Persze, ez nem volt nehéz. A fiú mit sem tudott róla, hogy egy haldokló mellett ücsörög, de ha tudta volna sem változott volna semmi… Malcolm maga volt a megtestesült életöröm, minden szavában, minden ügyetlen mozdulatában lüktetett a vidámság és az életszeretet, és Gerard ettől úgy érezte magát, mint az eszmélete utolsó maradékával a levegőért küzdő fuldokló, akit épp most rángatnak ki a vízből. Talán ezért mutatta meg a rajzait. Valami különös izgalom fogta el, ahogy látta Malcolm tömzsi ujjait firkálni a homokba, és hirtelen nagyon szerette volna, ha a fiú látja a műveit. Persze, tudta, hogy le lesz nyűgözve – Malcolm egyetlen tollvonástól is le lett volna nyűgözve -, de nem is ez volt a lényeg. Hanem az érzés, amit olyan nagyon régen nem érzett már… Csak az első alkalmakkor, amikor megmutatta Elena néninek azt a néhány kezdetleges fecnit. Az izgalom, hogy vajon mit szól majd, az öröm, amiért látja az arcán az őszinte csodálatot és meglepetést, az elismerés vágya, a félelem, hogy talán mégsem jók azok a vonalak, és az a furcsa, belülről égető, titkos büszkeség, a tudat, hogy mégis jók… Igen, én csináltam! Én! Az érzés, amit aztán csöndesen, észrevétlenül elsodortak az évek, amit elnyomott a szürke megszokás – Gerard Way tehetségesen rajzol, és kész. Igen, már régen eltűnt az az eszelős szédület…

Tényleg dühös lett Bobra, amikor az néhány szóval eloszlatta a szeme elől a rózsaszín ködöt. Elvégre is mégiscsak a sivatagban voltak, nem túl megnyugtató helyzetben… De akkor is! Olyan jó volt egy kicsit megfeledkezni a valóságról… Mert Malcolm minden volt, csak realista nem. Nem ő élt álomvilágban – az álomvilág jött el vele ide, a sivatag közepére, ott remegett az egyre forrósodó levegőben, benne volt minden szavukban, minden szívdobbanásukban, és Gerard annyira belefeledkezett ebbe, hogy hirtelenjében nem is tudta volna megmondani, mióta is ismeri Malcolmot? Mintha mindig is velük lett volna…

Alighanem a többiek is így lehettek ezzel, minden kényelmetlenségről megfeledkezve baktattak a homokban toronyiránt, tökéletesen az előttük ugrándozó Malcolmra bízva magukat. Gerard kedvtelve nézte őket. Boldognak tűntek, főleg Frank, aki persze most sem bírt magával, és hol megelőzte, hol lemaradt kissé a barátai mögött, mint valami rossz óvodás. Igen, boldog volt. Vagy legalább is vidám… Még Mikey is, akinek újabban sohasem volt egy mosoly az arcán. Főleg nem akkor, ha Gerardra nézett… Gerard bármit megadott volna, hogy az öccse megnyugvást leljen végre, ha csak egy percre is. Ha néhány pillanat erejéig meg tud feledkezni róla, hogy… hogy…

Gondolatait Malcolm önfeledt sikítása szakította félbe.

- Haza! Hazataláltam!

Mindenki döbbenten torpant meg, de Malcolm észre sem vette. Se nem látott, se nem hallott, csak kacsázva megiramodott a láthatár peremén felderengő benzinkút remegő sziluettje felé.