Curriculum Vitae

Aki egy kicsit is ismer, az pontosan tudja, hogy nem vagyok MCR fan. A legkisebb mértékben sem. Nem tetszik igazán a zenéjük, ha szól a rádióban, meghallgatom ugyan, de sosem keresnék rá. Mert nem rossz, amit csinálnak, csak semmitmondó. Mármint zeneileg. És mármint nekem.

Kivéve a Danger Dayst. Megváltott, mert megváltoztatott.

Most is röhögök magamon, hogy ezt mondom, mert amikor először néztem utána a bandának, az első, amit láttam, a fanok egyetlen, legsűrűbben leírt mondata (najó, második, az „I love Frerard” után), az az „MCR save my life!” volt. Ezen a mai napig röhögök. Komolyan néhány sor, egy „I am not afraid to walk this world alone” elég egyeseknek, hogy inkább mégse vágják föl az ereiket?... Hogy átsegítse őket a „pokoli” éveken, amik a kamaszkort jelentik? Röhejes… Úgyhogy most tényleg röhögök magamon. Pedig egy cseppet sem vicces dolog ez…

Kicsi korom óta magányra vágytam. Vad voltam, fiús, néha verekedős, és mindig gyáva. Vezéregyéniségnek tartottak, erősnek, megközelíthetetlennek, pedig csak féltem. Biztonságosabbnak tűnt a dolgok fölé emelkedni, vagy éppen tűzön-vízen át a magam igazát hajtani, a lényeg az volt, hogy ne zavarják a köreimet. Lekezelő voltam és néha durva, zárkózott és érzékeny, remek színész, mert mindenki elhitte a mosolyom. Nem szerettek az emberek, az a kevés barátom, aki volt, nem velem osztotta meg a gondjait, és őket sem érdekelték az enyémek, ezért csak a felszínt kapták tőlem is. És ez jó is volt így. De én voltam az is, aki mindig segített, ha valakit kiközösítettek. Általánosban a két legjobb barátnőm egy magyarul alig beszélő, duci arab kislány volt, a másik értelmi fogyatékos. Oviban a legkövérebb kisfiúval játszottam… Ők szerettek, ők felnéztek rám, de nem akartak igazán megismerni. Elvették tőlem, ami kellett nekik, az illúziót, hogy nem magányosak, és pedig maradhattam az aki, újabb szerepet öltve magamra álcázásként. Aztán persze benő az ember feje lágya, jön a varázsszó, légy önmagad, meg önkifejezés… Én meg egyre csak írtam és rajzoltam. De sosem rajongtam senkiért és semmiért. A szobám sosem volt plakátkiállítás, nem volt együtteses tolltartóm, nem láttam a sikerfilmeket, A gyűrűk Urában utáltam Frodót, és Samut, és a Harry Potterben sem szerettem Harryt. (A két kis nyomorék barátját még kevésbé…) megvoltam magamban. Senkire és semmire nem volt szükségem. Eltelt tíz-tizeöt év, és életemben először éreztem úgy, hogy valami megfogott, úgy igazán, abban az értelemben, ahogy az egy igazi fanhoz illik, és most nem hagy nyugodni. Ez volt a Death Note, egy évvel ezelőtt. Huszonkét évesen. Röhej, nem?... Tele lett a gépem DN-el, sorban gyártottam a fanficeket, és csak erről tudtam beszélni – de még mindig nincs L-es kulcstartóm, nincsenek plakátjaim, és nem sikítok, ha körülöttem elhangzik a „Light” szó. A Mangából két részt vettem meg, és nem fogom beszerezni a többit sem.

De ez attól még rajongás, ugye?

Aztán yt-n ráakadtam a Black Parade-ra, és azonnal elkaptam a fejem arra az első néhány másodperces lágy zongoraszóra… (vangelisen nőttem fel, úgyhogy nézzétek el nekem…) aztán végigröhögtem a klipet Gerard idegrángásos vonaglása miatt, ami önmagában abszurdum egy halottról szóló számnál, nem?... De azért jóideig éjjel nappal ez ment (meg a famous last words), mert mást egyszerűen nem bírtam meghallgatni tőlük – nem tetszett. Kövezzetek meg, de nem… Aztán egyszer megláttam a tévében a Singet (szerencsére, mert tévém itthon nincs, és szerencsére, mert a legelejétől láttam), és a hangzásból azonnal tudtam, hogy ezek csak ők lehetnek (a nevüket még mindig nem tudtam volna fejből, de amikor kiírták, már leesett…), úgyhogy gyorsan felírtam a szám címét, aztán tökéletesen megfeledkeztem róla. Napokkal később találtam meg a farmerom zsebében a cetlit.

Rákerestem.

Közben (előtte? Utána?) kijött a NA NA NA, amire én bolond rákattintottam YT-n… Na most ekkor jött el az a pillanat, amikor a fejemet vertem a falba…

Mi a szar ez?! Egy Parade után?!

Nem is néztem végig, csak napokkal később, mert nem hagyott nyugodni… No, nem a zene, hanem a klip! Végignéztem, és rádöbbentem, hogy ugyanaz a helyzet, mint a DN végén – egyszerűen nem értem. A részletek megvannak, de valahogy nem áll össze… Úgyhogy megnéztem újra. És újra. És újra. És aztán kiderült, mi hiányzott. Most, hogy megszoktam a hangzást, meghallottam a zenét is, és… azóta nem lehet levakarni az albumról! Mindent azonnal leszedtem, és azóta minden áldott nap legalább kétszer végig kell hallgatnom. Minimum! Pedig szar. Tényleg. Sima partyszámok, amiktől normál esetben sikítva menekülnék, mégis… Képtelen vagyok megunni. Mind a mai napig az újdonság erejével hat rám, még mindig ez az „új”, a „megdöbbentő”, a „sokkoló”, a „lehengerlő”, pedig könyörgöm, lassan egy éve, hogy kinn vannak a dalok! Najó. Fél éve… Megszokhattam volna már, nem?

Hát, nem szoktam meg!

Minél többet hallgatom, annál jobban tetszik! Mintha még mindig épp beleszeretnék, nem pedig kiszeretnék belőle… Mert minél tovább hallgatom, annál jobb lesz! Nem megunom, hanem egyszerűen… Jobb! Mintha minden nap újra felvennék! És legszívesebben végigpörgetném! Bármelyik számot is teszem be, azonnal tekerném tovább, mert a többit is akarom, itt, most, azonnal, egyszerre, mégis külön, hogy mindet kiélvezzem… Egyszerűen nem tudok betelni vele. Ez nem akar lecsengeni bennem! És életemben elsőször, tényleg  először fogott el a kíváncsiság, hogy mégis, mi a franc ez? Mi a titok? És kik azok, akik képesek ezt kihozni belőlem? Három (szigorúan csak az én szememben) csúfos album után?... Mert azt még én is, a tökéletes MCR-analfabéta is érzetem, hogy ez valami nagyon, de nagyon más, mint az eddigi számaik, mégis azonnal felismerhető.. (Ezt aztán a paradoxont, mi?...)

Szóval életemben először nem annak néztem utána, mi ez, hanem azoknak, akik megcsinálták. És valami olyat kaptam, amire a legkevésbé sem számítottam…

És igazából itt kezdődik a mese.

Említettem már, hogy mindig a „más” gyerekek voltak azok, akik érdekeltek. Mindig a különcök, mert én is az voltam. Nem voltak előítéleteim. Lehetett cigány, arab, meleg, vagy egyszerűen csak magának való, nekem mindegy volt. Toleráns voltam, nem voltak előítéleteim. De mára be kell látnom, hogy másom sem volt, csak előítéletem… Nem olyan embereket gyűjtöttem magam köré, akik „mások”, hanem akik segítségre szorulnak. Nem voltak egészséges emberek szellemi, vagy lelki téren. A „másokat” messze elkerültem. A hungaristákat, a részegeket, a plázacicákat, a számomra nem élvezhető zenét hallgatóakat… mindenkit, aki normális!

Erre felbukkan Frank Iero, idiótábbnál idiótább hajviseletekkel, amiktől az én hajam is égnek áll, tetőtől talpig tetoválással borítva, piercinggel (amiket soha életemben nem tudtam tolerálni), és Gerardnál is idiótább színpadmozgással. Ráadásul a másik bandájában még zajnak sem nevezném, amit csinál, nemhogy éneknek… (a hasonló embereket ennek töredékéért is szó nélkül, óriási ívben elkerülöm, olyan szinten, hogy lehetőleg köszöni se kelljen…). Nem volt egyszerű felismerés, hogy mindezek ellenére jó, amit csinál. Egyszerűen… nem akartam elhinni. Ezért kerestem rá neten. És ott volt a mosolya…

Lehet egy idióta baromnak ilyen mosolya? Nem! Marad tehát az, hogy Frank nem idióta barom. De akkor mi ez a sok szarság rajta/vele? Végül arra jutottam, hogy minimum skizofrén… (Azt hiszem, erről még most sem tettem le teljesen…)

Visszatérve a témára… Frank döbbentett rá, hogy márpedig én igenis az előítéletek rabja vagyok, méghozzá nagyon durván! Innen már csak egy lépés volt a miért kérdés?

Mert miért is?

Lehet, hogy annyi értékes embert eltaszítottam mondjuk csak a külseje miatt? Ahogy velem sem törődtek, mert nem hagytam… Ez logikus volt. Persze, közben szólt a Danger Days, néztem a képeket, jött Fun Ghoul karaktere, a saját Danger Days fanfiction, és én rádöbbentem, hogy ebben a világban szívesen élnék. Nem a klipbeli világban, hanem… Abban, amiben Frank. Meg Gerard. Még ha mai napig nem értem, mit keresett a pia a kezében… Életemben először fogtam fel, közel huszonhárom évesen(!), hogy a jó emberek is hibáznak. Vagyis, ezt eddig is tudtam, de a hibák miatt egyszerűen nem voltam hajlandó egyenlő esélyt adni nekik magam előtt, mint a számomra „normális” embereknek. Mindeközben egyre többször bukkant fel a szó – Killjoy. Megfejtettem, mit jelent, és hála a fórumnak, lassan tisztulni kezdett a kép. Nem megtetszett ez az életérzés, hanem úgy éreztem, otthon lehetek végre. Hogy ez nekem kell. Akarok ide tartozni. A tetkós Frank mellé. Meg a szerencsétlen Mikey mellé, aki úgy tud megállni a színpadon, olyan mérhetetlenül szerencsétlen mozdulattal, az összes kiálló kis csontjával, hogy azt hiszem, menten összeakadnak a lábai… És zseniális, amit csinál! Minimum szorongásos-depressziós-kituggyami-mamakedvencének nézném, ha nem tudnám, ki, és mi mindent tett le az asztalra eddig. Aztán kiderült a banda megalakulásának körülményei… úristen, és azon aggódtam, hogy meg lesz-e tartva a matekóra szept 11-én, vagy a hírek miatt ellóghatjuk, mikor Gerard a semmiből kitalálta, hogy bandát csinál! És megcsinálta! És itt vannak, és világhírük van, és én meg… én meg semmit sem csináltam tíz év alatt. Semmit!

Őrületes az űr köztük és köztem, hogy beleszédülök. Hiszen annyira kevésen múlik az ilyen. Csak csinálni kell. És ennyi…

Hihetetlen nagy tiszteletet érzek azóta irántuk, hogy ezt meg tudták csinálni, hogy meg merték csinálni, és hogy meg akarták csinálni! Az elszántság, a kitartás már nem is szó erre… Mert  azt is teljes szívemből hiszem, hogy nem a tehetségük juttatta őket oda, ahol vannak, mert… mert imádom-szeretem a Danger Dayst, meg Gerardot, de hogy énekelni nem tudott, az biztos, és hogy tökéletesen közönséges hangja van, az is tuti… ( A gitárokhoz nem értek, így arról nem mondok most semmit…)

Visszatérve a témához… Valami furcsa büszkeség motoz most bennem, hogy szeretem őket. Hogy ismerem őket. Pedig erre hogy is lehetnék büszke?... És akarom, hogy része lehessek annak, amit létrehoztak a Danger Daysel, még ha egyszerű dolog is, még ha hippis dolog is, még ha csak reklámfogás is – nem érdekel! Az érdekel, hogy jól érzem magam, hogy akarok ide tartozni, akarok Killjoy lenni! Életemben először akarok tartozni valahová, egy közösségbe, úgy igazán, szívvel-lélekkel, és nem azért, hogy ne legyek egyedül, hogy ne szóljanak meg…

Hihetetlen, mi mindent elkövettem azért, hogy ne legyek feltűnő. Sose vettem fel élénk színű ruhákat, nem akartam csinos lenni az utcán, nem akartam, hogy bárki is felfigyeljen rám. El akartam tűnni, hogy ne láthasson senki!

Erre ma kivonultam az utcára egy kék farmermellényben, ciklámen fölsőben, sárga nadrágban, királykék sállal a derekamon, egy szál szakadt bakanccsal, és filctollal killjoyossá tett táskával… A nyakamban három nyaklánc, a kezemen az összes soha nem használt karkötő, és csuklóig úszok a killjoyos feliratokban… és a legszebb, hogy egy tízcentis pók virít a kézfejemen, amikor köztudomásúlag sikítok, ha csak egy mákszemnyi pókot is meglátok…

És jól érzem magam!

Életemben először érzem ilyen jól magam, büszkeséggel tölt el, ha megbámulnak, hogy látom az emberek szemében a meglepetést, néha rosszallást, néha csodálatot, néha értetlenséget… De ami még fontosabb… még a kedvenc joggingomban sem voltam soha ilyen jól! I’m okay! Hihetetlen élmény volt. Mintha eddig meztelen lettem volna, és most végre felvehettem volna a kedvenc ruhámat… És a legszebb, hogy nem a ruha teszi, hanem az érzés, hogy ott vagyok, ahol akarok lenni. Nincs több bujkálás, kényszerszerep, álmosoly, hogy megőrizzem a nyugalmamat. Felszabadult, boldog érzés… Hihetetlen!

Persze, nektek ez bizonyára nem újdonság. Az emberek nagy többsége biztosan így él… Rockerek, punkok, gothok, ki tudja, kik. És a közemberek, a stílus nélküli emberek is talán. Önkifejezés, satöbbi…

És most mégis, én is itt vagyok, beálltam a sorba, amiről mindig olyan megvetően beszéltem, mert ezt a sort most én akartam, és… és bevettek! Killjoy vagyok, mert annak érzem magam!

Ezért mentem el a találkozóra.

Iszonyúan izgultam persze. Rengeteget filóztam rajta, mit vegyek fel. Meg merjem-e lépni ezt a lépést, vagy maradjak hétköznapi? Persze, nem tőletek féltem – hanem attól, hogy én hogy leszek majd tőle? Hogy viselem? És attól, ami végül is bekövetkezett – hogy megbámulnak, hogy nyíltan elkülönülök a társadalomtól, amibe egész életemben csak beolvadni próbáltam, de mégsem ment igazán… És kimondhatatlanul élveztem!

Úgyhogy Killjoy vagyok. És ezt a környezetet Gerardék teremtették meg, ezért igaz, hogy ők „mentettek meg”. Adtak egy keretet, új szabályokat, amiket sokkal jobban magaménak érzek, és biztatást a dalaikkal, hogy lépjem meg ezt a lépést, ami nekem… hatalmas volt! Irtózatosan hatalmas! Kilépni a saját árnyékodból…

Néztem magam reggel a tükörben (lakótársak előtt „kissé” szégyelltem az új külsőm, pedig nem szóltak semmit), és egy kicsit megnyugtatott, hogy tetszett, amit látok, de nem fogtam fel, ez mit jelent. Aztán elindultam. És élveztem az utat, a furcsálló tekinteteket a kezemre „tetovált” pók, és a két név miatt. A kisboltban meg is kérdezték, mi történt velem, hová megyek, aztán azt, mi az a Killjoy. Akkor rádöbbentem, hogy nem tudom. Egy érzés, valami, ami átkattintott bennem valamit. Ezt nem tudtam akkor szavakba önteni. De még akkor sem fogtam fel, mi történik velem.

Jóideig kerestem a társaságot a szigeten, és akkor döbbentem rá igazán, hogy valami megváltozott velem, bennem, amikor jó szokásomhoz híven nem mentem haza. Ott AKARTAM lenni veletek. Fellengzősen fogalmazva nem adtam fel. És meglettetek!

Aztán jött a sokk.

Az a sok hót feketébe bujtatott lány, az egyik Franknek öltözve, x-el a szemén, idióta frizurával…

Az első gondolatom az volt, hogy úristen, hova kerültem? Kellett ez nekem?... De hát Frank már megtanított, hogy előítéletes vagyok, így nagy nehezen rávettem magam, hogy sztereotípiák nélkül nézzek arra a hajra. Legalább is megpróbáljak. Hiszen, ha killjoy vagy, akkor nem vonatkoznak rád a társadalom szabta korlátok, legalább is mentális értelemben, szóval nem kell úgy gondolkoznod, ahogy megszoktad. Úgy gondolkozz, ahogy az a lényedből fakad. És legalább magadnak ne hazudj… És én killjoy vagyok. Vagyis az akarok lenni.

És akkor rájöttem, hogy igazából nagyon is tetszik az a haj.

Életem eddigi legnagyobb felismerése volt!

Mindaz, amit én ehhez társítottam, ami nagyjából az „őrület” szóval jellemezhető, most egyszeriben inkább kívánatos dolognak tűnt, mint taszítónak. Kíváncsi voltam, nem pedig elzárkózó. Legalább is lélekben. (Hiába, a régi szokások, a véremmé vált pókerarc, a felsőbbségesen lenéző, vagy éppen elutasító egyenmosoly már reflexként működik… Bocsánat érte!). Aztán megjöttek a többiek, és az a két lökött boszorkány úgy ugrott a nyakamba, hogy köpni-nyelni nem tudtam…

Nem vagyok én hozzászokva a rajongáshoz! Főleg nem az ilyen szintű rajongáshoz! És méginkább nem egy fanfic miatt… De meg kell mondjam, iszonyúan jól esett… Boldog voltam (meg vagyok is). Meg Killjoy is vagyok. Persze, mindezt magamnak köszönhetem, én voltam az, aki tudván tudva, hogy egyedül lesz így, mégis felvette ezt a hacukát. Egyáltalán, elment egy ilyen találkozóra, amikor soha életében nem volt semmilyen fan-találkozón, és határozottan nem is szeretett volna lenni… De ahhoz, hogy ezt megtegyem, hogy meg merjem tenni, hogy „megtaláljam az utamat”, pontosabban egy másfajta, sokkal teljesebb általános, mindennapi, állandó, stb boldogságot találjak, ahhoz kellett az MCR. Pontosabban a Danger Days. És Frank. Ő nagyon! A tetkóival, meg a mosolyával… Ez így, a mai nappal és veletek együtt képes volt átformálni annyira, hogy most merjem azt mondani, sokkal közelebb áll hozzám a Killjoy-életfilozófia, mint amit eddig követtem. Akarok ide tartozni, még jobban, mint eddig! És a legjobb… Hogy bár tényleg nem leszek sohasem egyedül, ez egy olyan minitársadalom, ahol nincsenek szabályok. Ahol csak azt az egyet kérik tőlem, hogy azt csináljam, amit szeretek, amihez értek, nem pedig azt, amit a klikk elvár. Ráadásul a Killjoy –lét, a Killjoy életforma, de főleg gondolkodásmód az, ami felválthatná (fel KELL váltania) a jelenlegi általános társadalmi berendezkedést a világban, amellett, hogy tényleg nem korlátozza az embert semmiben… Mert Killjoy csak úgy lehetsz, ha szép csöndben megmaradsz magadnak, levetkőzve minden, az évek alatt rád rakódott álarcot. Iszonyúan jó, és felszabadító érzés! És őszintén megmondom, hogy ebben nektek, zombeeeknak HATALMAS szerepetek van! Mert amellett, hogy kedvesek és tényleg elfogadóak vagytok, meg toleránsak, meg Isten tudja, mi, betartjátok azt a szabályt (legalább is én úgy vettem észre, hogy betartjátok), hogy meghagyjátok az embernek a magánszféráját. Gerardék persze ugyanezt teszik, de hát nekik elég könnyű, mert azt se tudják, hogy a világon vagyok… de nektek sem kell megfelelni. Ez a legnagyobb dolog, amit kaphattam tőletek. Köszönöm!

Úgyhogy döntöttem. Killjoy vagyok, és az is maradok. Már csak új nevet kell találnom magamnak…

Vagy talán inkább ti adjatok nekem!

EZ a Killjoy