11. Nyomtalanul

Poison csöndben ücsörgött a peremen, hátát félig egy nagyobbacska sziklának vetve, és nem gondolt igazán semmire. A nap már lement, és pillanatról pillanatra egyre nagyobb lett körülötte a félhomály. Ráadásul valami idióta prérifarkas is vacsorának nézhette, mert háromszor is megkörnyékezte, mire végre sikerült úgy fejbe találni egy kővel, hogy ne legyen kedve visszajönni…

Mellesleg, nem úgy volt, hogy a prérifarkasok nem támadnak emberre?

Erről aztán eszébe jutott, hogy Mikey mennyire akart egy kutyát mindig is. Persze, sose lett neki – „fiam, kutya nem való a lakásba” -, és ő még ugratta is érte, hogy képes volt a zsebpénzét kutyamagazinokra költeni a Playboy helyett, pedig akkoriban titkon ő is ölni tudott volna egy macskáért… Most speciel egy pohár vízért is.

Iszonyúan szomjas volt. Mit meg nem adott volna, ha legalább egy doboz kóla lenne nála… Sose szerette, de most még azzal is megelégedett volna. Hadhatnél mindig volt, anélkül létezni sem tudott. Pedig rohadt drága mostanában… Bezzeg amikor ő gyerek volt, még fillérekért adták, hegyekben álltak a szupermarketekben! Citromos, cukormentes, félig cukormentes… És mennyi piával lehetett keverni! De a színe volt a legjobb. Fekete. Komoly baj lehet az emberekkel, ha képesek meginni azt a fekete löttyöt…

Erről aztán eszébe jutott a BL/I, ami meg csupa fehér. Leszámítva Korse kocsiját… Sóhajva erőt vett magán, és kissé előrébb csúszott, hogy óvatosan kilessen a mederbe.

Miután Korse elhajtott, Poison megpróbált lejutni a hegyről, de nem sok sikerrel. Csúnyán kereszttűz alá került, és ha nincs itt annyi kő, nem is úszta volna meg… Azóta a sziklarengeteget, ami tényleg olyan volt, mint egy miniatűr hegy, valóságos kis ostromgyűrű vette körbe, és Poison hét egyenruhást számolt, de lehet, hogy többen voltak. Attól függ, Ghoul hányat szedett le közülük…

Ghoul.

Poison kedvetlenül visszakúszott a szikla tövébe. Odalent még mindig nem volt semmi mozgás, de hát az nem jelenti, hogy nincs is ott senki… De végeredményben ez mindegy is.

Nemsokára teljesen sötét lesz, és akkor újra megpróbálkozik a szökéssel. Nem lehet olyan nehéz, hiszen pisztolya neki is van, és most ügyesebb lesz… Három Pontiac még mindig itt van valahol, nincs hát más dolga, mint leteríteni pár rohadék BL/I-st, és meglépni az egyikkel. Volt már nagyobb bajban is, nem igaz? És különben is, ha Ghoulnak ment a minap, akkor neki is fog…

Ghoul.

Hova a fenébe tűnhetett?

Poison a délután folyamán nem teljes másfél percet szánt rá, hogy alaposan meggyászolja az egyetlen embert, aki állandóan vele törődött, mióta ide került, és akit éppen ezért bármikor készséggel és szívből meg tudott volna fojtani, de hamar vége lett a rögtönzött gyászmisének. A BL/I, miután szorgosan ripityává lőtte a meder oldalát, szétszéledt, hogy szemmel tarthassa a környéket, csak négyen maradtak a mederben. Ők aztán újra nekivágtak az emelkedőnek, és Poison legnagyobb meglepetésére, aki árgus szemekkel leste őket a perem biztonságából, nekiláttak összeszedni a halottakat. Négy holttestet cipeltek le, és vágtak be Korse kocsijába, aki aztán egymaga ült a volán mögé, és egymaga hajtott el a naplementébe, hogy csak úgy porzott utána az út. Ennek lassan két órája már. És két óra alatt még mindig semmi más nem történt - azt leszámítva, hogy Poison meggyőzte magát, hogy Ghoul életben van, mi több, kutya baja, és alighanem éppen Defyinggal iszogatja a sörét. Ez két okból is valószínűnek tűnt. Az egyik, hogy Flaggy Bear esete bebizonyította, hogy Korse élvezi, ha kínozhatja a Killjoyokat, és holtbiztos, hogy egy olyan… fontos személyiség, mint Ghoul halála kellően sokkoló lenne rájuk nézve ahhoz, hogy Korse még véletlenül se hagyja ki a mulatságot. Biztos, hogy őt is elkocsikázná Defyingnak… Viszont csak négy test került elő, és mind a négy fehér egyenruhában volt. Vagyis egyik sem Ghoul. Ez azért már több mint logikus…

A dolog másik része még egyszerűbb. Kobra néhány nappal azelőtti viselkedése tanúsítja, hogy ha egy Killjoy bajba kerül, akkor a többi enyhén szólva is szarik rá. Vagyis, ha Ghoul tényleg meg is úszta ezt a kis kalandot, akkor is holtbiztos, hogy esze ágában sincs itt maradni, főleg nem úgy, hogy utálja őt. De ha mégis – ő nem Killjoy. Nincs miért törődni vele.

