Hatésfél

- Azt hittem, örülni fogsz – jegyezte meg Lindsey csöndesen, de nem nézett fel. Minden figyelmét a kis piros műanyag kéziseprűnek meg a lapátnak szentelte, hogy feltakarítsa a szőnyegről a borospohár maradványait. Gerard poharának maradványait…

Igen.

Elejtette.

Leszel a férjem?

Mint a filmekben, látványosan megijedt, hátrált egy lépést, eltátotta a száját, arcán a halálos rémület keveredett a döbbenettel, és elejtette a poharat. Egyszerűen elejtette. Képtelen volt parancsolni a kezének…

Leszel a férjem?

Egyetlen pillanat alatt megszállta a félelem. Lindsey… Lindsey tényleg azt mondta, hogy hozzá akar menni?... Hozzá?! De hát miért? … Miért mondta ezt?! Gerard, bár titkon másról sem álmodozott már hónapok óta, mint hogy egyszer oltárhoz vezeti Lindseyt, most halálra rémült még a gondolattól is. Mert hát ezt ő nem akarhatja… Ő… Ő meg fog halni! És Lindsey… Nem, nem akarhatja, hogy Lindsey ezt végignézze! Nem akarhatja elvenni! Neki esküvő helyett inkább a halotti tort kéne szerveznie! Nem akarhatja elvenni, egyszerűen nem!

Pontosabban nem így!

Mert nem szánalmat akar, nem szomorú, mindent tudó mosolyokat és kedves szavakat, csak hogy ne legyen egyedül az utolsó napjaiban. Nem önfeláldozást, amiért Lindsey vállalja néhány hónapra a szerető, gondoskodó feleség szerepét – igazi boldogságot akar. Semmi mást, csak egy kis nyugodt boldogságot! Miért nem jár ez neki?! Miért? Nem volt rosszabb, mint a többiek! Nem ölt embert, nem csalt adót, nem bántott soha senkit, inkább őt bántották! Miért nem érdemel legalább ennyit?! Mint a többiek. Mint az a sokmillió ember, akit az utcán lát nap mint nap.

Olyan esküvőt akar, amit az élet köt, és nem a halál. Őszinte, boldog mosollyal az arcán akar táncolni a menyasszonyával, Linseyvel az eljegyzési partyn, az esküvőn, felkapni az ölébe és nevetve hallani a boldog sikongatását, amikor először lépi át vele a közös otthonuk küszöbét. Leégni akar a jamaicai nászúton, csöndben andalogni a tengerparton, mezítláb, egymás kezét fogva, a pálmafák alatt szeretkezni a homokban, reggel, délben, este, egész éjjel, mindig és állandóan, és esténként, amikor a parton gyújtott tábortűz fényénél virágfüzérrel a nyakukban táncolnak, körülöttük tombol a fülledt, borgőzös éjszaka, amikor a koktéloktól és az ősi, vadul pattogó latin dallamoktól pezseg a vérük, újra és újra azt akarja hallani a tapsoló és nevető emberektől, a világtól, hogy igen, ez az élet, és hogy nagyon, nagyon boldogok lesznek ők ketten…

Igen, ezt akarja. Ő, aki egy éve még mereven elutasította volna még csak a feltételezést is, hogy egyáltalán megfordulhat valaha is a fejében a házasság kósza gondolata… Mi változott? Pontosabban miért változott? Mert ezt nem foghatja a rákra. Ezt csakis Lindseyre foghatja. Lindseyre, éppen rá, aki… aki legalább annyira nem feleségnek való, mint az utolsó, utcai kurva, mert ő… Ő tényleg csupa tűz, maga a megtestesült szárnyaló szabadság, csupa magabiztosság és életerő! Nem való neki a feleségszerep…

Lindsey végzett a takarítással, és szó nélkül kisurrant a szobából, hogy a kukába öntse az üvegszilánkokat, aztán ugyanolyan csöndesen is jött vissza. Megtorpant Gerard előtt a szőnyegen, és egy pillanatig, tényleg csak egy pillanatig úgy tűnt, mintha bizonytalan volna. Mintha nem tudná pontosan, hogy mit tegyen.

- Nem is mondasz semmit?

Gerard lassan felnézett rá. Szemében mérhetetlen kétségbeesés és reménytelen tanácstalanság csillogott.

- Mégis mind mondjak? – kérdezte halkan. Lindsey mintha összerezzent volna egy kissé, de aztán tüntetőleg megvonta a vállát.

- Semmit…

Hallgattak. Aztán a lány óvatosan, mintha még mindig nem volna teljesen biztos a dolgában, leült mellé a kanapéra, de nem ért hozzá.

- Egy igent, vagy egy nemet.

Gerard nem felelt. Rezzenéstelen arccal meredt maga elé. Lindsey érezte, hogy egyre hevesebben ver a szíve.

- Gerard, ez tényleg ilyen egyszerű. Ha szeretsz, akkor igen, ha nem, akkor nem. De akkor ne raboljuk egymás idejét.

Gerard egész testében megrándult, és a maradék vér is kifutott az arcából. Minden világos…

- Kidobsz…

Lindsey döbbenten meredt rá még egy pillanatig.

- Hülye vagy? Dehogy doblak ki, éppen… Jaj, Gerard!

Lindsey arcát elfutotta a szégyen vörös árnyéka, ahogy felpattant a helyéről.

- Akkora egy idióta vagy!

Gerard leszegte a fejét, és észre sem vette, hogy úgy markolja a kanapé puha karfáját, hogy belefehérednek az ujjai. Égett a szeme a visszafojtott sírástól.

Hát persze. Lindsey sem jobb, mint a többiek. De hát mit is várt tőle? Tudhatta volna… Tudnia kellett volna. Hiszen ismeri már annyira, hogy tudja, nem fél kiharcolni magának a helyét. Nem fél megszerezni, amit akar. És nem fél otthagyni őt, megalázni… Mert hát ki hallott már olyat, hogy egy nő kéri meg egy férfi kezét?... Mit lehet erre mondani?...

„Ne raboljuk egymás idejét…”

Soha nem esett még szó köztük házasságról. Összeköltözésről sem. Egyáltalán, semmi… komoly dologról! És most ez… ne raboljuk egymás idejét.

Szóval Lindsey ezt akarja hallani. Csak ezt akarja hallani…

Mi lenne, ha a rákról is tudna? Akkor is próbálna vajon ilyen… Álszent módon szakítani? Megalázni őt, a „nem”-et várva, valósággal kierőszakolva, hogy aztán azt mondhassa, vége? Vagy megmondaná, hogy bocs, Gee, nekem ez nem megy? Jobb lenne úgy?...

Vagy mégis inkább eljátszaná, hogy minden rendben, mert nem bírna a lelkiismeretével, ha magára hagy egy haldoklót?

És ő, ha tudná, hogy így lesz – megmondaná Lindseynek? Vagy most… most megmondja neki? Van ennyire önző?

Tényleg önzőség volna?...

Képtelen volt bármit is mondani. Érezte, hogy egyre jobban szorongatja a torkát a sírás. Egész testét átjárta valami lüktető, égető forróság, amitől nem kapott levegőt. Mintha az a rém ott belül, minden szívdobbanással csak egyre messzebb és messzebb nyújtaná ki undorító csápjait, egyenként fojtva meg minden sejtjét… Mintha nem is a testét, de a lelkét sorvasztaná, pillanatról pillanatra. És annyira, de annyira, kimondhatatlanul, kibírhatatlanul fájt… Arcát a tenyerébe temetve összegörnyedt ültében, a levegő után kapkodva, és összeszorította a szemét. Nem sírhat. Nem szabad sírni…

Halványan érzékelte, hogy Lindsey visszaül mellé a kanapéra, mert érezte, ahogy az besüpped a súlya alatt. Aztán a lány óvatosan átkarolta a vállát, és a nyakába csókolt, mert az arcát nem érhette el.

- Gerard – mondta halkan. – Tudom, hogy félsz, de most…

- Semmit nem tudsz! – kiáltotta Gerard hirtelen támadt dühvel a hangjában, és egy pillanat alatt lerázta magáról a lányt. Lindsey megszeppenten húzódott távolabb.

- Figyelj, hidd el, hogy…

- Mit?! Mit higgyek el?!

- Azt, hogy komolyan mondtam, Gerard. Szeretlek, és hozzád akarok menni.

Gerard értetlenül és dühösen meredt rá még egy pillanatig. Aztán a haragot felváltotta az arcán az ijedtség.

- Nem érted?! Te…te nem akarhatsz hozzám jönni!

Lindsey szemöldöke felszaladt.

- Mert?

- Mert… Mert…

- Attól, hogy egy két lábon járó félhulla vagy, nekem még nem kötelességem élve eltemetni.

Gerard rámeredt. Annyi érzelem villant át az arcán egy pillanat alatt, hogy Lindsey nem is tudta követni hirtelen.

- Gerard. Csak arra ké…

- Kifelé.

- Gerard…

- KIFELÉ!

Lindsey ösztönösen húzódott hátrébb. Tekintetével Gerardét kereste, de végül nem állhatta a pillantását. Annyira kétségbeesett volt, annyira dühös, őrjöngő, csalódott és fagyos is egyszerre, annyira… idegen…

- Gerard, tudom, hogy…

- TŰNJ MÁR EL INNEN! – ordította Gerard, és elkapta a lány karját, úgy rángatta fel a kanapéról, ki az előszobába, ki a folyosóra… Olyan gyorsan történt minden, hogy Lindseynek jóformán csak megijedni maradt ideje. Egy pillanatig tényleg azt hitte, Gerard megüti… De az csak egyetlen szó nélkül az orrára vágta az ajtót.

Lindsey egy percig még a könnyeivel küszködve meredt a deszkára, aztán óvatosan megtapogatta a karját, ott, ahol az imént Gerard megszorította. Felszisszent a fájdalomtól. Holnapra egészen biztos, hogy lila lesz…

Bekopogott az ajtón, de nem kapott választ.

- Gerard.

Semmi válasz.

- Gerard!

Még mindig semmi. Lindsey most már ököllel esett az ajtónak.

- Gerard, nyisd ki! Kérlek! Nyisd ki!

Odabentről azonban válasz helyett csak teljes hangerővel megszólalt az I'm not okay.

Lindsey, ha rajta múlik, rekedtre ordítja magát, és addig veri az ajtót, míg be nem törik, de erre végül nem került sor. Éjjel fél három volt, és Gerard a zenével sikeresen felverte a többi lakót. Próbáltak bejutni hozzá, kiabáltak, veszekedtek, de ő a füle botját nem mozdította. Két ajtóval arrébb, Johnsonék hat hónapos ikrei is keservesen sírtak, ami csak mégjobban felborzolta a kedélyeket. Végül valaki kihívta a rendőrséget csendháborításért. A vége az lett a dolognak, hogy Lindsey választhatott. Vagy elmegy, és akkor Gerard is lekapcsolja a zenét, vagy a hatóság akadályoztatása miatt beviszik a rendőrségre. Nem tehetett hát mást, mint autóba ült, és hazaindult.

Az a néhány perc, míg elért a kocsihoz, maga volt a pokol. Iszonyúan hideg volt, rajta pedig még mindig csak az az egy szál szürke pizsamapóló volt, és a lakók néma, vádló pillantásaival kísérve lépkedni a mínusz négy fokban mégannyira sem volt szívderítő élmény…

A rendőrök jó két mérföldön át kísérték a kocsiját, egész a kerületük határáig, csak hogy biztosak legyenek benne, hogy nem jön vissza. Lindseynek ez már tényleg az utolsó csepp volt a pohárban. Hevesen vert a szíve, mintha ki akarna szakadni a helyéről, és minden porcikája remegett, de hogy azért-e, mert átfagyott az imént a hidegben, az idegességtől, a haragtól, a félelemtől, vagy valami egészen mástól, azt maga sem tudta. Mereven bámulta az utat maga előtt, de képtelen volt rendesen koncentrálni.

Mihez kezd most? Mi lesz így Gerardal?...

Lindsey szerette volna hinni, hogy majd minden rendbejön, hogy Gerard is megnyugszik, és olyan lesz minden, mint régen, de pontosan tudta, hogy ez lehetetlen. Gerard egyszerűen… nem az a fajta, aki ilyet megbocsát. Soha nem fogja…

Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja.

- Basszuskulcs…

Lindsey idegesen hajolt az anyósülésre és kattintotta ki a kesztyűtartót, hogy kikotorja belőle a mobilt, miközben igyekezett az úton tartani a kocsit. Nem volt egyszerű feladat, főleg ilyen idegállapotban, de végül baj nélkül sikerült, épp csak egészen kicsit csúszott át a másik sávba. Szerencsére nem volt nagy forgalom, így nemhogy nem koccant össze senkivel, de rá sem dudált senki. Azt már végképp nem tudta volna elviselni…

Felvette a telefont, és rögtön ki is hangosította, úgy hajította maga mellé az ülésre.

- Na, hazaért végre?

Frank hangja nem tűnt fáradtnak vagy szomorúnak, de mégis hiányzott belőle az a jellegzetes, hetyke felhang. Pedig egy szemhunyásnyit sem aludt, ráadásul máris utálta magát, amiért néhány órával azelőtt eljátszotta Gerardnak, hogy őt már nem is érdekli ez az egész… De hát ha egyszer ezt akarja…

Lindsey bólintott, de aztán eszébe jutott, hogy Frank ezt most aligha láthatta.

- Haza – mondta tőle telhetőleg visszanyelve a könnyeit.

- És? – sürgette a fiú.

- Kidobott.

Frank hallgatott egy percig.

- Úgy érted…

- Úgy.

- Végleg?

Lindsey nagyot nyelt.

- Nem… nem tudom.

- De mondtad neki, hogy…

- Mondtam. Mondtam, hogy… szeretem, és hogy… mindent mondtam már neki!

Frank megint hallgatott egy pillanatig.

- Sajnálom, Lindsey.

Lindsey nem felelt. Frank folytatta.

- Tényleg. Sajnálom, hogy belerángattalak, én csak…

- Nem a te hibád.

- …Én csak nem bírok vele, és gondoltam te úgyis tudod, mi a helyzet vele, hátha te tudsz rá hatni, vagy valami…

- Nem a te hibád, Frank – ismételte Lindsey, és tényleg nem tehetett róla, hogy olyan hűvös a hangja… Mert Frank igenis tehet róla! Tehet róla, hogy felvetette az ötletet, hogy ha sarokba szorítják Gerardot, ha rákényszerítik, hogy szembenézzen a dolgokkal, akármi legyen is a baj, akkor az segít. De ő, Lindsey legalább annyira bűnös. Tudnia kellett volna, hogy nem fog menni. Hogy Gerard nem ilyen. Hogy Frank, akinek halvány fogalma sincs, mi folyik itt, aki a legrosszabb rémálmaiban sem számít erre, a mindig hűséges, mindig áldozatos Frank nem tud segíteni. Igen, tudnia kellett volna, hogy ha megpendíti Gerardnak, hogy tud a betegségéről, akkor kiborul. És tudnia kellett volna azt is, hogy a mód, a hangnem, a verbális sokkterápia csak elmérgesíti a helyzetet. Hogy nem megoldás, ha kegyetlennek, ha érdektelennek tűnik, ha nem mutat együttérzést, mert Gerard nem ezt várja tőle…

- Lindsey…

Lindsey önkéntelenül is megszorította a kormányt. Tudta, mi jön, egyszerűen tudta…

- Tulajdonképpen… Mi van Gerarddal?

Frank halkan, szinte félve tette fel a kérdést, és már-már rettegve várta a választ, de az nem érkezett meg. Helyette csak Lindsey feltörő zokogása hallatszott a telefonból. Frank egy pillanatig nem kapott levegőt ijedtében. Úristen… Úristen!

- Lindsey… Lindsey, mi a baj?!

Most sem kapott választ.

Aztán Lindsey kinyomta a telefont.