1. Killjoys Always Die

Újabb fanfiction, terveim szerint nem lesz annyira hosszú, mint a Danger Days, de - ha nem is szó szerint, de eszmeileg mindenképp - annak egyfajta... "előzménye". Természetesen a szereplők itt mások, nem Party Poison és társai, de remélem, azért ez is tetszeni fog... Mindazonálltal ez esetben is igaz az, hogy a szereplők jelleme NEM feltétlenül valós! Én találtam ki őket, és mivel még mindig nem sokat tudok a bandáról, bizonyára sokminden furcsa lehet nektek... Kérek mindenkit, hogy ezt FIKCIÓKÉNT olvassa! Köszönöm. És akkor íme, az első fejezet...

- A francba… BANDIT! – Bandit Lee Way mély sóhajjal, szemforgatva a plafonra emelte a tekintetét.

- Mi van? – kiabált vissza, de persze hiába – az apja nem hallotta meg. Bandit ugyanis a szobájában ült, az ajtó csukva volt, és még a zene is szólt, persze véletlenül sem olyan, amit egy tisztességes zenészcsaládban eltűrnének…

- BANDIT! – Tényleg dühös lehet, ha idáig felhallatszik a hangja…

- Jól van már… - dohogta a kislány, és a tízévesek önérzetével feltápászkodott a gurulós székéről, hogy megállítsa a lejátszót. Jól is tette, mert még el sem ért az ajtóig, amikor az kinyílt, és Lindsay állt a küszöbön.

- Apád megjött.

- Megyek.

- És gyanítom, megint keresztülesett a cipőiden.

- Mondom, hogy megyek! – kiáltotta Bandit mérgesen, és duzzogva leviharzott a lépcsőn. Egy pillanatra megtorpant a lépcsőházban, aztán szélesen elvigyorodott. A nagy Gerard Way éppen gondosan a falhoz igazgatta egy szem lánya szeretett bakancsait, tornacipőit, papucsait, félcipőit és csizmáit, szépen egymás mellé, alkalmasint a fűzőt is beléjük tűrve, reménykedve benne, hogy legközelebb már senki sem akarja majd kitörni rajtuk a nyakát - de az ismerős léptekre felkapta a fejét és felállt.

- Hányszor mondjam még el, hogy legalább a cipőidet rakd el magad után! Életveszélyes!

- Bocsánat – hadarta a kislány teli szájjal vigyorogva, és máris az apja nyakába vetette magát. – Szia apa!

- Szia kicsim…

- Már azt hittem, nem is jössz!

Gerard lehunyta a szemét egy pillanatra, arcát a puha, szőkésbarna tincsekbe fúrva, úgy ölelte magához a lányát. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy azt mondja, ő is, de ez mostanában már nem volt olyan vicces gondolat, mint néhány évvel azelőtt. Vagy akár néhány hónappal…

Lindsay bukkant fel a lépcső alján.

- Esetleg be is engedhetnéd apádat, ha már itt van… - jegyzete meg mosolyogva. - Szia édes.

- Szia kicsim – felelte Gerard újra, reflexből, míg lerázta magáról a lányát, aztán megcsókolta a feleségét. Bandit utálkozva elfintorodott, és eltűnt a konyhában.

- Hogy ment? – Gerard kedvetlenül elhúzta a száját.

- Nem jól. Minden áron meg akarják vágni az anyagot.

- Nagyon?

- Nagyon. Két számot meg egy az egyben le akarnak hagyni a lemezről. Frank teljesen kiakadt.

- Melyik kettőt?

- A Never Tomorrowt és a Lucky mant.

Lindsay gondterhelten bólintott. Gerard levette a kabátját, és újabb szájrándulással nyugtázta, hogy Bandit már a konyhai tévén is azt a minősíthetetlen kalapácsolást hallgatja, mint mindig. – Biztos, hogy ez az én lányom?

Lindsay kuncogott.

- Dehogy, szivem, amennyit te itthon voltál akkoriban, ki van zárva.

- Megnyugodtam…

- Hm?

- Ha nem az én vérem, nem rám hoz szégyent az ízlésével… - Lindsay nem vette fel a megjegyzést.

- Gerard.

- Hm?

- Mi lesz így a lemezzel?

- Kiadjuk saját költségen.

- Megint?

- Lindsay, ez a…

- Két hét múlva úgyis bevonják.

Gerard nem felelt, de kerülte a felesége tekintetét. Lindsay folytatta.

- A rajongóitok így is állandó attrocitásnak vannak kitéve. Sorban veszik vissza tőlük a lemezeiteket is, a pénzüket meg sose látják viszont. Talán…

- Talán mi?! Talán hagyjam, hogy átírják az összes dalom, az összes szövegem, az egész életem?!

- Gee…

- Ha már a saját lányom nem képes normális zenét hallgatni, legalább én hadd csináljak azt!

Lindsay szomorúan nézett fel rá, és átkarolta a nyakát.

- Te még mindig komolyan gondolod ezt az art is the weapont?

- Naná, hogy komolyan gondolom! – csattant fel Gerard. – Mindig is komolyan gondoltam, és komolyan is fogom! A művészet…

- A művészet öröm és önkifejezés, nem pedig nyílt háború – vágott közbe Lindsay szigorúan. – Ugyanúgy változik, mint a világ, és néha… kicsit… háttérbe szorul. Ettől lesz még értékesebb később.

- Ezt mondd az embereknek!

- Neked sm azt mondom, hogy ne zenélj, csak… köss kompromisszumokat.

- Kompromisszumokat?!

- Gerard. Családod van. Kell a pénz, és nem kell a börtön. Ilyen egyszerű.

- Van tartalékunk. – Lindsay szemöldöke felszaladt.

- Tartalék Gerard Way is van, akit előkapok a szekrényből, ha téged bevarrnak pár évre?

- Franknek is ott van Jamia, mégis…

- Frank nem normális.

- Lindsay!

- Attól, hogy ő gondolkodás nélkül kockára teszi a gyerekei életét a kurva gitárjáért, te még nem teheted meg!

Elakadt, mert hirtelen észrevette, hogy Bandit a konyhaajtónak dőlve figyeli őket. Lindsay nem tudta volna megmondani, mit lát azon az arcon. Szomorúságot? Félelmet? Haragot? Mióta állhat vajon ott?

- El fogtok válni.

Nem kérdés volt, kijelentés, és egy gyerek szájából még borzalmasabban hangzott, mint egyébként. A másik kettő egy pillanatig még döbbenten meredt rá, aztán Gerardból kitört a nevetés.

- Ugyan már, Bandit!

- De igen. Mindig így kezdődik. A szülők folyton veszekednek, aztán egyik este azt mondják a gyereknek, beszélniük kell vele, és aztán elválnak. Safiraéknál is így volt.

Gerard már nem nevetett. Oldalt sandított a feleségére. Mindezidáig abban értettek a leginkább egyet, hogy Banditet kihagyják a feszültségekből, akár róluk kettejükről, akár valami másról van szó. Lehet, hogy el kéne neki magyarázni, hogy miről is van szó pontosan?

De miről is van szó pontosan?

Amikor a lánya született, Lindsay persze felhagyott a zenekarral, akkor úgy tűnt, csak egy időre. Aztán a My Chemical Romance is szünetet tartott, és ez jó is volt így mindenkinek. De aztán jött az új album, a koncertek, ő nem volt otthon, Bandit meg nőtt. Óvodáskorba lépett, és akkor néhány hónapig Lindsay megpróbált visszatérni a bandával, alkalmasint a nagyszülőkre bízva a kislányt néhány napra, de mindenki tudta, hogy egy hetekig, talán hónapokig tartó turnéról szó sem lehetne. Így aztán végül kilépett a zenekarból, hogy ne fogja vissza a többieket. Igen, Lindsay kőkeményen beáldozta a karrierjét a lányáért, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Nincs mit szépíteni ezen. Legalább egy szülőre szüksége van egy gyereknek, és hát ha már az apja se nem lát, se nem hall a nagy tervezgetésben meg világhírben, marad az anyja... Gerard titkon hálás is volt azért, hogy a felesége nem rendezett nagy családi beszélgetést, nem tette fel a „hogyan tovább” kérdést, és nem őt állította válaszút elé, hogy a család, vagy a zene? Lindsay egyedül harcolta meg ezt magával, tökéletesen kihagyva a dologból a férjét - nem beszélték meg sem akkor, sem azóta. Senki sem segített neki, senki sem állt mellette, senki sem biztatta vagy támogatta, de ő mégis a lányát választotta. És nem rokkant bele. Egyszerűen tudta, hogy nem kérheti azt Gerardtól, hogy álljon le egy kicsit, hogy fogja vissza magát, mert képtelen lenne rá. Megtette hát ő. Különben is ő volt az anya, tőle várják el az ilyen áldozatokat, nem igaz? És végül is, nem adta fel az álmait. Már megvalósította őket, most csak lemondott róluk a lánya javára…

Mostanra pedig már végképp megbékélt a helyzetével. Bandit minden vadsága és kiszámíthatatlansága ellenére, amit alighanem az apjától örökölt, a rajongásig szerette az anyját, és Lindsay most már el sem tudta képzelni, hogy volt idő, amikor komoly dilemma volt számára, hogy magára hagyja-e a lányát akár csak egy koncert erejéig is? Igen, Lindsay nagyon megváltozott, és ezt Gerard is tudta. Már nem a zene volt a szentség az életében, aminek mindent alárendel, hanem Bandit. És ez így is van jól, nem igaz?

De akkor most miért vitatkoznak? Minden nap, néha még a telefonban is, turnék idején, amikor arról kéne beszélniük, hogy mennyire hiányoznak egymásnak… Miért nem lehet elfogadni, hogy ő, Gerard Way zenész és énekes, és ebből senki kedvéért nem hajlandó engedni? Kompromisszum?... Mikor húsz év alatt soha életében nem kötött kompromisszumot? Majd pont most, amikor a legnagyobb szükség van rá, hogy végre valaki merjen beszélni!

Nem, ezt Lindsay sem kérheti tőle!

Arra eszmélt, hogy Lindsay magyarázni kezd valamit Banditnek.

- Kicsikém, ez azért sokkal bonyolultabb dolog… Ígérem, hogy nem válunk el apáddal, és…

- Bizony hogy nem! – kiáltotta Gerard vidáman, és abban a percben őszintén el is hitte, hogy így is lesz.

- …Csak tudod, a felnőttek is vitatkoznak néha, és…

- Én is tudom! – vágott közbe Bandit villogó szemekkel. – Nem vagyok már totyis!

- Akkor meg nem kell mindent elhinni Safirának sem – felelte Lindsay egy árnyalatnyi elégtétellel a hangjában. És Bandit valóban hallgatott. Végül is, azt nem tudta, min vesztek össze a legjobb barátnője szülei…

Lindsay viszont pontosan tudta. A kertészen. Jobban mondva Mirjamon és a kertészen, aki úgy döntött, a kedvenc munkaadója feleségénél is megritkítja kissé a… sövényt. Csak úgy magánszorgalomból, mindenki örömére. És mivel ugye az ilyen sövények folyamatos ápolást igényelnek, ami szigorúan kétszemélyes feladat…

Azért valahol mulatságos, hogy éppen a kertész. Mint valami régi faviccben, nem?

Még jó, hogy nekik nincs kertészük…

Lindsay ezt már nem állhatta meg kuncogás nélkül, ezért aztán úgy döntött, mindenkinek jobb, ha most inkább kitereget a mosógépből. Mint jóravaló háziasszony…

- Kaja a hűtőben, ha éhes vagy – mondta Gerardnak, de az csak megrázta a fejét.

- Hazafelé beugrottunk kajálni, mert Mikey rohadt éhes volt már, a…

Lindsay szúrós pillantást vetett rá.

- Ne a gyerek előtt.

Gerard meghökkenten pislantott. Aztán megértette. Rohadt… Bűnbánó arccal nézett a felesége után, ahogy eltűnik a fürdőszobában, aztán csak besomfordált a konyhába. Bandit addigra egy riasztó adagnyi csokisjégkrém meghitt társaságában bámulta a tévében a krómozott robottá maszkírozott alakokat, akik még mindig csak valami kalapácsolást produkáltak zene helyett. Még csak nem is volt náluk gitár. Gerard el nem tudta képzelni, hogy gitár nélkül is lehet zenét csinálni. Mozartnak se nagyon ment…

- Hé, ugye most nem rontottalak meg a „rohadt”-al? – kérdezte halkan, de Bandit rá se nézett.

- De, kibaszottul mocskos szájú kis kurva lettem tőle.

Gerard röhögött, de Bandit le nem vette volna a szemét a képernyőről. Gerard kihasználta az alkalmat, és ujjával belekotort a jégkrémbe. Bandit túl későn vette észre a mozdulatot.

- Apa! – kiáltotta felháborodottan, de az csak vigyorgott.

- Finom – jelentette ki, és már állt is volna fel, hogy magának is elővegyen egy tálkát a szekrényből, de ebben a pillanatban megcsörrent a mobilja. Ray volt. Gerard persze azonnal felvette.

- Heeello, na mi az, nálad hagytam valamit?

- Kapcsold be a CNN-t.

Ray hangjában nyoma sem volt a jókedvnek, és ettől aztán Gerard arcáról is leolvadt a mosoly. Villámgyorsan a távirányító után nyúlt, és átkapcsolta a tévét, de Bandit olyan felháborodott visítással kapott utána, hogy végül úgy döntött, jobban jár, ha inkább kiballag a nappaliba. Beletelt egy kis időbe, mire megtalálta az ottani távirányítót (igen, a kanapé alá rúgva – kell egy másik kanapé, ami alá nem fér be… Röhej, megint Bandit-biztossá kell tenni a házat, mint amikor járni kezdett?), aztán levetette magát a párnák közé.

- …nak, hogy a kijárási tilalom alól nincs kivétel. A legtöbb szórakozóhely tulajdonosa nyílt levélben szólította fel a polgármestert, hogy vonja vissza az intézkedést, mert az sérti az alapvető emberi jogokat, azonban a hivataltól adásunkig nem érkezett válasz.

Gerard tátott szájjal meredt a képernyőre.

- Mi a szar ez…

- John Hollow rendészeti miniszter erre reagálva kijelentette, a kijárási tilalom az alkotmányban foglaltak alapján lett meghirdetve, és hozzátette, véleménye szerint jelen helyzetben a gyülekezési jog korlátozásával szemben még visszafogottnak is minősül. Ugyanakkor több, a közeljövőben esedékes programsorozat szervezői, köztük a Greenpeace is felháborodásukat fejezték ki, valamint figyelmeztettek, hogy az intézkedés rendkívül súlyos anyagi károkat is okozhat, mert drasztikus mértékben akadályozza a turisztikai és gazdasági folyamatokat, amik meghatározó szerepet töltenek be Kalifornia állam pénzügyi egyensúlya terén.

A kép váltott, és hirtelen egy baleset miatt megbénult felüljáró bukkant fel, de Gerard észre se vette. Agyában ott dübörgött az imént hallott két szó. Kijárási tilalom. Megtámadták Amerikát, vagy mi az Isten?!

- Tudod, mit jelent ez? – kérdezte Ray kimérten, de hangja vibrált a dühtől. Gerard nyelt egyet. Persze, hogy tudta. Bandit ablakára rácsot kell szerelni, és kicserélni a zárat a szobájában, mielőtt még megszökik, aztán megcsináltatni a mozgásérzékelőt az ajtó előtt, hogy ha esetleg mégis…

- Le kell mondanunk az összes este nyolc utáni koncertünket.

Mikey csöndben ült a szőnyegen. A nap besütött az ablakon, aranysárgán csillant meg a levegőben remegő apró porszemeken, mintha csak táncba akarná hívni őket, de ő nem figyelt rájuk. Sokszor elnézegette őket kiskorában, néha még mostanában is, de jelen pillanatban túlságosan is nehéz volt a szíve az ilyen apró kis örömökhöz.

- Tommy.

Mikey közelebb csúszott egy kicsit a kanapéhoz a hófehér szőnyegen, de hiába. A karfába kapaszkodó szőke kisfiú meg sem moccant a neve hallatán.

- Tommy – mondta újra Mikey, de most sem kapott választ. Persze, miféle választ is várhatna egy másfél éves gyerektől? Főleg, ha az apjára ütött… Frank néha még most is azzal piszkálta, hogy ugyanolyan kuka, mint kölyök korukban… Hirtelen lépteket hallott a háta mögött. Hátra fordult, és a két gőzölgő csészét egyensúlyozó Gerarddal találta szemben magát.

- Nesze, öcsi…

- Kösz. Cukor van benne?

- Hogyne. Csak be ne köpj Aliciánál.

- Persze.

Mikey nagyon óvatosan vette el a felé nyújtott kávét, nehogy az véletlenül megint a hófehér szőnyegen landoljon, és elgondolkozva fordult vissza Tommy felé.

- Te, ezzel a gyerekkel valami nem stimmel.

- Ugyan már… - legyintett Gerard.

- De komolyan. Semmi hallása nincs.

- Neked se, mégis tökös gitáros lett belőled – nevetett Gerard, és letelepedett az öccse mellé a földre. Mikey megrázta a fejét.

- Úgy értem, tényleg semmi hallása. Mintha tényleg nem… hallana. Vagy ez normális?

Gerard vállat vont.

- Mittudomén. Kicsi még.

- Bandittel is így volt?

- Ki emlékszik már arra? Különben is Lynn volt vele mindig.

Hallgattak egy percig. Aztán Gerard szólalt meg.

- Tommy.

A kisfiú meg se rezdült, a kanapénak támaszkodva elmélyülten rakosgatta a rágókáját egyik kezéből a másikba. Gerard finoman megfogta a kezét, mire Tommy végre ránézett. Gerard diadalittasan pillantott az öccsére.

- Naugye! Hall ez, csak szarik a fejedre.

- Honnan veszed?

- Te nem ijednél meg, ha egyszercsak vadidegenek tapizni kezdenék a mancsod?

- Te nem is vagy neki idegen…

- Jó, de ha süket, nem hallhatta meg, hogy bejöttem.

- De a sü… az ilyen embereknek más az érzékelésük, és…

- Semmi baja! Hidd el.

Mikey arcán látszott, hogy nem győzték meg, de azért jól estek neki Gerard szavai. A többi már kevésbé…

- De ha már másfél évesen tudja, hogy szarhat az apjára, akkor kösd föl a gatyád, öcsi, mert nem lesz egyszerű ráncba szedni… - vigyorgott Gerard kajánul. Mikey mérges pillantást vetett rá.

- Mert Bandit aztán egy angyal, mi?

- Az hát!

- Hányszor is rángattak be miatta az iskolába? Csak az elmúlt két hónapban.

- Jó… De otthon jól viselkedik!

- Az se a te érdemed…

Gerard már épp válaszolni akart, de ebben a pillanatban odakintről lábdobogás hallatszott, aztán Frank hangja.

- Hahó!

- A nappaliba! – kiáltott vissza Gerard, de a világ minden kincséért fel nem állt volna a helyéről. Persze nem is volt rá szükség. Frank Iero azon kevesek közé tartozott, akinek történetesen volt kulcsa a Way-rezidenciához (mindkettőhöz), és még a riasztó kódját is tudta. Így aztán most is fesztelenül lépte át a küszöböt, mintha csak otthon lett volna, és egyenesen a nappali felé vette az irányt. Még be sem lépett, Tommy máris felé kapta a fejét, tett néhány bizonytalan lépést az ajtó felé, aztán úgy, ahogy azt illik, letottyant a szőnyegre, mert hát, ugye, azért csak kényelmesebb már kúszva közlekedni… Frank arcára kiült az őszinte öröm ragyogó mosolya.

- De rég láttalak, Pöttöm! – kiáltotta nevetve, és felkapta a kisfiút a földről.

- Szerinted is süket? – kérdezte gyorsan Gerard köszönés helyett, és az asztalra tette a kávéját. Frank döbbenten nézett rá.

- Ki?

- Tommy.

Frank szemei még nagyobbra nyíltak a meglepetéstől.

- Már miért lenne süket?...

- Hagyjuk! – kiáltotta Mikey hirtelen, és már azt kívánta, bár meg se szólalt volna. – Láttad a híradót, ugye? – Frank elkomorodva engedte le a földre Tommyt.

- Láttam. Christa engem is felhívott, míg Ray veletek beszélt.

- Akkor mi legyen?

- Nem tudom, Gerard. Várjuk meg Rayt is.

- Ray csak este ér ide – felelte Mikey. – Az előbb beszéltem vele. Még felszed valami ügyvédet, meg Kevint.

Frank elhúzta a száját. Az igazat megvallva nem különösebben kedvelte Kevint. Zűrös figura volt, viszont megvoltak a kapcsolatai, és az is tény és való, hogy erején felül is minden követ megmozgatott a My Chemical Romance érdekében. Nem volt előtte lehetetlen, ha róluk volt szó, ez pedig mindennél többet ért… Az utóbbi másfél évben, mielőtt felvették volna őt menedzsernek, Gerard intézett minden ilyesmit, mert más nem nagyon akadt, aki egy ilyen sokat támadott és cenzúrázott bandát, mint ők, elvállalt volna - de végül ő is belátta, kevés ő ahhoz, hogy ledöntse a falakat… Úgyhogy nem válogathattak. Kevin szakmailag jó választásnak tűnt, emberileg meg… Emberileg is, mindenképp. Az ő zenéjükön nőtt fel, úgyhogy annak kellett lennie, nem? Kell ennél több?...

Frank tehát igyekezett nem látványosan utálni őt.

- Nem tudom, ki találta ki ezt a szarságot, de hogy nem normális, az is biztos – mondta sötéten, és ő is lekuporodott a földre, gondosan félresöpörve maga alól egy csipogós plüssbékát. Nem, mintha a kanapé nem lett volna elég kényelmes, de akkor is. Így már majdnem olyan volt, mint tinédzserkorukban…

Frank harmincnyolc évesen is rettegett tőle, hogy megöregszik. Hiába, hogy Gerard állandóan azzal szivatta, hogy ezzel az arcberendezéssel örökké napközisnek fog tűnni, ő egy cseppet sem érezte így. Különben sem akart ősz hajú napközis lenni.

- A koncertek még hagyján – mondta Gerard -, nekünk is jól jön néha egy kis pihenő, de valami oka csak van, hogy ezt megcsinálják az emberekkel.

- Oka? Ugyan már! Ennek a szarságnak kurvára semmi…

- Frankie! Ne a gyerek előtt! – mondta Mikey mérgesen, az utolsó kortyokat is eltüntetve a csészéjéből, mire Frank menten el is hallgatott.

- Bocs.

Gerard kuncogott. Volt egy olyan érzése, hogy Bandit sem tőle tanulja a… problémásabb szavakat, hanem Cherry közvetítésével egyenesen Franktől. Ráadásul Lindsey is ugyanilyen arccal szokott rászólni…

Lehet, hogy Mikeynak kellett volna elvennie Lindsayt? Remekül megértenék egymást… Ő meg hozzámegy Frankhez. Ők is remekül megértenék egymást. Meg a fanok is örülnének… Egy kis nosztalgia…

- Bonyolódik a nemzetközi helyzet – mondta Mikey egy kicsit talán idegesen, de a másik kettő olyan sajnálkozva nézett rá, hogy a maradék önbizalma is elment – valahol olvastam a neten… - tette hozzá mentegetőzve. Frank legyintett.

- Ott minden sza…

- Frank!

- …sza… szabadon… fellelhető – vágta ki magát Frank, és büszkén rávigyorgott Mikeyra, de az egy cseppet sem kevésbé haragos arccal nézett vissza rá, mint az imént. Gerard megelégelte a dolgot.

- Akárhogy is, úgysem mondják meg az okát. De nézzétek a jó oldalát. 2019 van, és nincs se BL/I, se Korse. Úgyhogy lehetne sza… rosszabb is. – Rákacsintott az öccsére, Frank pedig harsányan felkacagott.

- Az már igaz! Ki nem bírnám mégegyszer olyan… nagy melegben azokban a vastag cuccokban! Akkor már inkább a BL/I!

- Az biztos, hogy rohadt meleg volt… - bólogatott Mikey is. Frank szemöldöke felszaladt, mire észbe kapott. - Vagyis nagyon-nagyon meleg!

Mindenki nevetett. Aztán Mikey kijelentette, hogy baromság ez a sok cenzúrázott szó, ami szar, az szar, és hadd tanulja meg a gyerek is, hogy az élet kemény. Ebben aztán megegyeztek. És ha már a cenzúrát emlegették, Gerard persze felhozta az album témáját is.

- Nem szedjük le azt a két számot! – csattant fel Frank hevesen. Újabban állandóan mérges volt, amiért semmi sem úgy sikerül, ahogy tervezték. Mindenki érezte, hogy ő viseli a legnehezebben a kudarcokat és a mellőzöttséget. Gerard bólintott, de azért vigyorogva tette fel a kérdést.

- Mikor lettél te ilyen harcias?

- Három nő mellett megtanulsz kiállni magadért, elhiheted – felelte Frank sötéten. Mikey kuncogott.

- Akkor marad az, hogy mi adjuk ki – mondta Gerard.

- Megint?

- Mikey, nincs kiadó, ami vállalná a kockázatot, hogy szponzorál egy ilyen lemezt, úgyhogy ha tényleg ki akarjuk adni, akkor nincs más lehetőség.

Mikeynak szemmel láthatóan nem tetszett a dolog, de végül csak annyit mondott.

- Azért ezzel várjuk meg Rayt is. Meg Kevint. Hátha ő tud valami okosat mondani…

- Az a két szám akkor is marad!

- Persze, Frank, persze – sietett a válasszal Gerard. Tudta, hogy Frank kedvence történetesen a Never Tomorrow. Ami azt illeti, neki is az volt… Esze ágában nem volt lehagyni az albumról. Persze, könnyen lehet, hogy nem lesz más választása… De akkor majd a koncerteken énekelik! Az újabban úgyis fontosabb, mint egy lemez, ami tulajdonképpen nem is lemez, mert néhány díszdobozt leszámítva már a net a fő piac, oda kerül az egész… Hiába, sanyarú manapság a zenészek sorsa… főleg azoké, akik ennyire a Hivatalok bögyében vannak, mint ők. Méghogy felbujtóak a dalaik… Röhej! Ott figyelik őket minden egyes koncerten, és elég egy rossz szó vagy mozdulat, és lőttek az egész zenekarnak… Hogy is lehetne így bármi is felbujtó?

Kész szerencse, hogy a Danger Days-őrület már lecsengett! Abból lenne ám csak az igazi botrány! Így viszont viszonylag egyszerű volt elhagyni a koncertekről az album számait, a rajongók egész könnyen lenyelték a dolgot. Ha nem így lenne, akkor a végén még tényleg le is csuknák őket! De így, közel tíz év távlatából szerencsére már nem jelent akkora fenyegetést a média szerint… Persze, a fanatikusok „Gerard Way megjósolta a jövőt! Itt a világvége!” felkiáltással újra meg újra felhozzák, a szörnyű igazság bizonyítékaképp, hogy ez bizony a vég. Ezen persze Gerard is csak röhögni tudott, de azt viszont el kellett ismernie, hogy az volt a My Chemical Romance utolsó igazi albuma. Az azutáni kettő már nem szólt akkorát, sőt, gyakorlatilag semekkorát sem szólt, mert a média egyszerűen nem volt hajlandó közreadni. És ez a mostani, harmadik is nagyon úgy tűnik, hogy hamvába holt ötlet…

- Ha sehogy sem tudjuk kiadni azzal a két számmal együtt, akkor levesszük róla szépen, és nem hivatalosan tesszük ki a netre. – mondta. Frank rábámult.

- Gerard! Nem szedhetjük le az albumról! Ez adja a vázat!

- Csak azt mondom, hogy ha semmiképpen sem megy, akkor nem lesz más választásunk! Én sem akarom lehagyni, de…

- Tommy, azt ne! – visított fel hirtelen Mikey valószerűtlenül magas hangon, és egy kengurut is megszégyenítő ugrással, helyből termett Frank mellett, hogy majdnem feldöntötte. Szegény fiú köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől.

- Mi a…

- Megmondtam, hogy mielőtt ide jössz, kipakolod az öngyújtódat! – kiáltotta Mikey haragtól villogó szemekkel, azzal villámgyorsan kikapta az öngyújtót a fia kezéből, és már állt is fel, hogy valahová a legközelebbi szekrény tetejére tegye, ahol nemhogy Tommy, de Frank se éri el, míg meg nem nő egy kicsit.

Frank bűnbánó arccal nézett rá, Tommy pedig keservesen sírásra fakadt.

- Biztos kiesett a zsebemből…

- Minek van a zsebedben?!

- Tudod, én cigizem…

- Mikey…

- De nem az én gyerekem közelében!

- Mikey! – próbálkozott Gerard újra.

- Mi van?!

- Sír a kölyök.

- Tudom! – vágta rá Mikey dühödten, és egy rinocéroszt megszégyenítő léptekkel indult vissza feléjük. Ebben a pillanatban Alicia tompa hangja hallatszott valahonnan a ház mélyéről.

- Mi történt?

- Semmi szivem, csak… Tommy… elesett! – kiáltott vissza Mikey idegesen. Frank és Gerard összenézett, és igyekeztek visszafojtani a kitörő nevetésüket. Mikey mindig is rettegett tőle, hogy pocsék apa lesz, és most, hogy legalább is apa lett - közel tíz éves küzdelem után -, a világ minden kincséért sem vállalta volna, hogy esetleg nem a legjobb…

Felkapta a kisfiút a földről, és nagyon, nagyon szúrós szemekkel méregetve a másik kettőt azt mondta.

- Kiviszem Aliciához. Ti meg próbáljatok meg addig nem kárt tenni magatokban, de főleg nem a berendezésben! Világos?

Frank és Gerard hevesen bólogatott, Mikey pedig maradék méltóságának teljében kivonult a nappaliból, karjában az éktelenül ordító Tommyval.

- Honnan vetted, hogy Tommy süket? – kérdezte Frank hirtelen. Gerard vállat vont.

- Nem én, hanem…

Frank figyelmesen nézett rá, mert tényleg érdekelte a válasz, de nem annyira figyelmesen, hogy ne jusson eszébe új testhelyzetet felvenni, mert már minden tagja elgémberedett. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, sikeresen belerúgott az asztalba. A következő pillanatban Gerard maradék jobb sorsa érdemes kávéja kecses ugrással termett a földön, jó két tenyérnyi fekete foltot és tucatnyi apró cseppecskét ajándékozva a makulátlanul fehér szőnyeg szálainak…

A kér fiú riadtan nézett egymásra. Frankie felnyögött.

- Basszam… A csudába!

Aztán kitört belőlük a harsány röhögés.