Ötésfél

Elaludhatott, mert arra eszmélt, hogy valami éles, fehér fény világít az arcába. Fintorogva elfordult, de azonnal feljajdult a mozdulattól. Minden tagja elgémberedett, különösen a nyaka… Hát persze, nem túl okos dolog egy autóban éjszakázni…

Bosszúsan fordult a fényforrás irányába. A parkoló túloldalán éppen ekkor állt meg egy fekete terepjáró. Sötétített ablakai mind felhúzva, így nem lehetett tudni, hányan ülnek benne. Gerard nem is nagyon akarta. Egy cseppet sem volt bizalomgerjesztő látvány az az autó az éjszaka közepén… Hűvös volt, az eső is szemerkélt, és ő ott ült egyedül a Dodge-ban, egy kihalt bevásárlóközpont még kihaltabb parkolójában, a hűvös csillagok alatt… Nem, határozottan nyugtalanító volt most az az autó!

Hát még amikor kis idő múltán kinyílt az ajtaja!

Gerard előtt felrémlett vagy egy tucat horrorfilm, ahol sötét éjszakán magányos autósokra láncfűrésszel vadászó, eszelősen vigyorgó pszichopaták hozzák rá a frászt a nézőre, és egy pillanatra komolyan kísértést érzett rá, hogy elhajtson, de végül nem tette meg. Mindazonáltal egy kissé hevesebben dobogó szívvel figyelte a kiszálló alakot. Egyenesen felé tartott, nem túl sietősen, de nagyon is határozott léptekkel. Sötét volt, így Gerard a parkoló lámpáinak gyér világításában akkor sem láthatta volna az arcát, ha nincs rajta a fekete kapucni.

Az alak végül egész a kocsi mellé ért, és kissé lehajolva megkocogtatta az üveget. Frank volt az. Gerard már nyitotta is az ajtót maga mellett, hogy helyet adjon a fiúnak, de az megrázta a fejét, hogy nem akar beszállni, így végül csak letekerte az ablakot.

- Hát te?

Frank nem felelt azonnal, csak alaposan végigmérte a fiút. Tekintete végülis a hófehér szívott haján állapodott meg.

- Semmi. Látom, tényleg levágtad.

- Jah.

- Jól áll.

- Kösz.

Hallgattak.

- Figyelj, Gerard, tudod te, milyen rohadt késő van?

- Nem.

- Hajnali fél három.

- Akkor nem otthon kéne szundikálnod? – vágta rá Gerard élesen. Frank nem úgy tűnt, mint aki megsértődött. Igazából a művelődési ház teraszán lezajlott beszélgetésük óta nemigen sértődött már meg semmin.

- Aludtam is, ne félj. Csak aztán Lindsey hívott, hogy mit tudok rólad, mert nem veszed fel neki a telefont.

Gerard hallgatott. Tényleg nem vette fel a telefont. Frank folytatta.

- Szólhattál volna neki. Eléggé aggódott.

- Nem kellett volna.

- Mikey is.

- Semmi bajom!

- Jó, nekem végülis töknyolc…

Frank megint vállat vont. Nem mondhatni éppen, hogy duzzogott volna, mindösszesen csak… Mindösszesen csak nem kérdezett már. Elvégre is, nem kötelező, hogy bárki bármit is elmondjon neki, nem igaz? És ő sem köteles hű barátként tűzön-vízen át megtenni mindent valakiért, aki… Nos, igen, aki ilyen csúnyán elküldte a fenébe.

Gerard százszor is megbánta már, amit a művelődési központ tetőteraszán mondott Franknek, de most, hogy itt volt, most újra fellobbant benne a düh. Vagy talán csak a dac, a büszkeség?... Frank közömbösnek, mi több, kelletlennek tűnt, amiért itt kell lennie, nyilván csak baráti szívességből tette, és Gerard hirtelen nagyon szerette volna, ha megint megkérdezné tőle, hogy mi a baja… De Frank nem kérdezte meg. Így hát inkább ő tette fel a kérdést.

- Hogy találtál meg?

- Mattnek van az a haverja, tudod, a rendőrségen. Mikey kisírta nála, hogy mérje be a mobilod.

Gerard elfordult, és kibámult a szélvédőn.

Szóval, Mikey. Hát persze. Végülis, az öccse… Biztosan őt is Lindsey hívta, amiért nem vette fel neki a telefont. Szegény Mikey, mindig a legrosszabbra gondol… Mondjuk, hogy a bátyja leugrott egy hídról, vagy a vonat alá feküdt, vagy valami… Gerard mégsem érzett most lelkiismeret-furdalást emiatt. Hiszen ez így természetes, nem igaz? Az emberért nyilván aggódnak a szerettei, ha csak úgy eltűnik… Újra Frankre nézett, és valami furcsa, sajgó fájdalom hasított a gyomrába, hogy sírni tudott volna. Frank arcán nyoma sem volt annak a jól ismert vidámságnak, szemében nem csillogott az a napok óta ott lappangó, visszafojtott aggodalom. Unottnak tűnt és álmosnak, egyszerűen csak álmosnak, és Gerard hirtelen rádöbbent, hogy csalódott. Azt szerette volna, ha Frank is játssza tovább az aggodalmaskodó barát szerepét. Ha most is csak azon járna az esze, hogy vajon mi ütött az ő drága jó Gerardjába, miféle gond-baj érhette, amitől ennyire kifordult magából, és faggatná, egyre csak faggatná, ő pedig századszorra is nem felelhetne neki, ha kitölthetné rajta az összes dühét, félelmét és tagadását… De Franknek már legföljebb csak a jó puha ágyán jár az esze, nem pedig egy élőhalott lelki nyavajáin… Nem, Franket már nem érdekli.

Ő már senkit sem érdekel.

És ez így helyes.

Egy halott hagyja csak élni az élőket, hagyja, hogy éljék az életüket, amíg lehet, nem igaz? Így helyes. Ha elfelejtik. Ha minél inkább távol kerülnek egymástól, hogy aztán ne fájjon majd annyira, amikor…

A torkát szorongatta a sírás. Miért nem kérdez Frank semmit?!

Hogy lehet, hogy az a néhány meggondolatlan szó ott a teraszon ilyen… egyszerűen lerombolt köztük mindent?

Mi lehetne erre engesztelés? Miért nem elég egy bocsánat? És miért olyan elviselhetetlen már a gondolata is, hogy kimondja azt, „bocsánat”?... Hogy azt mondja, „bocsáss meg Frank, nem úgy gondoltam”?

Miért nem kérdezi meg most senki, hogy mi a baj?!

Dühös lett, dühös és elkeseredett, de a fájdalom a gyomrában csak nem akart szűnni. Nem lehet, hogy ennyi az egész…

Mi van, ha Franket tényleg nem érdekli már ez az egész? Hiszen semmit sem kérdez… Persze, az csak jelent valamit, hogy most ő van itt. Biztosan… Naná, hogy ő, hiszen ő lakik legközelebb.

Ez a gondolat valósággal fejbe vágta. Frank észrevehette ezt, mert mintha közelebb hajolt volna egy kissé.

- Részeg vagy?

Gerard felrezzent.

- Mi?...

- Szívtál, vagy részeg vagy?

- Semmi bajom!

- Jól van na, csak kérdeztem. Nem szoktál a kocsiban éjszakázni… Hívjak taxit?

Gerard hallgatott egy percig. Taxi…

- Kösz, nem kell.

Frank mintha sóhajtott volna, és Gerardnak megint összeugrott a gyomra. Megkönnyebbült volna, amiért nem kell taxira költenie?... Miért nem kérdez semmit? Miért nem mond semmit? Csak annyit, hogy gyere, Gerard, hazaviszlek. Ehelyett most taxi…

Taxi.

- Jól van – mondta lassan Frank, és felegyenesedett. Gerardnak megdobbant a szíve, és vadul felé kapta a fejét, de Frank a jelek szerint nem vette észre. Megpaskolta néhányszor a kocsi tetejét, aztán csak annyit mondott.

- Menj haza, Way.

Aztán zsebre vágta a kezeit, és kényelmesen, ahogy jött, visszaindult a terepjáróhoz. Gerard egy pillantással sem követte.

Félt, hogy akkor elsírja magát.

