9. Első bevetés

Li Wang csak most áldotta igazán az eszét, hogy nem tétovázott. Semmi szüksége nem volt rá, hogy az Ellenőrzés a nyakára szálljon – különösen nem úgy, hogy hetekig, talán hónapokig csak Korséval lennének elfoglalva…

Bátor dolog volt kiküldenie a Zónákba minden engedély és egyeztetés nélkül. Tulajdonképpen ha csak az állásába kerül, akkor még jól is járt… De hát a bürokrácia sosem vezet sehová! Egyszer még hálásak is lesznek neki, hogy nem a nyomtatványokkal meg aláírásokkal bíbelődött, hanem időben elintéztette Poisont!

Különben is. Korse most már tökéletes fegyver. Ő már megbizonyosodott róla. Ami azt illeti, Miss Jergoche is… szegény lány. Nagy port kavart a halála. Még a tévében is vezető hír volt vagy két napig, ami azért nem kis teljesítmény, még ha egy első osztályú luxuskurváról is van szó… Belefulladni a fürdőkádba…

Igazán sajnálatos baleset.

Még szerencse, hogy nem nagyon beszélt senkinek a szégyenletes kis kalandjáról a Központban, különben a végén még vissza kéne vonni a túlságosan csúszóssá vált kádakat a tömeges balesetek miatt…

Li Wang vihogott, és újra a papírjai fölé görnyedt. Az irodájában ült, egyedül. Nem szerette a napfényt, így direkt olyan szobát választott, aminek nincsen ablaka. Így különben is nyugodtabb az ember… Nyugodtan örülhet.

Elégedett volt magával. Tudta, hogy jó döntést hozott, amikor kiadta a feladatot Korsénak. Igaz, hogy vizsgálatok tucatjai hiányoznak, amik felmérték volna a fizikai és mentális állapotát, és bizonyították volna, hogy alkalmas a neki szánt feladatra, hogy nem veszélyes; de hát azoknak ott Los Angelesben fogalmuk sincs, milyen is Korse valójában! Li pontosan tudta, hogy a férfinek kutya baja. Ezt az utolsó műtétet is jól viselte, és Miss Jergoche bebizonyította, hogy nincs mitől tartaniuk. Persze, az a dühroham, amikor Korse olyan csúnyán a falhoz csapta őt… Őt, a főnökét!

Li megint vihogott. Micsoda férfi! Tökéletes… Egyszerűen tökéletes!

Halk pityenés hallatszott. Li rögön abbahagyta a nevetést, és szinte mérgesen pillantott az asztala szélén árválkodó telefonra. Ha egészen pontosak akarunk lenni, nem is telefon volt igazán, inkább egy komplett számítógép, ami összeköttetést biztosított Los Angeles-el, na és persze a lancasteri Központ minden fontosabb és jelentéktelenebb biztonsági és egyéb hálózatával. Például a titkárnővel a szomszéd szobában.

Li Wang úgy érezte, titkárnőt tartani a mai, automatizált világban rendkívül kifinomult dolog. Jesse Harbrock is így lehetett vele, mert az a fajta titkárnő volt, akiket régen a filmekben lehetett látni – szolid smink, gyönyörű arc, selymes, szőke haj, ragyogó egyenmosoly, és persze csinos öltözködés. Ha Li férfi lenne…

De nem volt férfi, így csak unottan lenyomta a legközelebbi gombot a készüléken.

- Tessék.

- Mr. Wonaguth van itt.

- Engedje be.

- Azonnal, kisasszony.

Li mérgesen engedte el a gombot, és nekilátott, hogy összeszedje a papírokat az asztaláról. Hallotta, hogy odakint az ajtó előtt mozgásba lendül a biztonsági rendszer. Lelki szemei előtt máris megjelent, ahogy Mr. Wonaguth széles vállát apró, vörös fénycsíkok pásztázzák, minden porcikáját átvizsgálva, áthatolva a ruhán, besurranva a bőre alá… Hm. Milyen jó lehet azoknak a fénysugaraknak, hogy holmi ruha nem jelent nekik akadályt…

Li elmélázott egy percig a soha nem látott Mr. Wonaguth idomairól és isteni felsőtestéről, de sajnos nem maradt sok ideje rá, mert kisvártatva nyílt az ajtó, és a férfi belépett a szobába.

Li csalódottan mérte végig. Nem erre számított. Pontosabban nem ezt szerette volna.

Mr. Wonaguth nem volt sem szőke, sem látványosan izmos. Ami azt illeti, még csak nem is nőtt túl nagyra. Ráadásul határozottan nem tűnt úgy, mint aki azonnal fölfalja a szemével az asztal túloldalán ücsörgő nőt… Egészen világos, szürke szmoking volt rajta, fekete nyakkendővel, fényes, fekete cipő, és egy szintén fekete aktatáskát szorongatott a kezében. Egy pillanatra megtorpant a küszöbön és körbenézett, de az éles neonfényben sem volt semmi érdekes a szobában. A sötétszürke padlószőnyeg, a fehér falaknak tolt kulccsal záródó fémszekrények egy cseppet sem voltak figyelemfelkeltőek. Elhúzta a száját. Li szinte sértődött pillantást vetett rá, de hamar mosolyt varázsolt az arcára. Felállt, és megkerülte az íróasztalt, hogy köszönthesse a vendégét.

- Üdvözlöm a Központban, Mr. Wonaguth, megtiszteltetés, hogy meglátogatott minket.

- Igen – felelte a férfi, míg utoljára, szinte keserves arccal végigmérte a szobát. – Miss Wang, ha nem tévedek.

Li mosolygott. Az Isten meg nem mondta volna róla, hogy tényleg örül, vagy valójában a pokolba kívánja a helyzetet? Kezet fogtak, ahogy azt jó kollégáknak illik.

- Foglaljon helyet, Mr. Wonaguth.

- Köszönöm.

A férfi ezúttal minden különösebb fintor nélkül ereszkedett le a vendégeknek fenntartott székre, és illedelmesen megvárta, míg Li is visszaül a helyére vele szemben.

- Nos… - kezdte a nő, és elhallgatott, de úgy tűnt, Wonaguthnak nem nagyon akaródzik megkönnyíteni a dolgát, mert nem szólt semmit, csak kényelmesen az ölébe vette a táskáját.

- Miben lehetek a segítségére, Mr. Wonaguth?

A férfi felkattintotta a zárat, és egy halom papírt és dossziét vett elő.

- Az Ellenőrzési Hivatal információi szerint az önök felügyelete alatt álló Korsén újabb műtétet hajtottak végre.

- Igen – bólintott Li.

- A beavatkozás sikeres volt?

- Igen. Nem voltak komplikációk.

Wonaguth egy percig a papírjaiba mélyedt, aztán hirtelen felpillantott a nőre, és megigazította az orrán a szemüvegét. Keret nélküli, szögletes szemüveg volt, az a fajta, amit alig vesz észre az ember. Wonaguth esetében ez méginkább igaz volt, ugyanis gyönyörű szeme volt. Hosszúkás, már-már valószerűtlenül élénk zöld, valami egészen különös, átható pillantást kölcsönözve neki, amit csak méginkább kihangsúlyozott fekete haja. Li egy pillanatra már majdnem bele is feledkezett abba a különös szempárba, de Wonaguth nem hagyott rá időt.

- Remek – mondta, és visszacsattintotta a táskáját. – Szeretnék beszélni Mr. Korséval.

- Sajnos ez most lehetetlen, házon kívül van – felelte Li mosolyogva.

- Nem probléma, akkor felkeresem a lakásán.

- Korse a Központban kapott helyet, hogy huszonnégy órás megfigyelés alatt tarthassuk.

Wonaguth szeme összeszűkült.

- És most van eltávozási engedélye?

Li egy pillanatig hallgatott, míg összeszedte magát.

- Nem volt szükség rá. Korse parancsot teljesít.

- Úgy tudtam, a rehabilitációját tölti.

- Nos, tekintettel az állapotára…

- Maga adott parancsot küldetés teljesítésére az Ellenőrzési Hivatal engedélye nélkül?

Li arca megfeszült.

- Igen, én adtam rá parancsot.

- Értem.

Wonaguth nem tűnt mérgesnek. Újra kinyitotta a táskáját, és matatni kezdett benne. Li nem sokáig bírta elviselni a feszélyezett csendet. Legalább is az ő számára feszélyezett volt…

- Biztosíthatom, hogy Korse kiváló egészségben hagyta el a Központot.

- És ezt milyen vizsgálatokkal igazolták? – kérdezte a férfi nyugodtan, fel se nézve a táskából.

- Terheléses tesztekkel.

- Láthatnám az írásos dokumentációt?

Li az ajkába harapott.

- Nem készült dokumentáció.

Wonaguth látványosan elcsodálkozott ezen.

- Valóban? Ez esetben sajnos nem áll módomban elfogadni az állítását.

- Megkérdőjelezi a szavahihetőségem?! – háborgott Li, de a férfi nem zavartatta magát.

- Természetesen igen. – Li mondani akart valamit, de a másik folytatta. – Tekintettel a kegyed mulasztására és a helyzet súlyosságára, haladéktalanul beszélnem kell Korséval.

Li nem jutott szóhoz a haragtól.

- Korse nincs a bázis területén.

- Elsőre is megértettem, Miss Wang! – felelte Wonaguth hirtelen támadt határozottsággal a hangjában, és élesen pillantott a nőre. – De feltételezem, hogy pontosan tudja, hol van.

Li nem felelt. Wonaguth szinte fenyegetően hajolt közelebb hozzá.

- Vagy tévedek, Miss Wang?

- Természetesen nem – felelte Li tőle telhetőleg nyugodtan, de ez most különösen nehezére esett. Wonaguth hűvösen elmosolyodott.

- Kiváló. Kérem, intézkedjen az odajutásomról.

- Az sajnos lehetetlen.

- Miss Wang. Én a Los Angelesi Központi Ellenőrzési Hivatal igazgatójának nevében vagyok itt. Az igazgató úr kifejezett kérése volt, hogy mihamarabb tisztázzam Mr. Korsét az őt ért vádak alól, és…

- Vádak? – vágott közbe Li idegesen. – Miféle vádak?

- Tekintettel az ön önkényes lépéseire és mulasztásaira, nem beszélve az együttműködése hiányáról, erre a kérdésre nem áll szándékomban válaszolni.

Li már valósággal fújtatott dühében.

- Én vagyok ennek az intézetnek a vezetője, és nem kockáztathatom az ön épségét…

Wonaguth hirtelen átnyúlt az asztal fölött, és gyengéden megfogta a nő kezét.

- Higgyen nekem, Miss Wang – mondta kedvesen. - Ha rajtam múlik, maga holnap már Los Angelesben áll a bíróság előtt, nemhogy a Központot vezeti.

Li kis híján felsikkantott kétségbeesésében. Wonaguth rendületlenül mosolygott.

- Tehát. Van valami akadálya annak, hogy még a mai nap folyamán beszélhessek Mr. Korséval?

Li idegesen megnyalta a száját.

- Nem… Nincs. Azonnal intézkedem.

- Köszönöm – felelte Wonaguth, és végre elengedte a kezét. – Szabad tudnom, merre teljesít szolgálatot?

Li mély levegőt vett.

- A Zónákban, de biztosíthatom, hogy..

- Remek! – Wonaguth vidáman dőlt hátra a székén. Li gyanakodva mérte végig, miközben a telefonért nyúlt.

- Továbbra sem tartom jó ötletnek, hogy ilyen veszélynek tegye ki magát az ön beosztásában – mondta, miután néhány szóval felvázolta Jesse előtt a feladatot. - A lázadók veszélyesek.

- Tudja, Miss Wang, az én tisztségemben megkövetelik a releváns katonai tapasztalatot.

- É-értem…

Li keze megremegett. Egészen biztos volt benne, hogy Harold Wonaguth, az Ellenőrzési Hivatal főmérnöke soha életében nem volt katona…

Wonaguth mosolyogva nézte a gyötrődését.

- Tudja, Miss Wang, azt hiszem, maga most alaposan összekevert engem a bátyámmal…

Poison egy héttel azelőtt még el nem tudta volna képzelni, hogy mi a fenét kereshet ő ilyen iszonyú melegben a sivatag kellős közepén. Sőt, ha reggel tették volna fel neki ezt a kérdést, ugyancsak bajosan tudott volna válaszolni rá. Pedig igazán egyszerű volt a válasz. Egyetlen szó – Ghoul.

Ghoul nem volt hajlandó beülni az összehányt Cadillacbe, és legalább ugyanennyire nem volt hajlandó lemondani a tervéről, hogy meglátogatják a tavat, mielőtt még Korse tenné meg. Ráadásul kijelentette, hogy esze ágába sincs a benzinkúton hagyni Poisont Defying meghitt társaságában, egy, mert nem biztonságos, kettő, mert úgyis meglép. Poison hiába bizonygatta, hogy dehogyis, és különben is, csak két hét, és hogy addig legalább a kocsit is kitakaríthatja maga után, a fiú hajthatatlan volt. Vállára kapta a hátizsákot, amiben a laptopok lapultak, és halálosan komoly arccal újra figyelmeztette Poisont, hogy fogja be a száját, és csinálja amit mond, különben ugrott az üzlet.

Így történt, hogy nem sokkal dél előtt nekivágtak a több, mint öt mérföldes útnak DeeDee autótelepéig. Poison persze azonnal leizzadt, szomjas lett és fáradt, ahogy az egy tisztességes, sivatagi túrához nem szokott emberhez illik, és kedve lett volna végigsiránkozni az egész utat, ha nem éppen Ghoul caplat mellette jókedvűen a homokban. De hát ő volt az, és Poison jobbnak látta, ha nem ad még több okot az esetleges piszkálódásra… Minden esetre azt megállapította, hogy a sivatagban, a legnagyobb melegben legalább tízszer olyan hosszú egy mérföld, mint egyébként…

DeeDeevel nem volt szerencséjük. A férfi a mocskos szerelőcsarnok sarkában feküdt valami régi, barna kabáton, és olyan részeg volt, hogy lehetetlen volt tisztességesen magához téríteni, Ghoul hiába pofozta. Végül szentségelve írt egy fecnit, hogy elvittek egy homokszínű Fordot, és majd holnap visszahozzák, azzal kikereste a kulcsot a bejárat melletti polc tetejéről, és mit sem törődve tovább DeeDeevel, máris eltűnt valahol a hátsó udvaron, hogy megkeresse a kocsit. Poison csöndben követte. Nem mert belekötni az eljárásba, mert kinézte volna Ghoulból, hogy büntetésből az akadékoskodásáért őt nem engedi beülni az autóba…

Most ott robogtak a régi, sárga festésű aszfaltúton, lehúzott ablaknál, és Poison kezdte élvezni a délutánt.

- DeeDee mindig részeg?

- Többnyire – felelte Ghoul félvállról. Poison még nem ismerte annyira, hogy észrevegye a hangsúlyából, hogy feszült.

- Jézus… És így szerel kocsikat?

- Így is jobban ért hozzá, mint te vagy én.

- Honnan vesszed, hogy nem értek a kocsikhoz?

- Terveztél már valaha autót?

- Nem.

- Naugye.

Poison meglepetten pislogott néhányat.

- DeeDee autókat tervezett?

- Valami olyasmi. A lényeg, hogy ért hozzájuk.

- Nem semmi…

Egy darabig csend volt, csak a szél süvített be az ablakon. Poison lehunyt szemel élvezte a hűsítő levegőt.

- És honnan szerzi a kocsikat?

- Fogalmam sincs, gondolom a BL/I-től.

- Mi?! A BL/I-nek dolgozik?!

- Magának dolgozik – felelte Ghoul türelmetlenül, és huszadszorra is a visszapillantóba nézett. Poison végre észrevette, hogy nyugtalan.

- Mi van? – kérdezte, és ő is hátrafordult az ülésen.

- Semmi.

- Akkor minek nézelődsz annyira?

- Hogy eztán se legyen semmi.

Ez elég mogorva válasznak hangzott, úgyhogy Poison jobbnak látta, ha inkább visszacsusszan a helyére.

- Szóval ti megbíztok DeeDeeben, tőle veszitek az autókat, mikor lehet, hogy a BL/I-vel üzletel?

- Más nem tud szerezni, csak ő, úgyhogy nem válogathatunk. Kocsi nélkül lehúzhatjuk itt a rolót.

Ez igaz volt.

- Akkor tényleg jó üzletember… - jegyezte meg Poison. Ghoul unottan bólintott, és újra a tükörbe nézett. Poison már fel se vette a mozdulatot.

- És egyedül csinálja? Úgy értem, van valami szerelő gárdája, vagy valami?

- Volt egy fia, kettőjüké volt a szerviz.

- Volt? Meghalt?

- Aha.

- Szegény. Mikor?

- Úgy egy fél éve.

- A BL/I?

- Nem, én.

Poison rémeredt.

- Mi?...

- Mindenáron Killjoy akart lenni. Tanítgattam, és egész ügyes is volt, csak nem elég elszánt. Épp DeeDeehez tartottunk, hogy hazavigyem a srácot, amikor felbukkant két egér. Szegény kölyök, nagyon próbált helytállni, de valamelyik szemét megpendítette neki, hogy velük megy, ha élve akarja még látni az apját, ő meg azonnal belement, úgyhogy kénytelen voltam lelőni.

- Micsoda?!

- Senki sem kerülhet élve a BL/I kezei közé – felelte Ghoul keményen. Poison eleget hallotta már ezt a mondatot az utóbbi napokban, hogy tudja, nem érdemes belekötni… Reménytelenül megrázta a fejét, és inkább kibámult az ablakon.

Milyen jó, hogy őt már nem zsarolhatják Mikeyval… Azaz, Kobrával. Holtbiztos, hogy Ghoul szín tiszta élvezettel lőné le érte…

- És DeeDee?

- Megemésztette.

- Azóta iszik?

- Előtte is ivott.

- Csak nem ennyit, mi?

- Nem.

Hát, legalább Ghoul mindig őszinte. Ez is valami…

- Akkor ő nem is Killjoy?

- Messze nem mindenki Killjoy itt, Poison.

Poison egész felélénkült, de Ghoul rögtön folytatta.

- A BL/I ide hordja a szemetet. A legtöbbjük bűnöző, aki öt éve még villamosszéket kapott volna, úgyhogy most örülnek, hogy milyen kibaszott jó dolguk van. A BL/I békén hagyja őket, amíg nem lépik át a Zónák határát, így ők sem lázonganak. Mindenki nyer.

Ghoul annyi megvetéssel a hangjában beszélt, mint talán még soha. Legalább is Poison még nem nagyon hallott tőle ilyet. Minden esetre alaposan elment a kedve tőle, hogy mégiscsak idő előtt szökjön meg Ghoultól meg a bandájától… inkább ők, mint a ki tudja, miféle pszichopata sorozatgyilkosok gyülekezete!

- Szóval a…

- Komolyan van még kérdésed?

Poison sértődötten megvonta a vállát, és újra kibámult az ablakon.

Az út hátralévő részében egyikük sem szólalt meg. Aztán Ghoul egyszer csak félreállt a Forddal, és leállította a motort.

- Megjöttünk – mondta. Poison döbbenten nézett rá, de mivel a fiú nem nagyon törődött vele, ő sem kérdezett.

Kiszálltak az autóból, és jó hangosan becsapták maguk mögött az ajtót. Poison szinte gyanakodva nézett körbe.

Határozottan nem volt itt semmi. A hegyek ugyan közelebb kerültek valamelyest, ennek köszönhetően a síkságot is kezdték felváltani a kisebb-nagyobb dombok, de ugyanúgy csak homok volt itt is, mint a benzinkút környékén. Homok, és kövek. És persze gyíkok, kígyók, skorpiók, meg az a furcsa, gombócokban növő sivatagi növény, aminek Poison soha nem volt kíváncsi a nevére, és most sem szándékozott közelebbi ismeretséget kötni vele.

Ghoul kihalászta a zsákot a hátsó ülésről, és határozott léptekkel nekivágott az út bal oldalán magasodó dombnak. Poison követte. Nem volt túl magas vagy meredek, a talaj is inkább köves, mint homokos, így nem estet nehezükre a járás. Már csak néhány méter volt a csúcsig, amikor Ghoul nagyon komoly arccal fordult vissza az utána mászó Poisonhoz.

- Várj meg itt.

A fiú értetlenül bólintott. Ghoul hanyagul a földre lökte a zsákot, és óvatosan, a földhöz lapulva tette meg a maradék távolságot. Egy percre mozdulatlanná dermedt odafent, aztán visszanézett a válla fölött

- Gyere. De ne állj fel.

Poison sértődötten szitkozódott egy sort magában, hogy nem kell ezt mondani, ő sem hülye, de azért engedelmesen Ghoul mellé csusszant. Meglepő látvány tárult a szeme elé.

A domb túloldala sokkal meredekebb volt, és egy nagyjából ovális alakú mélyedésbe vezetett. Valóban nem volt túl mély, talán ha tíz méter, és innen föntről is látszott, hogy sima az alja. Tényleg olyan volt, mint egy kiszáradt tó, de Poison már tudta, hogy valójában bánya. Nem sokat használhatták ugyan, mert nyoma sem volt rajta a lépcsőzetes mélyülésnek, ami oly jellemző a kaliforniai bányákra, de a robbantások nyomait így is felfedezte. Velük szemben ugyanis, a meder túloldalán újabb domb, jobban mondva fal magasodott, csupa tűztől megfeketült szikla, üreg és kőtörmelék. Baloldalt, valahol félúton a két földre lapult fiú és a túloldal közt, ahol a legalacsonyabb volt a meder, széles, döngölt földút vezetett a mélyedésbe.

Két fehér Pontiac parkolt az út mentén, kissé távolabb pedig egy harmadik, fekete. Poison döbbenten meresztette rá a szemét.

- Korse? - Ghoul gondterhelten bólintott. - Mit keres itt?

- Valószínűleg engem vár – felelte Ghoul. – Elég jól ismeri az észjárásomat.

- Tényleg? Honnan?

Ghoul tüntetőleg nem hallotta meg a kérdést.

- A francba… Így nehezebb lesz.

- Mármint mi? – értetlenkedett Poison.

- Lejuttatni neki a zsákot.

Poison rámeredt.

- Tényleg oda akarod adni neki?!

- Nyugi már! Nem fogja hasznát venni! – felelte Ghoul türelmetlenül, és visszakúszott a táska mellé. Poison követte.

Ghoul elővette a négy laptopot, felnyitotta, gondosan egymás mellé tette őket a homokban, és mindet bekapcsolta. Aztán cinkosan Poisonra kacsintott.

- Na most figyelj, mire képes egy elektropisztoly…

Poison már csak magának jegyezte meg, hogy ez a negyedik név erre a tarka csodára, amit hall. Ghoul nem vette észre az elmerengését. Hármasra állította a pisztolyt, elhasalt a homokban, célzott, és lőtt. Néhány pillanatig semmi sem történt. Aztán a fegyver felbúgott, és éles, sárgásfehér fénycsóvát lövellt ki a csőből, alig tíz centivel a laptopok fölött. Tényleg olyan volt, mint egy fénykard… Poison csodálkozva követte szemmel, míg el nem tűnt egy apró kis homokbuckában, vagy húsz méterre tőlük. Néhány másodperc múlva halk pukkanások sorozata hallatszott. Poison villámgyorsan visszafordult, de már csak azt látta, hogy a négy laptopból egyszerre száll fel a füst. Ghoul elégedetten ült fel, és mérte végig a pisztolyt.

- Na. Még csak fel se robbant…

- Nem arról volt szó, hogy ezt nem használjuk? – vágott közbe Poison szúrósan.

- Mondom, hogy nem robbant fel – vigyorgott a fiú.

- És ha a gépek robbannak fel?!

- De azok se robbantak.

- Honnan tudtad?

- Nem tudtam.– Ghoul arcáról lehetetlen volt letörölni a vigyort. Poison sem bírta tovább, és ő is visszanevetett rá.

- Zseni vagy. Barom, de zseni.

- Na, ezt tudom…

- És rohadt nagy mázlista!

Ghoul megint rákacsintott, és a pisztolya végével megbökdöste a legközelebbi laptopot, de az meg se moccant.

- Na, most imádkozz, hogy ne rázzon… - dünnyögte, és egy mély sóhajjal felemelte a gépet.

Nem rázott.

Megint összenevettek, aztán Ghoul visszapakolta a tökéletesen használhatatlan laptopokat a zsákba. Poison már előre sajnálta, hogy nem lehet ott, amikor a BL/I rájön, hogy tényleg használhatatlanok…

- És most? – kérdezte.

- Nem tudom, eddig én erőltettem az agyam, most te jössz.

Poison döbbenten pislogott néhányat. Arra se igen számított már, hogy Ghoul valaha is hagyja majd érvényesülni, nem hogy egyenesen irányítani…

- Hagyjuk itt a zsákot, és tűnjünk el innen.

- Hol?

- Itt.

Ghoul döbbenten pislogott rá.

- Öt perc alatt betemeti a homok. Korse sose találja meg.

- Na és? Nem tökmindegy?!

- Nem – felelte Ghoul velősen, de Poison olyan ostoba képpel bámult vissza rá, hogy végül hozzá tette.

- Baromi rég láttam. Akarom egy kicsit bosszantani végre.

Poison reménytelenül megrázta a fejét. Ghoul tényleg húsz éves lenne? Ki van zárva… legföljebb tíz…

- Egyáltalán, mi a szarnak kell nekik annyira ez a négy rohadt laptop? – kérdezte. - Biztos van biztonsági másolatuk róluk, nem?

- Nem a laptop kell nekik, hanem te. A laptop csak ürügy.

Ez nem volt túl megnyugtató.

- Mi a fenének kellek én nekik?!

- Gondolom, mert nagy híred volt odakinn, és félnek, hogy a társaid keresni fognak. És nyilván az se tetszik nekik, hogy épp a Killjoyok találtak meg, ahelyett, hogy szép csöndben szétkaptak volna a bogarak.

Poison persze ettől nem nyugodott meg. Pedig ha egészen őszinte akart lenni magához, volt abban valami hízelgő, hogy a fél BL/I rá vadászik…

- Szóval én hozom rátok a bajt, mi?...

Ghoul szúrósan nézett rá, míg a szétnyílt cipzárral bíbelődött, ami sehogy sem akart visszazáródni.

- Annyira azért ne éld bele magad! Legföljebb egy kis kényelmetlenség vagy nekik. Ha a BL/I akar valamit vagy valakit, akkor ennél sokkal komolyabban rugdossa az embereit. És Korse se jön oda jópofizni.

Poison mondani akart valamit, de ebben a pillanatban iszonyú robbanás rázta meg a levegőt.

Villámgyorsan a homokba vetődött, két karját a feje fölé kulcsolva, hogy amennyire tudja, védje magát. A következő pillanatban Ghoul dühödt kiáltása hasított a levegőbe.

- Basszátokmeg!

Poison érezte, hogy egy kéz megragadja a karját, és felfelé húzza.

- Gyerünk! A túloldalra!

Poison gondolkodás nélkül ugrott fel, és követte Ghoult a domb túloldalára. Lövések süvítettek el a füle mellett, hogy szinte érezte a melegüket. Ha nem bukdácsol a kövek közt, teljesen kiszámíthatatlan mozdulatokat téve, vagy ha nem csak néhány méter a csúcs…

A francba! A mederben ott van Korse!

Poison önkéntelenül is megtorpant, ahogy újra megpillantotta a három autót, de Ghoul számíthatott rá, mert villámgyorsan lerántotta maga mellé a sziklák közé.

- Észnél vagy baszd meg?! - sziszegte dühösen. - Ilyenkor kell a tájat nézegetni?!

- Így kell lelövetni magadat?!

- Úgyse találnak el. Szemükbe süt a nap.

Poison meghökkenten hallgatott egy pillanatig. Valóban, a nap már rég túl volt a delelésen, és most a hátuk mögül sütött.

- Mi a franc volt ez?!

- Felrobbantották a Fordot – felelte Ghoul kedvetlenül. - DeeDee meg fog ölni…

- De… Honnan jöttek? Korse…

- Defyingtól. Nem csak én ismerem ki magam Korsén, hanem ő is rajtam, hogy rohadna meg… - Poison elsápadt kissé. Ghoul meredten figyelte a mederben szétszéledő apró, fehér alakokat, ahogy nekivágnak az emelkedőnek, de most végre Poisonra nézett.

- Nem vagy túl eszes kölyök, mi?… - jegyezte meg lekezelően, de aztán csak rászánta magát a magyarázatra. - Korse nyilván kitalálta, hogy nem várom ki a holnapot, hogy idejöjjek, de biztosra akart menni, úgyhogy visszaküldött egy-két egeret a benzinkúthoz, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg eljöttünk-e, és ha igen, hányan. Azok meg most értek be.

Poison már értette. Hát persze. Elsőnek nyilván a menekülési útvonalat vágják el. A Ford nélkül esélyük sincs… Hát ezért nézegette Ghoul annyira a visszapillantót!

Egy percig mindketten a medret fürkészték. Poison idegesen pillantott hátra a válla fölött. Ghoul megértette.

- Nyugi, onnan nem jönnek utánunk. Azt meghallanánk, és hamarabb leszednénk őket, mint hogy észrevennék… Inkább oda nézz.

A bányába vezető úton újabb fehér Pontiac bukkant fel, és négyen szálltak ki belőle.

- A francba….

- Ghoul – mondta halkan Poison.

- Mi van?

- Meg kell szereznünk valamelyik kocsit.

- Esélytelen – vágta rá a fiú gondolkodás nélkül.

- Muszáj lesz.

Ghoul dühösen az ajkába harapott.

- Tudom, de nem fog menni. Túl sokan vannak.

- A múltkor is hasonló volt az arány, nem? Amikor Flaggy…

- Jó, de akkor hatan voltunk rájuk! Volt kocsink, és nem tudtak rólunk.

Poison hallgatott. Mozdulatlanul figyelte a legyező alakban feléjük igyekvő, fehér egyenruhás alakokat. Lassan közeledtek, minden apró fedezéket kihasználva, akár a valódi katonák.

- Ennyit a kis bosszantásodról! – sziszegte mérgesen Poison.

- Barom! – csattant fel Ghoul. - Azt hiszed, ha a benzinkúton maradunk, megússzuk?!

Poison nem felelt.

- Ezt a játékon nem én kezdtem, és nem én osztom a lapokat! Világos?

Poison még mindig nem felelt, és ez különös módon mintha lehűtötte volna egy kissé Ghoult.

- Najó. – kezdte elszántan. - Itt esélyünk sincs eltűnni, át kell jutnunk a túloldalra…

- Ott mennyivel lesz jobb?

- Mondjuk nem húsz centisek a sziklák, amik mögé a fejed húzhatod!

Ez igaz volt.

- De ott is bekerítenek – jegyezte meg Poison.

- Tudsz jobbat?

- Nem.

- Én se.

Egy pillanatra csend lett. Poison egyre reménytelenebbnek látta a dolgot. Négy Pontiac, és legalább tizenkét fegyveres kettejük ellen… Aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen eddig sem volt más a helyzet. Albata mellett is hasonlóan reménytelen volt az ügy, csak nem vette észre. A város elmosta az arányokat, és azt az illúziót kelttete, hoyg van más is a BL/I-n, meg a túlélésen túl. Sok volt a civil, az ember sosem tudhatta igazán, ki az ellenség, és ki az ártatlan… Most legalább tisztán látott.

- Oké. Szétválunk, én…

- Nem válunk szét – mondta Ghoul hirtelen.

- De…

- Úgyis mindegyik a te nyomodba eredne, én meg menthetném a segged, úgyhogy tökmindegy. Te mész elöl, majd fedezlek.

Poison nem tiltakozott tovább. Nem volt rá idő. A BL/I egyre feljebb és feljebb kúszott a meredek emelkedőn, mint valami láthatatlan, gyilkos fal. Rég lőtávolságon belül voltak, és Poison tudta, csakis arra várnak, hogy ők mozduljanak. Hogy tiszta célpontot nyújtsanak. Ha még közelebb engedik őket magukhoz, a legyező egész összezáródik, és nekik nem lesz sem helyük, sem idejük átcsúszni köztük…

Bár így se sok.

- Szólj, ha induljunk – mondta halkan. Ghoul bólintott.

- Tied a jobb oldal – mondta - Négy óránál ha mozdul, lődd le. Arra megyünk majd.

Poison csodálkozva nézett rá. Ez egész úgy hangzott, mint a hadseregben.

- Te voltál katona?...

- Ne most, Poison!

A következő pillanatban egy homoktól vöröslő egyenruha villant, és egy magas, vékony alak emelkedett fel egy nagyobbacska szikla mögül, hogy alig három lépéssel később egy másik mögé ugorjon. Poison gondolkodás nélkül lőtt. Az alak megtántorodott, és egyetlen hang nélkül zuhant hátra, végiggurulva a lejtőn.

Nem volt szükség rá, hogy Ghoul bármit is mondjon, Poison szinte vele egyszerre ugrott fel, és vágott neki a lejtőnek.

Kétszáz méter. Semmivel sem lehet messzebb a túloldal. Így, a meder meredek falán egyensúlyozva persze van az ötszáz is… Hallotta, hogy Ghoul szorosan a nyomában van, a kövek megcsikordultak a csizmája alatt. Poison érezte, hogy megnyugszik. Furcsa, szinte természetellenes érzés volt, mégis ismerős. Minden olyan volt, mint régen. Pisztoly a kezében, BLI a nyomában. Úristen, hányszor csinálta ő ezt már végig, és mindig megúszta… Tudta, hogy magában bízhat. Nem fogja cserbenhagyni a teste, nem fog remegni a keze, fáradni a lába, szúrni a tüdeje. Nem fog kétségbe esni, nem fogja megdermeszteni a félelem. Minden tiszta volt és világos, fekete és fehér. Ez pedig mérhetetlenül megnyugtató érzés volt. Nameg az adrenalin…

Nem törődött vele, hányan lőnek rá, vagy hogy ő hányszor lő, tudta, hogy úgysem találják el. Nem találhatják el! Azt mondják, az ember megérzi, ha közel a vég, márpedig ő határozottan nem érzi, tehát, meg sem halhat, nem igaz…? Csak okosan kell ezt csinálni…

Hirtelen megtorpant egy megfelelően nagynak tűnő szikla mögött. A következő pillanatban Ghoul is mellette termett. Egy kissé máris zihált a futástól, de arcán megint ott táncolt az a jellegzetes mosoly.

- Ez profi volt, Poison. Ki se néztem volna belőled.

- Kabbe!

Ghoul ránevetett, és igyekezett minél közelebb férkőzni hozzá, mert kettejüknek már cseppet sem volt túl nagy az a szikla, ráadásul minden ellenséges lövéssel újabb és újabb darabok törtek le belőle.

- Ez már nem bírja soká… - jegyzete meg Poison.

- A BL/I-s pisztolyok átka. Nem kell spórolni a golyóval, és bármit bedarál, ha eleget lövöd…

Poison érezte, hogy megdobban a szíve.

Mégsem olyan ez, mint eddig! Megszokta, hogy ha fedezéket talál, akkor az valóban fedezék, amit nincs értelme lőni, de most sehogyan sem akart abbamaradni a kereszttűz…

- Basszus…

Ghoul hangjában leplezetlen ijedtség csengett. Poison nyugtalanul nézett rá.

- Mi az?

- Melegszik a szikla!

- Mi?...

- Tovább! – kiáltotta Ghoul. Poisonnak nem kellett kétszer mondani. Ha úgyis lövik őket, nem mindegy, mikor veti magát a golyók elé? Jobban mondva, a… fénycsíkok elé…

Hallotta, hogy Ghoul most is követi, és hallotta a hangját, ahogy rákiált.

- Ne állj meg többet! – Szavait iszonyatos csattanás hasította ketté, és a következő pillanatban Poison érezte, hogy valami éles és kemény dolog vágódott a hátának. Feljajdult, és kis híján orra is bukott. Egy másodpercre mintha a szíve is kihagyott volna. Eltalálták!

Megijedt. Mi több, egyenesen kétségbe esett! A lendülettől vezérelve lépett még néhányat, de minden mozdulatára újra belévágott fájdalom. Levegő után kapkodva rogyott a legközelebbi szikla mögé, és beletelt néhány pillanatba, mire felfogta, hogy él. A háta mögé sandított. Ghoul száguldott felé, és mielőtt még Poison felfoghatta volna, mi történik, máris mellette termett.

- Vedd fel – hadarta a fiú zihálva és Poisonra borította a kabátját, de az fel sem fogta.

- Tovább! Ne állj meg! – kiáltotta Ghoul, és valósággal felrántotta a földről.

Poison szédülten engedelmeskedett.

Éles, égető fájdalom vágott végig a gerince mentén, ahogy megmozdult, de Ghoul ismételt „tovább”-ja nem hagyta, hogy megint megtorpanjon. Lépett egyet, aztán mégegyet, és mégegyet… A fájdalom nem hagyott alább, de legalább mozogni tudott. Lassan enyhült benne a pánik. Mégsem találták el, mert akkor már nem élne…

De képtelen volt sokáig talpon maradni. Alig ért a táv negyedéhez, és egyszerűen muszáj volt megállnia. Ghoul most már nem követte, ott hasalt a földön, ahol az imént is, és ahogy Poison ránézett, látta, hogy vérzik a homloka.

- Tovább!

Poison azt akarta mondani, hogy nem megy, de a másik nem hagyott rá időt.

- Menj tovább! Ne állj meg!

Poison tudta, hogy igaza van. Újra nekivágott az útnak, és legnagyobb csodálatára mintha ritkultak volna a lövések…

- Fuss! Tovább!

Poison inkább már csak érezte, mint halotta az utána kiáltott szavakat. Sziklától szikláig rebbent, görnyedten, hogy minél kevésbé nyújtson tiszta célpontot. Ösztönből húzta meg a ravaszt újra és újra, már nem is igen célzott. Ahol fehéret látott, lőtt, és úgy tűnt, ez a taktika be is válik. Elérte a túloldalt.

Egyik pillanatról a másikra ott volt előtte a meredek sziklafal. Még néhány lépés, és két ember magas kövek rengetegében találta magát. Nem talált semmi kapaszkodót, pláne nem ösvényt, amin feljebb juthatott volna a biztonságot jelentő sziklarengetegbe. De az ösztön még dolgozott benne annyira, hogy valahogy mégiscsak felmásszon rajtuk, fel a magasba, ahol végleg eltűnhet a BL/I fegyveresei elől…

Zihálva húzta meg magát egy keskenyebb párkányon. Épp csak akkora volt, hogy hosszában elférhetett rajta, de nem is akart volna most mást. Innen föntről szinte az egész medret beláthatta, de ahhoz túl magasan volt, hogy őt észrevegyék, amíg hasal. Biztonságos volt.

Előrébb csúszott, egészen a párkány széléig, és tekintetével azonnal Ghoult kereste, de sehol sem látta. Az igazat megvallva arra számított, hogy a fiú végig a nyomában marad, és ez logikusnak is tűnt. Csakis egyetlen oka lehet, ha nem követte…

De a BL/I rendületlenül lőtte a bánya oldalát, legalább is a fel-felvillanó fénycsíkok tanúsága szerint, Ghoul tehát még életben volt. Poison összeszorította a száját.

Segítenie kéne neki. Mit kéne, kell! De azt is pontosan tudta, hogy amilyen állapotban van, képtelen lenne újra érdemben felvenni a harcot. Iszonyatosan fájt a háta, a két kezén alig maradt bőr a sziklamászástól, ráadásul még a terep is ismeretlen volt. Nem jutna messzire… Ez a gondolat egy pillanat alatt felkorbácsolta a dühét. Semmit sem gyűlölt jobban, mint a tehetetlenséget… Nincs reménytelen helyzet! Elvégre is, ki mondta volna meg tizenöt perccel ezelőtt, hogy élve eljut ide, a sziklákhoz? Senki! Ő maga sem sok esélyt látott rá! De amíg él az ember, mindig tehet valamit! És amíg a BL/I lő, addig Ghoul él!

Ez csak egyvalamit jelenthetett.

- Én nem vagyok normális... – dünnyögte kedvetlenül, aztán mély levegőt vett, hogy megnyugodjon kissé.

Végül is, őróla úgy tűnik, megfeledkeztek. Legalább is egy ideje senki sem lövöldöz a sziklák felé, szóval még az is lehet, hogy észrevétlenül visszalopózhat… Még egyszer, utoljára végignézett a medren, ezúttal azonban már nem Ghoult kereste. Mélyen az agyába véste a képet, és lelki szemei előtt máris körvonalazódott a terv. Ha észrevétlenül lejut a sziklákról, akkor kis szerencsével megszabadulhat a kocsikat őrző három BL/I-stől. Ha sikerül, akkor máris a hátukba került, mert hát a mederből biztosan nem számítanak most támadásra. Aztán a…

Elakadt, mert odalent hirtelen abbamaradt a lövöldözés. Poison feszülten figyelt. Érzete, hogy megint hevesen ver a szíve. A francba is, Ghoul… De szó sem volt tévedésről. Alig két perc telt belé, és apró, fehér alakok tűntek fel a Pontiacok körül. Poison tekintetével ösztönösen Korsét kereste, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a férfi végig a fekete kocsiban ült. Legalább is most onnan szállt ki… Rögtön vagy hárman termettek mellette, és Poison sejtette, hogy jelentést tesznek neki a tűzharcról, mert Korse nemes egyszerűséggel felképelte az egyiküket. Aztán felnézett a sziklákra. Poison ösztönösen lejjebb húzta a fejét, pedig pontosan tudta, hogy a férfi nem láthatja őt. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat múlva Korse otthagyta a kocsit, és öles léptekkel megindult a kőfal felé. Félúton aztán megtorpant.

- Party Poison!

Poison kis híján összerezzent a neve hallatán, annyira megdöbbent. Korse erős, mély hangját visszaverték a sziklák, így minden szavát tisztán lehettet érteni.

- Hallasz engem, Party Poison? Ajánlom, hogy hallj, mert utoljára mondom szépen, hogy jobban jársz, ha önként jössz velünk!

Egy pillanatra szünetet tartott, aztán a fenyegetőből gúnyos hangra váltva folytatta.

- Ismerlek, Party Poison. Tudom, mennyit jelentenek neked a barátaid, úgyhogy kérlek, gondold át, ér-e annyit a dacoskodásod hogy esetleg… miattad essen bajuk.

- Rohadj meg, Korse… - sziszegte Poison maga elé dühösen. Korse, mintha csak valami csoda folytán meghallotta volna a szavait, színpadiasan széttárta a kezét.

- Ugyan, barátom, én megértelek! Nem kedvelsz minket, elfogadom! Az unszimpátia kölcsönös, elismerem, de… - Poison hirtelen rádöbbent, hogy Korse megint élvezi a színjátékot. Pont, mint a délelőtt folyamán. – De nem kell, hogy ez … ártatlanok életébe kerüljön!

Korse úgy ejtette ki a szót, hogy Poison hátán végigfutott tőle a hideg. Néhány pillanatig csend volt.

- Ne nehezítsd meg a dolgom. Kérlek. Megígérem, hogy nem esik bántódásod.

Poison olyan erővel szorította össze a száját, hogy belefájdult az állkapcsa. Remegett dühében. Megöli, egyszer még megöli ezt a szemetet!

Korse hirtelen, büszkén szegte fel a fejét. Most szinte lemondó volt a hangja, együttérző és bánatos.

- Sajnálom, Party Poison. Igazán sajnálom, hogy nem értettük meg egymást… Úgy látszik, megtanultad az én szegény Fun Ghoul barátomtól, hogy hogyan hozz rossz döntést... Őszintén remélem, hogy egyszer még észhez térsz, és nem úgy végzed majd, mint ő!

Senki sem válaszolt. Korse elmosolyodott.

Szinte jókedvűen lépkedett vissza a fekete Pontiachoz, és azonnal a felképelt álarcoshoz lépett.

- Kerítsétek elő.

- Igenis!

- De ne engedjétek le a hegyről.

- Igenis!

- És csak végszükség esetén öljétek meg.

- Igenis!

- Nem tűrök el újabb hibát.

- Igenis! A táska?

- A táska nem érdekes.

- Igenis!

Korse kedvesen rámosolygott a vámpírmaszkra. Gúnyos, torz fintor volt a fehér anyagra festve, riasztó és kárörvendő is egyszerre, de az álarc mögül villogó szemekben félelem csillogott. Korse arcáról leolvadt a mosoly.

Gyűlölte a félelmet, különösen, ha tőle féltek. Ghoulban, egyáltalán, a Killjoyokban éppen az volt a legjobb, hogy sohasem féltek tőle. Így aztán mindig remek szórakozást biztosítottak számára. És most vége…

Korse abban a pillanatban egyáltalán nem volt benne biztos, hogy valóban csak gúnyolódott, amikor az imént a barátjának nevezte azt a szegény Fun Ghoult.