13. Korse

A fürdőszoba, jobban mondva inkább zuhanyzó valóban épp csak akkora volt, mint egy zuhanyfülke. Teteje, oldala fából volt, amin félujjnyi vastagon állt a lakk, hogy ne kezdje ki a nedvesség. A padlón nem volt lefolyó, de enyhén lejtett az ajtó felé, így a víz a szabadba folyhatott ki a küszöb alatt. Meglehetősen kezdetleges fürdőszoba volt, de Poisont ez most nem zavarta.

Még mindig szédelgett, és még mindig hányingere volt, ezért aztán első dolga volt, hogy megnyissa a nagyjából derékmagasságban meredező csapot, és megmossa az arcát. Hátha akkor észhez tér. A fal túloldaláról furcsa, mély morgás hallatszott, ahogy a tartály szelepei működésbe léptek, de így is beletelt néhány pillanatba, mire a feje fölött a plafonra szerelt régi, vízköves zuhanyrózsáig ért a víz.

Irtózatosan jól esett. Annak ellenére, hogy felhevült teste égő tűszúrásnak dérzékelt most minden egyes vízcseppet, amitől átjárta a fájdalom, mégis, legalább hideg volt… Úristen, ha most kockára fagyasztanák a hűtőben, az is sokkal jobb lenne, mint ez az irtózatos hőség!

Egy nap a sivatagban, tűző napon… Már csak a gondolattól is összeugrott a gyomra.

Hirtelen erőt vett rajta a fáradtság. Jobban mondva a kimerültség. Igen, kimerült volt és gyenge. A vízcsobogás pillanatok alatt elbódította, és Poison mit sem törődve többé az undorával, úgy, ahogy volt, ruhástul csúszott le a fal tövébe, és lehunyta a szemét. A víz még mindig folyt, pillanatok alatt átáztatva a ruháját, de nem bánta. Annyira jó volt, annyira… hideg… Képtelen volt összeszedni magát. Agyában ezer és ezer értelmetlen és összefüggéstelen gondolat kavargott, és ő nem is akart rendet tenni köztük. Jól esett most ez a furcsa, megtört semmittevés és vízcsobogás. Megnyugtató volt.

Nem tudta, meddig ült ott, elaludt vagy elájult, de egyszer csak mintha valaki a nevén szólította volna. Poison összerezzent, és azonnal kinyitotta a szemét. Nem tévedett. Megint felhangzott a név.

- Poison! Jól vagy?

Poisonnak kellett egy pillanat, mire be tudta azonosítani a hangot. Ez csak Kobra lehet. Nem felelt, mert félt, ha azt mondja, nem, a fiú rögtön rátöri az ajtót, ha meg azt mondja, igen, akkor ki kell kászálódnia a zuhany alól… De nem volt szerencséje, Kobra így is megelégelte a várakozást, és benyitott. Egy pillanatig még döbbenten meredt a földön kuporgó fiúra, aztán arcára kiült az őszinte ijedtség és aggodalom.

- Úristen, mi tö…

- Semmi bajom – mondta gyorsan Poison meglepően egészséges hangon. – Csak fáradt vagyok.

Kobra egy másodpercig még fürkészően nézett az arcába, de végül nem felelt. Elzárta a csapot, és mentegetőzve újra a bátyjára nézett.

– Bocs, csak spórolni kell a vízzel.

Poison megértően bólintott. Máris úgy érezte, megint tüzel az egész teste… Miért nem lehetett mondjuk az északi sarkon kijelölni a Zónákat?

- Biztos jól vagy? – kérdezte Kobra visszafojtott aggodalommal a hangjában, de csak újabb bólintást kapott válaszul.

- Jó… akkor… hozok ruhát.

- Kösz.

Poison újra a falnak döntötte a fejét, és lehunyta a szemét. Mihez is kezdene itt nélküle…? Bezzeg régen még fordítva volt, ha… Aztán eszébe jutott, hogy Kobra nem az öccse. Furcsamód ez a gondolat most nem volt dühítő, egyszerűen csak mélységesen elkeserítette. Mert végül is, még lehetne is. Igen, örülne neki. Kobra kedves és segítőkész, és a maga elmebeteg módján talán még tényleg aggódik is érte. És a legfontosabb, hogy él, ami Mikeyről nem feltétlenül mondható el.

Hol lehet Mikey?...

Poison nem volt biztos benne, hogy akarja tudni.

Néhány perc múlva Kobra visszajött, és Poison most először nézte meg magának úgy igazán, alaposan. Összeugrott a gyomra. Nagyon is hasonlítottak Mikeyval, a szemük, a szájuk, az álluk, de mégis, Kobra arcán túl sok volt az idegen vonás. Ami azt illeti, a mozgása sem hasonlított Mikeyéhoz, nem volt olyan könnyed és visszafogott. Ráadásul ő sohasem festené a haját, mert pontosan tudja, hogy csak tönkreteszi vele a szálakat…

Kobra felé nyújtott egy zöld törölközőt, és mondott valamit, hogy az ajtó melletti hordóra tette a ruháját, de Poison nemigen figyelt rá, csak arra eszmélt, amikor a fiú valami vacsorát emlegetett.

- Hány óra? – kérdezte hirtelen.

- Hat elmúlt.

Úristen. Tizenkét órát töltött étlen-szomjan gyalogolva a sivatagban, Ghoullal, és még él… Persze, Ghoul összehasonlíthatatlanul nagyobb rizikót jelent, mint holmi kis sivatag…

- Akkor öltözz fel, addig kerítek kaját.

- Kösz – felelte Poison félvállról, és arra gondolt, milyen nagy kár, hogy Kobra nem Mikey. Aztán arra, hogy nem lenne-e okosabb dolog mégiscsak elhitetni magával, hogy az? Hiszen annyira próbálkozik szerencsétlen kölyök, hogy eljátssza a szerepét… És neki sem fájna ennyire a hiánya, és az, hogy ilyen csúnyán átverték… Lehányta magáról a csuromvizes ruháit, aztán a törölközőbe csomagolva kilesett az ajtón. Egy lélek nem volt a közelben, viszont az ajtó mellett tényleg ott állt egy kisebb műanyaghordó, tető gyanánt egy deszkalappal a tetején, amin tényleg ott hevert egy halom gondosan összehajtogatott ruha. Poison egy kissé talán mérgesen tudatosította magában, hogy egészen hétköznapi viselet, sötétkék póló, fekete farmer, zokni és bakancs, vagyis cseppet sem Killjoyos. Kobra tényleg nagyon igyekszik a kedvében járni…

Nagyon gyorsan tisztáznia kell vele, hogy álljon le ezzel a színjátékkal. De nem most. Most nem lenne képes összeszedetten helyrerakni a dolgokat…

És különben is, vacsora van! Farkaséhes volt.

Sietős léptekkel vágott neki a benzinkút bejáratáig vezető néhány méternek, és megnyugodva tapasztalta, hogy senki sincs most a boltban. Semmi kedve nem volt máris megint Ghoullal összefutni… Lehuppant a legközelebbi asztal mellé, és alaposabban is szemügyre vette a helységet.

A Defying szobájába vezető folyosó pontosan a bejárattal szemben nyílt, így az oda vezető út – amit egy széles sávban megkopott és talpnyomokkal tarkított csík jelzett – valósággal kettéosztotta a teret. Jobboldalt, ahol ő is ült, ott állt a három piros műanyagasztal, az ablak alatt, mögöttük, a hátsó falnak tolva egy újságosstand, tele régi, megkopott újságokkal, mellette, egész a sarokban egy italautomata, ami nem működött. A túloldalon két fehér, gurulós bolti polcon a legkülönfélébb dolgok sorakoztak, legtöbbjük szerszám, konzerv, és víz volt. Hűtőpult nem volt, a szürke járólapot szemmel láthatóan évek óta nem mosták már fel, és a falak is inkább voltak szürkék, mint fehérek… Poisonban egy pillanatra felvillant a gyanú, hogy talán nem is a BL/I miatt nincs itt egy nő sem, hanem mert nem bírják elviselni ezt a mocskot. Megrázta a fejét, mert újra eszébe jutott Lorainne. Szegény lány, most egyedül kell helytállnia annyi vadember pasas közt, mert se Albata, se ő nincs vele… Bár, az is igaz, őt aztán nem kell félteni…

Hirtelen nagyon hosszúnak tűnt az a két hét.

Kobra bukkant fel valahonnan a szemközti folyosó sötétjéből, hóna alatt két sörrel, és két papírtányért egyensúlyozva a két kezében, aztán halvány mosollyal az arcán letette őket az asztalra, és ő is lehuppant a Poisonnal szemközti székre. A termet egy pillanat alatt betöltötte valami furcsa, édeskés szag. Poison gyanakodva méregette a tányérját. Nem tudta volna eldönteni, a sárgásbarna szaftban olvadozó kockák tényleg húsdarabok-e, vagy valami egész mások…

- Ez mi? – kérdezte fintorogva. Kobra vidáman vállat vont.

- Kóstold meg. Ízleni fog.

- Nincs inkább szendvics?

- Nincs. Tegnap elfogyott.

Poison kedvetlenül elhúzta a száját, de végül csak nekilátott az evésnek. Az első falat sem ment le könnyen a torkán, a többi pedig mégúgy sem. Nem, mintha olyan borzalmas íze lett volna ennek az… izének, sőt, Kobrának igaza volt, egész ehető volt, de a szaga…

A szaga gondoskodott róla, hogy hamar jóllakjon az ember!

Kobrának viszont szemmel láthatólag nem voltak ilyen gondjai. Jóízűen eszegette a maga ételét, néha-néha belekortyolva a sörébe is, és csak akkor emelte fel a fejét, amikor Ghoul félreismerhetetlen lépteinek hangja hallatszott Defying szobája felől.

- Ghoullal mi történt? – kérdezte, mintha csak most kapott volna észbe.

Poison megvonta a vállát.

- Nem mondta.

- Aha…

Nem beszélhettek többet, mert Ghoul észrevette őket, és persze azonnal szükségét érezte, hogy ezt köntörfalazás nélkül a tudomásukra is hozza.

- Na! Csak összeült a kiscsalád?

Poison hallgatott. Nem Ghoul előtt fogja lerendezni az állítólagos öccsét, semmi szükség rá, hogy hallgassa a megjegyzéseit. Szerencsére a fiú nem is várt választ, hanem sántikálva megindult feléjük.

- Mi van a lábaddal? – kérdezte Kobra aggódva, akinek a jelek szerint szintén kellemetlen volt egy kissé a „kiscsalád” jelző, mert esze ágában nem volt reagálni rá. Ghoul megvonta a vállát.

- Semmi, de Defying úgy döntött, összevarrja, hátha akkor szarul is leszek tőle… – Megcsillant a szeme, és Kobra tányérjára bökött. – Az májas?

- Aha. Thunderéknek volt még készleten…

- Imádom Thunderéket! – kiáltotta Ghoul boldogan, és meglepő sebességgel termett a konzerveknél.

- Használj tányért! – kiáltotta Kobra hangosan, és Poisont valamiért az az érzés kerítette hatalmába, hogy némi idegesség cseng a hangjában, de Ghoul a jelek szerint nem vette észre.

- Mi a francnak? – vágta rá vidáman.

- Mert azt mondtam! – csattant fel Kobra mérgesen, és fejével alig észrevehetően Poison felé bökött. Ghoul arcáról leolvadt a mosoly, és egy pillanatig még meglepetten nézett rá, de aztán megértette. Villámgyorsan megpróbálta elsuvasztani a konzervet a kezei közt, de már késő volt. Poison dermedten meredt rá. Meg mert volna esküdni rá, hogy azon a dobozon egy kutyafejet látott…

- Ugye nem… - nyögte kétségbeesetten. Csend.

- Hát, én szeretem – mondta végül Ghoul vigyorogva, és nehézkesen lehuppant Kobra mellé, az asztalra csapva a konzervdobozt. Tényleg egy kutyafej volt rajta. Poison fájdalmasan lehunyta a szemét. Ne, Istenem, mondd, hogy ez a massza a tányéron nem kutyakaja…

Egyetlen pillanat alatt visszatért a hányingere.

- Baszd meg, Ghoul! – Ez Kobra volt.

- Hé, ne rám kend, előbb-utóbb úgyis kiderült volna!

- Jó, de…

- Ide figyelj, Poison. – Poison kinyitotta a szemét. Ghoul nagyon komolyan nézett rá. – Van ennél rosszabb is, hidd el. Úgyhogy burkold be szépen.

- Kösz, nem!

- Enned kell… - kezdte volna Kobra is, de Poison úgy nézett rá, hogy menten elhallgatott.

- Ez–nem–kaja!

- A gyíkhúsnál jobb, nem? – vágta rá Ghoul vidáman.

- Mert te ettél már gyíkhúst, mi?

Ghoul szélesen elvigyorodott. Poison nem volt hajlandó tudomásul venni a választ. Nem, ezt még ő sem mondhatja komolyan… Kobra halkan magyarázni kezdett.

- Nézd, Poison, bocs, de most ez van. Ide senki nem hoz nekünk kaját, úgyhogy nekünk kell megszerezni a BL/I-től, és nem mindig fogunk ki rendes kamiont…

Poison meg se hallotta a szavait.

Két hét. Csak két hét…

Két hét?!

A francokat! Két perc se!

Ghoul kerített valahonnan egy villát, gyakorlott mozdulattal feltépte a konzervdoboz tetejét, és nekilátott az evésnek. Poison undorodva nézte, de bármennyire is háborgott a gyomra – azért éhes volt. Bizonytalanul a saját tányérjára pillantott. Végül is, ha Ghoul nem bukik le, simán megette volna…

Úristen! Komolyan ezen jár az esze?! Ilyen mélyre azért csak nem süllyedhet már!

Hát tényleg nincs itt más ehető kaja?!

Kétségbeesetten pillantott körbe a boltban, de be kellett látnia, hogy a polcok félig üresek voltak – szemmel láthatólag nem volt valami bőséges az ellátás mostanában. Kobra persze észrevette a tanácstalanságát.

- Sajnálom, de mással nem szolgálhatok. És mivel Ghoul is megsebesült, egyhamar nem is lesz ez másképp…

- Uffafáf, faf fuffefé fefefe faffafif – vágott közbe Ghoul teli szájjal, de a másik kettő olyan ostobán nézett vissza rá, hogy inkább gyorsan lenyelte a falatot.

- Mondom, majd Thunderék szereznek valamit.

- Már, ha sikerül nekik…

- Mi van, megáll nélkülem az élet? – vigyorgott Ghoul, és Poisonnak megint az a furcsa érzése támadt, hogy a fiú határozottan boldog a gondolattól.

Ghoul boldog? Ez viccnek is rossz. Ő maga a megtestesült életöröm… Kobra azonban csak legyintett.

- Egy fenét áll meg, de Defying nem fogja hagyni, hogy Squealerék ilyenekkel szórakozzanak, azt a szegény fiút meg az ő nyakába varrják…

- Fiffe… - Ghoul megint nyelt egyet, Poison pedig megint megállapította magában, hogy nem volt gyerekszobája, mert húsz év alatt nem sikerült megtanulnia, hogy tele szájjal nem beszélünk. Ráadásul marokra fogja a villát is.

- Milyen fiú?

- Thunderék fogtak valakit - felelte Kobra félvállról. - Poison, tényleg enned…

- Kit?

- Nem tudom, Ghoul! De még Thunderék is kevesek ketten egy kamionra, Poisont Defying nem engedné el, te kiestél, ha meg mi is megyünk Jet Starral, senki se marad itt, ha esetleg Korse megint felbukkanna, úgyhogy nem lesz jobb kaja. Egyél, Poison.

A jelek szerint tökéletesen igaza lehetett, meg Ghoul elhallgatott. Poison kihasználta az alkalmat.

- Ki ez a Korse?

Ghoul vállat vont.

- Egy BL/I-s.

- Nagy rohadék – kontrázott Kobra, de Ghoul szörnyen gyilkos pillantást vetett rá.

- Nem nagyobb, mint te lennél!

Kobra bocsánatkérően mosolygott, de Poison, aki most még kevésbé értette a dolgot, persze nem hagyta annyiban.

- Ezt eddig is tudtam. De honnan ismeritek?

- Évek óta császkál már a Zónákban – felelet Ghoul.

- És irtja a népet.

- Ez a dolga.

- Ő olyan végrehajtóféle.

- És jól csinálja.

- Ja, van esze, hogy rohadna meg.

Poison már azt sem tudta, melyik mondatot kinek a szájából hallja.

- Jó, oké, ezt értem, de hogy nem nyírtátok még ki?

Kobra jelentőségteljesen Ghoulra pillantott, de a fiú tüntetőleg nem nézett fel a konzervből, úgy felelt.

- Korsét nem lehet megölni.

Poison meghökkenten hallgatott egy pillanatig.

- Mi az, hogy nem lehet megölni?

- Nem éri meg. Olyan bosszúhadjárat indulna ellenünk, hogy egy hét alatt kiirtanának minket.

Poison döbbenten pislogott. Ez most valami vicc?... Mi az, hogy egy BL/I-st nem éri meg megölni?! Éppen, hogy minél fontosabb a szervezetnek, annál jobban megéri!

Vagy tényleg csak napszúrást kapott, és most mindenféle hülyeséget hallucinál?... Kobra vette át a szót.

- A BL/I-nek jól jönnek a Killjoyok. Mivel évek óta ide küldik a nemkívánatos személyeket, nekünk mindig van emberutánpótlásunk, mindig akad valaki, aki beáll közénk. Korsénak csak annyi a feladata, hogy elintézze, hogy ne legyünk túl sokan egyszerre. Nehogy kitörjünk, aztán gondot okozzunk nekik odakint… Közben a BL/I azt adja be az embereinek, hogy túl nagy a sivatag ahhoz, hogy mindannyiunkkal végezzenek, és partizánháború folyik. Ez ad nekik alapot minden évben a sorozásra, egyáltalán, az egész rendszerük fenntartására. Miattunk van létjogosultsága az egész rohadt intézményüknek. Minket tettek meg közellenségnek, és amíg mi ellenállunk, addig senki sem kérdőjelezi meg, hogy a harc szükséges. Hogy jogos minden intézkedésük, hogy szükségállapot van, és ezért pofázhatnak bele az emberek életébe, nulla személyes teret hagyva nekik. Ezt a meggyőződés sulykolják a katonáik fejébe, és ezért hűséges minden BL/I-s. Márpedig ha a katonáik szó nélkül teszik a dolgukat, akkor a BL/I a civileket is uralja. A fegyverektől mindenki fél. Úgyhogy eszük ágában sincs kiirtani minket, csak féken tartani. Ha Korse meg is halna, jönne más a helyére, minket meg mind egy szálig kinyírnának. Aztán akik utánunk kerülnének ide, kezdenék elölről az egészet… Úgyhogy nincs értelme. Korsét legalább már ismerjük. Van esélyünk túlélni vele szemben.

Poison döbbenten hallgatott. Aztán hirtelen beléhasított a gondolat, hogy talán nem csak a Zónákon belül van ez így. Végül is, tíz éven át, amióta csak Albatával dolgozott, számtalanszor előfordult, hogy majdnem vége volt mindennek, hogy leleplezték őket, de valahogy mindig megúszták… Igen, így visszagondolva a BL/I sohasem csapott le rájuk teljes erővel. Sőt!

Úristen, és ő még azt mondogatta magának, hogy azért van életben, mert elég ügyes hozzá! Mi van, ha eleve életben akarták hagyni?! Évek óta Albata halála volt az első, ami alapjaiban rázta meg a szervezetet… Ami tényleg veszteség! A fontos láncszemekre, a vezetőkre sohasem csaptak le. Ők mindig megúsztak minden bajt… Úristen, és ő még azt hitte, azért, mert ők a legjobbak, és mindig kivágják magukat a bajból!

Mi van, ha tényleg csak önigazolás céljából hagyják működni őket? Mert, ha csak azt nézzük, ilyen technikai felszereltséggel, mint amit a pisztolyok sugallnak, igazán nem lenne gond felderíteni például az Ellenállás tagjainak helyét… Lorainne…

Egy percre csend lett, míg Ghoul végzett a konzervvel.

- Ez van, Poison – mondta szinte vidáman. - Túl hasznosak vagyunk mi a BL/I-nek. Rajtunk tesztelik az összes idióta találmányukat is, főleg, ha fegyverek. Mint a pisztolyok. Másfél éve még azt se tudtuk, mi a szar ez, csak tavaly hozták be szériafelszerelésnek, addig rendes golyós fegyvereket használtak. Muszáj volt nekünk is váltani, túl nagy volt a fölényük. Kikényszerítették. Korse elég jó ebben… Okos és nem fél, szóval kemény ellenfél tud lenni. Az emberei is hallgatnak rá. Mi meg ahhoz kevesen vagyunk, hogy kikergessük őket a Zónákból, úgyhogy marad ez a macska-egér játék. Ha betartjuk a szabályokat, a házirendet, amit kurvára el kéne olvasnod végre, és valahogy életben maradunk, talán egyszer lesz esélyünk kijutni innen. Addig viszont… - Vidáman az asztalra könyökölt, és még egyszer, utoljára vigyorogva végignyalta a villáját. – jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz, hogy nem olyan rossz ez a kutyatáp…

Poison undorodva összerázkódott.

- A kutyatápot inkább hagyjuk…

- Tényleg el se olvastad még a házirendet? – kérdezte Kobra hirtelen. Poison válaszra se méltatta, de Ghoul helyette is bólintott.

- Nem hát! Szart rá magasról, őszentsége nem törődik ilyesmikkel! Naná, hogy nincs tisztában a szabályokkal…

- Te mondtad, hogy úgyse érvényesek már! – csattant fel Poison.

- Azt is mondtam, hogy nem minden hülyeség bennük, csak azt kurvára nem akartad meghallani! – vágott vissza Ghoul élesen. Poison dühösen összeszorította a száját. Kezdte megint úgy érezni, hogy Ghoul megérett egy puszta kezes megfojtásra.

Vagy lehet, hogy most nagyobb büntetés lenne alaposan lábszáron rúgni?...

Egy percre csend lett.

- Az is szabály, hogy Killjoy nem segít Killjoyon?

Ghoul unott arccal dőlt hátra a székén, és rágyújtott, de Kobra csak elképedten nézett a bátyjára.

- Mi van…?

- Faggy Bear. Ott voltunk tíz percre tőle, és szartál rá.

Poison hangjában annyi megvetés és utálat csengett, hogy Kobra szólni sem tudott a döbbenettől. Ghoul segítette ki.

- Az a szabály, hogy nem kockáztatunk feleslegesen.

- Pont te beszélsz…?

- Nem tudtatok semmit, hogy mi történt, úgyhogy hülyeség lett volna odajönni. Meg is ölhettek volna titeket.

- Így meg Flaggy Bear halt meg.

- Az csak egy ember, nem három!

Poison nem felelt egy pillanatig.

- Szóval inkább biztosan pusztuljon egy, mint megpróbáljátok megmenteni…

- Inkább pusztuljon egy, minthogy többek életét kockáztassuk.

- Segíthettünk volna.

- Ott voltunk rá öten. A mi feladatunk lett volna segíteni rajta – felelte Ghoul nyugodtan, de Poison hiába kereste, nyomát sem lelte a bűnbánatnak vagy a sajnálatnak a hangjában. Nem, Ghoul nem sajnálta… Meggyőződése volt, hogy helyesen cselekedett.

- Értsd meg, Poison. A nagy számok törvénye alapján játszunk. Esélyeket számolunk, és nem bízunk a szerencsében. Nem kockáztatunk. Inkább a biztos rossz, mint a bizonytalan még rosszabb. Főleg, ha egy Killjoy életéről van szó. Ez a két legfontosabb szabály. Nem kaphatnak el élve, és senki kedvéért nem kockáztatod a bőröd. A cél, hogy minél több Killjoy maradjon életben, felülír minden mást.

Megszívta a cigit. Kobra hallgatott, és Poison is csöndben méregette magának Ghoult. Valamiért úgy érezte, nem volna okos dolog rávilágítani, hogy ha Flaggy élne, az plussz egy Killjoy…

- Miért féltek ennyire? Ha el is kapnak, még megszökhettek.

- Túl kicsi az esélye.

- És inkább főbe lövitek magatokat? Ez baromság…

- Akit a BL/I eddig elkapott közülünk, az mind maga is BL/I-s lett.

Csend lett. Poison döbbenten pislogott. Kobra még mindig hallgatott, Ghoul meg egyre csak a füstöt eregette. Ebben a pillanatban Defying bukkant fel az ajtóban.

- Poison.

Poison meglepetten nézett rá, de a férfi csak intett neki, így hát felállt, és követte a hátsó szobába.

- Ülj le.

Poison némán engedelmeskedett. Elég volt Defying arcára néznie, és látta, hogy nincs túl jó hangulatban.

- Ghoul hogy bánt veled?

Poisont egészen meglepte a kérdés.

- Hát… Mármint hogyhogy hogy?

- Bántott?

Poison elképedten nézett rá, de a férfi nem viszonozta a pillantását. Minden figyelmét a fiú karján éktelenkedő lövés nyomának szentelte. Poison hirtelen rádöbbent, hogy egész meg is feledkezett már róla. Hova lett vajon a kötés...?

- Nem, nem bántott. Felpofozott, de…

- Miért?

- Mert… Nem voltam teljesen magamnál.

Defying bólintott, és elgurult a már jól ismert, barna üvegért.

- Mást nem csinált?

Poison megrázta a fejét. Defying némán ellátta a sebet, de ezúttal nem kötötte be.

- Ne takard el.

- Értem.

- Ne érje víz, és kerüld a homokot.

Poison elmosolyodott. Itt? Kerülni a homokot...? Vicces egy ember ez a Defying…

- Ghoul magadra hagyott?

Poison tétován nézett rá, de végül úgy döntött, nem tetézi a bajt. Megígérte Ghoulnak, hogy nem szól a kis magánfarsangjáról, anélkül meg igencsak érdekes lett volna elmagyarázni, miért is töltötte egyedül a délutánt egy sziklaperemen… Különben is. Ha megtartja a kis titkát, akármiért is olyan nagy titok, azzal lekötelezi Ghoult. Ez még akár jól is jöhet egyszer…

- Nem – mondta végül, de Defying persze azonnal átlátott rajta.

- Lófaszt nem… Mutasd a nyakad.

A fiú engedelmesen előre hajtotta a fejét. Defying félre simította a haját az útból, és alaposan megnyomkodta a tarkóját. Poison felszisszent.

- Fáj?

- Kicsit.

- Leütöttek?

- Nem, elaludtam. Mármint, a nyakamat. Kényelmetlen volt a szikla.

- Meddig voltál eszméletlen?

- Nem voltam eszméletlen, csak… kótyagos.

- Jó. Itt megvársz.

Poison bólintott.

Defying kigördült az ajtón, és a fiú nem sokkal később hallotta, hogy Ghoullal beszél. Indulatosnak tűnt a hangja, és Ghoulé is, de aligha akarták, hogy ő is hallja, miről van szó, mert olyan halkan beszéltek, hogy a szavakat nem érthette. Elfogta a nyugtalanság. Mi üthetett Defyingba? Jó, Ghoul tényleg egy elmebeteg, de végül is, megúszták ezt a kis kalandot, nem? Poison sejtette, hogy egyedül nem lett volna ilyen szerencsés. Bár, lehet, hogy Ghoul se…

Aztán megértette. Próbaidő. Hát persze, Death most eleve mérges Ghoulra, ráadásul miatta, és aligha tetszik neki, hogy így eltűntek, ráadásul Ghoul még meg is sebesült… Mi lehet vajon az a próbaidő? Tényleg elküldik máshová? Egy másik Zónába? Ezt remélni sem merte. Hogy megszabadulhat Ghoultól… Aztán eszébe jutott, hogy akkor alighanem a két hétnek is lőttek… Akkor már inkább Ghoul!

Poison nem tudta volna megmondani, miért, de mostanra feltétel nélkül elhitte, hogy a két hét az két hét. Ghoulnak csak van már annyi szava itt, hogy elintézze neki. Biztos, hogy van…

Defying visszajött, és egy cseppet sem volt jobb kedve.

- Te még itt vagy?

- Azt mo…

- Kifelé!

Poison duzzogva, de kissé talán ijedten engedelmeskedett. Odakint azonban Ghoullal találta szemben magát, aki szikrázó szemekkel meredt rá az asztal mellől.

- Mi a fenét mondtál neki?!

- Mi?... Semmit!

- Ezért tépte le majdnem a fejem, mi?!

Kobra önkéntelenül is behúzta a nyakát, és ijedten nézett hol az egyikre, hol a másikra. Nem szerette, ha Ghoul dühös. Félelmetes volt. Eltűnt minden vidámság, minden élet a szeméből, és egész megváltozott az arca. Persze nem a vonásai, de mintha valami különös, láthatatlan maszkot öltött volna magára, amiből áradt a fenyegetés és a gyűlölet. A jelek szerint azonban Poisont ez most egy cseppet sem zavarta.

- Mondom, hogy nem mondtam neki semmit! Kérdezett, én meg…

- Mit?

- Hogy magamra hagytál-e.

- És mit mondtál?

- Azt, hogy nem.

Ghoul hosszan nézett rá, de végül oldalt fordította a fejét.

- Kösz – mondta halkan. Poison megvonta a vállát.

- Nincs mit.

Kobra nem bírta tovább. Mérgesen fordult Ghoulhoz.

- Tényleg magára hagytad?!

- Muszáj volt! - csattant fel a fiú mérgesen.

- És ha megjelölik?!

- Mit csinálnak? – kérdezte Poison kíváncsian, és visszaült a helyére. Ghoul unottan magyarázni kezdett.

- Egy különleges eljárás, amivel a BL/I magához láncolja az embereit.

- Miféle eljárás?

- Nem tudjuk pontosan, hogy csinálják, de valami köze van a jeladókhoz, mert minden jegyest pontosan be tudnak mérni. De nem egyszerű jeladó. Általában a tarkónál ültetik a bőr alá, és eleinte nem sok vizet zavar, de idővel mindenki szó szerint megőrül tőle. Akárhányszor próbáltuk meg kiszedni, az a szar mindig felrobbant, és az illetőnek leszakad a feje.

Poison megborzongott. Hány filmet csináltak már hasonló témában, de hogy ez igaz is lehet…

Hallgattak.

- Mindig?

- Mindig. Még nem jöttünk rá, hogy lehet megúszni.

Megint csend lett. Szóval Defying ezért borult ki annyira… Persze, egyedül a hegyen, és főleg eszméletlenül, senki sem akadályozta volna meg, hogy vele, Party Poisonnal is megcsinálják… Önkéntelenül is a tarkójához nyúlt. Kobra bátorítóan rámosolygott.

- Nyugi. Rajtad nincs.

- Honnan tudod?

- Ghoul mondta, hogy megnézte az éjjel, amíg aludtál.

Poison gyorsan Ghoulra pillantott, de a fiú csak megvonta a vállát.

- Kibaszott BL/I. Sose tudhatod, mit találnak ki épp.

Kobra sötéten bólogatott.

- Korséval az élen túl jók.

- Rohadék Korse – dünnyögte Poison is, és felrémlett előtte Korse gúnyos mosolya, ahogy Flaggy Bearről beszélt. Aztán ahogy a néma szikláknak kiabált…

- Korse csak áldozat.

- Mi?

Poison felrezzent, és döbbenten meredt Ghoulra, de a fiút szemmel láthatólag túlságosan is lefoglalta a cigarettásdoboz ahhoz, hogy folytassa, így végül Kobra vette át a szót.

- Régen Korse is ember volt.

- Miért, most micsoda?

- Robot. Vagyis, olyasmi… Killjoy személyesen is ismerte, sőt, miatta lett belőle robot…

- Anyád meg miattad sírta a halálba magát, te szarházi! – gördült be az ajtón Defying, és Kobra hiába húzta be a nyakát, az öreg így is alaposan fejbe kólintotta – természetesen puszta emberbaráti szeretetből. Ghoul kuncogott, de menten elhallgatott, amikor a Doki is az asztalhoz navigálta a székét.

- Miroslav Korse annakidején fiatal mérnökgyakornokból küzdötte fel magát a svájci ellenállás vezetőjévé, és szép eredményeket ért el, de a kormány végül mégis behódolt a BL/I-nek. Korse először Olaszországba szökött, onnan aztán bejárta fél Európát, míg végül az Államokba jött, mert szentül hitte, itt még képes lehet talpon maradni a magafajta. Majdnem két évig harcoltak együtt Killjoy-jal, ami nagyon szúrta a BLI szemét. Vérdíjat tűztek ki a fejére.

Defying elhallgatott. Hallgattak a többiek is. Poison értetlenül nézett végig rajtuk.

- És?

Ghoul megvonta a vállát.

- Mit és?

- Mi volt aztán?

- Mi lett volna? Elfogták.

Megint csend lett.

- Az meg hogy lehet? – kérdezte Poison döbbenten.

- Úgy, hogy elfogták, na! – csattant fel Ghoul tőle szokatlan hevességgel. - Nagy volt a túlerő.

- Killjoy sem tehetett semmit – tette hozzá Kobra. Poison újra végignézett az arcokon. Mindenki leszegett fejjel ücsörgött, mintha valami szégyenletes dologról volna épp szó.

- Aha… - Tekintete végül újra Defyingon állapodott meg. Az öreg folytatta.

- Meg kell értened, kölyök, hogy senki sem tökéletes.

- He?

- Arra gondol, hogy Killjoy…

- Fogd be, Kobra! – A szőke ijedten hallgatott el, de Poison most már végképp nem bírt a kíváncsiságával.

- Mi van Killjoyjal?

Defyingnak szemmel láthatóan semmi kedve nem volt folytatni.

- Akkoriban még mások voltak a fegyverek… Korse csúnyán megsebesült, eszméletlen volt, Killjoy pedig magára hagyta, hogy mentse magát és a társait. Ennyi.

Poison döbbenten hallgatott egy percig.

- A BL/I meg elfogta?

Az férfi bólintott.

- Killjoy tudta, milyen fontos akár egyikünk élete is, és úgy döntött, nem kockáztatja meg, hogy többen is odavesszenek. A sebesült Korséval nem jutottak volna haza, így sorsára hagyta. Élete végéig gyötörte a bűntudat, de igaza volt. Nem veszíthetünk el feleslegesen senkit.

- Szóval, nem hibázott, csak betartotta a szabályt – dünnyögte Poison elgondolkozva.

- De nem ölte meg Korsét – mondta Ghoul.

- Mert te megtetted volna, mi? – csattant fel Kobra, de a fiú csak unottan hátradőlt a székén.

- Természetesen.

Kobra felháborodottan és hitetlenkedve meredt rá, de mielőtt még bármit is mondhatott volna, Defying szólalt meg.

- Úgy van, hibázott. Meg kellett volna tennie, Korse, és mindannyiunk érdekében. Nem engedhetjük, hogy bármelyikünket is élve fogják el.

- Szóval Korse ezért állt át hozzájuk…

- Ne légy barom, Poison! – vágta rá Defying mérgesen, és az asztalra csapott az öklével.

- Én ismertem Korsét. Soha nem tett volna ilyet! De a BL/I… Még tudtam járni, mikor ők már a biorobotok működési elveit kutatták, és nem is akármilyen eredményekkel.

Közelebb hajolt Poisonhoz, hogy a fiút megcsapta a sör és az izzadtság kesernyés szaga.

- Tudod mit csináltak vele? – sziszegte az öreg szinte fenyegetően, és megkocogtatta a halántékát. - Chipet ültettek az agyába.

Poison szemöldöke felszaladt. Ez már megint egészen úgy hangzott, mint valami olcsó sci-fi. Defying arcán azonban látszott, hogy halálosan komolyan gondolja a dolgot. Lassan újra a támlájának dőlt, úgy folytatta.

- Egy egészen apró chipet, ami blokkolja az agy érzelmeket vezérlő részét. Egy hús-vér robotot csináltak Korséből.

Kiköpött, és meghúzta Poison sörét.

- Azok a disznók semmitől sem riadnak vissza. Ne feledd, kölyök, ha egyszer elkapnak, inkább magad öld meg magad, ha nem akarsz Korse sorsára jutni.

- Észben tartom.

Megint csend lett.

Szóval ezért lesz egy Killjoy inkább öngyilkos, mint hogy szökéssel próbálkozzon… Így már világos. De vajon tényleg ér ennyit?... Hányan voltak vajon, akik egy kis szerencsével megmenekülhettek volna a BL/I karmai közül? Akik megszökhettek volna a központba vezető úton…

És hányan vannak, akikből újabb Korse lett volna, ha nem lövi főbe magát?

Melyik a rosszabb?...

Poison sejtette, hogy Killjoy-já válása első fázisa, hogy nem találja biztonsággal a választ.

Chris Wonaguth élvezte az utazást. A fekete Mercedesben gőzerővel ment a légkondi, de ez őt egy pillanatig sem akadályozta meg benne, hogy amint átlépték a határt, letekerje az ablakot. Érezni akarta a Zónák levegőjét… És nem is csalódott. Még a por szaga is más volt itt. A szabadság szaga!

Mióta a bátyja, Harold felakasztotta magát az irodájában – amit a Vezetőség minden erejével igyekezett eltussolni – halálosan unta magát. Addig senki sem ismerte, mégis izgalmas volt az élete. Akció akció hátán, pénz és vér. Ha mesterlövész kellett, őt hívták, ha kém kellett, őt hívták, ha kényes gyilkosság kellett, őt hívták…

Mióta Harold székében ült, mást sem csinált, mint papírokat írt alá, kimutatásokat ellenőrzött olcsó számológépeken, mert a számítógépeket könnyen manipulálhatták, és mosolygott a kinevezéséhez gratuláló maroknyi félkopasz, perverc buzeránsra, akik ugyanilyen fülig érő szájjal vágták volna el a torkát, ha a legkisebb esélyük is lett volna rá, hogy ők öröklik meg a helyét. Neki meg lassan fél éve nem volt már fegyver a kezében, csak a nyolc éves fia vizipisztolya…

Kész megváltás volt hát neki, amikor megkapta a parancsot, hogy küldjön valakit a Zónákhoz, Korse ügyében. Persze rögtön tolongani kezdtek a jelentkezők – ki ne akarna egy ilyen fontos ügyben részt venni, ha egyszer megalapozhatja vele a karrierjét – de Chris Wonaguth egy pillanatig sem törődött velük. Mondott két mondatot Okland üzenetrögzítőjének - szigorúan az utolsó pillanatban, nehogy még idő előtt kiderüljön a dolog -, aztán megkönnyebbülten kocsiba vágta magát, és meg se állt Miss Li Wang irodájáig.

Életében nem volt még hálás senkinek, amiért így elbaltázta az adminisztrációt, áthágta a szabályokat, és akadályozta őt a munkájában – különben hogy vágta volna ki magát, hogy de már pedig neki terepre kell jutnia? Persze, így is áldotta az eget, hogy kimozdulhatott az irodájából, de azt álmodni sem merte, hogy nem egy bekatéterezett, nyugtatóktól kába Korsét fog kérdezgetni róla, hogy mire emlékszik… Hálás volt Linek, éppen ezért esze ágában nem volt feljelenteni a mulasztásaiért. Így már kvittek voltak. Valamit valamiért. Elvégre is, az ő köreiben eléggé kockázatos dolog csak úgy tartozni valakinek…

Kockázat.

Chris Wonaguth valójában nagyon is szerette a kockázatokat, már önmagában a szót is. Az pedig, hogy a mikrochipek új generációjának prototípusával a fejében, minden előzetes felmérés és teszt nélkül kiküldenek valakit a Zónákba, és ő csatlakozik mellé, az határozottan kockázatos lépés volt. Nem is csak azért, mert a lázadóktól minden kitelik, hanem mert közel sem volt biztos, hogy Korse ugyanúgy reagál majd az agyát érő újabb impulzusokra, mint eddig. Az agy kényes szerv, az emberi viselkedés pedig nagyon sokmindentől függ… És ha már itt tartunk, még kényesebb, ha csak bizonyos érzéseket akar az ember blokkolni, míg másokat felerősíteni… Komolyan kíváncsi volt, hogy hány százalékos teljesítményt produkál majd a chip? Ha a fejlesztések legalább kilencven százalékban a gyakorlatban is teljesítik a BL/I elvárásait, akkor Korsén nem kell újabb műtétet végrehajtani. Tökéletesen használható lesz. És kezdődhet a chipek sorozatgyártása. Először persze csak kisebb számban – a kormány megköveteli a bétateszteket is – de ez már igazán csak a bürokrácia átka…

Chris Wonaguth elégedetten sóhajtott. A hátsó ülésen ült, ahogy az már lenni szokott ilyen magas rangú hivatalnokoknál – hivatalnok… hogy utálja ezt a szót! -, mellette egy terepszínű katonai zsák pihent. A bőröndjei a csomagtartóban voltak, de a zsáktól nem volt hajlandó megválni. Az volt az ő kis magángyűjteménye, csupa csúcsminőségű pisztoly, puska, kés, és miegyéb. Elvégre is, ki tudja, miféle veszedelembe keverednek az úton, és hát hiába képzett testőr a sofőr, azért mégsem az ő feladata megvédeni a Nemzet Néma Őrét… Inkább fordítva.

Chris Wonaguth ugyanis az a fajta ember volt, aki a különleges egységet is óvodáscsoportnak tekinti.

Másfél órával azután, hogy átlépték a Zónák határát, a Mercedes megállt egy vörös téglából épült motel előtt. A nevét nem lehetett tudni, mert a bejárat fölött már csak maga a motel szó díszelgett, de ez mindegy is volt. Úgysem sok maradt belőlük, mióta a Zónák tiltott terület lett, így emiatt senkinek sem fájt a feje.

A sofőr – név szerint Antoine Heller – egész úton nem óhajtott beszédbe elegyedni az utasával, de az nem is bánta. Kiszállt, hátára csapta a zsákját, mit sem törődve vele, hogy összegyűrődik a szmokingja, megköszönte a fuvart, mintha csak taxival jött volna, és a két bőröndjével együtt eltűnt a motel belsejében. Antoine Heller megkönnyebbülten nézett utána. Egy cseppet sem volt ínyére, hogy egymaga felel Wonaguthért, hiszen jól ismerte a Zónákat – bár, amikor ő itt járt, általában fehér ruhában volt, nem fekete öltönyben, és maszk volt az arcán, nem a szemüvege -, de a férfi ragaszkodott hozzá, hogy nem kér konvojt, az csak feltűnést keltene. Antoine Heller tehát megkönnyebbülten szállt vissza a kocsiba, és még nagyobb megkönnyebbüléssel hajtott el. Baj nélkül ki is jutott a Zónákból, legalább is aznap. Két héttel később egészen véletlenül Steel Grin lőtte le, de ezt persze akkor még nem tudhatta.

Wonaguthot meg nem is érdekelte.

Vidáman toporgott a régi, szürkére kopott vendégpult előtt, míg végre felbukkant a motel tulajdonosa. Alacsony, majdnem teljesen kopasz emberke volt, sárga lapátfogakkal, és apró, malacszerű barna szemekkel. Az ember ki se nézte volna belőle, hogy életben marad egy ilyen helyen, pedig Larry Stocker igencsak nagy túlélőnek számított. Ha Killjoynak állt volna, még Ghoul is tisztelte volna. De ő úgy érezte, amíg a BL/I fizet jobban, addig nem éri meg papagájnak öltözni.

Különben is megszerette Korsét, és fiamnak szólította.

- Mibe’ segíthetek? – kérdezte hanyagul, egy szál meg nem gyújtott cigarettát rágva. Épp leszokóban volt, mert Korsét újabban zavarta a füst.

- Az ellenőrzési hivataltól jöttem, a nevem Christopher Wonaguth – felelte a férfi vidáman. – Miroslav Korsét keresem a Központi Ellenőrzési Hivatal megbízásából.

Larry gyanakodva méregette magának, de mikor Wonaguth megmutatta az igazolványát, és háromszor is leírta a nevét a bejelentkezési papírokra – ami mellesleg megegyezett az igazolványán látható aláírással – végül adott neki egy szobakulcsot Korse szobája mellett. Wonaguth megköszönte, amin Larry meglepődött kissé, aztán otthagyta az apró kis emberkét.

Szinte már örömmel nyitott be a szobájába, és elégedetten állapította meg, hogy nincs benne semmi felesleges. Szemben az ablak, rajta piszkos, sárga függöny, balra egy ruhásszekrény, jobbra az ágy, előtte apró kis dohányzóasztal, az ajtó mögötti kis holttérből pedig a fürdőszoba nyílt.

- Mennyei… - suttogta Wonaguth szinte áhítattal, és alaposan körbefordult a szobában. Aztán nekilátott a kicsomagolásnak.

Gondosan összehajtogatva bepakolta a ruháit a szekrénybe, a fogkeféjét, törölközőjét, borotváját és fürdőpapucsát a fürdőszobában hagyta, és mivel gyakorlatilag mást nem is hozott magával, leült az ágyra a zsákja mellé, és nekilátott, hogy mégegyszer átolvassa az anyagait.

Korse eddig három műtéten esett át, ez volt a negyedik. Eddig mindhárom sikeres volt, és maradandó károsodással sem jártak. Volt még ugyan harminc oldalnyi apróság a gyógyszerekről és hasonlókról, de azokat már kívülről tudta, így végül félre hajította a papírokat.

Kíváncsi volt Korséra. Nagyon kíváncsi!

Szerencsére nem kellett sokat várnia, mert alig fél óra múlva hallotta, hogy egy autó áll meg a motel előtt. Óvatosan kilesett a függöny mögül. Nem, minta ellenségtől tartott volna – a lázadók aligha tudják, hogy itt van, azt meg pláne nem, hogy kicsoda is ő -, de hát a megszokás nagy úr… Elmosolyodott. Valóban Korse volt az.

Wonaguth gyorsan kisietett hát hozzá az épület elé. Korse épp egy fehér ruhás, magatehetetlen testet rángatott ki a hátsó ülésről, így Wonaguth nem átallott rögtön mellé is ugrani.

- Hadd segítsek.

- Köszönöm, elboldogulok – felelte Korse, és ránézett, azzal a jellegzetesen kedves mosollyal az arcán, ami annyira a sajátja volt. Wonaguth egy pillanatra elgondolkozott rajta, vajon normális dolog-e tőlük, hogy úgy beszélnek egymással egy hulla felett, mintha egy zsák krumpliról lenne szó, amit egy vénasszony nem tud felcipelni a harmadikra, de végül úgy döntött, ezt Korse javára írja. Igaz ugyan, hogy életükben először találkoznak, de ez még nem zárja ki, hogy Korse számítson rá. Li nyilván értesítette már őt az érkezéséről.

Ez a feltételezés igaznak is bizonyult, mert amint Korse a földre fektette a halottat, máris Wonaguthoz fordult.

- Az Ellenőrzési Hivataltól, ha nem tévedek.

- Igen, Christopher Wonaguth. A barátaimnak csak Chris.

- Miroslav Korse. A barátaim már nem a barátaim.

Kezet fogtak, és Wonaguth mosolygott.

Kedvelni fogja Korsét…

- Ha megbocsát…

- Ó, persze! Csak nem bevetésről érkezett?

- De igen – felelte Korse, míg a következő hullát vonszolta ki a kocsiból. Nem tűnt úgy, mint aki megerőltetné magát a súly miatt. Bizonyára hozzá van szokva.

- Sikeres akció volt? – kérdezte Wonaguth.

- Nem igazán.

- Mi történt?

- Ezt is az Ellenőrzés feladatkörébe tartozik? – kérdezett vissza Korse, míg a másik mellé fektette a holttestet a fal tövébe. Wonaguth megint mosolygott. Nagyon fogja kedvelni Korsét…

- Természetesen. Mint kirendelt állandó megfigyelő, minden lépéséről tudnom kell.

Erre aztán már Korse is abbahagyta a hullák cipelését. Most nem mosolygott, csak merőn nézett Wonaguth arcába, de a férfi állta a pillantását. Vidáman csillant a szeme.

- Állandó megfigyelő?

- Pontosan.

- Meddig?

- Ameddig meg nem bizonyosodom róla, hogy minden a legnagyobb rendben van.

- Minden a legnagyobb rendben van.

- Hát persze… - felelte Wonaguth, és jelentőségteljesen a hullákra pillantott. Korse persze mindent értett.

- Veszteségek mindig előfordulnak.

- A lázadók oldalán is?

- Nem lázadók, hanem Killjoyok.

Korse mindig nyugodt hangjában most mintha némi sértett büszkeség csengett volna. Wonaguth szeme alig észrevehetően összeszűkült.

- Értem – mondta lassan. – Akkor pontosítom a kérdést. A Killjoyok oldalán is gyakoriak a veszteségek?

- Természetesen. Ez háború.

- Értem.

- Mikorra kéri a jelentésemet?

- Nem kérek jelentést – felelte Wonaguth vidáman. – Azt majd én megírom.

Korse hosszan nézett rá.

- Nem garantálhatom a biztonságát. A Killjoyok veszélyesek.

- Van tapasztalatom harcok terén.

- Ez nem egyszerű harc.

- Hát persze – somolygott Wonaguth. – De ígérem, nem lesz velem gondja.

Korse egy pillanatig még az arcát fürkészte, aztán nekilátott a harmadik holttestet is kirángatni az ülésről. Wonaguth egy darabig némán figyelte az ügyködését.

- Mr. Korse.

- Tessék.

- Ha már ilyen szépen összebarátkoztunk, esetleg tegeződhetnénk is?