Épp csak derengeni kezdett a szomorú hajnal, esőtől nehéz, sebesen úszó fekete felhőket lökve a lassan szürkülő égre, amikor Gerard sóhajtva megtorpant a lépcsőn. Jó környéken lakott, ahogy mondani szokták, már lassan egy éve; az utcákat mindig felsöpörték, a járdák mentén gondosan nyírt fák sorakoztak, könnyű levélszőnyeggel üdvözölve a hűvös, őszi félhomályt. Gerard felnézett az előtte magasodó épületre. A régi bérház földszinti ablakain virágládák sorakoztak, a kipufogógáztól szürkéllő téglafal, a vaskorlát a bejárathoz vezető hat lépcsőfok mentán, a téglacsipkés ablakok, mind-mind máris a szívéhez nőttek. Fáradtan lökte be az ajtót, és a rövid, sötét kis lépcsőházon átvágva felballagott a másodikra. Megint csörgött egy sort a kulccsal, mire kinyitotta végre a lakás ajtaját, aztán ahogy belépett, gyorsan be is zárta maga után, és hátát a deszkának vetve fáradtan lehunyta a szemét.

Jó volt itthon lenni, magányosan. Az üres lakás nyomasztó csendje csak elmélyítette a fájdalmát, amiért úgy elmarta maga mellől Franket. Mert az ő hibája volt minden. A rák hibája… Most mégis, jól esett ez a kín. Megkönnyebbült tőle, mintha máris megbűnhődött volna. Pedig sohasem bűnhődik meg. Mert erre nincs bocsánat…

De talán jobb is így. Frank inkább csalódjon, mint hogy végignézze, ahogy ő…

- Gerard?

Gerard összerezzent, és kinyitotta a szemét. Az előszoba ajtajában Lindsey bukkant fel, kinyúlt, szürke pólóban, amit pizsamának használt. Halványan elmosolyodott, és a döbbent Gerard nyaka köré fonta a karjait.

- Hülye állat, szétaggódtam magam – mondta egy csöppet sem mérgesen. Gerard megint lehunyta a szemét, úgy szorította magához a lányt, arcát a selymes, sötét tincsekbe fúrva.

Annyira szereti ezt a nőt, annyira… kibírhatatlanul szereti! Annyira, hogy azt egyszerűen nem lehet elviselni!

Ha Ő nem lenne, semmi sem lenne ilyen bonyolult. Megbirkózna a tudattal, hogy meg fog halni, hiszen mindenki meghal egyszer, nem igaz? Ez az élet rendje… Igen, megbirkózna vele. Segítene Mikeynak is. Kipróbálnának mindent, amit eddig sohasem mertek, isten bizony, még arra a rohadt hullámvasútra is felülne vele, csak Mikey kedvéért, amiért nagyjából… hat éves kora óta könyörög neki, és… igen, talán még boldog is lehetne, amiért boldoggá teszi az öccsét. Mert az a fontos, hogy ő rendben legyen. Meg a többiek is, anya, apa, az egész család, nameg persze a fiúk, Ray, Matt, Frank… Tudna nekik segíteni megbirkózni ezzel a pár hónappal, ami még maradt neki. Hiszen olyan könnyű beletörődni abba, ami megváltoztathatatlan, ha közben öröm és szeretet veszi körül az embert, nem igaz? De Lindsey…

Égette, marta, tépte a düh, a kínzó vágy - mit vágy, követelés –, mert Lindsey más volt. Mindenki másnak adhatott boldogságot, de Lindseytől ő akarta elvenni a magáét. Ebből nem engedett. Nem engedhetett. Egyszerűen képtelen volt rá. Bárki mástól el tudott volna búcsúzni, akár most, ebben a pillanatban, de Lindsey… Tőle nem! Ezzel nem lehet megbékélni, ezt… ezt nem lehet kibírni!

Egyszerre őrjöngött benne a düh, a kétségbeesés, a szerelem, mindaz, amit Lindsey két sötét szeme ígért, az a különös, megfejtetlen és talán megfejthetetlen titok, amitől az első pillanatban lángba borult az egész teste, ami így megbabonázta, ami felülírt mindent, ami addig őt, Gerard Wayt jelentette. Az a titokzatos, félelmetes és izgalmas sejtelem, ami úgy áradt abból a fekete szempárból, Lindsey egész lényéből, olyan természetesen és megállíthatatlanul, mint az óceán. Amiről nem mondhatott le. Lindsey jelentette a múltat, mert minden ocsmány és undorító pillanat, minden bűn és mocsok ellenére is most itt volt, jutalom a kitartásért, a rengeteg vakvágányért, amiért ő mégis az életet választotta minden döntésével… Nem is, jutalom magáért a létezésért. És Lindsey volt a jövő is, az ígéret az életre, a legmélyebb, legkínzóbb vágy, a tökéletesség megtestesülése – Lindsey.

