- Poison! Hé Poison, várj már!
Poison megtorpant, és
hátrafordult. A benzinkút felől Kobra közeledett felé, és szemmel láthatólag
nagyon utol akarta érni őt. Poison illedelmesen bevárta.
- Hova mész?
Poison megvonta a vállát.
- Sehova.
- Figyelj, Ghoul egy barom, de…
- Az, és most remélhetőleg
megkapta a magáét egy időre. – Kobra szemöldöke felszaladt. – Jó, egy kis
időre… Egy kis részét.
Kobra kuncogott.
- Akkor nem akarod lelőni többet,
ugye?
Poison megrázta a fejét.
- Az jó, mert Defying… Nem is
tudom, mit csinálna veled…
- Ghoul mitől ekkora ász itt? –
tette fel a kérdést Poison, ami már jóideje nem hagyta nyugodni. Kobra vállat
volt.
- Igazából nem tudom. Ez
valahogy… Mindig is így volt. De négy éve itt van már, jóformán a kezdetektől,
szóval azért van tapasztalata. Ismeri a sivatagot, ért a túléléshez, meg hát
tud mit kezdeni Korséval is…
- De egy érzéketlen pöcs.
- Attól még messze a legjobb
Killjoy.
Poison dühösen felhorkant. Kobra
úgy döntött, nem áll neki bizonygatni az igazát.
- Figyelj, Poison…
- Hm?
- Nagyon… szóval, nagyon utálsz
most a… Mikeys dolog miatt?
Poison hirtelenjében nem tudta,
mit felelhetne erre, ezért inkább hallgatott. Kobra folytatta.
- Elismerem, hogy szemét húzás
volt, meg minden, de meg kell értened, hogy csak a te érdekedben csináltuk.
- Értem én.
- Jó csak… az előbb… leöcsiztél,
és…
Poison tekintete oldalt rebben a
fiúra, mire az egy fokkal bátrabban folytatta. – Szóval én már bocsánatot
kértem, és komolyan is gondoltam. Épp eléggé bánom, fölösleges minduntalan a
képembe törölnöd.
Kobra hangjában nyoma sem volt a
szemrehányásnak, és Poison hirtelen azon kapta magát, hogy már majdnem
szégyenkezik.
- Nem mondom többet.
Kobra szíve nagyot dobbant, de ez
nem látszott az arcán.
- Kösz.
Egy darabig mindketten
elmélyülten szemlélték a sivatagot. Minden kegyetlen borzalma ellenére is volt
benne valami szép, valami tényleg lenyűgöző. A perzselő délutáni napfényben
remegő levegő, a délibáb csalóka csillogása, mintha a távolban tó vize
fodrozódna… Igen. Szép volt.
Poison tudta, hogy a Moyave
sivatag mindig is remek turistacsalogató volt. Sokféle állatfaj él itt,
rengeteg madár, különleges növények, mint például a jellegzetes Joshua-fák,
amik gyakorlatilag csak itt találhatóak meg a világon…
Legalább is tíz évvel ezelőtt még
így volt.
Csak aztán gyakorlatilag
megszűntek az esőzések, emelkedett a hőmérséklet, elfogyott a víz, a Joshua-fák
kiszáradtak, és már a kaktuszok sem nagyon maradtak meg. A sivatag területe
jóformán megkétszereződött, és mostanra már tényleg csak a kő meg a halott
bokrok maradtak itt. Semmi élet, semmi a régi tündöklésből... Halott táj a
halálra ítélteknek... Kobra észrevehette az arcán, hogy igencsak sötét gondolatai
támadtak, mert váratlanul megszólalt.
- Most komolyan. Hova indultál?
- Sétálni.
- És nem akarsz inkább visszafelé
sétálni? Rohadt meleg van itt a tűző napon.
Poison ránézett. Nem tudta volna
megmondani, miért, de volt ebben a mondatban valami nagyon Mikeys… Pedig ő
aztán biztos nem így fogalmazott volna!
Megrázta a fejét. Baromság!
Mikey…
- Ja, de. Menjünk.
Visszaindultak a benzinkúthoz.
Poisonnak egy cseppet sem volt jókedve, ezen pedig aligha segített, hogy az
első, amit meglátott, Ghoul volt, aki épp Taylorral ordítozott, amiért az nem
segít neki a benzinkút elé vonszolni a hullákat. Megtorpant. Kobra követte a
példáját.
Nyolc test már ott hevert ugyan a
bolt ajtaja előtt, szorosan egymás mellé igazítva, de Ghoulnak ez persze kevés
volt. Taylor szemmel láthatólag alig állt a lábán mellette, és Poison meg mert
volna esküdni rá, hogy most legalább annyira fél, mint fél órával azelőtt…
Ghoul hirtelen megragadta a fiút, és a legközelebbi hullához rántotta, aztán
letépte a maszkot a halott fejéről.
Poison ilyen távolságból is
tisztán hallotta Taylor kétségbeesett kiáltását, de Ghoult ez egy cseppet sem
zavarta. Nem engedte el a fiút, míg újabb maszk került le, aztán egy harmadik,
egy negyedik…
- Most mi a francot csinál? –
kérdezte Poison döbbenten.
- Gyereket nevel – felelte Kobra
sötéten, de a másik csak értetlenül nézett rá.
- He?
- Tudod, a civileket jobb gyorsan
megnevelni, mert ha felfogják, mi történik velük, szó szerint bekattannak. Az
ilyenekből lesznek aztán a közveszélyes őrültek, akik maguk elé merednek a
kórházban, aztán a következő pillanatban átharapják a tokod.
Poison lelki szemei előtt
valamiért Tequila képe rémlett fel. Profi módon végzett azzal a rohadékkal,
ráadásul parancsra. Pedig nem tűnik harci kutyának…
- És ez használ? – kérdezte egy
kis csönd után.
- Mi?
- Ha még jobban kikészíti a
hullákkal.
Kobra vállat volt. Szemmel
láthatólag neki se nagyon tetszett, amit Ghoul művel.
- Nem mindig, de hát ez Ghoul
módszere. Minél gyorsabban minél több borzalomra kényszeríteni a
szerencsétleneket, amíg még működik bennük a túlélési ösztön. Aztán már jöhet
bármi, az semmiségnek fog tűnni a szemükben, és nem akadnak ki rajta.
- Vagy besokallnak…
- Ezért kell sietni. Ha egyszerre
vagy túl rajta, az nem sok emberséget hagy benned, úgy meg könnyebben megemészted
a dolgokat.
Hallgattak egy percig.
- Rohadt nagy szemétláda ez a
Ghoul.
Kobra arca mosolyra rándult.
- Lehet, de igaza van. Ha Taylort
nem tudjuk nagyon gyorsan betörni, az ránk nézve is veszélyes.
- Persze…
Megint hallgattak.
- Veled is ezt csinálta? –
kérdezte végül Poison. Kobra gondosan nem nézett rá.
- Nem, engem ki akart csinálni,
és Istenemre mondom, értett hozzá…
Poison egész meglepődött ezen.
- Komolyan?
- Aha.
- De hát ti jóban vagytok, nem?
- De.
Kobra szemmel láthatólag nem
akart többet mondani, de Poison olyan várakozó arccal nézett rá, hogy végül
csak folytatta.
- Igazából… Korse megtiltotta
neki, hogy megöljön, úgyhogy kénytelen volt elviselni és beérni a kínzásommal…
Poison rábámult.
- Korse…?
- Mondtuk, hogy Killjoy volt,
nem?
- De igen, de…
- Hát nálunk volt Killjoy. Na
gyere.
Kobra újra megindult a páros
felé. Poison döbbenten követte.
Korse?!
Ghoul meghallhatta a lépteiket,
mert felkapta a fejét, és arcára azonnal kiült az a jól ismert, tenyérbe mászó
vigyor. Nem tűnt mérgesnek, még akkor sem, amikor Poisonra nézett.
- Sok van még? – kérdezte Kobra.
- Még egyszer ennyi – felelte
Ghoul egy fokkal letörtebben, és elengedte Taylort. A fiú pánikszerűen hátrált
a benzinkút faláig, arcán a tökéletes döbbenet keveredett az undorral és a kétségbeeséssel,
aztán villámgyorsan eltűnt a boltban. Ghoul nem törődött vele. Kobra sem.
- Hogy visszük el őket? –
kérdezte.
- Jet Star meg Candy elugrottak
DeeDeehez a teherautóért.
- Aha…
Poison nem nagyon figyelt rájuk,
teljesen lekötötte a hét álarctól megszabadított holttest. Mindegyikük férfi
volt, legföljebb ha harmincöt évesek… Tágra nyílt szemük rezzenéstelen
tekintettel meredt a semmibe, félig nyílt ajkaik mintha most is az utolsó
kiáltásra készülnének… Nyomasztó, félelmetes látvány volt, hogy Poison
megborzongott. Látott már elég hullát, de így, szépen kiterítve egymás mellé,
ennyi… hétköznapi, mozdulatlan arc most mégis szíven ütötte egy kissé.
Arra eszmélt, hogy Jet Star
begördül a Cadillac-kel a háta mögötti töltőoszlop mellé, nyomában egy régi,
betegesen pöfögő teherautóval, amit ezek szerint Candy vezetett.
Nahát. Vezetni is tud?...
Ghoul felállt, széles mosollyal
az arcán üdvözölte a barátait, aztán együttes erővel nekiláttak a platóra
dobálni a holttesteket. Jobban mondva Ghoul, Poison és Kobra nekiálltak, mert a
két sofőr kijelentette, hogy túlságosan kimerítette őket ez az alig tíz
mérföldes nagy utazás, úgyhogy most le kell öblíteniük a fáradalmakat egy kis
sörrel… Ghoul nagyon csúnyán nézett utánuk, de végül megtartotta magának, amit
gondolt, viszont dühében végre az is feltűnt neki, hogy valaki még mindig
hiányzik…
- Basszameg... Hova a francba
tűnt már megint? Coyote!
Kobra lökött még egy utolsót a
keze ügyében lévő magatehetetlen testen, aztán döbbenten fordul hátra.
- Ki az a Coyote?
- Az újfiú – kacsintott rá Ghoul.
- Ja…
- Miért pont Coyote? –
értetlenkedett Poison döbbenten.
- Nem láttad a karját? Egyszer
megharapta egy kutya.
- Jó név… - Kobra elmerengett egy
pillanatra - Tetszik.
- Itt mindenkinek beszélő neve
van? – kérdezte Poison.
