15. Test-vér

Jet Star kényszerítette magát, hogy kivárja, míg teljesen felkel a nap, és csak akkor indult haza. Még mindig nem teljesen értette, hogy hogy lehet akkora szerencséjük, hogy senki sem fedezte fel őket, de végül arra jutott, hogy Weenyéket valószínűleg nem keresik. Ez mindenképpen jó hír volt.

Hátrapillantott az ülésen alvó két gyerekre, aztán beindította a motort. A Cadillac megrándult, Candy pedig azonnal felébredt rá. Egy pillanatig még ijedten bámult körbe, de aztán felfogta, hogy hol van. Megnyugodva elmosolyodott. Jet Star önkéntelenül is viszonozta a mosolyát.

- Felkészültél? – kérdezte. A fiú csodálkozva nézett rá.

- Mire?

- Defyingra.

Candy arcán átsuhant a komorság árnyéka.

- Fel lehet rá készülni?... – Pontosan olyan hangsúllyal mondta, mint Ghoul is tette volna, Jet Star azonban úgy tűnt, ezt nem vette észre. Vidáman fordul újra előre.

- Pedig megyünk haza!

Ettől mintha még Tequila is nyugodtabban lihegett volna mellette.

Igazság szerint Jet Star tökéletesen tisztában volt vele, hogy elég lett volna csak a kutyára bízni az őrséget – úgyis egész éjjel a kocsi körül oldalgott -, de egyszerűen nem bírt volna a lelkiismeretével, ha elalszik, így aztán ketten virrasztottak. De a jelek szerint most csak ő volt álmos…

Némi zötykölődés és kavicsokon való csikorgás után rákanyarodtak az útra, és a benzinkút felé vették az irányt. Candy titkon hálás volt érte, hogy nem az éjjel tették meg ezt a két mérföldet, mert pontosan tudta, hogy Defying akkor se hagyta volna őt békén a kihallgatással reggelik, ha félholt lett volna, így viszont legalább úgy-ahogy kialudhatta magát. Úgyis hozzá volt szokva, hogy a kocsiban éjszakázzon…

Weeny viszont kevésbé, és ami azt illeti, ahhoz sem, hogy Candy vállának dőlve aludjon, így aztán ő is hamarosan felébredt. Megdörgölte a szemét és hatalmasat ásított, aztán jó hangosan jóreggelt kívánt mindenkinek. Jet Star szomorúan rámosolygott a visszapillantóban. Volt valami furcsa ebben a néhány szóban, valami... Normális. Valami egészen hétköznapi, ami a Zónák előtti életére emlékeztette. Mondjuk, amikor a hentes az utcájukban pont ugyanígy köszönt rá, ha beugrott hozzá a vacsorának való csirkéért. És aztán mindig arról érdeklődött, mi van a fiúkkal… Jet Starnak két fia volt valahol Ohioban, meg egy elvált felesége, aki látni sem akarta. Ez utóbbi mondjuk kölcsönös volt, de Jonas és Kevin azért még most is hiányzott neki…

Egy fokkal kedvetlenebbül vezetett tovább.

Alig néhány perc telt belé, és a Cadillac begördült a benzinkút elé az árnyékba. Kobra ott állt a bejáratnál, vállát az ajtófélfának vetve, és bár fel sem pillantott a kocsi hangjára, szemmel láthatóan nem volt túl jó kedve, mert épp rágyújtani készült. Jet Star tudta, hogy csak akkor szív, ha baja van… Mármint, a szokásosnál is nagyobb baja.

Csak nem Poisonékkal van valami?…

Egy pillanatig még összeráncolt szemöldökkel méregette magának a fiút, aztán leállította a motort, és kiszállt. Tequila villámsebesen követte, és máris Kobra felé iramodott. A fiú összerezzent, és ijedten kapta fel a fejét, még a cigi is kiesett a kezéből.

- Mi a… Jet Star!

Jet Star nem győzte visszaparancsolni a kutyát, aki máris körbelihegte Kobrát, és nekilátott, hogy gondosan körbepisilje az egész benzinkutat, ami ugyebár kétségtelen, hogy az ő benzinkútja, a benne lakókkal együtt… Kobra nem túl finom rúgással taszajtotta odébb, és nagyon csúnyán nézett Jet Starra.

- Baszd meg!

- Én is örülök, hogy látlak! – felelte a férfi egy kicsit talán sértődötten.

- Nem mondod, hogy a kocsival hoztad?! – Jet Star vállat vont, és inkább szemmel követte a kutyát. Még meg is jegyezte magában, hogy ugyanolyan lökött, mint egy ével korábban…

- Most volt kitakarítva! – háborgott tovább a fiú, de Jet Star nem osztozott a mérgében.

- Nyugi már, nem szarta össze…

Kobra sötéten nézett rá, de aztán végre észrevette a hátsó ülésről kikászálódó két gyereket.

- Hát ők?

- Johanssonék felégették a farmot, úgyhogy az egész banda szétszéledt, ők meg ketten maradtak.

Kobra nem felelt, csak még sötétebb arccal bámult a kocsi mellett a kutyáját rendre utasító Candyre. A jelek szerint nagy gyakorlata lehetett benne, mert Tequila első szóra visszakocogott hozzá, és most fülét-farkát behúzva, olyan kétségbeesett ábrázattal tűrte, hogy a fiú az orrára koppintson, hogy azon már tényleg nevetni kellett. Jet Star el is mosolyodott, de Kobrának még mindig nem lett jobb kedve. 

- Utálom azt a dögöt.

- Ugyan már... – somolygott Jet Star. – Hasznos.

- Akkor is utálom.

Jet Star úgy döntött, most nem éri meg vitatkozni vele.

- Ghoul?

- Valahol bent.

- És Poison?

- Alszik.

Jet Star megkönnyebbülten fújta ki a levegőt

- Mikor jöttek meg?

- Tegnap este.

- És azóta alszik?

- Kimerült.

- De nincs baja?

- Nincs.

- Akkor neked mi bajod?

Kobra csak kedvetlenül legyintett, de ha akart volna sem tudott volna válaszolni, mert ebben a pillanatban Ghoul gördült ki az ajtón a hangzavarra egy… kerekesszékben! Jet Star másodpercekig csak bámult rá. Egyszerűen képtelen volt feldolgozni a látványt. Weeny is így lehetett vele, mert egy pillanat alatt odahagyta a kutyát, és szörnyen kétségbeesett arccal futott oda hozzájuk. Ghoul leplezetlen örömmel az arcán borzolta össze a haját.

- Heló kölyök! Hát te?

- Mit csináltál? – kérdezte Weeny őszinte kétségbeesettséggel a hangjában.

- Áh, semmi – mondta gyorsan Kobra. – Csak szarrá ment a lába, és Defying megtiltotta neki, hogy terhelje, úgyhogy most kitalálta, hogy így közlekedik.

- És tök kényelmes! – vigyorgott Ghoul teli szájjal, és esze ágában nem volt köszönni. – Ki se szállok innen!

Jet Star ijedten nézett hol az egyikre, hol a másikra.

- Hogy-hogy szarrá ment?

- Csak egy vágás… - mondta Kobra, de Ghoul hirtelen olyan kétségbeesett és fájdalmas arcot vágott, mint talán még soha.

- Össze kellett varrni! Sose fogok tudni lábra állni!– nyögte egy haldoklót is megszégyenítő fájdalommal és reménytelenséggel a hangjában. Jet Star egy pillanatig még elképedten bámult rá, de aztán úgy döntött, ez már túlságosan is tökéletes kétségbeesés ahhoz, hogy igaz legyen… Elnevette magát. Persze Ghoul is. Erről aztán eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen borzasztó dühös.

- Na gyere csak…

Ghoul arcáról azonnal leolvadt a mosoly.

- Hova? – kérdezte gyanakodva.

- Ahol beleverhetem végre a fejedbe, hogy akkor se csinálj baromságot, ha nem szorongatom a mancsod.

- Nem is csináltam semmit!

- Csak fogtad Poisont, és…

- Mégse hagyhattam csak úgy itt!

- …és megint Korsét basztattad.

- Azt nem is én kezdtem! – vágta rá Ghoul dühösen. Kobra kuncogott.

- Hallgass apucira… - Ghoul válaszul alighanem élete leggyilkosabb pillantását küldte felé.

- Neked kuss van!

Kobra kedveskedve belerúgott a tolókocsiba, aztán úgy döntött, jobb, ha nem feszíti tovább a húrt. Különben is, Poison tényleg túl sokáig alszik…

- Gyere Weeny, ez nem neked való lesz…

Kézen fogta a kisfiút, és eltűnt vele a boltban. Ghoul sötéten nézett utánuk, de Jet Star nem sokáig hagyott neki nyugtot.

- Komolyan mondom Ghoul. Hagyd ezt abba.

- Mit?

- Állandóan csak bajba kerülsz.

- Korse tolta ide a képét, nem én kajtattam utána!

- Jó, akkor mondom máshogy. Fogd vissza magad, amíg Poison itt van, mert az lehet, hogy te mindent megúszol, de ő koránt sem biztos, és Kobra fog szenvedni miatta, ha baja lesz. Így érthető?

Ghoul elhúzta a száját.

- Akkor se én kezdtem…

- De te folytattad.

Csend.

Ghoul - legnagyobb bosszúságára - kezdte igencsak kényelmetlenül érezni magát. Jet Star valahogy mindig megtalálta a nem is létező lelkiismeretét… És neki egy cseppet sem tetszett, hogy bárki is megnevelheti!

Szerencsére ekkor Candy trappolt melléjük, félbeszakítva a kínos társalgást.

- Na végre, hogy te is ide tolod a képet! – somolygott Ghoul, de Candy csak sietve bólintott.

- Ja, szia – mondta gyorsan, azzal előhúzott az övéből egy hófehér pisztolyt. - Erről mit tudsz mondani?

Ghoul elvette tőle a fegyvert, és alaposan megszemlélte, aztán szinte már csodálkozva nézett fel a fiúra.

- Honnan szedted?

- Ilyenekkel lőttek ránk.

Ghoul szemében furcsa, fenyegető fény lobbant. Jet Star nem bírta tovább.

- Mi van vele?

- Új változat – felelte Ghoul megvetően, és felé nyújtotta a pisztolyt. – Nézd meg.

Jet Star válasz helyett csak alaposan megforgatta a kezei közt a fegyvert. Egy kicsit hosszabb volt a csöve, mint amit ő megszokott, és nehezebb is volt, de jobb súlyelosztással. Fokozatokat azonban nem látott rajta, csak egy apró, recés felületű kis zsilipet a baloldalon.

- Neked szóltam róla először, Ghoul – mondta Candy.

- Kösz.

- Defying úgyis csak elkobozná…

- Meg akarod tartani?

- Persze! – vágta rá a fiú vidáman, és elvigyorodott, de menten le is olvadt a mosoly az arcáról, amikor Jet Star megszólalt.

- Azt felejtsd el.

- Mi?

- Úgy van – mondta Ghoul is nagyon komolyan, és újra a kezébe vette a pisztolyt. – Előbb leteszteljük.

- De…

- Hogy vetted észre, hogy új?

Candy kedvetlenül megvonta a vállát.

- Johanssonék nem nagyon használtak eddig sugárpisztolyt, célozni se nagyon tudtak vele, de most minden lövésük pontos volt. Meg nem hagyott akkora égésnyomot.

Ghoul elgondolkodva hümmögött egy sort.

- Értem. Vidd be Defyingnak.

- De…

- Azt mondtam, vidd be neki!

- De én szereztem, az enyé…

- És fogd be végre!

Party Poison a lehetőségekhez képest frissen ébredt, és ez őt magát lepte meg a leginkább. Egy darabig azért még csukott szemel feküdt, mert félt, ha megmoccan, megint a hátába hasít majd a fájdalom (ez egyébként nem volt minden alapot nélkülöző feltételezés), de végül csak belátta, előbb-utóbb muszáj lesz feltápászkodnia a földről. És mit ad isten, valóban fájt… Najó, nem volt azért olyan elviselhetetlen, de bizonyára azért csúnyán belilulhatott már… Lehet, hogy szólni kéne a Dokinak…

Megreccsent mellette az ágy. Önkéntelenül is oldalt kapta a fejét, és egy szénfekete szempárral találta szemben magát. Nem volt ijedt, vagy csodálkozó szempár, inkább csak… várakozó.

- Heló – mondta ostobán. A másik nem felelt azonnal, de még feljebb csúszott az ágyon, hogy már majdnem teljesen felült.

- Heló.

Poison legszívesebben elröhögte volna magát a helyzeten, de a jelek szerint nem csak neki volt ez kínos, mert az idegen végül folytatta.

- Te mit keresel itt? Már úgy értem… a… földön.

- Ja… Aludtam. Fogjuk rá…

- Itt?

- Inkább, mint Ghoullal…

- Mi?

- Semmi… – legyintett Poison, és nehézkesen feltápászkodott a földről. - Hogy vagy?

- Jól... De te ki is vagy?

- Sorstársad – dünnyögte Poison kedvetlenül, de a másik olyan ostobán nézett vissza rá, hogy inkább folytatta.

- Gerard Way, de ha nem akarod, hogy beverjék a képed, akkor Party Poisonnak hívsz. És a sorstársad, mert nekem is rohadtul máshol kéne most lennem…

- Aha…

- És te?

- Én… John Taylor vagyok.

Poison egy pillanatig merőn nézett az arcába. Jó emberismerő volt, vagyis inkább tapasztalt, legalább is annyira, hogy felismerje, ha egy amatőr álnéven mutatkozik be. Mondjuk, a két leggyakoribb angol név így egymás után eleve annyira nyilvánvalóan hétköznapi volt, hogy csak egy ötéves nem fogott volna gyanút…

Remek. Legalább esze van ennek a fiúnak. Poison nem is neheztelt hát rá, amiért rögtön hazugsággal indított, sőt. Még szimpatikus húzásnak is tartotta. Alighanem csak ennek volt köszönhető, hogy nem hagyta ott azonnal. Végül is, alighanem tényleg sorstársak…

- Éhes vagy? – kérdezte szinte kedvesen. Taylor megrázta a fejét.

- Nem igazán.

- És szomjas?

- Hát…

Poison ránevetett, azzal felkapta a vizespalackot a csomóba gyűrt pokrócáról, és a fiúnak nyújtotta, de az csak leplezetlen gyanakvással az arcán méregette magának, mire hozzátette. - Nyugi, ebben nincs nyugtató.

Taylor merőn nézett fel az arcába.

- Honnan tudod, hogy azt vettem be?

- Mondom, hogy sorstársak vagyunk. Én se vagyok még itt egy hete, velem is ezt csinálták.

Eme kijelentés igazán aztán ő maga is meglepődött. Tényleg, nincs egy hete, és mégis egy évezrednek tűnik…

- Aha…

Taylor egy fokkal mintha nyugodtabban, de még mindig gyanakodva csavarta volna le a kupakot, és ivott néhány kortyot, aztán gondosan megtörölte a száját – nem a ruhája ujjával, hanem a kezével. Remek. Jólnevelt egy ember.

- És… tulajdonképpen hol is vagyunk?

- A Hatos Zónában – felelte Poison síri hangon, és az igazat megvallva arra számított, hogy Taylor kétségbeesetten felkiált, de a fiú meg se moccant.

- Aha… Úgy értem, hol? Valami… Katonai bázis ez, vagy…

Poison pislogott.

Azt eddig is sejtette, hogy Taylor civil, de hogy… ennyire civil… Hogy mit sem tud a Zónák létezéséről!

- Nem, ez… hosszú. Ez egy amolyan... Rezervátum.

- Rezervátum?

- Jah… - Taylor elvigyorodott.

- Hülyítesz.

- Nem.

- Nem is vagyok indián.

- Mi?

- Az indiánok élnek rezervátumban.

- Ja… Hát, meg a… - Poison azt akarta mondani, hogy „a Killjoyok”, de szerencsére még időben észbe kapott. Semmi szükség rá, hogy el kelljen magyaráznia, mi az a Killjoy… főleg nem úgy, hogy még ő maga sem tudja. És az igazat megvallva nem is nagyon szeretné tudni. – Szóval, meg mi. Vagyis ők. Vagyis érted.

Taylor hosszan nézett rá, egy kicsit sajnálkozva, pont úgy, mint ahogy egy kisgyerekre szokás, ha valami nagy butaságot mond hatalmas lelkesedéssel. Vagy ahogy a nem közveszélyes őrültekre… De végül annyiban hagyta a dolgot, és újra a szájához emelte az üveget.

- Aha. És hol van ez a rezervátum?

- Kaliforniában.

Taylor prüszkölve köpte vissza a vizet a takarójára, és úgy rátört a köhögés, hogy kis híján meg is fulladt. Poison nem győzte a hátát veregetni.

- Mármint… Ka… Kalifornia?

- Aha.

- De… Basszus, nekem Washingtonban kéne lennem egy konferencián!

Most Poisonon volt a sor, hogy úgy nézzen rá, mint aki megőrült.

Létezik, hogy valaki nem fogja fel, ha félholtra verik a BL/I-sek és kihajítják a sivatagba?...

- Nem is kórházban vagyok, ugye?

Poison bizonytalanul nézet körbe, hogy Taylor ugyan miből szűrhette ezt le, de a deszkafal, deszkapadló, meg a többi nem hagyott sok kétséget. Szánakozva megrázta a fejét. Taylor keserves arccal újra meghúzta az üveget, mintha legalább is viszki lenne.

- Basszus…

- Te John… Mit csináltál, hogy így elintéztek?

- Mittudomén, semmit!… Két rendőr állított meg, bevittek gyorshajtásért, pedig nem is volt semmi, aztán meg valami ügyvéd ki akart hozni a zárkából, de ehelyett valami… bankrablóknak öltözött barmok vertek szét. Tudod, én nem szoktam verekedni… - Szinte bocsánatkérően néztet Poisonra. – De hogy egy állítólagos gyorshajtásért Kaliforniába cipeljenek…

- A sivatagba – szúrta közbe Poison, csak hogy szegény ember végre teljesen képben legyen. Taylor azonban már csak egy halk nyögéssel díjazta a közbevetését.

- Megőrülök…

Poison komolyan megsajnálta.

- Inkább mégis hozok neked valami kaját, aztán mesélsz, jó? Meg… sört?

- Nincs valami töményebb?

Poison bizonytalanul megvonta a vállát.

- Majd megnézem.

- Kösz.

Poison nem szólt többet, csak sietős léptekkel megindult az ajtó felé, de Taylor még utána kiabált.

- Figylej! Kösz, hogy ilyen… rendes vagy velem. Ő… Izé…

- Poison.

- Ja! Igen. Poison. Hülye egy név… Már bocs!

Poison csak vigyorgott. Várj csak, amíg neked is ki nem találnak valamit!

Sietve megkerülte a benzinkutat, és annyira el volt foglalva Taylorral, hogy még azért is elfelejtett fohászkodni, hogy ne fusson össze Ghoullal. Még egy lépés, és máris az ajtónál volt…

Egy másodperc volt az egész.

Egy rózsaszínes póló villant, és hirtelen egy göndör üstök csapódott neki valahol a gyomra környékén, hogy majdnem fellökte őt, és máris odakint termett. Ugyanebben a pillanatban Ghoul állatias hangja mennydörgött végig a benzinkúton.

- A KURVA ANYÁDAT!

Poison még lépni is elfelejtett döbbenetében. Jól is tette, mert hirtelen Ghoul vágódott ki a bolt ajtaján, vértől vöröslő pólóban, kezében egy fekete pisztollyal, és lőtt. Aztán újra, újra, és újra… Az apró kis alak felbukott a homokban, de Poison nem láthatta, hogy fel tud-e állni, mert Ghoul észveszejtő sebességgel termett mögötte, minta legalább is a földbe akarná döngölni… A következő pillanatban Poison látta, vagyis inkább érezte, hogy valami elsüvít a füle mellett, aztán Ghoul hátának csattan. A fiú mint a villám, fordult meg, és lőtt…

Poison tudta, hogy talált. Onnan tudta, hogy Ghoul… Ghoul fejbelőtte!

Egy kicsit megszédült, de talpon maradt.

Nem fogta fel, mi történt.

Azt sem vette észre, hogy ösztönösen becsukta a szemét, de most, ahogy kinyitotta, érezte, hogy valami langyos folyik végig az arca bal oldalán, langyos és vörös… Nem hallott vagy érzett semmit, mintha hirtelen légüres térbe került volna… Aztán kipukkadt körülötte a buborék, jobban mondva Kobra röhögése pukkasztotta ki, aki ekkor lépett ki az ajtón a többiek nyomában.

- Béna vagy Ghoul! – kiáltotta vidáman, aztán észrevette maga mellett Poisont. Azonnal elsápadt.

- Úristen…

Poison inkább megint lecsukta a szemét. Egy pillanatra már tényleg olyan volt, mintha Mikey lett volna… Ő volt az utolsó, akit látott az életben… A leggyönyörűbb ajándék…

- Jajj, Poison, bocs, én nem tudtam…

Poison lassacskán felfogta, hogy nem halt meg, mert érezte, ahogy Kobra sietve törölgetni kezdi az arcát. Egyetlen furcsa, csöppet sem drámai mondat furakodott az agyába. Mi a fasz?...

- Mi a fasz!

Ghoul röhögve tápászkodott fel a földről.

- Bocs, csak téged láttalak meg először, de amúgy Kobrának ment volna…

Poison pislogott néhányat, amitől viszont a szemébe csurgott a vér…

Vér.

Miért nem fáj semmije?

- Sajnálom, Poison, komolyan, esküszöm, nem tudtam, hogy itt vagy… - Kobra hangában őszinte kétségbeesés csengett, de Poison csak egyetlen mondatot tudott ismételni.

- Mi a fasz?...

- Nem fasz, hanem festékbomba – vágta rá Ghoul vidáman.

Csend.

- Mi?

- Mondom festékbomba. Ez a ribanc orvul rám lőtt, aztán elrohant, én meg utána… - felelte Ghoul, és a kezét nyújtotta a kacagástól a földön fetrengő göndör hajú törpének. Poisonnak lassan sikerült tudatosítania magában, hogy egy tíz év körüli gyerekről van szó. Egy tízévesről. Egy gyerekről!

- Hogy… Mi?

- Most mondtam el, baszd meg! Ne legyél már ekkora kretén! – röhögött Ghoul, de Kobra úgy látszik, jobban megértette őt, mert gyorsan magyarázni kezdett.

- Ilyen festékbombákkal képzi a BL/I a drakuloidjait, tudod, hogy szokják, milyen emberre lőni. Művér, meg minden… A múltkor szereztünk egy csomót, és most Weeny megtalálta... Weeny az ő! – bökött a fiúra, aki lassan erőt vett magán annyira, hogy feltérdeljen a homokban.

- Szóval bocs, nem akartam, hogy festékes legyél, csak…

Poison erőtlenül lerogyott a fal tövébe a legközelebbi székre, és kitört belőle a hisztérikus röhögés.

Mert, most őszintén. Normálisak ezek?... Eddig se lehetett komolyan venni egyiket se – najó, talán csak Korsét – de ez... ez... ez már tényleg túl van minden határon!

- Hé… Jól vagy?... – kérdezte Kobra aggódva, de a másik szemmel láthatólag képtelen volt abbahagyni a nevetést.

- Ghoul, szerintem…

- Hagyd a francba! – felelte Ghoul, és elbicegett mellettük, vissza a benzinkút hűvösébe. Kobra csak egy gyilkos pillantást vettet rá. Poison még mindig nevetett, annyira, hogy remegett a karja, amikor bizonytalanul felemelte, és valahova a távolba bökött vele. Kobra szemmel követte a mozdulatot.

Kiderült, hogy nem is olyan távoli az a távol.

Egy sárgásbarna szőrű, lógófülú kutya trappolt feléjük a homokban vidáman, a farkát csóválva.

- Ja, ő… Tequila… Tudod… Történt pár dolog, míg aludtál…

Poison lassan erőt vett magán, és abbahagyta a nevetést.

- Azt látom, baszd meg!

Megpróbált felállni, és kivételesen hagyta, hogy Kobra segítsen neki. - Barmok…

- Bocs, esküszöm, ha tudom, hogy itt vagy, eszemben sincs Ghoulra lőni…

- Ti mindig ilyen hülyék vagytok? – nézett fel Poison hirtelen, és Kobra megnyugodva látta, hogy mosolyog. Ő is elmosolyodott.

- Hát… Csak játszottunk. Weeny jófej kölyök, de hát csak gyerek, és…

- És mit keres itt?

Kobra elkomorodott.

- Majd egyszer elmondom… Te jól vagy?

- Persze.

- Jó, csak a tegnapi után...

- Jól vagyok!

- Oké, felfogtam! És a szobatársad?

- Nem a szobatársam, és van annak neve is!

Kobra meghökkent egy pillanatra.

- Megmondta a nevét?

- Persze.

- Hogy csináltad?

- Megkérdeztem.

Kobra döbbenten nézett rá, de aztán észbe kapott.

- És hogy hívják?

- Majd ő megmondja, ha akarja – vágta rá Poison vidáman, és mit sem törődve a másik értetlen arcával, máris folytatta.

- Ígértem neki kaját, meg valami töményet. És lehetőleg őt ne sokkoljátok a kutyatáppal, mert nem lesz sikeretek.

Kobra bűntudatosan leszegte a fejét.

- Nincs más.

- Nemár…

- Komolyan mondom, Poison.

- A sebesülteknek se?

- Ha lenne, neked is abból adtam volna tegnap, hidd el…

Poisonnak erről aztán azonnal eszébe jutott, hogy kivel is áll szemben. Valakivel, aki Mikeynak adja ki magát…

- Jó, akkor mindegy – mondta gyorsan, és ellépett a meglepett Kobra mellett.

Chris Wonaguth frissen ébredt, hajnali fél ötkor, és elégedetten nyugtázta, hogy odakint még épp csak hogy szürkülni kezd. Gyorsan felöltözött, magára húzta a csizmáját, övébe dugta a pisztolyát, és kilépett az ajtón, gondosan kulcsra zárva az ajtaját. Egy pillanatra megtorpant a szomszéd Korse csukott ajtaja előtt is, de mivel odabentről semmilyen zaj nem szűrődött ki, csak elmosolyodott. Hadd aludjon. Majd addig ő figyel.

Nesztelen léptekkel kisurrant a motelből, és megkerülte az épületet, alaposan felmérve a környezetet.

Jó választás volt. Közel s távol nem volt itt semmi fedezék, ami segíthette volna az észrevétlen megközelítést, csak egy benzinkút az út túloldalán - ami alighanem már réges-rég Larry tulajdona, mert minden négyzetcentiméterére a BL/I felirat volt festve -, meg egy régi étterem maradványa, amit még ma is étteremnek használtak. Sajnos. Ugyanis nem volt rá alkalmas… Kicsi volt és kényelmetlen, közepén hosszú pult, aminek egyik oldalán a hajdani személyzet sündörgött valaha, a másikon régi, rozoga asztalok álltak még rozogább székekkel, és Wonaguth sejtette, hogy jó, ha egy héten egyszer összesöprik alattuk a padlót.

Persze, ő aztán nem bánta.

Igazából Chris Wonaguth ritkán bánt az életben bármit is. Az egyik, amit mégis, az a fia volt -  akivel ugyan nem volt különösebb baja, mint emberrel, mert igazán jólnevelt és fegyelmezett gyerek volt, ráadásul még okos is -, mert az apaszerep nagyon nem állt jól neki… Kaspar Wonaguth nyolc éves volt, és imádta őt – azaz, imádta volna, ha látja. Wonaguth viszont tökéletesen elégedett volt, ha néha-néha elvihette fagyizni, és vehetett neki a születésnapján egy focilabdát. Többre nem volt szüksége. Persze, ha megkérdezték volna tőle, szereti-e a fiát, természetesen igent mondott volna, legföljebb gondolatban tette volna hozzá, hogy amíg nem csinál bajt.

Különben is.

Állítólag volt valahol a nagyvilágban egy lánya is, legalább is néhány évvel azelőtt felbukkant egy nő, aki ezt állította, és még akár igaza is lehetett volna, de Wonaguth úgy döntött, nem követi el kétszer ugyanazt a hibát… Nos, igen. A nő azóta nem jelentkezett – négy méternyi betonba öntve még a legjobb telefon sem produkál térerőt, ugyebár -, a kislány pedig árvaházba került. Talán azóta nevelőszülőkhöz is. Wonaguth ezt nem tudta, de nem is különösebben érdekelte. Előfordul az ilyen, nemigaz?

Visszasétált a motel bejáratához, és felnézett a tintakék égre. Szerette ezt a napszakot, amikor már nincs egészen éjszaka, de még nappal, vagy legalább szürkület sem. Ilyenkor minden csöndes, néma, mozdulatlan, mintha megállt volna az idő, mintha a világ egy percre visszatartaná a lélegzetét, mintha arra várna, hogy felkel-e nap… Wonaguth érezte ezt a furcsa, fenyegető feszültséget, de nem érzete a magáénak. Őt hiába ostromolták ezek a láthatatlan hullámok, sohasem érinthették meg igazán. Ha valaha is eszébe jutott volna szavakba önteni ezt az érzést, alighanem megállapította volna, hogy holmi nem felkelő nap nem fogja őt megakadályozni abban, hogy ott és úgy folytassa az életét, ahol és ahogyan akarja…

De azért jó volt egy kicsit egyedül lenni ebben a furcsa világban, ahol az éjszakai sötétség még dühöngve próbálja életben tartani a lassanként a bokrok tövébe kúszó, elenyésző árnyékokat. Vagy, legalább is majdnem egyedül.

Igazából az éjszakára kiállított négy őr igen lelkiismeretesen végezte a munkáját, mert egyikük sem aludt, sőt, még csak nem is ücsörgött a földön a kijelölt posztjánál, hanem a fegyverüket a kezük ügyében tartva sétálgattak. Nem beszéltek egymással, csak a kötelező óránkénti jelentés alkalmával, és akkor is csak a szabályzatban előírtaknak megfelelően. Wonaguthnak tetszett ez a fegyelem, bár teljességgel feleslegesnek tartotta. De hát nem mindenki olyan, mint ő… Az embereknek korlátok kellenek, szabályok és büntetések, hogy kordában tarthassák őket, és elvégezzék, ami rájuk van bízva. Nem mindenki elég erős hozzá, hogy magától megtegye, amit meg kell tennie.

Volt egy olyan érzése, hogy Korse nagyon is erős hozzá. Még chip nélkül is az lenne.

Vidáman lépkedett tovább. Jókedve volt, elvégre is most érezte csak igazán, hogy megszabadult az irodája fogságából, ráadásul innen aligha rángathatják vissza egy szóra… Nem, a Zónákba már nem ér el a szervezet keze! Még Oklandé sem… Wonaguth, mint a Vezetőség befolyásos tagja, más körülmények közt ezt nem kicsit tartotta volna nyugtalanítónak, de jelen pillanatban csak örülni tudott neki. Különben is. Li-t a markában tartja, legalább is a nő azt hiszi, márpedig ő van legközelebb a tűzhöz. Korse meg… Korse okos ember hírében áll, és az elmúlt több mint két év ékes bizonyítéka annak is, hogy tökéletesen ura a helyzetnek. Nincs hát miért aggódnia.

Eltoporgott még néhány percig a bejárat előtt, míg egész kivilágosodott. A nap első sugarai lassan rózsaszínűvé, majd aranysárgává varázsolták az eget, és Wonaguth gyönyörködve nézte. Aztán egyszercsak arra eszmélt, hogy Korse lép mellé.

- Jó reggelt! – mondta Wonaguth, de a férfi épp csak egy biccentéssel viszonozta a köszönését, aztán felé nyújtotta a cigarettásdobozát.

- Nem, köszönöm – felelte mosolyogva. - Nem dohányzom.

- Valóban?

Korse nem tűnt meglepettnek, de Wonaguth pontosan tudta, csak azért, mert valójában egy cseppet sem érdekli a dolog.

Korse zavarba ejtően hasonlít rá…

- Korán keltél – mondta.

- Vár a munka.

- Újabb bevetés?

- Dehogy – felelte Korse, és rágyújtott. – Időt kell adni a vetésnek, hogy beérjen, különben nincs mit aratni.

- Ezt a hasonlatot még nem hallottam a lázadókra… vagyis Killjoyokra vonatkoztatva – javította ki magát Wonaguth gyorsan, mert Korse nagyon szúrós pillantást vetett oldalra.

- Nem is rájuk értettem.

- Mi a különbség a Killjoyok és a lázadók közt? – kérdezte Wonaguth tökéletesen megfeledkezve a sejtelmes válaszról.

- A lázadók tudják, mi ellen lázadnak, a Killjoyoknak fogalmuk sincs róla.

- Oh.

- Ismételten felhívom rá a figyelmét, hogy nem garantálhatom a biztonságát.

- Nem arról volt szó, hogy tegeződünk?

- Nem áll szándékomban baráti vagy annak tűnő viszonyt ápolni a Felügyelőség egyetlen tagjával sem.

Wonaguth nem sértődött meg. Már túl volt azon, hogy tudomásul vegye, hogy kedvelni fogja Korsét. Máris határozottan kedvelte. Nem mintha ez olyan ritka dolog lett volna nála, elvégre is sokakat kedvelt, de Korse, érzelmek híján valami egészen különös nyugalmat árasztott magából, amiben Wonaguth magára ismert. Jól esett a közelében lenni. Otthonos. Mintha csak tükörbe nézett volna…

Persze, az ő fejében nem volt chip, ami azt jelentette, hogy az anyagi befektetéseket leszámítva sokkal többet ér Korsénál.

- Nos, én nem szeretek magázódni.

- Ahogy óhajtja.

Volt ebben a két szóban valami mérhetetlenül lekezelő, amin minden normális ember felkapta volna a vizet, de Wonaguthot valamiért csak mosolygásra késztette.

Egy darabig csend volt, amíg Korse elszívta a cigit, aztán magához intette a legközelebbi őrt. A drakuloid egyenletes futólépésben érkezett meg hozzá, de nem tisztelgett. És ami azt illeti, éppenséggel nem is túl szabályosan állt meg, sarkát összecsapva, ahogy az kellett volna… Wonaguth egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét. Eddig úgy vette észre, ezek itt kínosan ügyelnek rá, hogy minden szabályt betartsanak… Korse viszont szemmel láthatólag nem vette zokon a tiszteletlenséget.

- Azonnali gyülekező a lőtéren – mondta, mire a drakuloid csak kivágott egy magabiztos „igenis”-t, és már ott sem volt. Korse akkor Wonaguthoz fordult.

- Jöjjön.

Megkerülték a motelt, és az épület háta mögötti régi parkolóba jutottak. Wonaguth egy kissé talán tanácstalanul nézett körbe, mert sem az iménti kis sétája alkalmával, sem most nem látott itt semmiféle lőteret, de aztán Korse kerített valahonnan néhány vastagabb falécet, a vállára csapta őket, és széles, kimért léptekkel leszámolt a faltól huszonöt lépést. Ott aztán a földre dobta a léceket, és nekilátott hogy felállítsa őket.

Kiderült, hogy nem is egyszerű lécek, hanem nagyjából emberformára vágott deszkák, amikre gondos kezek még lehajtható kis lábakat is szereltek, hogy bármikor felállíthassák őket.

Wonaguth egy darabit csöndben figyelte, ahogy a bábuk a helyükre kerülnek, nagyjából másfél méterre egymástól, de mikor Korse újabb négy táblát kapott fel a fal mellől, végül csak nem bírta tovább.

- Ezt nem neked kéne csinálni – jegyzete meg vidáman. Korse csak azért nem vont vállat, mert nehéz volt a sok deszka.

- Jobb szeretem magam elvégezni, amit lehet.

- Nem éppen parancsnokhoz illő viselkedés…

- Ez itt a sivatag, nem a hadsereg.

- Persze…

A négy bábu baj nélkül került a helyére, aztán még négy, így összesen tizenkettő sorakozott egymás mellett, mire Korse elégedett mosollyal az arcán visszasétált Wonaguth mellé.

- Gyakorlat lesz? – kérdezte a felügyelő.

- Gyakorlati oktatás – jött a hanyag válasz. Mintha csak erre vártak volna, vagy egy tucat fehérruhás fiatal bukkant fel az épület sarkánál, egy csoportban, mintha csak osztálykiránduláson lennének. Az egyetlen különbség az volt, hogy ők nem beszélgettek.

Wonaguth némi kitartó számlálgatás után megállapította, hogy pontosan tizenketten vannak.

Nem volt szükség parancsszavakra. Mindegyikük övében ott pihent egy-egy fehér pisztoly, és bár maszk most nem volt rajtuk, ezt leszámítva teljes felszerelésben voltak – fekete bakancs, fekete kesztyű, hófehér nadrág, hófehér atléta, és jólszabott, hófehér ing. Egyikük sem lehetett több huszonöt évesnél.

Wonaguth alaposan megnézte magának mindegyiket, amíg elfoglalták a helyüket egy-egy bábuval szemben, és csak ekkor vette észre, hogy Korse eltűnt mellőle. Most ott állt a sarkon, és elégedetten mérte végig a kis csapatot. Wonaguth nem zavartatta magát, hanem komótosan mellé sétált. Korse halovány mosollyal nyugtázta ezt, aztán beszélni kezdett.

- Szép jó reggelt mindenkinek! Mint láthatják, a mai napon vendégünk is van. Mr. Christopher Wonaguth a Központi Ellenőrzési Hivatal munkatársa, aki az elkövetkezendő időszakban velünk tart majd, ezért kérem, legyenek tekintettel rá. Köszönöm.

Könnyed volt a hangja, vidám, szinte barátságos, és Wonaguth elégedetten állapította meg magában, hogy a férfi pontosan tudja, hogy mennyit szabad mondania. Korse várt néhány pillanatot, mielőtt folytatta volna.

- Most pedig munkára. Egy!

Az egész csapat szinte hajszálpontosan egyszerre állt harántterpeszbe, hátul lévő lábuk sarkát a motel falának érintve, így biztosítva az egyenes sort.

- Kettő!

Tizenkét pisztoly vágódott elő az övekből hihetetlen sebességgel, és hihetetlenül egyszerre.

- Három!

Tűz.

Wonaguthnak pislognia kellett a kora reggeli bágyadt napsütésben felvillanó lövedékek éles fényétől, de végül csak erőt vett magán. Mire is számított volna…?

Korse néhányszor még elszámolt háromig, mielőtt rászánta volna magát, hogy megvizsgálja a bábukat. Wonaguth nem tudta volna megmondani az arcából, mennyire elégedett az eredménnyel, de gyanította, hogy nem igazán, mert a következő parancsszó a „pihenj” volt.

A diákok – Wonaguth nem nagyon tudta volna másnak nevezni őket magában – kissé kényelmesebb pozíciót vettek fel, de nem mozdultak a helyükről. Korse a sor elején álló egyenruhás felé indult.

- Na gyerünk. Egy. – A fiú – nagyon fiatal, talán ha húsz éves, alacsony, szőke gyerek – sietve újra a falhoz csapta a sarkát. Korse egész közel lépett hozzá.

- Célozz. Jó. Mit mondtam a csuklóról?

Wonaguth nagyon hegyezte a fülét. Ez a szelíd hang sehogyan sem illet a BL/I végrehajtójához… A fiú azonban minden különösebb félelem nélkül, határozottan felelt.

- Hogy lazán kell tartani.

- Akkor tartsd lazán.

Korse jobb kézzel hirtelen átkarolta a vállát, hogy megtartsa a fiú pisztolyt tartó karját, míg baljával a csuklója után nyúlt.

- Lövés előtt hátrahúzod, és kicsit lefelé. Kicsit… nem. Engedd, hogy megmutassam… Így. Érzed?

- Igen.

- Akkor most lőjj… Jó. Most megint… Nem. Finoman játszol vele, nem kapkodsz… Úgy. Megint… Úgy… Fog ez menni. Na, most egyedül.

Wonaguth szemöldöke felszaladt, ahogy némán figyelte őket. Aztán Korse hátrébb lépett, és ő ezt a pillanatot választotta, hogy feltegye a kérdést.

- Ez mire jó?

Korse rá se nézett, kivárta, míg a fiú lő egy sorozatot, csak aztán felelt.

- Mire megyünk olyan katonákkal, akik nem tudnak lőni?

- Vannak elegen. Jó az utánpótlás – felelte Wonaguth, mintha más ott se lenne velük.

- Nem sokat ér az utánpótlás, ha mindig veszteségek nélkül vadásznak le minket.

- Veszteségek nélkül?

- Mr. Wonaguth, a Killjoyok jobban értenek ezekhez a fegyverekhez, mint maguk a tervezőik – felelte Korse halálos nyugalommal, de még mindig nem nézett rá. – Amennyiben pedig a munkám ellen akad kifogása, azt írja bele a jelentésébe. De amíg én vagyok a Zónák feje, addig tisztelettel kérem, hogy ne ártsa bele magát az ügyeimbe, és hagyja, hogy a magam módján végezzem a munkám.

Wonaguth nem felelt, csak összeráncolta a szemöldökét.

Most először villant fel benne a gondolat, hogy talán mégsem csak pusztán szórakozás lehet majd számára ez az itt töltött két hét…

Két hét.

Poison úgy kapaszkodott ebbe a gondolatba, mint a háborgó tengerben fuldokló az elé vetett hajókötélbe. Persze, ez ostoba hasonlat volt a sivatag kellős közepén, főleg, ha a Nagy és Utánozhatatlan Party Poisonról van szó, de azt be kellett látnia, hogy alaposan benne van a szószban…

A festékpisztolyok még hagyján. Az a legkevesebb. Kölykök ezek, nem felnőttek… Az, hogy Killjoyok abban lelik örömüket, hogy egymásra lövöldöznek, mikor körülbelül ötpercenként akarják lepuffogtatni őket, egy kicsit azért már meredek volt neki, de még ezt is lenyelte. Ahogy a kutyakaját is.

Igen.

Megette.

Az éhség nagy úr, mondja a népi bölcsesség, de Poison sohasem hitte volna, hogy ennyire nagy… Pedig, isten látja lelkét, ő aztán mindent megpróbált!

De van az a pont, amikor guszta tud lenni, ahogy Ghoul beledöfi a műanyagvilláját a kutyakonzervbe, és illedelmesen megkínálja a májas csirkevagdalékkal Tequilát…

Poison életében négynapi éhezés után jött el ez a pont. Jobban mondva egy adag kihányt salátásszendvics, egynapi sivatagi túra, másfél szelet csokismüzli, és nem egészen kilenc kanálnyi ártatlanul megevett kutyakonzervvel kibírt négy nap… Csoda, hogy még megáll a lábán!

Ez Warble szerint is csoda volt, aki Sqealerrel érkezett meg úgy délelőtt félt tíz tájékán, és azonnal lecsapott Poisonra, mondván, hogy most aztán alaposan megnézi magának a híres-neves Kobra Kid szeretett testvérét. Poison eleinte próbált udvariasan kitérni előle, aztán amikor látta, hogy ez nem működik, higgadtan közölte vele, hogy Kobra nem a testvére. Warble ezen meglepődött egy kissé, aztán sajnálkozva kijelentette, hogy szegény fiú, biztosan még nem jött teljesen rendbe…

Poison ekkor döntött úgy, hogy végképp elege van. Pillanatok alatt kiosztotta Warble-t egy „meg a jó büdös kurva anyád”-dal, és döngő léptekkel Kobra keresésére indult.

Nem volt olyan nehéz dolga, annak ellenére, hogy Kobra szemmel láthatólag igyekezett úgy elfoglalni magát, hogy még véletlenül se kerüljön a közelébe. Ez jelen esetben Fun Ghoult jelentette, aki Candy pisztolyát tesztelte a benzinkút mellett - azaz, addig lőtt vele, míg ki nem fogyott. Kobra feladata volt minden tizedik lövés után egy strigulát húzni egy szakadt füzetbe, hogy számolják, meddig bírja a pisztoly. Ez persze nem volt pontos eredmény – ki tudja, mennyit lőttek vele előtte – de egy minimum számot azért jelentet. Az is több mint a semmi…

Ghoul arcára azonnal kiült az a jellegzetes, vérlázító mosoly, ahogy meglátta a felé csörtető Poisont, de nem volt ideje megszólalni.

- Most tényleg fogd be Ghoul – nézett rá a fiú sötéten. - Kobra, te velem jössz.

- Mégis mit képzelsz, Poison… - kezdte volna Ghoul felháborodottan, de Kobra halk „persze”-je menten belé fojtotta a szót. Felállt, és rá se nézve Ghoulra követte a bátyját.

Poison megkerülte a benzinkutat, hogy lehetőleg jó messze legyenek mindenkitől, aztán végül a zuhanyzónál lyukadtak ki. Poison félig felült az ajtó melletti hordó tetejére, úgy nézett fel Kobrára.

- Tudod, mit akarok, igaz? – kérdezte, mert Kobra szomorú és kétségbeesett arca egyértelművé tette, hogy pontosan tudja, mire számítson. A fiú bólintott.

- Akkor hallgatlak.

Kobrának összeugrott a gyomra.

Igazából jobb szerette volna, ha Poison ordít vele egy sort, elhordja mindennek, és ha kitombolta magát, akkor utána lehet vele normálisan beszélni. Vagy ha azt nem is, de legalább a dühét kiadta, és nagyobb az esélye, hogy eljutnak a szavak az agyáig… De Poison nyugodtnak tűnt, pontosabban nyugalmat erőltetett magára, és ez valahogy… sokkal riasztóbb volt.

- Nézd, először is, sajnálom, hogy rád lőttem, és…

- Tudom. Mondtam, hogy nem érdekel.

Egy pillanatra csend lett.

- Az érdekel, hogy miért adtad ki magad Mikeynak.

- Nem adtam ki – mondta Kobra fáradtan. Hiszen úgysem hisznek neki… - Én vagyok Mikey.

- Na látod, ő nem lőtt volna rám!

Kobra szemében fájdalom csillant, és az ajkába harapott.

- Sajnálom.

- Persze, persze... Miért csináltad?

- Mert ha elértünk volna a kapuhoz, megö…

- Azt miért hazudtad, hogy te vagy Mikey?

- Mondom, hogy én vagyok Mikey.

- Én meg tudom, hogy nem! – csattant fel Poison dühösen, és hatalmasan rúgott a sarkával a hordóba. Kobra hallgatott egy pillanatig.

- Nem, te csak nem akarod elhinni…

- Ugorjunk, jó?! Mondjuk oda, hogy te már eleget bizonygattad, hogy igen, én meg azt, hogy nem, és te végül vallasz!

Kobra mellé lépett, és hátát a benzinkút falának vetve unottan kémlelte a sivatagot. Rengeteget gondolkozott ezen már a nap folyamán, de most mégis, fogalma sem volt róla, hogy mit mondjon. Tényleg az volt az érzése, hogy Poison nem akarja, hogy ő legyen ő…

- Figyelj, felőlem azt hiszel, amit akarsz, de…

Poison eddig bírta. Felugrott, és villámgyorsan a fiú előtt termett, olyan hirtelen, hogy Kobrának pislognia kellet. Önkéntelenül is hátrált volna még egy lépést, ha nem lett volna mögötte a fal. Poison szikrázó szemekkel nézett az arcába.

- Mondom ugorjunk!

Kobra nyelt egyet. Legszívesebben sírva fakadt volna, de hát nem tehette…

A fenébe is, miért is ne tehetné?! Jah, hogy az a fene férfiúi büszkeség…

Egy kicsit talán félt is, mert Poison egész fenyegetően hajolt közel hozzá, két tenyerével a falnak támaszkodva a füle mellett, így semmiképpen sem szabadulhatott.

- Miért csináltad?

- Gerard, én nem…

Összerezzent, és megint lehunyta a szemét, mert Poison arca riasztóan eltorzult a név hallatán, annyira, hogy Kobra komolyan attól félt, hogy megüti. De a fiú végül erőt vett magán. Érezte, hogy minden porcikája remeg, és tényleg kedve lett volna addig ütni Kobrát, míg mozog, de előbb tudnia kell… Meg kell tudnia…

- Rohadt… Rohadt egy cég a BL/I is… De ilyet… - Nyelt egyet, mielőtt még ordítani kezd. – Ilyet még ők se csinálnak! Ilyen mocskos húzás…

- Bocsánat.

- Ennyi?!

Kobra hirtelen felszegte a fejét.

- Emlékszel, amikor…

- Ne-ne-ne, ne kezd ezt! Nem vagyok kíváncsi se az én tetű kölyökkoromra, se a te baromságaidra!

Kobra hallgatott egy pillanatig, de végül csöndesen folytatta.

- Amikor anya meghalt, azt mondtad, hogy te sose akarsz majd kórházba kerülni, és inkább otthon akarsz meghalni. - Poison nem felelt, csak rezzenéstelen arccal meredt rá. - Tíz éves voltál, és…

- Igen.

- …és apa nagyon kivolt. Csomószor elment este, és részegen jött haza, és…

- Ezt Mikey is mondhatta neked.

Kobra jóideig nem szólt semmit. Már inkább lemondó, mint szomorú volt a tekintete, ahogy megint a sivatagot bámulta Poison válla fölött, csak hogy ne kelljen ránéznie, aztán hirtelen leszegte a fejét.

- Igazad van. Bocs.

Poisonnak kellett egy pár pillanat, mire felfogta a mondatot. Pedig hát ezt akarta, nem? Az igazat… Most mégis úgy érezte, megfordul vele a világ.

- Mi?..

- Igazad van. – Kobra szinte már kifejezéstelen arccal nézett fel rá újra, de a szemében mélységes fájdalom és csalódás csillogott.

- Nem vagyok Mikey. Sajnálom.

Poison megnyalta a száját, de ez sem sokat segített. Azt hitte, ezek után már végképp képtelen lesz megszólalni.

- Csak azért mondtam, hogy itt tartsalak. Mindenkire szükség van, ráadásul ha szökni próbálsz, megölnek.

Poisonnak beletelt egy fél percbe, míg összeszedte magát.

- Mit tudsz Mikeyról?

- Hogy mi…?

- Már majdnem meggyőzően adtad elő a szerepét, úgyhogy ismerned kell. Mit tudsz róla?

- Nem sokat – felelte Kobra kitérően, és megint a földe bámulta, de Poison olyan erővel csapott a deszkára a füle mellett, hogy összerezzent tőle.

- Mit-tudsz-Mikeyról?!

- Jól van már… Annyit tudok, hogy Ghoul kiképzése után Defying jó huszonöt mérföldre innen osztotta be, egy másik csapathoz. Aztán azokat szétverte a BL/I.

Poison egyre gyorsabban vette a levegőt.

- És?

- És. – Kobra még mindig kerülte a tekintetét. Félt, ha most ránéz, végképp elsírja magát… - Ennyi, a többi csak feltételezés. Állítólag másfél évvel ezelőtt Arizonában bukkant fel, de közülünk senki se járt Arizonában, szóval nem tudom… Még akár igaz is lehet.

- Vagy csak meg akarsz nyugtatni, hogy talán él – vágta rá a másik keményen.

Kobra nem felelt.

- Ne nézz hülyének – mondta halkan Poison, és most már nem tudta visszafojtani a hangjában remegő indulatot. - Pontosan tudom, milyen egy BL/I-s rajtaütés.

Csend.

- Hova temettétek?

Kobra vállat vont.

- Ho-va-te-met-té-tek?!

- Sehova! Mondom, hogy eltűnt!

Poison dühödt fújtatással, mélyen leszegte a fejét, és úgy is maradt még egy percig, de végül vadul ellökte magát a faltól, és hátat fordított a fiúnak. Kobra szánakozva nézte. Legszívesebben alaposan megölelgette volna, hátha az segít rajta, de hát azt sem lehet…

Miért van az, hogy mindig az a helyes, amit nem lehet...?

Poison dühödten belerúgott a homokba, mintha legalább is az lenne az oka mindennek. Pedig valójában nem is értette, miért dühös? Hiszen eddig is tudta ezt. Csak most már Kobra is bevallotta. Min változtat ez? Semmin.

De akkor most miért akar sírni?

Kobra halk hangját hallotta a háta mögül.

- Sajnálom, Poison. Komolyan.

Poison lassan visszafordult felé. Kobra ugyanúgy állt, a deszkafalnak támaszkodva, ahogyan az imént is.

- Oké! – mondta, és minden igyekezetével azon volt, hogy így is gondolja. Mert végül is, Kobra csak miatta kezdte ezt az egészet. Hogy neki segítsen, őt védje meg, és nem is nagyon csinált titkot ebből. Rendes ember ez... Úgy-ahogy. Amennyire ennyi állat mellett, Ghoul mellett még rendes lehet valaki…

És a fenébe is, jól csinálta! Rohadt meggyőző volt! Ő meg bedőlt neki… Úristen, két teljes napig, vagy meddig, bedőlt neki!

- Oké – ismételte egy fokkal talán nyugodtabban. – Nem verlek agyon érte.

- Kösz…

- Kurvára megérdemelnéd, de BL/I méginkább kurvára megérdemli, hogy valaki szétbassza végre őket a picsába!

Megint csend lett.

- Csak azt mondd meg, hogy mi a jó büdös francnak kellett ezt?!

Kobra vállat vont.

- Tudtuk, milyen… nyughatatlan vagy, és ha már élve találtunk meg, nem akartuk, hogy…

- Ki az a mi?

- Hát… mi. Defying meg Ghoul.

- Hogy találtam ki!

Csend.

- Szóval kurva okosan kiagyaltátok, hogy ha másért nem is, öcsikéért biztos itt maradok, mi?

Kobra bólintott.

Poison hisztérikusan felröhögött, aznap már másodszor.

- Hülyék! Annyi eszetek nem volt, hogy inkább őt is vinném?!

Megint csend.

- Ne haragudj…

- De, kurvára haragszom!

Poison jóideje most először nézett Kobrára, úgy igazán, és egy pillanatra meghökkent a fiú kétségbeesésén, de az csak megvonta a vállát.

- Akkor utálj, ha neked attól jobb.

- Nem jobb! Ha kinyírnálak se lenne jobb! - ordította Poison, de hirtelen észrevette, hogy valami mély, nagyon mély aggodalom csillan azokban a kék szemekben…

- Hagyd ezt abba!

- Mit? – kérdezte a fiú őszinte meglepetéssel a hangjában.

- Ezt! Mikey nézett rám így mindig.

Kobra arca megfeszült egy pillanatra, de végül erőt vett magán, és nyugodtan felelt.

- Tudod mit, Poison?

- Mit?

- Elmehetsz te a jó büdös picsába!