De amikor megkapod azt, ami tökéletes számodra, akkor nincs tovább. Nincs többé értelme az életednek. És meghalsz…

- Gerard.

Gerard ösztönösen mégjobban magához szorította egy pillanatra Lindseyt, de az végül kibontakozott az öleléséből. Ez kissé magához térítette Gerardot. Hirtelen rádöbbent, mennyire fáradt, de mielőtt még megmozdulhatott volna, Lindsey bohókásan beletúrt a hajába.

- De fura…

- Nem tetszik?

- Nem tudom. Majd még eldöntöm. – Újra közelebb lépett Gerardhoz, és megcsókolta. Nem volt igazi csók, inkább csak amolyan üdvözlés, és nem is tartott egy másodpercnél tovább.

- Baromi késő van.

- Tudom - felelte Gerard egy kissé talán bűntudatosan. Aztán eszébe jutott valami.

- Hogy jöttél be?

- Mikey engedett be a pótkulccsal – felelte Lindsey huncutul, aztán belibbent a nappaliba. Gerard követte. Sírni tudott volna. És most már nem Frank miatt, hanem mert az az apró kis csók olyan mindennapi volt, olyan… közönséges. Amikor találkoztak Lindsey-vel, mindig ezt csinálták. Ahogy mindenki más is ezt csinálja. Annyira hétköznapi…

Nem mondhatja el Lindseynek, hogy beteg. Nem teheti meg. Nem akart búcsú-ízű csókokat. Egyáltalán, nem akarta Lindseyt szomorúnak látni, egy pillanatig sem! Őt nem tudná meggyőzni róla, hogy minden rendben, hogy van még egy kis idejük, együtt… Nem, vele soha nem elég az idő! Soha!

De legjobban mégis attól félt, mi több, rettegett, hogy Lindsey nem marad vele. Hogy teher lenne neki ez az egész. Persze, lehet, hogy így sem marad vele… Sőt. Biztos, hogy nem. Miért maradna? Miért szeretne egy… egy olyan embert, mint ő?... Gerard nem tudta volna megmondani pontosan, milyen ember is ő. Minden esetre Lindseyről sem tudta. Az a két fekete szem… Rejteget valamit. Mindig csak rejteget…

Lindseynek ez talán csak játék. Ismerkedés. Közös a szakmájuk, közös a társaságuk – hát miért ne? Ideális helyzet egy párocskának, ha el kell ütni valamivel az időt. Mert neki van ideje. Előtte az egész élet… Gerard kibírhatatlan féltékenységet érzett, amiért Lindsey egészséges. És minden pillanatban, amikor csak vele volt, úgy érezte, mintha tőle rabolná el az időt. Mintha meglopná Lindseyt…. Ellenállhatatlan kényszer hajtotta előre, már majdnem elhitte, hogy amikor Lindsey vele van, olyankor megáll az idő. Olyankor nem csak perceket, órákat, de éveket lop magának. Életet…

Arra eszmélt, hogy Lindsey a kezébe nyom egy üveg bort. Gerard meghökkenten meredt rá.

- Ez… mi ez?

- Kóstold csak meg! – felelte a lány huncutul. Gerard beleszagolt a pohárba. Furcsa, fanyar illat csapta meg az orrát, hogy összefutott a nyál a szájában.

Persze, ő nem ihat…

- Én nem ihatok.

- Ugyanmár - somolygott Lindsey. – Majd én vigyázok rád.

Annyi gyengédség volt a hangjában, hogy Gerard legszívesebben azonnal addig csókolta volna, amíg… amíg el nem viszi a rák! Belekortyolt a borba. Jólesően hűvös és selymes volt.

Lindseyre nézett a pohár fölött.

- Mit ünnepelünk?

- Még semmit – felelte a lány, és lassan elhalványult a mosoly az arcán. - Kérdezni szeretnék valamit tőled.

Gerard szíve megdobbant. Elfogta a nyugtalanság. Ha Lindsey valahogy… megsejtette, hogy ő… ő…

- Gerard.

- Igen?

Lindsey hallgatott egy pillanatig. Tekintetében most valami különös, csöndes öröm keveredett a reménytelenséggel, ahogy mélyen Gerard szemébe nézett.

- Leszel a férjem?