Poison nem tudta eldönteni, örüljön-e ennek? Jól esett volna a tudat, mondhatni erőt adott volna, hogy nincs egyedül, hogy számíthat valakire, aki segíteni fog neki – de sose volt túl jó az ilyenekben. Általában ő segített másokon, nem pedig fordítva. És ami azt illeti, sosem várt érte viszonzást, még csak köszönömöt sem, de Ghoul… Ghoul határozottan az a fajta ember volt, aki tapintatos hallgatás helyett inkább halálra cikizné érte, ha akár csak egy öngyújtót is tőle kérne kölcsön. Nem, határozottan semmi szükség rá, hogy Ghoul legyen a nap hőse!

Persze, az is lehet, hogy megsebesült, és most magatehetetlenül fekszik valahol. Talán egyenesen haldoklik… De nem, azt biztos nem, előbb lövi fejbe magát, minthogy élve falják fel a bogarak. És ebben mondjuk még igaza is van…

Poison kedvetlenül vette észre, hogy rendkívül kellemetlen számára mindenféle Ghoullal kapcsolatos gondolat. Mondhatni, egyik variációval sem lenne elégedett. Hát tényleg ennyire ki nem állhatja?...

Mire teljesen sötét lett, arra jutott, hogy tulajdonképpen nem is utálja Ghoult, aki nem is szemét, csak megfőtt az agya a napon. Ez már egészen tűrhető gondolat volt. Arra legalább is elég, hogy lecsendesítse a lelkiismeretét, amiért nem kereste meg Ghoult. Persze, esélye sem lett volna, elvégre is a BL/I ott rajzott körülötte, rá vadásztak, azzal pedig senkinek sem használ, ha lelöveti magát, pláne nem Ghoulnak; de ez a hozzáállás meg kísértetiesen hasonlított Kobra eszmefuttatásához, hogy miért is nem akar segíteni Flaggy Bearéknek…

Mindegy.

Ghoul ide vagy oda, most az a legfontosabb, hogy lejusson innen, különben a BL/I-nek nem lesz sok dolga vele, mert holnap estére szomjan hal.

Nehézkesen feltápászkodott a földről, és megtornáztatta az izmait, nehogy valami baleset érje mászás közben. Jól is tette, mert eléggé elgémberedett mindene, ráadásul most, hogy olyan sokat ücsörgött, hiába minden kímélet, a háta is megint fájt. Remek. Fájós háttal, korom sötétben, vadidegen helyen kell lemásznia egy kurva hegyről, egy csapat kurva BL/I-s orra előtt. Remek!

Bár, még ez is jobb, mint fényes nappal csinálni meg ugyanezt, olyan tökéletes célpontot nyújtva, hogy egy ötéves sem tévesztheti el…

Tapogatózva indult meg a kövek közt, és bár a szeme jócskán hozzászokott már a sötétséghez, így is minden lépésére ügyelnie kellett.

Megkerülte a sziklát, aminek a tövében az estét töltötte, és a mederrel ellentétes oldal felé indult. Lassan haladt, és nem csak azért, hogy minél kisebb zajt csapjon, hanem mert a hatalmas kövek sűrűjében a hold maradék gyenge fénye is elenyészett – néha szó szerint az orráig sem látott. Ráadásul azt sem tudta, merre is megy pontosan?

Jó húsz perces bolyongás után végül belátta, hogy sikerült eltévednie. Bármerre is nyúlt, mindenütt csak a tűző naptól még mindig langyos sziklák érintése várta, ösvény még mindig sehol, és lassan már abban sem volt biztos, hogy merre van a fent és a lent, nemhogy azt meg tudta volna mondani, merre van a meder…

- Basszameg! – dünnyögte maga elé dühösen.

- Halkabban nem megy, Poison?

Poison pisztollyal a kezében, mint a villám fordult meg, és hevesen dobogó szívvel meredt a sötétbe. Alig két méterre tőle Ghoul ült a földön - legalább is a hangjából ítélve ő volt, mert alakján nem lehetett kivenni a sötétben.

- Ghoul… Baszd meg! Majdnem lelőttelek!

- Ezért nem szóltam eddig.

- Mi?

- Kétszer mentél el mellettem.

Poison gyanakodva lépett közelebb. Ghoul halkan beszélt, és hangjában nyoma sem volt a gúnynak. Vagyis, valami oltári nagy baj van…

- Hé… Jól vagy?

Ghoul bólintott, de aztán eszébe jutott, hogy a másik ezt most aligha láthatta.

- Persze.

- Hogy a fenébe kerülsz te ide? – kérdezte Poison, és végre rászánta magát, hogy egész a fiú mellé lépjen. Tényleg Ghoul volt.

- Szerinted?

- Jó, de azt hittem…

- Mit?

- Hogy hazamész.

Ghoul hallgatott egy pillanatig.

- Nem úgy jött össze.

Poison próbálta kivenni a másik arcát a sötétben, de Ghoul megérezhette, mi jár a fejében, mert lehajtotta a fejét. Nem szólt semmit.

- Mi bajod?

- Mondom, hogy semmi – felelte Ghoul. - Te rendben vagy?

- Persze! – vágta rá Poison szinte sértődötten, de aztán önkéntelenül is elvigyorodott. – Csak nem aggódtál?

- Csak szeretnék még élni egy kicsit. Kobra elevenen megnyúz, ha valami bajod lesz.

- Kobra csak ne aggódjon miattam!

- Ja, tényleg, persze. Most épp nem az öcséd…

- Soha nem is volt az!

- Oké-oké! Felfogtam.

Poison nyugtalanul mérte végig. Holtbiztos, hogy nagyon nem stimmel vele valami… de végül úgy döntött, ráér még a kérdezősködéssel. Most az a legfontosabb, hogy eljussanak a kocsikig. Erről aztán eszébe jutott, mennyire nem akarta, hogy Ghoul is a közelében legyen – most valahogy mégis megnyugtató volt, hogy ketten lesznek ennyi rohadékra. Így már-már biztos, hogy meglesz az a kocsi…

- Na gyere.

- Hova? – nézett fel Ghoul döbbenten.

- Eltűnünk innen a fenébe…

- Mi…? Te talán letalálsz innen korom sötétben?

- Előbb-utóbb…

- Persze, aztán meg céllövöldének használnak!

- Ők se látnak semmit.

- De hallanak. Nem megyünk sehova reggelig.

- Mert nappal aztán nem látnak meg, mi?

- Nem megyünk sehova – ismételte Ghoul nyugodtan. – Különben lőttek a megállapodásunknak.

Poison erre aztán kelletlenül lehuppant mellé a szikla tövébe. Ghoul fájdalmasan feljajdult.

- Mi van? – kérdezte Poison ijedten.

- Az van, baszd meg, hogy ráültél a lábamra!

- Nem is…

- Húzd már odébb a beled, vagy én rángatom ki!

Poison vigyorogva, szinte megkönnyebbülten csúszott arrébb. Ezt a Ghoult már ismeri…

- És most? – kérdezte. – Malmozunk reggelig?

- Felőlem azt csinálsz, amit akarsz, de én a helyedben inkább aludnék.

- Hogyne…

- Komolyan mondom, Poison. Nem sok hasznod veszem, ha reggelre összeesel itt nekem.

Ebben volt valami, és Poison engedelmesen le is hunyta a szemét, de egy cseppet sem volt álmos. Még mindig dolgozott benne az adrenalin. Lehetetlen ilyenkor aludni… Ráadásul eldőlni sem mert volna csak úgy a földön, ki tudja, mibe feküdne bele…

Fészkelődött még egy sort a helyén, de sehogyan sem talált kényelmes testhelyzetet. A talaj egyenetlen volt, folyton ráült vagy rátenyerelt egy-egy élesebb kőre, erről pedig valamiért mindig az jutott eszébe, hogy a következő egy kígyó lesz, aztán itt hal meg kígyómarás következtében…

- Mi van már? – súgta Ghoul halkan, aki a jelek szerint megunhatta a mocorgását.

- Semmi.

- Akkor meg kussolj, baszd meg, és aludj!

- Nem tudok!

- Úristen…

- Most mi van!

- Komolyan esti mesét kell mondanom, hogy nyugton maradj végre?

- Kabbe!

- Akkor már inkább az esti mese…

Poison vaktában rúgott felé egyet a sötétben, és a jelek szerint igencsak szépen be is talált, mert Ghoul megint feljajdult.

- Áu! Mi a fasz bajod van már?!

- Most már semmi – dünnyögte Poison elégedetten. Ghoul mérgesen horkantott, de végül nem szólt semmit.

Egy darabig csend volt, de ez nem segített rajtuk. Poison képtelen volt öt percnél tovább kibírni mozdulatlanul. Úgy érezte, milliónyi tű szurkálja minden porcikáját, ami szó szerint az őrületbe kergette. Ráadásul egy cseppet sem volt nyugodt. Megint fészkelődni kezdett, és erről hirtelen eszébe jutott, hogy még mindig rajta van a kabát.

- Ghoul.

- Mit akarsz?

- Minek adtad nekem a kabátod?

- Hogy azt higgyék, te vagy én.

- Mert?

- Mert rád vadásznak, és velem ellentétben, ha téged elkapnak, te akkor se lövöd le magad. Azt meg nem hagyhatom.

Poison sötéten nézett rá, és most az egyszer örült, hogy Ghoul nem láthatja az arcát.

- És te hogy úsztad meg?

- Mit?

- A délutánt.

- Ügyesen.

- Ghoul!

- Mi van!

- Nálad kibírhatatlanabb rohadék nincs a földön!

- Hát, én egyet ismerek…

- Menj a fenébe!

Egy percre csend lett.

- Éhes vagy? – kérdezte Ghoul hirtelen.

Poison gyanakodva pillantott rá, de persze most is alig látta az arcát, így jóindulatúan úgy döntött, Ghoul végre magába szállt egy kissé, és ezt a kérdést most veheti egy ügyetlen bocsánatkérésnek. A baj csak az volt ezzel, hogy ő maga sem hitte el. Egy fikarcnyit sem. Megrázta a fejét.

- Inkább szomjas.

- Az szar ügy – felelte Ghoul hanyagul, olyan hangsúllyal, mintha ez bizony bűn lenne. Poison nem is bírta sokáig.

- Mert te tevének születtél, mi?!

- Nem, de legalább nem nyavajgok.

- Én sem nyavajgok!

- És nem is dühöngök.

Poison erre már tényleg valami nagyon cifrát akart mondani, de Ghoul hangjából világosan érződött, hogy így is remekül mulat. Nem, nem adja meg neki ezt az örömet! A fiú szinte vidáman folytatta.

- Mellesleg csak azért kérdeztem, mert a víz a kocsiban maradt, de a kaja nem.

- Hoztad a kis bográcsodat meg…

- Barom – jelentette ki Ghoul utálkozva, azzal feltápászkodott a földről. Poison tisztán látta a csillagok alatt imbolygó sziluettjét.

- Hova mész? – kérdezte nyugtalanul.

- Két hely van a világon, ahol egyedül akarok lenni, a sír, meg a vécé.

Poisonban egy pillanatra felvillant a gondolat, hogy talán most kivételesen a sírra gondol, de végül be kellett látnia, hogy nem lehet ekkora szerencséje.

Ghoul hamarosan visszajött, és ezúttal tartotta a három méteres távolságot; Poison értett is a szóból. Egyikük sem szólalt meg. Aztán Poison egyszercsak azon vette észre magát, hogy egész elnehezültek a pillái. Remek! Ezek szerint Ghoul puszta jelenléte a személyes szférájában képes még az alvástól is megfosztani… Hanyatt dőlt a sziklának, és egy percig még meredten bámulta a csillagokat. Fájt a háta, és a kő is langyos volt még, ami egy cseppet sem estet jól az egész napi hőség után, de hát nem volt mit tenni. Az egész rohadt napnak az az egyetlen haszna volt, hogy alaposan megrugdoshatta Ghoult… Elmosolyodott, és lehunyta a szemét.

Jó érzés volt. Nem is annyira a dühe miatt – kezdte megszokni, hogy újabban állandóan dühös, amiért ittragadt a semmi közepén, és még legalább két hétig el kell ezt viselnie. Vagyis… már nincs is annyi… De a lényeg, hogy Ghoul tökéletesen alkalmas volt rá, hogy kitöltse rajta az indulatait. Mindig adott rá okot, amiért utálhatta – persze, nevethetett is volna rajta, és akkor minden rendben lenne köztük, de Poison nem akart nevetni. És a jelek szerint ez Ghoulnak is megfelelt így.

Még az is lehet, hogy egy kicsit hiányozni fog. Elvégre is, Albata halála, és ez az egész értelmetlen akciója nyilván kiverte a biztosítékot odakint, és nem biztos, hogy Lorainne meg a többiek fenn tudják tartani a rendet. Sőt. Holtbiztos, hogy nem… Vagyis, jócskán lesz dolga, ha hazaér végre. Mindenkinek újra a fejébe kell verni, hogy mit kell csinálnia, hogy nem ez a világ vége, azon már túl vannak négy éve. Ráadásul a BL/I is nyilván rájuk száll majd, mert nem hagyják majd futni őt. Nehéz lesz…

Poison pontosan tudta, hogy ezzel a néhány hetes kis… kirándulással alaposan megrövidítette az életét. Mert akire egyszer a BL/I rászáll, mármint úgy tényleg, azt az Isten sem menti meg… Nem véletlen, hogy az elmúlt években úgy meghúzta magát.

Nem lesz sok ideje. Pár hónap, talán egy év. Ha nagyon, nagyon ügyesek, és nagyon, nagyon nagy mázlijuk van, akkor kettő… De ahhoz már tényleg minden régi és új Isten kegyeltjének kéne lennie… És tekintetbe véve, hogy Ghoullal zárták össze, akinek nem elég nagy a Mojave sivatag, hogy eltakarodjon a közeléből, ez nyilván nincs így. Persze, ott van még egy lehetőség, hogy időben kezdenek valamit a BL/I-vel, és még azelőtt eltörlik őket a föld színéről, mielőtt neki baja lehetne… Poison pedig pontosan ezt tervezte. Hiába, hogy megőrülne itt a Zónákban, azt el kellett ismernie, hogy van kitartás az itteniekben. És értik a dolgukat. Elég, ha Defyingot leváltják, és kapnak helyette valami igazi parancsnokot - mondjuk Lucast, ő úgyis kongói, bírná a meleget itt - meg persze valami rendezett és átgondolt haditervet, aztán egy összehangolt támadással máris eltüntetik a határokat. Ha nincsenek többé Zónák, akkor a BL/I sem tudja eltüntetni a selejtet, sőt! A sok „eltűnt” egyöntetű beszámolója már kellően nagy hatást gyakorolna a médiára, és akkor máris győztek.

Gyönyörű, ragyogó terv volt, és Poison lelki szemei előtt már ott tündöklött az egész dicsőséges háború. Mert ez már több mint forradalom! Ez háború! Félálomban úgy érezte, máris megtörtént. Hogy senki és semmi nem állíthatja meg, hogy ez már kőbe vésett történelem, hogy holnaptól minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Nincs több bujkálás, pisztoly, golyó, vér, mindenki olyan ruhákat hord, amilyeneket akar, újra kinyitnak a múzeumok, a tévében régi vígjátékokat játszanak, megint lesz Karácsony, és a gyerekei is tudni fogják, hogy milyen íze van olyankor a pudingnak. És annyi gyereke lehet, ahányat csak akar, és azt vesz el feleségül, akit csak akar!

Mit csinálhat most vajon Lorainne?

Úgy hasított belé a név, a rettenetes hiányérzet, a féltés, kétségbeesés és reménykedés egyszerre, hogy összerándult, mint akit áramütés ért. A mozdulattól éles fájdalom vágott a hátába, hogy feljajdult, és ettől azonnal felébredt. Hallotta, hogy valaki egész közel lép hozzá, de olyan zűrzavaros volt minden, hogy fel sem fogta, mi történik vele. Megpróbálta visszaidézni azt a néhány pillanattal ezelőtti csodálatos érzést, de már csak valami furcsa, csöndes fájdalom maradt utána. Aztán valami meleg borult a karjára, és ez jól esett, nagyon jól… De mielőtt rávehette volna magát, hogy kinyissa a szemét, és megnézze, mi az, újra elaludt.

Ghoul csöndben nézte őt. Aztán amikor Poison megint egyenletesen szuszogott a szikla tövében, óvatosan közelebb csúszott hozzá, és eligazgatta rajta a takaróként ráborított kabátot. Hidegek itt az éjszakák, legalább is a nappalhoz képest, és az alvó ember amúgy is könnyebben áthűl. Semmi szükség rá, hogy Poison megfázzon… Várt egy kicsit, hogy a másik biztosan újra álomba zuhanjon, aztán előkotort egy szál cigit, és meggyújtotta. Apró, vörös fény villant, és Ghoul egy pillanatig bandzsítva figyelte a fehér kis rúd füstölgő végét. Aztán Poisonra nézett. Az öngyújtó fénye kísérteties árnyékokat festett a fiú arcára, de Ghoult ez egy cseppet sem zavarta. Figyelmesen áttanulmányozta minden porcikáját. A lehunyt szemei elé hulló haját, az orrát, a száját, az állát… De minél tovább nézte, annál jobban hasonlított Kobrára.

Csakhogy Poison nem Kobra.

Elfintorodott. Aztán visszakattintotta az öngyújtót, újra korom sötétbe borítva mindkettejüket. Jobb lábán felgyűrte a nadrágot, aztán újabb halk, szinte észrevétlen kattanás hallatszott, és az apró kis lángnyelv újra vidám táncot járt a kezében. Felhúzta a lábát, és olyan közel tartotta hozzá a tüzet, amennyire csak lehetett. Vastag, vörös csík futott fel a bokájától a lábszára harmadáig, és ahogy megmozdult, a seb alsó fele egész szétnyílt, hogy láthatta a fehér húst. Nem volt csontig hatoló seb, és nem is vérzett valami nagyon, de fájt, és rossz helyen volt.

- A francba! – sziszegte dühösen, de aztán észbe kapott. Szinte ijedten pillantott Poisonra, de a fiú meg se moccant. Ghoul megnyugodva rángatta le magára újra a nadrágot. Sötétben esélye sincs rendesen ellátni magát, ráadásul nincs is mivel… majd reggel. Addig viszont jobb, ha minél kevésbé hagy esélyt rá, hogy elfertőződjön. Így aztán a csizmájába gyűrte a nadrágja szárát, és Poison mellé kúszott, egész közel hajolva a füléhez.

- Kobra akkor is az öcséd – mondta határozottan, de nem túl hangosan. Poison meg se rezdült. Ghoul már majdnem elmosolyodott ezen. Úristen, hogy tud mind a kettő ilyen mélyen aludni? Ráadásul ilyen hamar… Ő bezzeg minden szarra rögtön felébred! Najó, feltéve, ha nem három napi hajtás után hunyja le végre a szemét… Kedve lett volna megint meggyújtani az öngyújtót, és elnézegetni még egy kicsit Poisont, úgy, ahogy Kobrával is szokta. Unalmában. És mert olyan mulatságos fejeket tud vágni néha álmában… Ghoul kuncogott magában, de aztán elkomorodott.

Röhej. Megint ő virraszt majd egész éjszaka, hogy a drága Poison pihent legyen holnap. Úgy látszik, ez az ő sorsa. Minden Wayt az ő nyakába varrnak. Jó, a kezdeti nehézségek ellenére az egyikkel tényleg megfogta az Isten lábát, a másik meg… A másik meg úgy tud nyöszörögni, mint egy kölyökkutya, ha rosszakat álmodik. Pedig ha tudná, milyen álmok várnak még itt rá…

Ghoul megborzongott, és a saját álmaira gondolt. Egyszeriben hálát adott a sorsnak, hogy most virrasztania kell...

Persze, ezt nem kell tudni senkinek. Különösen nem Poisonnak. Egészen remekül lehet majd szivatni vele, hogy milyen rendes dolog is tőle, Fun Ghoultól, hogy így a szívén viseli a sorsát; betakargatja, vigyáz rá, nehogy a csúnya BL/I-sek rátegyék a mancsukat…

Hiába, no. Arany szíve van!

Másnap reggel, amint feljött a nap, eltemették Flaggy Beart a benzinkút mögött, Hadhat mellé. Kobra alig bírt magával, de Steel Grin minden megértése és rábeszélése ellenére, miszerint nyugodtan eredjen csak a bátyja után, végigállta az egész temetést. Ennyivel azért csak tartozik már egy Killjoynak. Főleg, hogy ha Poison…

Na, erre inkább jobb nem gondolni.

Mivel ketten maradtak Jet Starral, egyértelmű volt, hogy valakinek még velük kell mennie a tóhoz, és Kobra nem tévedett. Warble készséggel ajánlkozott a feladatra, először is, mert borzasztóan kíváncsi volt Poisonra, másodszor, mert Ghoul két hónapja tartozott neki egy jól sikerült pókerparti árával, amiről a világ minden kincséért sem mondott volna le. Ráadásul nekik ott volt a Jaguár, míg Jet Star legendás Fordja… nos, az csúnya véget ért a minap.

Nyolc óra felé járhatott, és még nem volt túl meleg, amikor elindultak. Warble vezetett, és Steel Grinnel ellentétben volt annyi esze, hogy ne nagyon kérdezősködjön Poisonról. Helyette inkább arról faggatta Kobrát, hogy tulajdonképpen mi is történt? És a fiú engedelmesen be is számolt mindenről, amit csak tudott. Korséről, a laptopokról, Ghoul alkujáról, ésatöbbi. Néha Jet Star is közbe szólt, kiegészítve őt itt-ott, vagy Warble kérdezett, így mire befejezte a mondókáját, célhoz is értek.

Legelőször a kiégett Fordot pillantották meg az út szélén. Persze már nem füstölt, de a reggeli nap puha, selymes fényében meredező feketére égett váz egy pillanatra mindegyikükben megfagyasztotta a vért. Squealer tért magához először. Jelentőségteljesen a bátyjára nézett maga mellett, aki végre észbe kapott.

- Najó. Pisztolyt a kézbe, emberek…

A másik három szó nélkül engedelmeskedett. Kiszálltak az autóból, és míg Warble a Ford felé indult, a többiek alaposan körülnéztek. Kobra némán hálát adott az égnek, hogy valaki elintézi helyette a dolgokat. A legkevésbé arra volt most szüksége, hogy neki kelljen átnéznie a roncsokat…

Épp elég volt egy időre Bunny!

- Elég nagy csönd van – jegyezte meg Jet Star. Kobra bólintott. Nem, mintha egerek tucatjaira számított volna, de hogy egész úton egyet se láttak… Ez azért már nyugtalanító volt. Azt jelentette, hogy már semmi dolguk erre.

Warble visszajött, de nem tűnt túlságosan letörtnek.

- A jó hír, hogy a kocsi üres, a rossz hír, hogy Ghouléknak semmi nyoma.

Kobra hosszan fújta ki a levegőt. Érezte, hogy mindenki rá vár, hogy mondjon végre valamit, de ez a cseppnyi jó hír is olyan boldoggá tette, hogy nem kevés energiájába került rendszerezni a gondolatait.

- Jó. Lehet tudni, mi lett vele?

- Hát, ha Ghoul vagy Poison fehér műanyagkannában hordja a benzint, akkor ők voltak.

- Jó. Szóval a BL/I műve… - Kobra elhallgatott egy pillanatra. Mit csinál Ghoul, ha tönkre teszik vagy meglovasítják a kocsiját? Lop egy másikat. Az viszont, hogy gyakorlatilag öt méterre a tótól hagyta az autót, arra utal, hogy nem látott ellenséget, amikor leparkolt… Mihez kezdett vajon? A tóhoz jött, tehát nyilván a mederhez tartott. Vagyis, felmászott a dombon…

- Nézzünk körül odafönt – mondta Kobra, és fejével az út túloldalán emelkedő alacsony domb felé bökött. – Warble, ti menjetek északról, mi megyünk délről.

A két testvér némán bólintott, és kissé balra tartva, kocogva nekivágtak az emelkedőnek. Kobra néhány pillanatig még szemmel követte minden mozdulatukat, aztán ő is megindult felfelé az ellenkező oldalon. Jet Star követte.

- Elenyésző az esélye, hogy itt vannak, ugye tudod? – mondta halkan. Kobra tüntetőleg nem hallotta meg a mondatot.

Az utolsó métereket kúszva tették meg, pontosan úgy, mint Ghoulék is nem teljesen egy nappal azelőtt, de ők most semmit sem láttak. A meder üres volt.

- Hát ez zsákutca – dünnyögte Jet Star komoran, de Kobra most sem felelt neki. Furcsa… Valami nagyon furcsa volt…

- Ha Ghoul az úton hagyta a kocsit, és az felrobbant, akkor nem ment vissza érte. Igaz?

Jet Star csodálkozva nézett rá, de aztán bólintott. Kobra hátra sandított a válla fölött. Odalentről, a roncsok mellől bőven lőtávolságon belül voltak. Tehát amikor a kocsi kigyulladt, Ghoulék nem lehettek ott, ahol most ők… vagyis vagy halottak voltak addigra, vagy lemásztak a mederbe.

Hirtelen rádöbbent, mi volt olyan furcsa.

- Gyere! – mondta gyorsan, és már ugrott is fel. Jet Star aggodalmaskodva követte.

- Mi van?

- Nincsenek kövek.

- Mindenütt csak kövek vannak, Kobra.

- Úgy értem, nincsenek nagy kövek.

Jet Starnak kellett egy perc, mire megértette, mire gondol a másik. Elképedten nézett Kobrára.

- Hogy szúrtad ki?

- Eleget bujkáltunk itt Ghoullal. Kívülről tudom, melyiktől melyik hány lépés – felelte Kobra hanyagul.

Végre leértek a meredek lejtő közepe tájáig, és megálltak. Kobra alaposan körbe nézett. Igaza volt.

A környék tele volt mindenütt kőtörmelékkel, de nem ám a homoktól piszkos, félig a földbe ágyazott kövekkel! Ezek éles, szabálytalan alakú szikladarabok voltak, legtöbbjük úgy tűnt, mintha csak épp nemrég választották volna le egy nagyobb tömbről – fényesek voltak és tiszták. És ahogy a két fiú haladt előre, egyre több helyen lövések ütötte lyukakra is bukkantakrajtuk.

- Ha Ghoulékat vették tűz alá, akkor a túloldalra igyekeztek – mondta Jet Star. Kobra bólintott. Igen, ez logikus… A kérdés csak az, eljutottak-e odáig?

- Várjuk meg Thunderéket – mondta hirtelen. Jet Star bólintott.

Lehuppantak a homokba, és hallgattak. Jet Star nem volt túlságosan ideges, de mostanra azért már nyugodtnak sem mondta volna magát. Bármi lehetett itt… A homok nem őrzi meg sokáig a nyomokat, és a pisztolyoknak hála sehol egy töltényhüvely, vagy bármi, ami segíthetne kideríteni nekik, mi történt…

Oldalt sandított Kobrára. A fiú arcán látszott, hogy legszívesebben ordítana, de hát Ghoul nevelése – nem fogja elveszteni a fejét.

Jet Star néha már őszintén sajnálta Kobrát, amiért Ghoul éppen őt nézte ki magának ügyeletes jóbarátnak. És az igazat megvallva azt sem teljesen értette, hogy Kobra miért akar mindig, minden körülmények közt annyira megfelelni neki? De hát ez nem is az ő dolga…

Kisvártatva a Thunder testvérek bukkantak fel a meder túloldalán, és azonnal feléjük indultak. Nem nagyon ügyeltek rá, hogy fedezékben legyenek, így egyértelművé vált, hogy ők sem találtak semmit. Jet Star nem tudta volna megmondani, örül-e ennek? Végül is, legalább a BL/I nincs a közelben.

Viszont Ghoulék se.

Bizonytalanul, szinte gyanakodva méregette magának a jobb oldalon magasodó sziklarengeteget, és azzal nyugtatta magát, hogy ott tényleg egészen remekül el lehet tűnni…

Thunderék átvágtak a kráter sima fenekén, és kissé zihálva kapaszkodtak fel az ő oldalukra.

- Találtatok valamit? – kérdezte Warble. Kobra megrázta a fejét, és hanyagul az egyik közeli sziklatorzó felé bökött a lábával.

- Nem, de az ott vér rajta.

A másik három döbbenten szemmel követte a mozdulatot. Valóban, a vöröses sziklán sötét folt éktelenkedett. Néhány pillanatig csend volt.

- Az nem jelent semmit…

- Csak mondtam – felelte Kobra nyugodtan. Túlságosan is nyugodt volt és közömbös. Warble aggodalmasan pillantott Jet Starra, de az csak reménytelenül megrázta a fejét.

- Mi se találtunk semmit – mondta gyorsan Squealer, csak hogy ne legyen akkora a csend. Kobra bólintott, aztán felállt.

- Jó. Akkor átfésüljük a sziklákat.

- Szerintem nincsenek itt – kockáztatta meg az észrevételt Warble, de Kobra úgy nézett rá, hogy legszívesebben azonnal visszaszívta volna.

- Lehet, de ha már itt vagyunk, menjünk biztosra!

- Jó, persze…

- Gyerünk!

Jó húsz percbe telt, mire körbejárták és megmászták a sziklákat. Jet Star ment elöl, mert két nappal előbb már járt itt, így neki voltak a legfrissebb emlékei helyről. Őt Kobra követte, aztán Squealer, végül Warble zárta a sort.

Nem jutottak fel a hegy legtetejére, mert a kövek, amiket alighanem még a bányászok hánytak így egy halomba a régi darukkal, minduntalan megmozdultak a talpuk alatt, és félő volt, hogy a nagy mászással szó szerint lebontják az egészet. De azért innen fentről is egész szépen be lehetett látni a környéket.

Kobra kinézett magának egy viszonylag egyenletes felületű sziklát, és azt vette célba, miközben próbált nem törődni vele, hogy egy kissé szédeleg. Előszeretettel mondogatta mindig, hogy ő nem tériszonyos, csak nem szokta meg a magasságot, és ez általában használt is. Mindig megnyugtatta egy kissé. Most viszont szinte szégyellte magát, amiért ilyenkor is ilyen gyerekes dolgok foglalkoztatják. Megállt a peremen, mély levegőt vett, aztán végre felemelte a fejét, hogy ne csak azt lássa, hová lép, és körbenézett.

A Mojave sivatag ott hevert a lábai előtt, porosan, vörösen, végeláthatatlanul. Mintha már nem is lenne más rajta kívül a világban… Mindenütt homok és kő, nameg az északon magasodó Sierra Nevada komor, sötét vonulatai. De sehol sem látta Poisont és Ghoult. Nem, mintha azt hitte volna, innen föntről egycsapásra megoldódik a rejtély, de azért remélte, hogy észrevehet valamit. Akármit. Egy apró villanást, ami talán egy autó szélvédőjén megcsillanó napfény, vagy valami… De semmit sem látott. Ráadásul kezdett bántóan melegen sütni a nap, és Kobra a csizmája talpán át is érezte, hogy pillanatról pillanatra forrósodik alatta a kő. Ha tovább maradnak, túl veszélyes lesz lemászni innen, mert hiába a kesztyű, komoly sérüléseket szerezhetnek a tüzes köveken. Elég egy reflexből visszarántott kéz, és máris lezuhan az ember a szikláról… Még csak az kéne, hogy valamelyikük kitörje a nyakát!

Jet Star megérezhette, mi jár a fejében, mert egyszer csak azt mondta.

- Itt nincsenek.

Kobra megnyalta a száját, mert úgy érezte, képtelen lenne most egyszerűen csak válaszolni, aztán bólintott.

- Menjünk – mondta. Nem nézett a társaira – félt, hogy túl sok mindent leolvasnának most az arcáról. Persze, így sem úszta meg a sajnálkozásukat.

- Lehet, hogy itt vannak valahol, csak pont kitakarják őket a sziklák – jegyezte meg Warble, csak hogy mondjon valamit, de Kobra nemigen figyelt rá.

- Akkor már meghallottak volna.

- Talán megsebesültek, és…

- Akkor meg a BL/I szedte volna össze őket.

- És ha…

- Nem vagyok hülye, Warble! – csattant fel Kobra mérgesen. – Nincsenek itt.

Warble hallgatott, de azért csöndben megfogadta, hogy soha többé nem próbál meg lelket önteni Kobrába. A jelek szerint jól is tette, mert Kobra elsőnek vágott neki a lefelé vezető útnak.

- Tűnjünk el innen, mielőtt még kiszúr valaki.

Szótlanul másztak le újra a mederbe, és siettek vissza a kocsihoz. Mély csend honolt mindenütt, csak a talpuk alatt csikorgó kavicsok zaja hallatszott. Egy cseppet sem volt megnyugtató érzés. A levegő sem rezdült, a fülledt meleg, a már-már természetellenes némaság nyomasztóan telepedett rájuk, csak fokozva az aggodalmukat. A BL/I nem szokott félmunkát végezni. Csak akkor hagyja el a helyszínt, ha minden szálat elvarrt – vagy nem tehet már többet érte, hogy elvarrjon…

Egy biztos. Épeszű Killjoy egy darabig elkerüli ezt a helyet. El van átkozva. Előbb Flaggy Bear halála, most meg Ghoul és Poison eltűnése… El van átkozva!

Szinte megkönnyebbülten ültek vissza a kocsiba. Persze megint Warble vezetett.

- Hová, Kobra?

- Defyinghoz. Ha a BL/I kapta el őket, akkor oda hozzák mindkettőt. – Warble bólintott.

Néma csöndben hajtottak hazáig. Squealer ugyan bekapcsolta a rádiót, de csak zene szólt, Defyingnak nyilván más dolga volt, így nem tudtak meg semmi újat. Kobra nem is akart belegondolni, mi lehet az a „más dolog”…

Majdnem tizenegy óra volt, mire a Jaguár begördült a benzinkút négy töltőoszlopa közé, az árnyékba, közvetlenül a Cadillac mögé. Kobra sötéten méregette magának az autót. Azért sem tartja meg! Ezek után főleg nem! Hiszen Ghoulnak szerezte, és Poison tette tönkre… Kiszállt, és ügyet sem vetve a többiekre, egyenesen Defyinghoz indult. A férfi a jelek szerint nagyon várta már, mert azonnal felkapta a fejét, ahogy meghallotta a lépteit.

- Te vagy, Kobra?

- Én – felelte a fiú kedvetlenül, és belépett a szobába.

- Találtatok valamit?

Kobra megrázta a fejét. Szóval, azóta sem jöttek meg… Se élve, se holtan.

Na, most ennek örülni kell, vagy nem?...

Defying lassan, nagyon lassan gördült végig az asztalok előtt, és egy, a sarokba lökött piszkos rekesz egyikéből két üveg sört vett elő, aztán Kobrának nyújtotta az egyiket. A fiú szó nélkül elfogadta.

Ittak. Aztán Defying furcsán mély sóhajjal dőlt hátra a székében.

- Na fiam – mondta lassan, szinte megfontoltan. - Akkor most kezdj el aggódni.