Baby, can't you see? I'm callin' (DS)

Megjegyzés: A történet a Desert Song kilencedik és tizedik fejezete közt játszódik, Frank és Gerard kibékülése után.


Megöli. Egészen biztos, hogy kinyírja azt a rohadt telefont, ha nem hallgat el… Felkapja, darabokra töri, az se érdekli, ha…

Meglepő fürgeséggel könyökölt fel az ágyon, és a mellette a földön heverő mobil után kapott. Meg se nézte a számot, egyszerűen csak felvette.

- Menj már az anyádba! - Ordítani akart, de leginkább csak hörgött a telefonba, aztán maga mellé vágta a földre, és dühödten zuhant vissza a párnájára. Elfintorodott, és azonnal lehunyta a szemét. A huzatnak elég erőteljesen… nos, igen. Húgyszaga volt.

Egészen biztos volt benne, hogy nem hugyozta le a párnát, és abban is, hogy más sem tette, különben megölte volna.

Blood on my hands, hehe.

Hm. Ezzel még lehetne is kezdeni valamit… Megpróbált erre a négy szóra koncentrálni, de fektében is azonnal megfájdult a feje, úgyhogy inkább gyorsan abba is hagyta.

De azt azért jó lenne tudni, hogy akkor most mi a franc van?

Némi csöndes szitkozódást követően végül rávette magát, hogy megint kinyissa a szemét. A feje fölött fehér plafon, középen kristálylámpa, amin gyanúsan áttetsző, csipkés melltartó lóg. Király, tehát otthon van.

Feltámaszkodott az ágyon, és megtornáztatta egy kissé a nyakát. Nagy ötlet volt a nappaliba is rendszeresíteni egy ágyat, ez már biztos. A hálóban nincs ilyen nagy csillár, ott fele ennyire se mutatna jól az a melltartó… Vigyorogva oldalt fordította a fejét, de menten le is olvadt a mosoly az arcáról. A magasra púpozott takaró alól épp csak néhány szőke tincs kandikált ki, meg egy vékony, formás láb, feketére lakkozott körmökkel. Ez önmagában még nem is lett volna baj, csakhogy az a láb szőrös volt, és egészen határozottan egy férfihez tartozott.

Remek. Csodás. Pazar.

Remélhetőleg azért nem dugta meg Quinnt. Mondjuk, az is holtbiztos, hogy egyikük sem fog emlékezni rá, szóval tulajdonképpen az egész tökmindegy.

Körbenézett a szobában. Az ággyal szemben, a szoba túlvégén az egész fal egyetlen hatalmas házimozirendszer volt, tévével, hangfalakkal, mindennel, ami csak kell. Előtte négy fekete üvegasztal összetolva, a hozzájuk tartozó bőrkanapéval (meg kell lincselni a lakberendezőt, amiért rávette a fehér kanapéra! Csak mert az stílusos… Ocsmányul néz ki egy-egy ilyen este után), és más semmi. Rég megtanulta már, hogy nem érdemes más bútort betenni ide, mert csak kárt tesznek benne… Ez persze most is így volt. Ahol nem a kaja vagy a pia borult ki, ott vagy poharak hevertek szanaszét, vagy emberek, akiket most a legvadabb pornófilm sem tudott volna felverni delíriumos álmukból. Ezt onnan tudta, hogy egyszer már kipróbálta. Egyszerűen nem volt más ötlete, hogyan térítsen magához ötven embert, és rakjon ki az ajtón, mire megjönnek a takarítók, mint a teljes hangerővel sikoltozó fapinák… Végül persze a takarítóknak kellett menni, és másnap visszajönni. Naná, hogy, felárral. Tiszta ráfizetés…

Jó húszperces bambulás és elmélkedés után végül csak rászánta magát, és a telefonja után nyúlt. Legnagyobb meglepetésére nem egy, hanem kilenc nem fogadott hívása volt, és mind Gerardtól. Bert legalább négyszer nézte meg a kijelzőt, de nem tévedett. Kilenc. Gerardtól.

Mi a francot akarhat tőle Gerard Way? Mikor olyan veszett régen beszéltek már… Akkor is mindig ő kereste a fiút, és nem fordítva…

- Basszuskulcs…

Mérgesen huppant vissza az ágy szélére, és megpróbálta visszahívni Gerardot, de az háromszor is kinyomta a telefont. Bert akkor megint szitkozódott egy sort, aztán nekilátott SMS-t írni. Mint a sötét középkorban…

„Baszódj meg, Way, vedd már fel azt a rohadt telefont, ha akarsz valamit!”

Ez használt, mert mikor fél perccel később újra hívta, Gerard felvette. Bert egész megnyugodott ettől.

- Szevasz végre, baszod!

- Szia.

Elég hűvös válasz volt, így Bert rögtön megbánta a trágárságát, és egész emberi hangsúllyal folytatta.

- Jó, bocs… Mi újság?

- Semmi.

Bertnek már a nyelve hegyén volt, hogy „akkor mi a fasznak kerestél vagy ötmilliószor az éjjel?”, de végül nagy nehezen visszanyelte. A telefon furcsán sistergett a kezében, mintha fel akarna robbanni…

- Vezetsz?

- Hm?

- Mondom vezetsz, vagy mi van? Szar a vonal.

- Ja. Vezetek – felelte Gerard, majd egy pillanatnyi szünet után hozzátette. – Megyek anyámba.

Bert röhögött, és felállt az ágyról, hogy megkeresse a bakancsát. Vagy csizmáját. Vagy tornacipőjét. Vagy azt az akármit, ami előző nap a lábán volt, és amire most egyáltalán nem emlékszik, hogy levette volna. Remélte, hogy azért legalább megismeri majd.

- Bocs, ha tapló voltam az előbb, de te keltettél fel.

- Délután öt van.

- És milyen nap? – Gerard mintha kuncogott volna. Már mindent értett. Bert is elmosolyodott.

- Na komolyan, bocs. Hosszúra nyúlt a buli. Ismersz, milyen paraszt vagyok, ha felvernek, különösen, ha...

- Milyen buli?

- Á csak összejöttünk pár régi haverrel, semmi extra.

- És nekem nem is szóltál?

- Nem neked való ez – röhögött Bert, és igyekezett odébb rugdosni egy lábat az útból, mielőtt még átesne rajta. - Az ilyen szarjankókat öt perc alatt az asztal alá isszuk!

Persze, mindketten pontosan tudták, miért nem szólt senki Gerardnak. Bert ugyan egyáltalán nem értett egyet az elvonóval meg hasonlókkal – egyszer élünk, de fiatalok még addig se vagyunk! -, de nem is különösen izgatta magát a dolgon. Csináljon Gerard, amit akar, az ő élete. Ha neki ez kell…

De Gerard most csak hallgatott, ami kezdte kissé nyugtalanítani Bertet.

- Hé, ott vagy még?

- Jah, itt. Csak zöld a lámpa.

- Mi köze?... Ne, ne válaszolj! Szóval, azért nincs harag?

- Mi?

- Mondom nincs harag?

- Nincs.

Bert megkönnyebbülten kuncogott egy sort.

- Király. Akkor kinyöghetnéd végre, minek kellett felverni kora ha… este?

- Ja, semmi. Csak akartam kérdezni, jössz-e zülleni?

Bert, aki addigra már félig a kanapé alá mászott egy gyanúsan alaktalan csomó után, megdermedt egy pillanatra.

- Úgyérted…

- Csak egy ötlet volt.

- Jó, de… de nem úgy volt, hogy te nem…

- Ne gyere, ha nem akarsz! – csattant fel Gerard dühösen. Bert egy pillanat alatt elvesztette a türelmét.

- Ki se józanodtam rendesen, te versz ki az ágyból, és még neked áll feljebb, baszd meg?!

- Legalább megúszhatnál egy kiadós másnaposságot – vágta rá Gerard kajánul. Ez kétségtelenül csábító ajánlatnak tűnt. Bert kimerülten lehuppant a kanapéra, kezében a kanapé alól előhalászott papuccsal. Szőrmepapucs volt, vagy legalább is valami olyasmi, rózsaszín, és – most kapaszkodjanak meg, hölgyeim és uraim – tűsarkú. Bert lelki szemei előtt felrémlett egy sötét, barna szempár, meg valami szűk, gyanúsan babarózsaszín picsaruha, de hogy a kettő összetartozott-e, azt már képtelen lett volna megmondani. Na nem baj, remélhetőleg a csaj tudni fogja. Csak nem ment olyan messze mezítláb… Egy pillanatig még részeg értetlenséggel meredt a bolyhos papucsra, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a háta mögé hajította. Valamiért rettentően vagány dolognak érezte ezt abban a pillanatban. Az ágy felől viszont fájdalmas nyögés hallatszott. Bert riadtan fordult hátra a kanapén. Sikerült a beszélgetésre ébredező Jephat fejbe találnia… Ahá. Szóval hárman aludtak egy másfél személyes ágyon… Vigyorogva kúszott lejjebb, hogy takarja a támla.

- Meggyőztél, Way. Hol és mikor?

- Freddynél, és mondjuk… most?

Bert teli szájjal vigyorgott.

- Oké. Te fizetsz.

- Szemét.

- Akkor is te fizetsz! Egy óra múlva ott vagyok.

- Jó… Bert!

- Hm?

- Kösz.

- Van mit…

- Hogy nem kérdezel.

Bert hallgatott egy pillanatig. Igen, valóban nem kérdezett semmit, hogy ugyan mi a francért akar az elvonóról frissen szabadult Gerard Way zülleni vele, éppen vele, akiről köztudomású, hogy sokmindenhez ért, csak a mértéktartáshoz nem…

De hát ha barátot akarna magának, vagy lelkitársat, vagy mi a francot, szóval, ha csevegni akarna, akkor aligha őt hívná, mikor ott van Mikeyt. Vagy a drága Frankie, úgyis olyan jóban vannak mostanság…

- Majd kifaggatlak én, ne félj. Akkor egy óra múlva.

- Várlak – felelte Gerard, és letette. Nem köszönt el. Bert, aki tényleg részeg volt még egy kicsit, nem vette észre a hangjában a türelmetlenséget. Várlak.

Fel kéne csapni stricinek, ha akkor is ilyeneket mondanának neki, akkor valamit tényleg jól csinál! Vihogott egy sort magán, részegen, meg-megakadva, amikor elfogyott a levegő, míg sírhatnékja nem támadt. Hiába, no, nem bírja ő annyira az alkoholt, mint amennyire henceg vele… A vicces cigiről meg a többiről nem is beszélve.

Tulajdonképpen még csak az sem igaz, hogy nem tud mértéket tartani. Elvégre is, még él, nem? A rendőrség sem akartja sittre vágni, nincs tehát semmi gond. Komolyan, Gerard meg úgy beszél újabban erről az egészről, mintha az, ha néha… elengedi magát az ember, maga lenne a kárhozat! Pedig, így jobban belegondolva… kapcsolatépítésnek sem utolsó. Aligha nevezhetsz valakit a barátodnak, amíg nem hánytál vele össze néhány vadidegen vécét… Meg folyosót. Meg szemetest. Meg kanapét, virágládát, úszómedencét, hintaágyat, mosogatót, szőnyeget, a zene miatt tajtékzó szomszédot az ajtóban, meg sörrel telepakolt hűtőszekrényt… Na igen, a hűtőszekrényes eset az tényleg kellemetlen volt. Persze, csak a sör miatt, csakis amiatt. Ugyanis senki sem volt hajlandó aztán több sört inni, és az összes megmaradt…

Ezek szerint Gerard lenne a legjobb barátja?

Ezen megint röhögnie kellett, hogy eldőlt a kanapén. Megérte, mert hirtelen meglátta a legközelebbi asztal alatt a nadrágját. Hát persze, ő rugdosta oda, mert marha melege volt már úgy… hajnali öt körül, és hát boxerben ugyebár mégiscsak más a világ, úgyhogy levette, de mindig mindenki át is esett rajta, így végül nagyon okosan elrejtette… Némi vihorászás közepette előhalászta hát a farmert, és boldogan megállapította, hogy tiszta. Vagy legalább is senki sem hányta össze. Semmi kedve nem volt felcaplatni a hálóba a frissen vasalt - igen, vasalt - tizenkilenc másik (mellesleg hajszálra ugyanilyen) farmernadrágjainak egyikéért, ugyanis rémlett neki valahonnan, hogy foglalt. Egy pillanatra átvillant az agyán a szó – kéjbarlang. Aztán az is, hogy tulajdonképpen meglepően sokra emlékszik az estéből. Még arra is, hogy azért csődített ide mindenkit, mert… Nos, igen. Mert el akart felejteni mindent, különösen azt, hogy…

Jobban teszi, ha most inkább erőt vesz magán, és nagyon siet. Úgyis rég volt már szinkronban berúgva Gerarddal. Mikor is? Hónapokkal ezelőtt volt ilyen utoljára… és annak is kórház lett a vége. Alkoholmérgezés.

Hát persze.

Amiért ugyebár nyilván ő a felelős, ki más? Nyilván nem Frank, aki az egész partyt megszervezte, és aztán el se jött, neeem, hanem ő, csak mert Gerard, az az… idióta kölyök nem bírt parancsolni magának!

Márpedig ő senki helyett nem fogja számolni, hogy mit és hány pohárral (üveggel?) iszik meg egy éjszaka! Magának se számolja soha. Még a végén megszólalna a lelkiismerete… vagy éppen, hogy nem szólalna meg.

Vagy csak szimplán nem tudna elszámolni addig.

Sebesen magára varázsolta a nadrágját. Egész könnyen ment, és máris indult is az ajtó felé, hogy kerítsen magának valahonnan valami pólót is, épp csak egy pillantást vetve a takarókupac alól kikászálódó Jephara. A fiú ködös tekintettel bámult rá.

- Hány óra?

- Öt.

Mély, részeg csönd.

- De ma nincs koncertünk, ugye?

Jepha annyira nem volt még magánál, hogy megijedni sem tudott rendesen. Bert röhögött.

- És interjúnk se?

- De, és mindkettőt le is késted.

Jephának időbe telt, de végül átlátott a szitán.

- Akkor hova a francba mész?

- Gerard hívott, hogy van egy szabad éjszakája.

A fiú rámeredt, mire Bert is felfogta lassacskán, mit mondott. Megint röhögött egy sort, és rákacsintott a barátjára.

- Nyugi, édesem, én csak téged szeretleeeek…

Jepha szemében lusta, lemondó sértődöttség csillant.

- Baszd meg!

- Már megvolt, kicsim – vágta rá Bert, azzal önmaga sziporkázó humorán röhögcsélve kitámolygott az ajtón.