2011. júl. 26.

18. Boulevard of Broken Dreams

…És végül eljött az a pillanat, amikor Poison majdnem azt kívánta, bár ott lenne vele Ghoul.
Halálosan unatkozott.
Mióta tisztázta Kobrával, hogy tudja, hogy nem ő Mikey, meglepő fordulatot vett a tulajdonképpen eddig se nagyon létező kapcsolatuk. Először is, kiderült, hogy Kobra nem is annyira verte át, mert most, hogy már nem kellett színészkednie, mit sem változott. A mozdulatai, a reakciói, a nevetése, és sok más apróság néha még mindig annyira Mikeys volt, hogy Poison hamar levonta a következtetést – rengeteg időt tölthettek együtt, hogy így átvette a szokásait… Valóban jól ismerhette.
Szerette is volna alaposan kérdezni a fiút a dologról, de végül nem tette meg. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy akarja tudni, milyen poklon ment át itt Mikey, mielőtt… szóval, mielőtt eltűnt volna.
Már, ha tényleg csak eltűnt.
Poison erről még mindig messze nem volt meggyőződve.
Pillanatnyilag azonban nagyobb baj volt, hogy senki sem törődött vele. Kobrával most, hogy vadidegen volt, nem talált közös témát, minden túl személyesnek tűnt, arról meg mégse kérdezgetheti, hogy milyen zenét szeret, vagy hova járt iskolába… Meg nem is nagyon akarta kérdezgetni. Valahogy furcsán jött volna ki. A fiú is így érezhetett, mert nem különösebben kereste a társaságát. Inkább leült az időközben ki tudja, honnan előkerült Warble-ékkel kártyázni. Pénzben játszottak, és illedelmesen őt is hívták, de neki esze ágában nem volt beszállni. Már csak azért sem, mert nem hordott magánál pénzt.
Egyáltalán, minek ide a Zónákba pénz? Meg különben sem volt túl jó pókerjátékos.
Tényleg szinte már hiányzott neki Ghoul. Őt legalább utálhatta volna… Kínjában vagy tízszer körbesétálta a benzinkutat, de nem mert messzire menni, nehogy meglepjék, meg különben is már egész sötét lett. Közben persze a lassacskán esedékes szökési tervén gondolkozott, de ez sem tartott soká, mert hát túl sok tervezni való nem akadt rajta. Fogja magát, elindul, és majd a határnál meglátja, mi a helyzet. Minden attól függ, mit lép a BL/I… Gondolta, kikérdezi a dologról Defyingot is, de a férfi most, hogy ennyien voltak körülötte, kihasználta az alkalmat, és hangosan szuszogva aludt a kerekesszékében, így Poison inkább nem kockáztatta meg, hogy felébressze. Kedvetlenül visszament a boltba. Warble felkapta a fejét a lépteire.
- Most sem szállsz be? Úgyis új parti jön.
- Kösz nem – rázta a fejét Poison, és szinte megkönnyebbült, mert míg ő próbálta elütni valahogy az időt, Jet Star telepedett le az ajtóhoz legközelebb eső asztalhoz, Weeny és Candy társaságában.
Remek!
Úgyse beszélt még egyikkel se, itt az alkalom!
Határozott léptekkel indult meg feléjük, de ez is kevésnek bizonyult, de mert a trió csak az utolsó pillanatban vette észre a közeledtét.
- Bocs, nem zavarok?
- Nem, gyere csak – felelte Jet Star egy árnyalatnyit talán meglepetten, de előzékenyen odébb csúszott egy széknyit, hogy Poison is leülhessen. A fiú szinte hálásan huppant le közéjük.
- Mi jót műveltek?
- Leckét írunk – felelte Candy pontosan olyan utálkozó arccal, ahogy sokmillió hozzá hasonló korú gyerek is tenné egy normális világban. Poison döbbenten meredt rá, mire szinte felháborodottan folytatta. – Ugye, hogy baromság! Semmi értelme, hogy…
- Sky – szólt rá Jet Star egy csöppet sem mérgesen, mire a fiú gyilkos pillantást vetett rá, de aztán újra az előtte heverő papírja fölé görnyedt. Weeny fel se nézett a sajátjából, így Poison nem láthatta az arcát. Pedig igencsak kíváncsi lett volna rá…
- Itt van iskola?
Jet Star megvonta a vállát.
- Nincs, de megtesszük, amit lehet. Ha ennek az egésznek vége, és kijutunk innen végre, nem lenne jó, ha évekkel lennének lemaradva az anyagtól. Így is lesz mit pótolniuk.
Poison rámeredt. Ez volt a legabszurdabb dolog, amit valaha hallott az életben. A Zónákban iskola…
Ebben a pillanatban odakintről fényszórók fénye csillant az üvegen át, és egy betegesen pöfögő motor hangja bőgött fel, aztán elhallgatott. Gyors ajtócsapódás hallatszott, és egy perc múlva máris Ghoul toppant be az éjszakai hűvös levegő miatt kitárt ajtón át, akit szemel láthatólag majd’ szétvetett az életöröm. Nameg a füvescigi…
- Mi ez a síri csend, emberek! – harsogta egy hadsereget is megszégyenítő hangerővel.
Poison hirtelen észrevette, hogy tényleg gyanúsan csöndes mindenki, még Kobráék sem nagyon beszélgetnek, pedig kártya közben szokás…
- Semmi – felelte Jet Star jóval halkabban, épp csak egy biccentéssel üdvözölve a barátját. Ghoul vidáman lépett beljebb, és villámgyorsan beletúrt Candy amúgy is kócos hajába.
- Megint ezzel a szarsággal nyúznak?
- Szállj le rólam! – csattant fel a fiú mérgesen, és Jet Star is igencsak csúnya pillantásokat lövellt felé.
- Neked se ártana néha leülni velük, mert már Weeny is lepipál! – jegyezte meg élesen, de mielőtt még Ghoul felelhetett vagy megsértődhetett volna, Kobra vonta magára a figyelmét.
- Coyote? – Ghoul arca azonnal maga volt a megtestesült gyász és fájdalom.
- Hősiesen küzdött de… Túl sokan voltak…
Poison szíve megdobbant, de Kobra csak sötéten mérte végig a fiút. Látszott rajta, hogy egy szavát sem hiszi
- Mintha azt mondtad volna utoljára, hogy ezentúl finomabban bánsz velük!
- Jól van na…
- Mit műveltél azzal a szerencsétlennel?
- Semmit! Elküldtem aludni…
Kobra egész megenyhült.
- Jó. Nem volt gond?
- Nem, csak az a pöcs pattogott megint, de Korse elintézte.
Kobra szúrósan nézett rá.
- Nem unod még, hogy ő játssza az őrangyalod?
- Mi másért tartanám? – vigyorgott Ghoul, és ügyet sem vetve többé Candyre, lehuppant melléjük a székre. – Osszatok nekem is.
- Még nincs vége a körnek! – felelte Squealer felháborodottan, ami persze nem hatotta meg Ghoult.
- Na és?
- Majd ha végeztünk.
- Neeemááár…
- Ossz neki – sóhajtotta Kobra reménytelenül. – Különben reggelig sír itt nekem.
A társaság kedvetlenül dobta az asztal közepére a kártyákat.
- Ilyen lapjaim se lesznek többet – dünnyögte Warble dühösen – Utállak, Ghoul!
Ghoul leplezetlen elégedettséggel nézett rá, mintha legalább is hízelegne neki, amit hallott.
Poison hirtelen úgy érezte, évezredek választják el attól a pillanattól, amikor már majdnem úgy gondolta, hiányzik neki Ghoul. Megrázta a fejét, és inkább visszafordult Jet Starhoz.
- Szóval iskola?
- Nem egészen. Inkább csak amolyan… Korrepetálás.
- És ki tanítja őket?
- Többnyire én, de aki épp akad… - felelte a férfi. - Tanárnak készültem egy ideig – tette hozzá magyarázatképp, mert Poison már-már zavarba ejtően ostoba képpel nézett vissza rá.
- Tényleg?
Jet Star bólintott.
- Csak egy ideig?
- Nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy számítottam.
- És akkor mivel foglalkozol? Vagyis… mielőtt ide kerültél?
A férfi nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyta a kérdést és nem felelt, Poison pedig szintén szó nélkül vette tudomásul, hogy Jet Start meg a múltját nem szabad bolygatni. Talán majd később. Ha már egy kicsit jobban összebarátkoztak…
Aztán eszébe jutott, hogy ez hülyeség, mert másfél hét múlva ő elmegy.
Weeny hirtelen az asztalra csapta a ceruzáját, és elégedetten lökte a tanárrá avanzsált férfi elé a papírt. Az szó nélkül olvasni kezdte a sorokat. Poison kíváncsian közelebb dugta a fejét, de csak néhány egyszerű egyenletet látott. Semmi érdekes. Lopva Weenyre pillantott. A kisfiú megérezhette magán a pillantását, mert hirtelen ránézett. Rejtelmesen csillogó, kékesszürke szemei voltak, de hiányzott belőlük minden gyermeki melegség vagy csintalanság. Poison hirtelen mélységes sajnálatot érzett iránta. Önkéntelenül is rámosolygott. Weeny nem viszonozta, csak elkapta a fejét, és úgy nézett Jet Starra, mint aki nagyon szuggerálja valamiért… A férfi azonban úgy tűnt, észre sem vette, elmélyülten ellenőrizte az eredményeket. Végül nagy sokára elégedetten leengedte a papírt.
- Jól van, mehetsz… Sky, te nem!
Candy csalódottan huppant vissza a székére, és szomorúan nézett az ajtón kipenderülő Weeny után. A következő pillanatban már hallották is, ahogy odakint Tequila nevét kiabálja.
Poison agyában megfordult a gondolat, hogy mekkora őrültség egy tíz éves gyereket egyedül kiengedni ilyen későn, korom sötétben, inkább ágyban lenne már a helye, de aztán eszébe jutott, hogy ez itt mégiscsak a Zónák. Nem túl okos dolog realitást keresni itt az emberekben… És különben is. Még a gondolat is röhejes, hogy holmi kóbor gyerekrablók éppen itt bukkanjanak fel, a semmi közepén… Arra eszmélt, hogy valami számára tökéletesen érthetetlen nyelven zajlik mellette a társalgás, mert csak úgy röpködtek a rövidítések és a számok.
- M2 HB?
- Browning, ötvenes, ötötven-per-kilencharminc, száztizes szalagtár.
- Sturmgewehr 44?
- Hétegészkilenc, ötszáz-per-hatszázötven, harmincas.
- M1928?
- Thompson, hétszáz-per-kettőnyolcvan, ötvenes.
- Dobtár, vagy szalagtár?
Candy mintha elbizonytalanodott volna egy kissé, de ebben a pillanatban Defying bukkant fel a folyosón, és egy cseppet sem barátságos arccal dörrent rá.
- Sky! Idejössz!
Candy egy kicsit talán ijedten nézett Jet Starra, de a férfi csak bólintott. Erre aztán a fiú felállt, és követte Defyingot. Jet Star azért még utána szólt.
- És dobtár! Jegyezd meg végre!
Poison csodálkozva nézett utána. Annyit értett ugyan, hogy fegyverekről volt szó, de hogy milyen fegyverekről, arról már fogalma sem volt. Jet Star észrevehette a zavarát, mert gyorsan magyarázni kezdett.
- Kölyök koromban érdekeltek a fegyverek, meg a világháború, úgyhogy szépen megtanultam az összes műszaki adatait.
Poison döbbenten pislogott.
- És Sky is fejből tudja őket?
Jet Star büszkén bólintott.
- Mióta Ghoul megpendítette neki, hogy jó katona lehet belőle, azóta a haditengerészetnél akar szolgálni. Még jól jöhet neki, ha tudja.
Poison megütközve nézett rá. Pályaválasztás? Itt?... Persze, fontos, hogy az embernek legyen jövőképe, meg minden… Nade itt?...
- Hány éves? – kérdezte, mikor végre szóhoz jutott.
- Ghoul?
- Sky.
- Lassan tizenhat – felelte Jet Star.
- És mióta van itt?
- Úgy másfél éve.
- És mégis katona akar lenni?
Jet Star kedvetlenül megvonta a vállát.
- Most is az.
Hallgattak egy percig.
- Poison.
- Hm?
- Tudod, ha túl korán adnak fegyvert a kezedbe, ha túl fiatalon ölsz először embert, akkor felnővén már nem is akarod lemosni a kezedről a vért.



