Azt mondják, amikor az ember meghal, egy hosszú folyosón
halad a vakítóan fehér fény felé, örömmel, várakozva, és amikor célhoz ér
végre, és viszontlátja elveszített szeretteit, egyszeriben mindent megért, az
élet legapróbb titkait is. Elszáll belőle minden félelem és fájdalom, és nem
marad más, csak a mindent átható boldogság és béke.
Azt is mondják, hogy lepereg ilyenkor az ember előtt az élete, mint egy régi, elfelejtett kockákból összevágott film, csupa olyan emlék mása, amiről nem is gondolta volna, hogy fontos – talán nem is emlékezett már rá.
Gerard is tudta ezt. De ott, azokban a gyötrelmes pillanatokban, amikor elhomályosult tekintettel, minden ízében remegve küzdött a levegőért, képtelen volt gondolkozni vagy mérlegelni. Egyszerűen semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy nem. Nem! Nem akar meghalni, nem halhat meg itt és most, nem! Élnie kell! Legalább egy kicsit még, egy egészen kicsikét… Látnia kell még Lindseyt, elbúcsúzni tőle, szépen, méltósággal, látnia kell a lányát, nem halhat meg úgy, hogy nem öleli meg őt mégegyszer! De már peregtek a képek, kapkodva, értelmetlenül. Egy másodperc törtrésze erejéig felrémlett előtte Lindsey nyugodt, sötét szeme, ami ennyi év elteltével is őrizte még a titkát, és amit ő talán nem is akart megfejteni soha. Az a véget jelentette volna. Látta Banditet, az első tétova mosolyát, a pufók, halvány kis kezét, ahogy az anyja hüvelykujját szorítja, az első bizonytalan lépéseinél, aztán Mikeyt, a szőke, félszeg kis Mikeyt, amint hatalmas elszántsággal elfújja a négy darab gyertyát a vonatos tortáján, aztán a parkot az öreg tölgyfával, ami alatt régen ott állt a csonka pad, összefirkálva, piszkosan, néma tanúként hallgatva akkor is, amikor ő először csókolt meg egy lányt az aranyló levelek alatt… Felrémlett előtte az apja mindig riadt arca, a disneylani vaníliafagyi felejthetetlen íze, a szülészet fertőtlenítő és öblítőszaga, Lindsey halálosan kimerült, mégis mérhetetlenül boldog arca, ahogy magához öleli a lányát, aztán felnéz, elgyötört tekintete megtelik hitetlenkedéssel és igen, hálával, ahogy azt suttogja, Gerard, felfogtad ezt? Felfogtad?...
Éles, vakító fény, ami a megkönnyebbülés helyett csak a fájdalmat hozta magával. Gerard teste megfeszült, úgy érezte, ezernyi kést vágnak a mellkasába. A következő pillanatban érezte, hogy megfeszül a háta, ahogy valaki hátrafeszíti a kezeit, és felemeli az állát. A fény, csukott szemhéján mintha egyenesen az agyába égett volna, és Gerardnak időbe telt rájönnie, hogy az nem más, mint a nap.
Aztán hirtelen mintha szétpukkant volna körülötte valami láthatatlan buborék, tengernyi hang zúdult rá. Frank kétségbeesett kiáltása, Ray, ahogy valószínűtlenül éles hangon hadar valamit, aztán Mikey, aki újra és újra a nevén szólítja őt – de hallani vélte a fejük felett magasan elhúzó repülőgép zúgását, a termeszek motozását a homokban, a saját szívdobbanásait, az élet minden apró kis rezzenését. A félelemtől bénultan, ösztönösen nyitotta ki a szemét. Egy arc hajolt fölé, jóleső árnyékot nyújtva a gyilkos napsugarak elől. Vittoria volt az. Mindig szorosan összefogott tincsei közül elszabadult néhány, és most rakoncátlanul hullottak a szeme elé, amitől egyszerre mintha megszépült, megfiatalodott volna.
- Lassan lélegezz – mondta, és egyáltalán nem tűnt ijedtnek, de Gerard így sem fogta fel a mondatot. Újra levegő után kapott, de még mindig hiába. A következő pillanatban Vittoria egyetlen mozdulattal befogta az orrát és a száját. Gerardot soha nem érzett pánik fogta el. Meg fog halni, meg fog fulladni! Nem hallotta Mikey artikulálatlan ordítását, igazság szerint semmi mást nem hallott már, csak a vér lüktetését az ereiben. Érezte, ahogy a nő mégjobban megfeszíti a hátát.
- Lassan lélegezz – ismételte. - Egy. Kettő. Egy. Kettő…
Nem számolt túlságosan lassan, de Geraradnak így is egy örökkévalóságnak tűnt, míg a nő minden második ütemre elengedte az arcát. Néhány pillanatig még vergődött az őt szorító vékony karok közt, de egyszerűen nem maradt elég ereje megszabadulni tőlük.
- Lassan. Ne kapkodj. Egy. Kettő…
Aztán megtörtént a csoda. Egyik pillanatról a másikra újra kapott levegőt. Iszonyúan fájt, ahogy összepréselődött tüdeje megtelt az éltető oxigénnel, de legalább élt. Élt! Vittoria számolt még néhányat, de aztán erre sem volt már szükség többé, mert Gerard lassankint teljesen visszanyerte az uralmat a teste fölött. Azonnal rátört a köhögés. Vittoria csak ekkor engedte el őt.
- Úristen, jól vagy?!
Ez Frank volt, ezt Gerard még ilyen állapotban is azonnal tudta. Csak ő képes még Raynél is egy oktávval magasabb hangon visítani, ha ideges. Gerard csak azért nem röhögte szembe, mert egy, félt, hogy akkor tényleg megfulladna, kettő, olyan kegyetlenül elgyötörtnek érezte magát, mint még soha. Hát persze, Frankie, jól vagyok, soha jobban, neked is ki kéne próbálni… Még egy ilyen idióta kérdést!
De azért akart válaszolni, tényleg akart, de nem maradt rá ideje, mert hirtelen Mikey vetette magát a nyakába, mind a hatvannégy egész kilójával, és valósággal fuldoklott a zokogástól. Gerard alig tudta megtartani magát, hogy hanyatt ne zuhanjanak a homokba. Erőtlenül karolta át az öccse vállát, félig öntudatlanul abban reménykedve, hátha ezzel megnyugtatja egy kicsit, de Mikeyt ettől csak még kétségbeesetten rázta a zokogás, és úgy szorította Gerardot, hogy annak megint elakadt a lélegzete.
Senki sem szólt egy szót sem. Mikeyt soha nem látták sírni, leszámítva Rayt, amikor megmondta neki, hogy Gerard beteg, és egy másik alkalommal egy koncerten, valahol Ohioban, évekkel azelőtt. Ott álltak a színpadon, a dugig tömött arénában, egy fergeteges este kellős közepén, a reflektorok fényétől elvakítva, és hajtotta őket a vér, az ösztön, vagy talán csak a puszta kétségbeesés. Mikey ott állt a bátyja mellett, ahogy újabban mindig is tette, lábai előtt őrjöngött a tömeg, teli torokból ordította Gerarddal együtt a refrént, I am not afraid to keep on living, I am not afraid to walk this world alone, és akkor Mikeynak csöndben eleredtek a könnyei. Senki sem tudta, mi történt akkor vele, pontosabban miért pont akkor, még Gerard sem. És Mikey sem beszélt róla soha.
- Hé. – Gerard tétován, mérhetetlen szeretettel simított végig az öccse tarkóján. – Hé, semmi baj. Hallod? Semmi bajom…
Mikey azonban sírt, egyre csak sírt, és egy pillanatra sem engedte el őt. Gerard végül feladta, és elhallgatott. Felpillantott, tanácstalanul, egy kicsit talán szégyenkezve is, és tekintete Rayel találkozott. Majdnem sápadtabb volt, mint Gerard, és potyogtak a könnyei, de azért kiprésel magából el halovány mosolyt. Frank viszont nem sírt, de azért látszott rajta, hogy legszívesebben most ő lenne Mikey helyében, aztán mindenki gondoljon, amit akar! Például Vittoria…
A nő meghatározhatatlan arccal nézte a két testvért, szomorúan, és valahogy hűvösen is egyszerre. Vagy legalább is Franknek úgy tűnt, és ettől hirtelen borzasztóan érezte magát.
- Testvérek ám, nem buzik! - mondta gyorsan, mentve, ami még menthető. Ray döbbenten meredt rá, de Vittoria egy pillantásra se méltatta.
- Tudom – mondta, azzal felállt, és a lehetőségekhez képest leporolta a homokot a homokot a szoknyájáról. Frank nem volt olyan állapotban, hogy felfogja a mondatot, főleg, mert végre felbukkant Bob is, rémülten és értetlenül, de még mindig telefonnal a kezében.
- De jó, hogy jössz! – kiáltott rá Frank. Bob megtorpant.
- Mi történt?
- Majd elmondom, add a telód…
- De mi... Mikey, mi…?
- Add már ide! – Frank mérgesen kikapta a kezéből a telefont, és épp csak egy pillantást vetve a magába roskadt testvérpárra, visszaindult a benzinkúthoz, hogy senki se hallhassa a szavait. Időbe telt, mire kiigazodott a képernyőn, de aztán megtalálta a számot, és megnyomta a hívógombot. Csak kétszer csöngött ki.
- Heelóó Bob!
- Szia Lindsey.
- Frank! – Lindsey hangja most még meglepettebbnek tűnt. Már az is szokatlan volt, hogy Bob hívja, nem hogy Frank szóljon bele… - Mi van a telefonoddal?
- Hosszú… Figyelj…
Elhallgatott. Hirtelen már nem is tűnt olyan jó ötletnek ez az egész.
- Igen...?
- Semmi, szóval…
- Frank!
- Jó, hát kicsit eltévedtünk!
Csend. Aztán Lindsey belenevetett a telefonba.
- Azt meg hogy sikerült? - Frank nem vette figyelembe a kérdést.
- A busz is lerobbant.
- Értem. – Megint csend. – Gerard?
- Geraaaard…
- Valami történt vele, ha ilyen hülyeségekkel engem hívsz, Bob telefonjáról.
- Nincs térerő…
- Rosszul lett?
Frank egész megkönnyebbült, hogy nem neki kellett kimondani ezt. Közben elérte a boltot, és ellépett az ajtófélfának támaszkodó Chaylin mellett. Rá se pillantott, de a lány azért hosszan nézett utána.
- Igen, de már jól van – felelte Frank, és óvatosan hátrasandított a válla fölött a többiekre.
- Akkor add őt.
- Annyira nincs… vagyis, jól van, csak épp Mikey lóg rajta…
Mély levegőt vett.
- Figyelj, Lynn, ez így nem lesz jó. Egy nap alatt két rohama volt.
Csend.
- Értem.
- A szerelő holnapra ígérte magát, úgyhogy holnaputánnál előbb biztosan nem érünk haza. Gerardnak nem tesz jót itt a levegő, úgyhogy… keríteni kéne neki egy orvost, mire hazaérünk. Nem hiszem, hogy magától bemenne a kórházba.
- Igen. Értem. Hol vagytok most?
Frank tanácstalanul pillantott körbe, hátha megpillant valahol valami csiriviri szuvenírt, amiből kiderülne, hol is vannak tulajdonképpen, de még csak egy ártatlan kulcstartót sem látott sehol. Csak Chaylinet. Frank elemelte a fülétől a telefont, és odaszólt a lánynak.
- Bocs, de hol is vagyunk?
Chayline szemöldöke felszaladt.
- A Red Pegasusban?
- Kösz, baszd meg!
A lány kihívóan mérte végig, ajkán gonosz mosoly villant.
- Kalifornia állam még megvan?
- Kabbe!
- Neked bármit, cicukám.
Frank dühödten fordított neki hátat. Kedve lett volna alaposan megrugdosni a lányt, de végül megelégedett annyival, hogy lehuppant egy székre, a lehető legtávolabb Chayline-tól.
- Nem tudom, ez a kibaszott sivatag rosszabb, mint egy labirintus… - mondta Lindseynek. – Nincs itt semmi, csak ez a benzinkút. Valami Red Pegasus.
Lindsey kuncogott.
- Meg egy bögyös kis szöszi, mi? Ejnye, frank, két napra elengedünk titeket, és máris félredugtok…
- Ez most nem vicces, Lynn! – dünnyögte Frank mérgesen, és arra gondolt, miért van az, hogy a nők mindig ráéreznek az ilyesmire… De nem, nem fogja megcsalni Jamiát! Csakazért se! Lehalkította a hangját.
- Lindsey…
- Hm?
- Gerard. Megint rosszabbodik az állapota, igaz?
Lindsey már nem nevetett. Hallgatott egy pillanatig.
- Csak nehéz időszak ez most neki. A hozzá hasonlóan gyógyultnak nyilvánított tüdőrákosok körében jóideje nagyjából tíz százalékon stagnál az ötéves túlélési ráta. Lassan kitölti az időt. Ideges.
- De rohama volt, Lindsey! Kettő, reggel óta! Iszonyú volt, nem is…
- Erősebb, mint hinnéd, Frank, csak… csak vigyázz rá, jó?
- Persze.
- Köszönöm. Küldd már el a GPS koordinátáitokat, Bobnak biztos van net a telefonján. Holnapra ott leszek.
- Ne! Nem kell idejönnöd.
- Nem különösebben izgat, hogy mit mondasz, Frank…
- Két nap az egész, Lynn. Gerard kiakadna, ha egyszercsak felbukkansz itt… Vigyázok rá.
- Tudom, hogy vigyázol rá.
- Nem kell idejönnöd. Csak rontanál a helyzeten.
Lindsey hallgatott.
- Jó?
- Jó…
- Keríts neki egy orvost.
- Kerítek… Kösz, hogy hívtál, Frankie.
- Hülye vagy. Naná, hogy hívlak.
- Azért kösz.
- Nincs mit… Lindsey!
- Hm?
- Tényleg ne gyere ide!
Azt is mondják, hogy lepereg ilyenkor az ember előtt az élete, mint egy régi, elfelejtett kockákból összevágott film, csupa olyan emlék mása, amiről nem is gondolta volna, hogy fontos – talán nem is emlékezett már rá.
Gerard is tudta ezt. De ott, azokban a gyötrelmes pillanatokban, amikor elhomályosult tekintettel, minden ízében remegve küzdött a levegőért, képtelen volt gondolkozni vagy mérlegelni. Egyszerűen semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy nem. Nem! Nem akar meghalni, nem halhat meg itt és most, nem! Élnie kell! Legalább egy kicsit még, egy egészen kicsikét… Látnia kell még Lindseyt, elbúcsúzni tőle, szépen, méltósággal, látnia kell a lányát, nem halhat meg úgy, hogy nem öleli meg őt mégegyszer! De már peregtek a képek, kapkodva, értelmetlenül. Egy másodperc törtrésze erejéig felrémlett előtte Lindsey nyugodt, sötét szeme, ami ennyi év elteltével is őrizte még a titkát, és amit ő talán nem is akart megfejteni soha. Az a véget jelentette volna. Látta Banditet, az első tétova mosolyát, a pufók, halvány kis kezét, ahogy az anyja hüvelykujját szorítja, az első bizonytalan lépéseinél, aztán Mikeyt, a szőke, félszeg kis Mikeyt, amint hatalmas elszántsággal elfújja a négy darab gyertyát a vonatos tortáján, aztán a parkot az öreg tölgyfával, ami alatt régen ott állt a csonka pad, összefirkálva, piszkosan, néma tanúként hallgatva akkor is, amikor ő először csókolt meg egy lányt az aranyló levelek alatt… Felrémlett előtte az apja mindig riadt arca, a disneylani vaníliafagyi felejthetetlen íze, a szülészet fertőtlenítő és öblítőszaga, Lindsey halálosan kimerült, mégis mérhetetlenül boldog arca, ahogy magához öleli a lányát, aztán felnéz, elgyötört tekintete megtelik hitetlenkedéssel és igen, hálával, ahogy azt suttogja, Gerard, felfogtad ezt? Felfogtad?...
Éles, vakító fény, ami a megkönnyebbülés helyett csak a fájdalmat hozta magával. Gerard teste megfeszült, úgy érezte, ezernyi kést vágnak a mellkasába. A következő pillanatban érezte, hogy megfeszül a háta, ahogy valaki hátrafeszíti a kezeit, és felemeli az állát. A fény, csukott szemhéján mintha egyenesen az agyába égett volna, és Gerardnak időbe telt rájönnie, hogy az nem más, mint a nap.
Aztán hirtelen mintha szétpukkant volna körülötte valami láthatatlan buborék, tengernyi hang zúdult rá. Frank kétségbeesett kiáltása, Ray, ahogy valószínűtlenül éles hangon hadar valamit, aztán Mikey, aki újra és újra a nevén szólítja őt – de hallani vélte a fejük felett magasan elhúzó repülőgép zúgását, a termeszek motozását a homokban, a saját szívdobbanásait, az élet minden apró kis rezzenését. A félelemtől bénultan, ösztönösen nyitotta ki a szemét. Egy arc hajolt fölé, jóleső árnyékot nyújtva a gyilkos napsugarak elől. Vittoria volt az. Mindig szorosan összefogott tincsei közül elszabadult néhány, és most rakoncátlanul hullottak a szeme elé, amitől egyszerre mintha megszépült, megfiatalodott volna.
- Lassan lélegezz – mondta, és egyáltalán nem tűnt ijedtnek, de Gerard így sem fogta fel a mondatot. Újra levegő után kapott, de még mindig hiába. A következő pillanatban Vittoria egyetlen mozdulattal befogta az orrát és a száját. Gerardot soha nem érzett pánik fogta el. Meg fog halni, meg fog fulladni! Nem hallotta Mikey artikulálatlan ordítását, igazság szerint semmi mást nem hallott már, csak a vér lüktetését az ereiben. Érezte, ahogy a nő mégjobban megfeszíti a hátát.
- Lassan lélegezz – ismételte. - Egy. Kettő. Egy. Kettő…
Nem számolt túlságosan lassan, de Geraradnak így is egy örökkévalóságnak tűnt, míg a nő minden második ütemre elengedte az arcát. Néhány pillanatig még vergődött az őt szorító vékony karok közt, de egyszerűen nem maradt elég ereje megszabadulni tőlük.
- Lassan. Ne kapkodj. Egy. Kettő…
Aztán megtörtént a csoda. Egyik pillanatról a másikra újra kapott levegőt. Iszonyúan fájt, ahogy összepréselődött tüdeje megtelt az éltető oxigénnel, de legalább élt. Élt! Vittoria számolt még néhányat, de aztán erre sem volt már szükség többé, mert Gerard lassankint teljesen visszanyerte az uralmat a teste fölött. Azonnal rátört a köhögés. Vittoria csak ekkor engedte el őt.
- Úristen, jól vagy?!
Ez Frank volt, ezt Gerard még ilyen állapotban is azonnal tudta. Csak ő képes még Raynél is egy oktávval magasabb hangon visítani, ha ideges. Gerard csak azért nem röhögte szembe, mert egy, félt, hogy akkor tényleg megfulladna, kettő, olyan kegyetlenül elgyötörtnek érezte magát, mint még soha. Hát persze, Frankie, jól vagyok, soha jobban, neked is ki kéne próbálni… Még egy ilyen idióta kérdést!
De azért akart válaszolni, tényleg akart, de nem maradt rá ideje, mert hirtelen Mikey vetette magát a nyakába, mind a hatvannégy egész kilójával, és valósággal fuldoklott a zokogástól. Gerard alig tudta megtartani magát, hogy hanyatt ne zuhanjanak a homokba. Erőtlenül karolta át az öccse vállát, félig öntudatlanul abban reménykedve, hátha ezzel megnyugtatja egy kicsit, de Mikeyt ettől csak még kétségbeesetten rázta a zokogás, és úgy szorította Gerardot, hogy annak megint elakadt a lélegzete.
Senki sem szólt egy szót sem. Mikeyt soha nem látták sírni, leszámítva Rayt, amikor megmondta neki, hogy Gerard beteg, és egy másik alkalommal egy koncerten, valahol Ohioban, évekkel azelőtt. Ott álltak a színpadon, a dugig tömött arénában, egy fergeteges este kellős közepén, a reflektorok fényétől elvakítva, és hajtotta őket a vér, az ösztön, vagy talán csak a puszta kétségbeesés. Mikey ott állt a bátyja mellett, ahogy újabban mindig is tette, lábai előtt őrjöngött a tömeg, teli torokból ordította Gerarddal együtt a refrént, I am not afraid to keep on living, I am not afraid to walk this world alone, és akkor Mikeynak csöndben eleredtek a könnyei. Senki sem tudta, mi történt akkor vele, pontosabban miért pont akkor, még Gerard sem. És Mikey sem beszélt róla soha.
- Hé. – Gerard tétován, mérhetetlen szeretettel simított végig az öccse tarkóján. – Hé, semmi baj. Hallod? Semmi bajom…
Mikey azonban sírt, egyre csak sírt, és egy pillanatra sem engedte el őt. Gerard végül feladta, és elhallgatott. Felpillantott, tanácstalanul, egy kicsit talán szégyenkezve is, és tekintete Rayel találkozott. Majdnem sápadtabb volt, mint Gerard, és potyogtak a könnyei, de azért kiprésel magából el halovány mosolyt. Frank viszont nem sírt, de azért látszott rajta, hogy legszívesebben most ő lenne Mikey helyében, aztán mindenki gondoljon, amit akar! Például Vittoria…
A nő meghatározhatatlan arccal nézte a két testvért, szomorúan, és valahogy hűvösen is egyszerre. Vagy legalább is Franknek úgy tűnt, és ettől hirtelen borzasztóan érezte magát.
- Testvérek ám, nem buzik! - mondta gyorsan, mentve, ami még menthető. Ray döbbenten meredt rá, de Vittoria egy pillantásra se méltatta.
- Tudom – mondta, azzal felállt, és a lehetőségekhez képest leporolta a homokot a homokot a szoknyájáról. Frank nem volt olyan állapotban, hogy felfogja a mondatot, főleg, mert végre felbukkant Bob is, rémülten és értetlenül, de még mindig telefonnal a kezében.
- De jó, hogy jössz! – kiáltott rá Frank. Bob megtorpant.
- Mi történt?
- Majd elmondom, add a telód…
- De mi... Mikey, mi…?
- Add már ide! – Frank mérgesen kikapta a kezéből a telefont, és épp csak egy pillantást vetve a magába roskadt testvérpárra, visszaindult a benzinkúthoz, hogy senki se hallhassa a szavait. Időbe telt, mire kiigazodott a képernyőn, de aztán megtalálta a számot, és megnyomta a hívógombot. Csak kétszer csöngött ki.
- Heelóó Bob!
- Szia Lindsey.
- Frank! – Lindsey hangja most még meglepettebbnek tűnt. Már az is szokatlan volt, hogy Bob hívja, nem hogy Frank szóljon bele… - Mi van a telefonoddal?
- Hosszú… Figyelj…
Elhallgatott. Hirtelen már nem is tűnt olyan jó ötletnek ez az egész.
- Igen...?
- Semmi, szóval…
- Frank!
- Jó, hát kicsit eltévedtünk!
Csend. Aztán Lindsey belenevetett a telefonba.
- Azt meg hogy sikerült? - Frank nem vette figyelembe a kérdést.
- A busz is lerobbant.
- Értem. – Megint csend. – Gerard?
- Geraaaard…
- Valami történt vele, ha ilyen hülyeségekkel engem hívsz, Bob telefonjáról.
- Nincs térerő…
- Rosszul lett?
Frank egész megkönnyebbült, hogy nem neki kellett kimondani ezt. Közben elérte a boltot, és ellépett az ajtófélfának támaszkodó Chaylin mellett. Rá se pillantott, de a lány azért hosszan nézett utána.
- Igen, de már jól van – felelte Frank, és óvatosan hátrasandított a válla fölött a többiekre.
- Akkor add őt.
- Annyira nincs… vagyis, jól van, csak épp Mikey lóg rajta…
Mély levegőt vett.
- Figyelj, Lynn, ez így nem lesz jó. Egy nap alatt két rohama volt.
Csend.
- Értem.
- A szerelő holnapra ígérte magát, úgyhogy holnaputánnál előbb biztosan nem érünk haza. Gerardnak nem tesz jót itt a levegő, úgyhogy… keríteni kéne neki egy orvost, mire hazaérünk. Nem hiszem, hogy magától bemenne a kórházba.
- Igen. Értem. Hol vagytok most?
Frank tanácstalanul pillantott körbe, hátha megpillant valahol valami csiriviri szuvenírt, amiből kiderülne, hol is vannak tulajdonképpen, de még csak egy ártatlan kulcstartót sem látott sehol. Csak Chaylinet. Frank elemelte a fülétől a telefont, és odaszólt a lánynak.
- Bocs, de hol is vagyunk?
Chayline szemöldöke felszaladt.
- A Red Pegasusban?
- Kösz, baszd meg!
A lány kihívóan mérte végig, ajkán gonosz mosoly villant.
- Kalifornia állam még megvan?
- Kabbe!
- Neked bármit, cicukám.
Frank dühödten fordított neki hátat. Kedve lett volna alaposan megrugdosni a lányt, de végül megelégedett annyival, hogy lehuppant egy székre, a lehető legtávolabb Chayline-tól.
- Nem tudom, ez a kibaszott sivatag rosszabb, mint egy labirintus… - mondta Lindseynek. – Nincs itt semmi, csak ez a benzinkút. Valami Red Pegasus.
Lindsey kuncogott.
- Meg egy bögyös kis szöszi, mi? Ejnye, frank, két napra elengedünk titeket, és máris félredugtok…
- Ez most nem vicces, Lynn! – dünnyögte Frank mérgesen, és arra gondolt, miért van az, hogy a nők mindig ráéreznek az ilyesmire… De nem, nem fogja megcsalni Jamiát! Csakazért se! Lehalkította a hangját.
- Lindsey…
- Hm?
- Gerard. Megint rosszabbodik az állapota, igaz?
Lindsey már nem nevetett. Hallgatott egy pillanatig.
- Csak nehéz időszak ez most neki. A hozzá hasonlóan gyógyultnak nyilvánított tüdőrákosok körében jóideje nagyjából tíz százalékon stagnál az ötéves túlélési ráta. Lassan kitölti az időt. Ideges.
- De rohama volt, Lindsey! Kettő, reggel óta! Iszonyú volt, nem is…
- Erősebb, mint hinnéd, Frank, csak… csak vigyázz rá, jó?
- Persze.
- Köszönöm. Küldd már el a GPS koordinátáitokat, Bobnak biztos van net a telefonján. Holnapra ott leszek.
- Ne! Nem kell idejönnöd.
- Nem különösebben izgat, hogy mit mondasz, Frank…
- Két nap az egész, Lynn. Gerard kiakadna, ha egyszercsak felbukkansz itt… Vigyázok rá.
- Tudom, hogy vigyázol rá.
- Nem kell idejönnöd. Csak rontanál a helyzeten.
Lindsey hallgatott.
- Jó?
- Jó…
- Keríts neki egy orvost.
- Kerítek… Kösz, hogy hívtál, Frankie.
- Hülye vagy. Naná, hogy hívlak.
- Azért kösz.
- Nincs mit… Lindsey!
- Hm?
- Tényleg ne gyere ide!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése