Ghoul azonnal felriadt a nevére, és abban is rögtön egészen
biztos volt, hogy nem álmodott, hanem valóban hallotta. Az ilyesmiben általában
nagyon jó volt, remekül külön tudta választani a képzeletet a valóságtól… Egy
pillanatig még fülelt, és nem is hiába. Fojtott nyöszörgés hallatszott, aztán
egy dühös szisszenés.
- Nesze!
- Ne! Meg…
Ghoul azonnal felismerte a hangot. Fél kézzel vadul megrázta a mellette mélyen alvó Kobra vállát, hogy fölébressze, azzal sem törődve, ha fájdalmat okoz neki, míg baljával az autó ajtókilincséhez kapott.
- Kobra! - A fiú sértődötten felmordult, félig még alva.
- Kobra!
- Mi van?!
- A bátyád bajban! – vágta rá Ghoul, és máris kinn termett a kocsiból. Eszeveszett tempóban eredt neki a benzinkútig vezető néhány méternek. A sarokra érve az első, amit meglátott, Bungler volt, ahogy a falnak szorítja Poisont. Ghoul egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Pisztolyok a földön, Bungler kezében kés, Weeny vérzik, de lassan, remegve feltápászkodik a földről, nadrággal a kezében…
Nadrágok. Ghoul már mindent értett. Elborította a féktelen düh, de valami furcsa, felszabadult öröm is átjárta egy pillanatra. Végre. Végre!
Egy pillanatra sem lassított, egyenesen Bunglernek rontott. A férfi nem vette észre őt időben. Felemelte ugyan a kezét, hogy megállítsa a fiút, de felé fordulni már nem volt ideje. Ghoul lendülete elsodorta a mozdulatot, és a kés ártalmatlanul suhant el a torka mellett. Bungler megtántorodott, és ha Ghoul nem kapja el, hanyatt is esik. De elkapta, és meglepő erővel vágta a falhoz, alig két méterre Poisontól, és első dolga volt ártalmatlanná tenni egy tökéletes gyomorszájra mért rúgással. Aztán még egyel, és még egyel, és még egyel, újra és újra visszarántva magához a férfit. Ez nem volt egyszerű, mert Bungler még Jet Starnál is magasabb volt egy kicsit, és legalább kilencven kiló. Ghoult viszont megedzette már a sivatag, és gyors volt, iszonyúan gyors, lehetetlenség volt kitérni előle… Csak akkor engedte el végre Bunglert, amikor az egy különösen jól sikerült ütést követően lehányta a pólóját. Ghoul akkor hátrált egy fél lépést, de csak hogy félre rúgja a homokba esett kést, mielőtt még baj lenne belőle. Bungler térdre rogyott előtte, és szemmel láthatólag nem kapott levegőt, de ez egy pillanatig sem zavarta Ghoult. Agyát elborította a vörös köd, és semmi más nem érdekelte, csak hogy széttrancsírozza végre ezt az embert… Újra rúgásra lendült a lába. Aztán előreszökkent, egyenesen Bungler csuklójára ugorva. Éles reccsenés hallatszott, és a férfi felüvöltött, mire Ghoul fejbe rúgta. Aztán végképp elvesztette az önuralmát, és már fogalma sem volt, mit csinál… Arra eszmélt, hogy Kobra terem mellette, és megpróbálja lefogni. Vadul kapta fel a fejét, mire éles, fehér fény vágott az arcába, elvakítva egy pillanatra, hogy semmit sem látott. Ez elég volt Kobrának, hogy kihasználva a pillanatnyi meglepetését hátrarántsa. Mindketten a földön kötöttek ki. Ghoul persze azonnal felugrott, de Kobra ezúttal nem hagyta lerázni magát.
- Állj már le! Megölöd!
- És?!
A fények hirtelen már nem voltak olyan élesek, és Ghoul megértette, hogy egy autó fényszóróitól erednek. És valóban, kisvártatva Jet Star bukkant fel mellettük a Fordból, Steel Grin társaságában. Nyilván azt hitték, a BL/I rajtaütött a benzinkúton, és épp nagyban folyik a harc, és most egyikük sem tudta, mi történik körülöttük. Aztán Steel Grin arca megnyúlt, ahogy felismerte Bunglert.
- Mi…
- Fogalmam sincs – vágta rá Kobra, és tanácstalanul meredt a hátra csavart kezű Ghoulra. A fiú újra, vadul felszegte a fejét, sötét szeme izzott a gyűlölettől.
- Kinyírom!
- De…
- Kinyírom!
- De Ghoul, ez csak Bungler! – kiáltotta Steel Grin dühösen, és a barátja mellett termett. Óvatosan a hátára fordította az eszméletlen férfit, és valósággal megriadt az arcától. Egyetlen ép vonása nem maradt. Ghoul dühödten, mégis szinte büszkén figyelte, és már nem feszengett annyira. Kobra durván megszorította a csuklóját, hogy felhívja magára a figyelmét.
- Te megvesztél, Ghoul?! Mi a francot…
- Kobra.
- Kuss! Mi a francot…
- Kobra, a bátyád – vágott közbe Ghoul újra, szinte derűsen. Kobra elsápadt, és azonnal a földön elterült Poisonra nézett. Hogy feledkezhetett meg róla?!
- Na ne… ne!
Két ugrással mellette termett. Poison sem volt eszméletén, de lélegzett, és most, a Ford fényénél már látszott az is, hogy valóban vérzik.
Hol van már Defying?!
- Neee-ne-ne-ne-ne, ne csináld ezt velem…
Jet Star térdelt le melléjük a homokba. Mindig nyugodt, napbarnított arcán most leplezetlen aggodalom tükröződött. Kérdőn nézett Kobrára, de az észre sem vette. A sírás kerülgette, ahogy tenyerével igyekezett elszorítani a vérzést. Az égvilágon semmit sem értett az egészből, fogalma sem volt, hogy mi történt, de persze, Poison ebben is nyakig benne van. Mindig, mindenben benne van, és tessék, megint ez a vége! Miért? Miért?
Miért ver engem veled az Isten, Gerard?!
A következő egy órában sem Bungler, sem Poison nem tért magához – ez utóbbi esetében Defying tett róla, hogy ez az elkövetkezendő tizenkét órában se fordulhasson elő -, így Weenyre hárult a feladat, hogy elmondja, mi történt. Defying szobájában voltak, ezúttal már Candyvel és Ferric-el kiegészülve, akik semmit sem hallottak a lármából. Weeny nem bánta volna, ha most sincsenek itt… Ott ült a széken a szoba közepén, körülötte a többiek, csak Ghoul húzódott a sarokba. Iszonyúan fájt a lába, mert nem kímélte a verekedésben, és ez meglehetősen bosszantotta. Újabban állandóan történt valami, ami miatt nem gyógyulhatott meg rendesen a seb, annyit pedig még ő is tudott, hogy itt, a semmi közepén mibe kerül az az embernek, ha nem gyógyul be egy sebe. Az életébe. Neki pedig semmi kedve nem volt meghalni. Egyelőre. Majd ha kicsinálta Bunglert, akkor lehet beszélni róla… Bosszúsan, néma csöndben hallgatta hát a kislányt, aki harmadszorra kezdett bele a beszámolójába.
- Azt mondta, te hívsz, Doki, és hogy maradjak csöndben, mert nem szabad felébreszteni Poisont. Mondtam neki, hogy jó, és akkor kimentünk, de az ajtónál befogta a szám, és elvonszolt a fürdőhöz.
- Akkor rúgtad meg?
A kislány hevesen bólintott, de rögtön megszédült a széken. A délutáni eséstől volt egy kis agyrázkódása, nehezen viselte a hirtelen mozdulatokat. Steel Grin hitetlenkedve csak a fejét rázta.
- Nem értem… Egyszerűen nem értem…
Weeny folytatta.
- Bungler azt mondta, ha csöndben maradok, nem bánt majd, és levette a nadrágom, és nem akartam, és megharaptam. És akkor mérges lett, és... – szégyellősen megvonta a vállát. – Megütött. De tényleg nem nagyon! – tette hozzá gyorsan, és szinte bocsánatkérően nézett Ghoulra a sarokban. A fiú tüntetőleg nem viszonozta a pillantását.
- Akkor jött Poison? – kérdezte meg Defying, akinek cseppet sem tetszett ez a titkos jelbeszéd. Weeny bólintott, ezúttal lassabban.
- És Bungler rálőtt?
- Igen.
- És ő vissza.
- Igen.
- És nem találta el.
- Nem.
- Értem.
Defying elgondolkozott ezen egy pillanatra. Két profi lövész, másfél méterre egymástól elvét egy lövést? Nem. Itt valami másról lesz szó. Weeny nem mond el mindent. Vagy egyenesen hazudik. De kit akar fedezni vajon, Bunglert, vagy Poisont? Létezik egyáltalán, hogy Bunglert akarná fedezni?... Jó lenne, ha Kobra is itt lenne, az talán egyel több szemtanú, de Defying tudta, lehetetlenség volna most elrángatni a bátyja mellől.
De akkor sem állt össze a kép. Azt ő is tudta, hogy Bungler nem azért került a Zónákba, mert túl jólnevelt állampolgár volt, de nem volt ostoba. Tudnia kellett, hogy itt semmi sem marad titokban. Mégis, mit csinált volna, ha végzett Weenyvel? Megöli? És hogy számol el vele? Nem lehet mindent a BL/I-re kenni… Vagy megfenyegeti, hogy hallgasson? Úgysem hallgatott volna. Ha meg mégis, akkor is észrevették volna rajta, hogy valami történt vele. Rawforce, Sky, Jet Star, de még talán Ghoul is rájött volna. Nem, sehogy sem áll össze ez az egész. Ennyire nem gondolkozott volna Bungler, hogy mit csinál?... De hát Killjoy! Ami azt illeti, nem is rossz, és eddig sosem volt rá panasz.
Kobra meg a másik fele. Őrjöngött, amikor Jet Starral behozták Poisont, de amikor közölték vele, hogy a bátyja egyelőre nem fog meghalni, egész megnyugodott. Sőt, kérés nélkül, még ő próbálta eszméletre pofozni Bunglert, hogy ki lehessen hallgatni. Defyingot ez nem kevéssé nyugtalanította. Az elmúlt egy hónapban szerzett tapasztalatai szerint ugyanis, ha a bátyjáról van szó, Kobra képtelen a legkisebb ésszerű megnyilvánulásra is. Ghoul meg…
Hát, Ghoul szarul néz ki már egy ideje, és most még szarabbul fest. Defying emlékeztette magát, hogy ha nem szedi össze magát nagyon gyorsan, akkor alkalomadtán őt is lekötözteti egy székhez, hogy nyugton maradjon végre, mielőtt még beledöglik egy karcolásba... De hogy kis híján agyonverjen egy Killjoyt? Ő csöndesebben szokta intézni az ilyesmit… Jet Starnak igaza volt, tényleg nyugtalan, nagyon nehezen bír magával újabban, egyre nehezebben. Ennyire kikészítette volna Poison?
Miért van az, hogy Poisonnak minden szarban benne van a keze? El van ez átkozva, vagy mi a franc?... Defying, bár ez egy cseppet sem volt ínyére, kénytelen volt elismerni magában, hogy ha nem csinálnak valamit, Poison előbb-utóbb tényleg kinyírja magát. És az nem tenne jót Kobrának. Nagyon nem tenne jót… Sőt. Ami azt illeti, neki sem. Hiába, megkedvelte ezt a kölyköt, hogy a fene essen belé, minden baromságával együtt. Persze, még jobban kedvelné nélkülük, de hát úgy már túl szép lenne az élet…
Negyedszerre is meghallgatta Weenyt, de Ghoul ezt már nem bírta idegekkel, és a maga pimasz stílusában megkérdezte, mi a fenének kell négyszer végighallgatniuk ugyanazt, mikor teljesen világos, hogy mi történt? Steel Grin még mindig úgy tűnt, mint akinek fogalma sincs, hol van, és egyre csak a fejét rázta, azt ismételgetve, hogy ezt nem hiszi el. Defying nem kérdezte meg tőle, Bungler kis akciójáról van-e szó, vagy arról, hogy Weeny lány. Mert hogy erről Steel Grin sem tudott. Ahogy Geeboy Ferric sem. Sőt. Valószínűleg Candy sem, bár ebben Defying nem lehetett biztos. Fürkészően nézett Weenyre. A kislány nem szólt semmit, de szemében néma könyörgés csillant. Engedj már el… Defying aprót sóhajtott.
- Jó. Grin, ti veszitek át az őrséget. Jet, te maradsz Weenyvel az éjjel, és egy ujjal sem nyúlsz hozzá, világos?
- Persze.
- Weeny?
- Én?...
- Nem lesz baj, ha Jet veled marad?
Weeny felpillantott a férfire. Jet Star halványan, bátorítóan rámosolygott.
- Nem – mondta a kislány határozottan. Jet Startól nem félt. Defying elégedetten bólintott.
- Jó. Ghoul, te eltakarodsz a pihenőbe, és nem basztatod Poisont.
- De…
- És szólsz, ha rosszabbul van. Világos?
- De Kobra úgyis ott van…
- Kobra bármikor kiborulhat.
- Én meg nem fogok nővérkéset játszani! – Defying szemöldöke felszaladt.
- Visszamész inkább őrködni?
- Nem.
- Akkor pofa be, és tűnés.
És Ghoul befogta.
Hajnali fél kettő felé járhatott, amikor Kobra végre rászánta magát, hogy bemenjen Bunglerhez. Nem volt különösebben célja vele, nem akarta agyonverni, vagy ilyesmi, egyszerűen csak úgy érezte, ennyit még ő is megérdemel. Elvégre is, Killjoy…
Bungler ott ült a szinte teljesen kiürült raktárban, a székhez kötözve, lehajtott fejjel, egész magába roskadva. Kobra tűnődve nézte még egy pillanatig, aztán közelebb lépett. Bungler felemelte a fejét, de rögtön félre is fordult.
- Hogy van a bátyád? – kérdezte halkan. Kobra tüntetőleg az üres polcokat méregette. Hirtelen fogalma sem volt róla, mit keres ő itt?
- Rosszul - mondta végül. Bungler mintha méginkább összehúzta volna magát.
- Sajnálom, Kobra…
- Persze.
- Én nem akartam! Esküszöm…
- Persze. Csak véletlenül pont te is ott voltál, amikor háromszor is beleszaladt a késedbe. Világos.
Bungler mintha halkan felnyögött volna. Nyomorultul nézett ki, egész arca feldagadt, a bal szemét ki se tudta nyitni rendesen, az orra egészen biztosan eltört, a szája felrepedt, izzadtságtól csimbókos haja egész a nyakára tapadt, a bőre most is feketéllett a foltokban rászáradt vértől. Egyszóval tényleg borzasztóan festett, és csak azért nem borzasztóbban, mint Poison, mert ő legalább magánál volt már. Kobra, hátát a csukott ajtónak vetve, végre ránézett.
- Mi a franc ütött beléd, Bungler?
- Nem tudom. Egyszer csak ott volt, pisztollyal, én meg…
- Úgy értem, Weeny?!
Bungler megkínzott arcán átvillant valami különös, a haraghoz hasonlatos érzés, de azonnal el is tűnt.
- Elbasztam. Tudom.
- Most nem éppen ez a legmegfelelőbb szóhasználat – jegyezte meg Kobra epésen.
- Bocs… De… Kobra. Te tudtad, hogy… hogy ő…
- Hogy lány? Ghoul elmondta.
- Na! Hát akkor?!
- Akkor?
- Csak azt ne mondd, hogy neked sose fordult meg a fejedben, hogy elszórakozz vele egy kicsit!
- Elszórakozni… - Kobra szinte undorodva ízlelgette a szót.
- Úgy értem…
- Szóval szórakoztál.
- A fenébe is, Kobra, ez egy lány!
- Úgy érted, kislány.
Bungler érezte, hogy aligha ez a legjobb alkalom rá, hogy megvitassák, mennyire kicsi is az a lány. Kobra szinte szelíden folytatta.
- Nem az a lényeg, hogy mi fordul meg a te vagy az én fejemben. Az a lényeg, hogy nem csinálod meg.
Bungler hallgatott.
Hogy magyarázza el valakinek, mi az a szenvedély, aki maga sohasem élte át? Mert ez az, szenvedély! Egy kislány…
Hát pontosan ez az!
Olyan kis szelíd, ártatlan, olyan kis gyönyörű… Mint egy baba, egy porcelánbaba, az ember úgy vigyáz rá, össze ne roppantsa... Igen, mindig vigyázott, nehogy túl erősen akarja letörni a gyönge kis ellenállásukat, eltűrte, ha néha egyik-másik a karjába mar, nem torolta meg soha, pedig fájt, nagyon kellemetlenek tudnak lenni azok a pici körmök okozta égető sebek. De még így is megéri. Nincs az a kín, ami ne érné meg! Látni a tanácstalan félelmet a tágra nyílt szemekben, és tudni, hogy nem lesz semmi baj, hogy idővel megnyugszik az a szűkölő szempár, amikor tisztára mosták már a könnyek. Mennyire csodálatosan szép, földöntúlian szép tud lenni ilyenkor az a ragyogó gyermeki szempár! Egyetlen nőnek sem ilyen többé a szeme, a legártatlanabb szüzeknek sem, még az apácáknak sem! Egyszerűen nem versenyezhetnek egy gyerek tekintetével és alázatával. Bungler imádta az érzést, amikor a feszengő kis testek végre kimerülten, megadóan elpihennek a karjaiban, imádta, hogy az ő ormótlan, csúnya keze majdnem körbeéri a vékony combokat, a valószerűtlenül selymes bőr érintését a bőrén, a legmélyebb ösztön, az állati félelem szülte kapkodó lélegzetvételek ritmusát, a félszeg, fájdalomtól fűtött nyöszörgéseket, amikor lassan, vigyázva osztozni próbál a legtisztább lény, egy kisgyerek testének csodájában; amiről képtelen lemondani. Olyan őrjítően, olyan vadítóan puha, annyira selymes olyankor minden, olyan kibírhatatlanul szűk és forró, hogy abba bele lehet, bele kell halni…
Nem, Kobra nem értheti, amíg nem érezte.
- Barom voltam. Tudom. Elborult az agyam – mondta Bungler, és arra gondolt, nagy baj végülis nem lehet belőle. A rendőrség, - pontosabban a BL/I rendfenntartásért felelős részlegének az a pár fajankója, akivel dolga volt már, elhitték. Ki is rendeltek neki valami orvost, aki megállapította, beteg, amiért ezt élvezi, holott ha jól belegondol az ember, az a beteg, aki nem élvezi. Bungler egészen biztos volt ebben. Ahogyan abban is, hogy inkább neki kellett volna agyturkásznak mennie, mert W. Taylornak, aki őt kezelte, és akinek sohasem tudta meg a keresztnevét, agyára ment a sok dilinyós. Állandóan olyasmiket kérdezett, már a börtönben is, hogy nem érzett-e "ellenállhatatlan késztetést" rá, hogy „teljesen átvegye a hatalmat”, hogy „végleg kiélvezze” a hatalmát az „áldozatai”felett, ahogy ő hívta azokat a gyerekeket. Mindig így fogalmazott, virágnyelven, hogy az embernek jóidőbe telt, mire kitalálta, mire is gondolhat szegény doki.
De hát hogy is gondolhat épeszű ember olyat, hogy ő megölne egy kislányt?! Egyáltalán, bárkit! Félelemből, felelte W. Taylor, bűntudatból, esetleg azért, hogy ne maradjanak tanúk. De hát neki éppen annak a földöntúli boldogságnak a megszerzése a célja, amit az Úr a gyerekekbe rejtett a rothadó világból! Hogy jut eszébe valakinek – egy okos, egyetemet végzett, elismert embernek! – hogy ő akár csak egy ujjal is bántani merészelni bármelyiküket?! Nem, az ő ujjai egészen másféle dolgokat szoktak csinálni… Érezte, hogy pillanatokon belül megint úgy elragadja a hév, hogy képtelen lesz parancsolni magának. Igyekezett hát valami egészen másra gondolni, mondjuk az óceánra, azt mondják, az használ, lecsendesíti az ember tudatalattiját is, és…
A fenébe is, egyszer még úgyis elkapja azt a kölyköt!
Megpróbált rettenetesen bűnbánó arcot vágni, és megfékezni a remegését, ami nagy valószínűséggel sikerült is neki, legalább is Kobra egészen sajnálkozva nézett rá.
- Megbántad, mi, Bungler?
- Naná! – vágta rá ő azonnal, és arra gondolt, talán mégiscsak vannak még a földön, akik felnőttként is ugyanolyan naivak és ártatlanok, mint az ő kislánykái voltak… Vagy, mondjuk ki. Hülyék. Hirtelen felpillantott Kobrára.
- De a bátyádat még jobban sajnálom – tette hozzá, és kivételesen nem is hazudott. Hülyeség volt nekimenni Poisonnak… Késsel! Persze, akkor ez tűnt az egyetlen értelmes megoldásnak; megölni, mielőtt még eljár a szája…
- Tudom, hogy sajnálod – felelte Kobra lassan. - Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyedben. Már, ha valaha is nekiestem volna Weenynek… - Egy pillanatra elhallgatott, annyira abszurd volt ez az egész. Persze, Bunglernek igaza van, kinek ne fordulna meg ilyesmi a fejében, fél év, egy év, három év cölibátus után, na de valóban meg is tenni?... Fantáziálni meg még azért csak szabad, nem?... - Ghoul viszont ki fog nyírni érte.
- Tudom – sóhajtotta Bungler letörten. Csend lett egy időre. Kobra nem szólt, nem is mozdult az ajtó mellől, csak nézte a székhez kötözött férfit. Őt magát lepte meg a legjobban, mennyire nyugodt is maradt tulajdonképpen. Mikor Poison, a bátyja, az édestestvére itt fekszik vérbe fagyva, alig néhány méterre tőle, a fal túloldalán, ő mégis halálos nyugalommal beszélget azzal, aki oda juttatta. Ez valahogy nincs így rendjén. Az lenne a normális, ha őrjöngene, ordítana, fenyegetőzne, vagy méginkább, ha megpróbálná megölni Bunglert, pusztán bosszúból. De furcsamód a legkisebb késztetést sem érzi most erre. Sőt…
Kobra igyekezett nem tudomást venni a lelke mélyén motyorászó hangocskáról, ami egyre csak azt ismételgette – valld be, hogy tetszett volna, ha Poisont megölik. Végre lenne okod kiborulni, kiadni magadból minden feszültséget. Kitombolhatnád magad szépen, senki se róna meg érte. Nem kellene többé senki miatt aggódni, olyan lehetnél, mint Ghoul, üres és könyörtelen, akit semmi se zavar, akinek semmi se fáj. És ne felejtsük el, hogy megszűnne a potenciális veszély Defyingra, és a többiekre nézve is. Lorainne-nek akkor végképp semmi keresnivalója nem lenne itt, a BL/I sem vadászna Poisonra többet, nem lenne több veszekedés, nem kéne azzal törődni, mikor csinál valami hülyeséget, amivel mindenki mást is bajba sodor, nem szökdösne el többet, nem lopkodna autókat, és te sem akarnád többé kinyírni magad miatta…. Minden visszazökkenne a rendes kerékvágásba. Nem volna jó? Mondd meg őszintén, nem volna jó?...
Hosszan bámulta Bungler keskeny, háromszögletű arcát, és lassan éledezni kezdett benne valami gyilkos, fekete harag.
Bungler meg fogja kapni a büntetését. Rawforce meg lesz veszve, kicsinálja, ha megtudja, mi történt. Vagy ha nem ő, akkor Ghoul. És az sokkal, de sokkal szörnyűségesebb lesz, mint amit ő, Kobra Kid valaha is ki tudna találni, ez egészen biztos…
Abban a pillanatban tényleg megsajnálta Bunglert azért, ami rá vár.
Röhej! Mindazok után, amit tett, még képes sajnálni?! Úristen, mi ütött belé? Hirtelen elfogta a nyugtalanság. Mi lehet Poisonnal?... Már vagy öt perce magára hagyta… Pontosabban nem magára, hanem Ghoulra, de hát az lényegében ugyanaz…. Mondott valami olyasmit, hogy kitartást, Bungler, aztán ugyanolyan halkan, ahogy jött, ki is lépett a szobából.
Megkerülte a benzinkutat, és egy pillanatra megtorpant a betegszoba ajtaja előtt. Felnézett az égre. Megszokhatta volna már, milyen tiszták errefelé az éjszakák, hogy a leghalványabb csillagok hunyorgó fényeit is látni lehet, de az igazat megvallva elég ritkán bámulta csak úgy az eget, ezért, mint mindig, most is mellbe vágta az élmény. Hirtelen reménytelenül picinek és jelentéktelennek érezte magát, és ez mérhetetlenül elkeserítette, hogy sírhatnékja támadt. Mert hát, mi lenne, ha Bungler tényleg megerőszakolta volna Weenyt? Ha megölte volna Poisont? Vagy mindannyiukat. Besétált volna, és álmukban szépen, egyesével elvágja a torkukat. Akkor mi lenne? Semmi. Akkor sem lenne semmi, ha holnap a BL/I az összes embert agyonlőné a földön. Az összes állatot. A csillagok fénye ugyanúgy siklana végig a holttesteken, mint most az élőkön. Sőt. Ha az egész Föld lángba borul, felrobban, eltűnik, az sem változtatna, az sem számítana semmit…
Meglehetősen nyomasztó, elkeserítő, egyenesen reménytelen érzés volt, és Kobra hirtelen úgy érezte, égető szüksége van Ghoulra. Neki aztán tökmindegy holmi kis örökkévalóság, meg világegyetem, meg jelentéktelenség, kilátástalanság, kétségbeesés, magány. Mindez csak valami szeszély, amitől mások szenvednek, és amit egyes egyedül csak azért talált ki az Úr, hogy őt bosszantsa vele. Személyesen… Óvatosan benyitott hát az ajtón, nehogy valami csoda folytán mégiscsak felverje Poisont. Jól számított, Ghoul még mindig odabent volt. Kobra titkon egyet is értett Defyinggal, aki szerint Ghoultól, ha már annyira rohadtul fáj a lába, hogy az őrségből is haza kellett hozni őszentségét, szóval, az a minimum tőle, hogy ő is ott rontja a levegőt, és tesz róla, hogy Poison ne vigye túlzásba a haldoklást. Fél lábára sántán úgysem veszik más hasznát. Kobra igencsak meglepődött hát, amikor azt látta, hogy Ghoul a kötést igazgatja magán, hogy kényelmesebben beleférjen a csizmájába.
- Hova mész? – kérdezte döbbenten.
- Közöd? – dörrent rá Ghoul hűvösen, mert plusz két kéz híján nehezen boldogult a kötéssel és a csizmával is egyszerre. Kobra vállat vont, de azért lehuppant elé a földre, hogy megszorítsa a fűzőt. Ghoul szó nélkül hagyta, és Kobra is csak akkor nézett fel rá, amikor végzett a csomóval. Tekintete azonnal Poisonra tévedt.
- Jobban van?
- Nem.
- Majd holnap…
- Se! – Kobra feltápászkodott a földről, és nagyon szigorúan nézett a barátjára. Ghoul hangjából világosan érződött, hogy legszívesebben a sírban látná Poisont, amiért neki kell most őriznie.
- Megmentette Weenyt – jegyezte meg Kobra jelentőségteljesen. Ghoul kicsit elszégyellhette magát, mert kerülte a tekintetét, de azért nem bírta ki, hogy tüntetőleg meg ne vonja a vállát.
- És? Attól még lehet szarul, nem?
Kobra nem vette fel a kesztyűt.
- Beszéltem Bunglerrel.
- És?
- Semmi. Csak mondtam.
- Jó. Akkor most én beszélek vele.
- De nem ölöd meg, ugye?
- Minek nézel te engem?! – csattant fel Ghoul dühösen. – Killjoy nem öl Killjoyt!
- Jó…
- Csak beszélek vele, világos? Ahhoz azért talán még nekem is van jogom!
- Jól van na. Bocs – adta meg magát Kobra békítőleg, azzal máris visszaült a székére Poison ágya mellé. Igazából most a legkevésbé sem tudta érdekelni, mit csinál Ghoul, így talán azon sem akadt volna fenn, ha a fiú kivételesen elköszön tőle.
Ghoul persze nem köszönt el, az sosem volt szokása. Egyszerűen kimasírozott az ajtón, sántikálva ugyan egy kissé, de meglepően fürgén, és meg sem állt Bungler ajtajáig. Senkivel sem találkozott.
Előkereste a zsebéből a férfi kését, amit még ő szedett össze a homokból, és benyitott.
- Bungler – mondta halkan, és örült, hogy Kobra az imént nem kapcsolta le a szobácska plafonján árválkodó egy szem égőt, így a férfi azonnal láthatta, mit tartogat a kezében.
- Mit akarsz? – kérdezte visszafojtott félelemmel a hangjában. Ghoul elvigyorodott.
- Szerinted mégis mit szoktak csinálni egy késsel? Nyiszálni fogok?
Bungler idegesen nyelt egyet. Az oké, hogy Kobra is figyelmeztette, hogy Ghoul ki fogja nyírni, de hát ezt ugye csak átvitt értelemben kell érteni… Ugye?... Legnagyobb megkönnyebbülésére Ghoul csak elvágta a kötelet a lábán – Ferric csomóit legendásan lehetetlen volt kibogozni -, aztán a két kezén is, és ráparancsolt, hogy álljon fel. Bungler csodálkozva engedelmeskedett. A lába ugyan teljesen szabad volt már, de a csuklója még mindig össze volt kötözve a háta mögött.
- Ha kussban maradsz, megúszod. Világos? – kérdezte Ghoul, és megfenyegette az ujjával. Bungler bólintott.
Kimentek a benzinkút elé, és beültek a Fordba. Persze Ghoul vezetett, és Bunglernek fogalma sem volt, hová mennek? Még mindig sajgott minden porcikája Ghoul ütéseitől és rúgásaitól, és az igazat megvallva egy cseppet sem érezte biztonságban magát… Hová mennek? Létezik… Létezik, hogy Ghoul elengedi?... Nem! Az ki van zárva! Bár… Nyilván minél távolabb akarja tudni Weenytől. Talán meg sem állnak Arizonáig… A benzinkút bejárata fölötti egy szem égő fénye lassan elhalt a hátuk mögött, és körülölelte őket a sötétség.
- Jól ülsz? – kérdezte hirtelen Ghoul. Bungler ostobán pislogott vissza rá.
- Mi? Jah…
- Jó. Csak el ne gémberedj itt nekem – biccentett a fiú elégedetten, és szinte kecses mozdulattal húzta elő a pisztolyát, és mielőtt még a másik felfoghatta volna, mi történik, a halántékára vágott vele.
Elég erős ütés lehetett, mert amikor Bungler legközelebb kinyitotta a szemét, keleten mintha már derengett volna az ég alja. Ráadásul nem is az autóban ült, hanem a homokban, háttal az első ajtónak támaszkodva, alig néhány méterre egy méretes földkupactól, és a vidáman földet hajigáló Ghoultól. Megpróbált felállni, de túlságosan zúgott a feje, ráadásul a keze is még mindig hátra volt kötözve. Riadtan, tanácstalanul nézett körbe, de mindenütt csak a sziklás homok és a satnya, halott bokrok látványa fogadta. De nem lehettek túl messze a benzinkúttól, talán ha tíz mérföldre, mert ahogy jobban kimeresztette a szemét, a derengő láthatár peremén megpillantotta a 19-es út jól ismert, jellegzetes kanyarulatát. A levegőben benzinszag terjengett, amitől csak méginkább hányingere lett. A fene az agyrászkódásokba… Megint megpróbált felállni, de aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen felesleges. Mihez kezdene aztán? Elhajtana innen? Még ha Ghoul a kocsiban is hagyta a kulcsot, úgysem tud vezetni…
Hát, de legalább a két lába szabad…
Mi a fene folyik itt?
Ghoul meghallhatta a motozását, mert nehézkesen kikecmergett a gödörből, és vidáman Bungler elé csapta az ásót.
- Végre! Befejeznéd?
- Mit? – kérdezte a férfi döbbenten.
- Az ásást.
- Minek?
- Sírnak.
Bungler arcából a maradék vér is kifutott. Szeme kerekre tágult, szája elnyílt, és mondani akart valamit, de Ghoul megelőzte. Gonoszul, szinte kihívóan vigyorgott rá.
- Nyugi, nem öllek meg – mondta. – Esküszöm.
Bunglert ez persze nem nyugtatta meg. Visszakérdezett ugyan, hogy akkor minek a sír, de Ghoul azt felelte, ne a szája járjon, hanem a keze, azzal a maradék kötelet is levágta a csuklójáról. Bungler úgy döntött, nem ellenkezik. A kése még mindig Ghoulnál volt, a pisztolya talán egyenesen a benzinkúton, annyi esze meg - agyrázkódás ide vagy oda – maradt még, hogy meg se próbálja fegyvertelenül ártalmatlanítani a fiút. Nyilván nem sikerülne, Ghoul számítana rá. Ő mindig, mindenre számít…
Egy kissé megtornáztatta az izmait, hogy legalább az elgémberedettséget kiűzze belőle, ha a fájdalmat nem is tudja, aztán leszökkent a gödörbe. Egészen takaros kis gödör volt, szabályos, téglalap alakú, a falai is többé kevésbé egyenesek, leszámítva a legfelső fél métert, ahol széles tölcsért formázott, mert itt a mélyebben fekvő, keménnyé préselődött földet felváltotta a laza, csúszós homok. Ghoul leadta az ásót, és meghagyta neki, hogy ásson még vagy fél métert, annyi elég lesz. Bungler nem mert ellenkezni, bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy törött csuklóval ki fogja bírni ezt a máskor is eléggé megerőltető munkát…
Mire készülhet Ghoul? Mire készülhet?... Néha-néha felsandított a perem szélén cigarettázó fiúra, de az nem tűnt dühösnek, inkább éppen, hogy nagyon is vidámnak.
Mi a francot akarhat? Miért ütötte le? Mire készülhet?... Bungler képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy a saját sírját ássa. Milyen költői…
Mire egészen kivilágosodott az ég, ő is készen lett. Kifulladva, kissé bizonytalanul állt a lábán, az ásó nyelébe kapaszkodva, és az elmélázva ücsörgő Ghoul bámulta. A nap vörös korongja még nem emelkedett a láthatár fölé, de máris melegedni kezdett a levegő, és Bungler nagyon szomjas volt.
- Van vized? – kérdezte, ahogy az ásót nyújtotta Ghoulnak. A fiú felrezzent, és elkapta a nyelet.
- Persze – felelte, és kiemelte az ásót a gödörből, de Bungler hiába várta, hogy őt is a felszínre segítse. Márpedig egyedül nem fog tudni kimászni… De Ghoul szó nélkül felállt, és csak Bungler harmadszori kiáltására tért vissza, az egyik magukkal hozott benzineskanna társaságában. Megállt, biztonságos távolságra a peremtől, nehogy a férfi felugorva elkaphassa a bokáját és magával ránthassa őt, és azt mondta.
- Feküdj le.
Bungler megint elsápadt.
- Ghoul…
- Feküdj le! – csattant fel a fiú inkább kimérten, mint mérgesen, és ráfogta a pisztolyát. – Nem mondom el háromszor.
- Ne csináld már…
- Te viszont csináld, Bungler. – Egy pillanatra elhallgatott. – Tényleg nem öllek meg, ha szót fogadsz szépen.
Bungler lassan, tétován ereszkedett le a gödör aljára, és elnyúlt a földön. Vadul kalapált a szíve, annyira… annyira borzalmas volt abban a nyitott sírban! A feje fölött vakítóan ragyogó, makulátlan, rózsaszínes égre élesen kirajzolódott a felszín szaggatott vonala, a vöröses oldalfalak most sokkal magasabbnak tűntek, mint eddig, és mintha össze akarnának dőlni a feje fölött, agyonnyomni, eltemetni őt… Iszonyatos érzés volt ott feküdni a földön! A földben… Ghoul bukkant fel fölötte, és gyors, határozott mozdulatokkal a gödörbe lötykölte a kanna tartalmát, vigyázva, hogy lehetőleg Bungler térdénél feljebb ne jusson belőle. Bungler orrát újra, elemi erővel csapta meg a benzinszag. Abban a pillanatban mindent megértet.
- Ne! Ghoul!
Villámgyorsan felugrott, de elkésett.
- Feküdj! – dörrent rá Ghoul, és olyan erővel vágta hozzá a kannát, hogy a férfi egyensúlyát vesztve vissza is huppant a földre.
- Ghoul, könyörgöm…
Ghoul keresett magának egy szál cigit, hanyagul a fogai közé szorította, és meggyújtotta.
- Könyörgöm!
A fiú lepillantott a gödör alján remegő Bunglerre. Összetört arca falfehér, hatalmasra tágult pupilláiban állati rettegés lüktetett. Villámgyorsan újra felugrott, de megcsúszott a benzintől sáros talajon. Ghoul válaszul kinyújtotta a kezét, ujjai között ott parázslott a cigaretta; apró, vékony papírba csomagolt halál.
- Feküdj.
Bungler azonnal engedelmeskedett. Egész teste lüktetett a félelemtől, hogy levegőt is alig kapott, és Ghoul észrevette, hogy pislogni sem mert. Ezt látván szája szélén furcsa, megvető mosoly rándult. Szánalom, komolyan, szánalom ez az ember… de azért egészen remek szórakozás. Mindig is ki akarta ezt próbálni egyszer…
Könnyed mozdulattal a gödörbe lökte a csikket. Egy villanás, ahogy a felkelő nap első sugarai végigcsókolják a piszkosfehér papírt, aztán a benzintől saras föld hangos szisszenéssel tüzet fog… Olyan magasra csaptak a lángok, hogy Ghoul kénytelen volt hátrálni egy lépést, ha nem akart megégni. A levegő megtelt az égő test és a pamut különös szagával, és ordítással… Bungler ordított, úgy, ahogy Ghoul már nagyon rég hallott embert ordítani, úgy, ahogy csak a pokolban ordíthat valaki. Egy pillanatra sem hagyta abba, eszeveszetten vergődött a sárban, hogy eltapossa a tüzet, de túl sok volt a benzin, a föld, a meder fala is égett, túl nagyok voltak a lángok… Ghoul megint rágyújtott. Nem mondhatni, hogy különösképpen nagy gyönyörűséget okozott neki ez az egész, de be kellett vallania, hogy valahol tetszik neki. Azt az egy szál cigit, azt viszont nagyon sajnálta. Pocséklás, szín tiszta pocséklás! Persze, arra még ő sem vállalkozott volna, hogy előbb elszívja, és cigivel a szájában locskolja szét a benzint… Csöndben nézte Bungler haláltusáját, már amennyit látott belőle a lángoktól, és azon gondolkozott, milyen furcsa egy lény is az ember. Az utolsó pillanatig hisz, reménykedik, hogy a dolgok nem azok, amiknek látszanak, és amikor megkérdőjelezhetetlenül kiderül, hogy mégis azok, könyörög. Kétségbe esik, mintha váratlanul érné az egész, de még akkor is reméli, hogy minden jóra fordul, fogadkozik, megalázkodik, megtesz bármit, amit csak kell, akármit, csak hogy megmeneküljön. Könyörög… Korse is ezt tenné vajon? Aligha. Inkább kiprovokálná, hogy lelőjjék őt, az mégiscsak szebb és gyorsabb halál. Na és Kobra? Ő könyörögne neki…? Fene se tudja. Ki kéne próbálni… Hirtelen elege lett a szagokból, a hangokból, egyáltalán, Bunglerből. Szánalom az egész… A tűzbe hajította a csikk maradékát
- Komolyan nem tudom, mit sírsz itt nekem. Megígértem, hogy nem öllek meg - dünnyögte, inkább csak úgy magának.
Aztán nekilátott betemetni a gödröt.
Kobra szerette volna, ha azt mondhatja, egy percet sem aludt az éjjel, de ez egyszerűen nem volt igaz. Ott nyomta el az álom Poison ágya mellett ülve, és még csak nem is volt valami nyomasztó álom… Annál nyomasztóbb volt viszont az ébredése!
Poison csöndesen, egyenletesen szuszogott, így Kobra nem tudta eldönteni, alszik, vagy még mindig eszméletlen? Persze, jelen pillanatban ez mindegy is volt. A lényeg, hogy él, és… és ennyi.
Kobrát megint átjárta az a teljességgel értelmetlen és helytelen érzés, amik néhány órával azelőtt is – a közöny. A bátyja életben van, és ez bőven elég volt neki. Persze, aggódott érte, hogy ne aggódott volna, de korántsem ekörül forogtak a gondolatai. Ha léteznek is olyanok valahol a világban, akik órákon át képesek elérzékenyülve szorongatni egy szerettük kezét, hát, akkor ő biztosan nem tartozik közéjük…. Egyszóval, minden jótestvéri szeretet ellenére is a legszívesebben kisétált volna az ajtón, és végezte volna a dolgát, ahogy tegnap is tette. Meg tegnapelőtt. Meg az elmúlt években mindig.
De hát mégiscsak a bátyjáról van szó, nem? Akit fél napja sincs, hogy leszúrtak… Erről megint eszébe jutott Bungler, és kissé csalódottan nyugtázta magában, hogy még mindig nem akarja agyonlőni…
De miért nem? Ez lenne a normális, nem igaz?... Aztán megértette.
Bungler is Killjoy. Régóta ismerik egymást, mármint a Zónák viszonyaihoz képest régen, és hát…. A francba is, eddig minden rendben volt! És egy kis túlzással élve minden rendben is lesz, elvégre is Poison nem halt meg. De ettől függetlenül is illene legalább egy kicsit utálni Bunglert, erre gyorsan és nyomatékosan újra figyelmeztette is magát, de akárhogy is fülelt, az a jól ismert hangocska a fejében a bosszú helyett egyre csak arról fecsegett, mennyivel okosabb lenne nem törődni ennyit Poisonnal. Csináljon, amit akar! Úgyis állandóan a magányos hőst játssza… És ez minden bizonnyal okos megoldás is lett volna, elvégre is megoldotta volna a problémákat. Egy életre. Már, ha maradt még valamennyi idejük hátra ebben a…
Kobra aprót sóhajtott, és egy percig szinte reménytelenül bámulta a bátyja sápadt arcát, de nem bírta sokáig. Fűtötte a tettvágy, mint minden reggel, a nyugtalanság, és az a különös, izgalmas és részegítő várakozás – mit hoz a mai nap, életet, vagy halált? Mi vár rájuk ma, hosszas semmittevés, a gyilkos unalom, vagy a BL/I-s pisztolyok? Kobra nagy-nagy titokban jobban szerette volna az utóbbit...
De nem ma. Nem, mára határozottan mást tűzött napirendre Ma kivételesen nem akart BL/I-seket látni. Ma nem. Kobra Kidnek ugyanis randevúja volt mára, igazi, hamisítatlan randevú, sör helyett borral, csókkal, naplementével, meghitt kettesben Holy Shittel valahol Lost Lake közelében a szédítő szirteken… Elvégre is mégiscsak illik megünnepelni az első házassági évfordulójukat, nem? Kobra egy életre utálta volna magát, ha nem megy el.
Csak hát ugye itt van Poison. Hogy néz már az ki, hogy csak úgy itthagyja, mikor tényleg fél napja sincs még, hogy leszúrták? Másfelől viszont mégiscsak erről a napról van szó. Arról, amiért megérte életben maradnia. Mert tulajdonképpen ezért találták ki az egészet. Először csak tréfásan mondogatták egymásnak – vigyázz magadra, nem akarok az első évfordulónkra özvegy lenni! De aztán Holy elment, és ahogy peregtek a hónapok, ez lett a legerősebb, majdhogynem az egyetlen kézzel fogható dolog, amibe Kobra a legrosszabb, leglehetetlenebb helyzetekben is kapaszkodhatott. Ki kell bírnod, nem halhatsz meg most, mert Holy várni fog rád… Kobra sejtette, sőt, egészen biztos volt benne, hogy a lány is ugyanígy van ezzel. Nem teheti meg, hogy most nem megy el hozzá. Egyszerűen nem teheti meg.
És Gerard? Vele megteheti, hogy magára hagyja? Megint?...
És Holyt magára hagyhatja? Ha nem megy el, a lány azt fogja hinni, hogy meghalt. Hiszen már egy éve megbeszélték, hogy ma, a Lost Lake mellett a negyvenes úton találkoznak…
- Sakk matt.
- Csaltál!
- Én aztán nem…
- De!
- Nem! – éles csattanás, a régi, pepita tábla a földön, a faragott bábuk szanaszét gurulnak a régi, rojtos szőnyegen.
- Utállak!
- Az lehet, öcsi, de ez akkoris sakk matt…
Kobra felemelte a fejét. Odakint már egészen világos volt. Indulnia kell, ha oda is akar még érni ma. Arizona messze van…
Sakk matt…
A fenébe is!
Eltelt még egy jó fél óra, mire végre elszánta magát a cselekvésre. De hiába szólongatta, hiába rázta meg a vállát, Poison meg se rezdült – hatott még a Defyingtól kapott gyógyszer. Kobra végül ezért döntött úgy, azzal senkinek sem használ, ha csak itt ücsörög mellette. Akkor már inkább Holy mellett ücsörög. Úgyis várja…
- Rendben leszel, bátyus – súgta halkan Poison fülébe, és egy pillanatig még elnézte az ismerős arcot, de a fiúnak a szeme se rebbent. Kobra akkor felállt, és kiballagott a benzinkút elé. Máris megbánta egy kicsit a döntését, elvégre is mi van, ha pont most ébred fel?... Elfogta a kísértés, hogy rágyújtson, de most kivételesen megállta. Holy nem rajongott éppenséggel a cigarettáért… Megtorpant a sarkon, és körbenézett. Aztán megint, de hiába. A Fordnak hűlt helye sem volt.
Ki az az idióta, akik szó nélkül lelép azzal a kocsival?! Mármint Poisont leszámítva… Ghoul. Nyilván, hogy Ghoul. Mert Jet Star nyilván nem tesz ilyet, Steel Grinéknek meg, ha dolguk van, a Pontiacot vinnék, marad tehát Ghoul… Kobrának ettől végre egyszeriben gyilkolhatnékja támadt, olyannyira, hogy dühében alaposan megrugdosta a benzinkút falán, mintha bizony az tehetne az egészről. Most mi a fenéhez kezd?! Senkinek sem akart hosszasan magyarázkodni, hogy hová is megy és miért, de úgy látszik, mégis muszáj lesz elkérnie a kocsit Grintől… Vagy ez volt az isteni jel, hogy maradjon a seggén…?
Még végig se futhatott rajta a gondolat, amikor távolról motorzúgás hangja ütötte meg a fülét, és egy perc múlva máris ott állt előtte a Ford, a nehézkesen kikászálódó Ghoullal együtt. Kobra, aki nem tudta volna megmondani, mikor gyújtott rá mégis, dühödten kiáltott rá.
- Te is tudsz ám időzíteni, baszd meg!
- Mi? – kérdezte Ghoul döbbenten, és hangos csattanással bevágta maga mögött az ajtót.
- Hol a fenében voltál?!
- Dolgom volt… Mi bajod van?
- Semmi!
- Jól van, akkor tépd le a fejem… - dünnyögte Ghoul sértődötten és értetlenül is egyszerre, mert Kobra a kezébe nyomta az alig szívott csikket, hogy legalább az ne vesszen kárba, és nekilátott megtankolni a kocsit. Ghoul csöndben figyelte, de amikor a fiú a kannákat kezdte töltögetni, nem bírta tovább.
- Hova mész? – kérdezte döbbenten.
- Sehova.
- Akkor minek töltöd a kocsit?
- Hogy legyen benne benzin. – Ghoul szemöldöke felszaladt.
- Ilyen korán melózol?
- Igen! Zavar?!
- Szóval Holy. – Ghoul szinte mérgesen fonta össze a karját a mellkasa előtt. Nagyon is jól emlékezett arra az egy évvel azelőtti napra. Kobra tett róla, hogy ne felejthesse el… – Nem mész te sehova!
- Jaj már, Ghoul, semmi bajom nem lesz! – felelte Kobra fáradtan.
- Azt mondtam, nem!
Kobra nem is tudta hirtelen, mit mondhatna erre. Pontosan tudta, hogy Defying mégannyira se tolerálná a kis… kirándulását, mint Ghoul. Nem lett volna okos dolog, ha idő előtt szerez tudomást róla…
- De Ghoul, ez… ez… - Hirtelen bevillant neki a megoldás. – Múltkor én fedeztelek Defying előtt!
Ghoul nagyon, nagyon csúnyán nézett rá, mire gyorsan hozzátette. – És alhattál a vállamon!
Ghoul arca, ha lehet, még jobban elsötétült.
- Egy percet kapsz eltűnni.
- Kösz – Kobra hálásan rávigyorgott, és már lökte is a helyére a töltőkart. – Tényleg…
- Ötven másodperc.
Kobra vigyorogva csúszott az ülésre, és olyan sebesen indított és hajtott el, mintha legalább is az egész BL/I a nyomában lenne. Ghoul sötéten nézett utána, aztán kényelmesen sarkon fordult, hogy odébb lépjen egy kissé, ahol nyugodtan elszívhatja a kapott cigit, de azonnal megakadt a szeme az ajtóban ücsörgő Defyingon. A férfi egy cseppet sem tűnt úgy, mint aki jobb lábbal kelt fel.
- Hova ment? – kérdezte.
- Ki?
- Kobra.
- Milyen Kobra? – kérdezett vissza Ghoul ártatlanul. Defying még csúnyábban mérte végig, ahogy a fiú elhaladt mellette, és belépett a boltba, mint az az előbb Kobrát.
- Baszd meg, Ghoul!
Ghoul azonban úgy tűnt, meg sem hallotta a mondatot. Defying mérgesen horkantott. Ennyit arról, hogy a Killjoyok fegyelmezettek…
Még a végén be kell tiltania itt a barátkozást is!
Journal Bungler eltűnését Steel Grin fedezte fel, aki az éjjel történtek ellenére is ragaszkodott a férfihoz. Ez persze érthető – majdnem két éve már, hogy hozzájuk került, és Steel Grin meg se tudta volna számolni a két kezén, hányszor húzták már ki egymást a csávából. Készséggel kezességet is vállalt volna hát érte, csak engedjék el! De hát Weeny… Steel Grin tökéletesen tisztában volt Bungler… hajlamaival, de hát itt a Zónákban akadtak rosszabbak is. Sőt. Tulajdonképpen Bungler egészen rendes embernek számított, mert ő legalább nem ölt meg senkit, mielőtt bezárták ide… Mindezt el is mondta Defyingnak. És mert Steel Grin igazán jólelkű, szinte már naiv tudott lenni, szentül hitte, hogy elég egy személyes beszélgetés Bunglerrel, és az máris megbánja bűneit. Hogy ez az egész csak egy pillanatnyi zavarodottság szülte rossz döntés volt, semmi több. Egyszerűen nem volt hajlandó mást gondolni.
Első dolga volt hát reggel felkeresni Bunglert, csakhogy a férfi nyomtalanul eltűnt. És vele a Ford is. És Ghoul…
Grin talán életében először nem kérte ki Defying véleményét valamiről, csak ráparancsolt, hogy kerítse elő neki Ghoult rádión, még ha a BL/I hallja is majd minden szavukat, akkor is. Ghoul azonban nem válaszolt. Defying végül megunta a próbálkozást, és hagyta, hogy Steel Grin vegye kezelésbe a készüléket. És Grin nem tiltakozott. Csak remélni merte, hogy Ghoul megelégszik annyival, hogy eltünteti Bunglert Kaliforniából. Mert hogy nem véletlen, hogy épp ők ketten tűntek el, az is biztos… Ezzel persze Defying is tökéletesen tisztában volt, neki azonban nem voltak tévképzetei Ghoul emberbaráti szeretetéről. A gátlástalanságáról meg pláne nem… Meglepő fürgeséggel gurult hát most a fiú után, be a boltba.
- Ghoul!
- Mi van?
- Bungler!
- Bungleeer…
- Mit műveltél vele?
- Semmit. Kellett volna? – vágta rá Ghoul könnyedén, és tényleg egy rezzenésével sem árulta el magát. De hát ő sohasem árulta el magát, és ezzel Defying is tökéletesen tisztában volt.
- Ki vele! Hol van?
- Miért, eltűnt? – érdeklődött Ghoul minden különösebb aggodalom nélkül, és egy doboz konzervvel meg egy műanyagvillával a kezében lehuppant a legközelebbi asztal mellé. Defying fenyegetően gördült közelebb hozzá, és levette a szemüvegét, hogy tisztábban láthassa a másik arcát.
- Próbaidőn vagy, Ghoul!
- Egész életemben próbaidőn voltam…
- Megmondtam, hogy Wonaguth volt az utolsó dobásod!
- És akkor már minden szart rám lehet kenni?! - Defying nem vett tudomást a megjegyzésről.
- Rágyújtottad a kocsit?
Ghoul meghökkent egy pillanatra, de aztán megvillant a szeme.
- Hogy gyújtottam volna rá, ott áll kint!
- Szóval tényleg veled volt.
Ghoul pislogott párat. Nem teljesen tudta követni Defying gondolatmenetét. Honnan jött neki egyáltalán a gyújtogatás ötlete?... A Doki fenyegetően még közelebb gurult hozzá a székkel, egész az asztal fölé hajolva, és nagyon, nagyon dühösnek tűnt. Ghoul ösztönösen húzódott hátrébb előle egy kissé.
- Felgyújtottad?
- Dehogy gyújtottam fe…
- Ide érzem rajtad a bűzét.
És tényleg érezte. Tényleg tizenöt évet töltött el a hadseregben sebészként, ahogy Poisonnak is mondta hetekkel azelőtt, így aztán látott elég megégett végtagot, néha hullát is, hogy ne felejtse el a szagukat. Azt a szagot, ami halványan, de makacsul körbelengte most Ghoult is, valósággal áradt belőle, a ruhájából, bőréből, hajából… Ghoul tüntetőleg kibámult az ablakon. Még mindig nem bontotta ki a konzervet.
- Nem kérdezem meg még egyszer, Ghoul.
Csend.
- Takarodj.
Ghoul idegesen dobolt az ujjaival a konzerv tetején.
- Azt mondtam, takarodj a Zónámból!
- Jól van na, lehet, hogy melege volt egy kicsit! – felelte Ghoul idegesen. Defying szemöldöke felszaladt. Már nem is kérdezte, mondta.
- Felgyújtottad.
- De nem öltem meg.
Defying úgy döntött, ezt most nyugodtan elhiheti neki.
- Hol van? – kérdezte, és remegett a hangja az indulattól, nem tehetett róla. Ghoul vállat vont, de még mindig nem nézett rá.
- Nem tudom.
- Nem tudod…
- Mondom, hogy nem öltem meg! Honnan tudjam, hova ment?!
- Ment?
- Hát?... - Ghoul mintha elbizonytalanodott volna egy pillanatra. – Kiáshatta magát, ha elég ügyes…
Defying azt hitte, rosszul hall. Négy éve furikázott már itt fel-alá a székével, látott már sokmindent, de nem nagyon akadt még senki, akit tényleg képes lett volna addig ütni, amíg mozog. Talán csak Korse…
- Te elástad a sivatagban? – sziszegte halkan, de hangja így is elakadt a féktelen haragtól. Ghoul védekezően megint vállat vont.
- De nem olyan mélyre…
Ez már tényleg sok volt Defyingnak.
- Te élve elástál egy Killjoyt a sivatagban?!
- Weeny is Killjoy! – vágta rá Ghoul hirtelen támadt határozottsággal a hangjában.
- Weeny egy gyerek!
- Ez az!
- Felfogtad te egyáltalán, hogy mit csinálsz?! Élve elásol egy embert a…!
- Megérdemelte! – csattant fel Ghoul, és most más egy cseppnyi félszegség sem volt benne, sem mímelt, sem valódi. – Majdnem megerőszakolta Weenyt! Van fogalmad róla, milyen az, ha…
- Nem érdekel, hogy mit csináltak veled, Ghoul! – vágott közbe Defying vészjóslóan lehalkítva a hangját. Fekete szeméből sütött a megvetés és a gyűlölet. - Ez itt nem Szudán. Nem vagyunk állatok!
Ghoul dühödten összeszorította a száját, és ösztönösen megmarkolta a pisztolyát. Ez megnyugtatta kissé. Annyira legalább is, hogy ne essen neki Defyingnak… A férfi folytatta.
- Megmondtam, hogy próbaidőn vagy.
- Nem öltem meg!
- Próbáljuk ki rajtad!
Ghoul dacosan felszegte a fejét, de nem maradt ideje válaszolni, mert Defying folytatta.
- Egy órát kapsz, hogy…
- Nem fogsz tudni elküldeni – vágott közbe Ghoul kimérten, és ezúttal szinte már büszkén pillantott Defying dühtől sápadt arcába. – Ennyiért nem. A többiek nem fogják hagyni.
Ebben volt valami. Legalább is Kobra és Jet Star biztosan nem hagyná. Rawforce sem. De Steel Grin?...
Nem, Ghoul most az egyszer tényleg túllőtt a célon!
Defying nem tudta, mit mondjon, vagy mit tegyen. Egyszerűen nem tudta. Persze, Bungler is főbenjáró bűnt követett el - pontosabban csak akart -, megbocsáthatatlan bűnt, de ez… Ezt nem érdemelte. Ezt nem!
Vagy ha mégis, akkor is, egy Killjoyról van szó! Egy tapasztalt és nem mellesleg remek Killjoyról! Szükség lenne még rá! Óriási szükség! És nem is csak a pisztolya miatt, hanem azért, mert Steel Grin sem egykönnyen fogja megemészteni, hogy Flaggy Bear után mégegy társát elveszti egy hónap alatt, aki évek óta mindig ott volt neki… Ráadásul egy másik Killjoy keze által! Nem, ha…
Jet Star érkezése zökkentette ki a gondolataiból, aki jelentette, hogy Poison mocorogni kezdett. Defgying durván odavetett neki valami olyasmit, hogy akkor bízza csak Ghoulra, mindjárt nem fog mocorogni többé, de azért szentségelve csak kigördült az ajtón, megküzdve még a homokkal is, csak hogy legalább Poison ne végezze olyan értelmetlenül, mint Bungler. Jet Star egy kicsit talán meglepetten pislogott utána, aztán kérdőn nézett Ghoulra.
- Most ez mi volt?
- Mi? – dünnyögte Ghoul nem túl kedvesen, és elmélyülten forgatta a villáját az ujjai közt.
- Mit műveltél már megint?
Ghoul azonban erre már végképp nem felelt neki, csak mély sóhajjal feltépte a konzervdobozt, hogy nekilásson végre a reggelijének.
Ha már ilyen keményen megdolgozott érte!
- Nesze!
- Ne! Meg…
Ghoul azonnal felismerte a hangot. Fél kézzel vadul megrázta a mellette mélyen alvó Kobra vállát, hogy fölébressze, azzal sem törődve, ha fájdalmat okoz neki, míg baljával az autó ajtókilincséhez kapott.
- Kobra! - A fiú sértődötten felmordult, félig még alva.
- Kobra!
- Mi van?!
- A bátyád bajban! – vágta rá Ghoul, és máris kinn termett a kocsiból. Eszeveszett tempóban eredt neki a benzinkútig vezető néhány méternek. A sarokra érve az első, amit meglátott, Bungler volt, ahogy a falnak szorítja Poisont. Ghoul egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Pisztolyok a földön, Bungler kezében kés, Weeny vérzik, de lassan, remegve feltápászkodik a földről, nadrággal a kezében…
Nadrágok. Ghoul már mindent értett. Elborította a féktelen düh, de valami furcsa, felszabadult öröm is átjárta egy pillanatra. Végre. Végre!
Egy pillanatra sem lassított, egyenesen Bunglernek rontott. A férfi nem vette észre őt időben. Felemelte ugyan a kezét, hogy megállítsa a fiút, de felé fordulni már nem volt ideje. Ghoul lendülete elsodorta a mozdulatot, és a kés ártalmatlanul suhant el a torka mellett. Bungler megtántorodott, és ha Ghoul nem kapja el, hanyatt is esik. De elkapta, és meglepő erővel vágta a falhoz, alig két méterre Poisontól, és első dolga volt ártalmatlanná tenni egy tökéletes gyomorszájra mért rúgással. Aztán még egyel, és még egyel, és még egyel, újra és újra visszarántva magához a férfit. Ez nem volt egyszerű, mert Bungler még Jet Starnál is magasabb volt egy kicsit, és legalább kilencven kiló. Ghoult viszont megedzette már a sivatag, és gyors volt, iszonyúan gyors, lehetetlenség volt kitérni előle… Csak akkor engedte el végre Bunglert, amikor az egy különösen jól sikerült ütést követően lehányta a pólóját. Ghoul akkor hátrált egy fél lépést, de csak hogy félre rúgja a homokba esett kést, mielőtt még baj lenne belőle. Bungler térdre rogyott előtte, és szemmel láthatólag nem kapott levegőt, de ez egy pillanatig sem zavarta Ghoult. Agyát elborította a vörös köd, és semmi más nem érdekelte, csak hogy széttrancsírozza végre ezt az embert… Újra rúgásra lendült a lába. Aztán előreszökkent, egyenesen Bungler csuklójára ugorva. Éles reccsenés hallatszott, és a férfi felüvöltött, mire Ghoul fejbe rúgta. Aztán végképp elvesztette az önuralmát, és már fogalma sem volt, mit csinál… Arra eszmélt, hogy Kobra terem mellette, és megpróbálja lefogni. Vadul kapta fel a fejét, mire éles, fehér fény vágott az arcába, elvakítva egy pillanatra, hogy semmit sem látott. Ez elég volt Kobrának, hogy kihasználva a pillanatnyi meglepetését hátrarántsa. Mindketten a földön kötöttek ki. Ghoul persze azonnal felugrott, de Kobra ezúttal nem hagyta lerázni magát.
- Állj már le! Megölöd!
- És?!
A fények hirtelen már nem voltak olyan élesek, és Ghoul megértette, hogy egy autó fényszóróitól erednek. És valóban, kisvártatva Jet Star bukkant fel mellettük a Fordból, Steel Grin társaságában. Nyilván azt hitték, a BL/I rajtaütött a benzinkúton, és épp nagyban folyik a harc, és most egyikük sem tudta, mi történik körülöttük. Aztán Steel Grin arca megnyúlt, ahogy felismerte Bunglert.
- Mi…
- Fogalmam sincs – vágta rá Kobra, és tanácstalanul meredt a hátra csavart kezű Ghoulra. A fiú újra, vadul felszegte a fejét, sötét szeme izzott a gyűlölettől.
- Kinyírom!
- De…
- Kinyírom!
- De Ghoul, ez csak Bungler! – kiáltotta Steel Grin dühösen, és a barátja mellett termett. Óvatosan a hátára fordította az eszméletlen férfit, és valósággal megriadt az arcától. Egyetlen ép vonása nem maradt. Ghoul dühödten, mégis szinte büszkén figyelte, és már nem feszengett annyira. Kobra durván megszorította a csuklóját, hogy felhívja magára a figyelmét.
- Te megvesztél, Ghoul?! Mi a francot…
- Kobra.
- Kuss! Mi a francot…
- Kobra, a bátyád – vágott közbe Ghoul újra, szinte derűsen. Kobra elsápadt, és azonnal a földön elterült Poisonra nézett. Hogy feledkezhetett meg róla?!
- Na ne… ne!
Két ugrással mellette termett. Poison sem volt eszméletén, de lélegzett, és most, a Ford fényénél már látszott az is, hogy valóban vérzik.
Hol van már Defying?!
- Neee-ne-ne-ne-ne, ne csináld ezt velem…
Jet Star térdelt le melléjük a homokba. Mindig nyugodt, napbarnított arcán most leplezetlen aggodalom tükröződött. Kérdőn nézett Kobrára, de az észre sem vette. A sírás kerülgette, ahogy tenyerével igyekezett elszorítani a vérzést. Az égvilágon semmit sem értett az egészből, fogalma sem volt, hogy mi történt, de persze, Poison ebben is nyakig benne van. Mindig, mindenben benne van, és tessék, megint ez a vége! Miért? Miért?
Miért ver engem veled az Isten, Gerard?!
A következő egy órában sem Bungler, sem Poison nem tért magához – ez utóbbi esetében Defying tett róla, hogy ez az elkövetkezendő tizenkét órában se fordulhasson elő -, így Weenyre hárult a feladat, hogy elmondja, mi történt. Defying szobájában voltak, ezúttal már Candyvel és Ferric-el kiegészülve, akik semmit sem hallottak a lármából. Weeny nem bánta volna, ha most sincsenek itt… Ott ült a széken a szoba közepén, körülötte a többiek, csak Ghoul húzódott a sarokba. Iszonyúan fájt a lába, mert nem kímélte a verekedésben, és ez meglehetősen bosszantotta. Újabban állandóan történt valami, ami miatt nem gyógyulhatott meg rendesen a seb, annyit pedig még ő is tudott, hogy itt, a semmi közepén mibe kerül az az embernek, ha nem gyógyul be egy sebe. Az életébe. Neki pedig semmi kedve nem volt meghalni. Egyelőre. Majd ha kicsinálta Bunglert, akkor lehet beszélni róla… Bosszúsan, néma csöndben hallgatta hát a kislányt, aki harmadszorra kezdett bele a beszámolójába.
- Azt mondta, te hívsz, Doki, és hogy maradjak csöndben, mert nem szabad felébreszteni Poisont. Mondtam neki, hogy jó, és akkor kimentünk, de az ajtónál befogta a szám, és elvonszolt a fürdőhöz.
- Akkor rúgtad meg?
A kislány hevesen bólintott, de rögtön megszédült a széken. A délutáni eséstől volt egy kis agyrázkódása, nehezen viselte a hirtelen mozdulatokat. Steel Grin hitetlenkedve csak a fejét rázta.
- Nem értem… Egyszerűen nem értem…
Weeny folytatta.
- Bungler azt mondta, ha csöndben maradok, nem bánt majd, és levette a nadrágom, és nem akartam, és megharaptam. És akkor mérges lett, és... – szégyellősen megvonta a vállát. – Megütött. De tényleg nem nagyon! – tette hozzá gyorsan, és szinte bocsánatkérően nézett Ghoulra a sarokban. A fiú tüntetőleg nem viszonozta a pillantását.
- Akkor jött Poison? – kérdezte meg Defying, akinek cseppet sem tetszett ez a titkos jelbeszéd. Weeny bólintott, ezúttal lassabban.
- És Bungler rálőtt?
- Igen.
- És ő vissza.
- Igen.
- És nem találta el.
- Nem.
- Értem.
Defying elgondolkozott ezen egy pillanatra. Két profi lövész, másfél méterre egymástól elvét egy lövést? Nem. Itt valami másról lesz szó. Weeny nem mond el mindent. Vagy egyenesen hazudik. De kit akar fedezni vajon, Bunglert, vagy Poisont? Létezik egyáltalán, hogy Bunglert akarná fedezni?... Jó lenne, ha Kobra is itt lenne, az talán egyel több szemtanú, de Defying tudta, lehetetlenség volna most elrángatni a bátyja mellől.
De akkor sem állt össze a kép. Azt ő is tudta, hogy Bungler nem azért került a Zónákba, mert túl jólnevelt állampolgár volt, de nem volt ostoba. Tudnia kellett, hogy itt semmi sem marad titokban. Mégis, mit csinált volna, ha végzett Weenyvel? Megöli? És hogy számol el vele? Nem lehet mindent a BL/I-re kenni… Vagy megfenyegeti, hogy hallgasson? Úgysem hallgatott volna. Ha meg mégis, akkor is észrevették volna rajta, hogy valami történt vele. Rawforce, Sky, Jet Star, de még talán Ghoul is rájött volna. Nem, sehogy sem áll össze ez az egész. Ennyire nem gondolkozott volna Bungler, hogy mit csinál?... De hát Killjoy! Ami azt illeti, nem is rossz, és eddig sosem volt rá panasz.
Kobra meg a másik fele. Őrjöngött, amikor Jet Starral behozták Poisont, de amikor közölték vele, hogy a bátyja egyelőre nem fog meghalni, egész megnyugodott. Sőt, kérés nélkül, még ő próbálta eszméletre pofozni Bunglert, hogy ki lehessen hallgatni. Defyingot ez nem kevéssé nyugtalanította. Az elmúlt egy hónapban szerzett tapasztalatai szerint ugyanis, ha a bátyjáról van szó, Kobra képtelen a legkisebb ésszerű megnyilvánulásra is. Ghoul meg…
Hát, Ghoul szarul néz ki már egy ideje, és most még szarabbul fest. Defying emlékeztette magát, hogy ha nem szedi össze magát nagyon gyorsan, akkor alkalomadtán őt is lekötözteti egy székhez, hogy nyugton maradjon végre, mielőtt még beledöglik egy karcolásba... De hogy kis híján agyonverjen egy Killjoyt? Ő csöndesebben szokta intézni az ilyesmit… Jet Starnak igaza volt, tényleg nyugtalan, nagyon nehezen bír magával újabban, egyre nehezebben. Ennyire kikészítette volna Poison?
Miért van az, hogy Poisonnak minden szarban benne van a keze? El van ez átkozva, vagy mi a franc?... Defying, bár ez egy cseppet sem volt ínyére, kénytelen volt elismerni magában, hogy ha nem csinálnak valamit, Poison előbb-utóbb tényleg kinyírja magát. És az nem tenne jót Kobrának. Nagyon nem tenne jót… Sőt. Ami azt illeti, neki sem. Hiába, megkedvelte ezt a kölyköt, hogy a fene essen belé, minden baromságával együtt. Persze, még jobban kedvelné nélkülük, de hát úgy már túl szép lenne az élet…
Negyedszerre is meghallgatta Weenyt, de Ghoul ezt már nem bírta idegekkel, és a maga pimasz stílusában megkérdezte, mi a fenének kell négyszer végighallgatniuk ugyanazt, mikor teljesen világos, hogy mi történt? Steel Grin még mindig úgy tűnt, mint akinek fogalma sincs, hol van, és egyre csak a fejét rázta, azt ismételgetve, hogy ezt nem hiszi el. Defying nem kérdezte meg tőle, Bungler kis akciójáról van-e szó, vagy arról, hogy Weeny lány. Mert hogy erről Steel Grin sem tudott. Ahogy Geeboy Ferric sem. Sőt. Valószínűleg Candy sem, bár ebben Defying nem lehetett biztos. Fürkészően nézett Weenyre. A kislány nem szólt semmit, de szemében néma könyörgés csillant. Engedj már el… Defying aprót sóhajtott.
- Jó. Grin, ti veszitek át az őrséget. Jet, te maradsz Weenyvel az éjjel, és egy ujjal sem nyúlsz hozzá, világos?
- Persze.
- Weeny?
- Én?...
- Nem lesz baj, ha Jet veled marad?
Weeny felpillantott a férfire. Jet Star halványan, bátorítóan rámosolygott.
- Nem – mondta a kislány határozottan. Jet Startól nem félt. Defying elégedetten bólintott.
- Jó. Ghoul, te eltakarodsz a pihenőbe, és nem basztatod Poisont.
- De…
- És szólsz, ha rosszabbul van. Világos?
- De Kobra úgyis ott van…
- Kobra bármikor kiborulhat.
- Én meg nem fogok nővérkéset játszani! – Defying szemöldöke felszaladt.
- Visszamész inkább őrködni?
- Nem.
- Akkor pofa be, és tűnés.
És Ghoul befogta.
Hajnali fél kettő felé járhatott, amikor Kobra végre rászánta magát, hogy bemenjen Bunglerhez. Nem volt különösebben célja vele, nem akarta agyonverni, vagy ilyesmi, egyszerűen csak úgy érezte, ennyit még ő is megérdemel. Elvégre is, Killjoy…
Bungler ott ült a szinte teljesen kiürült raktárban, a székhez kötözve, lehajtott fejjel, egész magába roskadva. Kobra tűnődve nézte még egy pillanatig, aztán közelebb lépett. Bungler felemelte a fejét, de rögtön félre is fordult.
- Hogy van a bátyád? – kérdezte halkan. Kobra tüntetőleg az üres polcokat méregette. Hirtelen fogalma sem volt róla, mit keres ő itt?
- Rosszul - mondta végül. Bungler mintha méginkább összehúzta volna magát.
- Sajnálom, Kobra…
- Persze.
- Én nem akartam! Esküszöm…
- Persze. Csak véletlenül pont te is ott voltál, amikor háromszor is beleszaladt a késedbe. Világos.
Bungler mintha halkan felnyögött volna. Nyomorultul nézett ki, egész arca feldagadt, a bal szemét ki se tudta nyitni rendesen, az orra egészen biztosan eltört, a szája felrepedt, izzadtságtól csimbókos haja egész a nyakára tapadt, a bőre most is feketéllett a foltokban rászáradt vértől. Egyszóval tényleg borzasztóan festett, és csak azért nem borzasztóbban, mint Poison, mert ő legalább magánál volt már. Kobra, hátát a csukott ajtónak vetve, végre ránézett.
- Mi a franc ütött beléd, Bungler?
- Nem tudom. Egyszer csak ott volt, pisztollyal, én meg…
- Úgy értem, Weeny?!
Bungler megkínzott arcán átvillant valami különös, a haraghoz hasonlatos érzés, de azonnal el is tűnt.
- Elbasztam. Tudom.
- Most nem éppen ez a legmegfelelőbb szóhasználat – jegyezte meg Kobra epésen.
- Bocs… De… Kobra. Te tudtad, hogy… hogy ő…
- Hogy lány? Ghoul elmondta.
- Na! Hát akkor?!
- Akkor?
- Csak azt ne mondd, hogy neked sose fordult meg a fejedben, hogy elszórakozz vele egy kicsit!
- Elszórakozni… - Kobra szinte undorodva ízlelgette a szót.
- Úgy értem…
- Szóval szórakoztál.
- A fenébe is, Kobra, ez egy lány!
- Úgy érted, kislány.
Bungler érezte, hogy aligha ez a legjobb alkalom rá, hogy megvitassák, mennyire kicsi is az a lány. Kobra szinte szelíden folytatta.
- Nem az a lényeg, hogy mi fordul meg a te vagy az én fejemben. Az a lényeg, hogy nem csinálod meg.
Bungler hallgatott.
Hogy magyarázza el valakinek, mi az a szenvedély, aki maga sohasem élte át? Mert ez az, szenvedély! Egy kislány…
Hát pontosan ez az!
Olyan kis szelíd, ártatlan, olyan kis gyönyörű… Mint egy baba, egy porcelánbaba, az ember úgy vigyáz rá, össze ne roppantsa... Igen, mindig vigyázott, nehogy túl erősen akarja letörni a gyönge kis ellenállásukat, eltűrte, ha néha egyik-másik a karjába mar, nem torolta meg soha, pedig fájt, nagyon kellemetlenek tudnak lenni azok a pici körmök okozta égető sebek. De még így is megéri. Nincs az a kín, ami ne érné meg! Látni a tanácstalan félelmet a tágra nyílt szemekben, és tudni, hogy nem lesz semmi baj, hogy idővel megnyugszik az a szűkölő szempár, amikor tisztára mosták már a könnyek. Mennyire csodálatosan szép, földöntúlian szép tud lenni ilyenkor az a ragyogó gyermeki szempár! Egyetlen nőnek sem ilyen többé a szeme, a legártatlanabb szüzeknek sem, még az apácáknak sem! Egyszerűen nem versenyezhetnek egy gyerek tekintetével és alázatával. Bungler imádta az érzést, amikor a feszengő kis testek végre kimerülten, megadóan elpihennek a karjaiban, imádta, hogy az ő ormótlan, csúnya keze majdnem körbeéri a vékony combokat, a valószerűtlenül selymes bőr érintését a bőrén, a legmélyebb ösztön, az állati félelem szülte kapkodó lélegzetvételek ritmusát, a félszeg, fájdalomtól fűtött nyöszörgéseket, amikor lassan, vigyázva osztozni próbál a legtisztább lény, egy kisgyerek testének csodájában; amiről képtelen lemondani. Olyan őrjítően, olyan vadítóan puha, annyira selymes olyankor minden, olyan kibírhatatlanul szűk és forró, hogy abba bele lehet, bele kell halni…
Nem, Kobra nem értheti, amíg nem érezte.
- Barom voltam. Tudom. Elborult az agyam – mondta Bungler, és arra gondolt, nagy baj végülis nem lehet belőle. A rendőrség, - pontosabban a BL/I rendfenntartásért felelős részlegének az a pár fajankója, akivel dolga volt már, elhitték. Ki is rendeltek neki valami orvost, aki megállapította, beteg, amiért ezt élvezi, holott ha jól belegondol az ember, az a beteg, aki nem élvezi. Bungler egészen biztos volt ebben. Ahogyan abban is, hogy inkább neki kellett volna agyturkásznak mennie, mert W. Taylornak, aki őt kezelte, és akinek sohasem tudta meg a keresztnevét, agyára ment a sok dilinyós. Állandóan olyasmiket kérdezett, már a börtönben is, hogy nem érzett-e "ellenállhatatlan késztetést" rá, hogy „teljesen átvegye a hatalmat”, hogy „végleg kiélvezze” a hatalmát az „áldozatai”felett, ahogy ő hívta azokat a gyerekeket. Mindig így fogalmazott, virágnyelven, hogy az embernek jóidőbe telt, mire kitalálta, mire is gondolhat szegény doki.
De hát hogy is gondolhat épeszű ember olyat, hogy ő megölne egy kislányt?! Egyáltalán, bárkit! Félelemből, felelte W. Taylor, bűntudatból, esetleg azért, hogy ne maradjanak tanúk. De hát neki éppen annak a földöntúli boldogságnak a megszerzése a célja, amit az Úr a gyerekekbe rejtett a rothadó világból! Hogy jut eszébe valakinek – egy okos, egyetemet végzett, elismert embernek! – hogy ő akár csak egy ujjal is bántani merészelni bármelyiküket?! Nem, az ő ujjai egészen másféle dolgokat szoktak csinálni… Érezte, hogy pillanatokon belül megint úgy elragadja a hév, hogy képtelen lesz parancsolni magának. Igyekezett hát valami egészen másra gondolni, mondjuk az óceánra, azt mondják, az használ, lecsendesíti az ember tudatalattiját is, és…
A fenébe is, egyszer még úgyis elkapja azt a kölyköt!
Megpróbált rettenetesen bűnbánó arcot vágni, és megfékezni a remegését, ami nagy valószínűséggel sikerült is neki, legalább is Kobra egészen sajnálkozva nézett rá.
- Megbántad, mi, Bungler?
- Naná! – vágta rá ő azonnal, és arra gondolt, talán mégiscsak vannak még a földön, akik felnőttként is ugyanolyan naivak és ártatlanok, mint az ő kislánykái voltak… Vagy, mondjuk ki. Hülyék. Hirtelen felpillantott Kobrára.
- De a bátyádat még jobban sajnálom – tette hozzá, és kivételesen nem is hazudott. Hülyeség volt nekimenni Poisonnak… Késsel! Persze, akkor ez tűnt az egyetlen értelmes megoldásnak; megölni, mielőtt még eljár a szája…
- Tudom, hogy sajnálod – felelte Kobra lassan. - Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyedben. Már, ha valaha is nekiestem volna Weenynek… - Egy pillanatra elhallgatott, annyira abszurd volt ez az egész. Persze, Bunglernek igaza van, kinek ne fordulna meg ilyesmi a fejében, fél év, egy év, három év cölibátus után, na de valóban meg is tenni?... Fantáziálni meg még azért csak szabad, nem?... - Ghoul viszont ki fog nyírni érte.
- Tudom – sóhajtotta Bungler letörten. Csend lett egy időre. Kobra nem szólt, nem is mozdult az ajtó mellől, csak nézte a székhez kötözött férfit. Őt magát lepte meg a legjobban, mennyire nyugodt is maradt tulajdonképpen. Mikor Poison, a bátyja, az édestestvére itt fekszik vérbe fagyva, alig néhány méterre tőle, a fal túloldalán, ő mégis halálos nyugalommal beszélget azzal, aki oda juttatta. Ez valahogy nincs így rendjén. Az lenne a normális, ha őrjöngene, ordítana, fenyegetőzne, vagy méginkább, ha megpróbálná megölni Bunglert, pusztán bosszúból. De furcsamód a legkisebb késztetést sem érzi most erre. Sőt…
Kobra igyekezett nem tudomást venni a lelke mélyén motyorászó hangocskáról, ami egyre csak azt ismételgette – valld be, hogy tetszett volna, ha Poisont megölik. Végre lenne okod kiborulni, kiadni magadból minden feszültséget. Kitombolhatnád magad szépen, senki se róna meg érte. Nem kellene többé senki miatt aggódni, olyan lehetnél, mint Ghoul, üres és könyörtelen, akit semmi se zavar, akinek semmi se fáj. És ne felejtsük el, hogy megszűnne a potenciális veszély Defyingra, és a többiekre nézve is. Lorainne-nek akkor végképp semmi keresnivalója nem lenne itt, a BL/I sem vadászna Poisonra többet, nem lenne több veszekedés, nem kéne azzal törődni, mikor csinál valami hülyeséget, amivel mindenki mást is bajba sodor, nem szökdösne el többet, nem lopkodna autókat, és te sem akarnád többé kinyírni magad miatta…. Minden visszazökkenne a rendes kerékvágásba. Nem volna jó? Mondd meg őszintén, nem volna jó?...
Hosszan bámulta Bungler keskeny, háromszögletű arcát, és lassan éledezni kezdett benne valami gyilkos, fekete harag.
Bungler meg fogja kapni a büntetését. Rawforce meg lesz veszve, kicsinálja, ha megtudja, mi történt. Vagy ha nem ő, akkor Ghoul. És az sokkal, de sokkal szörnyűségesebb lesz, mint amit ő, Kobra Kid valaha is ki tudna találni, ez egészen biztos…
Abban a pillanatban tényleg megsajnálta Bunglert azért, ami rá vár.
Röhej! Mindazok után, amit tett, még képes sajnálni?! Úristen, mi ütött belé? Hirtelen elfogta a nyugtalanság. Mi lehet Poisonnal?... Már vagy öt perce magára hagyta… Pontosabban nem magára, hanem Ghoulra, de hát az lényegében ugyanaz…. Mondott valami olyasmit, hogy kitartást, Bungler, aztán ugyanolyan halkan, ahogy jött, ki is lépett a szobából.
Megkerülte a benzinkutat, és egy pillanatra megtorpant a betegszoba ajtaja előtt. Felnézett az égre. Megszokhatta volna már, milyen tiszták errefelé az éjszakák, hogy a leghalványabb csillagok hunyorgó fényeit is látni lehet, de az igazat megvallva elég ritkán bámulta csak úgy az eget, ezért, mint mindig, most is mellbe vágta az élmény. Hirtelen reménytelenül picinek és jelentéktelennek érezte magát, és ez mérhetetlenül elkeserítette, hogy sírhatnékja támadt. Mert hát, mi lenne, ha Bungler tényleg megerőszakolta volna Weenyt? Ha megölte volna Poisont? Vagy mindannyiukat. Besétált volna, és álmukban szépen, egyesével elvágja a torkukat. Akkor mi lenne? Semmi. Akkor sem lenne semmi, ha holnap a BL/I az összes embert agyonlőné a földön. Az összes állatot. A csillagok fénye ugyanúgy siklana végig a holttesteken, mint most az élőkön. Sőt. Ha az egész Föld lángba borul, felrobban, eltűnik, az sem változtatna, az sem számítana semmit…
Meglehetősen nyomasztó, elkeserítő, egyenesen reménytelen érzés volt, és Kobra hirtelen úgy érezte, égető szüksége van Ghoulra. Neki aztán tökmindegy holmi kis örökkévalóság, meg világegyetem, meg jelentéktelenség, kilátástalanság, kétségbeesés, magány. Mindez csak valami szeszély, amitől mások szenvednek, és amit egyes egyedül csak azért talált ki az Úr, hogy őt bosszantsa vele. Személyesen… Óvatosan benyitott hát az ajtón, nehogy valami csoda folytán mégiscsak felverje Poisont. Jól számított, Ghoul még mindig odabent volt. Kobra titkon egyet is értett Defyinggal, aki szerint Ghoultól, ha már annyira rohadtul fáj a lába, hogy az őrségből is haza kellett hozni őszentségét, szóval, az a minimum tőle, hogy ő is ott rontja a levegőt, és tesz róla, hogy Poison ne vigye túlzásba a haldoklást. Fél lábára sántán úgysem veszik más hasznát. Kobra igencsak meglepődött hát, amikor azt látta, hogy Ghoul a kötést igazgatja magán, hogy kényelmesebben beleférjen a csizmájába.
- Hova mész? – kérdezte döbbenten.
- Közöd? – dörrent rá Ghoul hűvösen, mert plusz két kéz híján nehezen boldogult a kötéssel és a csizmával is egyszerre. Kobra vállat vont, de azért lehuppant elé a földre, hogy megszorítsa a fűzőt. Ghoul szó nélkül hagyta, és Kobra is csak akkor nézett fel rá, amikor végzett a csomóval. Tekintete azonnal Poisonra tévedt.
- Jobban van?
- Nem.
- Majd holnap…
- Se! – Kobra feltápászkodott a földről, és nagyon szigorúan nézett a barátjára. Ghoul hangjából világosan érződött, hogy legszívesebben a sírban látná Poisont, amiért neki kell most őriznie.
- Megmentette Weenyt – jegyezte meg Kobra jelentőségteljesen. Ghoul kicsit elszégyellhette magát, mert kerülte a tekintetét, de azért nem bírta ki, hogy tüntetőleg meg ne vonja a vállát.
- És? Attól még lehet szarul, nem?
Kobra nem vette fel a kesztyűt.
- Beszéltem Bunglerrel.
- És?
- Semmi. Csak mondtam.
- Jó. Akkor most én beszélek vele.
- De nem ölöd meg, ugye?
- Minek nézel te engem?! – csattant fel Ghoul dühösen. – Killjoy nem öl Killjoyt!
- Jó…
- Csak beszélek vele, világos? Ahhoz azért talán még nekem is van jogom!
- Jól van na. Bocs – adta meg magát Kobra békítőleg, azzal máris visszaült a székére Poison ágya mellé. Igazából most a legkevésbé sem tudta érdekelni, mit csinál Ghoul, így talán azon sem akadt volna fenn, ha a fiú kivételesen elköszön tőle.
Ghoul persze nem köszönt el, az sosem volt szokása. Egyszerűen kimasírozott az ajtón, sántikálva ugyan egy kissé, de meglepően fürgén, és meg sem állt Bungler ajtajáig. Senkivel sem találkozott.
Előkereste a zsebéből a férfi kését, amit még ő szedett össze a homokból, és benyitott.
- Bungler – mondta halkan, és örült, hogy Kobra az imént nem kapcsolta le a szobácska plafonján árválkodó egy szem égőt, így a férfi azonnal láthatta, mit tartogat a kezében.
- Mit akarsz? – kérdezte visszafojtott félelemmel a hangjában. Ghoul elvigyorodott.
- Szerinted mégis mit szoktak csinálni egy késsel? Nyiszálni fogok?
Bungler idegesen nyelt egyet. Az oké, hogy Kobra is figyelmeztette, hogy Ghoul ki fogja nyírni, de hát ezt ugye csak átvitt értelemben kell érteni… Ugye?... Legnagyobb megkönnyebbülésére Ghoul csak elvágta a kötelet a lábán – Ferric csomóit legendásan lehetetlen volt kibogozni -, aztán a két kezén is, és ráparancsolt, hogy álljon fel. Bungler csodálkozva engedelmeskedett. A lába ugyan teljesen szabad volt már, de a csuklója még mindig össze volt kötözve a háta mögött.
- Ha kussban maradsz, megúszod. Világos? – kérdezte Ghoul, és megfenyegette az ujjával. Bungler bólintott.
Kimentek a benzinkút elé, és beültek a Fordba. Persze Ghoul vezetett, és Bunglernek fogalma sem volt, hová mennek? Még mindig sajgott minden porcikája Ghoul ütéseitől és rúgásaitól, és az igazat megvallva egy cseppet sem érezte biztonságban magát… Hová mennek? Létezik… Létezik, hogy Ghoul elengedi?... Nem! Az ki van zárva! Bár… Nyilván minél távolabb akarja tudni Weenytől. Talán meg sem állnak Arizonáig… A benzinkút bejárata fölötti egy szem égő fénye lassan elhalt a hátuk mögött, és körülölelte őket a sötétség.
- Jól ülsz? – kérdezte hirtelen Ghoul. Bungler ostobán pislogott vissza rá.
- Mi? Jah…
- Jó. Csak el ne gémberedj itt nekem – biccentett a fiú elégedetten, és szinte kecses mozdulattal húzta elő a pisztolyát, és mielőtt még a másik felfoghatta volna, mi történik, a halántékára vágott vele.
Elég erős ütés lehetett, mert amikor Bungler legközelebb kinyitotta a szemét, keleten mintha már derengett volna az ég alja. Ráadásul nem is az autóban ült, hanem a homokban, háttal az első ajtónak támaszkodva, alig néhány méterre egy méretes földkupactól, és a vidáman földet hajigáló Ghoultól. Megpróbált felállni, de túlságosan zúgott a feje, ráadásul a keze is még mindig hátra volt kötözve. Riadtan, tanácstalanul nézett körbe, de mindenütt csak a sziklás homok és a satnya, halott bokrok látványa fogadta. De nem lehettek túl messze a benzinkúttól, talán ha tíz mérföldre, mert ahogy jobban kimeresztette a szemét, a derengő láthatár peremén megpillantotta a 19-es út jól ismert, jellegzetes kanyarulatát. A levegőben benzinszag terjengett, amitől csak méginkább hányingere lett. A fene az agyrászkódásokba… Megint megpróbált felállni, de aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen felesleges. Mihez kezdene aztán? Elhajtana innen? Még ha Ghoul a kocsiban is hagyta a kulcsot, úgysem tud vezetni…
Hát, de legalább a két lába szabad…
Mi a fene folyik itt?
Ghoul meghallhatta a motozását, mert nehézkesen kikecmergett a gödörből, és vidáman Bungler elé csapta az ásót.
- Végre! Befejeznéd?
- Mit? – kérdezte a férfi döbbenten.
- Az ásást.
- Minek?
- Sírnak.
Bungler arcából a maradék vér is kifutott. Szeme kerekre tágult, szája elnyílt, és mondani akart valamit, de Ghoul megelőzte. Gonoszul, szinte kihívóan vigyorgott rá.
- Nyugi, nem öllek meg – mondta. – Esküszöm.
Bunglert ez persze nem nyugtatta meg. Visszakérdezett ugyan, hogy akkor minek a sír, de Ghoul azt felelte, ne a szája járjon, hanem a keze, azzal a maradék kötelet is levágta a csuklójáról. Bungler úgy döntött, nem ellenkezik. A kése még mindig Ghoulnál volt, a pisztolya talán egyenesen a benzinkúton, annyi esze meg - agyrázkódás ide vagy oda – maradt még, hogy meg se próbálja fegyvertelenül ártalmatlanítani a fiút. Nyilván nem sikerülne, Ghoul számítana rá. Ő mindig, mindenre számít…
Egy kissé megtornáztatta az izmait, hogy legalább az elgémberedettséget kiűzze belőle, ha a fájdalmat nem is tudja, aztán leszökkent a gödörbe. Egészen takaros kis gödör volt, szabályos, téglalap alakú, a falai is többé kevésbé egyenesek, leszámítva a legfelső fél métert, ahol széles tölcsért formázott, mert itt a mélyebben fekvő, keménnyé préselődött földet felváltotta a laza, csúszós homok. Ghoul leadta az ásót, és meghagyta neki, hogy ásson még vagy fél métert, annyi elég lesz. Bungler nem mert ellenkezni, bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy törött csuklóval ki fogja bírni ezt a máskor is eléggé megerőltető munkát…
Mire készülhet Ghoul? Mire készülhet?... Néha-néha felsandított a perem szélén cigarettázó fiúra, de az nem tűnt dühösnek, inkább éppen, hogy nagyon is vidámnak.
Mi a francot akarhat? Miért ütötte le? Mire készülhet?... Bungler képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy a saját sírját ássa. Milyen költői…
Mire egészen kivilágosodott az ég, ő is készen lett. Kifulladva, kissé bizonytalanul állt a lábán, az ásó nyelébe kapaszkodva, és az elmélázva ücsörgő Ghoul bámulta. A nap vörös korongja még nem emelkedett a láthatár fölé, de máris melegedni kezdett a levegő, és Bungler nagyon szomjas volt.
- Van vized? – kérdezte, ahogy az ásót nyújtotta Ghoulnak. A fiú felrezzent, és elkapta a nyelet.
- Persze – felelte, és kiemelte az ásót a gödörből, de Bungler hiába várta, hogy őt is a felszínre segítse. Márpedig egyedül nem fog tudni kimászni… De Ghoul szó nélkül felállt, és csak Bungler harmadszori kiáltására tért vissza, az egyik magukkal hozott benzineskanna társaságában. Megállt, biztonságos távolságra a peremtől, nehogy a férfi felugorva elkaphassa a bokáját és magával ránthassa őt, és azt mondta.
- Feküdj le.
Bungler megint elsápadt.
- Ghoul…
- Feküdj le! – csattant fel a fiú inkább kimérten, mint mérgesen, és ráfogta a pisztolyát. – Nem mondom el háromszor.
- Ne csináld már…
- Te viszont csináld, Bungler. – Egy pillanatra elhallgatott. – Tényleg nem öllek meg, ha szót fogadsz szépen.
Bungler lassan, tétován ereszkedett le a gödör aljára, és elnyúlt a földön. Vadul kalapált a szíve, annyira… annyira borzalmas volt abban a nyitott sírban! A feje fölött vakítóan ragyogó, makulátlan, rózsaszínes égre élesen kirajzolódott a felszín szaggatott vonala, a vöröses oldalfalak most sokkal magasabbnak tűntek, mint eddig, és mintha össze akarnának dőlni a feje fölött, agyonnyomni, eltemetni őt… Iszonyatos érzés volt ott feküdni a földön! A földben… Ghoul bukkant fel fölötte, és gyors, határozott mozdulatokkal a gödörbe lötykölte a kanna tartalmát, vigyázva, hogy lehetőleg Bungler térdénél feljebb ne jusson belőle. Bungler orrát újra, elemi erővel csapta meg a benzinszag. Abban a pillanatban mindent megértet.
- Ne! Ghoul!
Villámgyorsan felugrott, de elkésett.
- Feküdj! – dörrent rá Ghoul, és olyan erővel vágta hozzá a kannát, hogy a férfi egyensúlyát vesztve vissza is huppant a földre.
- Ghoul, könyörgöm…
Ghoul keresett magának egy szál cigit, hanyagul a fogai közé szorította, és meggyújtotta.
- Könyörgöm!
A fiú lepillantott a gödör alján remegő Bunglerre. Összetört arca falfehér, hatalmasra tágult pupilláiban állati rettegés lüktetett. Villámgyorsan újra felugrott, de megcsúszott a benzintől sáros talajon. Ghoul válaszul kinyújtotta a kezét, ujjai között ott parázslott a cigaretta; apró, vékony papírba csomagolt halál.
- Feküdj.
Bungler azonnal engedelmeskedett. Egész teste lüktetett a félelemtől, hogy levegőt is alig kapott, és Ghoul észrevette, hogy pislogni sem mert. Ezt látván szája szélén furcsa, megvető mosoly rándult. Szánalom, komolyan, szánalom ez az ember… de azért egészen remek szórakozás. Mindig is ki akarta ezt próbálni egyszer…
Könnyed mozdulattal a gödörbe lökte a csikket. Egy villanás, ahogy a felkelő nap első sugarai végigcsókolják a piszkosfehér papírt, aztán a benzintől saras föld hangos szisszenéssel tüzet fog… Olyan magasra csaptak a lángok, hogy Ghoul kénytelen volt hátrálni egy lépést, ha nem akart megégni. A levegő megtelt az égő test és a pamut különös szagával, és ordítással… Bungler ordított, úgy, ahogy Ghoul már nagyon rég hallott embert ordítani, úgy, ahogy csak a pokolban ordíthat valaki. Egy pillanatra sem hagyta abba, eszeveszetten vergődött a sárban, hogy eltapossa a tüzet, de túl sok volt a benzin, a föld, a meder fala is égett, túl nagyok voltak a lángok… Ghoul megint rágyújtott. Nem mondhatni, hogy különösképpen nagy gyönyörűséget okozott neki ez az egész, de be kellett vallania, hogy valahol tetszik neki. Azt az egy szál cigit, azt viszont nagyon sajnálta. Pocséklás, szín tiszta pocséklás! Persze, arra még ő sem vállalkozott volna, hogy előbb elszívja, és cigivel a szájában locskolja szét a benzint… Csöndben nézte Bungler haláltusáját, már amennyit látott belőle a lángoktól, és azon gondolkozott, milyen furcsa egy lény is az ember. Az utolsó pillanatig hisz, reménykedik, hogy a dolgok nem azok, amiknek látszanak, és amikor megkérdőjelezhetetlenül kiderül, hogy mégis azok, könyörög. Kétségbe esik, mintha váratlanul érné az egész, de még akkor is reméli, hogy minden jóra fordul, fogadkozik, megalázkodik, megtesz bármit, amit csak kell, akármit, csak hogy megmeneküljön. Könyörög… Korse is ezt tenné vajon? Aligha. Inkább kiprovokálná, hogy lelőjjék őt, az mégiscsak szebb és gyorsabb halál. Na és Kobra? Ő könyörögne neki…? Fene se tudja. Ki kéne próbálni… Hirtelen elege lett a szagokból, a hangokból, egyáltalán, Bunglerből. Szánalom az egész… A tűzbe hajította a csikk maradékát
- Komolyan nem tudom, mit sírsz itt nekem. Megígértem, hogy nem öllek meg - dünnyögte, inkább csak úgy magának.
Aztán nekilátott betemetni a gödröt.
Kobra szerette volna, ha azt mondhatja, egy percet sem aludt az éjjel, de ez egyszerűen nem volt igaz. Ott nyomta el az álom Poison ágya mellett ülve, és még csak nem is volt valami nyomasztó álom… Annál nyomasztóbb volt viszont az ébredése!
Poison csöndesen, egyenletesen szuszogott, így Kobra nem tudta eldönteni, alszik, vagy még mindig eszméletlen? Persze, jelen pillanatban ez mindegy is volt. A lényeg, hogy él, és… és ennyi.
Kobrát megint átjárta az a teljességgel értelmetlen és helytelen érzés, amik néhány órával azelőtt is – a közöny. A bátyja életben van, és ez bőven elég volt neki. Persze, aggódott érte, hogy ne aggódott volna, de korántsem ekörül forogtak a gondolatai. Ha léteznek is olyanok valahol a világban, akik órákon át képesek elérzékenyülve szorongatni egy szerettük kezét, hát, akkor ő biztosan nem tartozik közéjük…. Egyszóval, minden jótestvéri szeretet ellenére is a legszívesebben kisétált volna az ajtón, és végezte volna a dolgát, ahogy tegnap is tette. Meg tegnapelőtt. Meg az elmúlt években mindig.
De hát mégiscsak a bátyjáról van szó, nem? Akit fél napja sincs, hogy leszúrtak… Erről megint eszébe jutott Bungler, és kissé csalódottan nyugtázta magában, hogy még mindig nem akarja agyonlőni…
De miért nem? Ez lenne a normális, nem igaz?... Aztán megértette.
Bungler is Killjoy. Régóta ismerik egymást, mármint a Zónák viszonyaihoz képest régen, és hát…. A francba is, eddig minden rendben volt! És egy kis túlzással élve minden rendben is lesz, elvégre is Poison nem halt meg. De ettől függetlenül is illene legalább egy kicsit utálni Bunglert, erre gyorsan és nyomatékosan újra figyelmeztette is magát, de akárhogy is fülelt, az a jól ismert hangocska a fejében a bosszú helyett egyre csak arról fecsegett, mennyivel okosabb lenne nem törődni ennyit Poisonnal. Csináljon, amit akar! Úgyis állandóan a magányos hőst játssza… És ez minden bizonnyal okos megoldás is lett volna, elvégre is megoldotta volna a problémákat. Egy életre. Már, ha maradt még valamennyi idejük hátra ebben a…
Kobra aprót sóhajtott, és egy percig szinte reménytelenül bámulta a bátyja sápadt arcát, de nem bírta sokáig. Fűtötte a tettvágy, mint minden reggel, a nyugtalanság, és az a különös, izgalmas és részegítő várakozás – mit hoz a mai nap, életet, vagy halált? Mi vár rájuk ma, hosszas semmittevés, a gyilkos unalom, vagy a BL/I-s pisztolyok? Kobra nagy-nagy titokban jobban szerette volna az utóbbit...
De nem ma. Nem, mára határozottan mást tűzött napirendre Ma kivételesen nem akart BL/I-seket látni. Ma nem. Kobra Kidnek ugyanis randevúja volt mára, igazi, hamisítatlan randevú, sör helyett borral, csókkal, naplementével, meghitt kettesben Holy Shittel valahol Lost Lake közelében a szédítő szirteken… Elvégre is mégiscsak illik megünnepelni az első házassági évfordulójukat, nem? Kobra egy életre utálta volna magát, ha nem megy el.
Csak hát ugye itt van Poison. Hogy néz már az ki, hogy csak úgy itthagyja, mikor tényleg fél napja sincs még, hogy leszúrták? Másfelől viszont mégiscsak erről a napról van szó. Arról, amiért megérte életben maradnia. Mert tulajdonképpen ezért találták ki az egészet. Először csak tréfásan mondogatták egymásnak – vigyázz magadra, nem akarok az első évfordulónkra özvegy lenni! De aztán Holy elment, és ahogy peregtek a hónapok, ez lett a legerősebb, majdhogynem az egyetlen kézzel fogható dolog, amibe Kobra a legrosszabb, leglehetetlenebb helyzetekben is kapaszkodhatott. Ki kell bírnod, nem halhatsz meg most, mert Holy várni fog rád… Kobra sejtette, sőt, egészen biztos volt benne, hogy a lány is ugyanígy van ezzel. Nem teheti meg, hogy most nem megy el hozzá. Egyszerűen nem teheti meg.
És Gerard? Vele megteheti, hogy magára hagyja? Megint?...
És Holyt magára hagyhatja? Ha nem megy el, a lány azt fogja hinni, hogy meghalt. Hiszen már egy éve megbeszélték, hogy ma, a Lost Lake mellett a negyvenes úton találkoznak…
- Sakk matt.
- Csaltál!
- Én aztán nem…
- De!
- Nem! – éles csattanás, a régi, pepita tábla a földön, a faragott bábuk szanaszét gurulnak a régi, rojtos szőnyegen.
- Utállak!
- Az lehet, öcsi, de ez akkoris sakk matt…
Kobra felemelte a fejét. Odakint már egészen világos volt. Indulnia kell, ha oda is akar még érni ma. Arizona messze van…
Sakk matt…
A fenébe is!
Eltelt még egy jó fél óra, mire végre elszánta magát a cselekvésre. De hiába szólongatta, hiába rázta meg a vállát, Poison meg se rezdült – hatott még a Defyingtól kapott gyógyszer. Kobra végül ezért döntött úgy, azzal senkinek sem használ, ha csak itt ücsörög mellette. Akkor már inkább Holy mellett ücsörög. Úgyis várja…
- Rendben leszel, bátyus – súgta halkan Poison fülébe, és egy pillanatig még elnézte az ismerős arcot, de a fiúnak a szeme se rebbent. Kobra akkor felállt, és kiballagott a benzinkút elé. Máris megbánta egy kicsit a döntését, elvégre is mi van, ha pont most ébred fel?... Elfogta a kísértés, hogy rágyújtson, de most kivételesen megállta. Holy nem rajongott éppenséggel a cigarettáért… Megtorpant a sarkon, és körbenézett. Aztán megint, de hiába. A Fordnak hűlt helye sem volt.
Ki az az idióta, akik szó nélkül lelép azzal a kocsival?! Mármint Poisont leszámítva… Ghoul. Nyilván, hogy Ghoul. Mert Jet Star nyilván nem tesz ilyet, Steel Grinéknek meg, ha dolguk van, a Pontiacot vinnék, marad tehát Ghoul… Kobrának ettől végre egyszeriben gyilkolhatnékja támadt, olyannyira, hogy dühében alaposan megrugdosta a benzinkút falán, mintha bizony az tehetne az egészről. Most mi a fenéhez kezd?! Senkinek sem akart hosszasan magyarázkodni, hogy hová is megy és miért, de úgy látszik, mégis muszáj lesz elkérnie a kocsit Grintől… Vagy ez volt az isteni jel, hogy maradjon a seggén…?
Még végig se futhatott rajta a gondolat, amikor távolról motorzúgás hangja ütötte meg a fülét, és egy perc múlva máris ott állt előtte a Ford, a nehézkesen kikászálódó Ghoullal együtt. Kobra, aki nem tudta volna megmondani, mikor gyújtott rá mégis, dühödten kiáltott rá.
- Te is tudsz ám időzíteni, baszd meg!
- Mi? – kérdezte Ghoul döbbenten, és hangos csattanással bevágta maga mögött az ajtót.
- Hol a fenében voltál?!
- Dolgom volt… Mi bajod van?
- Semmi!
- Jól van, akkor tépd le a fejem… - dünnyögte Ghoul sértődötten és értetlenül is egyszerre, mert Kobra a kezébe nyomta az alig szívott csikket, hogy legalább az ne vesszen kárba, és nekilátott megtankolni a kocsit. Ghoul csöndben figyelte, de amikor a fiú a kannákat kezdte töltögetni, nem bírta tovább.
- Hova mész? – kérdezte döbbenten.
- Sehova.
- Akkor minek töltöd a kocsit?
- Hogy legyen benne benzin. – Ghoul szemöldöke felszaladt.
- Ilyen korán melózol?
- Igen! Zavar?!
- Szóval Holy. – Ghoul szinte mérgesen fonta össze a karját a mellkasa előtt. Nagyon is jól emlékezett arra az egy évvel azelőtti napra. Kobra tett róla, hogy ne felejthesse el… – Nem mész te sehova!
- Jaj már, Ghoul, semmi bajom nem lesz! – felelte Kobra fáradtan.
- Azt mondtam, nem!
Kobra nem is tudta hirtelen, mit mondhatna erre. Pontosan tudta, hogy Defying mégannyira se tolerálná a kis… kirándulását, mint Ghoul. Nem lett volna okos dolog, ha idő előtt szerez tudomást róla…
- De Ghoul, ez… ez… - Hirtelen bevillant neki a megoldás. – Múltkor én fedeztelek Defying előtt!
Ghoul nagyon, nagyon csúnyán nézett rá, mire gyorsan hozzátette. – És alhattál a vállamon!
Ghoul arca, ha lehet, még jobban elsötétült.
- Egy percet kapsz eltűnni.
- Kösz – Kobra hálásan rávigyorgott, és már lökte is a helyére a töltőkart. – Tényleg…
- Ötven másodperc.
Kobra vigyorogva csúszott az ülésre, és olyan sebesen indított és hajtott el, mintha legalább is az egész BL/I a nyomában lenne. Ghoul sötéten nézett utána, aztán kényelmesen sarkon fordult, hogy odébb lépjen egy kissé, ahol nyugodtan elszívhatja a kapott cigit, de azonnal megakadt a szeme az ajtóban ücsörgő Defyingon. A férfi egy cseppet sem tűnt úgy, mint aki jobb lábbal kelt fel.
- Hova ment? – kérdezte.
- Ki?
- Kobra.
- Milyen Kobra? – kérdezett vissza Ghoul ártatlanul. Defying még csúnyábban mérte végig, ahogy a fiú elhaladt mellette, és belépett a boltba, mint az az előbb Kobrát.
- Baszd meg, Ghoul!
Ghoul azonban úgy tűnt, meg sem hallotta a mondatot. Defying mérgesen horkantott. Ennyit arról, hogy a Killjoyok fegyelmezettek…
Még a végén be kell tiltania itt a barátkozást is!
Journal Bungler eltűnését Steel Grin fedezte fel, aki az éjjel történtek ellenére is ragaszkodott a férfihoz. Ez persze érthető – majdnem két éve már, hogy hozzájuk került, és Steel Grin meg se tudta volna számolni a két kezén, hányszor húzták már ki egymást a csávából. Készséggel kezességet is vállalt volna hát érte, csak engedjék el! De hát Weeny… Steel Grin tökéletesen tisztában volt Bungler… hajlamaival, de hát itt a Zónákban akadtak rosszabbak is. Sőt. Tulajdonképpen Bungler egészen rendes embernek számított, mert ő legalább nem ölt meg senkit, mielőtt bezárták ide… Mindezt el is mondta Defyingnak. És mert Steel Grin igazán jólelkű, szinte már naiv tudott lenni, szentül hitte, hogy elég egy személyes beszélgetés Bunglerrel, és az máris megbánja bűneit. Hogy ez az egész csak egy pillanatnyi zavarodottság szülte rossz döntés volt, semmi több. Egyszerűen nem volt hajlandó mást gondolni.
Első dolga volt hát reggel felkeresni Bunglert, csakhogy a férfi nyomtalanul eltűnt. És vele a Ford is. És Ghoul…
Grin talán életében először nem kérte ki Defying véleményét valamiről, csak ráparancsolt, hogy kerítse elő neki Ghoult rádión, még ha a BL/I hallja is majd minden szavukat, akkor is. Ghoul azonban nem válaszolt. Defying végül megunta a próbálkozást, és hagyta, hogy Steel Grin vegye kezelésbe a készüléket. És Grin nem tiltakozott. Csak remélni merte, hogy Ghoul megelégszik annyival, hogy eltünteti Bunglert Kaliforniából. Mert hogy nem véletlen, hogy épp ők ketten tűntek el, az is biztos… Ezzel persze Defying is tökéletesen tisztában volt, neki azonban nem voltak tévképzetei Ghoul emberbaráti szeretetéről. A gátlástalanságáról meg pláne nem… Meglepő fürgeséggel gurult hát most a fiú után, be a boltba.
- Ghoul!
- Mi van?
- Bungler!
- Bungleeer…
- Mit műveltél vele?
- Semmit. Kellett volna? – vágta rá Ghoul könnyedén, és tényleg egy rezzenésével sem árulta el magát. De hát ő sohasem árulta el magát, és ezzel Defying is tökéletesen tisztában volt.
- Ki vele! Hol van?
- Miért, eltűnt? – érdeklődött Ghoul minden különösebb aggodalom nélkül, és egy doboz konzervvel meg egy műanyagvillával a kezében lehuppant a legközelebbi asztal mellé. Defying fenyegetően gördült közelebb hozzá, és levette a szemüvegét, hogy tisztábban láthassa a másik arcát.
- Próbaidőn vagy, Ghoul!
- Egész életemben próbaidőn voltam…
- Megmondtam, hogy Wonaguth volt az utolsó dobásod!
- És akkor már minden szart rám lehet kenni?! - Defying nem vett tudomást a megjegyzésről.
- Rágyújtottad a kocsit?
Ghoul meghökkent egy pillanatra, de aztán megvillant a szeme.
- Hogy gyújtottam volna rá, ott áll kint!
- Szóval tényleg veled volt.
Ghoul pislogott párat. Nem teljesen tudta követni Defying gondolatmenetét. Honnan jött neki egyáltalán a gyújtogatás ötlete?... A Doki fenyegetően még közelebb gurult hozzá a székkel, egész az asztal fölé hajolva, és nagyon, nagyon dühösnek tűnt. Ghoul ösztönösen húzódott hátrébb előle egy kissé.
- Felgyújtottad?
- Dehogy gyújtottam fe…
- Ide érzem rajtad a bűzét.
És tényleg érezte. Tényleg tizenöt évet töltött el a hadseregben sebészként, ahogy Poisonnak is mondta hetekkel azelőtt, így aztán látott elég megégett végtagot, néha hullát is, hogy ne felejtse el a szagukat. Azt a szagot, ami halványan, de makacsul körbelengte most Ghoult is, valósággal áradt belőle, a ruhájából, bőréből, hajából… Ghoul tüntetőleg kibámult az ablakon. Még mindig nem bontotta ki a konzervet.
- Nem kérdezem meg még egyszer, Ghoul.
Csend.
- Takarodj.
Ghoul idegesen dobolt az ujjaival a konzerv tetején.
- Azt mondtam, takarodj a Zónámból!
- Jól van na, lehet, hogy melege volt egy kicsit! – felelte Ghoul idegesen. Defying szemöldöke felszaladt. Már nem is kérdezte, mondta.
- Felgyújtottad.
- De nem öltem meg.
Defying úgy döntött, ezt most nyugodtan elhiheti neki.
- Hol van? – kérdezte, és remegett a hangja az indulattól, nem tehetett róla. Ghoul vállat vont, de még mindig nem nézett rá.
- Nem tudom.
- Nem tudod…
- Mondom, hogy nem öltem meg! Honnan tudjam, hova ment?!
- Ment?
- Hát?... - Ghoul mintha elbizonytalanodott volna egy pillanatra. – Kiáshatta magát, ha elég ügyes…
Defying azt hitte, rosszul hall. Négy éve furikázott már itt fel-alá a székével, látott már sokmindent, de nem nagyon akadt még senki, akit tényleg képes lett volna addig ütni, amíg mozog. Talán csak Korse…
- Te elástad a sivatagban? – sziszegte halkan, de hangja így is elakadt a féktelen haragtól. Ghoul védekezően megint vállat vont.
- De nem olyan mélyre…
Ez már tényleg sok volt Defyingnak.
- Te élve elástál egy Killjoyt a sivatagban?!
- Weeny is Killjoy! – vágta rá Ghoul hirtelen támadt határozottsággal a hangjában.
- Weeny egy gyerek!
- Ez az!
- Felfogtad te egyáltalán, hogy mit csinálsz?! Élve elásol egy embert a…!
- Megérdemelte! – csattant fel Ghoul, és most más egy cseppnyi félszegség sem volt benne, sem mímelt, sem valódi. – Majdnem megerőszakolta Weenyt! Van fogalmad róla, milyen az, ha…
- Nem érdekel, hogy mit csináltak veled, Ghoul! – vágott közbe Defying vészjóslóan lehalkítva a hangját. Fekete szeméből sütött a megvetés és a gyűlölet. - Ez itt nem Szudán. Nem vagyunk állatok!
Ghoul dühödten összeszorította a száját, és ösztönösen megmarkolta a pisztolyát. Ez megnyugtatta kissé. Annyira legalább is, hogy ne essen neki Defyingnak… A férfi folytatta.
- Megmondtam, hogy próbaidőn vagy.
- Nem öltem meg!
- Próbáljuk ki rajtad!
Ghoul dacosan felszegte a fejét, de nem maradt ideje válaszolni, mert Defying folytatta.
- Egy órát kapsz, hogy…
- Nem fogsz tudni elküldeni – vágott közbe Ghoul kimérten, és ezúttal szinte már büszkén pillantott Defying dühtől sápadt arcába. – Ennyiért nem. A többiek nem fogják hagyni.
Ebben volt valami. Legalább is Kobra és Jet Star biztosan nem hagyná. Rawforce sem. De Steel Grin?...
Nem, Ghoul most az egyszer tényleg túllőtt a célon!
Defying nem tudta, mit mondjon, vagy mit tegyen. Egyszerűen nem tudta. Persze, Bungler is főbenjáró bűnt követett el - pontosabban csak akart -, megbocsáthatatlan bűnt, de ez… Ezt nem érdemelte. Ezt nem!
Vagy ha mégis, akkor is, egy Killjoyról van szó! Egy tapasztalt és nem mellesleg remek Killjoyról! Szükség lenne még rá! Óriási szükség! És nem is csak a pisztolya miatt, hanem azért, mert Steel Grin sem egykönnyen fogja megemészteni, hogy Flaggy Bear után mégegy társát elveszti egy hónap alatt, aki évek óta mindig ott volt neki… Ráadásul egy másik Killjoy keze által! Nem, ha…
Jet Star érkezése zökkentette ki a gondolataiból, aki jelentette, hogy Poison mocorogni kezdett. Defgying durván odavetett neki valami olyasmit, hogy akkor bízza csak Ghoulra, mindjárt nem fog mocorogni többé, de azért szentségelve csak kigördült az ajtón, megküzdve még a homokkal is, csak hogy legalább Poison ne végezze olyan értelmetlenül, mint Bungler. Jet Star egy kicsit talán meglepetten pislogott utána, aztán kérdőn nézett Ghoulra.
- Most ez mi volt?
- Mi? – dünnyögte Ghoul nem túl kedvesen, és elmélyülten forgatta a villáját az ujjai közt.
- Mit műveltél már megint?
Ghoul azonban erre már végképp nem felelt neki, csak mély sóhajjal feltépte a konzervdobozt, hogy nekilásson végre a reggelijének.
Ha már ilyen keményen megdolgozott érte!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése