Arra ébredt, hogy valaki a vállát rázza. Ösztönösen
kinyitotta a szemét, de menten be is csukta, mert hirtelen érte a világosság.
Erre a valaki pofon vágta. Nem volt túl nagy pofon, de olyan váratlanul érte,
hogy ijedtében felnyögött.
- Ébredj már fel.
Poisonnak időbe telt beazonosítani, hogy a hang Ghoulhoz
tartozik, és ettől egy cseppet sem lett jobb kedve. Remek. Mostantól pofozkodik
is?!
Reflexből motyogott valamit, ami akár „anyád” is lehetett,
de végül erőt vett magán, és megint kinyitotta a szemét.
Kiderült, hogy nincs is olyan világos. A nap még nem kelt
fel, de az ég már egész kitisztult a feje fölött, és a szürkület lassan
elűzte a sötétséget a kövek közt is. Poison az első pillanatban két dolgot
érzékelt. Az egyik, hogy hideg a kő a háta mögött, és fázik, a másik, hogy
Ghoul kabátjával van betakarva. Azonnal lelökte magáról, és tekintetével
dühösen máris a fiút kereste, hogy elszámoljon vele a pofonért, de torkára
forrt a szó.
Ghoul ott ült mellette, egy szál pólóban, és egyáltalán nem
festett valami fényesen. Homlokán hosszú vágás éktelenkedett, és az arca bal
fele csupa fekete volt a rászáradt vértől. Fáradtnak tűnt és dühösnek.
- Mi a franc történt veled? – kérdezte Poison döbbenten.
Ghoul megvonta a vállát.
- Semmi. Mázlim volt.
- Milyen, ha nincs mázlid?!
Ghoul nagyon csúnyán nézett rá.
- Én mondtam, hogy melegszik a szikla…
Poison egy szót sem értett az egészből.
- Mi van a sziklával?
- A szikla, amit felrobbantottak. Téged is az talált el,
nem?
Poison előtt lassan tisztulni kezdett a kép. Az a furcsa,
robbanásszerű hang tegnap, menekülés közben, aztán ahogy valami hátba vágja… Ezek
szerint a BL/I felrobbantotta a fedezékül szolgáló sziklát? Lehet, hogy ezek a
pisztolyok még erre is képesek… Mondjuk, a hármas üzemmódban…
Akkor viszont tényleg szerencséjük volt, hogy nem fejbe
találta őket a szanaszét repülő törmelék. Bár… Ghoul végig mögötte volt, ő
biztosan keményebb ütéseket kapott… Hirtelen azon kapta magát, hogy egész
megsajnálta a fiút.
- Na mutasd – mondta, és már nyúlt is volna felé, hogy
alaposabban is megvizsgálja az arcán a sebet, de Ghoul mérgesen elütötte a
kezét.
- Semmi bajom! Inkább segíts.
Feltűrte a nadrágját. Poison egy pillanatig még döbbenten
bámult a vöröslő vágásra.
- Baszd meg, Ghoul, azt mondtad, jól vagy!
- Jól van na, hazudtam! Szokásom. Na és?
Poison nem is válaszolt. Úgy döntött, ehhez ő nem aludt eleget…
És azt is rosszul.
- Ez rohadt rondán néz ki…
- Csak kösd el szépen a seb fölött. Én nem tudom eléggé
megszorítani.
- Mégis mivel?
- Ott az övem.
- Hol?
- Most ültél rá…
Poison gyilkos pillantást vetett rá, de azért
engedelmeskedett. Ghoul a lábára tekert még egy zöld rongydarabot is, ami
kísértetiesen emlékeztetett a ruhája anyagára (és tényleg, hová lett a ruhaujj?
Nahát…), aztán csöndben tűrte, hogy Poison megszorítsa rajta az övet, a
lehetőségekhez képest a helyére szögezve az anyagot.
- Kösz.
- Szívesen.
Hallgattak.
Poison meglepetten vette tudomásul, hogy esze ágában sincs
piszkálni Ghoult, amiért tőle kért segítséget, azon pedig határozottan
meglepődött, hogy az megköszönte. Nem volt ugyan túl hangsúlyos, vagy bőséges
hálálkodás, de őszinte. Vagyis inkább illedelmes. Olyan, mint mikor az ember
megköszöni, ha segítenek neki cipelni a csomagját. Természetes.
Nem nézte ki Ghoulból, hogy ilyen egyszerű és alapvető
magatartási formákat is betart, főleg nem vele szemben…
- Kemény lesz neked a lefelé út. Ilyen sebbel – mondta
hirtelen. Ghoul vállat vont.
- Nem fáj nagyon. Nem lesz baj.
- Biztos?
- Persze.
- Akkor gyere.
- Még nem.
Poison már állt is volna fel, de erre aztán megmerevedett.
- Mit nem?
- Még nem megyünk sehova.
- Ghoul! Reggel van! Hamarosan feljön a nap, és…
- Pontosan – felelte Ghoul somolyogva, de Poison olyan
dühösen és értetlenül nézett vissza rá, hogy végül belátta, a fiú ezzel most
nem fogja beérni. Egy kissé talán türelmetlenül folytatta.
- Korse nincs itt, szóval másvalakire bízta a
parancsnokságot. Ez a mi mázlink, mert így meglephetjük őket.
- Itt akarod bevárni őket?!
- Persze. Korséből kinézem, hogy addig tartaná ostromzár
alatt a hegyet, míg szomjan nem döglünk, vagy elő nem mászunk, de ezeknek nem
lesz türelme addig várni. Tuti, hogy el akarnak kapni, és felmásznak majd ide.
Mi meg majd szépen átcsúszunk köztük.
- Ilyen lábbal?
- Le lehet akadni a lábamról! – vágta rá Ghoul sértődötten,
és olyan csúnyán nézett Poisonra, hogy az nem állhatta meg mosolygás nélkül.
Azt viszont el kellett ismernie, hogy nem rossz terv. Végül is, addig jó nekik,
amíg a sziklák fedezékében vannak. És ha a BL/I is a hegyen lesz, nem
robbantgathatnak megint köveket sem, mert akkor őket is könnyen maga alá temeti
a törmelék.
Egy kissé megnyugodva ült vissza Ghoul mellé a földre. Már
csak egyvalami nem hagyta nyugton.
- Ghoul.
- Hm?
- Hogy úsztad meg a tegnapot? – Ghoul szélesen
elvigyorodott.
- Ügyesen…
- Komolyan kérdezem! Direkt figyeltem, hogy hogy lehetne
téged kihúzni a szarból, de eltűntél. A BL/I meg otthagyta a hegyoldalt. Most
meg itt vagy… Nem is mentek utánad?
- Nem.
- Hogy csináltad?
Ghoul hirtelen oldalt kapta a fejét, és nagyon komolyan
nézett rá.
- Esküdj meg, hogy ez köztünk marad, és nem köpsz be
Defyingnál.
Poison meghökkenten bólintott.
- Persze, hogy nem köplek be.
- Beöltöztem BL/I-snek.
Poison pislogott néhányat, és várta a folytatást, de Ghoul
szemmel láthatólag befejezte.
- Mit csináltál?
- Beöltözte…
- Azt értem! Kicsit bővebben!
Ghoul unottan sóhajtott.
- Lelőttem az egyiket, magamra kaptam a cuccait, és
eljátszottam, hogy velük vagyok.
Ez sem volt sokkal bőbeszédűbb magyarázat, viszont hihetőbb
sem.
- Neked komolyan volt időd öltözködni?...
- Csak egy ing, egy gatya, meg egy rohadt maszk volt az
egész.
- Mindezt folyamatos tűz alatt…
- Ők nem hagyták abba a lövöldözést, nem én tehetek róla!
- És senkinek se tűnt fel?
- Ez a BL/I. Síkhülyék…
Poison szinte sajnálkozva nézett rá.
- Ghoul. Ez lehetetlen.
Ghoul próbált vérig sértettnek tűnni, de a vigyora persze
azonnal elárulta.
- Itt vagyok, úgyhogy nem az.
- De. Lehetetlen. Találj ki jobb mesét.
Ghoul vállat vont, de nem felelt. Sütött belőle az önteltség,
és Poison hirtelen rádöbbent, hogy a másik komolyan beszélt. Arcára kiült az őszinte
döbbenet.
- Te komolyan…?
- Mikor vertelek én át utoljára, he?
- Szokásod hazudni – jegyezte meg Poison kajánul, de Ghoul
csak legyintett.
- Most nem hazudok.
- Jó, de akkor is! Hogy úsztad meg, hogy ne ráncigáljanak le
Korséhez? Egyenruhában a…
- Kivártam, míg rájönnek, hogy nem lő vissza rájuk senki.
- És bevették, hogy meghaltál?
- Vagy azt hitték, mégis megléptem valahogy. Igazából nem
érdekel, mit hittek.
Poison elgondolkozott ezen egy percre. Szóval, amikor tegnap
azt figyelte, hogy szállingóznak vissza a BL/I-sek Korséhez, akkor azok közül
az egyik Ghoul volt? Ez már több volt, mint abszurd! Nem, Ghoul biztos lemaradt
a visszavonulónál…
De ez akkor is őrület! Lehetetlen!
- Most se vagy éhes? – kérdezte Ghoul hirtelen. Poison
meglepetten bólintott.
- De, de te… Tényleg...?
- Mi van?
- Azt hittem hülyülsz, hogy van nálad kaja.
Ghoul teli szájjal rávigyorgott, aznap már sokadszorra,
azzal maga elé húzta a kabátját, és némi matatás után elővarázsolt az egyik
zsebből egy – müzliszeletet! Poison megrökönyödve meredt a felé nyújtott apró
kis zacskóra. Csokismüzli volt.
- Ez most komoly?...
- Én szeretem…
- És ezzel lakjak jól?
- Nem, ettől csak éhesebb leszel, viszont sok energiát ad.
Poison lelki szemei előtt felrémlett egy karcsú, sztreccses
bugyiban flangáló lány, meg valami olyasmi, hogy „A Jóreggelt délig tartó
lendületet ad”, de gyanította, hogy csak rég elfeledett gyermekkora egyik tökéletesen
jelentéktelen és csöppet sem meghatározó élményéről van szó - és él benne a
gyanú, hogy már akkor sem volt benne biztos, hogy ezt komolyan kell venni.
Minden esetre Ghoul még mindig az orra előtt lebegtette a müzlit, és Poison úgy
döntött, ez is több mint a semmi. Legalább nem a bogarakat fogdosta össze éjjel
reggelire…
Ez hasznos gondolat volt, mert úgy elment az étvágya, hogy a
– mellesleg apróra morzsolódott – három falatnyi müzlit is nehezére esett
letuszkolni a torkán.
Határozottan nem érezte valami komfortosan magát. Persze,
neki legalább ép volt a lába. És a jelek szerint a háta is megúszta egy kis zúzódással,
mert még mindig rendesen tudott mozogni. Többé-kevésbé… Hirtelen észrevette, ahogy
a nap első, bágyadt sugarai csöndesen a szemközti szikla tetejére kúsznak,
mintha csak aranyport szórnának rá. Szép volt. El is gyönyörködött benne egy
darabig, egész megfeledkezve magáról, amikor is Ghoul, aki eddig lehunyt
szemmel ült mellette, hirtelen megérintette a karját. Poison felrezzent, és
szinte csodálkozva nézett rá, de a fiú a szája elé kapta a mutatóujját,
jelezve, hogy maradjon csöndben, így végül nem kérdezett semmit. Ami azt
illeti, nem is volt rá szükség. Most már ő is hallotta a furcsa kaparászást…
- Le a csizmát – suttogta Ghoul, azzal ő is lekapta a
sajátját a jobb lábáról is, és felállt. Poison némán engedelmeskedett. Nem
kellett sokat gondolkoznia, hogy mi az a furcsa hang – pont olyan volt, mint
amikor egy szilikon cipőtalp megcsikordul a sziklákon.
A BL/I egyenruhásai másztak felfelé a hegyen.
Ghoul sietve az eladdig párnának használt sziklatömb
széléhez lépett, hogy onnan lesse ki őket, és Poison megnyugodva látta, hogy
tényleg csak alig észrevehetően sántít – valószínűleg azt is csak azért, hogy
kímélje a lábát, nem a fájdalomtól.
Stramm kölyök ez a Ghoul…
Végre ő is megszabadult a cipőjétől, és meggondolatlanul
Ghoul után indult, de sikerül úgy rálépnie egy kavicsra, hogy kis híján
felnyögött a fájdalomtól. Rohadt jó! Mi a fenének kellett levenni a csizmáját?!
Ghoul hirtelen lehúzta a fejét, és jelentőségteljesen
ránézett. Poison értetlenül meredt vissza rá, mire a fiú dühösen megrázta a
fejét, és egy bicskát kotort elő a zsebéből. Nahát. Hogy ennek mi mindene van...
Egy percig még visszafojtott lélegzettel vártak, aztán
bekövetkezett az, amitől Poison a leginkább tartott. A hátuk mögül is
felcsendült az a furcsa, kaparászó hang. Már indult is volna, hogy utánanézzen,
de Ghoul még időben elkapta a csuklóját. Nem szólt semmit, még csak rá se nézett,
és Poisonnak fogalma sem volt, mire készülhet. A zaj erősödött, és most már
tisztán ki tudta venni a lépteket. Halk, óvatos léptek voltak, és legalább
három emberhez tartoztak. Remek! Túlerő… Ghoul megérezhette az idegességét,
mert egy pillanatra visszafordult felé, némán valami olyasmit tátogva, hogy
„nyugi”, de ez Poisonon nem segített. A fenébe is, csak ez a pár rohadt szikla
választja el őket a BL/I-től, és… Nem fejezhette be, mert Ghoul hirtelen elengedte
őt, előlépett a szikla mögül, és a következő pillanatban a bicska halálos
pontossággal metszette el az elé kerülő hófehér torkot. Poison felfogni sem
nagyon tudta, mi történik, csak azt látta, ahogy a fiú megmozdul, és ahogy az
álarcos egyetlen hang nélkül zuhan a karjaiba. Ghoul óvatosan, szinte gyengéden
engedte le a földre, nehogy zajt csapjon, azzal felkapta a csizmáját a földről,
és intett Poisonnak, hogy kövesse.
Óvatosan megkerülték a sziklát, és most a másik oldalon
lapítottak. Poison érezte, hogy hevesen ver a szíve, és azt is tudta, hogy kivételesen
nem csak az adrenalin miatt, hanem mert még mindig fogalma sincs, mire készül
Ghoul. És mert vártak. Vártak! Ilyenkor! Mikor még legalább ketten kajtatnak a
közvetlen közelükben, ide hallja minden lépésüket, nem is beszélve a többi
rohadékról, akik ki tudja, melyik szikla mögött rejtőznek!
Még mindig vártak. Aztán a léptek elhaltak, és Poison lassan
megértette, hogy nem vették észre őket.
- Gyere – súgta Ghoul halkan, és megindult a kövek közt.
Hála annak, hogy még mindig nem vette fel a csizmáját, a halkabbnál is
halkabban lépkedhetett – felfelé! Poison azt hitte, rosszul lát! Nem lefelé
kéne most menni?!
- Ghoul…
- Gyere már!
- De…
- Két hét!
Ez lehetett a varázsszó, mert Poison végre engedelmeskedett.
Átléptek a holttest felett, és egy macskát is megszégyenítő
csöndben vágtak neki a felfelé vezető útnak a sziklák közt. Ghoul a jelek
szerint jól ismerte a terepet, mert egy pillanatig sem tétovázott, és sehol sem
kerültek szembe leküzdhetetlen akadállyal. De alig néhány méterrel jutottak
csak feljebb, amikor is a fiú ismét megtorpant.
- Indulj balra, lesz ott egy mederre néző perem. Öt perc, és
ott leszek érted.
Poison bólintott. A perem... az jó rejtekhely. Feltéve, ha
nem szorítják sarokba, mert akkor tényleg már csak a pisztolya marad. És
feltéve, ha ez ugyanaz a perem, amit ő is ismer… Röhej. Tíz méteren sikerült
eltévednie az éjjel?...
Látta, hogy Ghoul még följebb mászik, de nem törődött vele
tovább. Nagyon, nagyon óvatosan átvágott két embermagas szikla közt, aztán még
néhány lépés, és hirtelen ott találta magát a meder fölött. Lábai előtt szinte
derékszögben ért véget a hegy, és ő meglepetten tapasztalta, hogy tudja, hol
van. Bal kéz felől, a kráterrel párhuzamosan sokkal enyhébb volt a lejtő, ott mászott
fel tegnap. Akkor viszont… Feljebb pillantott, és alig két méterrel a feje
fölött meglátta azt a sima szikladarabot, ahol a délutánt töltötte.
Marhajó. Tényleg tíz méter alatt sikerült eltévedni… De ez
most valahogy mégis megnyugtató gondolat volt. Ha tegnap nem vették észre,
akkor talán ma sem fogják… Csakhogy most mászni kell. És csizmával a kézben,
tíz centire a húsz méteres zuhanástól ez annyira nem szórakoztató élmény… Egy
pillanatra elmerengett rajta, hogy visszaveszi a csizmát, de végül mégis inkább
ott hagyta a földön, és mezítláb küzdötte fel a peremre. Jobb nem kockáztatni,
még meghallják…
Egy csöppet talán megnyugodva dőlt hátra a hűvös sziklának,
és végre, ha csak magában is, de hangot adhatott a dühének.
Mégis, micsoda baromság már ez? Ahelyett, hogy a kocsikat
vennék célba, itt bújócskáznak a hegyen! Röhej… Ghoulnak tényleg nem volt
gyerekszobája, hogy most éli ki magát?! Mikor bármikor megölhetik?! De nem csak
Ghoulra volt dühös, hanem magára is, amiért ilyen könnyedén rá tudták venni
erre. Pedig nem félt Ghoultól – ó, dehogyis félt! Mégis. Jóformán azonnal,
feltétel nélkül tette, amit mond… Miért is? Erre a kérdésre nem tudott
válaszolni. De mindegy is volt. Ha még egyszer a szeme elé kerül... Ha még
egyszer… Nem is tudja, mit csinál vele!
Fülelt. Valahol a feje fölött mintha motozást hallott volna,
de nem láthatta, hogy valóban van-e ott valaki? Jó hír viszont, hogy őt sem
láthatják… Csend lett egy időre, aztán megint lépteket hallott, de ezúttal az
illető egy cseppet sem törődött az óvatossággal. Aztán megint csend lett.
Poison moccanni sem mert. Megúszta volna? Ilyen egyszerűen? Még csak nem is
látott élő BL/I-st?...
Néhány percig még feszülten figyelt, de semmi sem mozdult.
Nem bírta tovább, és hason csúszva kilesett az alatta elterülő kráterre, de
sehol sem látott senkit. Ez már több volt, mint gyanús...
Hol lehet Ghoul?
Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, nem vár tovább.
Nem, esze ágában sincs megvárni, míg megtalálják! Már éppen azon volt, hogy
visszamászni a csizmájához, amikor is motorzúgás hangja ütötte meg a fülét.
Megdermedt, és ösztönösen újra a hűvös kőhöz lapult. Két fehér
Pontiac ért a látómezejébe, a meder két-két oldalán, és kisvártatva egy
harmadik is követte őket. Lassan haladtak, a homokos talajon néha mintha meg-megakadtak
volna, de végül mindhárom elérte a szemközti aszfaltutat. Aztán elhajtottak.
Poison döbbenten és értetlenül bámult utánuk.
Na, ez most mi a fene volt?
Feltápászkodott a földről, és nekivágott, hogy lemásszon a
peremről. Odalent aztán magára húzta a csizmáját – lefelé sokkal nehezebb lett
volna zokniban haladni, és egy cseppet sem volt biztos benne, hogy továbbra is
el tudná viselni a talpát szurkáló kavicsok tömkelegét -, és újra körbenézett.
- Ghoul – mondta halkan, de nem kapott választ. Megindult
visszafelé, arra, amerről jött.
- Ghoul.
Még mindig semmi.
- Fun Ghoul! – mondta szinte hangosan, és már majdnem
elfogta a nyugtalanság, amikor végre valaki a nevén szólította.
- Erre, Poison.
Poison megkönnyebbülten indult meg a hang irányába. Ghoul
ott ült nem messze tőle egy szikla tetején, és épp a csizmáját szenvedte a
lábára, ami nem volt egyszerű mutatvány, ha nem akarta, hogy a rögtönzött kötés
felcsússzon a sebéről, de Poison most nem tudta sajnálni ezért.
- Mi a fene volt ez?!
- Mármint…
- Feleslegesen kockáztattál! Elmentek mellettünk, simán…
- Igen, elmentek mellettünk, mert csatárláncban fésülni át a
sziklákat nem túl okos dolog, ha velem húznak ujjat! – vágott közbe a fiú
szigorúan, de Poison olyan csúnyán nézett rá, hogy végül nem bírta ki vigyorgás
nélkül. – Csak ezt ők nem tudták…
- Simán leosonhattunk volna a kocsikhoz, és már itt se
lennénk!
- Mit akarsz a kocsikkal?
- Szerinted mégis mit?!
- Úgysem vihettük volna el őket – felelte Ghoul, és nagyon
komolyan nézett a fiúra. – Az felért volna egy öngyilkossággal.
Poison értetlenül bámult rá, mire hozzátette.
- A BL/I is rájött, hogy előszeretettel nyúljuk le a járgányait,
úgyhogy bombát szereltek mindegyikbe. Ha csak hozzájuk érünk is,
felrobbantották volna őket.
- De Steel Grinék is…
- Egy, Steel Grinéknek a múltkor volt idejük szétszedni a
kocsit, kettő, rajtuk kívül senki sem volt már életben, aki megnyomhatta volna
a gombot.
Poison elhúzta a száját. Ez igaz volt.
- Akkor is feleslegesen kockáztattál!
Ghoul mélyet sóhajtott.
- Te tényleg nem vagy egy észlény… Oké, egyet kinyírtam, így
rés támadt a csatárláncukon, de megtalálták. Ha akkor lelépünk, akkor utánunk
erednek.
- Mert így nem, mi?!
- Most mi vagyunk mögöttük, te hülye.
Poisonnak kellett egy pillanat, mire felfogta a mondatot.
Aztán kitört belőle a röhögés.
Ő tényleg hülye…
- Örülök, hogy így elszórakoztatlak! – mondta Ghoul kicsit
talán sértődötten, de Poison meg se hallotta. Nagy nehezen erőt vett magán, és
végre rendezte az arcizmait.
- Oké… tisztázzuk. Bevártuk itt a hajnalt, hogy ők
keressenek meg minket, aztán kinyírtad azt a rohadékot, hogy átcsússzunk a gyűrűn,
de…
- Nem, hanem kinyírtam azt a rohadékot, hogy a gyűrű
csússzon át rajtunk. Nem ugyanaz.
- És ha észrevettek volna?
- De nem vettek észre.
- Jó… szóval ezek után mi mentünk utánuk, meeeert…
- Mert ha rájönnek, hogy kinyírtuk egy társukat, akkor minket
is ott keresnek majd, és arra számítanak, hogy rögtön lefelé menekülünk.
- …szóval mi elindultunk fölfelé, hogy hátha szembejövünk
velük…
- Nem, mi elindultunk fölfelé, és elbújtunk.
- És ha észrevettek volna?
- De nem vettek észre!
Poison hosszan nézett rá. Nem tudta eldönteni, hogy Ghoul
most komolyan beszél-e, vagy csak az ő agyát akarja húzni?
- Honnan tudtad, hogy nem vesznek észre?
- Sehonnan. De egy próbát megért, nem? – vigyorgott Ghoul,
de Poison arcába nézve inkább gyorsan hozzátette. – Jó, egyértelmű volt. Nem
volt rajtunk cipő, nem használtuk a pisztolyokat, rajtuk viszont ott virított
az a rohadt maszk, úgyhogy a periférikus látás, mint olyan, náluk kiesett.
Annak meg elég kicsi az esélye, hogy pont oda néznek, ahol mi vagyunk, nem?
- De ha kerestek volna?
- De nem kerestek! Mondom, hogy lejjebb kerestek, ezért
jöttünk mi fel! És amiről azt hiszed, hogy nem lehet ott, azt nem is fogod
észrevenni! Ennyi.
Poison sötéten mérte végig.
- Barom.
Ghoul rendületlenül vigyorgott.
- Duplán kockáztattál!
- És? Megúsztuk, nem? – felelte a fiú félvállról, mire Poison
csak dühösen fújt egyet. Az igazat megvallva be kellett látnia, hogy ugyan őrült,
de jó terv volt, mert bevált. Pedig ezernyi buktatója volt, és csak a
szerencsén múlott, hogy mindet elkerülték… Poison pontosan tudta, hisz
annyiszor megtapasztalhatta már, hogy ha bármi közbejöhet a BL/I-vel kapcsolatban,
akkor az a bármi közbe is fog jönni. Ez Murphy első számú törvénye. Most
viszont Murphy tökéletesen megfeledkezett róluk, és ez egy cseppet sem volt
megnyugtató. Ha az ember így áthágja a természet törvényeit, annak mindig
meglesz a böjtje…
- Jó – mondta végül dühösen. - És most?
- Most hazamegyünk – felelte Ghoul nyugodtan.
- És mégis hogyan?
- Mondom megyünk.
Poison már nyitotta a száját, hogy megint visszakérdezzen,
de aztán megértette.
- Na ne szórakozz velem… Az van vagy húsz mérföld!
- Huszonnégy és fél.
- És hogy akarsz odáig elgyalogolni, ilyen lábbal?
- Semmi baja a lábamnak, oké?!
- Aha, csak…
- Poison! Megszabadultunk a BL/I-től, most kell eltűnnünk,
mielőtt rájönnek, hogy átvertük őket! Nincs időnk kivárni, míg értünk jönnek.
- Mégis ki jönne értünk? – dünnyögte Poison sötéten.
- Mondjuk Kobra.
- Naja, majd pont ő…
- Pofa be, és lódulj! – Poison meglepetten pillantott
Ghoulra. Ez a hangsúly még tőle is szokatlanul kemény volt és gyűlölködő. Vajon
min kapta fel ennyire a vizet?...
- Te meg higgadj le végre – felelte kedvetlenül, csak hogy
övé legyen az utolsó szó, de azért csak megindult lefelé a hegyről. Mert az az
egy való igaz, hogy minél hamarabb érnek le, annál nagyobb az esélye, hogy elég
messze kerülnek a bányától, mielőtt újra itt keresik őket. De hogy
hazagyalogolni? A rohadt életbe is, ez egy kibaszott sivatag! Nincs se élelmük,
se vizük, csak egy sebesült bal lábuk! Nesze neked, Murphy, most aztán
kamatostul megkapod, ami jár neked!
De hát nem nagyon volt más választása, ha élni akart, mint
nekivágni az útnak.
Ghoul nem hazudott, tényleg jól bírta a gyaloglást. Ugyan lassabban
haladtak, mint az Poison szerint egészséges volt, de csak eleinte – aztán gyorsabban.
És minél fáradtabb lett, annál tarthatatlanabbnak tűnt a tempó. Egyre melegebb
lett, és őt egyre jobban kínozta a szomjúság. Ráadásul Ghoul ragaszkodott
hozzá, hogy messze elkerüljék az utat, így a néhol bokáig érő homokban
bukdácsoltak, ami csak még fárasztóbbá tette az egészet. És a tetejébe még
kiderült, hogy Ghoul sokkal jobb kondiban van, mint ő, mert nem akart
ötpercenként megállni pihenni… Igaz, hogy értelme sem lett volna, mert néhány
kósza kaktuszt, vagy térdmagas követ leszámítva semmi sem volt, ami árnyékot
adott volna. Ennek ellenére csak déltájban kezdett hallucinálni, amin Ghoul jókat
mulatott, de azért engedélyezett egy hosszabb pihenőt is.
Kiderült, hogy van még nála müzli, amit testvériesen
megosztott Poisonnal is – ő kapta a nagyobb felét, mert ő volt az idősebb.
Poison kimerülten terült el a homokban egy nagyobbacska
bokor tövében, ami épphogy a fejének adott csak árnyékot. Müzli ide vagy oda, éhes
volt, szomjas, iszonyúan fájt a feje, a háta, a lába, minden porcikája, és
hányingere volt, de egyiket sem óhajtotta megosztani a mellé telepedő Ghoullal.
Lehunyta a szemét, és próbálta meggyőzni magát, hogy a távolban kocsonyaként
remegő italautomaták és szupermarketek csak víziók…
Ez már tényleg szánalmas. A huszonegyedik század embere már
a sivatagban sem kutat vagy oázist lát, hanem szupermarketet...? Lehet, hogy
mégiscsak jobb lenne szép csöndben szomjan dögleni itt… Úgy effektive az egész
emberiségnek.
Érezte, hogy Ghoul is lefekszik mellé a homokba, de nem volt
kedve megszólalni. Minden erejére szüksége volt, hogy megfékezze a rátörő
szédülést, ami csak fokozta a hányingerét, de persze nem sokra jutott. Csukott
szemhéján át is úgy forgott vele a világ, mint még soha.
- Majdnem félúton vagyunk, Poison. Ne most dőlj ki.
Ghoul hangja távolinak és visszhangosnak tűnt, és az igazat
megvallva Poisont nem is nagyon érdekelte, hogy mit mond. Félúton… Jó vicc. Fel
se kel ő innen többet, nemhogy még egyszer ennyit gyalogol…
- Hallod? Poison.
Komolyan azt várja tőle, hogy feleljen?
- Poison!
Poison mérgesen felhorkant, mert Ghoul erőteljesen
megpaskolta az arcát.
- Ha még egyszer megpofozol, esküszöm, kiheréllek!
Ghoul kuncogott.
- Tudtam én, hogy semmi bajod!
- Persze, hogy semmi!
- Némi napszúrást leszámítva…
Poison nem is felelt. Naná, hogy napszúrást kap ötven fokban
a tűző napon! Mégis mit várt Ghoul?
Egy darabig csendben feküdtek egymás mellett, de ez nem
segített rajtuk.
- Mennünk kéne – jegyezte meg Ghoul csöndesen. – Defying így
is kinyír.
Poison nem felelt azonnal. Defying. Valamit akart kérdezni
róla…
- Miért nyírna ki?
- Mert nem értünk vissza időre, és mert félhullán cipellek
haza.
- Nem te tehetsz róla.
- Az se tetszett neki, hogy elhoztalak. Egyáltalán, hogy
elindultunk.
Poison megint horkantott. Kinek tetszett az? De talán ebből most
Ghoul is tanult végre.
Tanul egyáltalán ő valamiből?
Hirtelen eszébe jutott, mit akart kérdezni.
- Miért is nem szabad tudni Defyingnak, hogy hogy menekültél
meg?
Ghoul felháborodottan fordult felé.
- Olvastad te azt a házirendet?!
Poison kuncogott, de Ghoul így is értett a szóból.
- Baszd meg! Azt mondtad, elolvastad!
- Úgyse’ kell betartani, nem?
- Nem minden hülyeség benne!
- De. Hülyeség. Minden hülyeség. Az egész Killjoy baromság egy
oltári nagyhülyeség. Meg a BL/I is hülyeség. Az egész kibaszott világ egy kurva nagy hülyeség…
Folytatni akarta még, de Ghoul felpattant, és őt is
felráncigálta a földről.
- Najó, most indulunk!
Poison tiltakozni próbált, de Ghoul nem hagyta magát.
- Akarsz mégegy pofont?
- Azt próbáld meg!
Ghoul megpróbálta.
Sikerült.
És használt is.
Ettől függetlenül Party Poison később nemigen emlékezett az
út hátralévő részére. Az egyetlen, ami megmaradt benne, az az, amikor Ghoul
hatalmasat lökött rajta, és ráordított, hogy nézzen az orra elé, mert majdnem rátaposott
egy mérgeskígyóra. Gépiesen lépkedett a homokban, és egy idő után már nem is
érzett fáradtságot, éhséget, vagy a meleget, csak azt, hogy iszonyúan szomjas.
Ez a gondolat hamarosan olyannyira kitöltötte az elméjét, hogy egyszerűen
képtelen volt másra összpontosítani. Már nem volt érdekes, hogy igazi-e az az
italautomata, vagy nem, mert azt is képtelen volt felidézni, milyen íze van a víznek?
Egyáltalán, képtelen volt bármit is felidézni, egy arcot, egy szagot, egy
dallamot, vagy akármi mást, csak a kínzó szomjúság félig öntudatlan érzete
maradt.
Csak akkor tért úgy-ahogy magához, amikor végre egy hűvös
szobában találta magát, és valaki a kezébe adott egy pohár vizet. Néhány
pillanatig döbbenten meredt maga elé, aztán felfogta, mit lát.
Egy hajtásra kiitta, de ez persze nem segített. Literszámra
kéne most innia a vizet…
- Még.
- Hogyne, hogy aztán itt fordulj föl nekem… - hallatszott
egy mély hang valahonnan a háta mögül, és Poison némi gondolkodás után
ráeszmélt, hogy ez DeeDee hangja.
Döbbenten nézett körbe.
Valóban DeeDeenél voltak, a mocskos hangárban, vele szemben
Ghoult ült egy másik rozoga széken, és Poison elégedetten állapította meg, hogy
most már ő sem olyan fitt és jókedvű, mint reggel volt a szikláknál.
Felröhögött. Nem volt rá különösebben semmi oka, de jól esett. Ghoul egy pillanatig
megzavarodva meredt rá, de aztán ő is nevetni kezdett. DeeDee, aki most sem
volt teljesen józan, de még tudta, hol van, mérgesen mérte végig őket.
- ’Fasz ütött belétek… Felkelni! Nem érek rá egész este
titeket furikázni!
- Kösz, nem kell, majd vezetek – vágta rá Ghoul még mindig
röhögve, és felugrott, de szemmel láthatólag nem állt valami biztosan a lábán.
Poison ezen megint röhögött egy sort, és Ghoult ez megint magával ragadta.
DeeDee szentségelve kiterelgette őket a hátsó ajtón, egyenesen a saját
Nissanjához, és rájuk parancsolt, hogy szálljanak be. A két fiú egymásra
nézett, és vigyorogva engedelmeskedett. Egyikük sem tudta volna megmondani, min
nevetnek még mindig.
- Na, milyen fuvart szereztem neked, Poison? – kacsintott rá
Ghoul.
- Részeget!
- Kabbe!
DeeDee csúszott a volán mögé az első ülésre.
- Kuss! Szemeket becsukni, és nem összehányni a kocsimat!
- Nyugi, majd vigyázok – vigyorgott Ghoul, és kényelmesen
hátradőlve az ülésen letekerte az ablakot, de DeeDee sötéten nézett rá.
- Nem is neked mondtam.
Poisonnak eszébe jutott a Cadillac, amin megint nevetni
kezdett, de DeeDee felháborodottan kiáltott fel.
- Hallgattasd már el Ghoul! Szétmegy a fejem!
Ghoul gyorsan befogta Poison száját, mire az ösztönösen
beleharapott az ujjába.
Ghoul felkiáltott fájdalmában.
- Anyád! Siess, DeeDee, ez megveszett…
- Mit csodálkozol, megfőzted a napon!
Kifordultak a szerelőcsarnok mögül, és néhány pillanat múlva
máris az úton robogtak. Többé-kevésbé az úton… Az igazat megvallva DeeDee
jelentős mennyiségű alkohollal a vérében is képes volt nagyjából egyenesen
hajtani, gondosan a két kerék közé csapva a sárga sávvonalat, de ez nem is volt
baj – a Zónák területén igencsak ritka volt a szembeforgalom. Nem mentek túl
gyorsan, az ablakon besüvítő menetszél mégis magához térítette kissé Poisont –
Ghoult pedig teljesen. Amikor a benzinkút elé értek, szinte már vidáman szállt
ki, és csöppet sem bizonytalan léptekkel kerülte meg a kocsit, hogy segítsen
Poisonnak is.
- Hé, tudok én járni! – csattant fel a fiú mérgesen. Ghoul
elégedetten lépett hátra egy lépést.
- Jól van na… - Mondani akart még valamit, de ebben a
pillanatban Kobra bukkant fel a benzinkút bejáratában, és széles vigyorral a
képén máris feléjük száguldott.
- Hol a fenében voltatok?! – kiáltotta megkönnyebbülten
köszönés helyett, és egyszerre karolta át a két fiú nyakát. Poisont egészen
meglepte ez a hirtelen szeretetnyilvánítás, de Ghoul a jelek szerint hozzá
lehetett szokva, mert csak annyit jegyzett meg.
- Ne melegíts még te is, így is megdöglök!
Kobra villámgyorsan elengedte őket, és vigyorogva lépett
hátra.
- Halálra aggódtam magam!
- Az a te bajod! – vágta rá Ghoul, és Poison nem tudta nem
észrevenni, hogy gúny helyett valami egészen más cseng a hangjában. Öröm...?
Döbbenten pillantott Ghoulra, de a fiú nem nézett rá.
Létezik, hogy egy ilyen hétköznapi mondat, minthogy
„aggódtam érted”, ilyen boldoggá tegye Ghoult? Éppen őt?... DeeDee lépett
melléjük, és jelentőségteljesen megvakarta az orrát. Kobra észbe kapott.
- Kösz, hogy hazahoztad őket, Dee.
- Hozzám aztán nem fészkeli be magát még egyszer a fajtátok!
– vágta rá a férfi dühösen, de azért megnyugodva mérte végig a társaságot.
Kobra épp csak egy bocsánatkérő mosolyt villantott rá, aztán máris indult
vissza a bolt hűvösébe. A másik kettő követte, csak DeeDee maradt odakint.
- Hol a fenében voltatok?
- Majd elmondom – felelte Ghoul. - Doki?
- Bent vár.
- Vár?
- DeeDee szólt neki rádión, hogy nála vagytok.
- Aha…
Ghoul már nem figyelt rá. Leemelt a polcról két palack vizet
– az ásványvíz túl erős szó lenne erre -, és az egyiket Poison felé nyújtotta.
A fiú azonnal lecsapott rá.
- Kerestünk titeket a tónál reggel – mondta Kobra, szemmel
követve a mozdulatot.
- Akkor lassúak voltatok – vigyorgott Ghoul.
- Tényleg képes voltál DeeDeeig gyalogolni?
- Persze.
- Poisonnal?
- Naja, ezt soha többet…
Éles, roppanó hang hallatszott. Pontosan olyan, mint amikor
valaki kezében összeugrik egy műanyagflakon… A két fiú döbbenten fordult hátra,
aztán egyszerre kiáltottak fel.
- Ne!
Ghoul volt a gyorsabb, és villámsebesen kiütötte Poison
kezéből az üveget. A fiú megtántorodott, és el is esett volna, ha Kobra nem
tartja meg.
- Baszd meg, ennyi eszed nincs?! Ki mondta, hogy egyszerre
megihatod?!
Poison alig hallotta Ghoul szavait. Most, hogy az éltető víz
már nem csurgott le a torkán, ugyanolyan kibírhatatlanul szomjasnak érezte
magát, mint azelőtt, ráadásul a gyomra is háborgott, és újra elfogta a
szédülés. Valami rémlett ugyan neki, hogy nem feltétlenül jár jól az ember, ha
teljesen kiszáradva hirtelen magába dönt másfél liternyi bizonytalan eredetű vizet,
de hát ki tud ilyenkor parancsolni magának?... Najó, a jelek szerint Ghoul tud,
de rajta kívül… Hirtelen felfogta, hogy Kobra fogja a karját. Vadul ellökte
magától.
- Hagyj békén!
A másik kettő összenézett.
- Najó, Poison, tűnj el, és fürödj le, az majd helyrehoz. Én
beszélek Defyinggal. – Nahát. Fürdés. Jó hűvös víz… Ghoulnak mégis csak vannak
egészen használható ötletei is. - Kobra? Te vigyázz rá.
A fiú hevesen bólintott, de nem nézett a bátyjára, Ghoul
pedig bicegve eltűnt a hátsó szobába vezető folyosón.
Defying szó szerint az ajtóban várta már.
- Hol a picsába’ voltatok?
- Kicsit elszámítottam magam, és sétálni kellett hazáig…
- Kobra kikészült miattatok.
- Most már jól van.
- Már. Korse?
- Ő is jól van…
- Mutasd a nyakad.
- Nem kaptak el.
- Mutasd a nyakad!
Ghoul engedelmesen lehajolt hozzá, hogy a férfi kényelmesen
hozzáférjen a tarkójához. Defyink nem túl finoman tapogatta végig a bőrét,
aztán elengedte a fiút.
- Mázlid van…
- Mondtam, hogy nem kaptak el. Tudod, hogy sose hagynám.
- Egy éjszaka a BL/I-vel! Nézd el nekem, ha gyanakszom!
Ghoul nem felelt. Defying alaposan végigmérte.
- Baszott szarul festesz. Mi van a lábaddal?
- Belerúgtam egy kőbe – felelte Ghoul, és maga alá húzott
egy széket, aztán lelökte magáról a csizmáját. Csupa vér volt a kötés. Defying
szemöldöke felszaladt, ahogy meglátta.
- Belerúgtál…
- Nagy kő volt.
- Ennyire?
- Jó, akkor szikla. De nem fáj nagyon.
- Mert sikeresen kinyírtad az összes rohadt idegszálat… -
dünnyögte a férfi kedvetlenül, szinte már aggodalmaskodva, míg óvatosan
lefejtette a vörösre színeződött anyagot a sebről. Nem lett sokkal vidámabb az
arca.
- Ocsmány.
- Kösz…
- Én összevarrnám. – Ghoul elhúzta a száját.
- Én nem.
A Doki vállat vont, és közömbösen nézett fel rá.
- Felőlem. De ne nekem sírj, ha beledöglesz a vérfertőzésbe.
Ghoul megint fintorgott, de végül bólintott. Defying
elégedetten egyenesedett fel a székében.
- Hozom a cuccot, te itt megvársz. El nem mozdulsz innen.
Értetted?
Ghoul némán, újra bólintott, és szemmel követte a férfit, ahogy
eltűnik a folyosón. Mélyet sóhajtott.
Valamiért egészen biztos volt benne, hogy megint meg fog
feledkezni a fájdalomcsillapítóról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése