31. Demolition Lovers

Majdnem tizenegy óra volt, mire a Ford végre rákanyarodott a Lost Lake Kilátóhoz vezető útra. Valójában persze nem kilátó volt – a tavat még a Zónák létrejötte előtt lecsapolták, a meder azóta is üresen tátongott. Északnyugati oldalán apró kis félsziget nyúlt a vízbe, ami most leginkább csak sziklaoromnak tűnt, mert a meder fala itt egészen meredeken, szinte függőleges falban ért véget, mintha egy ponton egyszer csak beszakadt volna a föld. Ezért nevezték úgy, a Kilátó. Ide igyekezett Kobra a vadőrök és turisták által hajdanán kijárt, és azóta majdnem eltűnt út maradékán. Körülötte mindenütt ugyanaz a vigasztalan táj – az évekkel azelőtt kiszáradt és homokba dőlt fák százai, ahogy mozdulatlan, megfeketedett torzóként emlékeztetnek rá, milyen lehetett a vidék, amikor még volt víz a mélyre kúszó gyökerek számára a földben. A szárazság azonban, de főleg a Lost Lake eltűnése megpecsételte a sorsukat.

Kobrának azonban még ez sem tudta most kedvét szegni. Egy cseppet sem törődött a sírként meredező csonkokkal, és türelmesen kerülgette az útra zuhant törzseket. Izgatott volt, egy kicsit talán félt is - percek kérdése, és végre, végre láthatja Holyt!

Mi lesz, ha el sem jön?

De eljött. Ott állt a meredély szélén, hátát a piros Mustangja első ajtajának vetve, úgy figyelte, ahogy a Ford a régi parkoló murvaköveinek maradványain csikorogva megáll előtte. Kobra kiszállt, és képtelen volt elfojtani a vigyorát. Holy halványan visszamosolygott rá.

- Azt hittem, nem jössz – mondta, de a hangjában nem volt semmi rosszallás, inkább csak egy cseppnyi szomorúság.  Kobra hangosan becsapta maga mögött az ajtót.

- Megígértem, nem? – felelte vidáman. Holy nem felelt, csak mégjobban elmosolyodott. Tett néhány lépést előre, és megölelte Kobrát. Ő maga is arra számított, hogy képtelen lesz parancsolni magának, és éktelen visítással rögtön a nyakába ugrik majd, most mégis egyszerűen csak megölelte, hosszan, szorosan, egyetlen szó nélkül. Furcsa érzés volt, annyira valószerűtlen, annyira hihetetlen, annyira… idegen…

Kobra legalább olyan szorosan tartotta őt, és szemmel láthatólag egy cseppet sem zavarta, hogy a lány alig ér az álláig. Holy ugyanis mindenestül kicsi volt - alacsony és rettentően vékony, törékeny, mint egy kismadár. A háta közepéig érő, egyenes, szőke haját most is, mint általában, copfba fogta, hogy véletlenül se lógjon az arcába. Kékesszürke szemében mindig valami különös, rendíthetetlen vidámság ült, mintha tudná, hogy minden jóra fordul egyszer – holott néha már abban sem volt biztos, él-e még egyáltalán? Északon nőtt fel, Baltimore-ban, és mostanra úgy érezte, megölte a sivatag. Eltemették, minden szava, minden mozdulata, minden lélegzetvétele csak valami tévedés… Majdnem harminc éves volt, nyolc évvel idősebb Kobránál, három gyerek anyja, és mégis. Most mégis itt van, egy éve hozzáment egy kölyökhöz, viccből, heccből, azért, mert miért ne, legalább egy percre úgy látszik majd, történik vele valami, aminek van egy szikrányi kis értelme, és tessék, erre nem kiderül, hogy ez az eszelős ötlet az egyetlen, ami még tartja benne a lelket?... Pedig tulajdonképpen nem is ismerte Kobrát. Másfél hónap alatt az ember nem ismerheti meg a másikat, ráadásul egy éve nem látta, nem is beszéltek; most mégis úgy érezte, a helyükre kerültek a dolgok. Őrület, nem? Persze, egy olyan helyen, mint a Zónák, ahol nincs más csak az unalom, ahol minden nap meg akarnak ölni, máshogy működik az ismerkedés, és Holy tudta, hogy nagyon is jól ismeri a fiút. Legalább is azt a részét, amihez itt, a sivatagban valaha is köze lehet… És most annyira jó volt most vele lenni! Kibírhatatlanul jó volt érezni a teste melegét, megérinteni, egyszerűen azért, mert megtehette. Mert ő megteheti, mert valami félresiklott, mert valami végérvényesen elromlott, mert valami eszelős pillanatnak köszönhetően jogot formálhat rá – mert a felesége.

Ami persze röhej, és nagyjából annyit ér, mint egy nagy kalapnyi szar, de mégis ledöntött egy falat. Mégis ennek volt köszönhető, hogy Kobra képes volt órákon át kocsikázni, csak hogy lássa őt, és ő is képes volt áthajtani egész Arizonán, fittyet hányva a BL/I-re, és minden Killjoy-szabályra, csak azért, hogy most itt lehessen. Röhejes egy életcél, nem igaz…? De legalább cél, méghozzá nagyobb cél, mint ami a többieknek jutott; túlélni holnapig…

És volt itt mégvalami. Valami egészen mélyen gyökeredző, titkos, szinte szégyenletes dolog, amit soha nem mondott ki nyíltan senki, és amire Holy is szeretett jóindulatú mosollyal csak legyinteni, ha valaki vette a bátorságot hozzá, hogy mégis megemlítse. Valami nagyon is fontos - mit fontos, egyenesen döntő jelentőséggel bíró dolog! Ez pedig nem volt más, mint hogy nő volt. Kobra pedig férfi.

Ennek megfelelően Holy nem teljes két másodpercet szentelt az élet értelmetlenségének és kettejük lélekemelő kapcsolatának, aztán elég erőteljesen azon kezdett el gondolkozni, vajon Kaliforniában is leszoktak-e az alsónemű viseléséről? Természetesen szigorúan higiéniai  okokból, mert abba bele se mert gondolni, milyen lehet ötven fokban a farmer alatt bokszert is viselni. Minden valószínűség szerint még annál is sokkal borzalmasabb, mint műszálas tangát… Végül némi óvatos tapogatózás után arra jutott, hogy farmeren keresztül a kérdés mindörökre megválaszolatlan marad...

Már épp azon volt, hogy gyorsan és véglegesen megoldja a dolgot, miközben gyors fejszámolást végzett, hogy hány menet is fér bele egyetlen délutánba, ha még pihenni is akarnak közben néha, de Kobra megérezhette, mi jár a fejében - pontosabban hogy merre jár a keze -, mert kissé elhúzódott tőle, hogy a szemébe nézhessen.

- Jól vagy?

A kérdés persze nem az elmeállapotára vonatkozott, ahhoz túlságosan halk volt és szomorú, és ettől Holy hirtelen rettenetesen elszégyellte magát. Neki eszébe sem jutott volna megkérdezni ezt Kobrától. Hiszen itt van, megvan mind a két keze, lába, remélhetőleg mása is, és remélhetőleg az is rendesen működik… Engedelmesen hátrált egy fél lépést, és megpróbált Kobra aggodalmas tekintetére koncentrálni, hátha az eltereli a figyelmét. Még egy mosolyra is futotta tőle.

- Persze. Minden rendben.

- Nem követtek?

- Nem.

Holynak igencsak nehezére esett visszakanyarodni a valóság sivár, homokkal és BL/I-sekkel borított mezejére, de végül csak sikerült. – Észak felé kerültem, hogy éjjel át tudjam hozni a kocsit is, úgyhogy nem vettek észre.

Kobra tekintete a Mustangra tévedt. Ugyanaz a széria volt, mint amiben Bunny is végezte, csak néhány évvel fiatalabb.

- Ghoul megölne érte… - jegyezte meg szórakozottan. Holy értetlenül pislogott rá, aztán az autóra.

- Miért? Az övével mi lett?

- Felrobbant.

- Oh. – A lány mintha elgondolkozott volna egy pillanatra. – De Ghoul jól van, ugye?

- Persze – somolygott Kobra. – Ismered, mindig mindent megúszik.

Holy nem bírta ki, egyszerűen muszáj volt újra megölelnie, és nem azért, mert olyan rettenetesen odalett volna érte, hanem mert ilyen az emberi természet. Igényli a fizikai kontaktust. Ami azt illeti, a mélyreható fizikai kontaktust is, és…

- Jaj, Kobra, annyira szar ez így!

Kobra együttérzően megpaskolta a vállát.

- Tudom, kicsim… Nekem is hi… - Nem fejezhette be a mondatot, mert Holy hirtelen lábujjhegyre állt, és megcsókolta. Normál esetben sohasem tett volna ilyet, legföljebb a férjével – a valódi férjével -, félig normális esetben pedig igencsak félt volna tőle, hogy a fiú ellöki magától, esetleg le is kurvázza; de mivel negyedig, sőt, ezredig sem volt ez normális helyzet, egy pillanatig sem zavartatta magát. Egyszerűen csak megtette, mert… mert megtehette. És Kobra nem lökte el magától. De nem is viszonozta a csókot, így Holy viszonylag hamar elszakadt az ajkaitól.

- Mi bajod? – kérdezte egy kicsit idegesen. Kobra halványan, szomorúan rámosolygott.

- Tudod, hogy nem lehet.

- Nem érdekel, cseszd meg!

- Pont azt nem lehet – felelte Kobra ártatlanul, de egy fokkal határozottabb mosollyal az arcán. Holy egy pillanatig nem is tudta, mit feleljen neki, aztán végül a kuncogás mellett döntött. Néha szívből tudta utálni Kobrát, amiért annyira be akarja tartani a szabályokat. Mintha még kamasz se lett volna soha…

De hát jó. Legyen. Nem fogja lerángatni róla a nadrágot. Nem erőszak ez… És különben is.

Hosszú még a délután!

Röpke ismeretségük néhány hete alatt most először fordult elő, hogy Christopher Wonaguth komolyabban fontolóra vette Korse ügyét. Az első, és remélhetőleg utolsó alkalommal ugyanis, amikor a férfi kezdeményezte a beszélgetést, határozottan fenyegetőnek tűntek a szavai. Ami azt illeti, ő maga is… Márpedig Korse olyan ellenfélnek ígérkezett, akivel nem érdemes harcba szállni. Az túlságosan veszélyes volna.

Amennyire ugyanis Wonaguth megfigyelhette az elmúlt néhány hét alatt, úgy tűnt, mintha a környezete egyáltalán nem lenne hatással Korséra. Példának okáért ha meglepték egy-egy élesebb szóval vagy hirtelen mozdulattal, amire nem számíthatott, a teste nem reagált. Nem rándultak össze az izmai, nem gyorsult fel a légzése, és Wonaguth meg mert volna esküdni rá, hogy a szíve sem dobbant meg. Olyan volt, mintha az agya a természetes reflexek reagálásának tizedmásodpercnyi idejét is a legésszerűbb reakció kivitelezésére fordította volna. Wonaguth persze tudta, hogy ez a chipnek köszönhető – végül is, ezért találták ki az egészet – de ez mit sem változtatott a tényen, hogy Korse nem úgy viselkedett, mint a többi ember. Egyfelől tehát valóban kiszámíthatatlan volt, hiszen sem emberi természete, sem az arca, a mozdulatai nem árulták el soha, így képtelenség volt kitalálni, mi járhat a fejében. És Wonaguth még csak abban sem bízhatott, hogy egyszercsak véletlenül elszólja magát, hiszen Korse érzelmek híján képes volt hideg fejjel szisztematikusan végiggondolni a dolgokat, és nem hibázni. Másfelől viszont éppen ezért, mert észérvek, érdekek alapján döntött, zavarba ejtően kiszámítható volt minden lépése - feltéve, ha az ember tudta, mi a célja. Csakhogy Wonaguthnak erről fogalma sem volt. Márpedig ha nem ismeri a célt, nem tudhatja, mennyire jelentős, és azt sem, mennyit áldoz érte Korse? Hol vannak a határok?

Wonaguth tehát hamarosan azzal kellett, hogy szembesüljön, hogy nem csak hogy képtelen kiismerni Korsét, de hatni sem tud rá. Egyszerűen nem volt mibe kapaszkodnia, hogy fogást találjon rajta. És ha valami, akkor az ilyen dolgok nyugtalanították Wonaguthot. Az ő esetében nem hogy kényelmi vagy hatalmi kérdés volt, hogy a kezében tartja-e a dolgokat, de egyenesen létkérdés!

Szerencsére azért voltak dolgok, amiket tudott. Példának okáért azt, hogy Korse megkülönböztetett figyelmet szentel Party Poisonnak, de legfőképpen Fun Ghoulnak, akárki legyen is az az ember. Előbbinek már rég tudta az okát, vagy legalább is tisztában volt Poison személyével és szerepével, de Ghoul már nem hogy nyugtalanította, de egyenesen idegesítette. Mostanáig. Mert most már tudta, hogy Ghoultól sincs miért félnie.

Wonaguth hanyagul az ágyára hajította a kezében tartott néhány papírlapot, és önelégülten elmosolyodott magában. Eddig tartott a rejtély, nem tovább. Mindösszesen néhány nap…

Aznap éjjel, amikor Korse – reményei szerint titokban – találkozott Ghoullal, Wonaguth sem tétlenkedett. Felhívta egy – ahogy ő szokta mondani – régi barátját, és meghagyta neki, hogy tudja meg, kicsoda ez a Fun Ghoul, hogy került a Zónákba, mit akar itt, mi köze az Ellenálláshoz, és legfőképpen, hogy mi köze Korséhoz? Egyszóval derítsen ki róla mindent, méghozzá a lehető leghamarabb. Most pedig, alig egy héttel később, máris a kezében volt az eredmény, amin legszívesebben hangosan kacagott volna. Alaposan túlbecsülte Ghoult… A papírt se nagyon érte meg.

A válasz ugyanis faxon érkezett, ami ugyan egy cseppet sem volt a BL/I-hez méltó technikai felszerelés, ellenben olcsó volt, és nem fenyegetett az a veszély, hogy a Killjoyok megszerzik maguknak, és felhasználják a BL/I ellen. Legföljebb hozzávágják egy drakuloid fejéhez. Nagyobb kárt aligha okozhatnak vele… A másik nagy előnye pedig az volt, hogy Korse is ezen kapta az utasításokat, vagyis a gépet napi rendszerességgel használták, így Wonaguth okkal remélhette, hogy senkinek sem tűnik fel, hogy ő elhasznál három-négy lapot a tálcáról.

Újra a papírokra sandított. Mennyire szánalmasan egyszerű volt… és mennyire értelmetlen!

Mindent tudott Ghoulról.

A legfelső lapon, baloldalt, egy négy évvel azelőtti kép díszelgett a fiúról, mellette a legkülönfélébb személyes adatok. Ezek szerint Ghoul valódi neve Aaron Whistler, Genfben született 1999 október 7-én. Testvére nincs, anyja neve Jessmaine Fourier, apja Ian Whistler, a svájci nagykövetség megbecsült munkatársa… Wonaguth megint elmosolyodott.  Vajon mit szólna a drága Ian Whistler, ha tudná, hogy egy szem pici fiacskája milyen lelkesen irtja az embereket az amerikai kormány legnagyobb és legszigorúbban őrzött büntetőintézetében? Mindezt önként és dalolva, ahogy mondani szokás… Wonaguth ezt tartotta a legérdekesebbnek – mondhatni az egyetlen érdekességnek - Ghoullal kapcsolatban. Hogy lényegében önkéntesnek számít.

Ghoul, vagyis Aaron négy évet töltött Szudánban, alighanem milíciáról milíciára vándorolva – erről senkinek sem voltak pontosabb információi, valószínűleg Ghoulnak sem -, míg végül 2015-ben a BL/I végleg leszerelte az osztagát. Ez volt a negyedik alkalom, hogy Aaron kezéből kivették a fegyvert, és mivel előzőleg háromszor szökött vissza a sivatagba harcolni a társadalom, az Új Élet elől, a BL/I honvédelmi különítménye a rehabilitációs program helyett inkább besorozta, hogy le legyen róla a gond. Ekkoriban derítettek fényt a személyazonosságára, még ujjlenyomatot is vettek tőle, és ezért lehetséges, hogy csak néhány napba telt most előásni az aktáját. Minden szerepelt már a BL/I adatbázisában. Az is, hogy Aaron nem egészen négy hónapot töltött csak a BL/I, jobban mondva a Kormány alkalmazásában, mert bár már akkor is nehezen kezelhető, és zavarba ejtően alulképzett volt a társaihoz képest, de jól ismerte a sivatagot, így gyakorlatilag a Zónák megnyitásakor már Kaliforniába vezényelték. Ő pedig, amint meglátta a homokot, meg is szökött…

Az információáradatnak itt vége szakadt, de Wonaguth a többit már magától is kitalálta. Aaronnak valószínűleg megtetszett a szabad élet, ami annyira hasonlított a Szudánban töltött négy évre, így hát boldogan állt Killjoynak, és Fun Ghoul lett belőle. Korse pedig… Korse alighanem chip nélkül is elég kemény és határozott ember volt hozzá, hogy kivívja Ghoul abszolút hűségét, és első számú tábornokká lépjen elő a szemében, akinek vakon teljesíteni kell minden szavát. Ez az oka mindennek, ebben Wonaguth egészen biztos volt. Jól ismerte ugyanis a Ghoul-féléket, hogy mennyire a parancsok, az engedelmesség bűvkörében élnek, és mennyire nem tudnak, illetve nem akarnak túllépni ezen. Olyan volt egy kicsit, mintha tükörbe nézett volna…

Persze, ő már túllépett a parancsokon, és a saját maga parancsnokává vált, de hát nem mindenki képes felnőni a feladathoz. Ghoul nyilván nem tette meg. Ezt csak megerősíteni látszott a BL/I kötelékében töltött négy hónap alatt róla írt jelentés is.

Fokozott agresszióra hajlamos, szociális és empatikus képessége kirívóan alulfejlett. Technikailag alulképzett, intelligenciája kielégítő. Erőszakkal szembeni ingerküszöbe rendkívül alacsony, társaival nehezen jön ki. Összetett csapatmunkára alkalmatlan. Tűrőképessége jónak mondható, fizikai szükségletei szegényesek. Szélsőségesen viselkedése gyakori fenyítéssel jól kordában tartható. Megfelelő határozottsággal jól irányítható, a maximális hatékonyság érdekében folyamatos felügyeletet és egyenlőtlen bánásmódot igényel. Szigorúan tekintélyelvű nevelése szükséges.

Egyéb megjegyzés: Dipolikus személyiség, ellenállásra hajlamos. Elzárása nem javasolt. Nem motiválható.

Wonaguth elgondolkozva meredt a papírokra. Mindez sokmindent megmagyaráz, már ami Korse állítólagos árulását jelenti. Mondhatni, nem is árulás ez, mindösszesen kihasználja egy régi, megbízható besúgóját Ghoul személyében – üzletet köt, és előnyt kovácsol minden elejtett szóból. Alattomos, de hasznos eszköz ez, a profik ismérve. Ugyanakkor nyugtalanító is az egész. Ghoul nyilvánvalóan nem olyan jelentős bábu a sakktáblán, akiért Korse belemenne bármi, számára kedvezőtlen szituációba… Miért ragaszkodik hát hozzá? Mire akarja használni? És mire akarja használni Poisont, akihez még annyi köze sincs, mint Ghoulhoz? Wonaguth ezt szerette volna már nagyon tudni. Mert hiába, hogy a részletek világosak – Ghoul, Poison személye, múltja, mégsem állt össze a kép… És amíg ez így van, ő, Christopher Wonaguth jól teszi, ha bebiztosítja magát Korse ellen. Az ellen a Korse ellen, akinek nem ismeri a célját, így arról sem lehet fogalma, mekkora áldozatot hozna érte… Márpedig ez veszélyes, nagyon is veszélyes!

Az ajtóhoz lépett és hallgatózott, de odakintről semmi nesz nem szűrődött be. Egy pillanatra még a fejét is kidugta, de senki sem járt a folyosón. Wonaguth elégedetten mosolyogva húzódott vissza a szobája rejtekébe, gondosan elfordítva a kulcsot a zárban. Újabban sokat mosolygott, maga sem tudta, miért? Elvégre ez itt mégiscsak a semmi közepe… Aztán felhívta Oklandet.

Ezt persze könnyű mondani, de megtenni annál nehezebb! Először is, kell hozzá egy telefon, ami nyilván nem lehet a motel vezetékes telefonja, az ugyanis nagyjából négy éve teljesen süket. Térerő legalább ugyanennyi ideje nincs, bár Wonaguth gyanította, még régebb óta, mert alighanem már a Válság kezdetén kikapcsoltak errefelé minden telekommunikációs szolgáltatást… Viszont a BL/I vezérkarának volt annyi esze, hogy a műholdakat ne lövesse le az égből, vagyis egy zárt rendszerű, műholdas telefonnal bármikor telefonálhat az ember… Az ágyhoz lépett, és a táskája egyik eldugott zsebéből előkereste a mobilját. Legalább tíz éves volt – ó, boldog idők, amikor még egy PIN-kód is mérhetetlen biztonságérzetet adott az embernek, hol voltak még az ujjlenyomat-vizsgálatok az érintőképernyőkön! -, de Wonaguthot ez nem zavarta. A telefont pont az ilyen alkalmakra tartogatta. Jó, ha ötször vette elő eddig életében, a hosszabb küldetések előtt akkumulátort cseréltetett benne, nehogy meglepetés érje, és mindig kikapcsolt állapotban tartotta, hogy amennyire lehet, ne merítse le, így most minden további nélkül használhatta.

Kedélyesen dúdolta magában az üdvözlődallamot, aztán gondosan beütötte az ötjegyű kódot, és a mobil életre kelt. Wonaguth megint fülelt, de odakintről még mindig nem hallatszott semmi nesz. A térdére könyökölt, és tárcsázott.

Tizenhét számjegyet ütött be, csak a biztonság kedvéért – ha bárki valami csoda folytán esetleg lehallgatná a vonalat, soha rá nem fog jönni, hogy honnan hová ment a hívás, mert a kódsornak köszönhetően most négy másik telefon is működésbe lép a világ legkülönbözőbb pontjain. Várt egy kicsit, hogy biztos lehessen a dolgában, aztán megnyomta a hívógombot.

Csak kétszer csöngött ki, aztán egy kellemesen mély férfihang szólalt meg a vonal túlvégén.

- Harold Sunnister. Tessék.

- Itt nulla-tizenhét. Jelenteni valóm van.

Egy pillanatra csend lett.

- Hallgatom. – Wonaguth kényelmesen hanyatt dőlt az ágyon.

- Korséról van szó. Nem megbízható.

Gyorsan, érthetően beszélt, a lehető legkevésbé hangsúlyozva a szavakat, mintha csak egy jelentést olvasna fel.

- Személyes kapcsolatot ápol a lázadók egy csoportjával. Egyelőre nem sikerült kideríteni, mire készülnek.

- Veszteségek?

- Semmi komoly vagy indokolatlan.

Wonaguthnak hirtelen eszébe jutott, hogy megígérte Korsénak, nem tesz keresztbe neki. Kellemetlen érzés volt, mert nem szeretett hazudni. Elhallgatni dolgokat persze más…

- Egyelőre nem jelent közvetlen veszélyt, de egyértelműen visszaél a hatáskörével – darálta egyhangúan, és a Cadillacre gondolt, amit Korse gyakorlatilag Ghoulnak ajándékozott. - Kérek engedélyt szükség szerint saját hatáskörben való likvidálására.

A vonal süket volt egy pillanatig.

- Elég sokba került nekünk az az ember…

- A chip kifogástalanul működik – mondta gyorsan Wonaguth. – Korse személye okozhat némi problémát. Elképzelhető, hogy vészhelyzet alakul ki. A lázadók kiszámíthatatlanok.

Okland megint hallgatott egy pillanatig.

- Megadom az engedélyt. – Wonaguth elmosolyodott. – Vegye át tőle a parancsnokságot, a kinevezése ma éjféltől él.

Wonaguth még mindig mosolygott. Vannak emberek, akikre mindig lehet számítani, hogy azt csinálják, amit várnak tőlük…

- Elsődleges feladata felkészülni a terület tehermentesítésére, má...

- Lehetetlen. A lázadók kolóniái túlságosan távol esnek egymástól, hogy a jelenleg rendelkezésre álló egységekkel felszámolhassuk őket.

- Hány emberre lenne szükség?

- Tizszer ennyire. – vágta rá Wonaguth azonnal. – Legalább. De legfőképpen sokkal nagyobb tűzerejű fegyverekre, helikopterekre, és biztonságos utánpótlásra. Folyamatosan fosztogatják a kamionjainkat.

A vonal hirtelen megszakadt, és öt halk pittyenés hallatszott. Aztán megint Okland hangja.

- A jelentésedben egy szót sem írtál erről.

Wonaguth felült az ágyon. Jobb szerette, ha tartják magukat a hivatalos formulákhoz, könnyebben elboldogult a kötelező udvariaskodás és diplomácia útvesztőjében, mint egy hétköznapi társalgás fordulatai közt. Márpedig Okland most a magánvonalát használja...

- A Zónák rendje megköveteli a lázadók ellátását is – felelte. - Egy nagyobb haderőnek viszont biztos utánpótlás kell.

- Nem küldhetek ki ötvenezer embert a sivatagba anélkül, hogy bármi kiszivárogna. Már így is sok az engedetlen újságíró és üzletember, egyre többen keresik a kiskapukat. A rendszer omladozik.

Wonaguth feszülten figyelt.

- Elképzelhető, hogy valamivel előrébb kell hoznunk a kettes fázist. Még idén bekövetkezhet a törés.

- Az Ellenállás?

- A civilek. Az Ellenállás teszi a dolgát. De az üzleti elitnek sem ártana már a vérfrissítés. A támogatások csökkenek, már csak a Kormány igazán lojális. Egyelőre kézben tartom a dolgokat, de a Zónákban rendnek kell lenni, különben oda a legfőbb bázisunk.

- Nem tudok rendet tartani Korse támogatása nélkül. Ilyen helyzetben…

- Találj ki valamit! – Okland hangja megkeményedett, szinte fenyegetővé vált. – Nem azért fizettem érted annyit az araboknak, hogy most megfutamodj!

Wonaguth arcára kiült a szigorú közöny.

- Értettem.

- Te vállaltad el. Eredményeket akarok!

- Értettem.

- Gyorsnak kell lenned. Hamarosan szükségem lesz rád idekint is.

- Értettem.

Harmadszorra is tökéletesen kifejezéstelen hangon mondta ki a szót, amitől mintha Okland megenyhült volna egy kissé.

- Nézd, fiam... Milliószor elmondtam már ezt. Bármikor küldök mást a helyedre, ha időben kinyitod a szád.

- Tudom, apa.

- Bármikor áthelyeztetheted magad. Kaphatsz rendes munkát…

- Szeretem a munkám.

- …Tisztességeset. Fizetésért.

- Szeretem a munkám – ismételte Wonaguth.

- Akkor viszont a problémákkal együtt szeresd! Nem engedhetjük meg magunknak a kudarcot!

- Értettem.

- Korse ügyét elintézem. Új chipet fog kapni.

- Most volt műtétje.

- Lényegtelen. Túl sokat költöttünk rá ahhoz, hogy teljesen ellenünk forduljon. Azt sem engedhetem, hogy veszélyt jelentsen rád. Tartsd megfigyelés alatt, míg el nem készül számára a chip, de csak végszükség esetén öld meg. Néhány hétről van csak szó. A kinevezésedről természetesen tudomása lesz, ezért légy vele különösen óvatos. Li Wang szerint megbízható, de annak a nőnek egy szavát sem lehet elhinni.

- Értettem.

- Van még mondanivalód?

- Nincs.

- Helyes. Írásbeli jelentést nem kérek a beszélgetésünkről.

- Természetesen.

- Légy óvatos.

- Igen.

- És Chris?

- Igen?

- Remélem vittél magaddal naptejet! Tudod, hogy anyád idegbajt kap, ha megint leégsz a napon!

A napot végül a kocsiban töltötték, mert ott legalább volt némi árnyék. Holy legalább is erre hivatkozott, aztán persze első dolga volt Kobra ölébe mászni. Meglehetősen kényelmetlen helyzet volt, mert nem maradt túl sok helye a kormány miatt, de most ezzel is beérte, mert sejtette, hogy soha rá nem venné a fiút, hogy ugyan, legyen már kedves átmászni az anyósülésre… Kobra így sem tűnt túlságosan lelkesnek, pedig Holy igyekezett igazán jólnevelt kislánynak tűnni, és néhány csók erejéig nem rögtön a slicce után matatni, de Kobra még egy óra elteltével is túlságosan is határozottan lökte el magától.

- Állj már le végre!

- Most mi van megint?!

- Az van, hogy nem lehet! Te is tudod, mi a szabály…

- És az ki a szent szart érdekel?!

- Megegyeztünk.

Holy dühösen elhúzta a száját.

Két dolgot bánt egyedül az életben. Az egyik, hogy amikor másfél éve meglátta azt a hat hófehér egyenruhás, maszkos alakot az ajtójukban, képes volt kést vágni az egyikük torkába, hogy legyen ideje menekülőre fogni a dolgot, holott azt sem tudhatta biztosan, hogy tényleg értük jönnek-e? De ha így is lett volna, még akkor sem biztos, hogy ártottak volna nekik… De nem, ő képes volt magával rángatni a gyerekeit is, mert azt hitte, ezzel megmentheti őket a BL/I-től… Hát, nem sikerült! Az egésszel csak annyit ért el, hogy kivágták ide a sivatagba, és most reménykedhet, hogy nem a gyerekeken állnak bosszút az anyjuk esztelenségéért...

A másik dolog pedig, amit keservesen bánt már, hogy belement abba, hogy egyszer sem fekszik le Kobrával, amíg ki nem jutnak innen. Akkor persze jó ötletnek tűnt, izgalmasnak… Most már egyáltalán nem érezte így, ahogy egyáltalán nem érezte kielégítő magyarázatnak azt sem, hogy ez remek motiváció lehet a túlélésre. Egészen mást érzett volna most kielégítőnek… Minden porcikája remegett már az izgalomtól, és pontosan tudta, hogy Kobra is így van vele. Így kell, hogy legyen! Érezte!

Méghogy a nők kéretik magukat!

- Elvettél, úgyhogy jogom van azt csinálni veled, amit akarok! – jelentette ki alattomos, magabiztos mosollyal az arcán, de Kobra nem úgy tűnt, mint akit meggyőztek.

- Túl sokat vagy összezárva Hope-al…

Vain Hope tisztes foglalkozása finoman szólva is kurva volt, és csakis azért kötött ki a Killjoyok közt Arizonában, mert túl sokszor fordult meg bizonyos személyek ágyában, amiről nem óhajtott hallgatni. Holy gyilkos pillantást vetett Kobrára, de nem vitatkozott a megállapítással.

- Ugyan már! – mondta inkább türelmetlenül, mint mérgesen - Soha senki nem jön rá… - Jobb keze gyorsan, követelőzően siklott végig a fiú mellkasán, de Kobra sokadszorra is elkapta a csuklóját.

- Ne csináld már…

- Éppen, hogy csinálni akarom!

- Állj már le!

Holy némi kárörvendő elégedettséggel vette tudomásul, hogy Kobrának is furcsán cseng a hangja az izgalomtól.

- Nem hiszem el, hogy még mindig képes vagy ezt a szarságot hajtogatni… - jegyezte meg gonoszul, és addig fészkelődött a helyén, míg csak sikerült egész a fiú mellkasához szorulnia. Kobra azonnal megpróbálta eltolni magától, kevés sikerrel, mert Holy már számított az ellenállására.

- Mi lenne, ha inkább…

- Állj már le!

- Úgyse tudja meg senki! – sziszegte a lány közvetlenül a fülébe. Kobra megrándult, és szaporán vette a levegőt, amit a legnagyobb jóindulattal sem írhatott volna a harag számlájára.

- Elég, ha Ghoul megtudja.

- És ki a szent szart érdekel Ghoul?! – csattant fel Holy, és nagyon csúnya pillantást vetett rá, de Kobra szemfülesen kitért a tekintete elől.

- Engem, ugyanis én vagyok összezárva vele.

- Négyszáz mérföldre van innen, Kobra!

- Ne legyél olyan biztos benne – dünnyögte a fiú sötéten, és hirtelen tényleg elfogta a nyugtalanság, hogy mi van, ha Ghoul utána jött?... Csak nem… Holy dühösen szusszantott, de azért egy milliméternyit sem húzódott el tőle.

- Esküszöm, te buzi vagy, vagy mi van, hogy még ilyenkor is Ghoulon agyalsz?

- Jaj, hagyd már… - felelte Kobra fáradtan, és megint megpróbálta eltolni magától a lányt, de most sem járt sikerrel. Lehet, hogy kicsit határozottabban kéne próbálkoznia…?

Holy azonban nem hagyott időt neki az elmélkedésre. Apró, gyors csókokat nyomott a szájára, az arcára, a homlokára, hogy képtelenség volt kitérni előle.

- Akkora egy… hülye vagy, Kobra… Akkora… hülye…

Érezte, hogy Kobra minduntalan megremeg az érintésétől, de még mindig volt ereje tiltakozni. Hihetetlen…

- Holy… Hagyd már abba…

- Felejtsd el.

- Rájönnek…

- És?

- Bungler is rámászott Weenyre.

Nem kis erőfeszítésébe került kimondani a mondatot anélkül, hogy bele ne nyögött volna, mert Holy időközben megtalálta a helyét az ölében, és nekilátott kigombolnia  farmerja egy szál gombját. Erre azonban a lány megdermedt.

- Weenyre?

Kobra bólintott.

- De az csak egy kislány!

- Ezért mondom, hogy állj le. Ghoul így is tiszta idegbeteg, ha megtudja, hogy…

Holy nem figyelt rá, mit beszél. Hátrébb húzódott egy kissé, hogy lássa a fiú arcát.

- Ki az a Bungler? – kérdezte.

- Grinékkel van, nem ismered.

- De ugye nem…

- Nem, nem történt semmi. Poison időben közbelépett.

- A bátyád egy hős – jelentette ki Holy, és büszke vigyort villantott a fiúra.

- Nem a bátyám – felelte Kobra túlságosan is közömbösen. - Legalábbis őszerinte.

Holy maga is meglepődött, hogy Weeny említése milyen elképesztő mértékben hatott a libidójára. Valószínűleg azért, mondta magának, mert nőből van, és az első gondolata az volt, hogy akár az ő lányával is megeshetett volna… Talán meg is esett. Talán még rosszabb is… Minden esetre ez a röpke gondolatsor elég volt hozzá, hogy lehűtse egy kissé, és minden különösebb erőfeszítés nélkül feltegye a kérdést, amit Kobra elvárt tőle.

- Hogy érted ezt?

- Úgy, hogy nem tekint az öccsének.

- De miért? – Holy most már tényleg egy szót sem értett az egészből. A fiú hanyagul megvonta a vállát. – Nem ismer meg, vagy miért?

Kobra szomorúan megrázta a fejét.

- Azt hiszem, nem is akar.

- Már miért ne akarna?

- Kinek kell egy ilyen öcs?

Holy gyanakodva nézett rá, de végül úgy döntött, egyszerűbb tréfával elütni a dolgot.

- Kinek kell ilyen férj? – kérdezte huncutul, és mintegy mellékesen megint közelebb húzódott a fiúhoz, de az türelmetlenül elfordította a fejét.

- Ez most más…

- Mert?

Kobra kedvetlenül vállat vont, de kerülte a lány tekintetét. Amellett, hogy a jelek szerint sikerült végre lehűtenie egy kicsit Holyt, tényleg azt hitte, jó lesz végre beszélni valakivel Poisonról. Megkönnyebbülés lesz. Nos, nem volt az! Sőt, egyenesen borzasztó volt, mert annyit mesélt már Holynak Poisonról, mielőtt még a lány Arizonába ment volna, hogy lassan már ő is úgy ismerte, mintha a testvére volna. Épp csak a legfontosabb dolgot nem tudta. Azt, hogy őt, Kobrát, mennyire kínozza már ez az egész. És ezt most egy cseppet sem akaródzott elmesélni neki…

De hát ki másnak mondhatná el? Defyingnak? Mást se hallana tőle, csak hogy szedd össze magad végre! Vagy Ghoulnak? Belehalna a röhögésbe… Aztán kedélyesen főbe lőné, mint beszámíthatatlan koloncot. Kobra titkon tényleg kinézte ezt Ghoulból.

Vagy ott van Jet Star. Ő aztán igazán jó barát, tud hallgatni… De Kobra nem hallgatást akart. Főleg nem Jet Startól, aki csak azért volt jó hallgatóság, mert valójában nem érdekelte őt mások nyomora. Sohasem figyelt igazán, az együttérzése inkább csak udvarias gesztus volt, mintsem valódi törődés. És ez jó is volt így, hiszen mi sem ártalmasabb egy Killjoy számára, mintha szánakoznak rajta… Az megöli az önbecsülést és az önfegyelmet, mert szembesíti vele az embert, milyen nyomorult is valójában, milyen irtózatosan kilátástalan is a helyzete. Márpedig Kobra nem akart megint szembesülni vele, milyen pocsék testvér is ő valójában. Kis híján testvérgyilkos!

Már csak a gondolattól is összerezzent. Holy észrevette.

- De mi tudtál elkövetni ellene, ami...

- Semmit. Nem lényeg.

- Kobra!

- Lelőttem – bökte ki végre a fiú, és még mindig elmélyülten bámult ki az ablakon, csak hogy ne kelljen a lányra néznie. Keservesen megbánta már, hogy felhozta a dolgot. Holynak erről nem kéne tudnia… Arról meg főleg nem, mennyire tönkretette őt ez az egy hónap. Mennyire tönkretette Poison… Senkinek sem szabadna tudnia erről! A lány egész meghökkent egy pillanatra.

- De… Nem azt mondtad még egy órája, hogy él?

- De.

- Nem értelek… - Kobra szinte dühösen rándított egyet a vállán.

- Egyszercsak itt volt, úgy szedtük össze félholtan az út mentén. Ő meg szinte fel se kelt még az ágyból, máris azon agyalt, hogy visz ki innen. Mondtam neki, hogy eszem ágában sincs elmenni, meg különben se lehet innen kijutni, erre másnap fogta magát, leütött, és mire magamhoz tértem, már félúton voltunk a Nyolcas Kapu felé. Valamit csinálnom kellett, hogy visszahozzam…

- Szóval kiütötted a pisztollyal. – Kobra bólintott. Holy igyekezett komoly arcot vágni, vagy legalább is nem kuncogni.

- Bravó… Mikor volt ez?

- Vagy egy hónapja. Azóta kitalálta, hogy nem vagyok az öccse. Mert Mikey sosem lőtt volna rá. És tudod mit? – Hirtelen a lányra nézett. – Marhára igaza van. Mikey soha nem lett volna rá képes.

Holy mély sóhajjal magához ölelte egy percre.

- Jaj, Kobra… Annyira kölykök vagytok még…

Kobra nem felelt, de nem tűnt úgy, mint aki megsértődött. Egyszerűen csak rettentően elkeseredett volt. Holy megsajnálta.

- Be fogja látni, hogy nem volt más választásod, és…

- De lett volna – jegyezte meg Kobra szinte hűvösen. – Vele kellett volna mennem.

- Hogy meghalj? – érdeklődött Holy szkeptikusan, és elmélyülten babrált Kobra pólójának nyakával. Egy helyütt már egész foszlani kezdett az anyag.

- Lehet, hogy sikerült volna kijutnunk. – Holy felkapta a fejét.

- Ezt te se gondolod komolyan…

- Miért, te megpróbáltad? – nézett rá Kobra hirtelen. – Megpróbálta egyáltalán bárki is?

Holy nem felelt azonnal. Erre nem tudott mit mondani. Már a gondolat is iszonyatos volt, hogy talán tényleg nem próbálta meg senki. Talán nem is olyan lehetetlen… Talán nincsenek is határok, csak a tőlük való félelem tartja fenn őket… Aztán megegyezett magával, hogy ez baromság. Az lehet, hogy a Killjoyok egy ideje nem próbálkoztak már a szökéssel, de eleinte biztosan megtették.

- Kobra? Nézz rám. Hallod? – A fiú engedelmeskedett.

- A bátyád egy idióta.

- Kösz…

- Sose néz a szemedbe, igaz?

- Dehogynem.

- És nem ismer meg? Tényleg idióta… - Holy elmosolyodott, és egy pillanatig szinte lefogódottan bámult a fiú szemébe. Különös szempár volt, fekete pillák keretezte, valószerűtlenül világos kék és áttetsző, mint a tenger. Széléről sötétebb, zöldes erek futottak belé, mint a cikázó villámok. Mint a márvány…

- Állati nagy idióta – ismételte Holy valami különös örömmel a hangjában. – Gyönyörű szemed van.

- Tényleg?

- Persze. Ezért mentem hozzád!

Kobra végre elmosolyodott, és könnyedén átkarolta a lány derekát.

- Na ne mondd. Csak ezért?

- Miért, mit hittél? – nevetett Holy, és kuncogva a válla hajlatába fúrta az arcát. Kobra szinte félve ölelte magához. Még mindig furcsa érzés volt, rettenetesen idegen - annak ellenére, hogy Holy egyetlen pillanatot sem szalasztott el a nap folyamán, hogy hozzáérjen -, és mégis, valahogy… megnyugtató. Pedig alig ismerik egymást…

De hát ez kit érdekel, nem igaz?

Érezte, hogy Holy már nem nevet, sőt, mintha valahogy furcsán nyugtalan volna… Nem szólt semmit, nem is mozdult, mégis, mintha vibrált volna az egész teste. De ez már nem a vágy, nem az ösztön sürgetése volt, annál sokkal finomabb, mégis sokkal borzalmasabb… Kobra valahogy azonnal tudta, miről van szó.

- A gyerekek? – kérdezte halkan. Holy megrezzent, és mintha még szorosabban ölelte volna a nyakát.

- Nem tudom.

- Semmi hír?

- Semmi.

Furcsán tompának tetszett a hangja így, hogy Kobra vállába beszélt.

- Jól vannak, hidd el – mondta a fiú, és ettől rettentően ostobán érezte magát. De hát mi mást mondhatott volna?...

- Persze – felelte Holy kevés meggyőződéssel. – Jonas jó apa. Biztosan vigyáz rájuk.

Egy pillanatra elhallgatott.

- Én voltam rossz anya.

- Nem voltál rossz anya – felelte Kobra szelíden.

- De igen! – Holy hirtelen elengedte őt, és kissé elhúzódott tőle, hogy az arcába nézhessen. - Nem lett volna szabad hagynom, hogy elvigyék őket!

- Ugyan már, Holy. Ekkora túlerő…

- Nem érdekel! – csattant fel a lány dühösen. - Uralkodnom kellett volna magamon! Az lett volna a dolgom, hogy.. hogy…

Sírva fakadt. Kobra most már végképp nem tudta, mihez kezdjen vele. A fenébe is, soha nem sírt még egy nő se a vállán!

- Holy…

Várt egy kicsit, míg alább hagy a lány zokogása.

- Figyelj, Holy, azt tetted, amit mindenkinek kéne. Nem hagyhatjuk, hogy a BL/I…

- Kit érdekel a BL/I?! Ki a szent szart érdekel, hogy mit csinálnak azok a rohadékok, amikor a gyerekeimről van szó?!

- Akkor most miért csinálod ezt? – kérdezte Kobra értetlenül. – Ha megbántad akkor minek?

Holy őszinte kétségbeeséssel az arcán nézett vissza rá.

- Nem tudom, Kobra… Tényleg nem tudom.

Annyira kétségbeesett volt, annyira szomorú és reménytelen, hogy Kobra úgy érezte, képtelen elviselni tovább a tekintetét.

- Nem is baj – mondta halkan, és finoman magához húzta a lányt. Végülis, igaza van… Ghoul négyszáz mérföldre van innen, a holnap pedig olyan elképzelhetetlenül messze… Ki a francot érdekel, hogy mi lesz holnap? Hogy mit fog szólni Ghoul?

Holy talán meglepődött egy pillanatra, de hamar visszanyerte a lélekjelenlétét. Ujjai sebesen, mégis óvatosan siklottak végig a fiú mellkasán, egész a derekáig, aztán még lejjebb, mígnem végre kitapogatta a farmer cipzárját. Megrándult a gyomra, ahogy végigsimított a nadrág alatt feszülő hímtagon, és érezte, hogy Kobra egész testében megfeszül a mozdulattól, de nem ellenkezik. Szinte ösztönösen pillantott fel rá. A fiú szeme nyitva volt, valami furcsa, éles fény villant a szemében, amitől Holyban felderengett a kérdés – mi a francot művel ő?.. Soha életében nem csinálta még kocsiban, főleg nem ennyi idő után... Érezte, hogy Kobra keze a pólója alá csúszik, és valamiért az a képtelen gondolat ötlött fel benne, hogy mindig is kicsinek tartotta a melleit… Sebesen, vaktában rántotta meg a nadrág cipzárját, míg ajkával Kobra száját kereste, és ő maga is beleremegett a felismerésbe, hogy igaza volt, ezek tényleg nem hordanak bokszert a gatya alatt…

- Basszameg!

Kobra olyan erővel lökte le magáról, hogy Holy keresztül esett a sebváltón az anyósülésre, csúnyán bevágva a fejét a Ford ajtajába. A következő pillanatban inkább hallotta, mint látta, hogy Kobra beindítja a motort. Felháborodottan ült föl, és egy pillanatra úgy tűnt, sikerül is újra, ezúttal dühből a fiúra vetnie magát, de Kobra vadul leszorította a fejét - történetesen a combjára. Holyban egy örökkévalóságnak tűnő idő után végre megérett a megoldás. Hát, ha ennek a kreténnek ez kell… Nyelve hegyével végignyalt Kobra félig kiszabadított farkán. A fiú felhördült, és olyan erősen markolt a hajába, hogy az már fájt, úgy lökte hátrébb egy kicsit. A következő pillanatban iszonyatos csörömpöléssel betört a szélvédő, milliónyi szilánkkal terítve be mindkettejüket. Holy megrándult ijedtében, aztán majdnem lecsúszott az ülésről, amin félig már így is feküdt, mert Kobra rükvercbe rakta a sebváltót - amivel sikerült majdnem betörnie a lány orrát -, mielőtt teljes erejéből a gázra taposott.

Holynak most már esze ágában sem volt nyalakodni. Valósággal megbénította a rémület, és beletelt néhány másodpercbe, mire felfogta, hogy mi történt. Kobra még mindig a combjára szorította a fejét, és ő érezte a fölötte elsuhanó lézersugarak melegét. Még a hangjukat is hallani vélte, bár ez valójában lehetetlen volt a motor éktelen dübörgése mellett.

Iszonyúan lassan peregtek a másodpercek. Holy kétségbeesetten szorította össze a szemét, és igyekezett nem felsikítani a fájdalomtól, mert Kobra még mindig a haját tépte. De amíg tépi, amíg van erő a kezében, addig él… Hirtelen engedett a szorítás, és Holy a villámnál is gyorsabban egyenesedett fel. Azonnal Kobrára nézett. A fiú arca sápadt volt és ijedt, de legalább olyan elszánt is, ahogy félig az ülése támlájába kapaszkodva hátrafordult, hogy lássa, merre visz a régi út, mielőtt még elakadnak a homokban. Úgy tűnt, semmi baja.

- Mi a szent szar volt ez?! – csattant fel Holy, mikor végre levegőhöz jutott.

- Amiért nem dugnak a Killjoyok! – vágta rá Kobra dühösen, és alig észrevehetően a kocsi orra felé bökött a fejével. Nem volt sok értelme, mert a következő pillanatban kifarolt, úgy fordult meg az úton, újra az ajtóhoz csapva a lányt.

- Cseszd meg!

- Bocs…

Holy nem vett tudomást a válaszról. Hátrafordult az ülésen. A hátuk mögött néhány méterre egy fehér Pontiac küzdött a homokkal, szemmel láthatólag épp megfordulni készült. Holynak a szíve is kihagyott egy ütemet, amikor felfogta, hogy emellett mentek el az imént, és még mindig élnek.

- Ha utánunk jönnek, végünk – jegyezte meg Kobra szárazon. A lány ijedten pillantott rá. – Nincs sok benzin.

Holy hallgatott egy pillanatig, és meredten figyelte a Pontiacot. Az autó nem mozdult. Holy megkönnyebbülten sóhajtott. Aztán a megkönnyebbülést harag váltotta fel az arcán.

- A rohadt anyátokat!!

Kobra hitetlenkedve sandított oldalra. Holy villogó tekintettel nézett vissza rá.

- Ki akarják nyírni a Mustangomat!

A délelőtt nagyjából egészében borzalmasan telt. Senki elől nem lehetett eltitkolni, mit művelt Ghoul, és ami Defyingot illeti, nem is nagyon akarta. Viselje csak a következményeket!

Ez persze hamvába holt ötlet volt. Jet Star arcán látszott, hogy még ordítani is képes lenne vele, ha mégegyszer megpendíti előtte, hogy elküldi Ghoult. Defying ettől ugyan nem ijedt meg, de a tekintélye, és a „mert én azt mondtam!”-féle megnyilvánulásai ezúttal kevésnek bizonyultak. Végül pedig kénytelen volt még ezzel is felhagyni, amikor Jet Star kijelentette, hogy bár igaza van, és Bungler nyilván nem ezt érdemelte – de Weeny se. Poison meg pláne nem.

Ghoul ezidőtájt nagyjából ugyanezzel a gondolatvezetéssel próbálta megmagyarázni Steel Grinnek, hogy hová lett Bungler, hozzátéve, hogy tulajdonképpen még rendes is volt vele, mert egész hamar eloltotta a tüzet, és még csak nem is ásta túl mélyre. Steel Grin ezzel enyhén szólva nem értett egyet, és kis híja volt, hogy neki nem esett Ghoulnak. Ezt végül Geeboy Ferric akadályozta meg, akit nagyjából olyan természettel áldott meg a sors, hogy egy birkanyáj kellős közepén is úgy érezte magát, mintha egy vérszomjas farkasfalka fogságába került volna. De a döntő szó persze megintcsak Defying parancsa volt, miszerint fogják már be végre a mocskos pofájukat és álljanak neki pakolni, mert este költözés lesz.

A dolognak végül az lett a vége, hogy Steel Grin és az azóta szintén igencsak felpaprikázott hangulatba került Fun Ghoul négyszer verekedett össze fél óra alatt, nagyjából olyan jelentőségű dolgokon, hogy két, vagy három láda fér-e a ki az ajtón egymásra pakolva, vagy hogy melyikük menjen háttal, amíg kiviszik a hűtőt.

A pocsék hangulat aztán végképp a tetőfokára hágott, amikor Rawforce is megérkezett, egy halálosan kimerült, megalázott, és jól láthatóan szorgalmasan haldokló Fairy Hole-al, és egy őt látványosan gyűlölő Single Coyote-tal, hogy aztán Grin és Ghoul egymást túllicitálva avassák be őket az eseményekbe. Rawforce akkor a hóhérok derűs mosolyával az arcán kocsiba parancsolta Ghoult, és elvitette magát Bungler állítólagos sírjához.

A homok érintetlennek tűnt, ennek ellenére Rawforce csak akkor nyugodott meg, amikor együttes erővel végre kihantolták a sírt, és mindketten meggyőződtek róla, hogy Bungler nem volt elég ügyes, hogy eleget tegyen a Killjoyok legfontosabb szabályának. Mert Save Yourself, ugyebár…

Rawforce akkor mély sóhajjal visszatemette a gödröt, a volán mögé ült, barátságosan tarkón vágta Ghoult, amiért ilyen csúnyán elbánt egy Killjoy-al, és a dolog el volt intézve.

Mire újra a benzinkúthoz értek, Steel Grin is megnyugodott egy kissé. Legalább is nem baltával várta őket. Gyilkos tekintettel méregette ugyan Ghoult, de Rawforce elég egyértelműen úgy tűnt, mint aki helyesli a fiú tettét, így végül bele kellett törődnie, hogy Ghoul ezt is megúszta. Persze, nem is lett volna értelme a további gyűlölködésnek – Defyingot leszavazták, és Weeny is egész megkönnyebbültnek tűnt, hogy Bungler nem bánthatja többé. Poison meg… Neki aztán végképp nem volt semmi köze az egészhez, egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen. Vagy, ha Weeny szemszögéből nézzük, akkor jókor… Valahol a szíve mélyén Steel Grin is tudta, hogy csak a szerencsének köszönhetik, hogy Poison életben van. Eléggé ismerte már Bunglert, hogy tudja - tényleg képes lett volna megölni.

Ennek ellenére nem kért bocsánatot Ghoultól, amiért majdnem kiverte a fogát a nap folyamán. Ghoulnak megvolt az az üdvös szokása, hogy nemigen lehetett a nemlétező lelkébe gyalogolni. Ha pedig valakinek mégiscsak sikerült keresztbe tenni neki, akkor az akár a csillagokat is lehozhatta volna neki az égről, azzal sem ért volna semmit. Ghoul ugyanis imádott bosszút állni. Minden apróságot megtorolt, ha mást nem, egy kis gonoszkodással, egy sértő szóval, és semmit sem felejtett el soha. Igaz, ugyanilyen precízen viszonozta a jótéteményeket is, és gondosan számon tartotta, hogy mindig egyensúlyban legyen a mérleg.

Ghoul sohasem tartozott senkinek, és neki sem tartozott soha senki. Legalább is nem sokáig…

Nem lepődött meg, amikor Defying a szokásos kedvességével ráparancsolt, hogy vonszolja oda hozzá a seggét.

- Minek?

- Mert úgy sántítasz, mintha levágták volna a lábad!

Ghoul azonnal keményen a földbe csapta a lábát.

- Nem fáj!

- Befelé!

- De komolyan, nem kell összevarrni…

- Befelé!

Ghoul segélykérően pillantott a szintén a kocsiból kiszálló Rawforce-ra, de a férfi csak szúrós szemmel bólintott. Ghoul mélyet sóhajtott, és egy mártír fájdalmával az arcán vonult be a boltba. Defying nem nézett utána, kényelmesen elszívta a cigarettáját, miközben a kocsit tankoló Rawforce-t figyelte.

- Hova mész?

Rawforce felnézett rá.

- Sehova. Csak jobb, ha nem csontüres a tank.

- Az már igaz…

Defying mélyen, élvezettel szívta meg a cigarettáját.

- Mi van ezzel a Hole-al?

Rawforce borostás arcán átsuhant a méla megvetés árnyéka.

- Egy öntelt, kétszínű hólyag, és lusta, mint a föld, de zseniális lövész.

- Hm.

- Ha a nyavajgást kinevelitek belőle, még akár Killjoy is lehet.

- Kineveljük?

- Hát nem is én!

- Ghoul utálja.

- Ghoul jobb, ha egy időre befogja a száját a mai után.

- Nocsak! – Defying mintha kárörvendően elmosolyodott volna egy pillanatra. – Csak nem nálad is kiverte a biztosítékot?

- Nálam Bungler verte ki a biztosítékot – dünnyögte Rawforce sötéten. – Ghoul csak segített neki.

- Hm.

Defying most már egészen határozottan somolygott. Egy percig csend volt.

- És Coyote? – tette fel a kérdést Rawforce.

- Mi van vele?

- Én is ezt kérdezem. Ghoul neveltje, mi?

- Honnan veszed?

- Egész ügyes. És lelkes.

- Mind lelkesek még ilyenkor – vont vállat Defying.

- De ez azt képzeli, sebezhetetlen.

- Hm.

- Viszont jók a reflexei.

- Hm.

- Tényleg csak civil volt?

- Hm?

Rawforce feladta.

- Semmi. Hm.

Defying nem vette fel a kesztyűt. Elgondolkozva nézte a férfi minden mozdulatát, és valahogy megnyugodott tőle.

Közvetlenül csak a Hatos, a Négyes, a Kilences, és a Tizenegyes Zóna tartozott a felügyelete alá, így Rawforce eredetileg nem az ő körzetébe tartozott, és ezt sajnálta is egy kicsit. Több ilyen ember kéne. Sokkal több. Különösen Ghoul mellé… Rawforce valamiért olyan hatással volt Ghoulra, mint annakidején Korse. Képes volt visszafogni egy kissé, pusztán annyival, hogy a közelében volt. Ghoul mintha tartott volna egy kicsit tőle.

De hát ki ne tartana egy olyan embertől, aki képes két hétig életben maradni a sivatagban úgy, hogy még a Killjoyok sem találják meg, nemhogy a BL/I? Mindezt egy civillel a nyakán, étel és ital nélkül, autó nélkül… És még csak meg sem látszik rajta!

- Jó, hogy megvagy, Rawforce – jegyezte meg Defying hanyagul. Rawforce felkapta a fejét, és elvigyorodott.

- Kösz.

Pontosan tudta, mennyire személyes indíttatású volt ez a mondat, és valahogy büszkének érezte magát. Defying nem szólt többet, csak gyakorlott mozdulattal megfordította a székét, és visszagurult a boltba.

Ghoul természetesen megint az asztal mellett ücsörögve várta, és természetesen megint egy adag kutyakonzervet majszolt. Nem volt az a mennyiségű májas kutyakonzerv, amit ne tudott volna záros határidőn belül eltüntetni. Defying már csak egy dühös horkantással nyugtázta a dolgot, aztán eltűnt a szobája felé vezető folyosón. Ghoul sietve követte.

Legnagyobb megkönnyebbülésére tényleg nem kellett összevarrni a sebét – pontosabban Defying nem merte megkockáztatni, hogy felnyissa és kivéreztesse a félig összeforrt vágást, bármennyire is gyulladt volt – főleg nem így, költözés előtt. Lefertőtlenítette, már amennyire fertőtlenítésnek lehet nevezni egy fél üveg viszkit -, és jó szorosan bekötözte a fiú lábát, aztán nagyon szigorúan nézett fel rá. Még a szemüvegét is levette.

- Komolyan mondom, hogy maradj veszteg, mert ha üszkösödni kezd, esküszöm, hogy tőből lenyisszantom a lábad! Világos?

Ghoul hevesen bólogatott. Defying mintha megenyhült volna egy kissé.

- Helyes. Hol van Kobra?

- Fogalmam sincs.

- Nyisd ki végre a szád, Ghoul!

- Mondom, hogy nem tudom! – csattant fel a fiú dühösen. - Valahol Holyval…

Defying mérgesen horkantott.

- Marhajó… Poison nincs jól.

Ghoul erre már felkapta a fejét.

- Nemár…

- Az is csoda, hogy még él. Bungler jól bánt a késsel.

- Lehet, hogy túl sötét volt neki.

- Lehet. – Defying lassan bólintott. – Nem tudom, mit mondok Kobrának…

- Haldoklik?

Defying értetlenül nézett rá.

- Mármint Poison. Haldoklik, mi? – kérdezte Ghoul újra. Nem tűnt túl letörtnek. Defying mérgesen vállat vont.

- Dehogy haldoklik! Nem... – Hirtelen, élesen pillantott Ghoulra. – Ha segítesz, akkor nem fog meghalni.

Ghoul most már igazán meglepődött.

- Én…?

- Intézd el, hogy Korse elvigye innen magához.

Ghoul szeme tágra nyílt a döbbenettől.

- Mi...?

- Bármikor kapcsolatba tudsz lépni Korséval, nem?

Ghoul valamiért úgy érezte, hogy nem ez a megfelelő alkalom a tagadásra és mellébeszélésre. De honnan tudja?...

- Deeee, de… De Doki, mi... – Elakadt, mert Defying csendre intette. Egy darabig mindketten füleltek, de semmi kétség. Odakintről tisztán hallatszott Rawforce érces hangja, ahogy Kobra nevét kiáltja. Defying sietve újra Ghoulra pillantott.

- Számítok rád.

Nem volt semmi fenyegetés, türelmetlenség vagy mogorvaság a hangjában, és egy ideje nem is káromkodott már, és ebből Ghoul megértette, hogy a férfi bizonytalan. Korse… És mi lesz Lorainne-el? És a BL/I? Hiszen kell nekik Poison, ez most már kétség kívül tény. Erre Defying önként átadja nekik…? És Kobra...?

Ghoul gondolatban megvonta a vállát. Hát legyen. Végülis, Defying szokta tudni, mit csinál, nem igaz? Remélhetőleg most is tudja.

- Beszélek Korséval. Nem lesz gond – mondta magabiztosan, és nem bírta ki, hogy ne vigyorogjon hozzá.

Alig várta már, hogy lássa Korse arcát, amikor közli vele, hogy milyen ajándékot kap tőle!

Kobra – Isten bocsássa meg neki! – jól érezte magát. Ha lett volna hozzá mersze, talán egyenesen ki is mondja – boldog volt! A lehetőségekhez képest persze, elvégre is mégiscsak a sivatag kellős közepén dekkolt, ahol sosincs elég víz, ahol mindig éhes az ember, és mindig résen kell lennie, hogy mikor szegeződik rá egy pisztoly csöve, vagy… Ó Kobra mindezt nagyon is jól tudta, hiszen a saját bőrén tapasztalta minden egyes áldott, vagyis inkább átkozott nap! Mégis… Ennyi év után megbarátkozott már a helyzettel, a sivataggal, szinte megszerette. Mert azért gyönyörű tudott lenni, csöndes, nyugodt, olyan, mintha itt soha, semmi rossz nem történhetne. Ismerte minden zugát, legalább is ami a Hatos, és a környező Zónákat illeti, és amikor a hőséget, a BL/I-t, de legtöbbször Ghoult szidva tehetetlen dühében felnézett a makulátlanul kék égre, furcsamód otthon érezte magát. És ilyenkor annyira abszurdnak tűnt, hogy valaha is vége szakad az egésznek, hogy egyszer elmegy innen, annyira valószerűtlen volt, annyira… helytelen… Szinte már rossz érzés!

Most viszont egy cseppnyi rossz érzés sem volt benne. Ahhoz túlságosan is jól alakultak a dolgok azzal a Pontiac-al…

Igen, tulajdonképpen még hálás is lehet a BL/I-nek, amiért elintézték, hogy magával kelljen hoznia Holyt. Hogy is ne lenne ő boldog?  Mikor egy nap helyett mindjárt kettőt kaptak! De van itt mégvalami…

Órák óta nem gondolt már Poisonra. Vagy legalább is nem olyan mértékben, hogy az fájjon.

Vidáman, ruganyosan pattant ki a kocsiból, és egyszerűen nem bírta ki, hogy rá ne vigyorogjon a boltból kilépő Ghoulra. A fiú nem hogy meglepettnek, de egyenesen döbbentnek tűnt, ahogy megpillantotta Holyt.

- Te meg mi a jó büdös francot keresel itt?!

- Igen, még mindig az elbűvölő modorodért szeretlek… - somolygott a lány, és egy percre megölelte Ghoult. Ha Poison ott lett volna, alighanem menten szörnyet is hal a döbbenettől, Ghoul ugyanis hagyta, sőt, ímmel-ámmal még viszonozta is a gesztust, megpaskolva a lány hátát. Pedig nem kedvelte Holyt. Egészen pontosan azóta nem, hogy hozzáment Kobrához. Azelőtt határozottan kedvelte…

Ghoul kevés dolgot tartott ártalmasabbnak a házasságnál, különösen, ha egy Killjoyról volt szó. Még különösebben, ha Kobráról.

- Jó látni, Ghoul – mondta Holy még mindig mosolyogva, és végre elengedte a fiút.

- Kösz… Áh! – A lány ijedten szökkent hátra.

- Jézus! Mi a szart csináltál a lábaddal?

- Merd mégegyszer megkérdezni, és özvegy lesz a férjecskédből!

Holy kuncogott. Valamivel több, mint egy éve volt már a Zónákban, és nem szándékozott elmenni, amíg egyetlen BL/I-s is ténfereg a sivatagban. Ez a hozzáállás persze már annakidején sem tetszett Ghoulnak, mert Korsét is az ellenséghez sorolta, éppen ezért derekasan igyekezett eltakarítani a lányt az útból, akit Steel Grin azzal bízott rá, hogy nem bír vele. Holy azonban olyannyira kibírhatatlanul makacs, elszánt és kitartó tanítványnak bizonyult, és annyira alárendelt mindent annak, hogy túléljen itt, és visszakapja a gyerekeit, hogy Ghoul minden jól bevált módszere csődöt mondott nála. Ráadásul mindenki megszerette, így a fiú végül kénytelen volt letenni ördögi tervéről, hogy a zuhanyzóba fojtja a lányt, ha már a BL/I nem képes kinyírni. És ha ez még nem volna elég… Amennyire Ghoul emlékezett, Holy volt az egyetlen civil, aki sohasem félt tőle. (Civil, mert akinek volt némi tapasztalata bármely fegyveres alakulattal kapcsolatban, különösen, ha a BL/I valamelyik szervezetéről volt szó, azt persze nem érhették váratlanul az alkalmazott módszerek.) Ghoul tehát – és persze Kobra, aki egy percre sem tévesztette szem elől - végül sikeresen Killjoyt faragott Holyból. Meglepően könnyen ment, és meglepően eredményesen. És ami a legfurcsább… Ghoul titokban még örült is, amiért a lány nem utálja. De annyira azért nem örült, hogy a közelében tartsa – Holynak mennie kellett, és meg sem állt Arizonáig, ami elég messze volt már Los Angelestől, hogy kevesebb legyen a drakuloid, és ezzel párhuzamosan több az esély egy nő túlélésére.

Most viszont itt volt megint, Kaliforniában, és be nem állt a szája. Ghoul azonban nem figyelt rá. Az éppen tankolni készülő Kobrára nézett.

- Kobra.

- Hm?

Ghoul tekintete lenézően siklott végig a Fordon.

- Muszáj neked minden kocsit tönkrebaszni, amihez csak hozzáérsz?

- Hé, szélvédők nélkül már majdnem olyan, mint egy kabrió!

- Hogyne… Te is jól mutatnál a fejed nélkül, mondták már?

Kora bocsánatkérően nevetett rá.

- Na gyere be.

Nyugodt volt a hangja, tényleg, Kobra mégis kiérezte belőle, hogy most tényleg valami komoly dologról van szó.

- Mi van?

- Semmi.

Ez már több volt, mint nyugtalanító. Összenézett Holyval, de végül követte a fiút Defying szobájába. Aggódni viszont csak akkor kezdett el igazán, amikor a Doki nem küldte el szép választékosan Kaliforniánál is melegebb éghajlatra, amiért csak úgy eltűnt egy napra, hanem megelégedett egy helytelenítő pillantással.

- Mi a francért kell neked állandóan az után a ribanc után csámborogni?

- Te akartál szabadságra küldeni, nem?

- Barom – jelentette ki Defying lemondóan, de korántsem olyan mérgesen, mint ahogy arra Kobra számított egy ilyen pimasz válasz után. Nem, Defyingnak szemmel láthatólag másutt járt az esze, és csak megszokásból tette fel a kérdést.

- Ülj le – mondta. Kobra most már tényleg megijedt.

- Minek?

- Mert hosszú lesz.

Kobra szinte kétségbeesetten pillantott a mellette álló Ghoulra, de a fiú csak megvonta a vállát, és kerített magának egy széket. Természetesen csak magának, így Kobra kénytelen volt gondoskodni a sajátjáról. Defying türelmesen megvárta, míg elhelyezkednek, és egy pillanatra tényleg felvillant benne a kísértés, hogy megkérdezze, jól ülnek-e, de végül belátta, ez már igazán szánalmas kérdés volna.

- A bátyád nincs jól – mondta, mikor végre két szempár meredt rá várakozva. Kobra megfeszült a székén. – Úgyhogy el kéne gondolkozni, hogy mi legyen vele.

- Mi az hogy mi legyen?! – kiáltotta Kobra. - Nem fogod kinyírni!

- Persze, hogy nem – sietett a válasszal Defying, mielőtt mégjobban félreértik. – Ghoul vállalta, hogy elintézi Korséval, hogy elvigye a…

- Mi?! – kiáltotta Kobra megrökönyödve, és most már nem lehetett tudni, az aggodalomtól, vagy a dühtől olyan sápadt-e az arca?

- Nézd, Kobra. Nincs se élelem, se víz, ha…

- Nem fogom…!

- Kussolsz, amíg én beszélek! – csattant fel Defying dühösen, és megvillant a szeme. – Nincs se élelmünk, se vizünk, ideje tovább állni innen. Poison nem fogja kibírni az utat, még ha csak a CalFlowig megyünk, akkor se.

- És ezért inkább a BL/I elé lököd?!

- Ők meggyógyítják.

- Vagy méginkább megölik!

Defying fáradtan szusszantott.

- Te is tudod, hogy nem ölik meg. Hallottad Lorainnet.

Kobra megint szóra nyitotta a száját, de Defying megelőzte.

- Ha magunkkal visszük, estére halott, Kobra.

- Akkor itt marad!

Defying szemöldöke felszaladt.

- Egyedül?

- Velem!

- Na azt felejtsd el – kotyogott közbe Ghoul, de Kobra egyetlen pillantással elhallgattatta. Defying mintha mulatott volna magában.

- Szóval kettesben akarsz szomjan dögleni a bátyáddal. Megható…

- Nem fogom hagyni, hogy…

- Fogd fel végre, Kobra! Ez itt a sivatag, árnyékban is ötven fok van, amihez Poison egy hónap alatt nem szokhatott hozzá rendesen! Nem bírja addig, mint te vagy én, előbb viszi el a láz.

- Van gyógyszered, nem? – sziszegte Kobra szinte gyűlölködve. Defying oldalt sandított Ghoulra, mintha tőle várna választ, vagy legalább támogatást, de a fiú szemmel láthatólag kezdte élvezni a műsort, és esze ágában nem volt megint megszólalni.

- Nem adhatok neki gyógyszert, Kobra – mondta végül Defying, és hirtelen megint nagyon szomorúnak tűnt. – Milotikodint kapott, mielőtt Korse visszahozta a múltkor.

Kobra értetlenül nézett rá, mire folytatta.

- Ez az a nyugtató, amit Korse is szedett az első műtétje után, valószínűleg azóta is. Nagyon erős, és lassú a felszívódása. Higítatlanul egyenesen életveszélyes, lebéníthatja a szíved is. De ahhoz mindenképpen elég, hogy kiüssön egy-két napra. Láttad Poisont abban a rohadt zsákban…

Egy pillanatra elhallgatott, hogy Kobra megemészthesse a hallottakat.

- Nem ürül ki a szervezetből, viszont a legtöbb hagyományos gyógyszerrel keverve idegméreg. Majdnem biztos, hogy ezt kapta a bátyád. Reggel derült ki, mikor lázcsillapítót adtam neki. Majdnem meghalt, olyan görcsroham tört rá. Az is csoda, hogy az altató nem ölte meg az éjjel… Kiszámíthatatlan, hogyan reagálna, ha bármi mással is próbálkoznánk. Érted?

Kobra mondani akart valamit, de végül csak nem jött ki hang a torkán. Defying lassan folytatta, de már kerülte a tekintetét.

- És akkor még ott vannak a sebei is, Kobra. Három vágás, és egy szúrt seb… Marha nagy mázlija volt, hogy csak az a bicska volt Bungler kezében, mert ha hosszabb az a rohadt penge, kifolynak a belei. Így is rossz helyen találta el, akárhányszor kötöztem át ma, mindig felszakadtak a sebei, hiába varrtam össze kétszer is. Elég sok vért vesztett, nem bírná ki a CalFlowig, ilyen utakon, ekkora hőségben. Képtelenség.

Csend lett egy percre. Kobra képtelen volt megszólalni. Úristen, annyira tudta! Annyira! Nem lett volna szabad elmennie ma reggel… Itt kellett volna maradnia! Ő Holyval enyeleg, mikor Poison gyakorlatilag… gyakorlatilag…

Defying szánakozva nézte. Kedve lett volna megölelni, vagy legalább vállon veregetni a fiút, de végül nem tette meg.

- Bízd Korséra – mondta halkan. – Nekik nyilván megvannak a megfelelő gyógyszereik, hogy…

- Nem fogom a BL/I kezére adni!

- Korse chip nélkül hozta vissza ide, Kobra. Esze ágában sincs a BL/I kezére adni őt. Szólni fog Lorainne-nek.

- Neki végképp nem adom ki!

- Nem nagyon van más választásod…

- Dehogyis nincs! Ittmarad!

- Nem biztonságos.

- Szarok rá!

Defying nem tűnt mérgesnek.

- Lad jelentette rádión, hogy megtalálták a Jaguárt – jegyezte meg halkan. Ghoul felkapta a fejét, de Kobra csak ostobán pislogott. Nem tudta követni a férfi gondolatmenetét.

- És?

- Sértetlen.

- Csapda – vágta rá Ghoul azonnal. Defying oldalt sandított rá, de épp csak egy pillanatra.

- Talán. Vagy Warble mégis életben van, és bujkálni kényszerül. Bármelyik is legyen igaz, a BL/I figyeli a környéket. Tudni fogják, hogy odébb álltunk, talán azt is, hogy Poison megsebesült. Bárki marad is itt vele, az nem ússza meg élve. Ő maga sem. – Jelentőségteljesen nézett Kobrára, sajnálkozva, mégis határozottan. – Mindenkinek jobb lenne, ha végre eltűnne innen, Kobra.

- Nem!

Defying szája széle mosolyra rándult. Az életét tette volna rá, hogy ez lesz a válasz…

- Ghoul?

A fiú ijedten hőkölt hátra.

- Mi van?

- Te mit mondasz?

- Csapda az egész…

- Poisonról.

- Ja… - Ghoul szemmel láthatólag még mindig nem nagyon akart beleszólni a dologba. Bizonytalanul nézett Kobrára, aztán Defyingra, aztán megint Kobrára…

- Hát… Tényleg csak a baj van vele…

- Na menjetek a picsába! – ugrott fel Kobra olyan hirtelen, hogy még Defying is behúzta egy kissé a nyakát. – Nem fogom hagyni, hogy bárki kiadja a BL/I-nek, világos?!

- Kobra…

- Nem fogom hagyni!

- Akkor találj ki jobbat!

- Kitaláltam! Maradok!

- Lófaszt marad itt bárki is! - Most már Defying is kiabált. Számított rá, hogy nem lesz egyszerű dolog meggyőzni Kobrát, de ez már több volt a soknál. – Épp eléggé kikésztett már, nem fogsz még meg is dögleni miatta!

- De a bátyám, Defying!

- Nem érdekel! Nem…

- Mert téged se érdekelt Killjoy, mi?!

Egy pillanatra csend lett. Ghoul némi döbbenettel vegyes kárörvendéssel nézett fel a barátjára.

- Hupsz…

- Jó – mondta Defying hűvösen. - Ha találsz olyan barmot, aki ittmarad vele…

- Én maradok.

- Nem.

- De!

- Nem. Túl veszélyes.

- Nem érdekel!

- A BL/I tudja, hogy Ghoul egy lépést sem tesz nélküled, márpedig rá nekem lesz szükségem, úgyhogy jönnöd kell. Ha maradsz, csak felhívod magatokra a figyelmet.

- Nem érdekel! – kiabálta Kobra sokadszorra.

Defying hűvösen nézett fel rá.

- Még le is lőhetem, Kobra, és akkor levan róla a gond! Csak azért nem tettem meg eddig, mert a testvéred.

Kobra arca megrándult, de maradt még annyi önuralma, hogy felfogja a mondatot. Mert való igaz, Defying rég nem kockáztatott ennyit senkiért. És most nem is csak Poison sebesüléséről van szó, hanem az eddigi briliáns teljesítményéről... A makacs, önpusztításig terjedő makacsságáról, amivel ki akar jutni innen, a szökéseiről, a tönkretett kocsikról és halott Killjoyokról… Squealerről. De méginkább arról, hogy ő, Kobra Kid mennyire beszámíthatatlan, mióta gyakorlatilag semmi máson nem jár az esze, csak a bátyján… Igen, Defying senki mástól nem tűrné el ezt… A Doki folytatta.

- Szervezd meg, ha annyira akarod. De sem Grinék, sem Rawforce, sem Jet, sem Ghoul nem maradhat, világos?

Kobra szóra nyitotta a száját, hogy akkor mégis ki, de végül meggondolta magát, és csak bólintott.

- Akkor takarodj ki pakolni!

- Nem, megnézem Poisont.

Defying tüntetőleg úgy tett, mintha nem hallotta volna meg a választ, Kobra pedig nem firtatta, hogy miért. Nem szólt többet, csak sietve kilépett az ajtón.

Defying elgondolkozva nézett utána. Ghoul is, de hamar meg is unta.

- Te eszednél vagy, Doki?

- Hm?

- Minek engedtél neki?

- Pofa be.

- Hé, én melléd álltam! – kiáltotta Ghoul önérzetesen.

- Próbáltad volna nem megtenni… - dünnyögte a Doki kedvetlenül. Ghoul sértődötten nézett rá, de azért csak nem bírta visszafogni magát.

- De most komolyan. Ez szín tiszta baromság! A BL/I pillanatok alatt rá fog jönni, hogy csak néhányan maradtak itt, és…

- Ne jöjjenek rá.

Ghoul mintha meghökkent volna egy pillanatra.

- Van fogalmad róla, mibe kerül ez?! Ki se tehetik majd a lábukat a házból, nem hallgathatnak rádiót, nem gyújthatnak villanyt, nem lesz semmi ellátásuk…

- Kussolj.

- És ha a BL/I be akar majd költözni?! Kocsijuk sem lesz, hogy elmenekülhessenek!

- Mondom pofa be!

- Minek mentél bele?! – Ghoult szemmel láthatólag egyre jobban dühítette a dolog. – Csak mert Kobráról van szó, mi?!

Defyng nem tartotta szükségesnek, hogy válaszoljon.

- De ez baromság! Mi…

- Nem, Ghoul – mondta lassan Defying. - Ezt úgy hívják, hogy szeretet.

A dolgok néha egyszerűbbek, mint gondolnánk. Néha elég egy szó, egy mozdulat, és megoldódik minden. Néha még ennyi sem kell, néha csak belefárad az ember a tagadásba. És néha ott lel az ember erőt, ahol a halált sejti. Mert néha csak a halál jelent megoldást.

Poisonnál jobban senki sem tudta ezt. Az a kétségbeesés, amikor Mikeyt kereste, amikor egyedül bóklászott a néptelen utcákon, megszegve minden létező szabályt, amit csak a kijárási tilalom alatt megszeghet az ember, az a makacs, nyálkás, bűzös csomóvá rohadó szikrányi kis remény a lelkében sosem hagyta el igazán. Nem azért, mert érezte, a testvére életben van – néha már azt kívánta, bár tudná, hogy halott. Hogy nem szenved már. Amikor látta a rég elhagyott városnegyedek utcáira halmozott szemét közé hányt tetemeket, vagy a csatornákban meghúzódva a kutyák elől, rátalált a bűzösen rothadó, patkányrágta csomókra, amik valaha emberek voltak, tényleg ezt kívánta. Bármit, csak ezt ne… És hiába adta fel a keresést, hiába döntött úgy, élnie kell, tennie a dolgát, még mindig elakadt a lélegzete, ha elcsípett egy mozdulatot, egy szemvillanást az utcán, ami az öccsére emlékeztette. Ilyenkor mindig megdobbant a szíve, és tudta, egyszerűen tudta, hogy látja még. És minden rendben lesz. Mert Mikey jó ember, és a jó emberekkel nem történnek visszafordíthatatlanul rossz dolgok. Soha. Ebben egészen biztos volt. Még akkor is, amikor sorban hullottak mellette a társai, akkor is hitt ebben. Hiszen az Ellenálláshoz sem kerül ok nélkül senki, a civilek pedig, az a temérdek ember, aki ott jár-kel az utcán, és nem is tudja, hogy az élete annyit sem ér, mint amire a róluk szóló statisztikákat nyomtatják, azok az emberek sohasem tudják meg, milyen érzés valóban élni. Nem tudják, mi a jó és mi a rossz, fogalmuk sincs, milyen az, ha döntést kell hozni, valódi döntést, olyat, amin fontos dolgok, amin mások élete múlhat… Nem tudnak rosszul dönteni, és jól sem. Nem lehetnek tehát sem jó, sem rossz emberek.

De Mikey jól ismerte az életet, pontosan tudta, mennyit ér, mennyit szenved az ember minden napért, és ismerte a félelmet is, a világ egyetlen, valódi lényegét, ami minden mást mozgat - de mégsem ölt soha embert. És bár Poison azokban a gyötrelmes napokban milliószor is elátkozta magát, valahol a szíve mélyén tudta, hogy ez volt az egyetlen igazán jó döntése. Hogy nem engedte Mikeyt a fegyverek közelébe. Ezért nem adta fel sosem a reményt igazán, hogy megtalálja. Egyszerűen meg kell találnia, mert Mikey él, élnie kell, mert ez így igazságos!

És a dolgok néha rettentő bonyolultnak és kilátástalannak tűnnek, holott valójában kétségbeejtően egyszerűek. Néha csak annyi kell, hogy elhallgassunk egy percre. Hogy ne akarjunk semmit, és akkor meghalljuk, amit annyira hallani akartunk, vagy éppen soha nem akartunk hallani – amit hallanunk kell. Néha a világ sokéves gyötrés után egyszercsak megadja magát a véletlennek. Mert néha, még ha lehetetlennek is tűnik, ha túlságosan egyszerűnek, valószerűtlennek, hamisnak is látszik minden, néha elég vékony a fal… Elég vékony hozzá, hogy az ember meghallja a jólismert hangot, ahogy azt kiáltja – De a bátyám!

Poison szívesen hitte volna, hogy álmodik, de az oldalában lüktető fájdalom biztosította róla, hogy nagyon is ébren van. Nem hallott ugyan minden szót az elejétől, de az az egyszerre dühös és kétségbeesett hang olyan megkérdőjelezhetetlenül Mikey hangja volt, hogy eszébe sem jutott más. Fel sem merült benne, hogy az egész csak színjáték, hogy megszervezték, hogy mennyire valószerűtlen ez az egész helyzet, hogy két szobával odébb ordibál egymással két felnőtt ember egy harmadikról, egy taburól, aki mindezt merő véletlenségből hallja... Aztán csend lett, és Poisont villámcsapásként érte a felismerés, hogy talán mégsem igaz az egész. Talán csak hallucinált… Rettenetesetesen gyengének érezte magát, és zavaros volt a feje, nem is tudta volna megmondani, mi történt vele pontosan? De aztán, ki tudja, egy perc, egy óra, egy nap múlva nyílt az ajtó, és Kobra lépett be. Arcán még mindig ott sötétlett a harag és kétségbeesés, de ahogy felemelte a fejét, valami furcsa, szomorú öröm csillant a szemében..

- Te fent vagy?

Tett egy lépést az ágy felé, és mivel szék nem volt a közelben, lehuppant a földre, állát az ágy szélén keresztbe font karjára támasztva, úgy nézett föl a bátyjára. Poison állta a tekintetét. Nem, nem lehet Mikey. Mikey jó ember. Mikey nem öl meg senkit. Mikey nem lehet itt, ő nem ezt érdemli...

- Jól vagy? – kérdezte Kobra aggodalmasan, és óvatosan a fiú homlokára tette a kezét. Hűvös volt, és nyirkos, és ebből Kobra tudta, hogy nagyon lázas. – Hozok vizet…

- Maradj.

Kobra szíve nagyot dobbant. Poison halkan ejtette a szót, de valahogy furcsán határozottan, és le nem vette volna róla a szemét. Egyszerűen halálra rémült még a gondolattól is, hogy megint

egyedül marad ebben az átokverte szobában, még ha csak egy percre is. A víz várhat. Minden várhat. Kobra halványan rámosolygott, és ez olyan ismerős volt, olyan kibírhatatlanul Mikeys… Mosolyogj, abba ne hagyd, csak mosolyogj!

- Mi?

Kobra arcán egy árnyalatnyit mintha még haloványabbá vált volna az a mosoly, tekintetében újra ott ült a leplezetlen aggodalom, de Poisont most már nem zavarta.

- Semmi – mondta halkan. – Csak mosolyogj, Mikey. Jó? Csak mosolyogj.