Majdnem tizenegy óra volt, mire a Ford végre rákanyarodott a
Lost Lake Kilátóhoz vezető útra. Valójában persze nem kilátó volt – a tavat még
a Zónák létrejötte előtt lecsapolták, a meder azóta is üresen tátongott.
Északnyugati oldalán apró kis félsziget nyúlt a vízbe, ami most leginkább csak
sziklaoromnak tűnt, mert a meder fala itt egészen meredeken, szinte függőleges
falban ért véget, mintha egy ponton egyszer csak beszakadt volna a föld. Ezért
nevezték úgy, a Kilátó. Ide igyekezett Kobra a vadőrök és turisták által
hajdanán kijárt, és azóta majdnem eltűnt út maradékán. Körülötte mindenütt
ugyanaz a vigasztalan táj – az évekkel azelőtt kiszáradt és homokba dőlt fák
százai, ahogy mozdulatlan, megfeketedett torzóként emlékeztetnek rá, milyen
lehetett a vidék, amikor még volt víz a mélyre kúszó gyökerek számára a
földben. A szárazság azonban, de főleg a Lost Lake eltűnése megpecsételte a
sorsukat.
Kobrának azonban még ez sem tudta most kedvét szegni. Egy
cseppet sem törődött a sírként meredező csonkokkal, és türelmesen kerülgette az
útra zuhant törzseket. Izgatott volt, egy kicsit talán félt is - percek
kérdése, és végre, végre láthatja Holyt!
De eljött. Ott állt a meredély szélén, hátát a piros
Mustangja első ajtajának vetve, úgy figyelte, ahogy a Ford a régi parkoló
murvaköveinek maradványain csikorogva megáll előtte. Kobra kiszállt, és
képtelen volt elfojtani a vigyorát. Holy halványan visszamosolygott rá.
- Azt hittem, nem jössz – mondta, de a hangjában nem volt
semmi rosszallás, inkább csak egy cseppnyi szomorúság. Kobra hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
- Megígértem, nem? – felelte vidáman. Holy nem felelt, csak
mégjobban elmosolyodott. Tett néhány lépést előre, és megölelte Kobrát. Ő maga
is arra számított, hogy képtelen lesz parancsolni magának, és éktelen
visítással rögtön a nyakába ugrik majd, most mégis egyszerűen csak megölelte,
hosszan, szorosan, egyetlen szó nélkül. Furcsa érzés volt, annyira
valószerűtlen, annyira hihetetlen, annyira… idegen…
Kobra legalább olyan szorosan tartotta őt, és szemmel
láthatólag egy cseppet sem zavarta, hogy a lány alig ér az álláig. Holy ugyanis
mindenestül kicsi volt - alacsony és rettentően vékony, törékeny, mint egy
kismadár. A háta közepéig érő, egyenes, szőke haját most is, mint általában,
copfba fogta, hogy véletlenül se lógjon az arcába. Kékesszürke szemében mindig
valami különös, rendíthetetlen vidámság ült, mintha tudná, hogy minden jóra
fordul egyszer – holott néha már abban sem volt biztos, él-e még egyáltalán?
Északon nőtt fel, Baltimore-ban, és mostanra úgy érezte, megölte a sivatag.
Eltemették, minden szava, minden mozdulata, minden lélegzetvétele csak valami
tévedés… Majdnem harminc éves volt, nyolc évvel idősebb Kobránál, három gyerek
anyja, és mégis. Most mégis itt van, egy éve hozzáment egy kölyökhöz, viccből,
heccből, azért, mert miért ne, legalább egy percre úgy látszik majd, történik
vele valami, aminek van egy szikrányi kis értelme, és tessék, erre nem kiderül,
hogy ez az eszelős ötlet az egyetlen, ami még tartja benne a lelket?... Pedig
tulajdonképpen nem is ismerte Kobrát. Másfél hónap alatt az ember nem ismerheti
meg a másikat, ráadásul egy éve nem látta, nem is beszéltek; most mégis úgy
érezte, a helyükre kerültek a dolgok. Őrület, nem? Persze, egy olyan helyen,
mint a Zónák, ahol nincs más csak az unalom, ahol minden nap meg akarnak ölni,
máshogy működik az ismerkedés, és Holy tudta, hogy nagyon is jól ismeri a fiút.
Legalább is azt a részét, amihez itt, a sivatagban valaha is köze lehet… És
most annyira jó volt most vele lenni! Kibírhatatlanul jó volt érezni a teste
melegét, megérinteni, egyszerűen azért, mert megtehette. Mert ő megteheti, mert valami félresiklott,
mert valami végérvényesen elromlott, mert valami eszelős pillanatnak
köszönhetően jogot formálhat rá – mert a felesége.
Ami persze röhej, és nagyjából annyit ér, mint egy nagy
kalapnyi szar, de mégis ledöntött egy falat. Mégis ennek volt köszönhető, hogy
Kobra képes volt órákon át kocsikázni, csak hogy lássa őt, és ő is képes volt
áthajtani egész Arizonán, fittyet hányva a BL/I-re, és minden
Killjoy-szabályra, csak azért, hogy most itt lehessen. Röhejes egy életcél, nem
igaz…? De legalább cél, méghozzá nagyobb cél, mint ami a többieknek jutott;
túlélni holnapig…
És volt itt mégvalami. Valami egészen mélyen gyökeredző,
titkos, szinte szégyenletes dolog, amit soha nem mondott ki nyíltan senki, és
amire Holy is szeretett jóindulatú mosollyal csak legyinteni, ha valaki vette a
bátorságot hozzá, hogy mégis megemlítse. Valami nagyon is fontos - mit fontos,
egyenesen döntő jelentőséggel bíró dolog! Ez pedig nem volt más, mint hogy nő
volt. Kobra pedig férfi.
Ennek megfelelően Holy nem teljes két másodpercet szentelt
az élet értelmetlenségének és kettejük lélekemelő kapcsolatának, aztán elég
erőteljesen azon kezdett el gondolkozni, vajon Kaliforniában is leszoktak-e az
alsónemű viseléséről? Természetesen szigorúan higiéniai okokból, mert abba bele se mert gondolni,
milyen lehet ötven fokban a farmer alatt bokszert is viselni. Minden valószínűség szerint még annál is sokkal borzalmasabb, mint
műszálas tangát… Végül némi óvatos tapogatózás után arra jutott, hogy farmeren
keresztül a kérdés mindörökre megválaszolatlan marad...
Már épp azon volt, hogy gyorsan és véglegesen megoldja a
dolgot, miközben gyors fejszámolást végzett, hogy hány menet is fér bele
egyetlen délutánba, ha még pihenni is akarnak közben néha, de Kobra
megérezhette, mi jár a fejében - pontosabban hogy merre jár a keze -, mert
kissé elhúzódott tőle, hogy a szemébe nézhessen.
A kérdés persze nem az elmeállapotára vonatkozott, ahhoz
túlságosan halk volt és szomorú, és ettől Holy hirtelen rettenetesen
elszégyellte magát. Neki eszébe sem jutott volna megkérdezni ezt Kobrától.
Hiszen itt van, megvan mind a két keze, lába, remélhetőleg mása is, és remélhetőleg az is rendesen
működik… Engedelmesen hátrált egy fél lépést, és megpróbált Kobra aggodalmas
tekintetére koncentrálni, hátha az eltereli a figyelmét. Még egy mosolyra is
futotta tőle.
- Persze. Minden rendben.
Holynak igencsak nehezére esett visszakanyarodni a valóság
sivár, homokkal és BL/I-sekkel borított mezejére, de végül csak sikerült. –
Észak felé kerültem, hogy éjjel át tudjam hozni a kocsit is, úgyhogy nem vettek
észre.
Kobra tekintete a Mustangra tévedt. Ugyanaz a széria volt,
mint amiben Bunny is végezte, csak néhány évvel fiatalabb.
- Ghoul megölne érte… - jegyezte meg szórakozottan. Holy
értetlenül pislogott rá, aztán az autóra.
- Miért? Az övével mi lett?
- Oh. – A lány mintha elgondolkozott volna egy pillanatra. –
De Ghoul jól van, ugye?
- Persze – somolygott Kobra. – Ismered, mindig mindent
megúszik.
Holy nem bírta ki, egyszerűen muszáj volt újra megölelnie,
és nem azért, mert olyan rettenetesen odalett volna érte, hanem mert ilyen az
emberi természet. Igényli a fizikai kontaktust. Ami azt illeti, a mélyreható fizikai kontaktust is, és…
- Jaj, Kobra, annyira szar ez így!
Kobra együttérzően megpaskolta a vállát.
- Tudom, kicsim… Nekem is hi… - Nem fejezhette be a
mondatot, mert Holy hirtelen lábujjhegyre állt, és megcsókolta. Normál esetben
sohasem tett volna ilyet, legföljebb a férjével – a valódi férjével -, félig normális esetben pedig igencsak félt volna
tőle, hogy a fiú ellöki magától, esetleg le is kurvázza; de mivel negyedig,
sőt, ezredig sem volt ez normális helyzet, egy pillanatig sem zavartatta magát.
Egyszerűen csak megtette, mert… mert megtehette. És Kobra nem lökte el magától.
De nem is viszonozta a csókot, így Holy viszonylag hamar elszakadt az ajkaitól.
- Mi bajod? – kérdezte egy kicsit idegesen. Kobra halványan,
szomorúan rámosolygott.
- Nem érdekel, cseszd meg!
- Pont azt nem lehet – felelte Kobra ártatlanul, de egy
fokkal határozottabb mosollyal az arcán. Holy egy pillanatig nem is tudta, mit
feleljen neki, aztán végül a kuncogás mellett döntött. Néha szívből tudta
utálni Kobrát, amiért annyira be akarja tartani a szabályokat. Mintha még
kamasz se lett volna soha…
De hát jó. Legyen. Nem fogja lerángatni róla a nadrágot. Nem
erőszak ez… És különben is.
Röpke ismeretségük néhány hete alatt most először fordult
elő, hogy Christopher Wonaguth komolyabban fontolóra vette Korse ügyét. Az
első, és remélhetőleg utolsó alkalommal ugyanis, amikor a férfi kezdeményezte a
beszélgetést, határozottan fenyegetőnek tűntek a szavai. Ami azt illeti, ő maga
is… Márpedig Korse olyan ellenfélnek ígérkezett, akivel nem érdemes harcba
szállni. Az túlságosan veszélyes volna.
Amennyire ugyanis Wonaguth megfigyelhette az elmúlt néhány
hét alatt, úgy tűnt, mintha a környezete egyáltalán nem lenne hatással Korséra.
Példának okáért ha meglepték egy-egy élesebb szóval vagy hirtelen mozdulattal,
amire nem számíthatott, a teste nem reagált. Nem rándultak össze az izmai, nem
gyorsult fel a légzése, és Wonaguth meg mert volna esküdni rá, hogy a szíve sem
dobbant meg. Olyan volt, mintha az agya a természetes reflexek reagálásának
tizedmásodpercnyi idejét is a legésszerűbb reakció kivitelezésére fordította
volna. Wonaguth persze tudta, hogy ez a chipnek köszönhető – végül is, ezért
találták ki az egészet – de ez mit sem változtatott a tényen, hogy Korse nem
úgy viselkedett, mint a többi ember. Egyfelől tehát valóban kiszámíthatatlan
volt, hiszen sem emberi természete, sem az arca, a mozdulatai nem árulták el
soha, így képtelenség volt kitalálni, mi járhat a fejében. És Wonaguth még csak
abban sem bízhatott, hogy egyszercsak véletlenül elszólja magát, hiszen Korse
érzelmek híján képes volt hideg fejjel szisztematikusan végiggondolni a
dolgokat, és nem hibázni. Másfelől viszont éppen ezért, mert észérvek, érdekek
alapján döntött, zavarba ejtően kiszámítható volt minden lépése - feltéve, ha
az ember tudta, mi a célja. Csakhogy Wonaguthnak erről fogalma sem volt.
Márpedig ha nem ismeri a célt, nem tudhatja, mennyire jelentős, és azt sem,
mennyit áldoz érte Korse? Hol vannak a határok?
Wonaguth tehát hamarosan azzal kellett, hogy szembesüljön,
hogy nem csak hogy képtelen kiismerni Korsét, de hatni sem tud rá. Egyszerűen
nem volt mibe kapaszkodnia, hogy fogást találjon rajta. És ha valami, akkor az
ilyen dolgok nyugtalanították Wonaguthot. Az ő esetében nem hogy kényelmi vagy
hatalmi kérdés volt, hogy a kezében tartja-e a dolgokat, de egyenesen létkérdés!
Szerencsére azért voltak dolgok, amiket tudott. Példának
okáért azt, hogy Korse megkülönböztetett figyelmet szentel Party Poisonnak, de
legfőképpen Fun Ghoulnak, akárki legyen is az az ember. Előbbinek már rég tudta
az okát, vagy legalább is tisztában volt Poison személyével és szerepével, de
Ghoul már nem hogy nyugtalanította, de egyenesen idegesítette. Mostanáig. Mert
most már tudta, hogy Ghoultól sincs miért félnie.
Wonaguth hanyagul az ágyára hajította a kezében tartott
néhány papírlapot, és önelégülten elmosolyodott magában. Eddig tartott a
rejtély, nem tovább. Mindösszesen néhány nap…
Aznap éjjel, amikor Korse – reményei szerint titokban –
találkozott Ghoullal, Wonaguth sem tétlenkedett. Felhívta egy – ahogy ő szokta
mondani – régi barátját, és meghagyta neki, hogy tudja meg, kicsoda ez a Fun
Ghoul, hogy került a Zónákba, mit akar itt, mi köze az Ellenálláshoz, és
legfőképpen, hogy mi köze Korséhoz? Egyszóval derítsen ki róla mindent,
méghozzá a lehető leghamarabb. Most pedig, alig egy héttel később, máris a
kezében volt az eredmény, amin legszívesebben hangosan kacagott volna. Alaposan
túlbecsülte Ghoult… A papírt se nagyon érte meg.
A válasz ugyanis faxon érkezett, ami ugyan egy cseppet sem
volt a BL/I-hez méltó technikai felszerelés, ellenben olcsó volt, és nem
fenyegetett az a veszély, hogy a Killjoyok megszerzik maguknak, és
felhasználják a BL/I ellen. Legföljebb hozzávágják egy drakuloid fejéhez.
Nagyobb kárt aligha okozhatnak vele… A másik nagy előnye pedig az volt, hogy
Korse is ezen kapta az utasításokat, vagyis a gépet napi rendszerességgel
használták, így Wonaguth okkal remélhette, hogy senkinek sem tűnik fel, hogy ő
elhasznál három-négy lapot a tálcáról.
Újra a papírokra sandított. Mennyire szánalmasan egyszerű
volt… és mennyire értelmetlen!
A legfelső lapon, baloldalt, egy négy évvel azelőtti kép
díszelgett a fiúról, mellette a legkülönfélébb személyes adatok. Ezek szerint
Ghoul valódi neve Aaron Whistler, Genfben született
1999 október 7-én. Testvére nincs, anyja neve Jessmaine Fourier, apja Ian
Whistler, a svájci nagykövetség megbecsült munkatársa… Wonaguth megint
elmosolyodott. Vajon mit szólna a drága
Ian Whistler, ha tudná, hogy egy szem pici fiacskája milyen lelkesen irtja az
embereket az amerikai kormány legnagyobb és legszigorúbban őrzött
büntetőintézetében? Mindezt önként és dalolva, ahogy mondani szokás… Wonaguth
ezt tartotta a legérdekesebbnek – mondhatni az egyetlen érdekességnek -
Ghoullal kapcsolatban. Hogy lényegében önkéntesnek számít.
Ghoul, vagyis Aaron négy évet töltött Szudánban, alighanem
milíciáról milíciára vándorolva – erről senkinek sem voltak pontosabb
információi, valószínűleg Ghoulnak sem -, míg végül 2015-ben a BL/I végleg
leszerelte az osztagát. Ez volt a negyedik alkalom, hogy Aaron kezéből kivették
a fegyvert, és mivel előzőleg háromszor szökött vissza a sivatagba harcolni a
társadalom, az Új Élet elől, a BL/I honvédelmi különítménye a rehabilitációs
program helyett inkább besorozta, hogy le legyen róla a gond. Ekkoriban
derítettek fényt a személyazonosságára, még ujjlenyomatot is vettek tőle, és
ezért lehetséges, hogy csak néhány napba telt most előásni az aktáját. Minden
szerepelt már a BL/I adatbázisában. Az is, hogy Aaron nem egészen négy hónapot
töltött csak a BL/I, jobban mondva a Kormány alkalmazásában, mert bár már akkor
is nehezen kezelhető, és zavarba ejtően alulképzett volt a társaihoz képest, de
jól ismerte a sivatagot, így gyakorlatilag a Zónák megnyitásakor már
Kaliforniába vezényelték. Ő pedig, amint meglátta a homokot, meg is szökött…
Az információáradatnak itt vége szakadt, de Wonaguth a
többit már magától is kitalálta. Aaronnak valószínűleg megtetszett a szabad
élet, ami annyira hasonlított a Szudánban töltött négy évre, így hát boldogan
állt Killjoynak, és Fun Ghoul lett belőle. Korse pedig… Korse alighanem chip
nélkül is elég kemény és határozott ember volt hozzá, hogy kivívja Ghoul
abszolút hűségét, és első számú tábornokká lépjen elő a szemében, akinek vakon
teljesíteni kell minden szavát. Ez az oka mindennek, ebben Wonaguth egészen
biztos volt. Jól ismerte ugyanis a Ghoul-féléket, hogy mennyire a parancsok, az
engedelmesség bűvkörében élnek, és mennyire nem tudnak, illetve nem akarnak
túllépni ezen. Olyan volt egy kicsit, mintha tükörbe nézett volna…
Persze, ő már túllépett a parancsokon, és a saját maga
parancsnokává vált, de hát nem mindenki képes felnőni a feladathoz. Ghoul
nyilván nem tette meg. Ezt csak megerősíteni látszott a BL/I kötelékében
töltött négy hónap alatt róla írt jelentés is.
Fokozott agresszióra
hajlamos, szociális és empatikus képessége kirívóan alulfejlett. Technikailag
alulképzett, intelligenciája kielégítő. Erőszakkal szembeni ingerküszöbe
rendkívül alacsony, társaival nehezen jön ki. Összetett csapatmunkára
alkalmatlan. Tűrőképessége jónak mondható, fizikai szükségletei szegényesek.
Szélsőségesen viselkedése gyakori fenyítéssel jól kordában tartható. Megfelelő
határozottsággal jól irányítható, a maximális hatékonyság érdekében folyamatos
felügyeletet és egyenlőtlen bánásmódot igényel. Szigorúan tekintélyelvű nevelése
szükséges.
Egyéb megjegyzés:
Dipolikus személyiség, ellenállásra hajlamos. Elzárása nem javasolt. Nem
motiválható.
Wonaguth elgondolkozva meredt a papírokra. Mindez sokmindent
megmagyaráz, már ami Korse állítólagos árulását jelenti. Mondhatni, nem is
árulás ez, mindösszesen kihasználja egy régi, megbízható besúgóját Ghoul
személyében – üzletet köt, és előnyt kovácsol minden elejtett szóból.
Alattomos, de hasznos eszköz ez, a profik ismérve. Ugyanakkor nyugtalanító is
az egész. Ghoul nyilvánvalóan nem olyan jelentős bábu a sakktáblán, akiért
Korse belemenne bármi, számára kedvezőtlen szituációba… Miért ragaszkodik hát
hozzá? Mire akarja használni? És mire akarja használni Poisont, akihez még
annyi köze sincs, mint Ghoulhoz? Wonaguth ezt szerette volna már nagyon tudni.
Mert hiába, hogy a részletek világosak – Ghoul, Poison személye, múltja, mégsem
állt össze a kép… És amíg ez így van, ő, Christopher Wonaguth jól teszi, ha
bebiztosítja magát Korse ellen. Az ellen a Korse ellen, akinek nem ismeri a célját,
így arról sem lehet fogalma, mekkora áldozatot hozna érte… Márpedig ez
veszélyes, nagyon is veszélyes!
Az ajtóhoz lépett és hallgatózott, de odakintről semmi nesz
nem szűrődött be. Egy pillanatra még a fejét is kidugta, de senki sem járt a
folyosón. Wonaguth elégedetten mosolyogva húzódott vissza a szobája rejtekébe,
gondosan elfordítva a kulcsot a zárban. Újabban sokat mosolygott, maga sem
tudta, miért? Elvégre ez itt mégiscsak a semmi közepe… Aztán felhívta Oklandet.
Ezt persze könnyű mondani, de megtenni annál nehezebb!
Először is, kell hozzá egy telefon, ami nyilván nem lehet a motel vezetékes
telefonja, az ugyanis nagyjából négy éve teljesen süket. Térerő legalább
ugyanennyi ideje nincs, bár Wonaguth gyanította, még régebb óta, mert alighanem
már a Válság kezdetén kikapcsoltak errefelé minden telekommunikációs
szolgáltatást… Viszont a BL/I vezérkarának volt annyi esze, hogy a műholdakat
ne lövesse le az égből, vagyis egy zárt rendszerű, műholdas telefonnal bármikor
telefonálhat az ember… Az ágyhoz lépett, és a táskája egyik eldugott zsebéből
előkereste a mobilját. Legalább tíz éves volt – ó, boldog idők, amikor még egy
PIN-kód is mérhetetlen biztonságérzetet adott az embernek, hol voltak még az
ujjlenyomat-vizsgálatok az érintőképernyőkön! -, de Wonaguthot ez nem zavarta. A
telefont pont az ilyen alkalmakra tartogatta. Jó, ha ötször vette elő eddig
életében, a hosszabb küldetések előtt akkumulátort cseréltetett benne, nehogy
meglepetés érje, és mindig kikapcsolt állapotban tartotta, hogy amennyire lehet,
ne merítse le, így most minden további nélkül használhatta.
Kedélyesen dúdolta magában az üdvözlődallamot, aztán
gondosan beütötte az ötjegyű kódot, és a mobil életre kelt. Wonaguth megint
fülelt, de odakintről még mindig nem hallatszott semmi nesz. A térdére
könyökölt, és tárcsázott.
Tizenhét számjegyet ütött be, csak a biztonság kedvéért – ha
bárki valami csoda folytán esetleg lehallgatná a vonalat, soha rá nem fog
jönni, hogy honnan hová ment a hívás, mert a kódsornak köszönhetően most négy
másik telefon is működésbe lép a világ legkülönbözőbb pontjain. Várt egy
kicsit, hogy biztos lehessen a dolgában, aztán megnyomta a hívógombot.
Csak kétszer csöngött ki, aztán egy kellemesen mély
férfihang szólalt meg a vonal túlvégén.
- Harold Sunnister.
Tessék.
- Itt nulla-tizenhét. Jelenteni valóm van.
Egy pillanatra csend lett.
- Hallgatom. –
Wonaguth kényelmesen hanyatt dőlt az ágyon.
- Korséról van szó. Nem megbízható.
Gyorsan, érthetően beszélt, a lehető legkevésbé hangsúlyozva
a szavakat, mintha csak egy jelentést olvasna fel.
- Személyes kapcsolatot ápol a lázadók egy csoportjával.
Egyelőre nem sikerült kideríteni, mire készülnek.
- Semmi komoly vagy indokolatlan.
Wonaguthnak hirtelen eszébe jutott, hogy megígérte Korsénak,
nem tesz keresztbe neki. Kellemetlen érzés volt, mert nem szeretett hazudni.
Elhallgatni dolgokat persze más…
- Egyelőre nem jelent közvetlen veszélyt, de egyértelműen
visszaél a hatáskörével – darálta egyhangúan, és a Cadillacre gondolt, amit
Korse gyakorlatilag Ghoulnak ajándékozott. - Kérek engedélyt szükség szerint
saját hatáskörben való likvidálására.
A vonal süket volt egy pillanatig.
- Elég sokba került
nekünk az az ember…
- A chip kifogástalanul működik – mondta gyorsan Wonaguth. –
Korse személye okozhat némi problémát. Elképzelhető, hogy vészhelyzet alakul
ki. A lázadók kiszámíthatatlanok.
Okland megint hallgatott egy pillanatig.
- Megadom az
engedélyt. – Wonaguth elmosolyodott. – Vegye
át tőle a parancsnokságot, a kinevezése ma éjféltől él.
Wonaguth még mindig mosolygott. Vannak emberek, akikre
mindig lehet számítani, hogy azt csinálják, amit várnak tőlük…
- Elsődleges feladata
felkészülni a terület tehermentesítésére, má...
- Lehetetlen. A lázadók kolóniái túlságosan távol esnek
egymástól, hogy a jelenleg rendelkezésre álló egységekkel felszámolhassuk őket.
- Hány emberre lenne
szükség?
- Tizszer ennyire. – vágta rá Wonaguth azonnal. – Legalább.
De legfőképpen sokkal nagyobb tűzerejű fegyverekre, helikopterekre, és
biztonságos utánpótlásra. Folyamatosan fosztogatják a kamionjainkat.
A vonal hirtelen megszakadt, és öt halk pittyenés
hallatszott. Aztán megint Okland hangja.
- A jelentésedben egy
szót sem írtál erről.
Wonaguth felült az ágyon. Jobb szerette, ha tartják magukat
a hivatalos formulákhoz, könnyebben elboldogult a kötelező udvariaskodás és
diplomácia útvesztőjében, mint egy hétköznapi társalgás fordulatai közt.
Márpedig Okland most a magánvonalát használja...
- A Zónák rendje megköveteli a lázadók ellátását is –
felelte. - Egy nagyobb haderőnek viszont biztos utánpótlás kell.
- Nem küldhetek ki
ötvenezer embert a sivatagba anélkül, hogy bármi kiszivárogna. Már így is sok az
engedetlen újságíró és üzletember, egyre többen keresik a kiskapukat. A
rendszer omladozik.
Wonaguth feszülten figyelt.
- Elképzelhető, hogy
valamivel előrébb kell hoznunk a kettes fázist. Még idén bekövetkezhet a törés.
- A civilek. Az Ellenállás
teszi a dolgát. De az üzleti elitnek sem ártana már a vérfrissítés. A
támogatások csökkenek, már csak a Kormány igazán lojális. Egyelőre kézben
tartom a dolgokat, de a Zónákban rendnek kell lenni, különben oda a legfőbb
bázisunk.
- Nem tudok rendet tartani Korse támogatása nélkül. Ilyen
helyzetben…
- Találj ki valamit!
– Okland hangja megkeményedett, szinte fenyegetővé vált. – Nem azért fizettem érted annyit az araboknak, hogy most megfutamodj!
Wonaguth arcára kiült a szigorú közöny.
- Te vállaltad el.
Eredményeket akarok!
- Gyorsnak kell
lenned. Hamarosan szükségem lesz rád idekint is.
Harmadszorra is tökéletesen kifejezéstelen hangon mondta ki
a szót, amitől mintha Okland megenyhült volna egy kissé.
- Nézd, fiam...
Milliószor elmondtam már ezt. Bármikor küldök mást a helyedre, ha időben
kinyitod a szád.
- Bármikor
áthelyeztetheted magad. Kaphatsz rendes munkát…
- …Tisztességeset.
Fizetésért.
- Szeretem a munkám – ismételte Wonaguth.
- Akkor viszont a
problémákkal együtt szeresd! Nem engedhetjük meg magunknak a kudarcot!
- Korse ügyét
elintézem. Új chipet fog kapni.
- Lényegtelen. Túl
sokat költöttünk rá ahhoz, hogy teljesen ellenünk forduljon. Azt sem
engedhetem, hogy veszélyt jelentsen rád. Tartsd megfigyelés alatt, míg el nem
készül számára a chip, de csak végszükség esetén öld meg. Néhány hétről van
csak szó. A kinevezésedről természetesen tudomása lesz, ezért légy vele
különösen óvatos. Li Wang szerint megbízható, de annak a nőnek egy szavát sem
lehet elhinni.
- Helyes. Írásbeli
jelentést nem kérek a beszélgetésünkről.
- Remélem vittél
magaddal naptejet! Tudod, hogy anyád idegbajt kap, ha megint leégsz a napon!
A napot végül a kocsiban töltötték, mert ott legalább volt
némi árnyék. Holy legalább is erre hivatkozott, aztán persze első dolga volt
Kobra ölébe mászni. Meglehetősen kényelmetlen helyzet volt, mert nem maradt túl
sok helye a kormány miatt, de most ezzel is beérte, mert sejtette, hogy soha rá
nem venné a fiút, hogy ugyan, legyen már kedves átmászni az anyósülésre… Kobra
így sem tűnt túlságosan lelkesnek, pedig Holy igyekezett igazán jólnevelt
kislánynak tűnni, és néhány csók erejéig nem rögtön a slicce után matatni, de
Kobra még egy óra elteltével is túlságosan is határozottan lökte el magától.
- Az van, hogy nem lehet! Te is tudod, mi a szabály…
- És az ki a szent szart érdekel?!
Holy dühösen elhúzta a száját.
Két dolgot bánt egyedül az életben. Az egyik, hogy amikor
másfél éve meglátta azt a hat hófehér egyenruhás, maszkos alakot az ajtójukban,
képes volt kést vágni az egyikük torkába, hogy legyen ideje menekülőre fogni a
dolgot, holott azt sem tudhatta biztosan, hogy tényleg értük jönnek-e? De ha
így is lett volna, még akkor sem biztos, hogy ártottak volna nekik… De nem, ő
képes volt magával rángatni a gyerekeit is, mert azt hitte, ezzel megmentheti
őket a BL/I-től… Hát, nem sikerült! Az egésszel csak annyit ért el, hogy
kivágták ide a sivatagba, és most reménykedhet, hogy nem a gyerekeken állnak
bosszút az anyjuk esztelenségéért...
A másik dolog pedig, amit keservesen bánt már, hogy belement
abba, hogy egyszer sem fekszik le Kobrával, amíg ki nem jutnak innen. Akkor
persze jó ötletnek tűnt, izgalmasnak… Most már egyáltalán nem érezte így, ahogy
egyáltalán nem érezte kielégítő magyarázatnak azt sem, hogy ez remek motiváció
lehet a túlélésre. Egészen mást érzett volna most kielégítőnek… Minden
porcikája remegett már az izgalomtól, és pontosan tudta, hogy Kobra is így van
vele. Így kell, hogy legyen! Érezte!
Méghogy a nők kéretik magukat!
- Elvettél, úgyhogy jogom van azt csinálni veled, amit
akarok! – jelentette ki alattomos, magabiztos mosollyal az arcán, de Kobra nem
úgy tűnt, mint akit meggyőztek.
- Túl sokat vagy összezárva Hope-al…
Vain Hope tisztes foglalkozása finoman szólva is kurva volt,
és csakis azért kötött ki a Killjoyok közt Arizonában, mert túl sokszor fordult
meg bizonyos személyek ágyában, amiről nem óhajtott hallgatni. Holy gyilkos
pillantást vetett Kobrára, de nem vitatkozott a megállapítással.
- Ugyan már! – mondta inkább türelmetlenül, mint mérgesen -
Soha senki nem jön rá… - Jobb keze gyorsan, követelőzően siklott végig a fiú
mellkasán, de Kobra sokadszorra is elkapta a csuklóját.
- Éppen, hogy csinálni
akarom!
Holy némi kárörvendő elégedettséggel vette tudomásul, hogy
Kobrának is furcsán cseng a hangja az izgalomtól.
- Nem hiszem el, hogy még mindig képes vagy ezt a szarságot
hajtogatni… - jegyezte meg gonoszul, és addig fészkelődött a helyén, míg csak
sikerült egész a fiú mellkasához szorulnia. Kobra azonnal megpróbálta eltolni
magától, kevés sikerrel, mert Holy már számított az ellenállására.
- Úgyse tudja meg senki! – sziszegte a lány közvetlenül a
fülébe. Kobra megrándult, és szaporán vette a levegőt, amit a legnagyobb
jóindulattal sem írhatott volna a harag számlájára.
- Elég, ha Ghoul megtudja.
- És ki a szent szart
érdekel Ghoul?! – csattant fel Holy, és nagyon csúnya pillantást vetett rá,
de Kobra szemfülesen kitért a tekintete elől.
- Engem, ugyanis én vagyok összezárva vele.
- Négyszáz mérföldre van innen, Kobra!
- Ne legyél olyan biztos benne – dünnyögte a fiú sötéten, és
hirtelen tényleg elfogta a nyugtalanság, hogy mi van, ha Ghoul utána jött?...
Csak nem… Holy dühösen szusszantott, de azért egy milliméternyit sem húzódott
el tőle.
- Esküszöm, te buzi vagy, vagy mi van, hogy még ilyenkor is
Ghoulon agyalsz?
- Jaj, hagyd már… - felelte Kobra fáradtan, és megint
megpróbálta eltolni magától a lányt, de most sem járt sikerrel. Lehet, hogy
kicsit határozottabban kéne próbálkoznia…?
Holy azonban nem hagyott időt neki az elmélkedésre. Apró,
gyors csókokat nyomott a szájára, az arcára, a homlokára, hogy képtelenség volt
kitérni előle.
- Akkora egy… hülye vagy, Kobra… Akkora… hülye…
Érezte, hogy Kobra minduntalan megremeg az érintésétől, de
még mindig volt ereje tiltakozni. Hihetetlen…
- Bungler is rámászott Weenyre.
Nem kis erőfeszítésébe került kimondani a mondatot anélkül,
hogy bele ne nyögött volna, mert Holy időközben megtalálta a helyét az ölében,
és nekilátott kigombolnia farmerja egy
szál gombját. Erre azonban a lány megdermedt.
- De az csak egy kislány!
- Ezért mondom, hogy állj le. Ghoul így is tiszta idegbeteg,
ha megtudja, hogy…
Holy nem figyelt rá, mit beszél. Hátrébb húzódott egy kissé,
hogy lássa a fiú arcát.
- Ki az a Bungler? – kérdezte.
- Grinékkel van, nem ismered.
- Nem, nem történt semmi. Poison időben közbelépett.
- A bátyád egy hős – jelentette ki Holy, és büszke vigyort
villantott a fiúra.
- Nem a bátyám – felelte Kobra túlságosan is közömbösen. -
Legalábbis őszerinte.
Holy maga is meglepődött, hogy Weeny említése milyen
elképesztő mértékben hatott a libidójára. Valószínűleg azért, mondta magának,
mert nőből van, és az első gondolata az volt, hogy akár az ő lányával is
megeshetett volna… Talán meg is esett. Talán még rosszabb is… Minden esetre ez a
röpke gondolatsor elég volt hozzá, hogy lehűtse egy kissé, és minden különösebb
erőfeszítés nélkül feltegye a kérdést, amit Kobra elvárt tőle.
- Úgy, hogy nem tekint az öccsének.
- De miért? – Holy most már tényleg egy szót sem értett az
egészből. A fiú hanyagul megvonta a vállát. – Nem ismer meg, vagy miért?
Kobra szomorúan megrázta a fejét.
- Azt hiszem, nem is akar.
- Kinek kell egy ilyen öcs?
Holy gyanakodva nézett rá, de végül úgy döntött, egyszerűbb
tréfával elütni a dolgot.
- Kinek kell ilyen férj? – kérdezte huncutul, és mintegy
mellékesen megint közelebb húzódott a fiúhoz, de az türelmetlenül elfordította
a fejét.
Kobra kedvetlenül vállat vont, de kerülte a lány tekintetét.
Amellett, hogy a jelek szerint sikerült végre lehűtenie egy kicsit Holyt,
tényleg azt hitte, jó lesz végre beszélni valakivel Poisonról. Megkönnyebbülés
lesz. Nos, nem volt az! Sőt, egyenesen borzasztó volt, mert annyit mesélt már
Holynak Poisonról, mielőtt még a lány Arizonába ment volna, hogy lassan már ő
is úgy ismerte, mintha a testvére volna. Épp csak a legfontosabb dolgot nem
tudta. Azt, hogy őt, Kobrát, mennyire kínozza már ez az egész. És ezt most egy
cseppet sem akaródzott elmesélni neki…
De hát ki másnak mondhatná el? Defyingnak? Mást se hallana
tőle, csak hogy szedd össze magad végre! Vagy Ghoulnak? Belehalna a röhögésbe…
Aztán kedélyesen főbe lőné, mint beszámíthatatlan koloncot. Kobra titkon
tényleg kinézte ezt Ghoulból.
Vagy ott van Jet Star. Ő aztán igazán jó barát, tud
hallgatni… De Kobra nem hallgatást akart. Főleg nem Jet Startól, aki csak azért
volt jó hallgatóság, mert valójában nem érdekelte őt mások nyomora. Sohasem
figyelt igazán, az együttérzése inkább csak udvarias gesztus volt, mintsem
valódi törődés. És ez jó is volt így, hiszen mi sem ártalmasabb egy Killjoy
számára, mintha szánakoznak rajta… Az megöli az önbecsülést és az önfegyelmet,
mert szembesíti vele az embert, milyen nyomorult is valójában, milyen
irtózatosan kilátástalan is a helyzete. Márpedig Kobra nem akart megint szembesülni
vele, milyen pocsék testvér is ő valójában. Kis híján testvérgyilkos!
Már csak a gondolattól is összerezzent. Holy észrevette.
- De mi tudtál elkövetni ellene, ami...
- Lelőttem – bökte ki végre a fiú, és még mindig elmélyülten
bámult ki az ablakon, csak hogy ne kelljen a lányra néznie. Keservesen megbánta
már, hogy felhozta a dolgot. Holynak erről nem kéne tudnia… Arról meg főleg
nem, mennyire tönkretette őt ez az egy hónap. Mennyire tönkretette Poison…
Senkinek sem szabadna tudnia erről! A lány egész meghökkent egy pillanatra.
- De… Nem azt mondtad még egy órája, hogy él?
- Nem értelek… - Kobra szinte dühösen rándított egyet a
vállán.
- Egyszercsak itt volt, úgy szedtük össze félholtan az út
mentén. Ő meg szinte fel se kelt még az ágyból, máris azon agyalt, hogy visz ki
innen. Mondtam neki, hogy eszem ágában sincs elmenni, meg különben se lehet
innen kijutni, erre másnap fogta magát, leütött, és mire magamhoz tértem, már
félúton voltunk a Nyolcas Kapu felé. Valamit csinálnom kellett, hogy
visszahozzam…
- Szóval kiütötted a pisztollyal. – Kobra bólintott. Holy
igyekezett komoly arcot vágni, vagy legalább is nem kuncogni.
- Vagy egy hónapja. Azóta kitalálta, hogy nem vagyok az
öccse. Mert Mikey sosem lőtt volna rá. És tudod mit? – Hirtelen a lányra
nézett. – Marhára igaza van. Mikey soha nem lett volna rá képes.
Holy mély sóhajjal magához ölelte egy percre.
- Jaj, Kobra… Annyira kölykök vagytok még…
Kobra nem felelt, de nem tűnt úgy, mint aki megsértődött.
Egyszerűen csak rettentően elkeseredett volt. Holy megsajnálta.
- Be fogja látni, hogy nem volt más választásod, és…
- De lett volna – jegyezte meg Kobra szinte hűvösen. – Vele
kellett volna mennem.
- Hogy meghalj? – érdeklődött Holy szkeptikusan, és
elmélyülten babrált Kobra pólójának nyakával. Egy helyütt már egész foszlani
kezdett az anyag.
- Lehet, hogy sikerült volna kijutnunk. – Holy felkapta a
fejét.
- Ezt te se gondolod komolyan…
- Miért, te megpróbáltad? – nézett rá Kobra hirtelen. – Megpróbálta
egyáltalán bárki is?
Holy nem felelt azonnal. Erre nem tudott mit mondani. Már a
gondolat is iszonyatos volt, hogy talán tényleg
nem próbálta meg senki. Talán nem is olyan lehetetlen… Talán nincsenek is
határok, csak a tőlük való félelem tartja fenn őket… Aztán megegyezett magával,
hogy ez baromság. Az lehet, hogy a Killjoyok egy ideje nem próbálkoztak már a
szökéssel, de eleinte biztosan megtették.
- Kobra? Nézz rám. Hallod? – A fiú engedelmeskedett.
- Sose néz a szemedbe, igaz?
- És nem ismer meg? Tényleg idióta… - Holy elmosolyodott, és
egy pillanatig szinte lefogódottan bámult a fiú szemébe. Különös szempár volt,
fekete pillák keretezte, valószerűtlenül világos kék és áttetsző, mint a
tenger. Széléről sötétebb, zöldes erek futottak belé, mint a cikázó villámok.
Mint a márvány…
- Állati nagy idióta – ismételte Holy valami különös örömmel
a hangjában. – Gyönyörű szemed van.
- Persze. Ezért mentem hozzád!
Kobra végre elmosolyodott, és könnyedén átkarolta a lány
derekát.
- Na ne mondd. Csak ezért?
- Miért, mit hittél? – nevetett Holy, és kuncogva a válla
hajlatába fúrta az arcát. Kobra szinte félve ölelte magához. Még mindig furcsa
érzés volt, rettenetesen idegen - annak ellenére, hogy Holy egyetlen pillanatot
sem szalasztott el a nap folyamán, hogy hozzáérjen -, és mégis, valahogy…
megnyugtató. Pedig alig ismerik egymást…
De hát ez kit érdekel, nem igaz?
Érezte, hogy Holy már nem nevet, sőt, mintha valahogy
furcsán nyugtalan volna… Nem szólt semmit, nem is mozdult, mégis, mintha
vibrált volna az egész teste. De ez már nem a vágy, nem az ösztön sürgetése
volt, annál sokkal finomabb, mégis sokkal borzalmasabb… Kobra valahogy azonnal tudta,
miről van szó.
- A gyerekek? – kérdezte halkan. Holy megrezzent, és mintha
még szorosabban ölelte volna a nyakát.
Furcsán tompának tetszett a hangja így, hogy Kobra vállába
beszélt.
- Jól vannak, hidd el – mondta a fiú, és ettől rettentően
ostobán érezte magát. De hát mi mást mondhatott volna?...
- Persze – felelte Holy kevés meggyőződéssel. – Jonas jó
apa. Biztosan vigyáz rájuk.
Egy pillanatra elhallgatott.
- Nem voltál rossz anya – felelte Kobra szelíden.
- De igen! – Holy hirtelen elengedte őt, és kissé elhúzódott
tőle, hogy az arcába nézhessen. - Nem lett volna szabad hagynom, hogy elvigyék
őket!
- Ugyan már, Holy. Ekkora túlerő…
- Nem érdekel! – csattant fel a lány dühösen. - Uralkodnom kellett
volna magamon! Az lett volna a dolgom, hogy.. hogy…
Sírva fakadt. Kobra most már végképp nem tudta, mihez
kezdjen vele. A fenébe is, soha nem sírt még egy nő se a vállán!
Várt egy kicsit, míg alább hagy a lány zokogása.
- Figyelj, Holy, azt tetted, amit mindenkinek kéne. Nem
hagyhatjuk, hogy a BL/I…
- Kit érdekel a BL/I?! Ki
a szent szart érdekel, hogy mit csinálnak azok a rohadékok, amikor a
gyerekeimről van szó?!
- Akkor most miért csinálod ezt? – kérdezte Kobra
értetlenül. – Ha megbántad akkor minek?
Holy őszinte kétségbeeséssel az arcán nézett vissza rá.
- Nem tudom, Kobra… Tényleg nem tudom.
Annyira kétségbeesett volt, annyira szomorú és reménytelen,
hogy Kobra úgy érezte, képtelen elviselni tovább a tekintetét.
- Nem is baj – mondta halkan, és finoman magához húzta a
lányt. Végülis, igaza van… Ghoul négyszáz mérföldre van innen, a holnap pedig
olyan elképzelhetetlenül messze… Ki a francot érdekel, hogy mi lesz holnap?
Hogy mit fog szólni Ghoul?
Holy talán meglepődött egy pillanatra, de hamar visszanyerte
a lélekjelenlétét. Ujjai sebesen, mégis óvatosan siklottak végig a fiú
mellkasán, egész a derekáig, aztán még lejjebb, mígnem végre kitapogatta a
farmer cipzárját. Megrándult a gyomra, ahogy végigsimított a nadrág alatt
feszülő hímtagon, és érezte, hogy Kobra egész testében megfeszül a mozdulattól,
de nem ellenkezik. Szinte ösztönösen pillantott fel rá. A fiú szeme nyitva
volt, valami furcsa, éles fény villant a szemében, amitől Holyban felderengett
a kérdés – mi a francot művel ő?.. Soha életében nem csinálta még kocsiban,
főleg nem ennyi idő után... Érezte, hogy Kobra keze a pólója alá csúszik, és
valamiért az a képtelen gondolat ötlött fel benne, hogy mindig is kicsinek
tartotta a melleit… Sebesen, vaktában rántotta meg a nadrág cipzárját, míg
ajkával Kobra száját kereste, és ő maga is beleremegett a felismerésbe, hogy
igaza volt, ezek tényleg nem hordanak bokszert a gatya alatt…
Kobra olyan erővel lökte le magáról, hogy Holy keresztül
esett a sebváltón az anyósülésre, csúnyán bevágva a fejét a Ford ajtajába. A
következő pillanatban inkább hallotta, mint látta, hogy Kobra beindítja a
motort. Felháborodottan ült föl, és egy pillanatra úgy tűnt, sikerül is újra,
ezúttal dühből a fiúra vetnie magát, de Kobra vadul leszorította a fejét -
történetesen a combjára. Holyban egy örökkévalóságnak tűnő idő után végre megérett
a megoldás. Hát, ha ennek a kreténnek ez kell… Nyelve hegyével végignyalt Kobra
félig kiszabadított farkán. A fiú felhördült, és olyan erősen markolt a hajába,
hogy az már fájt, úgy lökte hátrébb egy kicsit. A következő pillanatban
iszonyatos csörömpöléssel betört a szélvédő, milliónyi szilánkkal terítve be
mindkettejüket. Holy megrándult ijedtében, aztán majdnem lecsúszott az ülésről,
amin félig már így is feküdt, mert Kobra rükvercbe rakta a sebváltót - amivel
sikerült majdnem betörnie a lány orrát -, mielőtt teljes erejéből a gázra
taposott.
Holynak most már esze ágában sem volt nyalakodni. Valósággal
megbénította a rémület, és beletelt néhány másodpercbe, mire felfogta, hogy mi
történt. Kobra még mindig a combjára szorította a fejét, és ő érezte a fölötte
elsuhanó lézersugarak melegét. Még a hangjukat is hallani vélte, bár ez
valójában lehetetlen volt a motor éktelen dübörgése mellett.
Iszonyúan lassan peregtek a másodpercek. Holy
kétségbeesetten szorította össze a szemét, és igyekezett nem felsikítani a
fájdalomtól, mert Kobra még mindig a haját tépte. De amíg tépi, amíg van erő a
kezében, addig él… Hirtelen engedett a szorítás, és Holy a villámnál is
gyorsabban egyenesedett fel. Azonnal Kobrára nézett. A fiú arca sápadt volt és
ijedt, de legalább olyan elszánt is, ahogy félig az ülése támlájába kapaszkodva
hátrafordult, hogy lássa, merre visz a régi út, mielőtt még elakadnak a
homokban. Úgy tűnt, semmi baja.
- Mi a szent szar volt ez?! – csattant fel Holy, mikor végre
levegőhöz jutott.
- Amiért nem dugnak a Killjoyok! – vágta rá Kobra dühösen,
és alig észrevehetően a kocsi orra felé bökött a fejével. Nem volt sok értelme,
mert a következő pillanatban kifarolt, úgy fordult meg az úton, újra az ajtóhoz
csapva a lányt.
Holy nem vett tudomást a válaszról. Hátrafordult az ülésen.
A hátuk mögött néhány méterre egy fehér Pontiac küzdött a homokkal, szemmel
láthatólag épp megfordulni készült. Holynak a szíve is kihagyott egy ütemet,
amikor felfogta, hogy emellett mentek el az imént, és még mindig élnek.
- Ha utánunk jönnek, végünk – jegyezte meg Kobra szárazon. A
lány ijedten pillantott rá. – Nincs sok benzin.
Holy hallgatott egy pillanatig, és meredten figyelte a
Pontiacot. Az autó nem mozdult. Holy megkönnyebbülten sóhajtott. Aztán a
megkönnyebbülést harag váltotta fel az arcán.
Kobra hitetlenkedve sandított oldalra. Holy villogó
tekintettel nézett vissza rá.
- Ki akarják nyírni a Mustangomat!
A délelőtt nagyjából egészében borzalmasan telt. Senki elől
nem lehetett eltitkolni, mit művelt Ghoul, és ami Defyingot illeti, nem is
nagyon akarta. Viselje csak a következményeket!
Ez persze hamvába holt ötlet volt. Jet Star arcán látszott,
hogy még ordítani is képes lenne vele, ha mégegyszer megpendíti előtte, hogy
elküldi Ghoult. Defying ettől ugyan nem ijedt meg, de a tekintélye, és a „mert
én azt mondtam!”-féle megnyilvánulásai ezúttal kevésnek bizonyultak. Végül
pedig kénytelen volt még ezzel is felhagyni, amikor Jet Star kijelentette, hogy
bár igaza van, és Bungler nyilván nem ezt érdemelte – de Weeny se. Poison meg
pláne nem.
Ghoul ezidőtájt nagyjából ugyanezzel a gondolatvezetéssel
próbálta megmagyarázni Steel Grinnek, hogy hová lett Bungler, hozzátéve, hogy
tulajdonképpen még rendes is volt vele, mert egész hamar eloltotta a tüzet, és
még csak nem is ásta túl mélyre. Steel Grin ezzel enyhén szólva nem értett
egyet, és kis híja volt, hogy neki nem esett Ghoulnak. Ezt végül Geeboy Ferric
akadályozta meg, akit nagyjából olyan természettel áldott meg a sors, hogy egy
birkanyáj kellős közepén is úgy érezte magát, mintha egy vérszomjas farkasfalka
fogságába került volna. De a döntő szó persze megintcsak Defying parancsa volt,
miszerint fogják már be végre a mocskos pofájukat és álljanak neki pakolni,
mert este költözés lesz.
A dolognak végül az lett a vége, hogy Steel Grin és az azóta
szintén igencsak felpaprikázott hangulatba került Fun Ghoul négyszer verekedett
össze fél óra alatt, nagyjából olyan jelentőségű dolgokon, hogy két, vagy három
láda fér-e a ki az ajtón egymásra pakolva, vagy hogy melyikük menjen háttal,
amíg kiviszik a hűtőt.
A pocsék hangulat aztán végképp a tetőfokára hágott, amikor
Rawforce is megérkezett, egy halálosan kimerült, megalázott, és jól láthatóan
szorgalmasan haldokló Fairy Hole-al, és egy őt látványosan gyűlölő Single
Coyote-tal, hogy aztán Grin és Ghoul egymást túllicitálva avassák be őket az
eseményekbe. Rawforce akkor a hóhérok derűs mosolyával az arcán kocsiba
parancsolta Ghoult, és elvitette magát Bungler állítólagos sírjához.
A homok érintetlennek tűnt, ennek ellenére Rawforce csak
akkor nyugodott meg, amikor együttes erővel végre kihantolták a sírt, és
mindketten meggyőződtek róla, hogy Bungler nem volt elég ügyes, hogy eleget
tegyen a Killjoyok legfontosabb szabályának. Mert Save Yourself, ugyebár…
Rawforce akkor mély sóhajjal visszatemette a gödröt, a volán
mögé ült, barátságosan tarkón vágta Ghoult, amiért ilyen csúnyán elbánt egy
Killjoy-al, és a dolog el volt intézve.
Mire újra a benzinkúthoz értek, Steel Grin is megnyugodott
egy kissé. Legalább is nem baltával várta őket. Gyilkos tekintettel méregette
ugyan Ghoult, de Rawforce elég egyértelműen úgy tűnt, mint aki helyesli a fiú
tettét, így végül bele kellett törődnie, hogy Ghoul ezt is megúszta. Persze,
nem is lett volna értelme a további gyűlölködésnek – Defyingot leszavazták, és
Weeny is egész megkönnyebbültnek tűnt, hogy Bungler nem bánthatja többé. Poison
meg… Neki aztán végképp nem volt semmi köze az egészhez, egyszerűen csak
rosszkor volt rossz helyen. Vagy, ha Weeny szemszögéből nézzük, akkor jókor…
Valahol a szíve mélyén Steel Grin is tudta, hogy csak a szerencsének
köszönhetik, hogy Poison életben van. Eléggé ismerte már Bunglert, hogy tudja -
tényleg képes lett volna megölni.
Ennek ellenére nem kért bocsánatot Ghoultól, amiért majdnem
kiverte a fogát a nap folyamán. Ghoulnak megvolt az az üdvös szokása, hogy
nemigen lehetett a nemlétező lelkébe gyalogolni. Ha pedig valakinek mégiscsak
sikerült keresztbe tenni neki, akkor az akár a csillagokat is lehozhatta volna
neki az égről, azzal sem ért volna semmit. Ghoul ugyanis imádott bosszút állni.
Minden apróságot megtorolt, ha mást nem, egy kis gonoszkodással, egy sértő
szóval, és semmit sem felejtett el soha. Igaz, ugyanilyen precízen viszonozta a
jótéteményeket is, és gondosan számon tartotta, hogy mindig egyensúlyban legyen
a mérleg.
Ghoul sohasem tartozott senkinek, és neki sem tartozott soha
senki. Legalább is nem sokáig…
Nem lepődött meg, amikor Defying a szokásos kedvességével
ráparancsolt, hogy vonszolja oda hozzá a seggét.
- Mert úgy sántítasz, mintha levágták volna a lábad!
Ghoul azonnal keményen a földbe csapta a lábát.
- De komolyan, nem kell összevarrni…
Ghoul segélykérően pillantott a szintén a kocsiból kiszálló
Rawforce-ra, de a férfi csak szúrós szemmel bólintott. Ghoul mélyet sóhajtott,
és egy mártír fájdalmával az arcán vonult be a boltba. Defying nem nézett
utána, kényelmesen elszívta a cigarettáját, miközben a kocsit tankoló
Rawforce-t figyelte.
- Sehova. Csak jobb, ha nem csontüres a tank.
Defying mélyen, élvezettel szívta meg a cigarettáját.
- Mi van ezzel a Hole-al?
Rawforce borostás arcán átsuhant a méla megvetés árnyéka.
- Egy öntelt, kétszínű hólyag, és lusta, mint a föld, de
zseniális lövész.
- Ha a nyavajgást kinevelitek belőle, még akár Killjoy is
lehet.
- Ghoul jobb, ha egy időre befogja a száját a mai után.
- Nocsak! – Defying mintha kárörvendően elmosolyodott volna
egy pillanatra. – Csak nem nálad is kiverte a biztosítékot?
- Nálam Bungler verte ki a biztosítékot – dünnyögte Rawforce
sötéten. – Ghoul csak segített neki.
Defying most már egészen határozottan somolygott. Egy percig
csend volt.
- És Coyote? – tette fel a kérdést Rawforce.
- Én is ezt kérdezem. Ghoul neveltje, mi?
- Egész ügyes. És lelkes.
- Mind lelkesek még ilyenkor – vont vállat Defying.
- De ez azt képzeli, sebezhetetlen.
- Viszont jók a reflexei.
- Tényleg csak civil volt?
Defying nem vette fel a kesztyűt. Elgondolkozva nézte a
férfi minden mozdulatát, és valahogy megnyugodott tőle.
Közvetlenül csak a Hatos, a Négyes, a Kilences, és a
Tizenegyes Zóna tartozott a felügyelete alá, így Rawforce eredetileg nem az ő
körzetébe tartozott, és ezt sajnálta is egy kicsit. Több ilyen ember kéne.
Sokkal több. Különösen Ghoul mellé… Rawforce valamiért olyan hatással volt
Ghoulra, mint annakidején Korse. Képes volt visszafogni egy kissé, pusztán
annyival, hogy a közelében volt. Ghoul mintha tartott volna egy kicsit tőle.
De hát ki ne tartana egy olyan embertől, aki képes két hétig
életben maradni a sivatagban úgy, hogy még a Killjoyok sem találják meg,
nemhogy a BL/I? Mindezt egy civillel a nyakán, étel és ital nélkül, autó
nélkül… És még csak meg sem látszik rajta!
- Jó, hogy megvagy, Rawforce – jegyezte meg Defying
hanyagul. Rawforce felkapta a fejét, és elvigyorodott.
Pontosan tudta, mennyire személyes indíttatású volt ez a
mondat, és valahogy büszkének érezte magát. Defying nem szólt többet, csak
gyakorlott mozdulattal megfordította a székét, és visszagurult a boltba.
Ghoul természetesen megint az asztal mellett ücsörögve várta,
és természetesen megint egy adag kutyakonzervet majszolt. Nem volt az a
mennyiségű májas kutyakonzerv, amit ne tudott volna záros határidőn belül
eltüntetni. Defying már csak egy dühös horkantással nyugtázta a dolgot, aztán
eltűnt a szobája felé vezető folyosón. Ghoul sietve követte.
Legnagyobb megkönnyebbülésére tényleg nem kellett
összevarrni a sebét – pontosabban Defying nem merte megkockáztatni, hogy
felnyissa és kivéreztesse a félig összeforrt vágást, bármennyire is gyulladt
volt – főleg nem így, költözés előtt. Lefertőtlenítette, már amennyire
fertőtlenítésnek lehet nevezni egy fél üveg viszkit -, és jó szorosan bekötözte
a fiú lábát, aztán nagyon szigorúan nézett fel rá. Még a szemüvegét is levette.
- Komolyan mondom, hogy maradj veszteg, mert ha üszkösödni
kezd, esküszöm, hogy tőből lenyisszantom a lábad! Világos?
Ghoul hevesen bólogatott. Defying mintha megenyhült volna
egy kissé.
- Nyisd ki végre a szád, Ghoul!
- Mondom, hogy nem tudom! – csattant fel a fiú dühösen. -
Valahol Holyval…
Defying mérgesen horkantott.
- Marhajó… Poison nincs jól.
Ghoul erre már felkapta a fejét.
- Az is csoda, hogy még él. Bungler jól bánt a késsel.
- Lehet, hogy túl sötét volt neki.
- Lehet. – Defying lassan bólintott. – Nem tudom, mit mondok
Kobrának…
Defying értetlenül nézett rá.
- Mármint Poison. Haldoklik, mi? – kérdezte Ghoul újra. Nem
tűnt túl letörtnek. Defying mérgesen vállat vont.
- Dehogy haldoklik! Nem... – Hirtelen, élesen pillantott
Ghoulra. – Ha segítesz, akkor nem fog meghalni.
Ghoul most már igazán meglepődött.
- Intézd el, hogy Korse elvigye innen magához.
Ghoul szeme tágra nyílt a döbbenettől.
- Bármikor kapcsolatba tudsz lépni Korséval, nem?
Ghoul valamiért úgy érezte, hogy nem ez a megfelelő alkalom
a tagadásra és mellébeszélésre. De honnan tudja?...
- Deeee, de… De Doki, mi... – Elakadt, mert Defying csendre
intette. Egy darabig mindketten füleltek, de semmi kétség. Odakintről tisztán hallatszott
Rawforce érces hangja, ahogy Kobra nevét kiáltja. Defying sietve újra Ghoulra
pillantott.
Nem volt semmi fenyegetés, türelmetlenség vagy mogorvaság a
hangjában, és egy ideje nem is káromkodott már, és ebből Ghoul megértette, hogy
a férfi bizonytalan. Korse… És mi lesz Lorainne-el? És a BL/I? Hiszen kell
nekik Poison, ez most már kétség kívül tény. Erre Defying önként átadja nekik…?
És Kobra...?
Ghoul gondolatban megvonta a vállát. Hát legyen. Végülis,
Defying szokta tudni, mit csinál, nem igaz? Remélhetőleg most is tudja.
- Beszélek Korséval. Nem lesz gond – mondta magabiztosan, és
nem bírta ki, hogy ne vigyorogjon hozzá.
Alig várta már, hogy lássa Korse arcát, amikor közli vele,
hogy milyen ajándékot kap tőle!
Kobra – Isten bocsássa meg neki! – jól érezte magát. Ha lett
volna hozzá mersze, talán egyenesen ki is mondja – boldog volt! A
lehetőségekhez képest persze, elvégre is mégiscsak a sivatag kellős közepén
dekkolt, ahol sosincs elég víz, ahol mindig éhes az ember, és mindig résen kell
lennie, hogy mikor szegeződik rá egy pisztoly csöve, vagy… Ó Kobra mindezt
nagyon is jól tudta, hiszen a saját bőrén tapasztalta minden egyes áldott,
vagyis inkább átkozott nap! Mégis… Ennyi év után megbarátkozott már a
helyzettel, a sivataggal, szinte megszerette. Mert azért gyönyörű tudott lenni,
csöndes, nyugodt, olyan, mintha itt soha, semmi rossz nem történhetne. Ismerte
minden zugát, legalább is ami a Hatos, és a környező Zónákat illeti, és amikor
a hőséget, a BL/I-t, de legtöbbször Ghoult szidva tehetetlen dühében felnézett
a makulátlanul kék égre, furcsamód otthon érezte magát. És ilyenkor annyira
abszurdnak tűnt, hogy valaha is vége szakad az egésznek, hogy egyszer elmegy
innen, annyira valószerűtlen volt, annyira… helytelen… Szinte már rossz érzés!
Most viszont egy cseppnyi rossz érzés sem volt benne. Ahhoz
túlságosan is jól alakultak a dolgok azzal a Pontiac-al…
Igen, tulajdonképpen még hálás is lehet a BL/I-nek, amiért
elintézték, hogy magával kelljen hoznia Holyt. Hogy is ne lenne ő boldog? Mikor egy nap helyett mindjárt kettőt kaptak!
De van itt mégvalami…
Órák óta nem gondolt már Poisonra. Vagy legalább is nem
olyan mértékben, hogy az fájjon.
Vidáman, ruganyosan pattant ki a kocsiból, és egyszerűen nem
bírta ki, hogy rá ne vigyorogjon a boltból kilépő Ghoulra. A fiú nem hogy
meglepettnek, de egyenesen döbbentnek tűnt, ahogy megpillantotta Holyt.
- Te meg mi a jó büdös francot keresel itt?!
- Igen, még mindig az elbűvölő modorodért szeretlek… -
somolygott a lány, és egy percre megölelte Ghoult. Ha Poison ott lett volna,
alighanem menten szörnyet is hal a döbbenettől, Ghoul ugyanis hagyta, sőt,
ímmel-ámmal még viszonozta is a gesztust, megpaskolva a lány hátát. Pedig nem
kedvelte Holyt. Egészen pontosan azóta nem, hogy hozzáment Kobrához. Azelőtt
határozottan kedvelte…
Ghoul kevés dolgot tartott ártalmasabbnak a házasságnál,
különösen, ha egy Killjoyról volt szó. Még különösebben, ha Kobráról.
- Jó látni, Ghoul – mondta Holy még mindig mosolyogva, és
végre elengedte a fiút.
- Kösz… Áh! – A lány ijedten szökkent hátra.
- Jézus! Mi a szart csináltál a lábaddal?
- Merd mégegyszer megkérdezni, és özvegy lesz a
férjecskédből!
Holy kuncogott. Valamivel több, mint egy éve volt már a
Zónákban, és nem szándékozott elmenni, amíg egyetlen BL/I-s is ténfereg a
sivatagban. Ez a hozzáállás persze már annakidején sem tetszett Ghoulnak, mert
Korsét is az ellenséghez sorolta, éppen ezért derekasan igyekezett eltakarítani
a lányt az útból, akit Steel Grin azzal bízott rá, hogy nem bír vele. Holy
azonban olyannyira kibírhatatlanul makacs, elszánt és kitartó tanítványnak
bizonyult, és annyira alárendelt mindent annak, hogy túléljen itt, és
visszakapja a gyerekeit, hogy Ghoul minden jól bevált módszere csődöt mondott
nála. Ráadásul mindenki megszerette, így a fiú végül kénytelen volt letenni
ördögi tervéről, hogy a zuhanyzóba fojtja a lányt, ha már a BL/I nem képes
kinyírni. És ha ez még nem volna elég… Amennyire Ghoul emlékezett, Holy volt az
egyetlen civil, aki sohasem félt tőle. (Civil, mert akinek volt némi tapasztalata
bármely fegyveres alakulattal kapcsolatban, különösen, ha a BL/I valamelyik
szervezetéről volt szó, azt persze nem érhették váratlanul az alkalmazott
módszerek.) Ghoul tehát – és persze Kobra, aki egy percre sem tévesztette szem
elől - végül sikeresen Killjoyt faragott Holyból. Meglepően könnyen ment, és
meglepően eredményesen. És ami a legfurcsább… Ghoul titokban még örült is,
amiért a lány nem utálja. De annyira azért nem örült, hogy a közelében tartsa –
Holynak mennie kellett, és meg sem állt Arizonáig, ami elég messze volt már Los
Angelestől, hogy kevesebb legyen a drakuloid, és ezzel párhuzamosan több az
esély egy nő túlélésére.
Most viszont itt volt megint, Kaliforniában, és be nem állt
a szája. Ghoul azonban nem figyelt rá. Az éppen tankolni készülő Kobrára
nézett.
Ghoul tekintete lenézően siklott végig a Fordon.
- Muszáj neked minden kocsit tönkrebaszni, amihez csak
hozzáérsz?
- Hé, szélvédők nélkül már majdnem olyan, mint egy kabrió!
- Hogyne… Te is jól mutatnál a fejed nélkül, mondták már?
Kora bocsánatkérően nevetett rá.
Nyugodt volt a hangja, tényleg, Kobra mégis kiérezte belőle,
hogy most tényleg valami komoly dologról van szó.
Ez már több volt, mint nyugtalanító. Összenézett Holyval, de
végül követte a fiút Defying szobájába. Aggódni viszont csak akkor kezdett el
igazán, amikor a Doki nem küldte el szép választékosan Kaliforniánál is
melegebb éghajlatra, amiért csak úgy eltűnt egy napra, hanem megelégedett egy
helytelenítő pillantással.
- Mi a francért kell neked állandóan az után a ribanc után
csámborogni?
- Te akartál szabadságra küldeni, nem?
- Barom – jelentette ki Defying lemondóan, de korántsem
olyan mérgesen, mint ahogy arra Kobra számított egy ilyen pimasz válasz után.
Nem, Defyingnak szemmel láthatólag másutt járt az esze, és csak megszokásból
tette fel a kérdést.
- Ülj le – mondta. Kobra most már tényleg megijedt.
Kobra szinte kétségbeesetten pillantott a mellette álló
Ghoulra, de a fiú csak megvonta a vállát, és kerített magának egy széket.
Természetesen csak magának, így Kobra kénytelen volt gondoskodni a sajátjáról.
Defying türelmesen megvárta, míg elhelyezkednek, és egy pillanatra tényleg
felvillant benne a kísértés, hogy megkérdezze, jól ülnek-e, de végül belátta,
ez már igazán szánalmas kérdés volna.
- A bátyád nincs jól – mondta, mikor végre két szempár
meredt rá várakozva. Kobra megfeszült a székén. – Úgyhogy el kéne gondolkozni,
hogy mi legyen vele.
- Mi az hogy mi legyen?! – kiáltotta Kobra. - Nem fogod
kinyírni!
- Persze, hogy nem – sietett a válasszal Defying, mielőtt
mégjobban félreértik. – Ghoul vállalta, hogy elintézi Korséval, hogy elvigye a…
- Mi?! – kiáltotta Kobra megrökönyödve, és most már nem
lehetett tudni, az aggodalomtól, vagy a dühtől olyan sápadt-e az arca?
- Nézd, Kobra. Nincs se élelem, se víz, ha…
- Kussolsz, amíg én beszélek! – csattant fel Defying
dühösen, és megvillant a szeme. – Nincs se élelmünk, se vizünk, ideje tovább
állni innen. Poison nem fogja kibírni az utat, még ha csak a CalFlowig megyünk,
akkor se.
- És ezért inkább a BL/I elé lököd?!
- Vagy méginkább megölik!
Defying fáradtan szusszantott.
- Te is tudod, hogy nem ölik meg. Hallottad Lorainnet.
Kobra megint szóra nyitotta a száját, de Defying megelőzte.
- Ha magunkkal visszük, estére halott, Kobra.
Defying szemöldöke felszaladt.
- Na azt felejtsd el – kotyogott közbe Ghoul, de Kobra
egyetlen pillantással elhallgattatta. Defying mintha mulatott volna magában.
- Szóval kettesben akarsz szomjan dögleni a bátyáddal.
Megható…
- Nem fogom hagyni, hogy…
- Fogd fel végre, Kobra! Ez itt a sivatag, árnyékban is
ötven fok van, amihez Poison egy hónap alatt nem szokhatott hozzá rendesen! Nem
bírja addig, mint te vagy én, előbb viszi el a láz.
- Van gyógyszered, nem? – sziszegte Kobra szinte
gyűlölködve. Defying oldalt sandított Ghoulra, mintha tőle várna választ, vagy
legalább támogatást, de a fiú szemmel láthatólag kezdte élvezni a műsort, és
esze ágában nem volt megint megszólalni.
- Nem adhatok neki gyógyszert, Kobra – mondta végül Defying,
és hirtelen megint nagyon szomorúnak tűnt. – Milotikodint kapott, mielőtt Korse
visszahozta a múltkor.
Kobra értetlenül nézett rá, mire folytatta.
- Ez az a nyugtató, amit Korse is szedett az első műtétje
után, valószínűleg azóta is. Nagyon erős, és lassú a felszívódása. Higítatlanul
egyenesen életveszélyes, lebéníthatja a szíved is. De ahhoz mindenképpen elég,
hogy kiüssön egy-két napra. Láttad Poisont abban a rohadt zsákban…
Egy pillanatra elhallgatott, hogy Kobra megemészthesse a
hallottakat.
- Nem ürül ki a szervezetből, viszont a legtöbb hagyományos
gyógyszerrel keverve idegméreg. Majdnem biztos, hogy ezt kapta a bátyád. Reggel
derült ki, mikor lázcsillapítót adtam neki. Majdnem meghalt, olyan görcsroham
tört rá. Az is csoda, hogy az altató nem ölte meg az éjjel… Kiszámíthatatlan,
hogyan reagálna, ha bármi mással is próbálkoznánk. Érted?
Kobra mondani akart valamit, de végül csak nem jött ki hang
a torkán. Defying lassan folytatta, de már kerülte a tekintetét.
- És akkor még ott vannak a sebei is, Kobra. Három vágás, és
egy szúrt seb… Marha nagy mázlija volt, hogy csak az a bicska volt Bungler
kezében, mert ha hosszabb az a rohadt penge, kifolynak a belei. Így is rossz
helyen találta el, akárhányszor kötöztem át ma, mindig felszakadtak a sebei,
hiába varrtam össze kétszer is. Elég sok vért vesztett, nem bírná ki a
CalFlowig, ilyen utakon, ekkora hőségben. Képtelenség.
Csend lett egy percre. Kobra képtelen volt megszólalni.
Úristen, annyira tudta! Annyira! Nem lett volna szabad elmennie ma reggel… Itt
kellett volna maradnia! Ő Holyval enyeleg, mikor Poison gyakorlatilag…
gyakorlatilag…
Defying szánakozva nézte. Kedve lett volna megölelni, vagy
legalább vállon veregetni a fiút, de végül nem tette meg.
- Bízd Korséra – mondta halkan. – Nekik nyilván megvannak a
megfelelő gyógyszereik, hogy…
- Nem fogom a BL/I kezére adni!
- Korse chip nélkül hozta vissza ide, Kobra. Esze ágában
sincs a BL/I kezére adni őt. Szólni fog Lorainne-nek.
- Neki végképp nem adom ki!
- Nem nagyon van más választásod…
- Dehogyis nincs! Ittmarad!
Defying nem tűnt mérgesnek.
- Lad jelentette rádión, hogy megtalálták a Jaguárt –
jegyezte meg halkan. Ghoul felkapta a fejét, de Kobra csak ostobán pislogott.
Nem tudta követni a férfi gondolatmenetét.
- Csapda – vágta rá Ghoul azonnal. Defying oldalt sandított
rá, de épp csak egy pillanatra.
- Talán. Vagy Warble mégis életben van, és bujkálni
kényszerül. Bármelyik is legyen igaz, a BL/I figyeli a környéket. Tudni fogják,
hogy odébb álltunk, talán azt is, hogy Poison megsebesült. Bárki marad is itt
vele, az nem ússza meg élve. Ő maga sem. – Jelentőségteljesen nézett Kobrára,
sajnálkozva, mégis határozottan. – Mindenkinek jobb lenne, ha végre eltűnne
innen, Kobra.
Defying szája széle mosolyra rándult. Az életét tette volna
rá, hogy ez lesz a válasz…
A fiú ijedten hőkölt hátra.
- Ja… - Ghoul szemmel láthatólag még mindig nem nagyon akart
beleszólni a dologba. Bizonytalanul nézett Kobrára, aztán Defyingra, aztán
megint Kobrára…
- Hát… Tényleg csak a baj van vele…
- Na menjetek a picsába! – ugrott fel Kobra olyan hirtelen,
hogy még Defying is behúzta egy kissé a nyakát. – Nem fogom hagyni, hogy bárki
kiadja a BL/I-nek, világos?!
- Akkor találj ki jobbat!
- Lófaszt marad itt bárki is! - Most már Defying is kiabált.
Számított rá, hogy nem lesz egyszerű dolog meggyőzni Kobrát, de ez már több
volt a soknál. – Épp eléggé kikésztett már, nem fogsz még meg is dögleni
miatta!
- Mert téged se érdekelt Killjoy, mi?!
Egy pillanatra csend lett. Ghoul némi döbbenettel vegyes
kárörvendéssel nézett fel a barátjára.
- Jó – mondta Defying hűvösen. - Ha találsz olyan barmot,
aki ittmarad vele…
- A BL/I tudja, hogy Ghoul egy lépést sem tesz nélküled,
márpedig rá nekem lesz szükségem, úgyhogy jönnöd kell. Ha maradsz, csak
felhívod magatokra a figyelmet.
- Nem érdekel! – kiabálta Kobra sokadszorra.
Defying hűvösen nézett fel rá.
- Még le is lőhetem, Kobra, és akkor levan róla a gond! Csak
azért nem tettem meg eddig, mert a testvéred.
Kobra arca megrándult, de maradt még annyi önuralma, hogy
felfogja a mondatot. Mert való igaz, Defying rég nem kockáztatott ennyit
senkiért. És most nem is csak Poison sebesüléséről van szó, hanem az eddigi
briliáns teljesítményéről... A makacs, önpusztításig terjedő makacsságáról,
amivel ki akar jutni innen, a szökéseiről, a tönkretett kocsikról és halott
Killjoyokról… Squealerről. De méginkább arról, hogy ő, Kobra Kid mennyire
beszámíthatatlan, mióta gyakorlatilag semmi máson nem jár az esze, csak a
bátyján… Igen, Defying senki mástól nem tűrné el ezt… A Doki folytatta.
- Szervezd meg, ha annyira akarod. De sem Grinék, sem
Rawforce, sem Jet, sem Ghoul nem maradhat, világos?
Kobra szóra nyitotta a száját, hogy akkor mégis ki, de végül
meggondolta magát, és csak bólintott.
- Akkor takarodj ki pakolni!
Defying tüntetőleg úgy tett, mintha nem hallotta volna meg a
választ, Kobra pedig nem firtatta, hogy miért. Nem szólt többet, csak sietve
kilépett az ajtón.
Defying elgondolkozva nézett utána. Ghoul is, de hamar meg
is unta.
- Te eszednél vagy, Doki?
- Hé, én melléd álltam! – kiáltotta Ghoul önérzetesen.
- Próbáltad volna nem megtenni… - dünnyögte a Doki kedvetlenül.
Ghoul sértődötten nézett rá, de azért csak nem bírta visszafogni magát.
- De most komolyan. Ez szín tiszta baromság! A BL/I
pillanatok alatt rá fog jönni, hogy csak néhányan maradtak itt, és…
Ghoul mintha meghökkent volna egy pillanatra.
- Van fogalmad róla, mibe kerül ez?! Ki se tehetik majd a
lábukat a házból, nem hallgathatnak rádiót, nem gyújthatnak villanyt, nem lesz
semmi ellátásuk…
- És ha a BL/I be akar majd költözni?! Kocsijuk sem lesz,
hogy elmenekülhessenek!
- Minek mentél bele?! – Ghoult szemmel láthatólag egyre
jobban dühítette a dolog. – Csak mert Kobráról van szó, mi?!
Defyng nem tartotta szükségesnek, hogy válaszoljon.
- Nem, Ghoul – mondta lassan Defying. - Ezt úgy hívják, hogy
szeretet.
A dolgok néha egyszerűbbek, mint gondolnánk. Néha elég egy
szó, egy mozdulat, és megoldódik minden. Néha még ennyi sem kell, néha csak
belefárad az ember a tagadásba. És néha ott lel az ember erőt, ahol a halált
sejti. Mert néha csak a halál jelent megoldást.
Poisonnál jobban senki sem tudta ezt. Az a kétségbeesés,
amikor Mikeyt kereste, amikor egyedül bóklászott a néptelen utcákon, megszegve
minden létező szabályt, amit csak a kijárási tilalom alatt megszeghet az ember,
az a makacs, nyálkás, bűzös csomóvá rohadó szikrányi kis remény a lelkében
sosem hagyta el igazán. Nem azért, mert érezte, a testvére életben van – néha
már azt kívánta, bár tudná, hogy halott. Hogy nem szenved már. Amikor látta a
rég elhagyott városnegyedek utcáira halmozott szemét közé hányt tetemeket, vagy
a csatornákban meghúzódva a kutyák elől, rátalált a bűzösen rothadó,
patkányrágta csomókra, amik valaha emberek voltak, tényleg ezt kívánta. Bármit,
csak ezt ne… És hiába adta fel a keresést, hiába döntött úgy, élnie kell,
tennie a dolgát, még mindig elakadt a lélegzete, ha elcsípett egy mozdulatot,
egy szemvillanást az utcán, ami az öccsére emlékeztette. Ilyenkor mindig
megdobbant a szíve, és tudta, egyszerűen tudta,
hogy látja még. És minden rendben lesz. Mert Mikey jó ember, és a jó emberekkel
nem történnek visszafordíthatatlanul rossz dolgok. Soha. Ebben egészen biztos
volt. Még akkor is, amikor sorban hullottak mellette a társai, akkor is hitt
ebben. Hiszen az Ellenálláshoz sem kerül ok nélkül senki, a civilek pedig, az a
temérdek ember, aki ott jár-kel az utcán, és nem is tudja, hogy az élete annyit
sem ér, mint amire a róluk szóló statisztikákat nyomtatják, azok az emberek
sohasem tudják meg, milyen érzés valóban élni. Nem tudják, mi a jó és mi a
rossz, fogalmuk sincs, milyen az, ha döntést kell hozni, valódi döntést, olyat,
amin fontos dolgok, amin mások élete múlhat… Nem tudnak rosszul dönteni, és jól
sem. Nem lehetnek tehát sem jó, sem rossz emberek.
De Mikey jól ismerte az életet, pontosan tudta, mennyit ér,
mennyit szenved az ember minden napért, és ismerte a félelmet is, a világ
egyetlen, valódi lényegét, ami minden mást mozgat - de mégsem ölt soha embert.
És bár Poison azokban a gyötrelmes napokban milliószor is elátkozta magát,
valahol a szíve mélyén tudta, hogy ez volt az egyetlen igazán jó döntése. Hogy
nem engedte Mikeyt a fegyverek közelébe. Ezért nem adta fel sosem a reményt
igazán, hogy megtalálja. Egyszerűen meg kell találnia, mert Mikey él, élnie kell, mert ez így igazságos!
És a dolgok néha rettentő bonyolultnak és kilátástalannak
tűnnek, holott valójában kétségbeejtően egyszerűek. Néha csak annyi kell, hogy
elhallgassunk egy percre. Hogy ne akarjunk semmit, és akkor meghalljuk, amit
annyira hallani akartunk, vagy éppen soha nem akartunk hallani – amit hallanunk
kell. Néha a világ sokéves gyötrés után egyszercsak megadja magát a
véletlennek. Mert néha, még ha lehetetlennek is tűnik, ha túlságosan
egyszerűnek, valószerűtlennek, hamisnak is látszik minden, néha elég vékony a
fal… Elég vékony hozzá, hogy az ember meghallja a jólismert hangot, ahogy azt
kiáltja – De a bátyám!
Poison szívesen hitte volna, hogy álmodik, de az oldalában
lüktető fájdalom biztosította róla, hogy nagyon is ébren van. Nem hallott ugyan
minden szót az elejétől, de az az egyszerre dühös és kétségbeesett hang olyan
megkérdőjelezhetetlenül Mikey hangja volt, hogy eszébe sem jutott más. Fel sem
merült benne, hogy az egész csak színjáték, hogy megszervezték, hogy mennyire
valószerűtlen ez az egész helyzet, hogy két szobával odébb ordibál egymással
két felnőtt ember egy harmadikról, egy taburól, aki mindezt merő véletlenségből
hallja... Aztán csend lett, és Poisont villámcsapásként érte a felismerés, hogy
talán mégsem igaz az egész. Talán csak hallucinált… Rettenetesetesen gyengének
érezte magát, és zavaros volt a feje, nem is tudta volna megmondani, mi történt
vele pontosan? De aztán, ki tudja, egy perc, egy óra, egy nap múlva nyílt az
ajtó, és Kobra lépett be. Arcán még mindig ott sötétlett a harag és
kétségbeesés, de ahogy felemelte a fejét, valami furcsa, szomorú öröm csillant
a szemében..
Tett egy lépést az ágy felé, és mivel szék nem volt a
közelben, lehuppant a földre, állát az ágy szélén keresztbe font karjára
támasztva, úgy nézett föl a bátyjára. Poison állta a tekintetét. Nem, nem lehet
Mikey. Mikey jó ember. Mikey nem öl meg senkit. Mikey nem lehet itt, ő nem ezt
érdemli...
- Jól vagy? – kérdezte Kobra aggodalmasan, és óvatosan a fiú
homlokára tette a kezét. Hűvös volt, és nyirkos, és ebből Kobra tudta, hogy
nagyon lázas. – Hozok vizet…
Kobra szíve nagyot dobbant. Poison halkan ejtette a szót, de
valahogy furcsán határozottan, és le nem vette volna róla a szemét. Egyszerűen
halálra rémült még a gondolattól is, hogy megint
egyedül marad ebben az átokverte szobában, még ha csak egy
percre is. A víz várhat. Minden várhat. Kobra halványan rámosolygott, és ez
olyan ismerős volt, olyan kibírhatatlanul Mikeys… Mosolyogj, abba ne hagyd,
csak mosolyogj!
Kobra arcán egy árnyalatnyit mintha még haloványabbá vált
volna az a mosoly, tekintetében újra ott ült a leplezetlen aggodalom, de
Poisont most már nem zavarta.
- Semmi – mondta halkan. – Csak mosolyogj, Mikey. Jó? Csak
mosolyogj.
