6.

Nem is volt olyan szörnyű. Gerard legalább is valami sokkal rosszabbra számított, amikor Malcolm közölte vele, hogy egy benzinkúton lakik. Valamiért azt gondolta, ez is amolyan régi, lerobbant benzinkút lesz, ami néhány akciófilmes hollywoodi producert leszámítva a kutyának sem kell, és csak azért áll még a helyén, mert már a lebontás költségét se akarja kifizetni senki.

Ehhez képest a Red Pegasus egészen modern benzinkútnak számított.

Először is, egészen határozottan az autópálya mellett állt, egy alig néhány méteres kis bekötőút végén, és nem kettő, hanem négy töltőoszlopa volt, emellett tágas boltja, az ajtó mellett két italautomatával, sőt, még egy steakbár is helyet kapott az egyébként fűzöld és napsárga színűre festett épület oldalsó szárnyában. A szürkésbarna palatetőn vagy négy antenna billegett, meg valami szörnyű nagy, fekete doboz, ide csatlakozott az Amerika-szerte oly jól ismert útmenti magasfeszültségű oszlopokról futó kábel egy eltévedt, vékony kis darabja. A bejárat fölött a „Home Style Cooking” felirat villogott, a töltőoszlopok fölött a „MOTEL”, és mindennek a tetejébe ott volt az a borzalmas logó… Egy ágaskodó fehér ló, ami kísértetiesen emlékeztetett a Ferrari paripájára, csak ez az ellenkező irányba nézett, és a füle helyén – Gerard legalábbis esküdni mert volna rá, hogy a helyén – apró vonás tanúskodott róla, hogy ez bizony nem egyszerű ló… Nagyjából ez volt tehát a Red Pegasus.

Gerardban ugyan felvillant az értetlenség szikrája, hogy ha valaminek egyszer az a neve, hogy Red Pegasus, akkor illene, hogy a ló legyen piros, és a háttér fehér, nem pedig fordítva, de végül úgy döntött, mégsem most kéne a színelmélet és az ikonomisztika rejtelmeibe bonyolódnia…

És különben is.

Öt perc alatt sokkal mutatósabb logót rajzolt volna, mint ez az elfuserált póni.

- Anyám ölébe szarok, ha ez több volt két mérföldnél – dünnyögte mellette Bob mérgesen. És igaza volt, a sivatagi túlélőtúra egy kellemes kis sétának bizonyult csupán, és ez egy kissé le is lohasztotta Gerard lelkesedését. Hátra sandított a válla fölött, de nem látta a maguk mögött hagyott buszt, pedig nem lehetett olyan messze…

- Van térerő! – kiáltotta Bob olyan hirtelen, hogy Gerard összerezzent ijedtében.

- Király…

- Nem hiszem el, hogy itt van, öt méterrel odébb meg nincs!

- Gondolom, a szolgáltatónak semmi kedve az egész sivatagot telekábelezni miattunk…

- Kábel?! – Bob nagyjából úgy ejtette a szót, ahogy egy sorozatgyilkos teszi, amikor az áldozat megköszöni neki, hogy végre valakinek szándékában áll levenni a válláról az élet terheit. - Ez a huszonegyedik század! Műhold! Mű-hold!

Gerard kuncogott, és barátságosan megveregette Bob vállát.

- Jól van, nyugi már, úgyse’ tudsz mit csinálni.

Bob csak horkantott, mire Gerard megint kuncogott.

- Leégtél – jegyezte meg végül nem minden kajánság nélkül, de azért sajnálkozva.

- Mert valami idióta kitalálta, hogy menjünk a sivatagba, hátha megrohadunk a melegben! – vágta rá Bob mérgesen, és hirtelenjében tényleg nem lehetett tudni, hogy tényleg nem csak a haragtól olyn piros-e az arca? Gerard sértődötten felhúzta az orrát.

- Szerintem meg jó buli.

Bob erre megint csak felmordult, és újra elmerült a telefonja nyomkodásában.Gerard nem is zavarta tovább, csak tőle telhetőleg megszaporázta a lépteit, amikor látta, hogy a többiek lassan elérik az aszfaltutat, és megállnak, hogy bevárják őket. Malcolm már nem volt velük.

- A kölyök hova lett? – kérdezte, mikor végre ő is kitrappolt a homokból, nyomában a morcos Bobbal. Mikey vállat vont.

- Elrohant… - Egy pillanatra elmélázva nézett végig a kihalt tájon, de aztán Gerardra emelte a tekintetét.

- Kicsit bolond az az ember, nem?

Gerard rávigyorgott.

- Minden zseni őrült nem?

- Tényleg?

- Nézz rám!

Frank röhögött, Ray segített neki, még Mikey is jót mosolygott ezen, egyedül Bob nem osztozott az örömükben. 

- És tényleg öt méteren múlik az a szaros térerő!

Gerard jelentőségteljesen összenézett az öccsével, és próbált nem látványosan vigyorogni, de ez nemigen sikerült neki. Szerencsére Bob nem vette észre. Se nem látott, se nem hallott a gombok labirintusában, így zokszó nélkül hagyta, hogy a többiek a benzinkút felé tereljék.

Természetesen most is Frank vezetett. Mióta Gerard… nos, mióta nem éppen a legjobb egészségnek örvendett, Frank valahogy rászokott, hogy minta tank, törjön utat a barátjának, ha véletlenül együtt lépnek ki az utcára, pedig azelőtt mindig Gerardé volt ez a szerep. Ő volt az énekes, a frontman, ezért aztán valahogy… adta magát a dolog. Ugyanúgy, ahogyan az is, hogy most Frank teszi ugyanezt. Persze, kérdéses, hogy a sivatag közepén miért is kell feltétlenül elöl menni valakinek, mellesleg szabályosan, libasorban, forgalommal szemben egy olyan úton, ahol valószínűleg nagyjából hetek óta nem járt autó. De hát a megszokás nagy úr… Ennek ellenére Frank kezdett elbizonytalanodni. A benzinkút is kihaltnak tűnt, Malcolm eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, és Frank hirtelen rádöbbent, hogy ha történetesen tényleg nem kerül elő többet, akkor ők soha az életben vissza nem találnak a buszhoz… Legföljebb a lábnyomaikat követve. Amiket pillanatok alatt elsöpör majd a leggyengébb szellő is, és ők ott állnak a sivatagban, egy elhagyott út közepén, magányosan, dacolva a gyilkos nappal… Valami különös, megfoghatatlan izgalom lett úrrá rajta a gondolattól. Olyan valószerűtlen volt ez az egész, hogy lerobbantak, hogy eltévedtek, hogy most itt vannak, tényleg, mint valami katasztrófafilmben! Vagy horrorfilmben, ahol a gyanútlan vándorok beveszik magukat az elhagyottnak tűnő benzinkút poros szobáiba, ahol nyikorog a padló, régi újságok megsárgult maradványai hevernek a pulton, romlott sajtok penészednek a hűtőben; és éjjel, amikor a fiúk a pókhálós rekeszekben talált lejárt söröket kortyolgatják jókedvűen, hangos pukkanással kialszanak a régi villanykörték, maguktól csapódnak be az ajtók, hogy képtelenség kinyitni őket, és odalentről, a pince szurokfekete mélyéről felhangzik az a vérfagyasztó kacagás, és a láncfűrész kegyetlen sikoltása…

- Az anyád úristenit!

Frank meghökkenten kapta fel a fejét, és még éppen látta, ahogy Malcolm zömök alakja vágódik ki a benzinkút ajtaján, és jajgatva nekiiramodik a sivatagnak. Egy sötét ruhás nő szaladt utána, de végül megtorpant az épület sarkánál az árnyékban, onnan kiabált utána.

- Malcolm Westblurry! Nem hallod? Azt mondtam, hogy idejössz! Malcolm! MALCOLM! Eeeh…

Bosszúsan legyintett, és visszaindult a házba. Egy pillanatra mintha megtorpant volna, ahogy észrevette Franket, de végül eltűnt az ajtóban. Frank elvigyorodott magában. Ennyit a kihalt benzinkútról…

Egy kissé megint előresietett, mert sehogysem bírt tovább a kíváncsiságával, így aztán ő belépett be elsőként a boltba. Meglepően tiszta volt, és meglepően modern. A falak és a polcok fehérek, a padló téglavörös járólappal borítva, a négy sarokban négy hangfal, amiből most is halkan szólt a zene, a pénztárnál még bankkártyaolvasó is akadt. Persze, nincs ebben semmi meglepő, ez a huszonegyedik század, ahogy Bob ordította világgá az imént… Frank alaposan körbenézett, aztán megindul a legközelebbi sorhoz. Csupa tisztítószer, szivacs, négyféle elem, kétféle autófényező paszta, és…

- Segíthetek?

Frank holtra váltan pördült meg a tengelye körül. A nő, aki az imént olyan mérgesen kiabált, most halvány mosollyal az arcán nézett rá. Legföljebb negyven év körül lehetett, hosszú, fekete haját hátul fogta össze, a szemei egészen sötétkékek voltak, a bőre fehér, bokáig érő fekete szoknyája és a szintén fekete, pántos topja valami furcsa, csöndes szomorúságot kölcsönzött neki. Hosszan nézett Frankre, nyugodtan, figyelmesen, de egy cseppet sem tolakodóan, mintha valóban egyetlen értelme az volna az életének, hogy kiszolgálja a vásárlóit. Frank nem volt hozzászokva ennyi figyelemhez, legalább is nem ennyire… közeli figyelemhez, így nem is állhatta soká azt a különös pillantást.

- Hát... Izé… kicsit eltévedtünk… - felelte zavartan. Ettől mintha az a furcsa mosoly mintha erőre kapott volna egy kissé.

- Megesik. Merre tartanak?

- Hát?... Izééé... Fogalmam sincs. – Egy pillanatra mintha csodálkozás fénye csillant volna abban a két kék szemben - Nem én vezettem – tette hozzá Frank védekezésül, és csöndben megállapította magában, hogy nagyjából reggel volt utoljára ennyire zavarban, amikor Malcolmot akarta a buszhoz csábítani…

- Összefutottunk Malcolmmal, ő mondta, hogy itt esetleg… lehet telefonálni. Tudja, nincs térerő.

- Ó, persze. Itt kimegy, baloldalt lesz a fülke.

Frank rábámult.

- Fülke?...

- Ha nincs aprója, tudok váltani – felelte a nő, és megint mosolygott. Frank erre már végképp nem tudta, mit felelhetne, de szerencsére nem is volt rá szükség, mert végre befutottak a többiek is. Ray lépett be elsőnek, és tekintetével azonnal őt kereste. Frank villámgyorsan mellette termett.

- Van apród?

- Hogy mim?

- Telefonra.

- De hát már van térerő.

Frank meghökkenten nézett rá.

- Tényleg?

- Aha. Bob mondta.

- Ja… lenyugodott végre?

- Az túlzás… De minek neked telefon?

- Mi?

- Te nem is akartál hazatelefonálni. Csak Bob sírt érte.

Frank rámeredt. Nem is csak azért, mert Raynek igaza volt, hanem mert hirtelenjében azt sem tudta volna megmondani, hogy tulajdonképpen miért is jöttek ide? Ja, hogy a busz…

- Ne toporogjatok már az ajtóban! – hallatszott Mikey bosszús hangja valahonnan a háta mögül, amitől Frank végképp borzasztó szerencsétlennek érezte magát. Sietve félre tipegett hát az útból, hogy beengedje a többieket is, aztán jobb híján újra végigpillantott a bolton. Most, hogy öten szorongtak már a polcok közt, nem is tűnt olyan tágasnak… És senki sem téblábolt a polcok közt. Franket újra elfogta az a különös érzés, mintha szellemországba csöppent volna. Annyira nem volt itt senki és semmi, csak ez furcsa mosolyú, fekete ruhás nő… Frank hirtelen rádöbbent, hogy nem is hallotta a lépteit. Talán nincsenek is. Talán tényleg csak szellem?... Tulajdonképpen poén lenne, ha léteznének szellemek, nem?...

Akárhogy is, az biztos, hogy nem kell attól félniük, hogy a média megneszeli, milyen galibába keveredtek. Ha van is itt még emberi kommunikációra képes létforma rajtuk kívül, annak aligha van a leghalványabb fogalma is róla, hogy mi az a My Chemical Romance… Ez egy pillanat alatt jobb kedvre derítette Franket. Nem, mintha nem szerette volna, hogy lépten-nyomon megállítják az utcán egy-egy képért vagy aláírásért, most mégis megkönnyebbült egy kissé. Már az sem zavarta, mennyire hülye helyzet is ez, hogy itt állnak egymás mellett öten, egymásra pislongatva, de egyikük sem pontosan tudja, mit kéne most mondani. Malcolm felszívódott, ők meg… mint az óvodában!

A bejárattal szemközti pult felé pillantott, mert mintha motozást hallott volna. És valóban, kisvártatva fel is bukkant a már jól ismert arc a pénztárgép mögött, és ahogy Frank ránézett, a nyugodt, kék szemek rezzenéstelenül állták a pillantását. Nem. Ennek a nőnek aztán fogalma sincs, hogy kiket sodort a benzinkútjára a balsors… Persze, kérdés, hogy kik is ők valójában? Öt szomjas kölyök – najó, férfi – akiknek sürgősen kell egy szerelő, vagy legalább egy teherautó, ami elvontatja a buszt a legközelebbi szervizig, vagy egy világhírű zenekar, ami az idióta énekesnek köszönhetően a sivatagban rekedt, hónapokra elegendő bulvárhírrel látva el a médiát… Frank inkább az elsőt választotta. Ennek fényében melegen ránevetett a nőre, mire az gyorsan elfordította a fejét, hogy szemügyre vegye a társaságot.

- Adhatok esetleg… - Tekintete végülis a legékesebb és legkedvesebb bájvigyorát felöltő Gerardon állapodott meg. – Kávét?...