Kobra kerülte a bátyját. Már amennyire ez lehetséges volt egy a semmi közepére pottyantott benzinkúton összezárva… Na nem mintha Poison olyan különösen elviselhetetlen lett volna, legalább is nem jobban, mint eddig, csak Kobra nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Ghoul ugyan próbált a lelkére beszélni a maga módján, de hát ő nem az a fajta ember volt, aki olyan jó lenne az ilyesmiben… meg különben se nagyon érdekelte a dolog.
Kobra viszont félt. Nagyon félt. Állandóan Poison körül jártak a gondolatai, és ezen az sem segített, hogy a fiú újra és újra úgy bámult rá egy-egy szava, mozdulata, pillantása után, mint aki szellemet lát. És Kobrának nem kellett nagyon megerőltetnie az agyát, hogy rájöjjön – túlságosan is Mikeys.
De hát a fenébe is, hogy is ne lenne ő Mikeys?!
Még az is megfordult a fejében, hogy megint beszél Poisonnal, hogy lekötözi a legközelebbi székre, hogy biztos lehessen benne, hogy meghallgatja őt, és addig mondja neki a magáét, amíg be nem bizonyítja neki, kicsoda is valójában. Csak az volt a bökkenő, hogy tudta, hogy úgysem sikerülhet. Poison soha nem fog hinni neki. Egyszerűen azért, mert nem akar hinni… És ami azt illeti, ez így is van jól.
Kobrának esze ágában nem volt megint az engedelmes kisöcsit játszani, mint gyerekkorukban. Nem akart azon aggódni, Poison mikor dönt úgy, hogy megint leüti, bevágja a csomagtartóba, és meg se áll vele a határig, mert ott aztán holtbiztos, hogy megállna… Ahhoz pedig még kevésbé, hogy azt kelljen hallgatnia, mennyire megváltozott ez alatt a pár év alatt. Tudta ő azt magától is. És ő maga sem örült neki, sőt…
De a francba is, nem ő van itt eltévelyedve, hanem Poison! És különben is… Különben is!
Félt, hogy mit kéne mondania. Hogy mit tudna mondani? Ha elmesélné, mi minden történt vele… Fogalma sem volt, Poison hogyan reagálna rá… Nem, jobb ez így! Jobb, ha kerülik egymást.
Eleinte azért még próbált jóban lenni vele. Hívta kártyázni, kérdezgette, éhes-e, kimennek-e cigizni, de Poison mogorva volt, és szemmel láthatólag nem vágyott senki társaságára, így hát hamar feladta. Végül is, nyilván ő sem szívesen bájcsevegne valakivel, aki Gerardnak adta ki magát…
Meglehetősen reménytelen volt hát a helyzet.
A következő nap még rosszabb volt.
Taylor megint álmodott éjjel, és kiabált egy sort, így Poison is rosszul aludt, aki még mindig nem volt hajlandó a feltétlenül szükségesnél több időt tölteni Ghoul közelében, így maradt a betegszobában a földön. A reggelinek szánt kutyakonzerv (hozzáadott kálciummal, hogy kedvence fogai épek, erősek és fehérek maradjanak – a BL/Ind) persze nem javított a kedélyén, ráadásul mint kiderült, az utóbbi napok megerőltetése nem tett jót a meglőtt karjának sem, hogy a fájós hátáról ne is beszéljünk. Defying csúnyán le is hordta, amiért nem vigyázott magára, Poison pedig összeveszett vele, mert szerinte az egész a BL/I, de méginkább Ghoul hibája volt.
Egyáltalán, minden Ghoul hibája volt, és kész!
Kobra titkon igazat adott neki, de mikor ezt neki is megmondta, csak hogy ne érezze magát olyan pocsékul szegény fiú, Poison közölte vele, hogy felesleges jópofiznia, ő akkor sem Mikey, és akkor is hazamegy, és különben is tehetnek neki egy szivességet, egyébként meg hagyják békén. Ghoul persze azonnal lecsapott rá, mert hát mikor a legélvezetesebb idegesíteni valakit, ha nem akkor, amikor egyébként is ott lebeg előtte a vörös kendő, aminek következtében kis híján megint összeverekedtek, ha Warble nincs a közelben. Candy és Weeny egész napos elfoglaltságra leltek Tequilában, Coyote örült, hogy él, és Defying parancsának eleget téve ki nem mozdult volna a szobájából.
Mindennek a tetejébe Thunderék vállalták a nappali őrséget északon, Defying meg végre ráparancsolt Ghoulra, hogy menjen Jet Starral délre, addig se Poison idegein táncol, így az az abszurd helyzet állt elő, hogy reggel tíz óra környékére Kobra lényegében kettesben maradt a bátyjával, aki ugyebár nem is a bátyja…
Irtózatosan hosszú napnak ígérkezett.
Egy darabig elszöszmötölt a benzinkút különböző pontjain, olyan rendkívüli jelentőségű dolgokkal töltve az idejét, minthogy leellenőrizze, valóban méret szerint vannak-e a ruhák a raktárban (igen), tényleg nem maradt-e több salátásszendvics (nem), és leszámolta a sört a rekeszekben, aminek az lett az eredménye, hogy megállapította, azzal is ideje lenne takarékoskodni kissé. Még az is megfordult a fejében, hogy nekilát takarítani, de mikor besomfordált Defyinghoz, és megkérdezte, hogy hová is tették utoljára a söprűt, a férfi mérgesen kizavarta a szobából, azzal, hogy menjen a kurva anyjába.
Kobra ekkor jóindulatúan megállapította magában, hogy mindenki egyre nehezebben viseli ezt a pokoli meleget…
Végül megint csak a boltban kötött ki. Hatezredszerre is átlapozta az összes lehetséges autós és pornómagazint, de most egyik sem tudta lekötni. Odakintről behallatszott a két gyerek lármázása, legyek döngtek lustán a levegőben, iszonyúan nagy volt a meleg, és Poison, fittyet hányva a józan észnek, a legközelebbi töltőoszlop tövében cigarettázott, ezt Kobra még az újságok mellől is tisztán láthatta.
Egy ideig tűrte a gyomrát szorongató görcsöt, de amikor Poison a harmadik cigit vette elő, nem bírta tovább, és kicsörtetett hozzá.
- Itt nem lehet rágyújtani – jelentette ki határozottan. Poison döbbenten pislogott fel rá.
- Mi?
- Ez egy benzinkút. Ha nem bírod ki anélkül a szar nélkül, menj odébb.
- De ott nap van.
- Pech.
Poison vállat vont, és elnyomta a csikket – a töltőoszlop oldalán. Kobra szinte ösztönösen kapott a keze után.
- Meg akarsz halni?!
- Akar a halál…
- Pedig rohadt jó úton haladsz!
- Most mi van?
- Az van, hogy egy idóta vagy!
Poison rámeredt. Meglepettnek tűnt az arca, de a szemében inkább csak harag és gyanakvás csillant.
- Miért csinálod ezt velem?
- Mit? – hökkent meg Kobra.
- Pont úgy viselkedsz, mint Mikey.
- Fenét…
- Ugyanezzel a hangsúllyal hívott mindig idiótának.
Csend.
- Miért csinálod ezt velem?
Kobra kezdett tényleg dühös lenni.
- Mert… mert… Baszd meg, mert tényleg egy idióta vagy!
Mi lett volna, ha most kimondja? Poison valószínűleg mégjobban kiakad, és neki is behúz egyet, mint Ghoulnak…
A másik hosszan nézett rá.
- Akkor is hagyd ezt abba.
- Te hagyd abba! Ha cigizni akarsz, ne itt!
- Jól van már…
Poison kedvetlenül feltápászkodott a földről, és tett néhány lépést előre, aztán elégedetlenül meggyújtotta a cigit. Nem nézett Korára, a fiú mégis villogó szemekkel méregette magának.
Ő ezt nem bírja sokáig. Az biztos!
Mégiscsak Poison fejébe kéne verni valahogy, hogy ő Mikey, úgyhogy szedje össze magát, és ne játssza tovább a mártírt, aki ellen összeesküdött a világ, hanem… hanem… Nem is tudta hirtelen, mit kéne inkább csinálnia Poisonnak. Killjoynak lenni? Itt, a semmi közepén?... Kobra, ha egészen őszinte akart lenni magával, még a BL/I-seknek se igen kívánta ezt az életet, nem hogy a testvérének… Egy pillanatra felvillant benne a gondolat, hogy talán mégis jobb lenne elmenni, de hamar elhessegette magától… Nem sok sikerrel, mert visszatért, és egészen határozottan kezdett gyökeret verni benne.
Végül is, még akár össze is jöhet, nem? Csak meg kell szervezni… Ha szépen összeszedik magukat, ők, Killjoyok itt a környező Zónákban, és egyszerre vonulnak a határra, simán áttörhetik azt a kis védelmet… lennének vagy százan, nem? Teljesen jól kivitelezhető…
Dühösen megrázta a fejét, és észre sem vette, hogy időközben ott is hagyta Poisont. Ment, amerre a lába vitte, mit sem törődve a néma sivataggal.
Nem, nem, nem! Még ha mindenki benne is lenne, túl sok áldozattal járna, és a BL/I sem hagyná annyiban. Méginkább vadásznának rájuk, nem lenne többé ez a viszonylagos biztonság, amit Korse jelent, és ami még rosszabb, újabb szerencsétlenek tucatjait telepítené ide a BL/I, akik mit sem tudnának róla, mi folyik itt, és hogy úszhatják meg… Rájuk Korse se vigyázna, ráadásul kezdhetnének mindent elölről kitalálni, a maguk kárán kitanulni itt a dolgokat. Hogyan lássák el, hogyan védjék meg magukat Johanssontól, a BL/I-től, meg a többiektől… Újra felbukkannának a hősieskedő lázadozók, mint Poison is, és csak vinnék a halálba azokat, akik lennének olyan bolondok, és hallgatnának rájuk, mert nem lenne Ghoul, nem lenne Defying, aki gatyába rázná őket… Kobra jól emlékezett még rá, amikor ő maga is hasonló helyzetben volt három éve. Pedig addigra a többiek nagyjából letisztázták a dolgokat, majdnem kész volt már ez az egész rendszer. De ha akkor Korse nincs, ha Killjoy nincs, ha Ghoul nincs…
Nem, ezt nem vállalhatja magára! Egy rakat rémült újonc a tapasztalt Killjoyok helyett… Levágásra ítélt csirkék a futószalagon.
De mégis. Poisonnak talán igaza van, és odakintről többet segíthetnének… Végül is, ez is logikus…
Hirtelen dühös lett Poisonra. Ha ő nincs, soha eszébe nem jutna ilyen baromság. Elmenni! Méghogy elmenni innen!
Mi a fenéhez kezdjen most?
Egy kicsit talán meg is ijedt, amiért ilyeneken agyal. Amiért néhány nap összezárva a hőn szeretetett bátyjával, és máris meginog a három év alatt olyan gondosan felépített kis meggyőződése. Ha Ghoul ezt megtudja…
Még jó, hogy nem nagyon szokta észrevenni, ha valakinek baj van a pici lelkivilágával…
Mi a francot kezdjen Poisonnal?
Tegyük fel, hogy megint beszél vele, és színt vall. És tegyük fel, hogy Poison még el is hiszi neki, hogy ő Mikey. Azzal sem lesz előrébb. És miért nem? Hát persze, hogy Ghoul miatt! Mert az a barom megegyezett vele arról a két hétről! Poison nyilván nem fog lemondani róla, inkább őt is vinné. És ha ő nemet mond, mert nem akar menni…
Kobra szerette volna azt hinni, hogy akkor Gerard ittmarad vele, de ismerte már annyira, hogy tudja – a fiú sokkal keményebb nála. Márpedig ő sem menne vele, inkább vállalja, hogy megint elválnak egymástól. Poison miért maradna? Mikor meggyőződése, hogy kijut, aztán hősként tér vissza a barátai élén, és megmenti őt…
Nem, esze ágában nem lenne maradni. Márpedig ha elmegy, megölik. Holtbiztos, hogy megölik… Ha viszont nem hiszi el neki, hogy ő Mikey, ha nem tudja meggyőzni… akkor méginkább csak elmegy!
Kobra egyre gyorsabban lépkedett a homokban az orra után, és észre sem vette, hogy már egész maga mögött hagyta a benzinkutat.
Nem győzködheti Poisont, mert azzal csak felhergeli. És ha felhergeli, akkor méginkább el akar csak menni. A legokosabb, ha szépen megül a seggén, és kidekkolja ezt a maradék másfél hetet. Ha szerencséje van, nameg ha Ghoul ügyes, Poison belekeveredik itt annyira a dolgokba, hogy magától is rájön, nem okos dolog meglépni, mert szükség van itt rá… Jó, erre elég kicsi az esély, hogy ezt belássa, de ez is jobb, mint a semmi…
Hirtelen azon kapta magát, hogy valaki a nevén szólítja. Szinte ijedten nézett körbe, és Weenyt pillantotta meg, ahogy teljes erejéből futva bukdácsol felé a néhol bokáig érő homokban.
- Kobra!
Kobra aggodalmaskodva indult felé.
- Mi történt? Hol van Sky?
A kisfiú, amikor látta, hogy észrevették, lassított egy kicsit az iramon. Lihegve igyekezett összeszedni magát, hogy válaszolhasson.
- Találtunk egyet!
- Mit? – kérdezte Kobra döbbenten, és végre mellé ért.
- Egy… BL/I-st!
Kobra rábámult.
- Hol?
- A Stonehenge-nél!
Stonehenge-nek nevezték a benzinkúttól pár száz méterre eső kis mélyedést. Körülbelül egy ember mély volt, és viszonylag széles, hogy akár nyolcan is elfértek benne. Hajdanán pihenő volt, és azért ásták, hogy az éjszakai tábortűz lángja ne látszódjon, és ne csalja oda a prérifarkasokat. Oldalát kövekkel rakták körbe, hogy a falról ne csússzon a lyukba folyton a homok, innen kapta a nevét. Ez volt Weeny és Candy kedvenc játszótere, mert közel volt a benzinkúthoz, így biztonságos, mégis elbújhattak egy kicsit a felnőttek elől.
Kobra elsápadt egy kicsit.
- Jól vagytok? – A gyerek hevesen bólintott.
- Felemelte a kezét, és azt mondta, alkut akar kötni. Meg fegyvere se volt.
Kobra azonnal megindult a gödör felé. Alku? Egy BL/I-stől? Röhej…
Persze, ha a tegnapi mészárlás két túlélője közül ő az egyik, akkor nem is annyi váratlan a dolog… Warbleék még a délután megkeresték a négy Pontiacot, és mindegyiket kiégették, szóval ha menekült is az a két rohadék, csak gyalog tehette…
Naná, hogy alkut akar! Valószínűleg vízért cserébe…
Alig egy perc telt belé, és elérték a gödröt. Odalent Candy ücsörgött a kövek közt, egyenes háttal, célra tartott pisztollyal a kezében, a szintén ugrásra kész Tequilával az oldalán, és nagyon szúrósan méregette magának a vele szemben magába roskadt férfit. Nem volt rajta maszk, de Kobra így is csak a sötét haját láthatta, mert a férfi a tenyerébe temette az arcát.
- Sky!
Candy felpillantott, és mintha megkönnyebbült volna egy kissé. – Mi a szar folyik itt?
- Itt találtunk rá a gödörben – felelte a fiú hanyagul. – Szarul nézett ki, se maszk, se pisztoly, és rögtön megadta magát, úgyhogy gondoltam, ki lehetne hallgatni…
- Ghoul nincs itt – jegyezte meg Kobra sötéten. Jobb szerette, ha Ghoul végzi az ilyesmit, értett hozzá. Meg gyomra is volt hozzá. Mert hát nem mindig tiszta munka ez, ugyebár… Candy vállat vont.
- Felőlem… Csak szerintem ez beszélne.
A BL/I-s hirtelen felemelte a fejét. Harminc év körülül járhatott, kék szemében leplezetlen félelem csillant.
- Beszélek én, beszélek! – kiáltotta ijedten. Kobra utálkozva mérte végig.
- Hogyne… Kifelé onnan.
A férfi engedelmesen már ugrott is fel. Egy pillanatra mintha megtántorodott volna, ami nem kerülte el Kobra figyelmét.
- Itt voltál egész éjjel?
A másik bólintott.
- Víz nélkül, mi?
A másik megint bólintott, de nem mert felnézni.
- Mondom kifelé onnan. Neved?
- Alex Steetherm. 1926 az azonosítóm.
- Nem kérdeztem – felelte Kobra mogorván. Alex összerezzent, de azért mintha összeszedte volna magát egy kicsit, mert nekilátott, hogy felmásszon a köveken át a felszínre. Nem sok hiányzott már, amikor megbotlott, és kis híján visszacsúszott. Kobra önkéntelenül is utána nyúlt és elkapta a karját, mielőtt még visszazuhant volna, úgy húzta fel magához. Alex hálásan rámosolygott.
- Köszönöm – mondta, és bizonyítékképp megszorította kissé a kezét. Egész őszintének tűnt.
- Nincs mit - felelte Kobra gépiesen. Poison miért nem tudja ezt mondani neki? Félholt volt, amikor rátaláltak, és még csak egy köszt sem… Hirtelen érezte, hogy valaki őrületes erővel rántja hátra a karjánál fogva, hogy kis híján felbukott, de a háta szerencsére egy vállba ütközött, így nem zuhant hanyatt. A következő pillanatban valami kemény nyomódott a halántékának. Weeny felsikoltott, Kobra mégsem fogta fel, hogy mi az, amíg meg nem hallotta maga mellett Alex hangját. Most semmi kedvesség vagy félszegség nem volt benne, inkább csak határozottság.
- Na jó. Tehát alku. Egy kocsi, tele tank, plusz a kulcsok, és Killjoymentes előny. Ha ez megvan, tíz mérföldnél élve lököm ki a kis barátotokat az ülésről.
Kobra nem mozdult, képtelen volt bármit is tenni, annyira meglepte a dolog. Elégszer szorítottak már fegyvert a fejéhez, hogy tudja, ez nem olyan, mint a filmeken. Ha megmoccan, neki vége… Candy zavarba ejtően kifejezéstelen arccal meredt rájuk, pontosan úgy, mint Ghoul tette volna, kezében még mindig ott volt a pisztoly. Kobra agyán átvillant, hogy a fiú mindig is remekül célzott, de ez mégiscsak egy sugárpisztoly, és ha most lő, még ha Alexet is találja el, az áramütés őt is éri, amíg a férfi szorítja a karját…
Egy végtelenül hosszúnak tűnő másodpercig néma csend volt, aztán Candy kissé félre biccentette a fejét, és meghúzta a ravaszt.
Kobrának elakadt a lélegzete, és a következő pillanatban érezte, hogy valami égető, bizsergető fájdalom villan minden porcikájában, amitől görcsösen összerándul minden izma. Aztán sötét lett.
Nem ájult el teljesen, mert hallotta, ahogy Weeny ijedten kiabál mellette, aztán azt is, ahogy Candy is felmászik a köveken, és alighanem ő is mellette kötött ki, mert hirtelen nagyon közelről hallotta a hangját. Érezte, hogy valamelyikük az arcát püföli, hogy magához térítse, de képtelen volt megmozdulni, vagy akár csak a szemét kinyitni. Nem akart örökre így maradni, dehogyis, szeretett volna még élni, de most mégis annyira kimondhatatlanul jól esett ez a feketeség… Legalább nem fájt semmi…
Végül arra eszmélt, hogy Tequila jóindulatúan képen nyalja.
Az első gondolata az volt, hogy inkább öntsék le egy kanna sósavval, minthogy mégegyszer érintkeznie kelljen ennek a dögnek a nyálával, de ez a kívánsága sehogyan sem akart teljesülni, mert a kutya úgy döntött, addig nem hagyja békén, míg meg nem bizonyosodik róla, hogy él, így kénytelen volt erőt venni magán, és tőle telhetőleg ellökdösni Tequila pofáját, ha nem akarta halálra nyalogatott gumicsontként végezni.
- Haggyámá, Tequila…
Candy szemmel láthatólag örült, hogy a szavát hallja, mert azonnal maga mellé parancsolta a kutyát, aztán szinte aggodalmaskodva hajolt közelebb.
- Jól vagy?
Kobra megpróbált felülni, de túlságosan is hányingere volt, és forgott vele a világ, ezért inkább újra elterült a földön.
- Nem…
Candy kuncogott.
- Bocs. Mindjárt jobb lesz.
Kobra nem felelt. Jó lenne tudni, ez már a túlvilág-e, ahol ugyanonnan folytatja az életét, ahol abbahagyta (ekkora szívást!) vagy… vagy mi a franc történt?
- Mi a franc történt?
Hunyorogva megint kinyitotta a szemét, és a mellette térdeplő Candyre sandított.
- Weenyvel idefele jövet láttunk egy sebesült nyulat – felelte a fiú -, arra lövöldöztünk, aztán meg a bokrokra, szóval csak egyesen volt a pisztoly. – Elvigyorodott. – Le se tagadhatod, hogy Ghoullal vagy összezárva, te is minden szart megúszol!
- Ja…
Candy arca hirtelen mérhetetlenül dühössé vált.
- De basszus, mi a franc ütött beléd? Úgy vette el a pisztolyod, hogy meg se moccantál!
Kobra nem felelt. Mit mondhatott volna? Hogy megint Poisonon járt az esze? Meg tegnap is? Ha Ghoul nem bukkan fel az ablakon át, neki annyi…
Baromira nincs ez így jól!
Nehézkesen újra megpróbálkozott a felüléssel, és a még mindig az ijedtségtől sápadt Weeny segítségével ez sikerült is. Szerencsére még a hányingerén is uralkodni tudott valahogy. Oldalt sandított a mellette heverő Alexre. A férfi szemmel láthatólag nem volt eszméletén. Persze, jogos, elvégre is ő kapta a lövést, a többi csak mellékhatás… Meg aztán, őt aligha nyalogatta Tequila... Undorodva letörölte a nyálat az arcáról, és nagyon csúnyán nézett a kutyára, aztán még csúnyábban Alexre. Candy észrevette a pillantását.
- Mi legyen vele? – kérdezte. Kobra utálkozva mérte végig a testet.
- Nyírd ki! Az életben többet nem akarom látni…
Candy vigyorgott, aztán matatott egy kicsit a pisztollyal, a megfelelő állásba lökve a kapcsolót, és kétszer is mellkason lőtte Alexet, szénfekete folttá változtatva az inge jó részét. Aztán gondosan ellenőrizte a pulzusát. Nem volt. Kobra elfintorodott, ahogy orrát megcsapta a megpörkölődött hús és az égett pamut szaga, és odébb kúszott egy kicsit, ahol frissebb volt a levegő. Weeny követte a példáját, de egy cseppet sem látszott rajta, hogy megijedt, vagy legalább megilletődött volna a gyilkosság láttán. Candy elmélyülten tanulmányozta a holttestet.
- Azért kicsit sajnálom…
- Hm? – nézett rá Kobra értetlenül.
- Egész ügyes húzás volt tőle.
- Ja, az… Sky.
Candy oldalt kapta a fejét.
- Ne merészelj leszokni a bokrok lövöldözéséről, jó?
Candy megint vigyorgott. Legalább olyan tenyérbemászó vigyort tudott produkálni, mint Ghoul.
- Igenis főnök!
- És Sky.
- Igen?
- Defyingnak kurvára hallgatsz az egészről, világos?



Single Coyote nem akart felébredni. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig lebegett abban a különös, félálomszerű állapotban, amikor olyan furcsán tompák az ember érzékei, és nem lehet teljes bizonyossággal tudni, az álmok nem a valóságot jelentik-e, és nem azok a távoli hangok-e a képzelete szüleményei, mint például az, amikor valaki belép az ajtón…
Az a valaki Fun Ghoul volt, és miután jó hangosan, kétszer is megkérdezte, hogy „Coyote, alszol még?”, mire végre kapott egy morgást, úgy döntött, ezt nemnek veszi, tehát gyorsan lehuppant mellé az ágy szélére.
- Hogy vagy? – kérdezte együttérzően.
Coyote nem nézett rá. Hogy lehetne? Szarul! Vagyis… Úgy kéne lennie, nem?... Mégsem érzett különösebben semmit. Csak hagyják békén.
Valahol egyszer azt olvasta, ha valami feldolgozhatatlanul intenzív élmény éri az agyat, akkor az arra nem emlékszik, így védve az ember józan eszét. Lehet, hogy nála is ez van, nem?... Biztos sokkal több dolog történt, mint pár hulla ledobálása egy teherautóról. Ja, meg hogy meg akarták ölni, de nem jött össze, mert Poison, meg Ghoul, meg az a kölyök résen volt…
Coyote szinte elszégyellte magát, amiért annyira használhatatlan volt. Milyen férfi az ilyen? Pedig ő is volt katona, hiba nélkül le is töltötte az egy éves gyakorlatát!
Ghoul úgy tűnt, megértette, hogy nem kap választ, mert nem erőltette tovább a dolgot.
- Ideje lenne felkelned.
- Miért, megint nincs kedved egyedül hullákat pakolni?
Sosem volt cinikus ember, de most őt magát is meglepte, mennyire jól esett kimondani ezt a mondatot. Ghoul őszinte megbánással az arcán, szinte szomorúan nézett rá.
- Ne haragudj. Túllőttem a célon tegnap. Tényleg sajnálom.
Coyote pislogott egy sort meglepetésében. Nem mintha bármiféle elképzelése lett volna róla, milyen ember is Fun Ghoul, azon kívül, hogy egy szadista, pszichopata állat, de ezt akkor sem nézte volna ki belőle.
Mit lehet erre mondani? Semmi baj, felejtsük el?... Ghoul folytatta.
- De délután fél öt van, és már a Doki is aggódik. Meg… enned is kéne… - Ghoul úgy ejtette a szót, szinte félve, hogy Coyote-ban nem maradhatott kétség – a kutyakajáról beszél.
- Kösz, inkább nem! – felelte morcosan.
Miért nincsen most kényszere rá, hogy pánikba essen és sírógörcsöt kapjon? Pedig ugyanott van, ahol tegnap, ergo, nyakig a szarban, és még lötyög is… Ghoul bánatosan folytatta.
- De ha nem eszel, legyengülsz, és…
- Mit érdekel az téged?
- Megígértem, hogy kijuttatlak innen, emlékszel?
Coyote rábámult. Csapdát sejtett. Egészen biztos, hogy ez csapda… De Ghoul hatalmasra tágult szemeiben csak a szinte már gyermeki ártatlanság és tömény jóindulat csillogott, nyoma sem volt benne a jól ismert kárörvendésnek.
- Komolyan?
A fiú hevesen bólintott.
Coyote még mindig gyanakodva méregette magának. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
- És a BL/I?
Ghoul szemmel láthatólag habozott egy pillanatig, mint aki nem tudja, hogy is fogalmazzon.
- Hát… Ők nyilván nem nagyon akarják már engedni, szóval… Szóval, nem lesz olyan egyszerű... De megoldjuk! – tette hozzá vidáman. - Majd megtanítok mindent, és akkor seperc alatt kint leszel!
Coyote szemmel láthatólag nem volt meggyőzve.
- Mire kell engem megtanítani?
Ghoul lelkesen magyarázni kezdte, mi mindenben más itt a BL/I, mekkora rohadék mindegyik, közben hosszasan ecsetelte néhány emlékezetesebb párharcukat, mindezt olyan tempóban és olyan zavarosan adva elő, hogy Coyote pillanatok alatt elvesztette a fonalat. Ghoul azonban a jelek szerint csak késve vette ezt észre, de végül abbahagyta a verbális ámokfutást, és kijelentette, hogy jobb, ha mindenek előtt vesz egy fürdőt ez a szegény fiú.
Az elkövetkezendő fél óra azzal telt, hogy Deying újra megvizsgálta és lefertőtlenítette a „taknyos” sebeit. Aztán Coyote megpróbálta helyretenni magában Ghoul furcsa viselkedést, miközben áztatta magát a hűsítően langyos víz alatt a fürdőben, egészen addig, míg Ghoul be nem kopogott neki, és szabadkozva nem jelezte, hogy spórolni kell a vízzel, úgyhogy siessen. Coyote szomorúan el is zárta a csapot.
Kapott tiszta ruhát és cipőt, és legnagyobb megelégedésére mire mindennel végzett, Ghoul csillogó szemekkel jelentette, hogy „tett egy kis kirándulást”, és szerzett neki néhány salátásszendvicset. Azt gondosan nem tette hozzá, hogy előre megfontolt szándékkal, még délelőtt az őrségben lógott el Jet Star mellől, egyenesen a Calflowba, onnan hozta el az egész tálat, és hogy lassan egy hetes volt az a szendvics. Szerencsére nem tűnt ennyire öregnek, mert nagyrészt hűtőben tárolták…
Coyote el se hitte, hogy ez a Ghoul ugyanaz, mint akivel egy nappal korábban sikerült a poklok-poklát megjárnia, mire a fiú mesterien játszott pironkodással kijelentette, hogy be volt szívva, és újra bocsánatot kért. Kobra ekkor bukkant fel a boltban, és csodálkozva hallgatta a kétség kívül mélyen szívből jövő szavakat, aztán rosszallóan megrázta a fejét. Ez volt az egyetlen nyugtalanító megnyilvánulás a délután folyamán, de Coyote észre sem vette. Pontosabban nem akarta észrevenni.
Kezdett hinni Ghoulnak. Ha csak színészkedik, akkor túl jól játssza a szerepét…
Ghoulnak viszont egyre nehezebb feladat volt a cukrosbácsi szerep, ezért úgy döntött, itt az ideje a tettek mezejére lépni.
Gondosan eltüntette a maradék salátásszendvicset – nehogymár Poison kaparintsa meg magának! – aztán szemlesütögetve, rettentő tétován kijelentette, hogy amennyiben Coyote is beleegyezik, akkor elkezdhetnék a felkészülést, mert hát, ugyebár, minél hamarabb megtanul mindent, annál hamarabb szabadul. Coyote bólintott.
Mit tehetett volna?
Kimentek a benzinkút mellé a rögtönzött lőtérre, ahol már újra a hordónak támasztva pihent a céltábla, aztán Ghoul, csintalan mosollyal az arcán eltűnt egy percre, és végül egy fekete pisztollyal tért vissza. Coyote elsápadt egy kicsit, ahogy meglátta a fegyvert, mire a fiú gyorsan megnyugtatta.
- Ne félj, ez meg van buherálva, csak gyakorolni jó.
- De én…
- Tudom, hogy nem akarsz bántani senkit, de ez nem is bántás, ez… önvédelem.
Coyote megújult gyanakvással nézett rá, mire Ghoul inkább felé nyújtotta a fegyvert.
- Na tessék… Mit is mondtál, mi a foglalkozásod? – tette fel a kérdést ártatlanul.
- Biomérnök.
Ghoul azonnal elkapta előle a pisztolyt, és gyilkos szemeket vetett rá.
- Szóval tényleg te vagy az a szemét, aki azokat a rohadt chipeket legyártotta!
A férfi döbbenten meredt rá. Alaposan meglepte ez a hirtelen hangulatváltás.
- Mi?... Chip?... Ember, én mást se csináltam életemben, mint a paradicsomok szolanin értékét mértem!
Ghoul leplezetlen gyanakvással az arcán méregette magának, mire hozzátette.
- Tudod, az az az anyag, ami…
- Nem érdekel! – vágott közbe Ghoul türelmetlenül, és hanyagul a kezébe lökte a pisztolyt. – Célzol, és lősz.
- De…
- Mit de?
Coyote nem felelt, de nem is vette el a pisztolyt. Ghoul végképp elvesztette a türelmét.
- Most mi van?
- Én… szóval én még... sose lőttem még, és…
- BL/I-s létedre nem lőttél még?
- Én csak egy laboros vagyok!
Ghoul arcán nem látszott harag vagy meglepetés, de hosszan nézett a férfire. Olyan hosszan, hogy az kénytelen volt lesütni a szemét.
- Tényleg… - motyogta, és valamiért borzasztóan szégyellte magát. Pedig hát nem az a normális, ha az embernek nem kerül pisztoly a kezébe?...
Ghoul még mindig hallgatott. Jobbnak látta, ha nem mond, pláne nem tesz semmit, mert azt Coyote most nem úszná meg ép csontokkal…
- El nem mozdulsz innen, világos? – jelentette ki végül, azzal sarkon fordult, és meg sem állt Defying szobájáig. A férfi szinte kíváncsian fordult felé, ahogy meghallotta a lépteit.
- Mi az, Ghoul?
- Ugye ezt nem gondoltátok komolyan?
- Mit?
- Coyote.
- Te nevezted el…
- Nem a neve, baszd meg!
Defying mérgesen összeráncolta a szemöldökét a hangnem hallatán, de végül nem tett megjegyzést.
- Mit csináltál vele?
- Semmit! – csattant fel Ghoul. - De basszus, ez még vizipisztollyal se lőtt soha életében!
- És?
- És?! Mondom nem lőtt! Fingja nincs se BL/I-ről, se másról a rohadt paradicsomain kívül! Ez egy beszélő céltábla! El se lehet téveszteni! Hogy a fenébe…
- Baszd meg Ghoul!
Ghoul elakadt. Nem pont erre a válaszra számított. Defying mérgesen folytatta.
- Poison nem jó, mert profi, Coyote nem jó, mert amatőr! Eldönthetnéd végre, mi a fenét akarsz! Egyáltalán, mi az Isten bajod van neked, he?!
Ghoul összeszorította a száját és dühödten a falba bokszolt, de nem nézett a férfire. Defying viszont nagyon is szúrós szemekkel méregette magának.
- Lefaraghatnál végre az arcodból, és csinálhatnád a dolgod! Most pedig kimész, és helyre pofozod azt a szerencsétlent, mielőtt még a BL/I veri ki belőle a szart!
- Tök fölösleges, nem…
- Most!
Ghoul nem mozdult. Defying kihúzta magát a székében.
- Ne kelljen mégegyszer elmondanom, Ghoul!
- Előbb Poison, most meg…
- Kifelé!
- Nem vagyok óvóbácsi, hogy napközisekkel szarakodjak!
- Tudtommal ez még az én Zónám! – vágott közbe Defying fenyegetően. Nem emelte fel túlságosan a hangját, mégis mennydörgésnek tűnt. – És amíg ez így van, addig te pontosan azt csinálod, amit mondok! Ha meg nem tetszik, akkor eltakarodsz innen!
Ghoul megint nem felelt. Defying várt egy kicsit, hogy elég súlya legyen a szavainak, aztán egy fokkal halkabban, de ugyanolyan határozottsággal folytatta.
- És most kifelé.
Ghoul perszelő pillantást vetett rá, de végre engedelmeskedett, és némán kicsörtetett az ajtón. Defying nyugtalanul nézett utána.
Ez nem sokon múlott.
Ghoul ritkán ellenkezett vele nyíltan, sőt, ami azt illeti, nem nyíltan is. Ha mégis megtette, annak általában komoly oka volt… És most is igaza van. Könnyen elképzelhető, hogy nem lesz idő rendesen kiképezni Coyote-ot. Már Poison is alaposan felkavarta itt a szart, és most még ő is… Ha Korse most rájuk száll, esélye sem lesz felzárkózni a többiekhez annyira, hogy képes legyen megvédeni magát. Főleg így, hogy lőni sem tud… De hát minden emberre szükség van. És bármennyire is kicsi az esélye, egy próbát megér…
Persze, két zöldfülű tényleg sok egyszerre. Már egy is komoly kockázatot jelent, hiszen nem ismerik őket, kiszámíthatatlan a viselkedésük, éles helyzetben meg pláne, ráadásul most itt van kettő… Igen, Ghoulnak igaza van.
De hát nincs kire bízni Coyote-ot. Candy gyerek még, és fele annyira se kemény, mint Ghoul volt ennyi idős korában, Thunderék mellett senki sem húzza sokáig, Steel Grinék nem tudnának mit kezdeni egy amatőrrel… Legföljebb Kobra jöhetne szóba, de ő sincs sokkal jobb idegállapotban a bátyja miatt, mint Ghoul. Jet Star meg… Jet Star sosem vett még senkit a szárnyai alá. Nem most kéne elkezdenie, amikor ilyen feszített a tempó. És nem teljesen amatőrrel.
Defying mérgesen szuszogott.
Rohadtul nem hiányzik most Ghoul balhézása! De az is igaz, ha már ő kezd el lázongani, akkor ott tényleg baj van…
Végül mégis Kobra oldotta meg a helyzetet.
Alig egy órával az után, hogy Ghoul se szó, se beszéd elviharzott, ő lépkedett végig a hátsó szobába vezető sötét folyosón. Defying meglepetten fordult hátra, de a fiú komor arcába nézve értetlenségét felváltotta a gyanakvás.
- Mi van?
- Semmi. Csak gondolkoztam… - felelte Kobra kedvetlenül, és kivételesen most nem az ajtóban torpant meg, hanem egész Defying mellé sétált, és félig az asztalra ülve matatni kezdett az első dologgal, ami a keze ügyébe került. Defying ismerte már ezt a viselkedést. Azt jelentette, hogy Kobra döntésre jutott, de még nem teljesen biztos a dolgában. Még nem mondta ki – de amit kimondja, az visszavonhatatlan és megkérdőjelezhetetlen lesz. Legalább is az ő számára.
- És min?
Kobra hanyagul visszahajította az asztalra a szárnyascsavart, és végre Defyingra nézett.
- Nem akarom többé itt látni Poisont.
Defying szemöldöke felszaladt. Aztán úgy döntött, ez már megér annyit, hogy levegye a szemüvegét.
- Tessék?
- Azt akarom, hogy eltűnjön innen.
- Majd megbékél, Kobra. Adj neki időt… - Kobra hevesen megrázta a fejét.
- Nem érted. Kikészít. Idegesít, dühít, és megőrülök tőle. Már csak a tudattól is, hogy itt van.
Defying hümmögött.
- Szép dolog a testvéri szeretet…
- Nem tekint a testvérének.
- Hallottam róla…
- De amíg annak tartott, addig is ez volt. Ennek soha semmi nem volt jó, folyton csak a maga barom elméleteivel volt elfoglalva, állandóan nekem kellett játszani a kisöcsit, akinek ő megmondja, mit csináljon, de azt véletlenül se hallotta meg, hogy én mit mondok neki, vagy bárki más, ha meg mégis, akkor is még neki állt feljebb, és nem lehet leállítani. Most még rosszabb. Én meg dühös vagyok rá, érted? Állandóan csak dühös, és nem akarom meggyűlölni. Pedig már most legszívesebben addig ütném, amíg mozog! És ez így nem egészséges.
Lehajtotta a fejét.
- Nem tudok koncentrálni, amíg itt van. Semmi hasznom nem veszitek. És ez mindenkire nézve veszélyes.
Defying nem felelt azonnal.
- És mit akarsz vele? Meg nem ölheted.
Kobra felháborodottan kapta fel a fejét.
- Franc akarja megölni! A bátyám, és szeretem, csak… távolról. Sokkal jobb volt, míg odakint volt, én meg aggódhattam miatta.
Defying szemöldöke felszaladt. Ez még neki is új volt. Hogy valaki inkább aggódik a bátyjáért, ahelyett, hogy örülne, hogy végre vele lehet.
- Te aggódtál?
Kobra dühösen legyintett.
- Az a lényeg, hogy nem bírom tovább elviselni. Úgy néz rám, mintha… nem is tudom, valami fertőző vírus lennék! Aztán meg azt látom rajta, hogy bizonytalan. Hogy nem tudja, mit gondoljon rólam. Nekem meg semmi kedvem eljátszani előtte, hogy nem én vagyok én, csak hogy ne úgy bámuljon rám, mintha arra várna, hogy mikor állok neki győzködni, hogy mégis én vagyok én.
- És mikor állsz neki?
Kobra reménytelenül megrázta a fejét.
- Nincs értelme. Ha sikerül se nyerek vele semmit, csak még nagyobb bajt csinál, mert tuti, hogy megint szökni akarna velem. Nekem meg eszemben sincs megint lepuffogtatni… Lehet, hogy túl se élné.
Defying megértően bólogatott.
- Akkor mi legyen vele?
- Vigyék Thunderék. – Defying nem tűnt meglepettnek. Kezdettől fogva sejtette, hogy ez lesz a dolog vége, de tapasztalatból tudta, Kobrán, aki még hozzá képest is zárkózottnak számított, mennyit segít, ha ráveszi magát, hogy kibökje, ami a szívét nyomja. Ezért beszéltette annyit.
- Warble nem lesz elragadtatva az ötlettől – mondta komolyan. - Tudod, hogy nem bízik meg könnyen senkiben, főleg nem újoncokban.
- Poisonnal nem lesz baja. Végül is, profi.
- De nem Killjoy.
Kobra vállat vont, és megint a csavar után nyúlt.
- Viszont ha Poison, meg mondjuk Candy velük megy, akkor újra övék lehet a Verem. Négyen elegek rá, ő meg úgyis csak ezt akarja. Nem fog ellent mondani.
Defying laposan pillantott fel rá.
- És Ghoul?
- Ghoul sem.
- De kipécézte magának a bátyád.
- Tudom. De majd beszélek vele. Vagy Poison, vagy én. Nem fog hezitálni.
Defying kedvetlenül megrázta a fejét.
- Jól kitervelted…
Kobra vállat vont.
- Akkor mit mondasz?
- Mit mondhatnék? - Defying odébb gurult néhány métert a söréért. – A te bátyád, nem az enyém.
- Jó, de a te Zónád. Neked kell kimondanod a végső szót. – A férfi szinte vidáman pillantott rá.
- És ha nemet mondok, akkor mi a francot csinálsz, Kobra?
- Megyek én Thunderékkel.
- Ghoult meg itthagyod nekem a szar közepén.
- Ha mindketten maradunk, csak még nagyobb szarba kerül. Különben is, te sem akarod itt tartani Poisont, nem?
Defying nem felelt azonnal. Nem, valóban nem akarta, éppen Kobra miatt, nehogy túlféltsék egymást. Igaz, ez a veszély egyelőre nem fenyeget… De mégis, Poison ide illik leginkább a mentalitása és a felkészültsége alapján. Ezt nyilván Ghoul is érzi, ezért is akarja annyira magának. Még akkor is, ha Kobrát nem pótolhatja a szemében.
Defying tudta, hogy bár csak három éve, hogy ismerik egymást, és ez a három év sem volt éppen felhőtlen, sőt… Mégis. Ghoul Kobra nélkül már nem lenne Ghoul. Valószínűleg nem is élné túl az első külön töltött hetet.
- Ghoul nélküled szart se ér már. Te is tudod.
Kobra látszólag figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, de Defying mintha némi büszkeséget látott volna csillanni a szemében.
- Akkor benne vagy?
- Van más választásom? – dünnyögte a Doki kedvetlenül.
Kobra megkönnyebbülten, szinte vidáman csúszott le a földre.
- Kösz.
- De gyorsan csináljátok, nem akarom, hogy még este is itt sírjatok az ablak alatt.
- Persze.
- És engem hagyjatok ki belőle. Intézzétek el egymás közt.
Kobra mosolygott, és fürgén máris az ajtónál termett, de Defying utána szólt.
- Kobra!
- Hm?
- Rohadtul nem jó ötlet ám!
- Dehogyisnem…
- Rohadtul igazam lesz, hogy nem jó ötlet!
- Annál jobb, mint hogy ha egymásnak esünk, nem?
Defying sötéten nézett rá, de végül nem szólt semmit. Ezzel még ő sem tudott vitába szállni.
És végül is, pillanatnyilag kétség kívül ez a legjobb megoldás. Thunderék hazamehetnek, a Verem nem kerül a BL/I kezére, Ghoulnak egy pátyolgatni való kis ölebe marad csak, Kobra újra a régi lesz, és Poisont sem idegesíti majd annyira a dolog. Mindenki nyer. Kérdés, hogy meddig marad ez így…
Defying kényelmesen rágyújtott.
Mondjuk egy hét.
Egy hét alatt Thunderék kikészülnek Poison a szabályok iránti konok ellenállása miatt, Ghoul rájön, mennyivel egyszerűbb dolga volt vele, mint Coyote-tal, Kobrában feltámad a lelkiismeret meg a testvéri aggodalom, Poison meg… Hát, valami csak lesz vele is. Persze, jó lenne tudni, mire számíthatnak tőle… De ha csak egy kicsit is hasonlít az öccsére, akkor még Ghoul is csak a felszínt kapargatja. Vagyis, tényleg bármi lehet még belőle. Akármi. Talán kezesbárány, talán időzített bomba, de hogy robban-e vagy hatástalanítják, megeszi-e a farkas, vagy ő tér át a farkashúsra, az már csak nevelés kérdése.
Elmélyülten zöttyent hátra a székében, és rágyújtott. Egy darabig elmélázva bámult ki a mocskos ablaküvegen, aztán a hűtő melletti asztalhoz gurult, és kihúzta az asztallap alá eszkábált fiókot. Nem kellett soká kínlódnia, hamarosan megtalálta, amit keresett. Egy gemkapoccsal összefűzött rögtönzött kis mappa volt, felső lapján a már jól ismert fantomképpel – Party Poison, huszonegy éves korában. Defying somolyogva nézte még egy percig a képet. Nem is nagyon hasonlít… Egy kissé hátrább navigálta a székét, lapozott egyet, és olvasni kezdte a sorokat.
Alig jutott az oldal feléig, amikor odakintről nevetés harsant, aztán Kobra vidáman Ghoulért kiáltott. Defying egy pillanatig még fülelt, de aztán belátta, nem tévedett. Rég nem hallott hang csendült, és kisvártatva furcsa, mély dübörgés hallatszott, mígnem egy görkorcsolyás fiú bukkant fel az ajtóban. Fehér nadrág volt rajta és fehér atléta, kezén fekete bőrkesztyű, épp csak az ing és a maszk hiányzott, hogy BL/I-snek tűnjön. Defying kényelmesen hátradőlt a székében, de azért önkéntelenül is kihúzta magát egy kissé.
- Nahát! Te is hazataláltál?
A fiú egész az asztal mellé gurult, és leemelte a fejéről a kék csillagos bukósisakját. Egészen hosszú, fekete haja volt, amit most kissé összekócolt a sisak. Épp csak egy halvány mosollyal nyugtázta a mondatot.
- Persze.
- És?
- Nem volt egyszerű, de megvan. Három szám – mondta, és Defying felé nyújtott egy méretes borítékot. A férfi elégedetten vette el tőle.
- Szép munka volt, kölyök.
- Kösz.
Defying gyorsan az ölébe engedte Poison aktáit, amiket még Kobra felbukkanásakor gyűjtetett be magának Ghoullal meg Korséval, aztán gyakorlott mozdulattal feltépte a borítékot. Egy régi, fekete lemez volt benne, amit gyorsan az asztalra tett a többi kacat mellé, aztán minden figyelmét a boríték alján lapuló papírnak szentelte. Gyorsan széthajtotta, és olvasni kezdett. Egyre komorabb lett az arca.
- Mi az? – kérdezte a fiú inkább kíváncsian, mint ijedten.
- Frank Ierot Lancasterbe helyezték át – felelte Defying elégedetlenül, és mérgesen szusszantott, de folytatta az olvasást. Egy percre csend lett. Aztán a fiú az asztalra könyökölve a tenyerébe támasztotta az állát.
- Apa…
Defying felpillantott azokba a mindig nyugodt, fekete szemekbe. Most mérhetetlen szomorúság csillogott bennük. - Van más is…
- Ennél rosszabb?
A fiú bólintott.
- Állítólag a múlt héten Chicagoban lelőtték Mikey Wayt.

2011. júl. 25.

17. Rebirth


- Poison! Hé Poison, várj már!
Poison megtorpant, és hátrafordult. A benzinkút felől Kobra közeledett felé, és szemmel láthatólag nagyon utol akarta érni őt. Poison illedelmesen bevárta.
- Hova mész?
Poison megvonta a vállát.
- Sehova.
- Figyelj, Ghoul egy barom, de…
- Az, és most remélhetőleg megkapta a magáét egy időre. – Kobra szemöldöke felszaladt. – Jó, egy kis időre… Egy kis részét.
Kobra kuncogott.
- Akkor nem akarod lelőni többet, ugye?
Poison megrázta a fejét.
- Az jó, mert Defying… Nem is tudom, mit csinálna veled…
- Ghoul mitől ekkora ász itt? – tette fel a kérdést Poison, ami már jóideje nem hagyta nyugodni. Kobra vállat volt.
- Igazából nem tudom. Ez valahogy… Mindig is így volt. De négy éve itt van már, jóformán a kezdetektől, szóval azért van tapasztalata. Ismeri a sivatagot, ért a túléléshez, meg hát tud mit kezdeni Korséval is…
- De egy érzéketlen pöcs.
- Attól még messze a legjobb Killjoy.
Poison dühösen felhorkant. Kobra úgy döntött, nem áll neki bizonygatni az igazát.
- Figyelj, Poison…
- Hm?
- Nagyon… szóval, nagyon utálsz most a… Mikeys dolog miatt?
Poison hirtelenjében nem tudta, mit felelhetne erre, ezért inkább hallgatott. Kobra folytatta.
- Elismerem, hogy szemét húzás volt, meg minden, de meg kell értened, hogy csak a te érdekedben csináltuk.
- Értem én.
- Jó csak… az előbb… leöcsiztél, és…
Poison tekintete oldalt rebben a fiúra, mire az egy fokkal bátrabban folytatta. – Szóval én már bocsánatot kértem, és komolyan is gondoltam. Épp eléggé bánom, fölösleges minduntalan a képembe törölnöd.
Kobra hangjában nyoma sem volt a szemrehányásnak, és Poison hirtelen azon kapta magát, hogy már majdnem szégyenkezik.
- Nem mondom többet.
Kobra szíve nagyot dobbant, de ez nem látszott az arcán.
- Kösz.
Egy darabig mindketten elmélyülten szemlélték a sivatagot. Minden kegyetlen borzalma ellenére is volt benne valami szép, valami tényleg lenyűgöző. A perzselő délutáni napfényben remegő levegő, a délibáb csalóka csillogása, mintha a távolban tó vize fodrozódna… Igen. Szép volt.
Poison tudta, hogy a Moyave sivatag mindig is remek turistacsalogató volt. Sokféle állatfaj él itt, rengeteg madár, különleges növények, mint például a jellegzetes Joshua-fák, amik gyakorlatilag csak itt találhatóak meg a világon…
Legalább is tíz évvel ezelőtt még így volt.
Csak aztán gyakorlatilag megszűntek az esőzések, emelkedett a hőmérséklet, elfogyott a víz, a Joshua-fák kiszáradtak, és már a kaktuszok sem nagyon maradtak meg. A sivatag területe jóformán megkétszereződött, és mostanra már tényleg csak a kő meg a halott bokrok maradtak itt. Semmi élet, semmi a régi tündöklésből... Halott táj a halálra ítélteknek... Kobra észrevehette az arcán, hogy igencsak sötét gondolatai támadtak, mert váratlanul megszólalt.
- Most komolyan. Hova indultál?
- Sétálni.
- És nem akarsz inkább visszafelé sétálni? Rohadt meleg van itt a tűző napon.
Poison ránézett. Nem tudta volna megmondani, miért, de volt ebben a mondatban valami nagyon Mikeys… Pedig ő aztán biztos nem így fogalmazott volna!
Megrázta a fejét. Baromság! Mikey…
- Ja, de. Menjünk.
Visszaindultak a benzinkúthoz. Poisonnak egy cseppet sem volt jókedve, ezen pedig aligha segített, hogy az első, amit meglátott, Ghoul volt, aki épp Taylorral ordítozott, amiért az nem segít neki a benzinkút elé vonszolni a hullákat. Megtorpant. Kobra követte a példáját.
Nyolc test már ott hevert ugyan a bolt ajtaja előtt, szorosan egymás mellé igazítva, de Ghoulnak ez persze kevés volt. Taylor szemmel láthatólag alig állt a lábán mellette, és Poison meg mert volna esküdni rá, hogy most legalább annyira fél, mint fél órával azelőtt… Ghoul hirtelen megragadta a fiút, és a legközelebbi hullához rántotta, aztán letépte a maszkot a halott fejéről.
Poison ilyen távolságból is tisztán hallotta Taylor kétségbeesett kiáltását, de Ghoult ez egy cseppet sem zavarta. Nem engedte el a fiút, míg újabb maszk került le, aztán egy harmadik, egy negyedik…
- Most mi a francot csinál? – kérdezte Poison döbbenten.
- Gyereket nevel – felelte Kobra sötéten, de a másik csak értetlenül nézett rá.
- He?
- Tudod, a civileket jobb gyorsan megnevelni, mert ha felfogják, mi történik velük, szó szerint bekattannak. Az ilyenekből lesznek aztán a közveszélyes őrültek, akik maguk elé merednek a kórházban, aztán a következő pillanatban átharapják a tokod.
Poison lelki szemei előtt valamiért Tequila képe rémlett fel. Profi módon végzett azzal a rohadékkal, ráadásul parancsra. Pedig nem tűnik harci kutyának…
- És ez használ? – kérdezte egy kis csönd után.
- Mi?
- Ha még jobban kikészíti a hullákkal.
Kobra vállat volt. Szemmel láthatólag neki se nagyon tetszett, amit Ghoul művel.
- Nem mindig, de hát ez Ghoul módszere. Minél gyorsabban minél több borzalomra kényszeríteni a szerencsétleneket, amíg még működik bennük a túlélési ösztön. Aztán már jöhet bármi, az semmiségnek fog tűnni a szemükben, és nem akadnak ki rajta.
- Vagy besokallnak…
- Ezért kell sietni. Ha egyszerre vagy túl rajta, az nem sok emberséget hagy benned, úgy meg könnyebben megemészted a dolgokat.
Hallgattak egy percig.
- Rohadt nagy szemétláda ez a Ghoul.
Kobra arca mosolyra rándult.
- Lehet, de igaza van. Ha Taylort nem tudjuk nagyon gyorsan betörni, az ránk nézve is veszélyes.
- Persze…
Megint hallgattak.
- Veled is ezt csinálta? – kérdezte végül Poison. Kobra gondosan nem nézett rá.
- Nem, engem ki akart csinálni, és Istenemre mondom, értett hozzá…
Poison egész meglepődött ezen.
- Komolyan?
- Aha.
- De hát ti jóban vagytok, nem?
- De.
Kobra szemmel láthatólag nem akart többet mondani, de Poison olyan várakozó arccal nézett rá, hogy végül csak folytatta.
- Igazából… Korse megtiltotta neki, hogy megöljön, úgyhogy kénytelen volt elviselni és beérni a kínzásommal…
Poison rábámult.
- Korse…?
- Mondtuk, hogy Killjoy volt, nem?
- De igen, de…
- Hát nálunk volt Killjoy. Na gyere.
Kobra újra megindult a páros felé. Poison döbbenten követte.
Korse?!
Ghoul meghallhatta a lépteiket, mert felkapta a fejét, és arcára azonnal kiült az a jól ismert, tenyérbe mászó vigyor. Nem tűnt mérgesnek, még akkor sem, amikor Poisonra nézett.
- Sok van még? – kérdezte Kobra.
- Még egyszer ennyi – felelte Ghoul egy fokkal letörtebben, és elengedte Taylort. A fiú pánikszerűen hátrált a benzinkút faláig, arcán a tökéletes döbbenet keveredett az undorral és a kétségbeeséssel, aztán villámgyorsan eltűnt a boltban. Ghoul nem törődött vele. Kobra sem.
- Hogy visszük el őket? – kérdezte.
- Jet Star meg Candy elugrottak DeeDeehez a teherautóért.
- Aha…
Poison nem nagyon figyelt rájuk, teljesen lekötötte a hét álarctól megszabadított holttest. Mindegyikük férfi volt, legföljebb ha harmincöt évesek… Tágra nyílt szemük rezzenéstelen tekintettel meredt a semmibe, félig nyílt ajkaik mintha most is az utolsó kiáltásra készülnének… Nyomasztó, félelmetes látvány volt, hogy Poison megborzongott. Látott már elég hullát, de így, szépen kiterítve egymás mellé, ennyi… hétköznapi, mozdulatlan arc most mégis szíven ütötte egy kissé.
Arra eszmélt, hogy Jet Star begördül a Cadillac-kel a háta mögötti töltőoszlop mellé, nyomában egy régi, betegesen pöfögő teherautóval, amit ezek szerint Candy vezetett.
Nahát. Vezetni is tud?...
Ghoul felállt, széles mosollyal az arcán üdvözölte a barátait, aztán együttes erővel nekiláttak a platóra dobálni a holttesteket. Jobban mondva Ghoul, Poison és Kobra nekiálltak, mert a két sofőr kijelentette, hogy túlságosan kimerítette őket ez az alig tíz mérföldes nagy utazás, úgyhogy most le kell öblíteniük a fáradalmakat egy kis sörrel… Ghoul nagyon csúnyán nézett utánuk, de végül megtartotta magának, amit gondolt, viszont dühében végre az is feltűnt neki, hogy valaki még mindig hiányzik…
- Basszameg... Hova a francba tűnt már megint? Coyote!
Kobra lökött még egy utolsót a keze ügyében lévő magatehetetlen testen, aztán döbbenten fordul hátra.
- Ki az a Coyote?
- Az újfiú – kacsintott rá Ghoul.
- Ja…
- Miért pont Coyote? – értetlenkedett Poison döbbenten.
- Nem láttad a karját? Egyszer megharapta egy kutya.
- Jó név… - Kobra elmerengett egy pillanatra - Tetszik.
- Itt mindenkinek beszélő neve van? – kérdezte Poison.
- Nagyjából. – Poison hallgatott. Hirtelen úgy érezte, nem szeretné tudni, Ghoul honnan kapta a nevét.
- És mi lesz a második? – kérdezte Kobra. Ghoul vállat vont.
- Nem mindegy?
- Második?
- Itt mindenkinek két neve van, ha nem tűnt volna fel, drága Poison… - vigyorgott Ghoul.
- Nem volt elég mára az öklömből?!
- Lehetne Coyote Cub – mondta gyorsan Kobra békítőleg, de Poison csak sötéten mérte végig.
- Akkor már inkább Coyote Kid! Nem állat az…
- Nem, nem lesz több Kid! – kiáltotta Ghoul hirtelen támadt hevességgel. Poison meglepetten pillantott rá.
- Miért, hány van?
- Egy – vágta rá a fiú, és gonoszul elvigyorodott. - Már… Kobra volt az első, aki a Kid nevet kapta, és egyedül is maradt vele…
- Nem egy szerencsés név… - bólogatott Kobra, és már ő is majdnem mosolygott.
- Elátkozott név! – vágott közbe Ghoul sietve és halálosan komolyan. - Bárki, aki viselte… halott!
- Mindet utolérte a végzet!
- Egytől egyig!
- Szörnyű kínok közt! – tette hozzá Kobra is olyan átéléssel, ami kis híján már Poisont is elbizonytalanította.
- Átkozott… - ismételte gyanakodva. Ezek megint teljesen meghibbantak?...
- Egyedül Kobra élte túl!
- Bizony… - bólogatott a fiú nagy büszkén, de Ghoul rá se hederített. Megbűvölten meredt Poisonra, nagyjából olyan arccal, ahogy egy jósnő hajolhat a kristálygömbje fölé.
- Kobra volt az Első, és ő lesz az Utolsó Kid is. És bárki más, akárki, aki ezt a nevet bitorolja, arra lesújt a halál! Ez a Sors akarata. Maga a Végzet!
Annyi hit és fenyegetés volt az arcán, a hangjában, és annyira úgy látszott, hogy halálosan komolyan is gondolja minden szavát, hogy Poison jobban látta, ha egyszerűen csak bólogat.
- Világos…
- Helyes! – kiáltotta Ghoul vidáman, és megint fülig szaladt a szája. – Akkor te mától fogva Poison Kid vagy, hátha nálad is bejön…
Poison legcsúnyább pillantásainak egyikével díjazta a mondatot, Kobra viszont szabályosan felháborodott, és figyelmeztetésül könnyedén tarkón vágta a barátját.
- Menj a fenébe, Ghoul!
Ghoul, ha lehet, még szélesebben vigyorgott Poisonra.
- Méghogy nem az öcséd…
- Pofa be! - ordított rá a másik kettő egyszerre. Túlságosan is egyszerre… Döbbenten néztek össze. Aztán Kobra elfordította a fejét, és nagyon, nagyon csúnyán mérte végig Ghoult.
- Már megtárgyaltam vele, hogy nem a bátyám, úgyhogy abbahagyhatod.
Ghoul szeme tágra nyílt a meglepetéstől.
- Mi...?
- Így van – nézett rá Poison is. – Úgyhogy ezentúl tényleg pofa be! – tette hozzá egy csöppet sem kedvesen, azzal sarkon fordult, és dühösen otthagyta őket.
Ghoul értetlenül pislogott utána, aztán Kobrához fordult.
- Ez most mi volt?
A fiú arcán addigra már csak a mérhetetlen szomorúság tükröződött. Megvonta a vállát.
- Semmi. Kitalálta ezt a baromságot, hogy nem a testvérem, én meg ráhagytam.
- He?
- Most mit kellett volna csinálnom?! Nem ismered, fogalmad sincs, milyen makacs tud lenni!
- De most akkor nem a testvéred?
- Hülye! Dehogyisnem!
- De…
- Majd ha nagy leszel, megérted.
- Kabbe! Mi a francnak jó az neked, ha mindent ráhagysz?!
- Nem nekem jó, hanem neki. Tudod, nálad nem, de másoknál általában erről szólnak az emberi kapcsolatok…
- Akkor is baromság!
- Legalább nem hergeli tovább magát rajta.
Ghoul erre már csak összefonta a karját a mellkasa előtt, és dühösen mérte végig Kobrát.
- Hát te teljesen hülye vagy baszd meg!



Taylor, vagyis Coyote, ahogy Ghoul olyan találóan elnevezte, tényleg úgy érezte, ennél már nem lehet rosszabb… Elrabolták, megverték, megalázták, meg akarták ölni, most pedig ez a szadista, pszichopata, meg ki tudja, még miféle hajlamokkal megáldott Ghoul arra akarja kényszeríteni, hogy… hogy…
Úristen, az ott kint egy rakás hulla! Igazi hulla! Egy rakat meggyilkolt ember… egy rakat BL/I-s!
Teljes káosz uralkodott a fejében, és csak nagyon, nagyon lassan sikerült feldolgoznia az információt, hogy valóban a BL/I támadott rájuk. Az egyenruhából ítélve legalább is… De azok az iszonyatos maszkok? Meg azok a fura pisztolyok?!
Taylor érezte, hogy pillanatokon belül a maradék józan esze is cserben hagyja, ha nem talál valami megnyugtató magyarázatot erre az egész őrületre.
De nem! Ő aztán nem fogja megérinteni azokat a… testeket! Soha! Bármit is csináljon vele Ghoul! Úristen, miért nem engedik haza? Miért történik ez vele? Miért? Mit követett el, hogy ezt érdemli az élettől? Úristen…
Taylor megint sírva fakadt, és fel sem fogva, hogy mit csinál, egész testében vadul remegve, kilenc év után először hadarni kezdte a Miatyánkot.
Amikor Ghoul néhány perc múlva a keresésére indult, így talált rá az ablak alatt, az üvegszilánkok közt kuporogva. Egy pillanatra meghökkent a látványtól, de aztán amikor a fiú másodszorra sem reagálta nevére, óvatosan megkocogtatta a vállát.
Taylor ijedten nyögött fel, és ösztönösen kúszott volna hátrébb, ha Ghoul el nem kapja.
- Hé, nyugi, csak én vagyok…
- Mi-mi-mi-mit akarsz?
- Indulunk.
- Ho-hova?
- Eltüntetjük a hullákat – Taylor szeme majd kiugrott a helyéről ijedtében, mire Ghoul melegen rámosolygott, és gyorsan hozzátette. – Te se akarod tovább itt látni őket, vagy igen?
A fiú nagyot nyelt.
- Ne-nem…
- Jól van. Na akkor gyere – egyenesedett fel Ghoul, és a kezét nyújtotta. Taylor még mindig remegve engedelmeskedett neki, és felállt. Kisandított az ajtón, és egy csöppet megnyugtatta a tény, hogy már nincsenek hullák a küszöbön.
Voltak viszont a teherautó platóját. Ettől aztán megint a földbe gyökeredzett a lába. Ghoul kezdte elveszteni a türelmét.
- Mozdulj már, vagy te is hátul utazol!
Igazából eredetileg tényleg ez lett volna a terve, hogy száműzi Coyote-ot a platóra, hadd szokja a gyűrődést, de be kellett látnia, hogy amilyen lekvár ez a fiú, még a végén ott hal meg neki a sokktól…
- Ha ennek vége, én magam viszlek haza. Esküszöm. Az életemre. Csak könyörgöm, gyere már!
Annyi elszántság és határozottság csengett a hangjában, hogy Taylor egyszerűen nem tudott nem hinni neki. És nem is akart nem hinni... Szinte pánikszerűen mászott be az anyósülésre, és mereven előreszegezett tekintettel bámulta a motorháztetőt.
Úgy érezte magát, mint kiskorában, amikor egyszer Halloween után az éjszaka közepén elvált a barátaitól az utcájuk sarkán, és egyszerre egyedül találta magát a sötétben. Minden háznál égtek a töklámpások képe mögé rejtett mécsesek, kísértetiesen élővé varázsolva azokat a torz vigyorokat, és ijesztően táncoló árnyékokat vetve a máskor oly meghitten ismerős falakra. Néma csend volt, ő mégis szinte érezte a lámpások felől áradó gonoszságot, hallotta azokat a soha nem létező, vérfagyasztó kacajokat, a hold néma, sárga tányérja pedig csak még borzalmasabbá tette az egészet. Villámgyorsan hátrafordult, a vámpíros jelmeze csuklyája a szemébe csúszott, és ő kis híján felsikoltott ijedtében. De hiába, hogy senki sem volt az utcán, ő mégis úgy érezte, testté sűrűsödik mögötte a sötétség, láthatatlan kezek nyúlnak utána, hogy elkapják, széttépjék, a föld alá vonszolják magukkal… Hanyatt-homlok rohant végig az úttesten, minden lépésének csattanásával csak elmélyítve a csendet… Soha életében nem félt még annyira, mint aznap éjjel…
Egészen a mai napig. Amikor tényleg meg akarták ölni… És most ugyanazt a kétségbeesést, ugyanazt a láthatatlan ujjakkal utána nyújtózkodó, kibírhatatlan iszonyatot érezte, mint akkor. Az a temérdek hulla a háta mögött…
Ghoulnak persze nem voltak ilyen problémái. Ha meg is voltak a maga démonai, azok nem néhány ártalmatlan hulla körül rázták a láncaikat.
Vidáman csusszant az ülésre a kormány mögé, még vidámabban rákacsintott a mellette remegő fiúra, és újra megállapította magában, hogy lekvár. Abból is az olcsóbbik fajta. Aztán beindította a motort, barátságosan intett az ajtóból megint őket figyelő Kobrának, és kényelmes tempóban elpöfögött.
Kobra hosszan nézett a fekete füstöt eregető teherautó után. Nesze neked, környezetvédelem… Rágyújtott. Röhej, hogy megint szív. Most szokhat le megint… Érezte, hogy Poison lép mellé. Egy pillanatra meglepte a gondolat, mert hát honnan is tudhatná, hogy éppen ő lesz az, de végül megegyezett magával, hogy jók a megérzései.
- Defying hív – monda a fiú. Kobra bólintott.
- Megyek – felelte, de nem mozdult. Poison is hallgatott egy percig.
- Nem kéne utánuk menni? – Kobra felrezzent.
- Hm?
- Ghoul. Csak ketten vannak.
- Nem bántják őket. Ha hullát viszel, az felér egy fehér zászlóval.
Poison meghökkenten nézett rá, mire hozzátette. – A BL/I-nek fontos, hogy hőst csinálhasson az elesettjeiből, és a családdal temettesse el őket. Ezzel is bizonyítja, milyen áldozatos harcot vív. Örülnek, ha visszakapják őket.
- És mi miért is szerzünk nekik örömet?
- Mert bele se merek gondolni, mit csinálnának egy Killjoy holttestével, ha ők sem hoznák vissza ide a mieinket – felelte Kobra tettetett nyugalommal, és kényelmes léptekkel Defying szobája felé indult.



Jócskán kezdett már lemenni a nap, amikor Ghoul végre lassított, és az út szélére kormányozta a teherautót, ahogy az jó állampolgárhoz illik, aztán leállította a motort. Ebben az volt a meglepő, hogy nem volt itt semmi, ami okot adott volna a pihenőre, leszámítva egy motelt, amit viszont egészen egyértelműen a BL/I fennhatósága alatt állt a gondosan kihelyezett táblák szerint… Ghoul alig néhány száz méterre tőle állt meg, és halálos nyugalommal szállt ki, mintha csak hazaért volna. Taylor csak harmadik felszólításra követte a példáját, amikor a fiú megfenyegette, hogy rágyújtja a kocsit, akkor is csak azért, mert minden gond nélkül ki is nézte volna belőle, hogy megteszi. Főleg úgy, hogy fogalma sem volt, hogy Ghoul szótárában mit jelent az „eltüntetni a holttesteket” szókapcsolat - jobb a békesség, nem igaz?... Meg különben is, hátha akkor hamarabb vége ennek a pokoli rémálomnak…
Egy kicsit megtántorodott, ahogy a lába földet ért a homokon, aminek ő maga sem értett az okát, de igyekezett nem törődni vele. Riadtan nézett körbe. Tényleg pontosan ugyanolyan volt itt is minden, mint a benzinkút környékén – kövek, homok, és hőség. Csak az a motel…
Mi van, ha Ghoul azért hozta ide, hogy… hogy aztán a BL/I…
Be se fejezhette a gondolatot, mert Ghoul türelmetlenül magával rángatta a teherautó hátuljához.
- Gyere már, nem azért hoztalak, hogy a szádat tátsd! Inkább segíts…
Hangos nyögéssel leengedte a rámpát, félig a földre rántva vele a legközelebbi holttestet is, aminek következtében az egész hullarakás megmoccant, mintha még mindig volna bennük élet. Taylor elfojtott kiáltást hallatott, és hátrálni kezdett, de Ghoul még időben elkapta a karját.
- Nyugi! Valakinek le kell őket varázsolni onnan, maguktól nem másznak le!
Egy pillanatra elakadt, aztán felfogta, mit mondott, és ezt olyan viccesnek találta, hogy röhögött magán egy sort, mielőtt felmászott volna a platóra, és onnan fordult vissza a halálosan sápadt Taylor felé.
- Na gyere.
Coyote nem mozdult. Ghoul most az egyszer nem dörrent rá, hogy csinálja végre a dolgát, hanem szinte együttérzően nyújtotta felé a kezét, hogy felsegítse maga mellé.
- Nézd, én ráérek, de ha ezek oszlani kezdenek itt a napon, csak még undorítóbb lesz.
A fiú rámeredt. Ghoul komolyan attól félt, hogy fel sem fogta a szavait.
- Tudod, ezek hullák. Itt meg meleg van, szóval hamar szaguk lesz, meg jönnek a bogarak, és…
Taylor villámgyorsan a platón termett, és lehajolt, hogy legurítsa a legközelebbi testet, de az utolsó pillanatban megtört a mozdulat. Nem, ő ezt... nem, ez…
Ghoul élesen figyelte.
- Gyerünk – mondta halkan. – Menni fog.
Taylor egy hirtelen ötlettől vezérelve hatalmasat rúgott a testbe. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a holttest lefordult a teherautóról, és halk puffanással landolt a földön. Tayloron végigvágott az undor. Legszívesebben most azonnal letépte volna magáról a bemocskolódott cipőjét, sőt, azt se bánta volna, ha a lába is vele szakad… Úristen, hozzáért! Hoz-zá-ért!
- Jó. De a legközelebbivel azért egy kicsit finomabb is lehetnél – hallotta Ghoul hangját maga mellől.
- Én nem…
- Mit nem?
- É-é-én… - A következő pillanatban könnyed lökés érte a vállát, ami annyira meglepte, hogy megtántorodott. Önkéntelenül is lépett egyet, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de a lába beleütközött az egyik testbe, és ő előre bukott…
Egy pillanatra valóban megszűnt a világ. Elfogyott a levegő, és ő mintha megvakult, megsüketült volna… Csak azt érezte, hogy viszonylag puha és meleg valamire zuhan. Ösztönösen becsukta a szemét. Agyában egyetlen gondolat dübörgött; nem, nem NEM!
Hányt.
Öklendezve kapkodott a levegő után, és megpróbált felállni, de a teste egyszerűen nem engedelmeskedett. A gyomra őrülten fájt az erőlködéstől, és még mindig ott érzete maga alatt a mozdulatlan holttestet, de képtelen volt megmozdulni. Aztán hirtelen valaki felhúzta a földről.
Még mindig öklendezett, de hát nem sokat evett mostanában, így nemigen volt, ami kijöhetett volna belőle. Csengett a füle, és nem tudta, az a velőt rázó „nem” valóban elhangzott, vagy csak a saját elméje sikoltozik olyan hangosan, mintha semmi más hang nem létezhetne többé a földön…?
Ghoul a jól bevált módszerhez folyamodott, hogy magához térítse, vagyis erőteljesen megpaskolta az arcát, de ezúttal jócskán kellett pofozkodnia, mire Taylor képes volt kinyitni a szemét. Ghoul gyanakodva nézett az arcába. A fiú hatalmasra tágult pupillái és üres tekintete kétséget sem hagyott felőle, hogy most tényleg sikerült tökéletesen sokkolnia…
Remek. Még egy kis rásegítés…
Ha ez se jön be, akkor sose lesz belőle Killjoy!
- Segíts.
Taylor meg sem hallotta, nemhogy felfogta volna a mondatot. Ghoul mégegyet lekevert neki.
- Mondom, segíts! Fogd meg szépen az egyiket, és gurítsd le.
A fiú mondani próbált valamit, de végül nem jött ki hang a torkán.
- Gyerünk!
- É-é-én nem…
- De igen.
Ghoul hirtelen ráfogta a pisztolyát, hogy az alig néhány centire volt csak a másik homlokától.
- Háromig számolok, Coyote. – Csend. - Egy.
A fiú nem mozdult.
- Kettő.
Még mindig semmi.
- Három.
Az igazság pillanata… Taylor arcán egyetlen izom nem mozdult, ugyanolyan üres tekintettel meredt maga elé, mint az imént. Ghoul élesen figyelte. Talán tényleg sok volt ez most neki egy kicsit, egy ilyen nap után, talán nem, ezt nem tudta eldönteni, de egyvalami biztos volt. Coyote kibírta a verést, kibírta a sivatagot, kibírta az elmúlt pár napot és a gyenge ellátást, vagyis élni akart. A kérdés az, maradt-e még benne erő most is a túléléshez? Olyan kevés kell már… Ghoul komolyan meg volt lepve, hogy egy civil idáig húzza, és kezdett komolyan eljátszani a gondolattal, hogy talán Killjoyt csinálhat a fiúból, nem csak ágyútölteléket a BL/I-nek. De ahhoz most össze kell szednie magát… Muszáj, egyszerűen muszáj!.
- Bumm – mondta hirtelen, és a másik homlokához koccantott a pisztolyt, de nem húzta meg a ravaszt. Eltelt még néhány másodperc, de Taylor nem reagált. Aztán lassan, nagyon lassan lehajolt a legközelebbi holttesthez. Megremegett, és egy pillanatig még mintha tétovázott volna, de aztán meglepő fürgeséggel ragadta meg a szerencsétlenül járt ember csuklóját, és a lehajtott plató felé vonta. Ghoul szemmel követte a mozdulatot, ahogy a test a földre zuhan, aztán ahogy Taylor felegyenesedik, és ránéz.
- Jöhet a következő.
A fiú szó nélkül engedelmeskedett, és Ghoul meg mert volna esküdni rá, hogy egy fokkal határozottabban nyúl a következő csuklóért.
Eltette a pisztolyt, és ő is nekilátott lehányni a teherautóról a testeket
Néma csendben dolgoztak, és már majdnem félúton jártak, amikor Taylor egyszercsak megtorpant. Ghoul azonnal felkapta a fejét.
- Most meg mi van?
A fiú nem szólt semmit, csak rezzenéstelenül meredt a távolba. Ghoul követte a pillantását.
Négy drakuloid közeledett feléjük a motel felől, álarcban, fegyverrel felszerelkezve, de látványosan felemelt kézzel, jelezvén, hogy nem harcolni jöttek. Erre aztán már Ghoul is felegyenesedett, és leugrott a platóról.
- Na mi az, jöttetek segíteni? – kérdezte félig csúfondárosan, félig reménykedve, mikor a társaság hallótávolságon belül ért. A legelöl lépkedő maszkos válaszra se méltatta. Lekicsinylően nézett végig az emberhalmon, ez világosan látszott a fejmozdulatából.
- Ennyi?
- Nem elég? – vigyorgott Ghoul.
- Nem vagytok túl hatékonyak mostanság.
- Húszból tizennyolc szerintem nem rossz eredmény.
- Csak tanulócsoport volt. Mellesleg büntetőmunkára küldve. – Az álarcos hirtelen ránézett. – Most miattatok kettővel nekünk kell elszámolni. Jellemző, hogy ezt se lehet rátok bízni.
Ghoul rendületlenül vigyorgott.
- Hát hogyne…
A másik nem törődött vele tovább, csak a társaira nézett.
- Mire vártok?
Ghoul előzékenyen félreállt az útból, Taylort is magával húzva, hogy a másik négy munkához láthasson, de legnagyobb meglepetésére a vezetőjük most újra egyenesen ránézett. A maszkra vágott lyukon át hűvös, zavarba ejtően kék szempár csillant.
- Tűnjetek innen – mondta. Ghoul persze értettee a mondatot, és alig észrevehető mozdulattal megszorította a mellette álló Taylor csuklóját, úgy vonta maga mögé.
- A teherautó a miénk.
- Mondom tűnjetek innen.
- A kocsi nélkül nem – ismételte Ghoul elszántan, aztán egy fokkal kedvesebben hozzátette. – nem kell sietnetek, mi igazán ráérünk.
- Én nem – felelte a BL/I-s, és kimért mozdulattal előhúzta a pisztolyát. Ghoul agyán átvillant, hogy Taylor már meg sem rezdül mögötte a rá szegeződő hófehér cső láttán. Nagyon helyes…
- Ajánlom, hogy nézz körül, mielőtt lősz, kicsikém – mondta kárörvendően, és jelentőségteljesen nézett a kék szemekbe. Az alak mintha elbizonytalanodott volna egy pillanatra. Hátrasandított a válla fölött, és önkéntelenül is összerezzent.
Alig tíz méterre tőle Korse állt az út szélén, és épp rágyújtani készült, de a jelek szerint túlságosan is lefoglalta a látvány, mert végül nem gyújtotta meg az öngyújtót se. Jól láthatóan megrázta a fejét. A BL/I-s azonnal leengedte a pisztolyt, és gyűlölködve nézett Ghoulra.
- Nem sokáig lesz őrangyalod – sziszegte halkan. - Ezt jelenteni fogom!
- Ugyan mit? – vigyorgott Ghoul. – Hát hallottál te már olyat, hogy egy Killjoy összeálljon egy magadfajtával?
- Még őt is lelőhetem!
- Kevés vagy te ahhoz.
- Igazán? - A kék szemekben leplezetlen gyűlölet villant.
- Rajtad van maszk, nem rajta – vágta rá Ghoul nem kevés gúnnyal a hangjában, és széles mosolyt küldött a férfi felé. Közben a másik három végzett a munkával és sorban leugráltak a platóról. Ghoul nem várta meg, míg kitalálják, hogy tüntetik el a tetemeket az út közepéről. Vidáman biccentett Korsénak, és mikor az illedelmesen viszonozta a gesztust, még egy utolsó, győztes mosolyt villantva a kékszeműre hátat fordított nekik, és gyors léptekkel a vezetőfülke felé indult. Taylornak most nem kellett mondani semmit, így is tudta a dolgát. Futva kerülte meg a kocsit, hogy a saját oldalára kerüljön, és ő is beszállt.
Ghoul tőle telhető együttérzéssel nézett rá.
- Megvagy?
Taylor alig észrevehetően bólintott.
- Remek! Akkor irány haza!
Elfordította a kulcsot, és a motor hörögve-köhöve ugyan, de nagy nehezen berobbant. Ghoul hátra fordult, és a vezetőfülke ablakán át kilesett a négy BL/I-sre.
- Úúú, de áthajtanék most mindegyiken… - dünnyögte átszellemült arccal, de a jelek szerint nem gondolta komolyan, mert végül csak csalódottan rátaposott a gázra, és teherautó nehézkesen megindult előre.
Ghoul persze sűrűn nézett a visszapillantóba, csak a biztonság kedvéért, hogy nem követik-e őket, de szerencséjük volt. Baj nélkül hagyták maguk mögött az öt alakot.
- Ezt is megúsztuk! – kiáltotta vidáman, de Taylor nem felelt. Egészen az ajtóhoz préselődött, olyan kicsire húzva össze magát, amennyire csak tudta, és arcát az üvegnek nyomva egyre csak bámulta a szeme előtt lustán elsuhanó tájat. Ghoul egyre apadó lelkesedéssel pillantgatott rá.
- Mi van?
Taylor nem felelt.
- Mi bajod?
- Ki volt az az ember? – kérdezte a fiú hirtelen, de meg se rezdült, nem hogy ránézett volna.
- Ki?
- A kabátos.
- Korse.
- És miért védett meg?
- Mert egyszer megígérte, hogy rá mindig számíthatok.
- A barátod?
- Igen.
Taylor nem kérdezett többet, és kivételesen Ghoul is érezhette, hogy jobb, ha most inkább nem szól semmit, mert egy ideig tényleg csöndben zötykölődtek az úton. Végül aztán mégsem bírta tovább elviselni a csendet, és bekapcsolta a rádiót. Azonnal elvigyorodott, mert az I’m still here utolsó akkordjai után a Save Yourself következett. Ghoul automatikusan feltekerte a hangerőt, és önkéntelenül is Taylorra sandított.
- Ezt hallgasd!
A fiú most sem felelt. Csöndben tűrte, hogy Ghoul teli torokból, boldogan teleordítsa a sivatagot, a kormányon verve a ritmust. A jelek szerint a második versszak lehetett a kedvence, mert azt valószínűleg még Arizonában is hallották…
Taylor meg se rezdült. Nem, mintha nem tetszett volna neki a dal – de nem is ragadta magával. Igazából nem érzett semmit. Semmivel kapcsolatban. Egy kissé talán eltompult aggyal bámult a semmibe, és ha gondolt is valamire, akkor az csak annyi volt, hogy miért? Miért érzi magát ennyire üresnek, miért nem érez fájdalmat, kétségbeesést, undort, vagy bármit, amit normális esetben kéne?
Talán csak nem fogta fel, mi történt vele. Talán csak még nem jutott el az agyáig, hogy ma majdnem megölték. Hogy egy rakás potenciális gyilkos közvetlen közelében tartózkodik, akik néhány perc, óra, év, évszázad, ki tudja, mennyi idő alatt tizennyolc másik ember életét oltották ki. Mert ha nem teszik, ők halnak meg. Ölj, vagy téged ölnek. Szó szerint. Létezik ez a huszonegyedik században? Mikor már túl vannak minden borzalmon, atomválságon, magán az Apokalipszisen?
Igen. Bizonyára a sokk az oka. Sokkot kapott. Mint a filmeken. Amiből kurva rég látott már egyet is, ami nem a BL/I propagandáját hirdette…
De aki sokkot kap, az nem szokott gondolkozni, nem igaz? Az nem emlékszik, mi történt vele… Ő viszont emlékszik. Pontosan maga elé tudja idézni azt a tizennyolc, élettelen arcot, most is az ujjai közt érti a félig megmerevedett tagjaikat, a tűző naptól természetellenesen felhevült bőrüket, még azt is tudja, melyikük volt a legnehezebb…
Miért nem érdekli ez?
Miért nem esik most kétségbe, miért nem akar sikítani, menekülni, meghalni?...
Miért nem érez semmit? Még csak dühöt vagy gyűlöletet sem Ghoul, vagy bárki más iránt. Miért jut eszébe minduntalan, hogy ha így, hát akkor így? Hogy ez van, el kell fogadnia? Nem kell elfogadnia!
Taylor már nem tudta, hol siklott félre az élete, de most döbbenten és csodálkozva volt kénytelen tudomásul venni, hogy mindaz, amiről azt hitte, őt magát jelenti, mindaz a sok érzés, emlék, gondolat, úgy lett semmivé, pontosabban tökéletesen jelentéktelenné, mintha soha nem is lettek volna. Mintha egy másik emberhez tartoznának, akire ő szánalommal és megvetéssel tekint. Megijesztette ez a felfedezés, mert nem akart ilyen emberré válni. Azt akarta, hogy megint minden a régi legyen. Hogy megint otthon legyen, a két kutyával, hogy Amerie-vel vacsorázhasson péntek esténként, és hogy titokban arra készüljön, hogy megkéri a kezét. Hogy megint legyen munkája, hogy megint izguljon azon, hogy nem készül el határidőre, és vasárnap is bemenjen dolgozni. Hogy sorba álljon a fizetéséért, és hogy minden nap elolvashassa a híreket az újságban.
De akkor miért tűnik ez most mind annyira távolinak, annyira jelentéktelennek, annyira… ostobaságnak, hogy alig tudja visszafojtani a nevetését?
Miért érzi úgy, hogy most ébredt föl egy gyönyörű álomból, egy olyan valóságban, ami borzalmasabb, mint amiről Hollywood valaha is hallott?
Arra eszmélt, hogy Ghoul a nevén szólítja. Coyote.
Miért érzi magáénak ezt a… teljességgel megalázó nevet?
- Hé! – Ghoul megbökdöste a vállát, mire Taylor hümmögött, hogy figyel, de a világért meg nem mozdult volna. Ghoul azonban úgy tűnt, így is elégedett.
- Van testvéred? – kérdezte.
- Nincs – felelte Taylor halkan.
- Az jó.
- Nem igazán.
- De, mert akkor megvan a neved. Single Coyote.
A fiú nem felelt. Ghoul szúrósan nézett rá.
- Nem tetszik?
- Van nevem.
- De azt nem jó.
- Teljesen jó.
- Nem, mert azt a BL/I is ismeri, és ha megtudják, hogy élsz, úgy rád szállnak, hogy se Korse, se én nem védhetlek meg.
Ez persze nem volt igaz, de hát nem kell Coyotenak mindent tudni, nem igaz?
Taylor még mindig hallgatott.
- Komolyan mondtam, hogy kiviszlek innen. De ezért neked is tenned kell.
Egy percig megint csend volt. Taylor meg se moccant, de amikor végül megszólalt, furcsán elszánt volt a hangja.
- Mit?
Ghoul elvigyorodott. Naugye. Fog ez menni… Csak meg kell nekik adni, amit akarnak, és máris nincs gond…
- Mondjuk kezdetnek életben kell maradnod. És ha azt csinálod, amit mondok, akkor nem is lesz baj.
- Te csak ölni tudsz, Ghoul, nem életet menteni – felelte Taylor halkan.
Ghoul erre már nem tudott mit felelni.