Jet Star valóban nem szívesen tartózkodott a Thunder
testvérek, de különösen nem Warble közelében, így aztán most örült, hogy
egyedül lehet végre. Ezt pedig Steel Grinnek köszönhette… Flaggy Bear temetése
után Grin úgy érezte, valamivel le kell foglalnia magát, ezért aztán
kitakarította a Cadillacet, szép lassan, aprólékosan, hogy jó soká tartson.
Sajnos, nem volt elég lassú… De aztán amikor Kobráék Ghoul és Poison nélkül
tértek vissza a Tótól, nem kellett tovább unatkoznia. Defying három napos
őrjáratra küldte őket, csak a biztonság kedvéért. Persze, a Pontiackal mentek –
így Jet Star megkaparinthatta magának az újra régi fényében tündöklő
Cadillacket. Ez pedig azt jelentette, hogy Thunderék Jaguárjával együtt két
kocsijuk is van…
Vagyis nem kellett Thunderékkel utaznia. Na, nem mintha
veszekedtek volna, vagy valami… De ha nem volt velük mégvalaki, szinte
megdermedt köztük a levegő. Márpedig ő utált rossz hangulatban dolgozni. Akkor
már inkább egyedül…
Warble is így lehetett vele, mert egy szóval sem
tiltakozott, amikor Jet Star felvetette neki, hogy szét kéne válniuk. Ők voltak
a sorosak az őrségben, pontosabban Kobra lett volna a negyedik, de mivel más
épkézláb ember nem akadt a benzinkúton, ő végül Defyinggal maradt. Így történt
hát, hogy Jet Star egyedül vágott neki a délutánnak - és az éjszakának.
Jó két mérföldre délre a benzinkúttól, nem messze az úttól
parkolta le a kocsit, leengedte az ablakokat, a két szélvédőt pedig beszórta
homokkal, hogy ne csillogjon a napon, aztán nyitva hagyva az ajtót rágyújtott.
Nem volt nagy dohányos, de a cigi egész jó unaloműzőnek bizonyult. Meleg volt,
nagyon meleg, ezért aztán nem is szállt ki az ülésről, inkább az árnyékban
maradt.
Tényleg hálás volt Grinnek, amiért elvégezte a munka
legundorítóbb részét, és megmentette őt Warble feszélyező társaságától. El is
határozta, hogy az első adandó alkalommal meghívja egy sörre… Sőt! Kettőre is!
Csak Defying meg ne tudja, hogy egyedül vállalta az éjszakázást… Thunderéknek
persze könnyű! Őket az atyaúristen se tudná szétválasztani… Ezért is mentek ők
északra. A hegyek felől mindig nagyobb az esélye, hogy arra téved egy-egy
messze szakadt BL/I-s őrjárat, jobb, ha ők vannak ketten… Meg aztán, ki tudja.
Talán Ghoulékkal is összefutnak. Márpedig Ghoul most jobban jár, ha nem kerül a
szeme elé… Amit most kapna tőle, azt nem tenné zsebre!
Jet Star képtelen volt megérteni, hogy lehet valaki ennyire
felelőtlen. Egymagában, egy újoncnak se igen nevezhető vadidegennel futni Korse
után? Megvesztél, Ghoul?...
Persze, tökéletesen tisztában volt vele, hogy Fun Ghoul
mennyire jól elszórakoztatja magát Korséval, és a maga részéről utálta is érte.
Mindkettőjüket. Mintha nem tudnák, hogy mire megy ki a játék… Mintha nem lenne ez
az egész életveszélyes!
Jet Starnak az égvilágon semmi baja nem volt a kockázatos, az
őrült, a lehetetlen tervekkel (Ghoul többek közt ezért is tartotta maga
mellett), de ez már több volt, mint veszett ügy. Ráadásul semmi haszna, semmit
sem nyernek vele. Mert ha Korse tényleg Poisonra vadászik… Csak tudná, mi olyan
különleges abban a fiúban? Kobra persze órákon át tudná ecsetelni… de Korse
vajon mit lát benne?
Jet Star hosszan elgondolkozott ezen, míg a tájat fürkészte.
Egyhangúan nem volt itt semmi, csak homok, homok, és homok…
Legalább történhetne már valami!
Unottan a földre pöckölte a cigiről a hamut. Iszonyatosan
hosszúnak ígérkezett ez a délután… Bekapcsolta a rádiót. Defying sorban
játszotta az ősibbnél ősibb számokat, de ő már kívülről tudta mindet, annyiszor
hallotta. Már élvezni sem tudta. Inkább gyorsan ki is kapcsolta hát. Elég, ha
napi összefoglalót meghallgatja majd.
Több, mint hat órán keresztül ült így a semmi közepén
egymaga, és lassan már ahhoz is unatkozott, hogy gondolkodjon. Elbágyasztotta a
meleg, annyira, hogy észre sem vette, hogy lassan kezd lemenni a nap. A hőség
így sem csökkent érezhetően, Jet Star viszont egyre csak azon kapta magát, hogy
le-leragadnak a pillái. Vadul megrázta a fejét, hogy felébredjen kissé, és maga
mellé kotort az ülésre a vízért. Nem mintha sokat várhatott volna tőle – úgy
felmelegedett, hogy kis túlzással élve levest főzhetett volna már belőle -, de azt
remélte, hogy az a néhány korty, amit leerőszakol a torkán, nameg amit az
arcára loccsant, azért használ majd valamit.
Az elkövetkezendő egy órában az ötliteres kanna felét magára
locsolta, de legalább ébren maradt. Ennek ellenére kezdte keservesen megbánni,
hogy nem ment inkább Thunderékkel… Velük legalább a csend kínos! Nem ilyen őrjítő,
fullasztó és… Befejezni se volt kedve a gondolatot. Századszorra is eszébe
jutott Ghoul. Mi lehet vele?... Nameg persze Poison… Szegény fiú!
Jet Star komolyan sajnálta őt, amiért Ghoullal került össze.
Jól emlékezett rá, milyen kemény tanár tud lenni a fiú, de azt is tudta, hogy
Poison soha nem fog meghunyászkodni előtte. Az alapján, amit Kobra mesélt róla,
és amit az elmúlt néhány napban látott, egészen biztos volt ebben.
És most ki tudja, hol járnak, Korséval a nyomukban… Nem, ez
egy cseppet sem jó így!
Megint meghúzta az üveget, és százegyedszerre is elátkozta
magában Ghoult. De azt a világért sem ismerte volna be, hogy aggódik. Hiszen
miért is tenné? Volt már ennél rázósabb helyzet is, tömegével, nem igaz?...
De azért Defying esti jelentését csak meghallgatta, és azt
viszont már nem tagadhatta, hogy egy cseppet sem tetszett neki, hogy egy szót
sem hall arról a két szerencsétlenről.
Mi van, ha mégis rosszul sült el valami?... Másfél nap…
Ebbe inkább bele se mert gondolni.
Csöndben figyelte, ahogy a nap lassan eltűnik a láthatár
peremén, és már előre örült, hogy milyen jó idő lesz az éjjel – már, ha megéri,
és nem öli meg addig az unalom… Lassan sötétedni kezdett, és ettől jobb kedve
lett kissé. A sivatag megéledt, ahogy a hőség elől elrejtőzött állatok előbújtak
hűvös, földbe ásott odvaikból, hogy vadászni induljanak. A prérikutyák apró
karmainak motozása, a szamárnyulak fürge, óvatos ugrásai egy cseppet sem
szokatlanok ilyenkor. Jet Star látott is vagy kettőt belőlük, mielőtt a
frérifarkasok vérfagyasztó üvöltése el nem kergette őket… Aztán csend lett. Semmi
sem mozdult. Azaz, majdnem semmi…
Jet Star pislogott néhányat, csak a biztonság kedvéért,
hátha rosszul lát, de nem… Lassacskán egy ember imbolygó alakja bontakozott ki
az egyre sűrűsödő félhomályból. Egyedül volt, gyalog, és egyre csak közeledett.
Jet Star kibiztosította a fegyverét, és újra, alaposan körbenézett, de hiába.
Semmi jel nem utalt rá, hogy az idegen mégsincs egyedül… És autót sem látott.
Ez megnyugtatta kissé. Lehet, hogy csak egy újabb szerencsétlen, aki volt
akkora mázlista, hogy magához tért az út mentén, mielőtt a hollók meg a
termeszek megtalálták volna. Defying örülni fog neki… Pont, mint egy nagy kalap
szarnak… Felhúzta a kocsi ablakait, csak a biztonság kedvéért, de nem szállt ki
az autóból – fedezéknek most úgysincs jobb – úgy figyelte a jövevényt. És egyre
kevésbé tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami nincs rendben…
Az alak nem tűnt támolygó sebesültnek. Gyorsan közeledett,
céltudatosan, és Jet Star meg mert volna esküdni rá, hogy újra és újra
körbekémlel, mintha tartana valamitől.
Létezik, hogy ennek ellenére még mindig nem vette észre az
autót?
Újabb feszült perc telt el, és az ibolyaszínű égre
kirajzolódó alak egyre ismerősebbnek tűnt… Jet Star le nem vette volna róla a
szemét. Az arcvonásait még nem tudta kivenni, de egyre biztosabb volt benne,
hogy egy Killjoyjal van dolga – legalább is az élénk citromsárga póló és piros
kabát elég erőteljesen erre engedett következtetni.
Mit keres egy Killjoy egyedül a sivatagban?...
Ebben a pillanatban az idegen megtorpant, és felemelte a
kezét.
- Hé! Ne lőjetek!
Jet Star jól ismerte ezt a hangot.
- Sky!
Megkönnyebbülten ugrott ki a kocsiból, és futva indult a
másik felé. Valóban Sky volt az. Eredetileg Cyanide Candy névre hallgatott, de
ez a többség szerint túlságosan hosszú név volt, így előszeretettel becézték
Skynak. Tizenöt éves fiú volt, lassan tizenhat, fekete haja, sötét, hosszúkás,
kissé ferde metszésű szeme és barna bőre egyértelművé tették, hogy nem európai.
Valóban nem az volt, de állítása szerint nem emlékezett a szüleire, így aztán
senki sem faggatta, honnan jött. Jet Star nem is ismerte valami jól, mert
Candyt több mint egy évvel ezelőtt Defying egy másik csapat Killjoyra bízta, de
azért emlékezett még rá. Jóban volt Ghoullal…
Persze, ki nincs jóban Ghoullal? Csak a bolondok. Meg az
öngyilkosok.
Meg Poison, aki ezek szerint mindkettő…
Úgy tűnt, Candy is felismerte őt, mert leengedte a kezét, és
mosolyogva várta be a férfit.
- Sky! Mit keresel te itt?
- Úgy látszik téged… - felelte a fiú. Furcsán magas, jobban
mondva gyerekes volt a hangja, még nem kezdett mutálni. – A többiek?
- Egyedül vagyok. Te?
Candy megrázta a fejét.
- Weenyt a romoknál hagytam.
- Milyen romok?
- A hangárnál. – Jet Star észbe kapott. Persze, tavaly
robbant fel. Valamiért a BL/I úgy
döntött, az a közel kétezer négyzetméter félig felépített raktárszerűség, amit
se Steel Grin, se Fun Ghoul nem volt hajlandó békén hagyni, mégsem kell neki…
- Egyedül? – kérdezte kissé döbbenten.
- Tequila vigyáz rá.
Jet Star szemmel láthatólag nem volt teljesen elégedett a
válasszal, de azért bólintott.
- Gyere.
Visszasiettek a kocsihoz, beszálltak, és Jet Star
beindította a motort, aztán nagyon komolyan nézett a fiúra.
- Defyingnak hallgatsz róla.
Candy bólintott. Fáradtnak tűnt és megkönnyebbültnek.
Néhány méternyi zötykölődés és sokszoros ablaktörlés után
kifordultak az főútra, és nekivágtak a hajdani hangárhoz vezető négy mérföldes
útnak. Jet Star óvatosan pillantott a mellette ülő fiúra, de most sem látott
rajta sérülést. Ez megnyugtatta kissé. Bizonyára tényleg csak fáradt…
- Mit kerestek itt?
Candy mély levegőt vett.
- Johanssonék találtak meg minket, még reggel. Állítólag betévedtünk
a területükre. Ránk törtek, és mire észbe kaptunk, Alary meg Vintage már halott
volt. Rawforce hozott ki minket Weenyvel, aztán kirakott a régi bányánál.
- Onnan jöttetek idáig?
Candy bólintott. Jet Star elismerően mérte végig. Majdnem tizekét
mérföld… Két gyerektől nem is rossz teljesítmény.
- Akkor semmit sem tudsz a többiekről?
- Nem.
Jet Star hallgatott egy pillanatig.
- Miért nem szóltatok?
- Nem volt rá idő.
Egy percre megint csend lett a kocsiban.
Két Killjoy biztosan halott, de valószínűleg többen is…
A francba!
Jet Star dühösen megszorította a kormányt.
- Hányan voltak?
- Legalább tizenöten.
Tizenöten!
- És ti?
- Hatan – felelte Candy szomorúan. – Weenyvel együtt heten.
- A fenébe is már… - sziszegte Jet Star dühösen. Nem elég
nekik a BL/I, még ezzel a söpredékkel is törődniük kell?!
- Készülj fel rá, hogy Defying szétszed, ha hazaérünk –
jegyezte meg sötéten.
Candy nem felelt. Ő is tudta, hogy a legapróbb részletekig
be kell számolnia majd mindenről a férfinek, legalább háromszor, aztán Ghoulnak
is, mert neki sem lesz elég, amit hall…
Halvány fogalma sem volt róla, hogy mit fog mondani nekik.
Szerencsére a jelek szerint Jet Star is tudta ezt, mert nem
kérdezősködött tovább, így aztán Candy lelkiismeret-furdalás nélkül hunyhatta
le a szemét. Nem akart elaludni persze – erre a néhány percre minek -, de olyan
jól esett most ez a kis pihenő…
Pedig Jet Star szívesen kérdezett volna. Mardosta a féktelen
düh. Johansson!
Marlon Johanssont különös kegyetlenséggel elkövetett többszörös
gyilkosságért ítélték el, és mint ilyen, első osztályon utalták a Zónákba, két
és fél évvel ezelőtt, és amennyire Jet Star tudta, ő volt az egyetlen, aki
nemhogy nem állt kötélnek Ghoul szavára – mit szavára, egyenesen kérésére! -,
hogy álljon be közéjük, de egyenesen kiröhögte. Aztán néhány hét alatt maga
köré gyűjtötte a sivatagban tévelygő többi elítéltet, sőt, még Killjoyokat is,
és alkut kötött Korséval, hogy kölcsönösen békén hagyják egymást. Ez a béke,
vagyis inkább fegyverszünet azóta is tart…
Nemúgy a Killjoyokkal!
Ghoul persze, enyhe kifejezéssel élve, nem kedvelte őt, de
Johansson ezen is csak nevetett. Ő jól élt, hiszen tudta, a Killjoyok nem rá
vadásznak, amíg egy BL/I-s is akad Kaliforniában, őt viszont nem fenyegette a szervezet,
amíg nem szegült ellenük, és nem akarta elhagyni a zónákat. Cserébe Korse
elnézte a kisebb vétségeit, azt meg különösen nem torolta meg, ha egyszer-egyszer
„partyt” rendezett magának a Killjoyok közt, ami általában hullákkal végződött
– mindkét oldalon.
De hát valahogy le kell vezetni a feszültségeket, nem
igaz?...
Jet Star mindemellett tökéletesen meg is értette Johanssont.
Végül is, sohasem volt a társadalom hasznos tagja, miért is harcolna most érte,
a BL/I ellen? Inkább éli világát boldogan, megszabadulva a törvények, meg a
rendőrség szabta korlátoktól… Azt csinál, amit akar!
Ez volt benne a legrosszabb. Hogy értelmetlenül haltak meg
Killjoyok, nem a BL/I miatt, hanem egy csapat romlott martalóc miatt… Egy
maréknyi hajdani Killjoy miatt, akik féltették az életüket, és inkább
megalkudtak Korséval!
Jet Star valahogy büszke volt magára, amiért nem ezt az utat
választotta, minden nappal egyre büszkébb. Pedig néha valóban nagy volt a
kísértés…
Oldalt sandított Candyre, és elmosolyodott. Szerencsére
akadnak még ilyen talpraesett kölykök is, mint ő. Weenyt leszámítva ő volt a
legfiatalabb köztük, Jet Star mégis egészen biztos volt benne, hogy remek
Killjoy lesz belőle. Sőt, már most az! Ghoul is ilyen lehetett ennyi idős
korában…
Ettől egy fokkal máris jobb kedve lett.
Lassított, aztán letért az útról, és araszolva vezetett
tovább. Időközben majdnem teljesen sötét lett már, de nem kapcsolta fel a
reflektorokat. Semmi szükség rá, hogy a kelleténél jobban felhívja magára a
figyelmet… A Cadillac viszont nem ilyen terepre volt tervezve, és úgy rázott a
puszta földön, hogy Candy, akinek végül mégiscsak sikerült elaludnia, azonnal
felébredt. Szinte aggodalmaskodva nézett ki maga mellett az ablakon, de a
sivatagot máris egyetlen, fekete folttá olvasztotta a közelgő éjszaka.
- Jobb lenne gyalog menni – jegyzete meg Jet Star. Candy
bólintott.
Megálltak és kiszálltak az autóból, aztán nekivágtak a
romokhoz vezető útnak. Valójában persze nem volt itt semmiféle út, csak néhány
csenevész bokor meg kő, de mindketten tudták, hogy valahol előttük, az egyre
sűrűsödő sötétség mélyén ott meredeznek a régi falak roncsai.
- Hol hagytad őket? – kérdezte Jet néhány perc elteltével.
- Sötétben nem tudom – felelte Candy, és halkan füttyentett.
Jet Star csak mélyet sóhajtott. Utálta, amikor nem tehetett semmit… Candy lépett
még előre egy lépést, aztán ő is megtorpant. Kisvártatva mintha valami furcsa,
kaparászó hang és lihegés hallatszott volna, aztán egy nagyobbacska kutya
elmosódott alakja bukkant fel előttük. Jet Star megkönnyebbült egy kissé.
Szóval, a BL/I nem járt itt…
Candy halk hangja hallatszott.
- Keresd.
Megindultak a kutya után. Jet Star megjegyezte magának, hogy
holnap első dolga lesz megrendelni Baggy Joenál egy zseblámpát, mert ez a
vakoskodás nem állapot, de nem volt ideje sokáig gondolkozni ezen, mert alig
egy perc múlva elérték a romokat.
Vastag, jó egy ember magas fal állt előttük, tetejéből még
mindig kiálltak a merevítőként beleépített vasrudak, mint valami régi kerítés
maradványai. Jet Star sötéten méregette magának, de végül Candyhez fordult, és csak
annyit kérdezett.
- Fegyvered van?
- Van.
- Jó. Itt várj meg.
Candy bólintott, Jet Star pedig nekilátott, hogy megmássza a
kerítést. Semmi kedve nem volt korom sötétben még külön azért gyalogolni, hogy
valami bejáratot keressen… Megszorította a kesztyűje szíját a csuklóján, nehogy
beleakadjon valamibe, és lendületesen felhúzódzkodott a magasba. Szerencsére
sikerült nem felnyársalnia magát a vasrudakkal, és némi óvatos tapogatózás után
baj nélkül ért földet a túloldalon. Reménytelenül nézett körbe, de persze csak
a szétszóródott törmelékhalmok fekete tömegét láthatta a sötétben.
- Tequila. Hozzám.
Fél perc sem telt belé, és a kutya lelkes lihegés közepette
újra felbukkant, Jet Star pedig elhatározta, hogy ezúttal nem is téveszti szem
elől.
- Keresd.
Mekkora őrületes mázli, hogy Candy nem hallgatott senkire,
és csak azért sem volt hajlandó megválni ettől a dögtől! És még nagyobb mázli,
hogy ilyen okos és jólnevelt egy dög, különben most órákig bolyonghatna, mire
megtalálja Weenyt ezen a szemétdombon…
Tequila úgy látszik, végre megértette, mit várnak tőle, mert
minduntalan eltűnt és visszajött, magabiztosan vezetve a férfit a sötétben egy
viszonylag épen maradt falszakaszig. Aztán megint eltűnt valahol a fal tövében.
Jet Star követte, és egyszer csak egy kiszakadt vasajtó helyén tátongó lyukkal
találta szemben magát, ami még a kinti éjszakánál is feketébb volt.
- Fene belé…
Szóval, mégsem semmisült meg az egész. A földalatti termeket
mégsem robbantották fel. Ez nem túl jó hír… Egy árnyalatnyit talán hevesebben
dobogó szívvel lépte át a hajdani küszöb maradványait, és kis híján legurult az
elé kerülő lépcsőn a vaksötétben.
- Fene belé!... Weeny!
Nem kapott választ, csak Tequila izgatott lihegését.
- Weeny! Jet Star vagyok! Itt vagy?
Megindult lefelé a lépcsőn, de megtorpant, mert valaki a
nevén szólította. Vékony, félénk hang volt, és mintha valahonnan jobboldalról
jött volna… Jet Star sietve lépett még néhányat, és a lépcső végére ért. Nem
tudta, hová jutott, de remélte, hogy nem valami szakadék szélén imbolyog…
- Jól vagy, kölyök?
- Jól.
Furcsa érzés volt a sötétséggel beszélgetni… Tequila
izgatottan körözött a lába körül, hogy kétszer is sikerült belerúgnia, mire
kitapogatta a lépcső korlátját, és jobbra fordult.
- Hol vagy?
- Itt.
- Kösz… - dünnyögte a férfi bosszúsan. – Nincs semmi bajod?
Tudsz járni?
- Tudok.
Jet Star hallotta, ahogy a hangját követve Weeny is felé
botorkál a sötétben, bele-belerúgva az útjába kerülő láthatatlan akadályokba.
- Mit keresel te ebben a veremben, mi?
- Candy azt mondta, bújjak el, és várjam meg.
- Okos kölyök… - Hirtelen egy apró kéz ütközött a derekának,
és ugyanebben a pillanatban ijedt sikkantás visszhangzott végig a termen, ami
ebből ítélve nem éppen kis helység lehetett. Jet Star önkéntelenül is
elmosolyodott a sötétben.
- Hé, csak én vagyok… - Weeny szaporán szedte a levegőt, és
ahogy Jet Star megfogta a kezét, hogy kifelé menet el ne veszítsék egymást,
érezte, hogy remeg minden porciikájában.
- Nem lesz baj – mondta bátorítóan, és egy pillanatra
megszorította a gyerek kezét, aztán megindult felfelé a lépcsőn.
Egészen hamar visszataláltak a falhoz, de azért megtorpantak
egy percre, mielőtt visszamásztak volna a túloldalra, nehogy valami meglepetés
érje őket. De szerencsére néma csend honolt mindenütt, a BL/I-nek híre-hamva
sem volt.
- Gyere, mássz fel – mondta Jet Star immáron teljes lelki
nyugalommal, és nagyot nyögve felemelte Weenyt, amilyen magadra csak tudta,
hogy megkapaszkodhasson a vasrudakban. – Sky, segíts neki lemászni.
- Jó.
Jet Star elégedetten vette tudomásul, hogy Cyanide Candy is
tudja, mikor felesleges a csevegés.
Megvárta, míg Weeny halk puffanással landol a túloldalon,
aztán ő is fellendült a fal tetejére. Egy percig még néma csöndben,
lovaglóülésben kémlelt körbe, de hiába. Semmit sem látott vagy hallott, ami a
BL/I jelenlétére utalt volna. Persze, ettől még ott lehettek, legföljebb nem
vették észre őket… Szerencsére. A betontörmelék kellemetlenül szúrta a combját,
így hát nem ücsörgött tovább odafent, hanem a lehetőségekhez képest halkan
lecsúszott a két gyerek mellé.
- Menjünk.
Sietve indultak vissza a kocsihoz. Jet Star érezte, hogy
megint egyre hevesebben ver a szíve. Túl könnyen ment… Túl könnyen! Se
Johanssonék, se a BL/I?... persze, Johansson valószínűleg Rawfore-al törődik,
meg a többiekkel, nem két szakadt gyerekkel, a BL/I meg… Nekik ott van Ghoul
meg Poison…
Valamiért semmi vigasztaló nem volt most ebben a
gondolatban.
Baj nélkül érék el a kocsit, és még mindig néma csend volt.
- Szálljatok be… Hé! Tequila, ne… Sky, szólj már rá a
dögödre! Tudod, hogy Kobra utálja, ha összenyálazza az ülést!
- Nem hagyom itt!
- Majd lassan megyünk, és fut…
- Nem!
Jet Starnak nem kellett látnia Candy arcát, hogy tudja, most
ölni tudna a tekintetével. Mélyet sóhajtott, és reménytelenül pillantott az
időközben már az anyósülésen elégedetten trónoló Tequilára.
- Most lett kitakarítva a kocsi…
- Nem fog bajt csinálni. Megígérem – vágta rá Candy hirtelen
támadt kedvességgel a hangjában. Jet Star megint sóhajtott, aztán megadóan
beszállt a - kimondani is szörnyű – a kutya
mellé…
Kobra meg fogja ölni ezért!
Felkapcsolta a belső világítást, és alaposan megnézte
magának a hátsó ülésre fészkelődő két gyereket. Két homoktól és izzadtságtól
fénylő, fáradt arcot látott, amik most furcsamód hasonlítottak egymásra. Pedig
semmi közös nem volt bennük. Weeny legfeljebb ha tíz éves lehetett, vagy még
annyi se. Napbarnított, maszatos kis arcából csak úgy világított kékesszürke
szeme, göndör, barna haja egész világosnak tűnt a rárakódott homoktól. Valami
régi, kék farmerből átalakított mellényt viselt, alatta színehagyott, vörös
pólót, és Jet Star sejtette, hogy a nadrágja sincs sokkal jobb állapotban. De
ugyanaz a fáradt kiábrándultság tükröződött az arcán, ugyanaz a keserűség
csillogott a szemében, mint Candynek. Mint minden más Killjoynak… Jet Star
szomorúan nézte őket még egy pillanatig. Jól tudta, hogy egyikük sem gyerek már,
egyikük sem hisz már a mesékben, a csodákban, a Mikulásban, nem álmodoznak
arról, hogy ünnepelt énekesek lesznek, vagy épp autóversenyzők - ahhoz túl
sokat tudnak már a világról, a valóságról. Semmiben sem különböztek a
felnőttektől.
Iszonyú.
Iszonyú, hogy gyerekeknek így kell élnie…
- Megvagytok?
Candy bólintott, de Jet Star nem figyelt rá. Egyenesen
Weenyre nézett.
- Te is?
A kisfiú bólintott.
- Biztos?
- Biztos.
Jet Star nem nyugodott meg teljesen. Weeny ennél azért
bőbeszédűbb szokott lenni… De hát csak szólna már, ha valami baja lenne! Ha
megsebesült, vagy ha beteg… Lekapcsolta a világítást.
Nem, bizonyára csak fáradtak. Egy ilyen borzalmas reggel,
ennyi halál, aztán ennyi gyaloglás… Ő is fáradt lenne…
Igaza is lehetett, mert bár baj nélkül tették meg a visszautat
a nemrég magára hagyott őrhelyig, és senki sem tartotta fel őket, mire a
Cadillac végzett a négy mérföldes úttal, Weeny az ablaknak támaszkodva szuszogó
Candy vállára borulva aludt, mint a tej. Még csak arra se ébredt fel egyik se,
hogy megállnak. Jet Star somolyogva nézte őket a visszapillantóból, aztán
szinte vidáman paskolta meg a kitartóan lihegő Tequila pofáját.
- Hülye kutya… Te legalább szólsz, ha jön valaki, mi?
Tequila figyelmesen nézett vissza rá, aztán körbenyalta a
pofáját. Jet Star kuncogott.
Legalább társasága lett!
Kobra Kidnek aznap különösen pocsék délutánja volt.
Miután Defying kedvetlenül elmagyarázta Poisonnak, ki az a
Korse, a fiú rögtön lecsapott a témára, és egyszerre akart megtudni mindent a
Zónákról és a BL/I-ről. A Doki erre persze csak felkapta a vizet („Mi vagyok
én, lexikon, baszd meg?”), aztán jobb híján ráordított Ghoulra, hogy takarodjon
a közeléből, és ne is kerüljön a szeme elé, amíg rendbe nem jött a lába. Ghoul
– Kobra legnagyobb megkönnyebbülésére – kivételesen jobbnak látta, ha nem
ellenkezik, és látványosan ásítozva elvonult. Defying egy fokkal kedvesebben
parancsolt rá Poisonra, hogy ő is tűnjön el aludni, aztán választ se várva
visszagurult a rádiójához. Kobra egyedül maradt a bátyjával.
- Ne vedd magadra, Defying mindig kiabál Korse miatt…
- Jó.
Néma csend lett. Poison leszegett fejjel, kedvetlenül
turkált a tányérjában, de a jelek szerint esze ágában nem volt akár csak egy
centiméterrel is közelebb emelni a villát a szájához.
- Enned kell – próbálkozott Kobra egy kissé talán
bizonytalanul.
- Ezt nem – felelte Poison keményen. Most sem nézett fel,
így Kobra nem láthatta tisztán az arcát, de jól ismerte ezt a hangsúlyt… A düh
és a türelmetlenség hangja. Hallgatott egy percig, míg összeszedte magát, aztán
mély levegőt vett.
- Figyelj, Gerard, én… - Elakadt, mert Poison mintha
összerezzent volna a neve hallatán. De nem szólt semmit, így végül folytatta.
- Tényleg sajnálom, hogy rád lőttem. Csak egyszerűen…
- Nem érdekes.
- De…
- Mondom, hogy nem érdekes. Megértelek.
Kobra elképedten bámult rá.
- Ko-komolyan?
- Persze. Azt hitted, ugyanolyan nyomorék vagyok, mint ti.
Kobra még levegőt venni is elfelejtett döbbenetében.
- Ki kéne lesnetek végre a vödörből – tette hozzá Poison
szinte sajnálkozva, aztán felállt, és Kobra elé lökte a tányérját. – Jó
étvágyat.
- De… De most meg hova mész?!
- Aludni. Nem túl okos dolog ellentmondani Defyingnak, nem?
– felelte a fiú félvállról, és a helyére tette a székét, aztán egy illedelmesnek
szánt biccentés után kilépett az ajtón. Kobra megsemmisülten bámult utána, de
nem merte követni.
Poison téblábolt még egy sort a benzinkút körül, aztán
belebotlott Ghoulba, aki tényleg igyekezett eltűnni Defying szeme elől, de
azért nem vitte túlzásba a pihenést, és Kobra hallotta, ahogy a fiú kárörvendően
felvilágosítja Poisont, hogy a „szobája” valójában nem is az ő szobája -
elvégre is ez nem hotel, hanem egy tetves benzinkút -, hanem a mindenkori
sebesültek kényelmét hivatott biztosítani. És jelen pillanatban foglalt, úgyhogy
be kell érnie a földdel, vagy a rozoga tábori ágyak egyikével. Aztán csend
lett. Kobra mélyen, keserűen felsóhajtott.
Úristen, Gerard… Mi lesz veled?...
Annyira, de annyira szerette volna, ha legalább egy icipicit
segíthetne Gerardnak, ha az nem lenne ennyire elutasító, ha… ha megnyugodna
végre, ha beletörődne, hogy most ez van, vagy legalább valami egészen minimális
mértékben alkalmazkodna a helyzethez… Ha tudna vele beszélni. Ha szót értenének
végre…
De hát mit is vár? Mikor első nap lelövi a bátyját… Mégis,
mit vár?...
Különben sincs miről beszélniük. Ha egyszerre zúdítja rá
Poisonra, hogy mikor merre hány óra itt, az a minimum, hogy világgá fut… Mert
itt tényleg nincs semmi. Kaja végképp, csak ez a kutyatáp, normális ruha sincs,
a víz túl nagy kincs ahhoz, hogy rendesen merjék használni, tehát az sincs. Van
viszont homok, homok, homok és homok, forróság, a BL/I a nap huszonnégy
órájában rájuk vadászik… Ha felkel az ember reggel, annyi esélye van le is
feküdni este, mint egy nyúlnak a róka orra előtt - csak a mázlin múlik minden. Ghoul
tényleg egy állat, Defying mindenkivel ordít, Jet Star hallgat, mint a sír, nők
nincsenek, csak kártya, meg négy éve ugyanazok a dalok a rádióban, a nap, meg a
homok, nap, homok, nap, homok, és homok… És Korse. Meg a rohadt BL/I… És az
egésznek úgy, ahogy van, semmi értelme. Itt nincs más, csak mindig ugyanaz, az
egyetlen változatosság, ha meghalsz…
Kobrának hirtelen sírhatnékja támadt, annyira elkeserítette
a gondolat.
Szerencsére ebben a pillanatban Ghoul bukkant fel az
ajtóban, aki a jelek szerint egy cseppet sem érezte rosszul magát, ugyanis
vigyorgott. Persze, ő majdnem mindig vigyorgott, de azért magában ritkán tette…
- Doki?
Kobra válasz helyett csak hanyagul a hátsó szoba felé bökött
a fejével. Ghoul erre fájdalmas sóhajjal levetette magát az asztal mellé.
- Kurvára fáj a lábam.
Kobra nagyon együttérzően bólogatott.
- Mit csináltál vele?
- Belerúgtam egy kőbe.
- Belerúgtál…
- Igen! Nagy kő volt, és igen, ennyire nagy!
Kobra megvonta a vállát. Ghoul gyanakodva nézett rá.
- Mi van?
- Semmi.
- Nem jössz ki?
- Hova?
- Cigizni.
- Már nem fáj a lábad?
- Death megöl, ha idebenn gyújtok rá. – felelte Ghoul egy
árnyalatnyi megvetéssel a hangjában. Kobra csak megadóan bólintott. Nem mintha
eddig a cigitől egyszer is jobb kedve lett volna, de legalább eltelik vele pár
perc az életéből.
Kimentek az ajtó elé, egyenest a napra, mert azért akárhogy
is, ez mégiscsak a benzinkút, ráadásul öreg is, és azt még Ghoul is belátta,
hogy nem feltétlenül egy életbiztosítás a benzinnel teli töltőoszlopok
árnyékában rágyújtani…
- Rohadt meleg van.
Kobra helyeslően horkantott. Az igazat megvallva nemigen
volt most hangulata a telivigyor Ghoulhoz, de hát nem nagyon volt más helyette.
Poison nyilván utálja, Death meg… na, őrá még kevésbé vágyott most! Kedvetlenül
kutatni kezdett a terepmintás katonai kabátja zsebeiben a cigi után, de Ghoul
hamiskás mosollyal az arcán oldalba bökte.
- Hagyd. Nesze. Ettől jobban leszel.
Kobra meglepetten pillantott a felé nyújtott, barna papírba
csomagolt cigarettára. Nem tűnt gyárinak. Sőt. Határozottan úgy tűnt, mintha házilag
sodorták volna.
És nem dohány volt benne.
- Ugye tudod, hogy ha valakinek, akkor neked aztán nem
kellenek ezek a szarok? – kérdezte Kobra élesen, és nagyon csúnyán pillantott a
mellette álló fiúra, de azért csak elvette tőle a cigit. Ghoul kuncogott.
- Persze…
- Rá fogsz szokni.
- Na és? Nem sokkal drágább, mint a kibaszott BL/I-szabvány,
és ennek legalább van hatása.
Kobra nem felelt. Unottan bámulta a távolban a… semmit.
Mert, ugye, itt nincs semmi…
- Mit csináljak Poisonnal? – Ghoul vállat vont.
- Szard le.
- Kösz…
- Akkor szenvedj tovább miatta.
Kobra reménytelenül fújta ki a levegőt. Miért is merült fel
benne akár csak a lehetőség, hogy megy valamire, ha Ghoulnak teszi fel a
kérdést?... Majd pont ő mondja meg, mihez kezdjen!
Egy darabig csöndben szívtak egymás mellett.
- Én is ilyen voltam? – kérdezte végül Kobra feltűnően
könnyed hangon.
- Hm?
- Én is ennyire fafejű voltam?
Kobra azt hitte, Ghoul nevetni fog, és rávágja, hogy „nem,
sokkal rosszabb voltál”, de legnagyobb meglepetésére a fiú még csak el sem
mosolyodott. Sőt, úgy tűnt, még el is gondolkozik a kérdésen.
- Nem - mondta végül. – De az más volt. Te csak féltél,
azért nem lehetett leimádkozni rólad az egyenruhát.
- Emlékeim szerint nem is nagyon próbálkoztál…
- Jó, bocs, hogy nem akartam BL/I-sket pesztrálni!
- Nem voltam BL/I-s.
- De igen, csak ők se méltattak rá, hogy kapj egy maszkot
is.
Kobra vállat vont. Végül is, már mindegy…
- De Poison viszont egyáltalán nem BL/I-s.
- Attól még lehet barom.
- De mit csinálsz vele?
- Semmit – vont vállat Ghoul. – Kapott két hetet, hogy
észhez térjen.
- És aztán?
- Aztán én leveszem róla a kezem, csináljon, amit akar.
- De haza akar majd menni…
- Úgysem jut ki.
- Meg fogják ölni! – kiáltotta Kobra inkább dühösen, mint
ijedten.
Ghoul oldalt sandított rá, és halálos nyugalommal leverte a
cigiről a hamut, mielőtt felelt volna.
- Úgysem tudod itt tartani, Kobra. Nem zárhatod be, nincs hova.
Inkább annak örülj, hogy belement, hogy két hétig meg sem próbál meglépni.
Legalább addig él.
- Ja, ha a hülye ötletei ki nem csinálják közben… -
dünnyögte a fiú sötéten, és megint a sivatagot kémlelte, mintha az tehetne
mindenről. Lényegében így is volt. Valamennyire… Ghoul vigyorogva, még egyszer
utoljára megszívta a cigijét, mielőtt hanyag mozdulattal a lábai elé hajította
volna a homokba.
- Hát, nem rád ütött, az biztos – mondta vidáman.
- Sajnos…
- Ja! Jut eszembe, csak hogy tudd. Az a legújabb agymenése,
hogy mégsem vagy az öccse.
Kobrának kellett egy pillanat, mire felfogta a mondatot. Megpördült
a sarkán, és elképedten nézett a barátjára.
- Mi van?!
Ghoul azonban csak kaján vigyorral az arcán megveregetette a
vállát.
- Jól hallottad. Nem irigyellek érte, hogy ilyen tesód van –
mondta, azzal bicegve el is tűnt a benzinkút félhomályában.
Kobra sokáig állt még ott egymagában a tűző napon.
Poison sehogysem tudott aludni. Csak valami kínzó,
félálomszerű állapotot sikerült elérnie, ami épp csak arra volt jó, hogy
éreztesse vele, milyen iszonyú fáradt, de pihenést nem adott. Még mindig farkaséhes
volt, attól a kevés kis kutyakajától, amit megevett, háborgott a gyomra, és a
mozdulatlanságtól megint megfájdult a háta, ezért aztán sehogysem talált
kényelmes testhelyzetet. Úgy tíz óra felé végül rászánta magát, hogy
lekászálódjon az x-lábú tábori ágyról, és a földön keressen új helyet magának,
mert az legalább nem nyikorog alatta, és nem is süpped be, minden tagját elzsibbasztva…
Éjfél felé a fiú, akit Warble-ék hoztak, és aki most ott
feküdt mellette a deszkaágyon – huszonöt-harminc év körüli, fekete hajú,
sápadt, borostás arcú férfi, aki alighanem Defying gyógyszereinek köszönhette,
hogy egész nap alszudt -, szóval a fiú éjfél körül nyöszörögni és kiabálni
kezdett, ami cseppet sem javított Poison helyzetén. Mindezidáig ez a szoba volt
az egyetlen hely, ahol kényelmesen elalhatott, ha nem akart Defyinggal,
Kobrával, vagy egyenesen Ghoullal osztozni…
Akkor már inkább a halál!
Összehúzta magát, amennyire csak tudta, mert fűtés híján
hűvösnek érezte az éjszakát, és a fejére csapta a pokrócát, hogy minél kevésbé
hallja a fiú hangját, de ez nem bizonyult túl jó ötletnek… Kisvártatva ugyanis
nyílt az ajtó, és valaki belépett, természetesen azonnal belerúgva Poison
lábába. A fiú felszisszent a váratlan fájdalomtól.
- Baszd meg!
- Bocs… Felébresztett? – Poison nagy nehezen lecsavarta
magáról a takaróját, és legnagyobb csalódására Kobrával találta szemben magát.
Remek… Hát csak nem ússza meg?!
Mérgében motyogott valamit, ami akár „igen” is lehetett,
Kobra legalább is annak vehette, mert szinte már szemrehányóan nézett rá a
magával hozott biciklislámpa fényénél.
- Azért segíthettél volna neki – suttogta halkan. Poison egy
percig még nem is értette, mire gondol, de Kobra nem törődött vele tovább. Átlépett
felette, leült az ágyra, és beszélni kezdett. Olyan halkan ejtette a szavakat,
hogy Poison nem érthette, de a jelek szerint az idegen fiú nagyon is, mert
nemsokára elcsendesedett. Poison, magában hálát adva neki a csendért, lehunyta
a szemét.
Kobra némán ücsörgött még egy darabig az ágyon, de aztán
felállt, és Poison a padló recsegéséből hallotta, hogy felé tart. Ne, csak
nehogy most idejöjjön…
Érezte, hogy valami könnyű, alig érezhető légáramlat simít
végig az arcán, ahogy a másik letérdel mellé.
- Nem tudsz aludni? – suttogta a fiú.
- De, ha hagynál, baszd meg! – dünnyögte Poison mérgesen.
Kobra nem felelt, és ő hirtelen elszégyellte magát, amiért rögtön így
nekitámadt. Fordult egyet, elnyomva egy fájdalmas nyögést, amiért megint
megroppant a háta, és tekintetével Kobráét kereste, de a lámpa már nem égett,
így semmit sem látott a sötétben.
- Bocs… Tudnék, csak túl fáradt vagyok.
- Értem. Hoztam vizet, ha kérsz.
Poison egész meghökkent. Erre nem számított… Felült, és
kitapogatta a másik kezében az üveget. Egész hűvös volt.
- Ti sose alszotok?
Kobra elmosolyodott, hallani lehetett a hangján.
- Dehogynem. De ha ilyen kevesen vagyunk, valakinek
figyelnie is kell.
- Értem.
Poison gyakorlott mozdulattal csavarta le a kupakot a
műanyagflakon tetejéről, és hatalmas kortyokban inni kezdett. De ezúttal erőt
vett magán, és nem döntötte magába az egészet – semmi szükség rá, hogy
méginkább rendetlenkedjen a gyomra…
- Kösz – mondta végül, és visszaadta az üveget.
- Nincs mit.
Kobra menni készült, de Poison hirtelen elkapta a karját.
- Várj… Mi van vele?
- Kivel?
- Ezzel a... fickóval itt.
- Megverték.
Poison meglepetten nézett az előtte ülő fiú fekete
sziluettjére.
- Ennyi?
- Doki szerint belső sérülései is vannak. Még pár nap, és
kiderül, kibírja-e a belső vérzést is.
- Aha...
- Bocs, hogy elfoglaltuk az ágyad, de ő rosszabb állapotban…
- Nem gond.
Csend lett. Kobra nem igazán tudta, hogy Poison befejezte-e,
vagy még akar valamit, ezért várt egy kicsit, de mivel a fiú nem szólt többet,
végül csak feltápászkodott a földről.
- Itt hagyom a vizet – mondta.
- Kösz.
- És ha megint kiabálna, azért tényleg segíthetnél neki.
- És mégis, mit csináljak vele?!
- Csak ülj mellé, és fogd a kezét.
- Hát hogyne…
- Jó, ha ekkora gond, szólj nekem.
Poison megint elszégyellte magát. Mert hát nem lelketlen ő,
dehogyis, nade hogy egy kölyökkutyakánt nyöszörgő vadidegen kezét szorongassa,
mint valami nyálas filmben… Már csak a gondolattól is megborzongott.
- Jó, nem azért mondtam, csak…
- Mindegy.
- …csak ez tényleg… használ?
- Én se csináltam vele mást – felelte Kobra, és megreccsent
alatta a padló, ahogy megindult az kifelé. Aztán Poison hallotta, hogy csukódik
mögötte az ajtó.
Elgondolkozva feküdt vissza a
földre.
Az addig rendben van, hogy Kobra
nem Mikey. Holnap meg is kapja érte a magáét, amiért mégis annak adja ki magát,
de… De azért rendes ember. Kedves, lelkiismeretesen törődik vele is, meg azzal
a szerencsétlennel is ott az ágyon… És pontosan tudja, mikor mire van
szükségük. De emellett kemény és határozott is, nem olyan, mint Mikey… És ez
ritka, hogy ez a két szinte ellentétes tulajdonság meglegyen egy emberben. Ott
van például Hadhat, aki ugyan áldott jó lélek volt, de körülbelül annyira
kemény, mint egy párna. Vagy ott van Ghoul, aki meg annyira kedves, mint egy
baltás gyilkos… Vagy itt van ő.
Poison tudta magáról, hogy nem
rossz ember ő, csak… A körülmények. A körülmények néha rákényszerítik, hogy
nehéz döntéseket hozzon. Hogy embertelen döntéseket hozzon. Valamiért egészen
biztos volt benne, hogy Kobra viszont remekül boldogul ilyen helyzetekben is.
Legalább is jobban, mint ő…
De ami még furcsább… Hogy a szüleit
leszámítva gyakorlatilag Mikey volt az egyetlen az életében, akinek a puszta
jelenléte képes volt felvidítani, lecsillapítani a dühét, vagy éppen
megnyugtatni őt. Mellette mindig tudott tisztán gondolkozni, mindig helyükre
kerültek a dolgok. És most Kobra…
Poisonnak elég volt ez a néhány
Kobrával töltött perc, és mielőtt még észbe kaphatott volna, máris elaludt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése