10. Diótörő és Egérkirály

A Thunder testvérek nem voltak vér szerint rokonságban, de ez nem számított. Az idősebb, Warble – eredeti nevén  Allan Thunder – tizenöt éves volt, amikor az apja elvette Julia Monroet, a leghétköznapibb elvált nőt, akit Allan életében látott, és aki az első… harminc randin elfelejtett szólni, hogy van egy fia. Persze kiderült a turpisság, de John Thunder - Allan szerint a környezetében mindenkinek rettenetesen hétköznapi neve volt, különösen az apjának – szörnyen megértőnek bizonyult, és nem éppen zökkenőmentes egy év után megkérte Julia kezét. Így történt, hogy Cody Monroet – eredetileg Cody Wickers, de Julia nem tűrte meg a fián a volt férje nevét – hamarosa Cody Thunderre keresztelték, nem teljes négy életéve alatt a harmadik nevet ragasztva rá. Aztán kinevezték imádnivaló kisöcsinek, akire természetesen Allannek kellett vigyáznia – hiszen ő már nagyfiú. Allan persze nem volt elragadtatva az ötlettől…

Mindent összevetve azért egész jó testvérek voltak, már amennyire ez egy kényszerhelyzetben lehetséges. Nem voltak világrengető veszekedések köztük. De Cody hamar rájött, hogy a mostohabátyja éppenséggel nem rajong érte, és azt is megtanulta, hogy nem éri meg beszökdösni a szobájába, bármennyi csoda is van ott.

Allan kamasz volt. Heavy metalt hallgatott tanulás helyett, éjjelente a parkba szökött a barátaival meginni egy rekesz sört, vagy éppen csókolózni az éppen aktuális „örök szerelem”-mel, és titokban a füvescigit is kipróbálta. Utálta az apját, amiért családi programokat szervez, amiért nem szereti a részegeskedő barátait, és nem enged házibulit tartani a lakásban. Juliát sem szerette, mert jellegtelen volt és mézesmázosan kedves, Cody meg… Cody kicsi volt és nyafogós. Hatalmas, kék szemeiben mintha mindig ott csillogott volna a csodálkozás és a félelem, és csak a távirányítós autói érdekelték. És Allan nem vette észre, hogy elszalasztotta a lehetőséget, hogy az öccse felnézzen rá. Túlságosan is lefoglalták a maga tinédzserkori világfájdalmai, amiben Cody nem osztozhatott - túl nagy volt a korkülönbség.

Aztán persze Allan is megkomolyodott, és egyetemre ment. Építésznek tanult, és szinte azonnal kapott is munkát. Elköltözött New York másik végére, de a családi ünnepekkor, Karácsonykor és Hálaadáskor mindig hazautazott pár napra. De nem sokat beszélgettek Codyval, hiszen nem volt miről. Ő akkor élte a kamaszkorát, ami semmiben sem különbözött a bátyjáétól.

Aztán jött a háború, és Allan 2013 nyarán, amint megkapta a behívóját, lelkesen vonult be a hadseregbe. Nem érezte maga fölött a végzet kardját, még akkor sem, amikor a jelentkezők tengerében teljesen véletlenül belebotlott az önkéntes Codyba.

Mindketten a tengerészgyalogságnál kötöttek ki. És mindketten hamar belátták, hogy egymásra vannak utalva. Cody nem egészen tizennyolc éves volt, mindenki Zöldfülűje. Allan huszonkilenc, mindenki Zöldfülű Veteránja. Tulajdonképpen már maga a kiképzés jobban összehozta őket, mint az együtt leélt tíz év.

Két évig koptatták az egyenruhát. Aztán amikor a BL/I átvette az irányítást az amerikai hadsereg felett, és kiadta a parancsot a határok megnyitására, ujjongtak a lelkesedéstől. Amerika megmutatta, hogy nem hagyja cserben a bajba jutottakat!

Aztán megkapták a parancsot a holttestek eltakarítására.

A kormány soha nem hozta nyilvánosságra a 2015 első felében elkövettet mészárlásokat, de pontos kimutatások készültek a parancsot megtagadó katonákról. Volt köztük, aki egymagában indult haza, voltak, akik csapatokba verődve próbálták a világ tudomására hozni, mi történt, de a hadseregben mindenkinek ismerik az arcát – senki sem tűnhet el nyomtalanul. Ha pedig mégis, mindenkinek van családja…

A Thunder testvérek ezrét döntöttek úgy, hogy nem mennek haza. Los Angelesben húzták meg magukat, messzire elkerülve hajdani bajtársaikat, és minden hazai vagy nemzetközi médiafelhajtást. De amikor a város hivatalosan is a BL/I központja lett, nem mertek tovább maradni. Végül egy év bujkálás után ők is a Zónákban kötöttek ki.

Ennek lassan már több, mint két éve. Azóta valósággal legendának számítottak már a Killjoyok között. Három osztagnak is oszlopos tagjai voltak – mind a háromból már csak ők voltak életben. A legfurcsább dolog azonban, hogy bár jobban bíztak egymásban, mint bárkiben – ide értve a Defyingot is -, ez soha, egy pillanatig sem vált a hátrányukra. Talán mert nem volt köztük vérrokonság, talán valami másért, ezt ők maguk sem tudták – de nem ez volt a gyenge pontjuk.

Igazából nem is volt gyenge pontjuk. Profik voltak, hála a katonai szolgálatnak, okosak, gyorsak és alaposak, és Defying elmélete, miszerint testvéreket soha, semmilyen körülmények közt nem szabad egy csapatba helyezni, mert rontja az ítélőképességet, a Thunder testvérekkel szemben mindig megbukott. Sőt, őket éppenséggel ez tette igazán veszélyessé. Ők voltak a tökéletes páros. Szavak, vagy akár egy szemrebbenés nélkül is értették egymást, és sohasem tétováztak – különösen, ha a BL/I-ről volt szó.

Kobra pontosan ezért is tisztelte őket annyira.

Alig várta már, hogy lássa őket. Jó három hónappal azelőtt találkoztak utoljára, akkor is csak pár percre Baggy Joe-nál… De most is várnia kellett, mert első útjuk DeeDeehez vezetett, hogy kölcsön kérjék a furgonját. Szűkös volt az a Pontiac ötüknek is, nem hogy még a csomagoknak… Steel Grin vezetett, mellette Journal Bungler ült. Kobra a hátsó ülésen osztozott Geeboy Ferriccel, és Jet Starral. Steel Grin persze most is hozta a formáját, és egész úton be nem állt a szája. Nem is nagyon figyeltek rá, hogy mit mond, mígnem egyszer csak Kobrára nem nézett a visszapillantóban.

- Jut eszembe! Tényleg leütöttek?

Kobra kedvetlenül elhúzta a száját, de Steel Grin így is értett a szóból. Egész meglepettnek tűnt.

- Az nem semmi! Nem akartam elhinni! És tényleg a bátyád volt?

- Igen.

- Megkergült az az ipse…

- Hagyjuk inkább – mondta Kobra türelmetlenül. Nem akart Poisonon gondolkozni. Most biztosan utálja őt…

- Jó, nem akartalak én piszkálni vele – felelte Steel Grin nagyon együttérzőnek szánt hangon –, csak hát azért mégis. Nem lenne jó, ha kiderülne, hogy BL/I-s, vagy valami…

- Nem BL/I-s! – csattant fel Kobra mérgesen.

- Jó, persze, csak... Amilyen szemét egy banda az… Érted.

- Poison nem BL/I-s!

- Oké-oké…

Egy darabig csend volt.

- Csak úgy mondtam, mert…

- Grin!

- Inkább hallgassunk zenét – vágott közbe Jet Star hirtelen, és mosolygott. Mindig mosolygott, ha veszekedés volt körülötte, és ettől valahogy mindig helyre is állt a béke. Mondhatni ez volt Jet Star különleges képessége.

Néhány pillanatra kellemetlen csend lett a kocsiban. Kobra elszégyellte magát. Végül is, Steel Grin csak a józan eszére hallgat… De mielőtt még megszólalhatott volna, hogy bocsánatot kérjen, Bungler bekapcsolta a rádiót.

DeeDeenél hagyták a Pontiacot, és egy régi kisbusszal mentek tovább, mert a furgon éppen nem volt üzemképes. Kivételesen most Steel Gren sem állt le bájcsevegni a kivételesen még nem teljesen részeg férfivel, és kivételesen az sem tiltakozott a kisbusz miatt, amikor megtudta, hogy Thunderék miatt kell; de mégis hiába volt a nagy sietség.

Majdnem dél volt már, mire elérték a Vermet. Valaha csirkefarm működött itt, de a háború idején ideiglenes bázist csináltak belőle, amit ugyan sohasem használtak, de azért lebombáztak – a mai napig senki sem tudja, hogy pontosan ki is, és miért. Zavaros idők jártak akkoriban… Mostanra tehát semmi sem maradt belőle, csak a bombák vájta szabálytalan mélyedés. Olyan volt, mintha egy darabon egyszer csak beszakadt volna a föld.

A kráter nyugati végében, ahol a legmélyebb volt az árok, hosszúkás, földszintes kis ház állt. A régi farmok mintájára fából épült, elöl kis tornáccal, ahová három lépcsőfok vezetett, középen az ajtó, két oldalán hat-hat apró, keskeny kis ablak, mintha csak lőrések lennének. Az épület hátsó része egész a meder falának feszült, elrejtve a kíváncsi szemek elől, csak a teteje ért az eredeti talaj magasságáig. De az is úgy tűnt, ha nem a mederből nézte az ember, mintha csak a földből nőtt volna ki. Mellette egy kisebb melléképület is állt, amolyan egyszerű kis fészer, aminek ablaka sem volt, csak ajtaja, távolabb pedig egy még kisebb – az volt a vécé.

A kisbusz kényelmes tempóban gurult le a faházzal szemközti földúton, és megállt a tornác mellett. Utoljára Kobra szállt ki, és elégedetten nyújtóztatta ki elgémberedett tagjait.

- Túl nagy a csend – jegyezte meg a mellette álló Ferric sötéten, de Kobra csak vidáman legyintett.

- Biztos csak elugrottak egerészni.

- Kocsi nélkül? – kérdezte a fiú, és fejével a ház mellett álló olajzöld Jaguár felé bökött.

- Jogos… Hé, fiúk, nézzetek körbe, mi Ferric-kel bemegyünk!

A másik három némán biccentett, Kobra pedig határozott léptekkel megindult a ház felé.

Az ajtó nyitva volt, ami már neki is furcsa volt egy kissé. Nyugtalanul nézett össze Geeboyjal. Lehet, hogy máris késő?...

Egyetlen mozdulattal belökte az ajtót, és célra tartott pisztollyal, tüzelésre készen lépett be a házba. Egy nagyobbacska szobában találta magát. Kétoldalt egy-egy ajtó nyílt, a bejárattal szemközt egy egyszerű faasztal állt a deszkapadlón, hozzá néhány szék, a sarokben egy régi hűtő zúgott, a falakon mindenütt polcok, könyvekkel, edényekkel, és a legkülönfélébb használati tárgyakkal felszerelve - de egy lélek nem volt sehol. A két fiú összenézett, aztán egyik az egyik, másik a másik ajtó felé indult. Ebben a pillanatban Jet Star hangja harsant.

- Kobra!

Kobra, mint a villám termett újra odakint. Jet Star kocogva indult felé a kisbusz mellől, és szemmel láthatólag semmi baja nem volt.

- Mi van?

- Semmi. Megvan Warble.

- Hol?

Kobra lelki szemei előtt máris a vérbe fagyott Warbe képe lebegett, a fölakadt szemei, a…

- A vécében.

Kobra meghökkenten zökkent vissza a valóságba.

- He?

- Grin rányitott. Láttad volna a képét…

Egy pillanatig döbbenten nézték egymást, aztán kitört belőlük a röhögés.

- Esz ish csah... Ghi... Grihn lehet… - lihegte Kobra a levegőért küszködve, és az sem segített uralkodni az arcizmain, hogy kisvártatva egy bosszús Warble Thunder, és egy szintén röhögéstől fuldokló Steel Grin bukkant fel a látómezejében.

Warble nem tűnt Killjoynak. Kék kockás ing volt rajta, fekete farmernadrág, és homoktól sárgálló bakancs. Sehol egy kitűző, egy karkötő, valami össze nem illő viselet, vagy bármi, ami a Killjoyokon megszokott volt. Magas volt de nem túl testes, rövidre nyírt, sötét haja elöl egész a szemébe lógott. Barna szeme volt, majdnem fekete, az a fajta, amiből hajdanán sütött az optimizmus és a jóindulat, de mára már a vágy is kihalt belőle, hogy valaha is úrrá legyen a kiábrándultságon.

Kobra azonban már régen nem akadt fenn ilyen apróságokon. Nagy nehezen csak erőt vett magán, és próbálta valami emberi megnyilatkozással üdvözölni a barátját, de Warble még mindig szörnyen morcos arccal viszonozta a kézfogását.

- Legalább a klotyón hagynátok már békén az embert…

- Bocs – vigyorgott Steel Grin, de Warble észre se vette. Várakozva nézett Kobrára.

- Mit keresetek itt?

- Defying küldött, hogy cuccoljunk fel titeket, és vigyünk haza.

- Mert?

- Mert fél, hogy megtalálnak.

Warble kedvetlenül elhúzta a száját.

- Jó itt nekünk.

- Ne nekem mondd, nem én találtam ki.

- De két napja már ide se tolta az orrát a BL/I!

- Vihar előtti csend.

Warblenek erre már végképp nem volt kedve válaszolni.

- Gyertek be – mondta szinte mogorván. Kobra nem vette magára a stílust.

- Az öcséd?

- Alszik. Ő volt őrségben éjjel.

- Ja…

- Fel ne merd ébreszteni!

- Persze.

Visszamentek a házba. Ferric az ajtófélfának dőlve cigarettázott, és Kobrának hirtelen feltűnt, milyen szép keze van. Hosszú, karcsú ujjai voltak, szabályos körmökkel, amitől úgy tűnt, kecses minden mozdulata. Kobra már meg sem lepődött – újabban a legcifrább dolgok jutottak eszébe a legváratlanabb pillanatokban. Például, hogy lelője a saját bátyját…

Gyorsan megrázta a fejét, hogy kiverje a fejéből a gondolatot. Warble persze észrevette.

- Mi van? – kérdezte, de Kobra csak unottan megvonta a vállát.

- Semmi.

Nem lehetett túl meggyőző, mert a férfi továbbra is csak gyanakodva méregette magának, de végül nem szólt semmit.

Odabent aztán letelepedtek az asztal köré, csak Bungler maradt kinn, aki önként vállalta, hogy őrködik, ha esetleg feltűnt volna a BL/I-nek, hogy hirtelen milyen sok lett a Killjoy, és kedve támadna kipuhatolni, mire készülnek.

Warble jó házigazda lévén még sört is kerített, és bár igazán próbáltak csöndben beszélgetni, ez Steel Grin társaságában igencsak nehéz feladatnak bizonyult… Olyannyira, hogy néhány perccel később egy álmos Squealer Thunder bukkant fel a baloldali ajtóban. Illedelmesen köszönt mindenkinek, aztán mély sóhajjal lehuppant a bátyja mellé. Jó fél fejjel volt alacsonyabb nála, és ugyanolyan szőke, mint kiskorában. Körülbelül annyira hasonlítottak egymásra, mint egy csirke és egy kanári…

Kobra, mint mindig, megint jót mulatott ezen magában, de aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen milyen jó is Thunderéknek. Nem is vérrokonok, mégis milyen jól megértik egymást, ő meg… Ő meg majdnem megölte Poisont. És még csak lelkiismeret-furdalása sincs miatta. Legföljebb csak az bántja, hogy Poison most miket gondolhat róla…

Igyekezett nem látványosan elkomorodni, de végül csak annyira futotta tőle, hogy megjegyezze, ideje lenne munkához látni, mert különben sose végeznek. Warble, akinek már kezdett jókedve lenni, erre megint csak elhúzta a száját.

- Miért ne maradhatnánk itt?

- Mondom, hogy Defyingot kérdezd.

- Ennél biztonságosabb hely úgysincs!

- De csak ketten vagytok rá Squealerrel.

- Elég az! Néha már sok is… - felelte Warble, és lapos pillantást vetett az öccsére, aki a jelek szerint még mindig nem ébredt fel rendesen, mert szokásával ellentétben most túl későn tért ki a bátyja elől – Warble alaposan összeborzolta a haját.

- Hagyj már békén! – csattant fel a fiú mérgesen, és elütötte a kezét, de már késő volt. A társaságból kitört a nevetés. Squealer egy pillanatra legszívesebben tényleg megsértődött volna, amiért ennyire látványosan kisöcsinek kezelik, de hát ki sértődik meg ilyenen? A kisöcsik… Jobbnak látta hát, ha megelégszik egy gyilkos pillantással. Fogalma sem volt róla, hogy Kobra így is halálosan irigy rá.

Tényleg az volt. Úristen, mit meg nem adna érte, ha ezt Poison csinálja vele! Még az se zavarta volna, ha kinevetik érte…

Gyorsan kiitta a maradék sörét, és feltápászkodott a székéről.

- Na álljunk neki, fiúk, mert tényleg nem végzünk soha… Igen, Warble, ezt most tényleg muszáj, és nem, nem ér rá holnapig se!

Warble elvigyorodott.

- Gondolatolvasó vagy…

- Tudom – felelte Kobra sejtelmes mosollyal az arcán, és végignézett a falon egymás fölött sorakozó polcokon. - Van ehhez valami dobozod?

- Kint a raktárban biztos.

- Jó. Jössz, Jet Star?

Jet Star bólintott, és ő is felállt. Lassan a többiek is szedelőzködni kezdtek. Warble szinte mérgesen kiáltott rájuk.

- Hé, várjatok már!

- Mi van?

- Az van, Kobra, hogy nem lesz ez olyan egyszerű. – Fejével a bal oldali ajtó felé bökött. – Van itt velünk mégvalaki.

Kobra döbbenten nézett rá.

- Ki?

- Passz. Valamelyik nap szedték össze a srácot a sivatagban, és nincs túl jó bőrben.

Kobra intett Steel Grinéknek, hogy menjenek csak, és lássanak neki a pakolásnak, aztán visszaült a helyére. Jet Star csöndben követte a példáját.

- És mégis, mikor akartál szólni? – kérdezte Kobra egy árnyalatnyi számonkéréssel a hangjában.

Warble védekezően megvonta a vállát.

- Jól van, na, kiment a fejemből… Különben… ha már itt tartunk. Lenne egy kér...

- Nem, vele sem maradhatsz itt!

Warble elmosolyodott.

- Kivételesen nem talált… De ha megmarad, képezzétek már ki nekünk.

- Nektek?

- Úgy értem… Gondolom, Bunny helyére a bátyádat szánod, úgyhogy…

- Honnan tudsz Poisonról?

- Baggy Joe mondta tegnap.

- Itt volt?

- Itt.

- Aha…

- Szóval, visszatérve a srácra…

- Van neve is?

- Nincs. Nem áll szóba velünk.

- És hol találtátok?

- Igazából nem mi, Baggy Joe hozta. Ott feküdt az út mellett, ahogy a többi is szokott, csak ez még élt.

- Mit csináltak vele?

Warble megvonta a vállát.

- Ahogy én elnéztem, csak megverték. Nem lehetett túl nagy a bűne… Viszont a nap nem tett jót neki.

- Szegény…

Kobra lelki szemei előtt felrémlett a Ford oldalának dőlt eszméletlen Poison képe. Összeugrott a gyomra. Úristen, egy hajszálon múlt, hogy nem… Warble hangjára eszmélt.

- Szóval, ahogy Defyingot ismerem, hozzánk osztja majd be, úgyhogy valakinek fejébe kéne verni a dolgokat, mielőtt még bajba kever minket.

Kobra kissé elcsodálkozott ezen. A Killjoyok csapatokban jártak, amik nagyjából hasonló gondolkodású és képességű tagokból álltak. Persze, gyakran előfordult, hogy összedolgoztak, de azért minden csapat önmagában is szépen megállta a helyét. És minden újonnan beszervezett egyént egy kicsit a leendő osztaga szájízére formáltak. Ez legtöbbször persze egyet jelentett azzal a bandával, amelyik először talált rá – hiszen aligha van annál erősebb kapcsolat, mint ami ahhoz fűz, aki megmentette az életed. Ez a hűség és kölcsönös tisztelet legerősebb alapköve. Márpedig a Killjoyok közt ez szó szerint élet-halál kérdése volt mindig is.

Kobra joggal lepődött hát meg a kérésen.

- Intézzétek el vele ti – mondta végül. - Nektek kell majd megfelelnie, nem nekünk.

- Megtenném, hidd el, de… - Warble reménytelenül megrázta a fejét – Nem nagyon rajong értünk. Főleg nem értem. Lelőttem a társát.

- Ja…

- Szegény kölyök, ő sokkal rosszabbul járt. Jóformán a bőre tartotta csak a helyén a karját, és egyfolytában üvöltött. Próbáltuk leütni, meg valamit kezdeni vele, de…

- Jól van, értem! – mondta gyorsan Kobra. Semmi kedve nem volt részleteket hallani a dologról. – Oké.

Warble hálásan nézett rá.

- Kösz.

- Majd valahogy letuszkolom Ghoul torkán…

- Azt hittem, szereti csesztetni az újoncokat.

- Igen, de nem most. Poison kikészíti.

Warble elvigyorodott.

- Ghoult? Akkor minimum UFO a srác… - Kobra nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon ezen. Volt egy olyan érzése, hogy inkább Poison nézi UFO-nak őket…

- Tudod… Eddig odakint harcolt a BL/I-vel, és most nem nagyon megy neki megszokni itt a dolgokat. Ghoul sem igen bír vele.

Warble mindenttudóan bólogatott.

- Szóval profi a javából a bátyus…

- Az.

- Azokkal mindig a legnehezebb. – Warble egy pillanatra elmerengett a dolgon. – Furcsa… Hamarabb ráveszel akárkit, az utolsó háziasszonyt is, hogy embert öljön, mint valakit, aki már megtette, hogy máshogy csinálja… Tényleg fura… Nem, Jet Star?

Jet Star csak mosolygott. A többséggel ellentétben ő nem különösebben rajongott Thunderékért, és ez alighanem visszafelé is így lehetett, mert Warble sohasem hagyta ki, hogy apró célzásokat tegyen, ha úgy hozta az élet. Ha nem lettek volna mindketten Killjoyok, és nem lett volna mindkettejük elemi érdeke, hogy megférjenek egymás mellett valahogy, valószínűleg már csak egyikük lett volna életben – és mindketten meg voltak róla győződve, hogy ő lenne az az egyik...

De hát felnőtt emberek voltak. Az ellenség közös, ők pedig mindketten remekül értették a dolgukat, így az álom csak álom maradt.

- Van még valami, amiről megfeledkeztél, vagy pakolhatunk végre? – kérdezte Kobra hirtelen. Warble gyorsan megrázta a fejét.

- Semmi.

Kobra ránevetett, azzal felállt, és Steel Grinék után indult.

Ha azt hitte, hogy hamar végeznek, hát tévedett.

A Verem teljes felszerelése vetekedett Defying gyűjteményével, és Warble semmitől sem volt hajlandó megválni. Kobra persze ismerte már annyira, hogy számított erre. Ezért is nem tiltakozott, amikor a Doki jóformán a benzinkút teljes legénységét kivezényelte a feladatra. Szükség is volt rá… Hiába, hogy heten voltak, így is jócskán benne jártak már a délutánban, mire kipucolták a fészert, és a két nagyobb szobát. Már csak az volt hátra, amiben az ismeretlen fiú feküdt. És persze a hűtőben pihenő két rekesz sör, amit igazán vétek lett volna idő előtt elővenni a helyéről…

Ez az idő most jött el.

Kobra fáradtan telepedett vissza az asztal mellé, az egyik üveggel a kezében, és elégedetten nézett körbe. A székeket és a hűtőt leszámítva a szoba teljesen üres volt, még a polcok deszkáit is leszedték a helyükről, csak a támasztékul szolgáló vékony rudak álltak ki a falból.

- Rohadt sok kacatotok van… - dünnyögte Kobra szinte vidáman, amikor végre Squealer huppant le a szemközti székre. A fiú reménytelenül megrázta a fejét.

- Ne is mondd… Warble meg mindig mindent rajtam keres.

Kobra nevetett, aztán komolyabban folytatta.

- Te. Az a fickó ott a szobában…

- Mi van vele?

- Ötletetek sincs, hogy ki lehet?

Squealer megrázta a fejét.

- Tudod, hogy se tárca nincs náluk soha, se semmi más.

- Persze…

Kobra elgondolkozva belekortyolt a sörbe. Most, hogy csönd volt, fájdalmas nyöszörgés hallatszott az ajtó mögül. A két fiú összenézett. Aztán Squealer halkan besurrant a szobába.

Kobra egyedül maradt.

Odakintről tompán beszűrődött a többiek hangja, de a szavaikat nem értette. Meleg volt, nagyon meleg, a sörösüveg nyaka jóleső hűvösséggel simult a tenyerébe. Megnyugtató, szinte kellemes érzés volt – mintha minden rendben lenne. Mintha minden így volna természetes, ahogy van. És Kobra egy percre már-már el is hitte ezt.

Olyan jó volt ott csöndben ücsörögni az asztal mellett, és a hideg sört iszogatni, olyan nagyon jó! Otthonos. Meghitt. Szinte már majdnem boldog… Hallotta, hogy Steel Grin nagyon magyaráz valamit. Talán épp viccet mesélt, mert kisvártatva nevetés harsant, és Kobra felismerte benne Jet Star hangját. A mindig csöndes és észrevétlen Jet Star… Kobra elmosolyodott. Hirtelen elöntötte a szeretet Jet Star meg a többiek iránt, és különös módon egy cseppet sem érezte kellemetlenül magát miatta. Elvégre is, barátok, nem igaz? Lehunyta a szemét. Testét jólesően bizsergette a fáradtság, és ha Warble nem bukkan fel hirtelen, talán ott helyben el is alszik.

De felbukkant, és egész vidámnak tűnt.

- Nnna, ez kész.

Kobra felrezzent.

- Hm?

- Mondom, kész! Már csak a hűtőt kell felpakolni, meg azt a szerencsétlent a hálóban.

- Onnan nincs mit összeszedni?

Warble legyintett, és hanyagul levetette magát a legközelebbi székre.

- Már rég kihoztunk mindent, nehogy kárt tegyen magában. Csak az ágynemű maradt.

- Aha…

- Squealer?

- Most ment be hozzá.

Warble bólintott, és szomorúan nézett körbe.

- Nem akarok elmenni – sóhajtotta fájdalmasan.

Kobra megértően bólogatott.

- De muszáj.

- Már úgy megszoktam itt…

- Elhiszem.

- De most komolyan. Miért nem maradtok inkább ti itt?

- Mert mi Defyinggal maradunk.

- Jó, akkor Grinék! Tökmindegy. De hülyeség csak úgy feladni a Vermet, csak mert…

- Megyünk, és kész!

Warble védekezően dőlt hátra a székén.

- Oké-oké, te vagy a főnök… de akkor is hülyeség.

- Mondom, hogy visszajöhetsz majd.

- Ki tudja, mikor lesz az…

- Nem sokára.

Warble mondani akart még valamit, de végül meggondolta magát, mert

Jet Star bukkant fel az ajtóban.

- Mehetünk? – kérdezte. Kobra vállat vont.

- Felőlem… Csak megvárjuk, mi van Csipkerózsikával.

Jet Star mosolygott.

Mintha csak a erre várt volna, Squealer visszajött, és egészen gondterhelt arccal huppant vissza a helyére. Warble kínácsian fordult felé.

- Na?

- Megint rémálmai vannak – felelte a fiú szomorúan. – Nem is tudom, rendbe jön-e még valaha.

- Biztosan – felelte Jet Star olyan hangsúllyal, amiből egyértelmű volt, hogy ő aztán tudja, miről beszél. – A rémálom az csak rémálom.

Squealer szomorúan csak a fejét rázta.

- De éjjel-nappal ez van…

- Mit mondtatok, mióta van itt? – kérdezte Kobra.

- Nem mondtuk, de három napja.

- Az még semmi! Majd megemészti a dolgokat, és akkor rendben lesz.

- De nem hagy aludni! – kiáltotta Squealer panaszosan, és olyan keserves képet vágott, hogy Kobra komolyan megsajnálta.

- Előbb-utóbb rendbe jön.

- Inkább utóbb…

- Most fent van?

Squealer bólintott.

- Jó. Akkor mi indulunk, aztán ha összekapartátok, gyertek utánunk a Jaguárral. Jobb, ha nem izgatjuk most feleslegesen a bemutatkozásokkal.

A másik kettő bólintott.

Kobra és Jet Star minden különösebb búcsúzkodás nélkül, közös erővel még kicipelte a hűtőt, és a kisbusz egy szál maradék szabad ülésére lökték, aztán ők is beszálltak. Már mindenki a helyén ült, és megint Steel Grin vezetett. Imádott vezetni, és tökéletesen mindegy volt neki, hogy milyen állapotban van az autó - a lényeg, hogy kormány legyen a kezében. Kobra pedig mindig készséggel ráhagyta, hogy kiélje ezt a szenvedélyét.

Kikanyarodtak a mederből, és néhány perces zötykölődés után kiértek a főútra. A nap már igencsak alacsonyan járt, és Kobra meg is jegyezte, hogy örülhetnek, ha szürkületre hazaérnek. Ebben aztán mind egyetértettek. Bungler megint bekapcsolta a rádiót, csak hogy legyen valami alapzaj a motor beteg erőlködésén túl is, meg különben is, Defying ilyentájt szokta összefoglalni a nap eseményeit – és nagyon is jól tette, hogy bekapcsolta!

Meghallgatták a Rednextől Cotton Eye Joe-t, aztán Chris Reától a Road to Hellt, mielőtt Defying belevágott volna a mondókájába.

- Bizony, bizony, cicuskáim, nagyon úgy néz ki, hogy minden út a pokolba vezet, de aggodalomra semmi ok, itt vagyok nektek én, Dr. Death Defying, engem hallotok mindig és örökké, aki ott sem hagylak majd zene nélkül titeket! Rossz hír viszont, hogy társaságot is kaptok az útra. Úgy néz ki, újra köreinkben a kedvenc játszópajtásunk, a nagyszerű, az utánozhatatlan, aki mindig borsot tör az orrunk alá, az Egérkirály! Nagy tapsot a mi drága Korse barátunknak! Aztán ha kiörömködtétek magatokat, elő azokkal a Diótörőkkel, nehogy elhanyagolva érezze magát szegény! Nem venném a lelkemre, ha búskomorságba zuhanna az áldott jó szívetek miatt… Aki pedig véletlenül a tó környékére keveredik, az kétszeresen is nyissa ki a szemét, hátha belebotlik a jó öreg Fun Ghoulba, mielőtt még Korse hívja meg vacsorázni! Most pedig szóljon nektek Ghoul nagy kedvence, egy régi  klasszikus, az Eye of the Tiger!

Bungler lehalkította a rádiót. Néma csend lett a buszban. Mindenki ösztönösen Kobrára nézett, de a fiú szemében csak a leplezetlen harag villogott.

- Basszus, naná, hogy megint Ghoullal van a baj!

Senkinek sem akadt hozzáfűzni valója.

- Mi legyen, Kobra? – kérdezte végül Steel Grin.

- Semmi. Megyünk haza.

- Értem…

- Ejtsd útba DeeDeet is. Jobb, ha nálunk van a Pontiac, még kellhet.

Steel Grin bólintott, és egy fokkal mintha keményebben nyomta volna a gázt.

Defying nem tett többet említést Ghoulról, és ez némiképp megnyugtatta Kobrát – azt jelentette, hogy a Doki még nem aggódik túlságosan. Persze, már önmagában az sem jelent jót, hogy egyáltalán szóba hozta. A BL/I is gond nélkül vehette az adást a Zónák területén, ezért Defying mindig szigorúan csak olyankor beszélt egy akcióról, amikor annak már vége volt, vagy legalább is annyira előrehaladott állapotban volt, hogy ez már igazán nem jelentett veszélyt.

Vagy ha már vége kellett volna, hogy legyen, és ő mégsem kapott még semmilyen hírt róla.

Kobra sejtette, hogy most is ez a helyzet. Defyingnak egyetlen mondata is épp eleget mondott neki… Mit akarhat Ghoul a tónál, Korsétől, ráadásul nélküle és Jet Star nélkül? Hiszen egy csapatba tartoznak, és egy Killjoy sohasem indul útnak egyedül. Annyira meg csak nem lehet hülye, hogy csak Poisont viszi magával…

Kobra igyekezett úrrá lenni az egyre hevesebb szívdobogásán, de nem sok sikerrel. Igazából gond nélkül kinézte volna Ghoulból, hogy csak azért is magával cipeli Poisont, hogy éles helyzetben hátha betörheti végre egy kicsit. Határozottan kinézte belőle! Ghoul előtt semmi se szent…

Na de hogy éppen Korse ellen…?

Kobra tudta, ha Ghoul a tónál van, oda nem megy gyalog, a Cadillacet meg elég egyértelműen visszautasította, így nem sokat kellett gondolkodnia, hogy kitől is kell először kérdezősködnie utána. De DeeDee megint részeg volt, jobban mondva még mindig, ennek következtében alig lehetett egy értelmes szót kihúzni belőle. Kobra jó tíz percig kínlódott vele, mire megtudta, amit akart. Ghoul valóban járt itt… Poisonnal!

Dühében belerúgott a legközelebbi tárgyba, ami csak elé került. Történetesen egy régi Ford motorja volt, súlyos és kemény, hogy kis híján eltört a lábujja. Félhangosan szentségelve indult vissza a kisbuszhoz. Addigra már csak Jet Star volt ott, a többiek követték Grint a Pontiachoz.

- Na?

- Egy óra körül járt erre, és Poison is vele volt – felelte Kobra, és jó hangosan magára csapta az ajtót.

Jet Star hallgatott egy pillanatig.

- Az nem jó – mondta végül.

- Nem.

- De azért csak vigyáz már magukra.

- Ajánlom neki!

Jet Star most nem mosolygott, csak beindította a motort. Egyértelmű volt, hogy kettejük közül ő fog vezetni.

Tíz perc múlva máris a benzinkúton voltak. A lenyugvó nap vérvörös sugarai még utoljára végigsimítottak a kihalt sivatagon, mintha búcsúznának a forró kövektől, aztán jóformán egyik pillanatról a másikra rájuk zuhant az éjszaka. A tintakék égen kigyúltak az első csillagok, és ezzel együtt, ha lehet, méginkább elmélyült a csend.

Kobra komoran kászálódott ki az ülésről, és első útja Defyinghoz vezetett. A férfi most is a szobájában ücsörgött a kerekesszékében, és nagyban magyarázott valamit a régi, ütött-kopott mikrofonjába, így meg se rezdült, amikor Kobra belépett. A fiú illedelmesen megvárta, míg befejezi a mondókáját, és mikor végre felcsendült a Save Yourself (amit a Doki minden nap legalább háromszor lejátszott), csak akkor lépett közelebb. Defying lendületesen fordult meg a kerekesszékkel.

- Na végre! Mi tartott ilyen sokáig?

- Sok cuccuk volt. Mi van Ghoullal?

Defying megvonta a vállát, és egy szál cigit dugott a szájába, aztán nekiállt az öngyújtó után kutatni a zsebeiben.

- Isten tudja.

- És Poison?

- Azt is ő tudja, mer’ együtt vannak.

- Mi a fenének mentek a tóhoz?! – csattant fel Kobra türelmetlenül, de Defying most nem rótta meg érte. Végre megtalálta, amit keresett, és rágyújtott. Néhányszor megszívta a cigit, hogy vörösen izzott fel a vége a félhomályban.

- Korse járt itt délelőtt, és…

- Itt? – Kobra még a száját is eltátotta döbbenetében. Defying azonban csak bólintott.

- A táskát akarta, meg persze Poisont. Játszottak egy kicsit, aztán megegyeztek Ghoullal, hogy majd holnap bonyolítják le a dolgot, délben, a tónál. De ismered Ghoult. Alighogy Korse lelépett, fogta magát meg Poisont, és kiruccantak egy kis homokfürdőre. Azóta még nem értek vissza.

- És te elengedted őket?!

- Próbáltad te már megállítani Ghoult? – nézett fel Defying. Kobra dühösen szóra nyitotta a száját, mire hozzátette – Tolószékből!

Kobra erre becsukta a száját.

- Helyes. Na indíts! Pakoljatok ki.

- Majd ha Thunderék is megjöttek.

Defying szemmel láthatólag nem értette a dolgot.

- Hogy érted, hogy majd?

- A Jaguárrral jönnek. Sebesültet hoznak.

- Kit?

- Nem tudni, de nem Killjoyt.

Defying megnyugodott. Újra megszívta a cigit.

Kobra nézte, ahogy megint felizzik a parázs.

- Nem lesz bajuk, ugye? Poisonéknak – kérdezte halkan. Nem, mintha arra számított volna, hogy Defying meggyőzi erről, de mégis. Egy próbát megér… Nagyon szerette volna azt hallani, hogy minden rendben, és csak azért késnek, mert… mert lerobbant a kocsi, vagy valami… És végül is, még ez is lehet. Hiszen csak déltájban vágtak neki az útnak… Alig fél napja!

Defying szuszogva újabb slukkot szívott, úgy felelt, de most nem nézett Kobrára.

- Tudod, hogy Ghoul tud vigyázni magára.

- Nem is őt féltem – jegyezte meg Kobra, bár ez nem volt teljesen így. Jó, tény, hogy Ghoul tud vigyázni magára, de hát itt azért nem csak rajta múlik a dolog… Sőt. Nagyrész nem rajta múlik! Death nyugodtan folytatta.

- Poisonra is Ghoul vigyáz.

- Ez az!

- Mondom vigyáz…

- De Poison még nem ismeri Korsét!

- Majd most megismeri – felelte Defying szenvtelenül, és végre felpillantott az ajtófélfának támaszkodó fiúra. Most nem volt rajta a szemüvege. – Ülj már le.

- Eddig ültem!

A férfi vállat vont.

- És? Mit akarsz még hallani?

Kobra nem felelt azonnal.

- Minek vitte Poisont is?

- Mert megmondtam neki, ha megint hülyeséget csinál a bátyád, mindketten repülnek a Zónámból. És mert ismeri Korsét. Tudta, mire számíthat.

- Visszajöttek?

- Csak egy egér, és az se állt meg.

Kobra megint hallgatott. Defying megsajnálta.

- Akkora pechünk csak nem lehet már, hogy egy ilyen baromság miatt pusztuljon meg mindkettő! Vissza fognak jönni.

Kobra elhúzta a száját. Bár megkapta a hőn áhított kijelentést, mégsem lett jobban tőle. Most valahogy még Defying szájából sem hangzott valami meggyőzően. Pedig ha valaki, akkor ő az a fajta ember volt, akinek nyugodt szívvel el lehetett hinni, hogy piros hó fog esni…

- Utánuk kéne menni – mondta.

- Legföljebb reggel.

- Tudom.

Csend.

- Majd viszem Thunderéket is.

Defying nem felelt. Az igazat megvallva Kobra nem szokott ilyen aggodalmaskodó lenni, és a férfi tudta, hogy most is csak Poison miatt fordult ki így magából. Az a kölyök mindenkit kikészít! Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet éppen Ghoulra bízni… De hát a legjobb kiképzés dukál neki, ha már egyszer Kobra annyira odavan érte.

Dühösen megpöckölte a cigit. Kobra szemmel követte a mozdulatot.

- Nem is mondasz semmit? – kérdezte. Defying mérgesen megvonta a vállát.

- Mit mondjak? Felnőtt emberek, el tudják dönteni, mit csinálnak.

- De a BL/I is tudja.

- Te inkább csak Korse miatt aggódj.

- Ő úgyse bántja Ghoult.

Defying nagyon komolyan nézett fel rá.

- Ezt nem tudjuk.

- Sose bántja.

- Hetekre eltűnt, Kobra! Ki tudja, mit csináltak vele! Nem vehetjük biztosra, hogy ugyanúgy fog viselkedni, mint eddig. És Ghoul is szereti a végsőkig húzni az agyát.

Kobra megint nem felelt. Idegesen toporgott az ajtóban. Defyingnak megint igaza volt. Korse talán tényleg nem bántaná Ghoult, amíg az nyíltan nem ad rá okot, de ő viszont tényleg szereti kísérteni a szerencséjét, ezt történetesen tapasztalatból tudta. Tapasztalatok tucatjaiból…  Meg hát Poison. Korse őt biztosan nem kímélné…

Ebben a pillanatban hallották, hogy odakint megáll egy autó, aztán beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülüket. Összenéztek.

- Kifelé. Pakolni – adta ki az utasítást Defying, aztán hozzátette. – Csak akkor mehetsz holnap a bátyád után, ha rendben van Thunderék cucca.

Kobra kedvetlenül bólintott, és kilépett az ajtón. Defying fejcsóválva nézett utána.

- Szerencsétlen kölyök…

Éjfél is elmúlt már, és a sivatagra nyomasztóan rátelepedett az éjszaka. A levegő is lehűlt, szinte már hideg volt, a temérdek hunyorgó csillag és a fogyó hold hideg fénye annyi világosságot sem adott, hogy az ember legalább tájékozódni tudjon a sötétben. Mély csend honolt mindenütt, a prérifarkasok vadászatra hívó vérfagyasztó vonyítása is elhalt már. A Mojave sivatag, mint egyetlen, hatalmas tüdő, lélegzetvisszafojtva várt valamit, mintha észrevétlen akarna maradni az éjszaka árnyai közt, míg be nem köszönt az életet jelentő hajnal.

Kobra Kid nem tudta eldönteni, valóban ilyen fenyegető, szinte vészterhes most ez a csend, vagy csak az ő zaklatott elméje játszik, vele? Megtorpant a benzinkút ajtajában, és egy percnyi hallgatás után végül rászánta magát, hogy körbe nézzen.

Squealer ült a bejárat mellett a földön, természetesen most is sörrel a kezében. Kobra kényelmesen lehuppant mellé. Igazából csakis miatta jött ki ilyen későn a szabadba. Egyszerűen nem bírta tovább – beszélnie kellett valakivel.

Squealer épp csak egy pillantással üdvözölte, és előzékenyen megkínálta a sörével, de Kobra megrázta a fejét.

- Kösz, most nem.

- Te tudod - felelte a fiú minden különösebb sajnálkozás nélkül. Nem kellett nagy empatikus képesség hozzá, hogy kitalálja, Kobra nem véletlenül zavarta meg a magányában - áradt belőle a feszültség. Igaza is lett. Kobra kisvártatva megszólalt.

- Squealer.

- Hm?

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

Kobra egy percig még hallgatott, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, de végül a legegyszerűbbel kezdte.

- Tudod, Poison a bátyám.

- Tudom.

- És az a helyzet, hogy nem… nem jövünk ki túl jól.

Squealer taktikusan hallgatott, de mivel Kobra nem folytatta, végül mégis ő tette meg helyette.

- Igazából nem csodálom. Nehéz most neki.

- Igen, de… Én próbálnék segíteni neki, de nem hagyja.

- Ilyenek a bátyusok – somolygott Squealer, és oldalt pillantott Kobrára. - Bátorkodtam utána kérdezni Defyingnál a dolognak, míg ti pakolásztatok. Mesélt a kis kirándulásotokról, ha erről akarsz beszélni…

Kobra reménytelenül megrázta a fejét. Egy kicsit megkönnyebbült, hogy nem neki kell beszámolnia a dologról.

- Én komolyan megpróbáltam segíteni neki. Szép lassan adagolni a dolgokat, hogy ne egyszerre zúduljon rá minden, de… Meg se hallja. Így nem fog életben maradni.

Squealer nem felelt.

- Mit csinálok rosszul?

- Mondjuk lelőtted – felelte Squealer. Kobra mély sóhajjal hátradőlt, hogy feje a benzinkút falán koppant, mire a fiú gyorsan folytatta. – Amit mondjuk nagyon is helyesen tettél, valahogy vissza kellett hozni, csak ez sokadik pillantásra sem éppen jótestvéri magatartás. Lásd be.

Kobra keserves arccal nézett vissza rá.

- Jó, de akkor most mit csináljak vele?

Squealer elgondolkozott ezen egy percre.

- Hagyd békén.

- Te békén tudnád hagyni Warblet?

Squealer megint hallgatott. Aztán jobbnak látta, ha inkább alaposan meghúzza az üveget. Csak úgy szíverősítő gyanánt… Bár, annak igencsak gyenge ez a lötty.

- Nem tudom. Valószínűleg nem, amíg bajba nem kerül miattam… Nézd, tulajdonképpen még jól is jöhet, ha Poison most utál. Legalább nem csinál megint hülyeséget, csak azért, hogy téged kivigyen innen. Minél kevésbé érdekled, annál inkább csak magával fog törődni, és akkor talán feléled benne a túlélési ösztön. Könnyebben belerázódik majd a dologba. Többet most úgysem tehetsz érte, mint imádkozol, hogy Ghoul előbb verje a fejébe a dolgokat, minthogy megöleti magát.

Kobra reménytelenül bámult maga elé a sötétbe. Squealer egész felé fordult.

- Nem Poison miatt kell aggódnod, hanem magad miatt.

- Te nem aggódsz Warble miatt?

- De igen, de… sohasem éreztetem vele. Tudja ő anélkül is. Ez épp elég, a többit meg megtartom magamnak.

Kobra reménytelenül sóhajtott.

- Hogy csinálod? Mondd meg, hogy hogy csinálod! – Squealer elgondolkozva megrázta a fejét.

- Egyszerűen csak… bízom benne.

- Jó, de Warble már Killjoy, és…

- Nem mindig volt az.

- De Poisonban nem bízhatok! Tuti, hogy máris megint valami baromságon jár az esze…

Egy pillanatra csend lett.

- Nem veheted magadra a döntéseit, Kobra. Még ha rosszul dönt se.

- De a bátyám!

- Aki egy másik ember. Neki is van szíve és agya, és nem veheted el tőle, hogy a saját belátásod szerint élje az életét.

- De olyan kibírhatatlanul makacs és magabiztos! Úgy rohan a vesztébe, hogy…

- Honnan tudod, hogy te csak jó döntéseket hozol, míg ő csupa rosszat? – kérdezte Squealer csöndesen. Kobra legszívesebben rávágta volna, hogy onnan, hogy neki már van elég tapasztalata, de hát mindenki hibázhat…

- Mindenki hibázik, Kobra. Még Defying, meg Korse is... A bizalmat nem úgy értettem, hogy mindent rá kell hagynod, de hinned kell benne, hogy időben észhez tér. Nem is miatta, hanem magad miatt. Mert ha nem sikerül, akkor egy, te leszel idegroncs, kettő, nem bírod majd megállni, hogy ne szólj bele minden mozdulatába, három, ezzel pedig csak az ő ellenállását szítod, és akkor aztán tuti, hogy pillanatok alatt levadásszák.

Kobra némán az ajkába harapott. Utálta az „úgy szereted, ha most elengeded őt” elméletet és társait, és nem is igen értett egyet velük, de most mintha mégis ez lett volna a meztelen igazság…

- Tudod, mi sem voltunk mindig jóban Wable-el, igazából évente ha ötször beszéltünk, akkor is csak a „Boldog karácsonyt”- ig, meg hasonlókig jutottunk… Sose kérdeztem meg tőle, hogy van, és ha ő kérdezte, akkor se érdekelte a válasz. És tudod, mitől változott ez meg? Fegyvert adtak a kezünkbe. Mi meg, a hollywoodi filmek példáján okulva hősiesen megfogadtuk, hogy sose hagyjuk el egymást…

- Be is tartottátok, nem?

- Ja. Egész addig, amíg a kiképzés végeztével más táborba nem kerültünk, csak mert pár oldallal lejjebb szerepeltem a névsorban, mint Allan… Nem tudom, hogy intézte el, de végül áthelyezték az én körzetembe. Azt mondta, csak miattam, hogy vigyázzon rám… Aztán kiderült, hogy éles helyzetben is jobban lövök, mint ő, és fényévekkel jobbak az idegeim. Élete legnagyobb pofonja volt, hogy az öcsi megáll a lábán, és inkább ő szorul segítségre… Sose heverte ki.

Squealer mosolygott.

- De ő volt az okosabb. Ahogy lassan megszokta az állandó készenlétet, meg az adrenalint, kiderült, hogy mindig neki vannak a legjobb ötletei. Hallgattak rá, néha még a felettesei is, úgyhogy hamar megtanulta mindenki, hogy benne is meg lehet bízni. De sem akkor, sem azóta nem kérdőjelezzük meg egymás döntéseit soha, egyszerűen csak… bízunk benne, hogy mindketten vagyunk elég talpraesettek, és megúszunk mindent. Ez a lényeg. Érted?

- De ti együtt tanultatok mindent. Poison és én viszont teljesen különböző módszereket ismerünk, és az övéi itt nem fognak működni.

- Attól még a szabály ugyanaz. Bíznod kell benne, hogy megússza, minden mással csak ártasz neki. Tudom, miről beszélek, végigcsináltam én is Warble-el…

Elhallgattak, mert Defying gördült ki az ajtón. Egy pillanatra megtorpant, mintha csodálkozna, hogy másokat is ott talál, de végül nem szólt semmit.

Egy darabig mindhárman az eget fürkészték, míg végül mégis a Doki törte meg a csendet.

- Kezd jó idő lenni.

Squealer bólintott. Újra csend lett, csak a kabócák halk dongása hallatszott. A benzinkút bejárata fölött hunyorgó lámpa körül apró, fekete bogarak remegtek megzavarodva.

- Asszem, én megyek – állt fel Squealer hirtelen. Kobra meglepetten nézett rá, de aztán tekintete Defyingra tévedt, és rögtön megértette.

- Akkor… Én is.

- Miattam nem kell – felelte Defying, de a hangsúlyából egyértelmű volt, hogy csak az illendőség kedvéért tiltakozik. Kobra rámosolygott, és barátságosan megveregette a vállát, aztán eltűnt az ajtóban. A férfi nem is törődött vele tovább. Felnézett az égre, és csöndben megállapította magának, hogy rohadt egy nap volt.

Nem volt szép húzás Korsétől, hogy ide jött. Rohadtul nem volt szép húzás! De kihívásnak nagyon is szép… Ghoul meg persze, hogy boldogan ment bele a játékba! Egyszer ez lesz a veszte… az a fene nagy optimizmusa! Meg a még nagyobb arca…

Defying szinte mérgesen kotorta elő a cigit a mellénye zsebéből. Eddig is erős dohányos volt, de egy doboz egy nap alatt még őt is meglepte kissé. Meghökkenten meredt a kiürült kartondobozban egy szál magában árválkodó cigarettára, aztán szentségelve újra zsebre vágta. Egy kiadós tüdőrák hiányzik most neki a legkevésbé!

Mi a francot akart itt Korse? Megmutatni magát? Csak hogy tudják, megint itt van a Zónákban? Alighanem. Na, meg persze Poisont. Szépen felbolydultak itt a dolgok miatta… Le se tagadhatja, hogy Kobra testvére. A két örök bajkeverő! Nem csoda, hogy Ghoul annyira odavan értük. Jó Poisonért éppenséggel kevésbé, de ez már igazán csak idő kérdése. Nameg ugye az se ártana, ha életben maradna addig. Lehetőleg mindkettő…

De Ghoul nem szokott késni. Illetve éppenséggel szokott, de mindig van róla hír, hogy milyen hajmeresztő baromságokat talált ki éppen, amiért nem kegyeskedik hazafáradni vacsorára. Vacsora… Még kaját se vittek magukkal! Ami azt illeti, vizet se sokat. Ez meg ugye, mégiscsak egy sivatag, még ha a pöcegödör közeli rokona is… És még hideg is van…

Defying ritkán volt nyugtalan egy Killjoy távolmaradása miatt, elvégre is jóformán fogyóeszköznek számítottak, a BL/I élő céltáblájának, de Ghoul más volt. Túl régóta volt már itt, túl sokat tett le az asztalra, és ő is túl jól ismerte már ahhoz, hogy csak úgy legyintsen rá, ha eltűnik. Ráadásul most, hogy Poison is felbukkant… ha tényleg valami bajuk esett, akkor könnyen lehet, hogy Kobrát is magukkal rántják, és akkor a csapatnak végképp vége! A legrégibb és legösszeszokottabb csapatnak Thunderék párosa mellett… Ez nagyon is komoly érvágás lenne minden Killjoynak! Már Flaggy Bear, a jó öreg veterán halála is kellően felborzolta a kedélyeket, mégegy hasonló kaliberű veszteség a héten végképp aláásná az önbizalmukat, ami csak újabb hibákhoz vezetne. És akkor még Korse is pont most bukkant fel…

Defying eleresztett egy cifra káromkodást, és csak azért is előkotorta azt az egy szál megmaradt cigit. Meggyújtotta, és csalódottan tapasztalta, hogy alighanem neki is rá kéne szoknia a fűre, mert a sima dohány már egyáltalán nem nyugtatja meg. Igen, határozottan ideges volt. Feszült, ideges, és mérges. Ha Poisonék tényleg nem jönnek vissza… Az utóbbi két és fél évben, Killjoy halála óta soha ilyen közel nem volt még a Killjoyok végzete. Egy kissé remegő kézzel kapta ki a szájából a csikket. A feje fölött hunyorgó lámpa pislákolt még néhányat, aztán halk sercenéssel végleg megadta magát az enyészetnek. Defying felhorkant. Ha valahogy, hát akkor így képzelte az Apokalipszis kezdetét. Csak undorító, fenyegető némaság, vihar előtti csend… Kedvetlenül újra a szájába lökte a csikket, úgy meredt a sötétbe.

- Hol a fenében vagy már, Ghoul…