- Nagyjából. – Poison hallgatott.
Hirtelen úgy érezte, nem szeretné tudni, Ghoul honnan kapta a nevét.
- És mi lesz a második? –
kérdezte Kobra. Ghoul vállat vont.
- Nem mindegy?
- Második?
- Itt mindenkinek két neve van,
ha nem tűnt volna fel, drága Poison… - vigyorgott Ghoul.
- Nem volt elég mára az
öklömből?!
- Lehetne Coyote Cub – mondta
gyorsan Kobra békítőleg, de Poison csak sötéten mérte végig.
- Akkor már inkább Coyote Kid!
Nem állat az…
- Nem, nem lesz több Kid! –
kiáltotta Ghoul hirtelen támadt hevességgel. Poison meglepetten pillantott rá.
- Miért, hány van?
- Egy – vágta rá a fiú, és
gonoszul elvigyorodott. - Már… Kobra volt az első, aki a Kid nevet kapta, és
egyedül is maradt vele…
- Nem egy szerencsés név… -
bólogatott Kobra, és már ő is majdnem mosolygott.
- Elátkozott név! – vágott közbe
Ghoul sietve és halálosan komolyan. - Bárki, aki viselte… halott!
- Mindet utolérte a végzet!
- Egytől egyig!
- Szörnyű kínok közt! – tette
hozzá Kobra is olyan átéléssel, ami kis híján már Poisont is elbizonytalanította.
- Átkozott… - ismételte
gyanakodva. Ezek megint teljesen meghibbantak?...
- Egyedül Kobra élte túl!
- Bizony… - bólogatott a fiú nagy
büszkén, de Ghoul rá se hederített. Megbűvölten meredt Poisonra, nagyjából
olyan arccal, ahogy egy jósnő hajolhat a kristálygömbje fölé.
- Kobra volt az Első, és ő lesz
az Utolsó Kid is. És bárki más, akárki, aki ezt a nevet bitorolja, arra lesújt
a halál! Ez a Sors akarata. Maga a Végzet!
Annyi hit és fenyegetés volt az
arcán, a hangjában, és annyira úgy látszott, hogy halálosan komolyan is
gondolja minden szavát, hogy Poison jobban látta, ha egyszerűen csak bólogat.
- Világos…
- Helyes! – kiáltotta Ghoul
vidáman, és megint fülig szaladt a szája. – Akkor te mától fogva Poison Kid
vagy, hátha nálad is bejön…
Poison legcsúnyább pillantásainak
egyikével díjazta a mondatot, Kobra viszont szabályosan felháborodott, és
figyelmeztetésül könnyedén tarkón vágta a barátját.
- Menj a fenébe, Ghoul!
Ghoul, ha lehet, még szélesebben
vigyorgott Poisonra.
- Méghogy nem az öcséd…
- Pofa be! - ordított rá a másik
kettő egyszerre. Túlságosan is egyszerre… Döbbenten néztek össze. Aztán Kobra
elfordította a fejét, és nagyon, nagyon csúnyán mérte végig Ghoult.
- Már megtárgyaltam vele, hogy
nem a bátyám, úgyhogy abbahagyhatod.
Ghoul szeme tágra nyílt a
meglepetéstől.
- Mi...?
- Így van – nézett rá Poison is.
– Úgyhogy ezentúl tényleg pofa be! – tette hozzá egy csöppet sem kedvesen,
azzal sarkon fordult, és dühösen otthagyta őket.
Ghoul értetlenül pislogott utána,
aztán Kobrához fordult.
- Ez most mi volt?
A fiú arcán addigra már csak a
mérhetetlen szomorúság tükröződött. Megvonta a vállát.
- Semmi. Kitalálta ezt a
baromságot, hogy nem a testvérem, én meg ráhagytam.
- He?
- Most mit kellett volna
csinálnom?! Nem ismered, fogalmad sincs, milyen makacs tud lenni!
- De most akkor nem a testvéred?
- Hülye! Dehogyisnem!
- De…
- Majd ha nagy leszel, megérted.
- Kabbe! Mi a francnak jó az
neked, ha mindent ráhagysz?!
- Nem nekem jó, hanem neki.
Tudod, nálad nem, de másoknál általában erről szólnak az emberi kapcsolatok…
- Akkor is baromság!
- Legalább nem hergeli tovább
magát rajta.
Ghoul erre már csak összefonta a
karját a mellkasa előtt, és dühösen mérte végig Kobrát.
- Hát te teljesen hülye vagy
baszd meg!
Taylor, vagyis Coyote, ahogy Ghoul
olyan találóan elnevezte, tényleg úgy érezte, ennél már nem lehet rosszabb…
Elrabolták, megverték, megalázták, meg akarták ölni, most pedig ez a szadista,
pszichopata, meg ki tudja, még miféle hajlamokkal megáldott Ghoul arra akarja
kényszeríteni, hogy… hogy…
Úristen, az ott kint egy rakás
hulla! Igazi hulla! Egy rakat
meggyilkolt ember… egy rakat BL/I-s!
Teljes káosz uralkodott a
fejében, és csak nagyon, nagyon lassan sikerült feldolgoznia az információt,
hogy valóban a BL/I támadott rájuk. Az egyenruhából ítélve legalább is… De azok
az iszonyatos maszkok? Meg azok a fura pisztolyok?!
Taylor érezte, hogy pillanatokon
belül a maradék józan esze is cserben hagyja, ha nem talál valami megnyugtató
magyarázatot erre az egész őrületre.
De nem! Ő aztán nem fogja
megérinteni azokat a… testeket! Soha! Bármit is csináljon vele Ghoul! Úristen,
miért nem engedik haza? Miért történik ez vele? Miért? Mit követett el, hogy
ezt érdemli az élettől? Úristen…
Taylor megint sírva fakadt, és
fel sem fogva, hogy mit csinál, egész testében vadul remegve, kilenc év után
először hadarni kezdte a Miatyánkot.
Amikor Ghoul néhány perc múlva a
keresésére indult, így talált rá az ablak alatt, az üvegszilánkok közt
kuporogva. Egy pillanatra meghökkent a látványtól, de aztán amikor a fiú
másodszorra sem reagálta nevére, óvatosan megkocogtatta a vállát.
Taylor ijedten nyögött fel, és
ösztönösen kúszott volna hátrébb, ha Ghoul el nem kapja.
- Hé, nyugi, csak én vagyok…
- Mi-mi-mi-mit akarsz?
- Indulunk.
- Ho-hova?
- Eltüntetjük a hullákat – Taylor
szeme majd kiugrott a helyéről ijedtében, mire Ghoul melegen rámosolygott, és
gyorsan hozzátette. – Te se akarod tovább itt látni őket, vagy igen?
A fiú nagyot nyelt.
- Ne-nem…
- Jól van. Na akkor gyere –
egyenesedett fel Ghoul, és a kezét nyújtotta. Taylor még mindig remegve
engedelmeskedett neki, és felállt. Kisandított az ajtón, és egy csöppet
megnyugtatta a tény, hogy már nincsenek hullák a küszöbön.
Voltak viszont a teherautó
platóját. Ettől aztán megint a földbe gyökeredzett a lába. Ghoul kezdte
elveszteni a türelmét.
- Mozdulj már, vagy te is hátul
utazol!
Igazából eredetileg tényleg ez
lett volna a terve, hogy száműzi Coyote-ot a platóra, hadd szokja a gyűrődést,
de be kellett látnia, hogy amilyen lekvár ez a fiú, még a végén ott hal meg neki
a sokktól…
- Ha ennek vége, én magam viszlek
haza. Esküszöm. Az életemre. Csak könyörgöm, gyere már!
Annyi elszántság és határozottság
csengett a hangjában, hogy Taylor egyszerűen nem tudott nem hinni neki. És nem
is akart nem hinni... Szinte pánikszerűen mászott be az anyósülésre, és mereven
előreszegezett tekintettel bámulta a motorháztetőt.
Úgy érezte magát, mint
kiskorában, amikor egyszer Halloween után az éjszaka közepén elvált a
barátaitól az utcájuk sarkán, és egyszerre egyedül találta magát a sötétben.
Minden háznál égtek a töklámpások képe mögé rejtett mécsesek, kísértetiesen
élővé varázsolva azokat a torz vigyorokat, és ijesztően táncoló árnyékokat
vetve a máskor oly meghitten ismerős falakra. Néma csend volt, ő mégis szinte
érezte a lámpások felől áradó gonoszságot, hallotta azokat a soha nem létező,
vérfagyasztó kacajokat, a hold néma, sárga tányérja pedig csak még
borzalmasabbá tette az egészet. Villámgyorsan hátrafordult, a vámpíros jelmeze
csuklyája a szemébe csúszott, és ő kis híján felsikoltott ijedtében. De hiába,
hogy senki sem volt az utcán, ő mégis úgy érezte, testté sűrűsödik mögötte a
sötétség, láthatatlan kezek nyúlnak utána, hogy elkapják, széttépjék, a föld
alá vonszolják magukkal… Hanyatt-homlok rohant végig az úttesten, minden lépésének
csattanásával csak elmélyítve a csendet… Soha életében nem félt még annyira,
mint aznap éjjel…
Egészen a mai napig. Amikor
tényleg meg akarták ölni… És most ugyanazt a kétségbeesést, ugyanazt a
láthatatlan ujjakkal utána nyújtózkodó, kibírhatatlan iszonyatot érezte, mint
akkor. Az a temérdek hulla a háta mögött…
Ghoulnak persze nem voltak ilyen
problémái. Ha meg is voltak a maga démonai, azok nem néhány ártalmatlan hulla
körül rázták a láncaikat.
Vidáman csusszant az ülésre a
kormány mögé, még vidámabban rákacsintott a mellette remegő fiúra, és újra
megállapította magában, hogy lekvár. Abból is az olcsóbbik fajta. Aztán
beindította a motort, barátságosan intett az ajtóból megint őket figyelő
Kobrának, és kényelmes tempóban elpöfögött.
Kobra hosszan nézett a fekete
füstöt eregető teherautó után. Nesze neked, környezetvédelem… Rágyújtott.
Röhej, hogy megint szív. Most szokhat le megint… Érezte, hogy Poison lép mellé.
Egy pillanatra meglepte a gondolat, mert hát honnan is tudhatná, hogy éppen ő
lesz az, de végül megegyezett magával, hogy jók a megérzései.
- Defying hív – monda a fiú.
Kobra bólintott.
- Megyek – felelte, de nem
mozdult. Poison is hallgatott egy percig.
- Nem kéne utánuk menni? – Kobra
felrezzent.
- Hm?
- Ghoul. Csak ketten vannak.
- Nem bántják őket. Ha hullát
viszel, az felér egy fehér zászlóval.
Poison meghökkenten nézett rá,
mire hozzátette. – A BL/I-nek fontos, hogy hőst csinálhasson az elesettjeiből,
és a családdal temettesse el őket. Ezzel is bizonyítja, milyen áldozatos harcot
vív. Örülnek, ha visszakapják őket.
- És mi miért is szerzünk nekik
örömet?
- Mert bele se merek gondolni,
mit csinálnának egy Killjoy holttestével, ha ők sem hoznák vissza ide a
mieinket – felelte Kobra tettetett nyugalommal, és kényelmes léptekkel Defying
szobája felé indult.
Jócskán kezdett már lemenni a
nap, amikor Ghoul végre lassított, és az út szélére kormányozta a teherautót,
ahogy az jó állampolgárhoz illik, aztán leállította a motort. Ebben az volt a
meglepő, hogy nem volt itt semmi, ami okot adott volna a pihenőre, leszámítva
egy motelt, amit viszont egészen egyértelműen a BL/I fennhatósága alatt állt a
gondosan kihelyezett táblák szerint… Ghoul alig néhány száz méterre tőle állt
meg, és halálos nyugalommal szállt ki, mintha csak hazaért volna. Taylor csak
harmadik felszólításra követte a példáját, amikor a fiú megfenyegette, hogy
rágyújtja a kocsit, akkor is csak azért, mert minden gond nélkül ki is nézte
volna belőle, hogy megteszi. Főleg úgy, hogy fogalma sem volt, hogy Ghoul
szótárában mit jelent az „eltüntetni a holttesteket” szókapcsolat - jobb a
békesség, nem igaz?... Meg különben is, hátha akkor hamarabb vége ennek a
pokoli rémálomnak…
Egy kicsit megtántorodott, ahogy
a lába földet ért a homokon, aminek ő maga sem értett az okát, de igyekezett
nem törődni vele. Riadtan nézett körbe. Tényleg pontosan ugyanolyan volt itt is
minden, mint a benzinkút környékén – kövek, homok, és hőség. Csak az a motel…
Mi van, ha Ghoul azért hozta ide,
hogy… hogy aztán a BL/I…
Be se fejezhette a gondolatot,
mert Ghoul türelmetlenül magával rángatta a teherautó hátuljához.
- Gyere már, nem azért hoztalak,
hogy a szádat tátsd! Inkább segíts…
Hangos nyögéssel leengedte a
rámpát, félig a földre rántva vele a legközelebbi holttestet is, aminek
következtében az egész hullarakás megmoccant, mintha még mindig volna bennük
élet. Taylor elfojtott kiáltást hallatott, és hátrálni kezdett, de Ghoul még
időben elkapta a karját.
- Nyugi! Valakinek le kell őket
varázsolni onnan, maguktól nem másznak le!
Egy pillanatra elakadt, aztán
felfogta, mit mondott, és ezt olyan viccesnek találta, hogy röhögött magán egy
sort, mielőtt felmászott volna a platóra, és onnan fordult vissza a halálosan
sápadt Taylor felé.
- Na gyere.
Coyote nem mozdult. Ghoul most az
egyszer nem dörrent rá, hogy csinálja végre a dolgát, hanem szinte együttérzően
nyújtotta felé a kezét, hogy felsegítse maga mellé.
- Nézd, én ráérek, de ha ezek
oszlani kezdenek itt a napon, csak még undorítóbb lesz.
A fiú rámeredt. Ghoul komolyan
attól félt, hogy fel sem fogta a szavait.
- Tudod, ezek hullák. Itt meg
meleg van, szóval hamar szaguk lesz, meg jönnek a bogarak, és…
Taylor villámgyorsan a platón
termett, és lehajolt, hogy legurítsa a legközelebbi testet, de az utolsó
pillanatban megtört a mozdulat. Nem, ő ezt... nem, ez…
Ghoul élesen figyelte.
- Gyerünk – mondta halkan. –
Menni fog.
Taylor egy hirtelen ötlettől
vezérelve hatalmasat rúgott a testbe. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a
holttest lefordult a teherautóról, és halk puffanással landolt a földön.
Tayloron végigvágott az undor. Legszívesebben most azonnal letépte volna
magáról a bemocskolódott cipőjét, sőt, azt se bánta volna, ha a lába is vele
szakad… Úristen, hozzáért! Hoz-zá-ért!
- Jó. De a legközelebbivel azért
egy kicsit finomabb is lehetnél – hallotta Ghoul hangját maga mellől.
- Én nem…
- Mit nem?
- É-é-én… - A következő
pillanatban könnyed lökés érte a vállát, ami annyira meglepte, hogy
megtántorodott. Önkéntelenül is lépett egyet, hogy visszanyerje az egyensúlyát,
de a lába beleütközött az egyik testbe, és ő előre bukott…
Egy pillanatra valóban megszűnt a
világ. Elfogyott a levegő, és ő mintha megvakult, megsüketült volna… Csak azt
érezte, hogy viszonylag puha és meleg valamire zuhan. Ösztönösen becsukta a
szemét. Agyában egyetlen gondolat dübörgött; nem, nem NEM!
Hányt.
Öklendezve kapkodott a levegő
után, és megpróbált felállni, de a teste egyszerűen nem engedelmeskedett. A
gyomra őrülten fájt az erőlködéstől, és még mindig ott érzete maga alatt a
mozdulatlan holttestet, de képtelen volt megmozdulni. Aztán hirtelen valaki
felhúzta a földről.
Még mindig öklendezett, de hát
nem sokat evett mostanában, így nemigen volt, ami kijöhetett volna belőle.
Csengett a füle, és nem tudta, az a velőt rázó „nem” valóban elhangzott, vagy
csak a saját elméje sikoltozik olyan hangosan, mintha semmi más hang nem
létezhetne többé a földön…?
Ghoul a jól bevált módszerhez
folyamodott, hogy magához térítse, vagyis erőteljesen megpaskolta az arcát, de
ezúttal jócskán kellett pofozkodnia, mire Taylor képes volt kinyitni a szemét.
Ghoul gyanakodva nézett az arcába. A fiú hatalmasra tágult pupillái és üres
tekintete kétséget sem hagyott felőle, hogy most tényleg sikerült tökéletesen
sokkolnia…
Remek. Még egy kis rásegítés…
Ha ez se jön be, akkor sose lesz
belőle Killjoy!
- Segíts.
Taylor meg sem hallotta, nemhogy
felfogta volna a mondatot. Ghoul mégegyet lekevert neki.
- Mondom, segíts! Fogd meg szépen
az egyiket, és gurítsd le.
A fiú mondani próbált valamit, de
végül nem jött ki hang a torkán.
- Gyerünk!
- É-é-én nem…
- De igen.
Ghoul hirtelen ráfogta a
pisztolyát, hogy az alig néhány centire volt csak a másik homlokától.
- Háromig számolok, Coyote. –
Csend. - Egy.
A fiú nem mozdult.
- Kettő.
Még mindig semmi.
- Három.
Az igazság pillanata… Taylor
arcán egyetlen izom nem mozdult, ugyanolyan üres tekintettel meredt maga elé,
mint az imént. Ghoul élesen figyelte. Talán tényleg sok volt ez most neki egy
kicsit, egy ilyen nap után, talán nem, ezt nem tudta eldönteni, de egyvalami
biztos volt. Coyote kibírta a verést, kibírta a sivatagot, kibírta az elmúlt
pár napot és a gyenge ellátást, vagyis élni akart. A kérdés az, maradt-e még
benne erő most is a túléléshez? Olyan kevés kell már… Ghoul komolyan meg volt
lepve, hogy egy civil idáig húzza, és kezdett komolyan eljátszani a
gondolattal, hogy talán Killjoyt csinálhat a fiúból, nem csak ágyútölteléket a
BL/I-nek. De ahhoz most össze kell szednie magát… Muszáj, egyszerűen muszáj!.
- Bumm – mondta hirtelen, és a
másik homlokához koccantott a pisztolyt, de nem húzta meg a ravaszt. Eltelt még
néhány másodperc, de Taylor nem reagált. Aztán lassan, nagyon lassan lehajolt a
legközelebbi holttesthez. Megremegett, és egy pillanatig még mintha tétovázott
volna, de aztán meglepő fürgeséggel ragadta meg a szerencsétlenül járt ember
csuklóját, és a lehajtott plató felé vonta. Ghoul szemmel követte a mozdulatot,
ahogy a test a földre zuhan, aztán ahogy Taylor felegyenesedik, és ránéz.
- Jöhet a következő.
A fiú szó nélkül
engedelmeskedett, és Ghoul meg mert volna esküdni rá, hogy egy fokkal
határozottabban nyúl a következő csuklóért.
Eltette a pisztolyt, és ő is
nekilátott lehányni a teherautóról a testeket
Néma csendben dolgoztak, és már
majdnem félúton jártak, amikor Taylor egyszercsak megtorpant. Ghoul azonnal
felkapta a fejét.
- Most meg mi van?
A fiú nem szólt semmit, csak
rezzenéstelenül meredt a távolba. Ghoul követte a pillantását.
Négy drakuloid közeledett feléjük
a motel felől, álarcban, fegyverrel felszerelkezve, de látványosan felemelt
kézzel, jelezvén, hogy nem harcolni jöttek. Erre aztán már Ghoul is felegyenesedett,
és leugrott a platóról.
- Na mi az, jöttetek segíteni? –
kérdezte félig csúfondárosan, félig reménykedve, mikor a társaság
hallótávolságon belül ért. A legelöl lépkedő maszkos válaszra se méltatta.
Lekicsinylően nézett végig az emberhalmon, ez világosan látszott a
fejmozdulatából.
- Ennyi?
- Nem elég? – vigyorgott Ghoul.
- Nem vagytok túl hatékonyak
mostanság.
- Húszból tizennyolc szerintem
nem rossz eredmény.
- Csak tanulócsoport volt.
Mellesleg büntetőmunkára küldve. – Az álarcos hirtelen ránézett. – Most
miattatok kettővel nekünk kell elszámolni. Jellemző, hogy ezt se lehet rátok
bízni.
Ghoul rendületlenül vigyorgott.
- Hát hogyne…
A másik nem törődött vele tovább,
csak a társaira nézett.
- Mire vártok?
Ghoul előzékenyen félreállt az
útból, Taylort is magával húzva, hogy a másik négy munkához láthasson, de
legnagyobb meglepetésére a vezetőjük most újra egyenesen ránézett. A maszkra
vágott lyukon át hűvös, zavarba ejtően kék szempár csillant.
- Tűnjetek innen – mondta. Ghoul
persze értettee a mondatot, és alig észrevehető mozdulattal megszorította a
mellette álló Taylor csuklóját, úgy vonta maga mögé.
- A teherautó a miénk.
- Mondom tűnjetek innen.
- A kocsi nélkül nem – ismételte
Ghoul elszántan, aztán egy fokkal kedvesebben hozzátette. – nem kell sietnetek,
mi igazán ráérünk.
- Én nem – felelte a BL/I-s, és
kimért mozdulattal előhúzta a pisztolyát. Ghoul agyán átvillant, hogy Taylor
már meg sem rezdül mögötte a rá szegeződő hófehér cső láttán. Nagyon helyes…
- Ajánlom, hogy nézz körül,
mielőtt lősz, kicsikém – mondta
kárörvendően, és jelentőségteljesen nézett a kék szemekbe. Az alak mintha
elbizonytalanodott volna egy pillanatra. Hátrasandított a válla fölött, és
önkéntelenül is összerezzent.
Alig tíz méterre tőle Korse állt
az út szélén, és épp rágyújtani készült, de a jelek szerint túlságosan is
lefoglalta a látvány, mert végül nem gyújtotta meg az öngyújtót se. Jól
láthatóan megrázta a fejét. A BL/I-s azonnal leengedte a pisztolyt, és
gyűlölködve nézett Ghoulra.
- Nem sokáig lesz őrangyalod – sziszegte
halkan. - Ezt jelenteni fogom!
- Ugyan mit? – vigyorgott Ghoul.
– Hát hallottál te már olyat, hogy egy Killjoy összeálljon egy magadfajtával?
- Még őt is lelőhetem!
- Kevés vagy te ahhoz.
- Igazán? - A kék szemekben
leplezetlen gyűlölet villant.
- Rajtad van maszk, nem rajta –
vágta rá Ghoul nem kevés gúnnyal a hangjában, és széles mosolyt küldött a férfi
felé. Közben a másik három végzett a munkával és sorban leugráltak a platóról.
Ghoul nem várta meg, míg kitalálják, hogy tüntetik el a tetemeket az út
közepéről. Vidáman biccentett Korsénak, és mikor az illedelmesen viszonozta a
gesztust, még egy utolsó, győztes mosolyt villantva a kékszeműre hátat
fordított nekik, és gyors léptekkel a vezetőfülke felé indult. Taylornak most
nem kellett mondani semmit, így is tudta a dolgát. Futva kerülte meg a kocsit,
hogy a saját oldalára kerüljön, és ő is beszállt.
Ghoul tőle telhető együttérzéssel
nézett rá.
- Megvagy?
Taylor alig észrevehetően
bólintott.
- Remek! Akkor irány haza!
Elfordította a kulcsot, és a motor
hörögve-köhöve ugyan, de nagy nehezen berobbant. Ghoul hátra fordult, és a
vezetőfülke ablakán át kilesett a négy BL/I-sre.
- Úúú, de áthajtanék most
mindegyiken… - dünnyögte átszellemült arccal, de a jelek szerint nem gondolta
komolyan, mert végül csak csalódottan rátaposott a gázra, és teherautó
nehézkesen megindult előre.
Ghoul persze sűrűn nézett a
visszapillantóba, csak a biztonság kedvéért, hogy nem követik-e őket, de
szerencséjük volt. Baj nélkül hagyták maguk mögött az öt alakot.
- Ezt is megúsztuk! – kiáltotta
vidáman, de Taylor nem felelt. Egészen az ajtóhoz préselődött, olyan kicsire
húzva össze magát, amennyire csak tudta, és arcát az üvegnek nyomva egyre csak
bámulta a szeme előtt lustán elsuhanó tájat. Ghoul egyre apadó lelkesedéssel pillantgatott
rá.
- Mi van?
Taylor nem felelt.
- Mi bajod?
- Ki volt az az ember? – kérdezte
a fiú hirtelen, de meg se rezdült, nem hogy ránézett volna.
- Ki?
- A kabátos.
- Korse.
- És miért védett meg?
- Mert egyszer megígérte, hogy rá
mindig számíthatok.
- A barátod?
- Igen.
Taylor nem kérdezett többet, és
kivételesen Ghoul is érezhette, hogy jobb, ha most inkább nem szól semmit, mert
egy ideig tényleg csöndben zötykölődtek az úton. Végül aztán mégsem bírta
tovább elviselni a csendet, és bekapcsolta a rádiót. Azonnal elvigyorodott,
mert az I’m still here utolsó akkordjai után a Save Yourself következett. Ghoul
automatikusan feltekerte a hangerőt, és önkéntelenül is Taylorra sandított.
- Ezt hallgasd!
A fiú most sem felelt. Csöndben
tűrte, hogy Ghoul teli torokból, boldogan teleordítsa a sivatagot, a kormányon
verve a ritmust. A jelek szerint a második versszak lehetett a kedvence, mert
azt valószínűleg még Arizonában is hallották…
Taylor meg se rezdült. Nem,
mintha nem tetszett volna neki a dal – de nem is ragadta magával. Igazából nem
érzett semmit. Semmivel kapcsolatban. Egy kissé talán eltompult aggyal bámult a
semmibe, és ha gondolt is valamire, akkor az csak annyi volt, hogy miért? Miért
érzi magát ennyire üresnek, miért nem érez fájdalmat, kétségbeesést, undort,
vagy bármit, amit normális esetben kéne?
Talán csak nem fogta fel, mi
történt vele. Talán csak még nem jutott el az agyáig, hogy ma majdnem megölték.
Hogy egy rakás potenciális gyilkos közvetlen közelében tartózkodik, akik néhány
perc, óra, év, évszázad, ki tudja, mennyi idő alatt tizennyolc másik ember
életét oltották ki. Mert ha nem teszik, ők halnak meg. Ölj, vagy téged ölnek.
Szó szerint. Létezik ez a huszonegyedik században? Mikor már túl vannak minden
borzalmon, atomválságon, magán az Apokalipszisen?
Igen. Bizonyára a sokk az oka.
Sokkot kapott. Mint a filmeken. Amiből kurva rég látott már egyet is, ami nem a
BL/I propagandáját hirdette…
De aki sokkot kap, az nem szokott
gondolkozni, nem igaz? Az nem emlékszik, mi történt vele… Ő viszont emlékszik.
Pontosan maga elé tudja idézni azt a tizennyolc, élettelen arcot, most is az
ujjai közt érti a félig megmerevedett tagjaikat, a tűző naptól
természetellenesen felhevült bőrüket, még azt is tudja, melyikük volt a
legnehezebb…
Miért nem érdekli ez?
Miért nem esik most kétségbe,
miért nem akar sikítani, menekülni, meghalni?...
Miért nem érez semmit? Még csak
dühöt vagy gyűlöletet sem Ghoul, vagy bárki más iránt. Miért jut eszébe
minduntalan, hogy ha így, hát akkor így? Hogy ez van, el kell fogadnia? Nem kell
elfogadnia!
Taylor már nem tudta, hol siklott
félre az élete, de most döbbenten és csodálkozva volt kénytelen tudomásul
venni, hogy mindaz, amiről azt hitte, őt magát jelenti, mindaz a sok érzés,
emlék, gondolat, úgy lett semmivé, pontosabban tökéletesen jelentéktelenné,
mintha soha nem is lettek volna. Mintha egy másik emberhez tartoznának, akire ő
szánalommal és megvetéssel tekint. Megijesztette ez a felfedezés, mert nem
akart ilyen emberré válni. Azt akarta, hogy megint minden a régi legyen. Hogy megint
otthon legyen, a két kutyával, hogy Amerie-vel vacsorázhasson péntek esténként,
és hogy titokban arra készüljön, hogy megkéri a kezét. Hogy megint legyen
munkája, hogy megint izguljon azon, hogy nem készül el határidőre, és vasárnap
is bemenjen dolgozni. Hogy sorba álljon a fizetéséért, és hogy minden nap
elolvashassa a híreket az újságban.
De akkor miért tűnik ez most mind
annyira távolinak, annyira jelentéktelennek, annyira… ostobaságnak, hogy alig
tudja visszafojtani a nevetését?
Miért érzi úgy, hogy most ébredt
föl egy gyönyörű álomból, egy olyan valóságban, ami borzalmasabb, mint amiről
Hollywood valaha is hallott?
Arra eszmélt, hogy Ghoul a nevén
szólítja. Coyote.
Miért érzi magáénak ezt a…
teljességgel megalázó nevet?
- Hé! – Ghoul megbökdöste a vállát,
mire Taylor hümmögött, hogy figyel, de a világért meg nem mozdult volna. Ghoul
azonban úgy tűnt, így is elégedett.
- Van testvéred? – kérdezte.
- Nincs – felelte Taylor halkan.
- Az jó.
- Nem igazán.
- De, mert akkor megvan a neved.
Single Coyote.
A fiú nem felelt. Ghoul szúrósan
nézett rá.
- Nem tetszik?
- Van nevem.
- De azt nem jó.
- Teljesen jó.
- Nem, mert azt a BL/I is ismeri,
és ha megtudják, hogy élsz, úgy rád szállnak, hogy se Korse, se én nem
védhetlek meg.
Ez persze nem volt igaz, de hát nem
kell Coyotenak mindent tudni, nem igaz?
Taylor még mindig hallgatott.
- Komolyan mondtam, hogy
kiviszlek innen. De ezért neked is tenned kell.
Egy percig megint csend volt.
Taylor meg se moccant, de amikor végül megszólalt, furcsán elszánt volt a
hangja.
- Mit?
Ghoul elvigyorodott. Naugye. Fog
ez menni… Csak meg kell nekik adni, amit akarnak, és máris nincs gond…
- Mondjuk kezdetnek életben kell
maradnod. És ha azt csinálod, amit mondok, akkor nem is lesz baj.
- Te csak ölni tudsz, Ghoul, nem
életet menteni – felelte Taylor halkan.
Ghoul erre már nem tudott mit
felelni.
imádtam
VálaszTörlés