Mikey jó másfél órán keresztül ült odakint az autóban, Frank
háza előtt, és egyre idegesebb lett. Természetesen semmiféle nesz nem szűrődött
ki az utcára, még csak a függöny sem rebbent, így aztán fogalma sem lehetett,
mi folyik odabent. Persze, azért nem aggódott, hogy félresikerül a
bocsánatkérés – nem, legföljebb ha Gerardra megint rájön a bolondóra, és a
falhoz keni Franket… Abban viszont már nem lehetett biztos, hogy Frank nem
leckézteti meg Gerardot. Franktől kitelik.
Igazából Franktől bármi kitelik, legalább is Mikey bármit kinézett volna belőle. Kész rejtély volt előtte az a fiú, egy kiszámíthatatlan gyerek, aki az egyik pillanatban elvegyülne az óvodások közt, hogy aztán a másikban képtelenül komolyan valami egetrengető megállapítást tegyen, amivel helyrebillenti a Világ egyensúlyát.
Végül nem bírta tovább. Kiszállt, hosszú léptekkel az ajtóhoz lépett, és illedelmesen csöngetett. Senki sem nyitott ajtót. Mikey megint megnyomta a csengőt.
Mikor negyedszerre is hiába tette, végképp elvesztette a türelmét, és bedörömbölt. Most már tényleg aggódott, akkor pedig egyenesen megrémült, amikor az ajtó megremegett az ökle alatt. Mikey óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt.
Na, erre aztán igazán nem vágyott! Épp elég horrofilmet látott hozzá, hogy tudja, ebből soha nem sül ki semmi jó… Óvatosan surrant át a küszöbön, mint valami tolvaj, és megtorpant egy pillanatra az előszobában. Hangokat hallott, és némi fülelés után rájött, hogy megy a tévé, de egyébként csend volt.
- Gerard – mondta, halkabban, és egy kicsit bizonytalanabbul, mint szerette volna, ezért megismételte. – Gerard!
Nem kapott választ. Jól ismerte a járást a házban, így hát óvatosan megindult a félhomályos folyosón, egyenesen a nappali felé.
Az első pillanatban maga sem tudta eldönteni, sírni szeretne inkább, vagy röhögni? Gerard ugyanis ott ült a kanapén, kissé félre biccentett fejjel, álmosan, laposakat pislogva, a csöndesen hortyogó Frankkel a vállán. És körülöttük még mindig ott hevertek az üvegek… Mikeyt egy pillanat alatt elborította a harag.
- Ti mi a francot csináltok itt?!
Gerard ijedten fordult hátra, aminek következtében Frank feje mérges horkantással eltűnt valahol a támla takarásában. Mikeyt nem érdekelte. Vészjóslóan kimért léptekkel indult meg a bátyja felé. Gerard kivörösödött szemekkel, megzavarodva meredt fel rá.
- Bo-bocs, elfeledkeztünk rólad…
- Azt vettem észre! Mi a franc ez?! - - dühödten az asztalra bökött. Gerard tétován szemmel követte a mozdulatot, és mintha elsápadt volna egy kissé.
- A-az…
- Azt hittem, tiszta vagy!
- Nem én találtam ki!
- És mit szívtatok, mi?!
- Semmit…
- Én is tudom, milyen szaga van, Gerard!
- Semmit! Esküszöm, hogy én semmit, Mikey!
Annyira kétségbeesettnek tűnt, hogy látszott rajta, mindjárt elsírja magát. Mikey megsajnálta. Végül is, lehet, hogy tényleg csak a füst csípte ki a szemét, nem?
- De ittál!
- Egy kicsit… - vallotta be Gerard nyomorultul – Tényleg csak egy kicsit! – tette hozzá gyorsan, és közben igyekezett újra ülő helyzetbe tornászni az időközben ébredező Franket, akinek ettől valamiért rettenetesen nevethetnékje támadt. Mikey idegesen megvakarta a tarkóját. Most mi a fenéhez kezdjen ezzel a két idiótával?... Pontosan tudta, mit gondolnak a fanok. Adott a labilis Gerard, és adott a hősszerelmes-legjobbarát Frank, aki kocsmáról-kocsmára járva keresi őt az esős éjszakában, hogy kirángassa a letargikus bűnbánatból, visszavigye a turnébuszhoz, és jól... Naszóval, Mikey itt már nem szokta tovább olvasni a dolgokat.
A valóság ezzel szemben az volt, hogy Frank Gerarddal karöltve járt kocsmáról kocsmára, és néha, ha eszébe jutott, eldörmögött egy „ne igyál má’ annyit, embeeer’-t, amikor még nem volt túl részeg a legminimálisabb érdemi kommunikációhoz. Aztán reggel ki tudja, hol ébredt, többnyire nem Gerard társaságában, és mikor ő, Mikey, idegesen felhívta vagy huszadszorra a reggel folyamán, hogy ugyan, hol a fenében vannak, akkor a válasza kimerült egy cseppet sem bűnbánó „fingom sincs, de kit érdekel?”-ben. Mikey ilyenkor komolyan elgondolkozott rajta, hogy mindenkinek jobb lenne Frank nélkül, de persze sohasem tette szóvá a dolgot. Az ilyen alkalmak nem voltak mindennaposak – szigorúan a hétvégékre, és a nagyobb koncertekre korlátozódtak -, és különben is kedvelte Franket. Már amikor éppen józan volt.
Most éppen nem kedvelte, már ha ez a kifejezés híven tükrözi a harag és az aggodalom keverékét, amitől az ember úgy érzi, jobb volna, ha soha az életben nem hallott volna a másikról. Nem is törődött hát tovább a fiúval, ráparancsolt Gerardra, hogy tápászkodjon föl a ványadt seggéről, és lóduljon ki a kocsihoz, mielőtt még tényleg bajba kerül. Gerard tiltakozni próbált, de Mikey nem hagyott neki alkalmat rá.
- Gyerünk!
A fiú bűnbánóan leszegett fejjel felállt, és tett egy lépést az ajtó felé, de majdnem hanyatt is esett, Frank olyan hirtelen kapott utána és csimpaszkodott belé. Vadul csillogott a szeme.
- Gel-Gelal… Én szelete… sze-szete.. Szeterele… Sz’al ne hajjá meg!
Gerard tátott szájal, ostobán bámult vissza rá. Egy pillanatra mintha az idő is megállt volna. Aztán Mikey tenyere hatalmasat csattant Frank arcán. A fiú úgy zuhant vissza a kanapéra, mint a zsák. Gerard felhördült, és mérgesen szóra nyitotta a száját, de Mikey úgy nézett rá, hogy inkább gyorsan be is csukta.
- Kifelé!
- Ez akkor sem…
- Mondom kifelé! Elegem van belőletek! – vágott közbe Mikey, és figyelmeztetően az ajtó felé lökte a bátyját. Gerard valószínűleg nem állt elég biztosan a lábán, hogy ellenálljon, mert végül engedelmeskedett, és dohogva hagyta, hogy az öccse kitessékelje az ajtót. Még a cipőjét sem köthette be, épp csak belebújt.
Mikey beültette az autóba, és ráparancsolt, hogy ne merészeljen elmozdulni a helyéről, aztán visszacsörtetett a házba. Egy kicsit máris bánta, hogy úgy elragadtatta magát az imént, de megnyugtatta valamelyest a gondolat, hogy Frank úgysem fog emlékezni rá. Sosem emlékszik ilyenkor. Gerard meg… hát, ő csak nem árulja már be a saját öccsét…
Ez meglehetősen megalapozott feltételezésnek bizonyult, ugyanis Frank úgy hevert a kanapén, arcán bamba mosollyal, ahogy az imént rázuhant, és aludt, mint a tej. Mikey megkönnyebbült egy kissé. Még csak az kéne, hogy komolyan beverje a fejét, aztán amnéziás legyen, vagy mi… Gyorsan felhívta Jamiát, hogy jöjjön Frank házához, amilyen gyorsan csak tud, aztán tanácstalanul körbepillantott a szobában. Jó lenne rendet rakni…
- A francba is már…
Tudhatta volna, hogy Frankkel sincsen minden rendben. Tudnia kellett volna!
Kedve lett volna egyszerre felhajtani az összes megmaradt sört és viszkit, de persze nem tette meg. Egy, mert nem éri meg, kettő, mert annyira azért nem akart kiszúrni Jamiával, hogy három nagyra nőtt csecsemőt kelljen pesztrálnia, három, volt még annyi önuralma, hogy gyógyszerre ne igyon…
A gyógyszer.
Tulajdonképpen szemétség volt tőle, hogy úgy kiakadt Gerardra, mikor ő sem jobb nála. Hiába mondogatta magának, ezek csak nyugtatók – pontosan tudta, hogy mi a valóság. A szó ott lebegett a feje fölött, ridegen, halálosan – gyógyszerfüggő. Persze, ő nem az, ez csak néhány ártatlan nyugtató, bárki szedheti, ha kicsit… felborul az élete. Segít. Erre találták ki, nem igaz?... Csak nem szabad túlzásba vinni, ennyi a dolog titka. Mert ő, ő ugyebár tud mértéket tartani, nem úgy, mint Gerard, a…
A francba az egésszel!
Idegesen kotorta ki a zsebéből a tablettákat rejtő kis fóliákat. A dobozt rég eldobta, nehogy véletlenül valaki megtalálja, miközben egészen remek magyarázatot talált ki magának, miért akarja eltitkolni a dolgot. Természetesen azért, hogy ne aggódjanak érte. Semmi másért. Természetesen. Hiszen most az a fontos, hogy Gerard rendben legyen, és ehhez szüksége lesz az öccsére. Nem hagyhatja el magát. Természetesen. Ilyen egyszerű ez…
Épp csak egy pillantást vetett a tenyerébe csusszanó két fehér kis korongra, aztán rutinos mozdulattal bekapta mindkettőt. Ivott rá egy korty sört, abból még csak nem lehet baj – a világ minden kincséért sem ment volna ki a konyhába vízért -, és máris jobban érzete magát. Persze, ő is tudta, hogy ez csak a placebo-hatás, elvégre is a gyógyszer jó, ha egy fél óra múlva kezd majd csak hatni, és ilyenkor el is gondolkozott rajta, mi értelme az egésznek? Ennyi erővel kockacukrot is szopogathatna… De hát ez most mindegy volt. Haza kell vinnie Gerardot, ehhez pedig észnél kell lennie. És meg kell várnia Jamiát…
Marhajó, itt ez a két idióta, az egyik teljesen kiütve, a másik még ki se jött az elvonóról, és…
Ebben a pillanatban éles dudaszó hasított a levegőbe, aztán mégegy, és mégegy, és mégegy… Mikey magában szitkozódva, döngő léptekkel indult ki az ajtó felé, egyenesen az Audihoz.
- Befejeznéd?
- Menjünk már!
- Jamia mindjárt itt lesz.
Gerard durcásan összeszorította száját, és erőből újra a dudára vágott. Újra, és újra, és újra… Mikey reménytelenül sóhajtott.
- Ha megígéred, hogy abbahagyod, bekapcsolom neked a rádiót, rendben?...
Gerard ostobán bámult rá még egy pillanatig, aztán felderült a képe. Bólintott. Mikey pedig a hetek óta túlórázó idegápolók kimerültségével az arcán tényleg bekapcsolta neki a rádiót.
Meg sem lepődött rajta, hogy mire vége lett a Red Dirth Road-nak, Gerard elaludt.
Arra ébredt, hogy valaki finoman a nyakát csókolgatja. Egy percig még lehunyt szemmel élvezte a selymes érintést, orrában érezte a kókuszos tusfürdő illatát, és arra gondolt, mennyire kibírhatatlanul fáj a segge.
- Ébresztő, kicsim.
Jamia halk hangjában furcsa törődés csengett. Frank felmordult, és kinyitotta a szemét, de azonnal meg is bánta. Még meg se mozdult, máris forgott vele a világ, hogy beleszédült.
- Picsába…
- Neked is jó reggelt.
Frank megpróbált a mellé huppanó Jamiára koncentrálni, és ez némi hunyorgás után sikerült is neki.
- Hogy vagy, édes? – kérdezte a lány még mindig valószerűtlenül halkan.
- Szarul.
Jamia kuncogott.
- Nem csodálom.
Frank nehézkesen felült a kanapén, és körbenézett a tegnap esti buli romjain.
- Hol van Gerard?
- Mikey hazavitte.
- Aha… Legalább megdugott?
Jamia megint kuncogott.
- Túl sokat vagy összezárva a fanjaiddal.
- Akkor miért fáj a seggem?
- Mert egész nap alatta volt a távirányító – jelentette ki a lány már majdnem szigorúan, aztán nagyon szomorúan nézett rá. – Miért kellett ez, Frank?
- Mi?
- Ez. – Jamia jelentőségteljesen körbenézett a szobában, aztán tekintete újra Franken állapodott meg. – Majdnem egy egész napot voltál kiütve. Már Gerard is tiszta idegbeteg volt, négyszer is hívott.
Frank válasz helyett csak érhetetlenül mormogott valamit az orra alatt. Jamia le nem vette volna róla a szemét.
- Azt hittem, ezen már túl vagyunk.
- Min? – vágta rá Frank ártatlanul. Még nem volt elég tiszta hozzá a feje, hogy gondolkodni tudjon.
- Nem akarom, hogy végképp eltűnj a süllyesztőben, Frank…
- Hé, nem én voltam elvonón!
Jamia szemöldöke felszaladt.
- De csak mert azt mondtam, vagy leállsz, vagy elhagylak.
Csend. Frank morcosan összeszorította a száját.
- De most komolyan, édes. Minek kellett ezt? Felőlem aztán szívhatsz amennyit akarsz, te is tudod, csak ne keverd semmivel.
Az igazat megvallva Jamia nem várt választ. Rég megszokta már Frank, az imádott és körülrajongott Frank túlkapásait, és egy életre felkészítette magát, hogy megvédje az őrültebbnél őrültebb húzásaitól. Pontosan tudta, hogy mivel hathat rá. Szeretettel, szép szóval, és türelemmel, legfőképpen türelemmel, ahogy az minden ötévessel szemben elvárható… Bár Frank néha ötévesnek sem tűnt.
Most azonban nem látszott rajta megbánás, inkább csak valami különös, a természetétől oly idegen fájdalom csillant a szemében, ahogy felnézett a barátnőjére.
- Figyelj, Jam, ez most tényleg hosszú lenne…
Igazából Franktől bármi kitelik, legalább is Mikey bármit kinézett volna belőle. Kész rejtély volt előtte az a fiú, egy kiszámíthatatlan gyerek, aki az egyik pillanatban elvegyülne az óvodások közt, hogy aztán a másikban képtelenül komolyan valami egetrengető megállapítást tegyen, amivel helyrebillenti a Világ egyensúlyát.
Végül nem bírta tovább. Kiszállt, hosszú léptekkel az ajtóhoz lépett, és illedelmesen csöngetett. Senki sem nyitott ajtót. Mikey megint megnyomta a csengőt.
Mikor negyedszerre is hiába tette, végképp elvesztette a türelmét, és bedörömbölt. Most már tényleg aggódott, akkor pedig egyenesen megrémült, amikor az ajtó megremegett az ökle alatt. Mikey óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt.
Na, erre aztán igazán nem vágyott! Épp elég horrofilmet látott hozzá, hogy tudja, ebből soha nem sül ki semmi jó… Óvatosan surrant át a küszöbön, mint valami tolvaj, és megtorpant egy pillanatra az előszobában. Hangokat hallott, és némi fülelés után rájött, hogy megy a tévé, de egyébként csend volt.
- Gerard – mondta, halkabban, és egy kicsit bizonytalanabbul, mint szerette volna, ezért megismételte. – Gerard!
Nem kapott választ. Jól ismerte a járást a házban, így hát óvatosan megindult a félhomályos folyosón, egyenesen a nappali felé.
Az első pillanatban maga sem tudta eldönteni, sírni szeretne inkább, vagy röhögni? Gerard ugyanis ott ült a kanapén, kissé félre biccentett fejjel, álmosan, laposakat pislogva, a csöndesen hortyogó Frankkel a vállán. És körülöttük még mindig ott hevertek az üvegek… Mikeyt egy pillanat alatt elborította a harag.
- Ti mi a francot csináltok itt?!
Gerard ijedten fordult hátra, aminek következtében Frank feje mérges horkantással eltűnt valahol a támla takarásában. Mikeyt nem érdekelte. Vészjóslóan kimért léptekkel indult meg a bátyja felé. Gerard kivörösödött szemekkel, megzavarodva meredt fel rá.
- Bo-bocs, elfeledkeztünk rólad…
- Azt vettem észre! Mi a franc ez?! - - dühödten az asztalra bökött. Gerard tétován szemmel követte a mozdulatot, és mintha elsápadt volna egy kissé.
- A-az…
- Azt hittem, tiszta vagy!
- Nem én találtam ki!
- És mit szívtatok, mi?!
- Semmit…
- Én is tudom, milyen szaga van, Gerard!
- Semmit! Esküszöm, hogy én semmit, Mikey!
Annyira kétségbeesettnek tűnt, hogy látszott rajta, mindjárt elsírja magát. Mikey megsajnálta. Végül is, lehet, hogy tényleg csak a füst csípte ki a szemét, nem?
- De ittál!
- Egy kicsit… - vallotta be Gerard nyomorultul – Tényleg csak egy kicsit! – tette hozzá gyorsan, és közben igyekezett újra ülő helyzetbe tornászni az időközben ébredező Franket, akinek ettől valamiért rettenetesen nevethetnékje támadt. Mikey idegesen megvakarta a tarkóját. Most mi a fenéhez kezdjen ezzel a két idiótával?... Pontosan tudta, mit gondolnak a fanok. Adott a labilis Gerard, és adott a hősszerelmes-legjobbarát Frank, aki kocsmáról-kocsmára járva keresi őt az esős éjszakában, hogy kirángassa a letargikus bűnbánatból, visszavigye a turnébuszhoz, és jól... Naszóval, Mikey itt már nem szokta tovább olvasni a dolgokat.
A valóság ezzel szemben az volt, hogy Frank Gerarddal karöltve járt kocsmáról kocsmára, és néha, ha eszébe jutott, eldörmögött egy „ne igyál má’ annyit, embeeer’-t, amikor még nem volt túl részeg a legminimálisabb érdemi kommunikációhoz. Aztán reggel ki tudja, hol ébredt, többnyire nem Gerard társaságában, és mikor ő, Mikey, idegesen felhívta vagy huszadszorra a reggel folyamán, hogy ugyan, hol a fenében vannak, akkor a válasza kimerült egy cseppet sem bűnbánó „fingom sincs, de kit érdekel?”-ben. Mikey ilyenkor komolyan elgondolkozott rajta, hogy mindenkinek jobb lenne Frank nélkül, de persze sohasem tette szóvá a dolgot. Az ilyen alkalmak nem voltak mindennaposak – szigorúan a hétvégékre, és a nagyobb koncertekre korlátozódtak -, és különben is kedvelte Franket. Már amikor éppen józan volt.
Most éppen nem kedvelte, már ha ez a kifejezés híven tükrözi a harag és az aggodalom keverékét, amitől az ember úgy érzi, jobb volna, ha soha az életben nem hallott volna a másikról. Nem is törődött hát tovább a fiúval, ráparancsolt Gerardra, hogy tápászkodjon föl a ványadt seggéről, és lóduljon ki a kocsihoz, mielőtt még tényleg bajba kerül. Gerard tiltakozni próbált, de Mikey nem hagyott neki alkalmat rá.
- Gyerünk!
A fiú bűnbánóan leszegett fejjel felállt, és tett egy lépést az ajtó felé, de majdnem hanyatt is esett, Frank olyan hirtelen kapott utána és csimpaszkodott belé. Vadul csillogott a szeme.
- Gel-Gelal… Én szelete… sze-szete.. Szeterele… Sz’al ne hajjá meg!
Gerard tátott szájal, ostobán bámult vissza rá. Egy pillanatra mintha az idő is megállt volna. Aztán Mikey tenyere hatalmasat csattant Frank arcán. A fiú úgy zuhant vissza a kanapéra, mint a zsák. Gerard felhördült, és mérgesen szóra nyitotta a száját, de Mikey úgy nézett rá, hogy inkább gyorsan be is csukta.
- Kifelé!
- Ez akkor sem…
- Mondom kifelé! Elegem van belőletek! – vágott közbe Mikey, és figyelmeztetően az ajtó felé lökte a bátyját. Gerard valószínűleg nem állt elég biztosan a lábán, hogy ellenálljon, mert végül engedelmeskedett, és dohogva hagyta, hogy az öccse kitessékelje az ajtót. Még a cipőjét sem köthette be, épp csak belebújt.
Mikey beültette az autóba, és ráparancsolt, hogy ne merészeljen elmozdulni a helyéről, aztán visszacsörtetett a házba. Egy kicsit máris bánta, hogy úgy elragadtatta magát az imént, de megnyugtatta valamelyest a gondolat, hogy Frank úgysem fog emlékezni rá. Sosem emlékszik ilyenkor. Gerard meg… hát, ő csak nem árulja már be a saját öccsét…
Ez meglehetősen megalapozott feltételezésnek bizonyult, ugyanis Frank úgy hevert a kanapén, arcán bamba mosollyal, ahogy az imént rázuhant, és aludt, mint a tej. Mikey megkönnyebbült egy kissé. Még csak az kéne, hogy komolyan beverje a fejét, aztán amnéziás legyen, vagy mi… Gyorsan felhívta Jamiát, hogy jöjjön Frank házához, amilyen gyorsan csak tud, aztán tanácstalanul körbepillantott a szobában. Jó lenne rendet rakni…
- A francba is már…
Tudhatta volna, hogy Frankkel sincsen minden rendben. Tudnia kellett volna!
Kedve lett volna egyszerre felhajtani az összes megmaradt sört és viszkit, de persze nem tette meg. Egy, mert nem éri meg, kettő, mert annyira azért nem akart kiszúrni Jamiával, hogy három nagyra nőtt csecsemőt kelljen pesztrálnia, három, volt még annyi önuralma, hogy gyógyszerre ne igyon…
A gyógyszer.
Tulajdonképpen szemétség volt tőle, hogy úgy kiakadt Gerardra, mikor ő sem jobb nála. Hiába mondogatta magának, ezek csak nyugtatók – pontosan tudta, hogy mi a valóság. A szó ott lebegett a feje fölött, ridegen, halálosan – gyógyszerfüggő. Persze, ő nem az, ez csak néhány ártatlan nyugtató, bárki szedheti, ha kicsit… felborul az élete. Segít. Erre találták ki, nem igaz?... Csak nem szabad túlzásba vinni, ennyi a dolog titka. Mert ő, ő ugyebár tud mértéket tartani, nem úgy, mint Gerard, a…
A francba az egésszel!
Idegesen kotorta ki a zsebéből a tablettákat rejtő kis fóliákat. A dobozt rég eldobta, nehogy véletlenül valaki megtalálja, miközben egészen remek magyarázatot talált ki magának, miért akarja eltitkolni a dolgot. Természetesen azért, hogy ne aggódjanak érte. Semmi másért. Természetesen. Hiszen most az a fontos, hogy Gerard rendben legyen, és ehhez szüksége lesz az öccsére. Nem hagyhatja el magát. Természetesen. Ilyen egyszerű ez…
Épp csak egy pillantást vetett a tenyerébe csusszanó két fehér kis korongra, aztán rutinos mozdulattal bekapta mindkettőt. Ivott rá egy korty sört, abból még csak nem lehet baj – a világ minden kincséért sem ment volna ki a konyhába vízért -, és máris jobban érzete magát. Persze, ő is tudta, hogy ez csak a placebo-hatás, elvégre is a gyógyszer jó, ha egy fél óra múlva kezd majd csak hatni, és ilyenkor el is gondolkozott rajta, mi értelme az egésznek? Ennyi erővel kockacukrot is szopogathatna… De hát ez most mindegy volt. Haza kell vinnie Gerardot, ehhez pedig észnél kell lennie. És meg kell várnia Jamiát…
Marhajó, itt ez a két idióta, az egyik teljesen kiütve, a másik még ki se jött az elvonóról, és…
Ebben a pillanatban éles dudaszó hasított a levegőbe, aztán mégegy, és mégegy, és mégegy… Mikey magában szitkozódva, döngő léptekkel indult ki az ajtó felé, egyenesen az Audihoz.
- Befejeznéd?
- Menjünk már!
- Jamia mindjárt itt lesz.
Gerard durcásan összeszorította száját, és erőből újra a dudára vágott. Újra, és újra, és újra… Mikey reménytelenül sóhajtott.
- Ha megígéred, hogy abbahagyod, bekapcsolom neked a rádiót, rendben?...
Gerard ostobán bámult rá még egy pillanatig, aztán felderült a képe. Bólintott. Mikey pedig a hetek óta túlórázó idegápolók kimerültségével az arcán tényleg bekapcsolta neki a rádiót.
Meg sem lepődött rajta, hogy mire vége lett a Red Dirth Road-nak, Gerard elaludt.
Arra ébredt, hogy valaki finoman a nyakát csókolgatja. Egy percig még lehunyt szemmel élvezte a selymes érintést, orrában érezte a kókuszos tusfürdő illatát, és arra gondolt, mennyire kibírhatatlanul fáj a segge.
- Ébresztő, kicsim.
Jamia halk hangjában furcsa törődés csengett. Frank felmordult, és kinyitotta a szemét, de azonnal meg is bánta. Még meg se mozdult, máris forgott vele a világ, hogy beleszédült.
- Picsába…
- Neked is jó reggelt.
Frank megpróbált a mellé huppanó Jamiára koncentrálni, és ez némi hunyorgás után sikerült is neki.
- Hogy vagy, édes? – kérdezte a lány még mindig valószerűtlenül halkan.
- Szarul.
Jamia kuncogott.
- Nem csodálom.
Frank nehézkesen felült a kanapén, és körbenézett a tegnap esti buli romjain.
- Hol van Gerard?
- Mikey hazavitte.
- Aha… Legalább megdugott?
Jamia megint kuncogott.
- Túl sokat vagy összezárva a fanjaiddal.
- Akkor miért fáj a seggem?
- Mert egész nap alatta volt a távirányító – jelentette ki a lány már majdnem szigorúan, aztán nagyon szomorúan nézett rá. – Miért kellett ez, Frank?
- Mi?
- Ez. – Jamia jelentőségteljesen körbenézett a szobában, aztán tekintete újra Franken állapodott meg. – Majdnem egy egész napot voltál kiütve. Már Gerard is tiszta idegbeteg volt, négyszer is hívott.
Frank válasz helyett csak érhetetlenül mormogott valamit az orra alatt. Jamia le nem vette volna róla a szemét.
- Azt hittem, ezen már túl vagyunk.
- Min? – vágta rá Frank ártatlanul. Még nem volt elég tiszta hozzá a feje, hogy gondolkodni tudjon.
- Nem akarom, hogy végképp eltűnj a süllyesztőben, Frank…
- Hé, nem én voltam elvonón!
Jamia szemöldöke felszaladt.
- De csak mert azt mondtam, vagy leállsz, vagy elhagylak.
Csend. Frank morcosan összeszorította a száját.
- De most komolyan, édes. Minek kellett ezt? Felőlem aztán szívhatsz amennyit akarsz, te is tudod, csak ne keverd semmivel.
Az igazat megvallva Jamia nem várt választ. Rég megszokta már Frank, az imádott és körülrajongott Frank túlkapásait, és egy életre felkészítette magát, hogy megvédje az őrültebbnél őrültebb húzásaitól. Pontosan tudta, hogy mivel hathat rá. Szeretettel, szép szóval, és türelemmel, legfőképpen türelemmel, ahogy az minden ötévessel szemben elvárható… Bár Frank néha ötévesnek sem tűnt.
Most azonban nem látszott rajta megbánás, inkább csak valami különös, a természetétől oly idegen fájdalom csillant a szemében, ahogy felnézett a barátnőjére.
- Figyelj, Jam, ez most tényleg hosszú lenne…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése