Kobra inkább dühös volt, mint aggodalmas.
Gyűlölte, amikor Ghoul a régi önmaga szerepét alakítja. Egyszerűen gyűlölte!
Persze, ő is tudta, hogy a fiú mit sem változott valójában, ettől függetlenül
meg tudta volna fojtani azt a bizonyos régi Ghoult, aki vészhelyzetekben is
mindig a saját játszmáit játssza.
Mert hát most miről szól ez az egész?
Természetesen nem róluk. Nem arról, hogy az ő
életüket félti, dehogyis! Csupán csak arról, hogy képtelen elviselni, hogy
Korse jobb volt nála, és olyan helyzetbe kényszerítette, ahol ő diktálja a
feltételeket. Ghoul ehhez nem volt hozzászokva.
Kobra viszont ahhoz nem volt hozzászokva, hogy
ilyen mértékben semmibe veszik a döntéseit.
- Megfojtom, esküszöm, megfojtom… - sziszegte
dühösen, és ha abban a pillanatban hirtelen ott termett volna Ghoul, alighanem
be is váltotta volna a fenyegetését. Helyette azonban csak Jet Star volt ott,
és Poison, aki legalább olyan dühösnek tűnt, mint ő.
- Húzzunk már le innen!
- És mégis hogy?! - csattant fel Kobra. Poison
perzselő pillantást vetett rá.
- Van pisztolyod, nem?
- Várjunk még egy kicsit - mondta gyorsan Jet
Star, mert Kobra arca riasztóan elsötétült. Poison villogó szemekkel nézett rá.
- És mégis, mi a fenére?!
- Csak pár perc, amíg Ghoul…
- Ghoul kurvára nem fog visszajönni!
- Persze, hogy nem - felelte Kobra sötéten. Aztán
minden átmenet nélkül röhögni kezdett. Poison elképedten meredt rá.
Megőrült?... Jet Star a jelek szerint szintén meglepődött egy kissé, de
hamarabb magához tért, mint Poison, mert a nevetéstől még mindig rángatózó
Kobra fölött átnyúlva finoman vállba bökte a fiút, hogy magára vonja a figyelmét.
- Ghoulnak néha elég… lehetetlen ötletei vannak,
de általában beválnak - mondta, csak hogy lenyugtassa kissé, de azonnal tudta,
hogy nem járt túl nagy sikerrel, mert Poison a szokásosnál is utálkozóbb
pillantással díjazta a mondatot.
- Bocs, de kurvára nem bízom Ghoulban meg a
lehetetlen ötleteiben!
Kobra horkantva újra felröhögött, ami még inkább
feldühítette Poisont.
- Fogd már be!
Kobra válaszra sem méltatta. Végül azért mégiscsak
sikerült úrrá lenni az arcizmain, amiben nagy szerepet játszott, hogy egy
eltévedt lövedék egyenesen az orra előtt csapódott a domboldalba, tekintélyes
mennyiségű homokot vágva az arcába. Ezt valamiért Poison találta olyannyira
viccesnek, hogy kacagnia kellett, mire ő is kapott egy adagot.
Ez végre magához térítette. Döbbenten rezzent
össze, de aztán megértette. A BL/I-sek, bár a homok miatt nem láthatják őket,
elég közel vannak hozzájuk, hogy hallani viszont halljanak. Vagyis, most kezd
érdekes lenni a dolog…
Pontosabban mostantól tényleg halálos.
Megpróbálta visszafojtani a kitörni készülő
köhögésrohamot, de ez nem volt egyszerű feladat, tekintve, hogy orrán-száján
folyt a homok, ráadásul az égvilágon semmit sem lehetett látni… Aztán csend
lett. Egyetlen lövés nem dördült, egyetlen parancsszó nem harsant többé, még a
domb kavicsos oldalán felfelé tartó drakuloidok léptei is elhaltak. A három fiú
összenézett. Poison kis híján még a száját is eltátotta meglepetésében.
- Most ez... mi?
- Ez Ghoul! - vágta rá Kobra szinte büszkén. Egy
pillanatig még feszülten figyelt, de még mindig nem hallott semmit, csak a
homok kavargott körülöttük lomhán.
- Menjünk. Jet, fedezz - mondta, azzal felállt, és
a lehetőségekhez képest halkan megindult lefelé a domboldalon. Senki sem lőtt
rá. A magában füstölgő Poison és a kissé lemaradó Jet Star követte.
Baj nélkül érték el a Cadillacet. Kobra laposan
újra körbesandított, de egy lélek nem volta közelben.
- Szerinted működik még? – kérdezte lemondóan a
mellé toppanó Poisontól. A fiú megvonta a vállát. Őt nem győzte meg a csend.
Viharszaga volt…
- Próba szerencse.
- Najah… Szállj be.
- És Ghoul? – tette fel a kérdést Poison, csak a
biztonság kedvéért. Mert hát Flaggy Bear esete óta ugyebár világos, hogy ez
csak költői kérdés lehet, de hát most mégiscsak Ghoulról van szó, akinél meg
ugye az a szabály, hogy nincs szabály… Kobra az ajkába harapott, és nagyon
jelentőségteljesen nézett a melléjük érkező Jet Starra, de a férfi nem soká
tétovázott.
- Megoldja – mondta – menjünk.
Poison egy csöppet meglepődött ezen, de
kivételesen nem tiltakozott. Nem ismerte a terepet, így aligha találhatott
volna ki jobb tervet a menekülésnél, ráadásul abban sem volt biztos, hogy
annyira nagyon szeretné viszontlátni Ghoul vigyorgó pofáját… Persze, lehet,
hogy most nem vigyorogna… Mindegy, a lényeg, hogy határozottan nem akarta viszont
látni!
Erről eszébe jutott Squealer, akit viszont már
akkor sem fog, ha akarná. Összeugrott a gyomra. Nem szólt semmit, csak gyorsan
Jet Star mellé csúszott az ülésre. Megint a férfi vezetett, valami olyasmi
megfontolásból, hogy jobb, ha nem bízza Kobrára a kormányt, mert a maradék
autót is tönkre teszi. És valóban, a Cadillac rég volt már ilyen borzasztó
állapotban… Fél oldala kilyuggatva, mint a szita, a másikon a toronnyal esett
ütközéstől úgy behorpadt az ajtó, hogy egészen az ülés fölé hajlott, a
csomagtartó teljesen szétlőve, az összes lámpa kitörve, és visszapillantóból is
már csak egy volt meg, a középső – és mindent vastagon belepett a homok.
Jet Star megvárta, míg Kobra is mögéjük huppan a
hátsó ülésre, aztán mély sóhajjal elfordította a kulcsot. A motor erőlködve
felhördült, és borzasztóan beteg hangja volt, de beindult. Jet Star szinte
vidáman nézett hátra Kobrára.
- Azért a régiek még tudtak kocsit csinálni, mi?
- Inkább tűnjünk már el innen! – felelte a fiú
mérgesen.
Jet Star mosolyogva vállat vont, aztán cinkosan
Poisonra kacsintott, és rátaposott a gázra.
Volt annyi esze, hogy ne kerülje meg a dombot,
inkább a hosszabb utat választotta vissza, a hajdani autópálya felé. Jól is
tette! Mire az útra értek, máris feltűnt mögöttük egy fehér Pontiac,
szélvédőjén meg-megcsillant a napfény, ahogy az egyenetlen talajjal küszködött.
Poison gyanította, hogy a motorhang csalta ide.
Az aszfaltra érve aztán sikerült egérutat nyerniük
a BL/I elől, legalább is úgy tűnt, a Pontiac lemarad annyira a homok és kövek
közt, hogy lőtávolságon kívül kerüljön, ráadásul Jet Star is keményen taposta a
gázt, mit sem törődve a motor egyre nyugtalanítóbb hangjaival. Egy darabig
csend volt. Kobra egyre csak a háta mögé tekintgetett. A Pontiac végre
ráfordult az aszfaltra, és most kitartóan követte őket. Aztán eltűnt egy percre
a szeme elől, ahogy a Cadillac áthajtott egy könnyű kis emelkedőn.
- Mennyi benzin van? – kérdezte Kobra. Jet Star a
műszerfalra pillantott.
- Nagyjából öt mérföld.
- Jó. Állj meg.
- Hm?
- Nem hagyom ott.
Jet Starnak nem volt szüksége rá, hogy
megkérdezze, kiről van szó. Elgondolkozva fürkészte a barátja arcát a
visszapillantóban.
- Mennünk kéne, Kobra…
- Menjetek.
Jet Star megint hallgatott egy pillanatig, de
végül némán bólintott, és az út szélére kormányozta az autót. Kobra meg sem
várta, míg megáll, már tépte is fel az ajtót, és ugrott ki az ülésről. Aztán
visszahajolt még egy pillanatra.
- Jet.
- Hm?
- Vigyázz rá, jó? – mondta halkan, és fejével alig
észrevehetően Poison felé bökött. Jet Star mintha elmosolyodott volna egy
pillanatra.
- Persze.
Kobra bólintott, és már ott sem volt. Poison
döbbenten nézett utána, és próbálta nem figyelembe venni az utolsó mondatot, és
ez sikerült is, mert Jet Star félelmetes erővel esett neki a gázpedálnak,
valósággal belepréselve őket az ülésbe. A motor felhördült, olyan hangosan,
hogy Poison kétszer is meggondolta, megszólaljon-e? Végül nem bírt a
kíváncsiságával. Hátranézett. Kobrát már nem látta sehol, alighanem lehasalt
valahol a homokba, hogy a felbukkanó Pontiac se vegye észre. Poison újra előre
fordult az ülésen, és gyanakodva sandított Jet Starra.
- Kobra most…?
- Hm?
- Most… komolyan visszamegy oda?
Jet Star bólintott.
- Gyalog?!
- Kobra sok bolondságra képes Ghoulért.
- És a szabály?
- Milyen szabály?
- Hogy nem kockáztattok senkiért és semmiért.
- Amiről Defying nem tud, az nem fáj neki –
felelte Jet Star nyugodtan. Poison meghökkenten meredt rá, de a férfi szemmel
láthatólag nem gondolta úgy, hogy bővebb magyarázatra is szükség volna.
Egy darabig csend volt hát, míg Poison próbálta
legalább részben értelmes egésszé rakosgatni össze a darabokat, kevés sikerrel.
Aztán arra személt, hogy Jet Star megint az út szélére kormányozza a kocsit, és
leállítja a motort. Csodálkozva nézett rá, de a férfi nem viszonozta a
pillantását. Kiszálltak, és nekivágtak a sivatagnak.
- Innen akarsz hazagyalogolni?
- Én nem vagyok Ghoul – felelte Jet Star egy
cseppet sem dühösen vagy sértődötten, és Poison meg mert volna esküdni rá, hogy
mosolyog.
Végül alig ötven méterre az úttól álltak meg. Jet
Star a kocsiban hagyta a kabátját, így most egy szál pólóban hasalt le a
földre. Poison kissé csodálkozva feküdt mellé, de a férfi szerencsére tényleg
még csak nem is hasonlított Ghoulra, mert rögtön, részletesen felvázolta a
tervét. És nem is volt olyan rossz terv…
Beszórták egymást homokkal, jó vastagon, aztán
fegyverrel a kézben vártak. Idegőrlő egy várakozás volt, ráadásul tele volt
minden bogarakkal, így Poison korántsem volt benne biztos, hogy az izgalomtól
érzi úgy, hogy hangyákkal van tele a nadrágja…
Alig néhány percig feküdtek így a homokban, mire
felbukkant az őket üldöző Pontiac. Lassított, aztán megállt úgy ötven méterre a
magára hagyott autótól. Poison ujja önkéntelenül is megfeszült a ravaszon, de
gyorsan el is engedte. Bolondság lenne most lőni… A kocsi lassan közelebb
gurult a Cadillachez, aztán megelőzte, és újra megállt. A benne ülők
valószínűleg nem értették, mi történhetett, és csapdát sejtettek. Poison
kuncogott. Hát valóban csapda! Aztán eszébe jutott, hogy még a BL/I sem lehet
annyira bolond, hogy rögtön bele is sétál… Óvatosan Jet Starra sandított.
- És most? – kérdezte halkan.
- Türelem.
- Nem fognak kiszállni.
- Dehogyisnem.
- Tudják, hogy készülünk valamire.
- De kötelességük ellenőrizni és begyűjteni minden
magára hagyott autót.
Poison elmerengett ezen egy pillanatig. De hisz ez
egyszerű, legföljebb letagadják, hogy láttak itt bármiféle autót… Jet Star
megérezhette, mi jár a fejében.
- Ki kell szállniuk – mondta. - Minket keresnek,
úgyhogy kénytelen kideríteni, hova tűntünk. Korse nemigen tolerálja a
kudarcokat.
Poison nem felelt, csak alig észrevehetően
bólintott.
A Pontiac nem mozdult. Hosszú percek teltek el, a
motor még mindig járt, és Poison kezdett igencsak a tűrőképessége határára
kerülni. Mi lesz már?... Mégsem volt olyan jó ötlet bevárni őket…
Észre sem vette, hogy türelmetlenségében egyre
szaporábban veszi a levegőt, Jet Star viszont igen.
- Nyugi. Csak még egy kicsit bírd ki – suttogta.
Hangjában nyoma sem volt rosszallásnak vagy bosszúságnak, legföljebb némi
együttérzésnek, és Poison abban a pillanatban átkozta is a sorsot, nameg
Defyingot, hogy Ghoult osztotta a nyakára Jet Star helyett. Mennyivel jobban
járt volna úgy…
Aztán végre kinyílt a Pontiac ajtaja, és két
drakuloid szállt ki belőle. Poison egész testében megfeszült a homokban, de
türtőztette magát. Jet Starnak igaza van, nem lőhetnek, amíg nincs idekinn
mind…
Újabb hosszú percek teltek el. A két egyenruhás
apróra átvizsgálta a kocsit, és ahogy azt kell, meg is találták a lábnyomaikat.
Ez volt az egész terv legveszélyesebb része – ha véletlenül azonnal követik is
a nyomokat, akkor hiába az álca, biztosan észreveszik őket… De Poison most
különös módon nem aggódott ezen. Így, hogy tudta, mi a terv, mi a feladat, nem
volt olyan riasztó a kockázat sem… És különben is. Két menekülő, két pár
lábnyom… A BL/I-nek semmi oka rá, hogy azt higgye, még mindig a közelben
vannak, márpedig egy gyalogos hajszához – mert a Pontiac bármikor elakadhatna a
homokban -, életbevágó a túlerő, így nem volt kérdéses, hogy a többieknek is ki
kell szállniuk. Ha pedig egyszerre indulnak el a nyomokon, akkor nekik nyert
ügyük van…
Így is lett.
Mint kiderült, a Pontiacban négy drakuloid ült, és
most mind a négy pisztollyal a kézben vágott neki a sivatagnak. Poison még
mindig nem mozdult, csak a szeme sarkából sandított Jet Starra. A férfi sötét
haja most sárgállott a homoktól, de így is elég hihetetlennek tűnt, hogy
senkinek sem tűnik fel a jelenléte. Persze, ennyi kő meg száraz kóró közt, a
földre hasalva, mozdulatlanul…
A négy alak gyorsan közeledett. Egyre inkább
biztosa vették, hogy az ellenség elszelelt, mert óvatlanul felhagytak a
libasorban való vonulással, hogy kényelmesebben haladhassanak. Jet Star csak
erre várt. Villámgyorsan emelte feljebb a pisztolyát, és lőtt. Csak remélni
merte, hogy Poison is ezt a pillanatot tartja a megfelelő pillanatnak, hiszen
profi, vagy mifene… És nem is kellett csalódnia.
Mindketten kétszer húzták meg a ravaszt, és négy
drakuloid zuhant a földre. Arra sem volt idejük, hogy felfogják, mi történt
velük.
Jet Star ösztönösen Poisonra nézett. Kobrának
igaza volt. Nem gyáva, tényleg érti a dolgát, és még lőni is tud. Könnyű vele
összhangba kerülni, szavak nélkül is tudja, érzi, mikor mit kell tennie. Lehet
rá számítani. Nem úgy, mint Ghoulra, akinek túl snassz lett volna így elintézni
ezt a négy rohadékot, és biztosan kitalált volna valami sokkal őrültebb tervet…
Poison megérezhette magán a pillantását, mert ránézett, és mintha némi
meglepetés csillant volna a szemében.
- Nem vagy semmi…
Jet Star rámosolygott. Poison hirtelen rádöbbent,
hogy a mai napig talán nem is látta még mosolyogni. Egyáltalán. Gyakorlatilag
nem is látta…
Hogy tud valaki úgy eltűnni azon a benzinkúton,
hogy soha, senki nem találkozik vele?...
- Te se vagy semmi - mondta Jet Star illedelmesen,
aztán felkászálódott a földről, és megpróbálta kirázni a hajából a homokot,
kevés sikerrel. Poison követte a példáját.
Visszamentek a kocsihoz, de előtte még Jet Star
szép sorban begyűjtötte a fegyvereket és gondosan, jó közelről fejbe lőtte a
négy drakuloidot, csak a biztonság kedvéért. Aztán nekiállt szétszerelni a
Cadillacet… Jobban mondva csak a csomagtartót akarta kinyitni, de ehhez végül
Poison segítsége is kellett, annyira össze volt törve. Kisvártatva aztán
előkerült egy gumicső, meg vagy négy üres kanna, és Jet Star nekilátott, hogy
lecsapolja a Pontiac üzemanyagtartályát.
- Miért nem inkább ezzel megyünk tovább? –
kérdezte Poison kissé értetlenül.
- Mert az veszélyes.
- Nincs, aki felrobbantsa – emlékeztette Poison,
és nagyon remélte, hogy Ghoul kivételesen nem vágta át, amikor erről a…
„biztonsági berendezésről” beszélt neki a Tónál. Jet Star kissé csodálkozva nézett
rá.
- Tudsz a bombákról?
A fiú bólintott.
- Ghoul mondta. Amúgy… tulajdonképpen milyen
bomba?
- Kis hatótávolságú rádióhullámokkal aktiválható,
és rohadt nagyot durran.
- Aha…
- Majd mutatok egyet, Defyingnak van.
- Tényleg? – lepődött meg Poison. Jet Star újra a
benzinnek szentelte a figyelmét, így csak vállat vont, de nem nézett rá.
- Defying minden szart összegyűjt. Szerencsére,
különben nem biztos, hogy itt lennék most.
- Aha… Szóval miért nem megyünk simán csak ezzel?
- Mondom, hogy veszélyes.
- Mondom, hogy nincs, aki felrobbantsa.
- De ha idő előtt észrevesznek a bányánál, akkor
lesz.
- Milyen bánya?
Jet Star jelentőségteljesen pillantott fel rá.
Poison összeráncolta a szemöldökét. Aztán megértette.
- Na ne…
Jet Star végzett az első kannával, és maga elé
rángatta a másodikat, de nem felelt. Poison kezdte elveszteni a türelmét.
- Na ne! Mi a francnak akarsz te oda visszamenni?
- Mondjuk úgy, én meg Kobrát nem hagyom ott.
Poison elképedten csak a fejét rázta.
Nem arról volt szó, hogy „semmit sem bízunk a
véletlenre”, meg „a nagy számok törvénye”, meg „csak semmi kockázat”?
- Hülyeség visszamenni – mondta. - Öngyilkosság.
- Ugyan már. Nem sokan maradhattak, négyet
leszedtünk.
- De ott van Korse.
Jet Star nem felelt.
- Vagy mégse akkora durranás az a Korse?
- Kobra számít rám, úgyhogy ha tetszik neked, ha
nem, megyünk.
- Számít rád…
- Még ők sem lennének képesek innen
hazagyalogolni, Poison.
Poisonnak ki tudja, miért, összeugrott a gyomra a
gondolatra, hogy milyen pokoli is volt a múltkor az a húszegynéhány mérföld a
Tótól a benzinkútig. Ez legalább négyszer annyi… Nem, tényleg nincs az az
ember, aki kibírná!
Nem szólt hát többet, csöndben nézte, ahogy Jet
Star halálos nyugalommal teletöltögeti a négy kannát, aztán a Cadillacbe önti,
majd újra telerakja, és végül az egészet visszapakolja a csomagtartóba. Közben
persze állandóan az utat leste, de a BL/I-nek híre hamva se volt. Szerencsére.
Vagy ez nem is szerencse?... Ha az is, nem tart soká. Ez Murphy-törvény.
Semmi kedve nem volt megint összeakaszkodni a jó
öreg Murphyvel. Épp elég volt mára Squealer…
Squealer.
Mikey.
Egy pillanat alatt kiverte a víz. Nem is csak
azért, mert újra elborította az a rettenetes hiányérzet, a féltés, a szeretet,
az aggodalom, az önvád furcsa keveréke, hanem mert erről eszébe jutott Warble.
Szerencsétlen ember… Neki legalább ott van a remény, ha mégoly halovány is,
hogy Mikey valami csoda folytán mégis életben van még, de Warblenek mi maradt?
Nyolcvan kiló rothadó hús, meg a vér… Temérdek vér… Megpróbálta elhessegetni
magától a képet, Squealer vértől maszatos arcát, az élettelen, tágra nyílt két
kék szemét, de csak azt érte el, hogy az az arc egyre inkább Mikey vonásait
tükrözte…
Arra eszmélt, hogy Jet Star elégedetten kijelenti,
hogy minden kész, úgyhogy akár indulhatnak is. Poison soha nagyobb buzgósággal
nem ugrott még be egy autóba se, mint most, remélve, hogy pillanatokon belül
belefutnak a BL/I-be, és végre lesz valami, ami lefoglalja a gondolatait, mert
gondolkozni… Na, azt most inkább ne! De nem volt szerencséje.
Senkivel sem találkoztak, leszámítva Kobrát és
Ghoult. Ott ültek egymás mellett az út szélén, halálos nyugalommal, vagy fél
mérföldre attól a helytől, ahol Kobra kiszállt. Úgy tűnt, egyiküknek sincs
komoly baja, különösen Ghoulnak, aki ugyan szemmel láthatólag nem nagyon akart
felállni a helyéről, de azt már egyenesen sértésnek vethette, amikor Kobra
megpróbálta felsegíteni, mert dühödten rávágott a kezére. Poison elvigyorodott,
de aztán eszébe jutott, hogy Ghoul tulajdonképpen sebesült… Hála Wonaguthnak.
Vagyis alighanem a kibírhatatlanabbnál is
kibírhatatlanabb lesz…
Kobra szinte vidáman csusszant a háta mögé az
ülésre, és melegen ránevetett Jet Starra.
- Kösz, hogy visszajöttetek.
- Útba esett – felelte a férfi gondosan
visszatartva a mosolyát. - Jól vagytok?
- Ja, csak…
- Jól! – vágott közbe Ghoul dühösen. Kobra laposan
oldalt pillantott rá, de végül másfelé terelte a beszélgetést.
- Az Egér?
- Túl sokat cincogott.
Poison kuncogott, de Jet Star még mindig szörnyen
fegyelmezettnek tűnt. Mintha Kobra közelében a mosoly is tilos lenne. Vagy
ennek is Ghoul az oka?... Aztán úgy döntött, egyszerűbb, ha ezt is a fiúra
keni, ez már nem oszt, nem szoroz… És igaza is lehetett, mert Ghoul tényleg
elég mogorvának tűnt. Nem szólt egy szót sem, és kivételesen még a rádióból szóló
dalokat sem ordította végig, csak az üvegnek döntve a fejét kibámult az
ablakon. Pedig igazán nem volt sok látnivaló, csak az unalomig egyforma kő és
homok… Sehol egy fa, egy villanyoszlop, vagy bármi, ami egy pillanatra
megtörhette volna a táj egyhangúságát, így még a sebesség sem érződött igazán,
pedig Jet Star igencsak sietett. Úgy tűnt, mintha épp csak vánszorognának itt,
a semmi közepén, mint haldokló a délibáb felé…
Hol lehet Mikey?
Poisont újult erővel lepte meg a félelem. Egész
súlyával ránehezedett, mintha még mindig újdonság volna, mintha Mikey épp csak
tegnap tűnt volna el, mintha nem telt volna el azóta annyi év, mintha… Mintha
még mindig élne…
Mi van, ha tényleg meghalt? Mihez kezd ő akkor?
Kezd valamihez? Kezdhet egyáltalán, ha vége ennek az egésznek?
Vége lesz valaha?...
Ott, a sivatag kellős közepén, összezárva egy
maroknyi vadidegen indiánnal, akik jóformán tényleg sátrakban élnek, és akiket
a Fehérek ott irtanak, ahol élnek, a legkisebb esélyt sem látta erre. Nem. Nem
lesz vége. Soha. Vagy ha igen – ő azt már nem éri meg…
Nem szabad ilyeneken gondolkoznia. Azon kell
gondolkodnia, hogy hogy találja meg Mikeyt!
Poison most, hogy megnyugodott egy kissé, egyetlen
következtetést vont le a nap eseményeiből. Azt, hogy nem akar Warble lenni. Egyáltalán
nem! Hirtelen nem is értette magát, hogy miért is nem annak szentelte az
életét, hogy az öccsét megtalálja? Persze, Albata, az ellenállás, a BL/I…
Persze. Egy nagyobb célért élni és halni, ez igazán szép dolog, de most mégis
egyetlen dolog lebegett a szeme előtt – nem lesz Warble. Nem fogja hagyni, hogy
Mikeynak baja essen! Ha még él… akkor megtalálja. Ha nem, akkor is, de ha él…
Nem, nincs az az isten, aki mégegyszer szétválasztja őket, az biztos! Mindent
helyrehoz, most, amíg még nem késő!
Ez a gondolat kellőképpen feltüzelte hozzá, hogy
szűknek érezze a Cadillacet. Fészkelődni kezdett a helyét, ennek következtében
a könyöke nagyot koppant az ajtón, ami végre visszazökkentette a valóságba.
Beletelt egy pillanatba, mire felfogta, hol van, és nem mondhatni, hogy
éppenséggel kellemes felismerés volt… Egy percig még elmélyülten bámult ki az
ablakon, de már nem látta olyan sivárnak és élettelennek a sivatagot. Nem, ez
volt a trambulin a jövőjéhez. A porból támadni fel…
Aztán észrevette, hogy Jet Star gyanúsan sokat
nézegeti a visszapillantót.
- Mi van? – kérdezte.
- Semmi.
Poison bosszúsan újra elfordult. Miért van az,
hogy itt a legtöbb kérdésre mindig „semmi” a válasz? Mi történt? Semmi. Mi a
baj? Semmi. Mi a vacsora? Semmi… Csöndben teltek a percek, csak a rádió szólt,
de Defyingnak bizonyára dolga akadt, mert egyszer sem szólt bele a mikrofonba,
még annyira sem, hogy bemondja a következő szám címét.
Talán alszik, gondolta Poison. Hiszen amióta ő az
eszét tudja, Defying szinte mindig ébren volt… Márpedig ez lehetetlen, nem
igaz?... Arra eszmélt, hogy Jet Star lekapcsolja a rádiót. Csodálkozva nézett
rá, elvégre is ha valamit, akkor azt már megtanulta, hogy egy Killjoy sohasem
tesz ilyet. De Jet Star most is csak a visszapillantót nézte.
- Kobra.
Kobra felrezzent a neve hallatán, és értetlenül
nézett Jet Starra, mire a férfi Ghoul felé bökött a fejével. A másik kettő
követte a tekintetét.
Ghoul ugyanúgy ült az ülésen, félig lecsúszva,
fejét az üvegnek vetve, ahogyan eddig is. Csukva volt a szeme. Kobra nem szólt
semmit, csak megrázta kissé a vállát, de a fiú nem mozdult. Poison
elvigyorodott. Sose látta még Ghoult aludni, illetve csak egyszer, de az más
volt… Valamiért úgy érezte, most, hogy ezt az élményt bepótolhatta, neki is
lesz végre mivel piszkálnia őt… Kobra arcára kiült valami furcsa, dühös
aggodalom, ahogy közelebb csúszott egy kissé a barátjához, és a karjánál fogva
maga felé húzta a fiút. Ghoul fájdalmasan felnyögött a mozdulattól, de nem
nyitotta ki a szemét – hagyta, hogy Kobra fél kézzel átkarolja, és a vállára
vonja a fejét.
Poison arcáról lassan leolvadt a mosoly. Ez
túlságosan is szokatlan, szinte már bensőséges mozdulat volt – mindkettejük
részéről. Óvatosan Jet Starra sandított. Az még mindig a hátsó ülést bámulta
szótlanul, és furcsán gondterhelt volt az arca.
És túl nagy volt a csend.
Poison hirtelen elviselhetetlennek érezte ezt,
nyomasztónak, őrjítőnek, félelmetesnek, gyanúsnak, mintha valami szörnyű dolog
készülne. Időbe telt rájönnie, hogy mindez csak Ghoul miatt van. A fiú állandó
locsogása, nameg az, hogy sportot űzött belőle, hogy őt bosszantsa, mindeddig
túlságosan is lefoglalta, elnyomta a többiek törődött némaságát, és most…
Poison nem volt hajlandó elismerni maga előtt,
hogy ennél a csendnél még az is jobb volt.
Hogy is lehetne jobb Ghoul bárminél is?!
Egész hátrafordult az ülésen. Kobra már megint az
ablakon át meredt a semmibe, és már egy cseppet sem tűnt vidámnak vagy
gondtalannak, sokkal inkább reményvesztettnek. Poison hirtelen kíváncsi lett,
hány éves lehet? Biztosan nincs még harminc, de mégis, volt benne valami
különös fáradtság, valami kényszeredett nyugalom és megfoghatatlan keserűség,
amit eddig csak az élettől meghasonlott öregembereken tapasztalt.
Elnézte még egy pillanatig a mozdulatlanul ücsörgő
fiút, de Ghoul jobban lefoglalta.
Nagyon mélyen aludhatott, mert egy rezzenéssel sem
tiltakozott, ahogy Kobra ujjai öntudatlanul, újra és újra végigsimítottak az
arcán. Kicsinek tűnt és ártalmatlannak, és Poison most először vette észre
igazán, milyen irtózatosan fiatal… Húsz év. És ha tényleg négy éve van itt…
Mégis, most, hogy Ghoul arcán nem ragyogott az a kárörvendő, pimasz vigyor, a
szemében nem csillogott az a kaján rosszindulat, Poison hirtelen nem is tudta
elhinni, hogy tényleg annyira romlott lenne. Létezik, hogy valakin nem látszik
meg négy ilyen pokoli év?... Megint Jet Star hangjára eszmélt.
- Kobra.
- Hm?
- Nincs jól. - Kobra ösztönösen lepillantott a
tehetetlenül neki dőlő fiúra.
- Tudom – mondta, és újra kibámult az ablakon,
csak hogy ne kelljen Jet Starra néznie. Egy percig csend volt, csak a motor
berregése hallatszott.
- Vissza kéne vinni Defyingnak.
- Nem akarná.
- De baja lehet.
Kobra nem felelt.
- Vissza kéne vinni – ismételte Jet Star
csöndesen.
- Nem.
Poison nem bírta tovább.
- Miért, nem hozzá megyünk?
- De – felelte Kobra nyugodtan. – Csak neki se
kell mindenről tudnia.
Poison valamiért úgy érezte, nem alkalmas az
időpont, hogy ezt bővebben is kifejtesse magának. Előre fordult az ülésen, és
hallgatott.
Alighanem kezdte megszokni a kínos csendet, mert
az elkövetkezendő két órában egyáltalán nem zavarta, hogy senki sem szól egy
szót sem. Igaz, fáradt is lehetett, mert mielőtt még újra, igazán
belegabalyodhatott volna a Mikey körül tekergő gondolataiba, elaludt, és mikor
legközelebb kinyitotta a szemét, már sötét volt. Egészen sötét,
mert a fényszórók, pontosabban a maradványaik nem égtek, ami nem kevéssé
nyugtalanította Poisont. Önkéntelenül is maga mellé pillantott. Még mindig Jet
Star vezetett, de túl sötét volt hozzá, hogy Poison láthassa az arcát, mert a
belső világítás sem volt felkapcsolva. Kibámult hát az ablakon, bár semmit sem
láthatott. A fekete eget csak a fátyolfelhőkön átsejlő csillagok különböztették
meg a földtől.
Mérhetetlenül fáradtnak érezte magát még mindig.
Minden tagja elgémberedett, és mintha ólomból lett volna… Talán ezért esett
most olyan jól ez a sötétség. Már az sem zavarta, hogy olyan furcsán hördül a
motort, hogy még mindig fullasztó a meleg, hogy olyan sűrű az a sötétség
odakint… Nem hiányoztak neki a város fényei. Sokkal megnyugtatóbb volt így,
mintha attól, hogy ő nem lát, őt sem láthatná meg senki…
Biztonságos.
Érezte maga alatt a Cadillac finom remegését,
ahogy a kerekek alig észrevehetően meg-megcsúsznak az útra hordott homokon,
hallotta a háta mögül Kobra motozását, Jet Star ujjának kimért dobogását a
kormányon, és lassan megszállta valami különös nyugalom. Valahogy olyan
megnyugtató volt most minden, olyan… ismerős… Kobra halk hangjára eszmélt.
- Nagyon lázas, Jet.
Jet Star gondterhelten bólintott, de le nem vette
volna a szemét az útról.
- Mindjárt ott vagyunk.
Kobra nem felelt. Poison szinte kíváncsian fordult
hátra, és azonnal megértette, honnan ez a különös feszültség a másik kettő
hangjában. Ghoul félig már Kobra ölében feküdt, és ahogy Jet Star felkapcsolta
az olvasólámpát, Poison látta, hogy még mindig csukva a szeme. Elszorult a
torka. Nem pontosan értette, hogy miért, de egy cseppet sem volt jó érzés így
látnia a fiút, ilyen… kiszolgáltatottnak. Nem volt ez most elégtétel számára,
nem fogta el az elégedettség vagy a káröröm érzése. Sőt. Valahogy furcsán
természetellenesnek tűnt az egész. Ghoullal ez nem történhet meg!
- Öt percet még bírjatok ki – mondta Jet Star, de
Kobra csak reménytelenül a fejét rázta.
- Ne nekem mondd…
- Mi baja Ghoulnak? – kérdezte Poison.
- Kimerült – felelte Jet Star. Poison értetlenül
nézett rá.
- He?
- Napok óta nem aludt. Amúgy is szokása az utolsó
utáni pillanatig játszani az eszét, amíg össze nem esik a fáradtságtól, most
meg ráadásul a fene tudja, mit csináltak vele, míg…
- De lázas, Jet – szólt közbe Kobra halkan. – Ez
most nem olyan.
Jet Star elhallgatott. Poison is, míg emésztette a
dolgokat, de aztán eszébe jutott valami. Hátrafordult az ülésen.
- Nézd meg a lábát.
Kobra rámeredt.
- Mi?...
- A lábát. A sebét.
Egy pillanatra meghökkent csend támadt a kocsiban,
aztán Kobra engedelmeskedett. Nem kellett teljesen felhúznia a nadrágot Ghoul
lábán, máris tudta, hogy baj van. Felszisszent.
- Basszus…
- Elfertőződött?
- El.
- Defying? – nézett fel Jet Star, de Kobra hevesen
megrázta a fejét.
- Nem, azonnal morfiummal tömné.
Poison hallotta, hogy Jet Star mély levegőt vesz.
- Kobra, vissza kell vinni De…
- Azt mondtam nem!
- Inkább kockáztatod, hogy belehal a
vérfertőzésbe? – vágta rá Jet Star élesen. Kobra nem felelt, Poison pedig
kezdte igencsak kínosan érezni magát, amiért a felét se érti az egésznek.
- Mi baj a morfiummal? – kérdezte végül csöndesen,
szinte bocsánatkérően. Jet Star vállat vont.
- Azzal semmi. Csak Kobra retteg, nehogy Ghoul
megint rászokjon.
- Nem te nézted végig, mit össze szenvedett
miatta! – csattant fel Kobra dühösen, de Poison már meg se hallotta. Elképedten
bámult Jet Starra.
- Mi?... Ghoul… drogfüggő volt?
A férfi megint vállat vont, de a világ minden
kincséért sem vette volna le a szemét az útról.
- Most is az, mert esze ágában nem volt leszokni
soha, csak itt egyszerűen nem jut hozzá.
- Azért a cigijét nem ajánlom… - jegyezte meg
Kobra egy árnyalatnyi vidámsággal a hangjában. Poison pislogott néhányat, de
aztán megértette.
Aha! Ez sokmindent megmagyaráz... Például, hogy
Ghoul miért viselkedik mindig úgy, mint aki be van szívva… Mert történetesen
tényleg mindig be van szívva…
- De… Ahhoz is hozzászokik a szervezet, nem?
Mármint a fűhöz…
- Szerinted miért szív minden nap egyre többet? –
sandított rá Kobra. Poisonnak nem volt hirtelen több kérdése. Kobrának is csak
egy.
Mi a fenének kell Ghoulnak állandóan eljátszani,
hogy kutya baja, amikor nagyon is van baja?!
Úgy talált rá Ghoulra, ahogy Korse hagyta, a
földön fekve, csukott szemmel, mintha meghalt volna. Egy pillanatra a szíve is
megállt, hogy talán tényleg meghalt, de aztán megnyugodva látta, hogy lélegzik.
Sőt, amikor közelebb ért, és elállta előle a napot, Ghoul még el is fintorodott
egy pillanatra. Ennek ellenére világosan látszott, hogy valami nem stimmel
vele, mert az Úristennek sem akarta kinyitni a szemét, nem hogy felállni. De
amikor végül kedvetlenül mégis megtette, és nekivágtak a rövid kis útnak az
autópálya felé, nem sántított jobban, mint szokott. Legalább is Kobrának nem tűnt
fel…
Ghoul tényleg sántított néha egy hangyányit ha
fáradt volt, mert saját bevallása szerint annakidején, még gyerekkorában
egyszer eltört a lába, és mint azt mindenki tudja, az ilyesmi sosem tűnik el
nyomtalanul. Persze soha, senkinek sem tűnt fel a dolog, ha nem hívták fel rá
külön a figyelmét,és erre Ghoul igencsak büszke volt. Ennek ellenére Kobra nem
pontosan értette, hogy lehetséges az, hogy ő most sem vette észre…?
Biztosan vele sincs minden rendben. Lám, a
Cadillacet is összetörte… De a fenébe is! Többször is azt hitte ma, Poison
meghalt, aztán ugye ott van Squealer, aki tényleg meghalt, Warble, aki ki
tudja, milyen baromságra készül most is, ésatöbbi… Nem, ha eszébe jutott is
bármi Ghoullal kapcsolatban, az legföljebb annyi volt, hogy mit intézhetett már
megint Korséval, hogy az csak így elengedte őket?
Sokba fog még egyszer kerülni nekik ez a fene nagy
barátság…
Felpillantott az előtte ülő Poisonra. Legalább ő
rendben van… Jó, csöndesebb, mi több, jóval visszafogottabb, mint lenni
szokott, az kétségtelen, és ez nagyon is nyugtalanította Kobrát, de igyekezett
meggyőzni magát, hogy mindennek csak az az oka, hogy Poison lassan kezd
rájönni, mi merre hány óra itt a Zónákban. Ez némiképp vigasztaló gondolat volt
egy ilyen nap után. Pedig, Squealer ide vagy oda, rosszabbul is járhattak
volna. Sokkal rosszabbul…
- Poison.
Poison megrezzent az ülésen. Szemmel láthatólag
nagyon máshol jártak a gondolatai, de rögtön hátrafordult.
- Tessék.
Kobra elmosolyodott magában. No lám! Már nem azt
kérdezi, „mi van”, hanem hogy „tessék”…
- Tulajdonképpen mi történt ma a motelnél?
Poison arcán átfutott valami szörnyen utálkozó
fintor.
- Semmi gond nem lett volna, ha Ghoul egyszer az
életben nyugton marad a seggén végre... – felelte bosszúsan, de Kobra olyan
kíváncsi arccal nézett rá, hogy már épp részletes beszámolóba kezdett volna, ha
Jet Star nem szól közbe.
- Ne most. Megjöttünk.
Poison döbbenten fordult előre.
Jet Star lassított, aztán megállt egy meglehetősen
rosszul megvilágított, szögletes, otromba épület előtt, és Poison meglepetten
tudatosította magában, hogy DeeDeenél vannak. Kérdőn nézett a mellette ülő
férfire, de az nem vette észre, csak gondosan magánál tartva a kulcsot
kiszállt, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Poison aznap sokadszorra
fordult hátra Kobrához.
- Nem Defyinghoz akartatok menni?
- De, de kell egy kocsi. Mármint, működőképes…
- Ja…
Tényleg. Nem arról volt szó, hogy folyik a
tank?... Aztán eszébe jutott az a négy hordónyi benzin a csomagtartóban.
Igencsak mélyen aludhatott, ha észre se vette, mikor tankolt fel belőlük Jet
Star… Gondolt egyet és ő is kiszállt, aztán nagyot nyújtózkodott a hunyorgó
csillagok alatt. Tiszta volt a levegő, langyos és selymes, mint odahaza,
nyáron… Mikey.
Hevesen megrázta a fejét, de menten bele is
sajdult a nyaka. Csinált pár fej és derékkörzést, még ugrált is egy kicsit,
csak hogy visszatérjen az élet a tagjaiba, és közben azt latolgatta, vajon
mennyivel kényelmetlenebbül lesznek elszállásolva az éjjel DeeDeenél, mint a
benzinkúton? Már, ha azt tekinthetjük kényelemnek… Aztán arra jutott, hogy
sokkal. Itt talán ágy se jut mindegyiküknek…
Jet Star már rég eltűnt valahol a szerelőcsarnok
mélyén, és Poison hallotta, ahogy sokadszorra is DeeDee nevét kiáltja.
Elvigyorodott. Szegény ördög, azt aztán keresheti! Holtbiztos, hogy megint
részegen fetreng valamelyik sarokban… Szinte vidáman fordult vissza a kocsihoz.
Kobra nem úgy tűnt, mint aki kiszállni készül. Poison egész bekönyökölt hozzá a
lehúzott ablakon, és tekintete azonnal az egyenletesen szuszogó Ghoulra tévedt.
Önkéntelenül is elvigyorodott.
- Na mivan, ennyire bealudt?
Kobra lassan, nagyon lassan emelte fel a fejét.
Valami furcsa, idegen üresség fénylett az arcán, de ezt Poison nem láthatta
tisztán a sötétben.
- Nem – mondta halkan. - Eszméletlen.
Korse nem tudta, hogy Fun Ghoul végül
megmenekült-e vagy sem. Az igazat megvallva nem is különösebben izgatta magát
miatta. A célját elérte. Látta Ghoul arcán a pillanatnyi bizonytalanságot és
zavart – ér neked ennyi Kobra Kid? Korse persze tudta a választ.
Természetesen a „nem” volt az.
És tudta, hogy Ghoul is tudja.
A kérdés csak az, mennyi időbe telik nyíltan
elismernie ezt? Azaz, mennyi időbe telik, mire ez tettekben is megnyilvánul?
Csakis ez volt a kérdés…
Persze, Ghoul nem ostoba. Nem fogja senki orrára
kötni a dolgot, a Killjoyok aligha lelkesednének érte, ha újra előbújna a
szörnyeteg-énje. Nem, sokkal okosabb, ha egyelőre titokban marad, de a kritikus
pillanatban… Amikor Poison majd meghal, amikor Kobra meghal, akkor Ghoulnak nem
szabad megrendülnie.
A mai nap figyelmeztetés volt. Az a rúgás, a
fájdalom, a fenyegetés, a határidő, mind-mind csak figyelmeztetés. Ghoul talán
még nem érti ezt, de majd fogja. A megfelelő pillanatban fogja…
Furcsa, mi minden múlik az időzítésen, nem igaz?
Vegyük például Kobráék szökésének esetét. Öt perc
valóban nem hosszú idő, főleg nem akkor, ha az embernek mérlegelnie és döntenie
kell, amikor attól kell tartania, vajon csapdába csalja-e a hirtelen támadt
csend, amikor le kell másznia egy kisebbfajta hegyről a bátyja, és a legjobb
barátja életének felelősségével a nyakán, sorsára hagyni egy másik legjobb
barátot… Korse már majdnem elmosolyodott.
Ugyan. Sorsára hagyni? Ghoult? Kobra? Képtelenség!
Nem, Ghoul ügye egy cseppet sem nyugtalanította. Ha ő maga nem is, a barátai
biztosan tesznek róla, hogy épségben hazajusson.
Korse tudta, hogy ha valaki, akkor Kobra veszi át
a vezér szerepét Ghoultól, ha már eddig nem tette meg, így nem is aggódott a
dolgok alakulása miatt. Kobra legalább olyan agyafúrt tudott lenni, mint Ghoul…
Warble miatt viszont aggódott.
Most már tudta, hogy Warble nem a Cadillacben ült,
a Jaguár viszont kicsúszott a kezei közül. Akárhol lehet… Persze, vannak
valószínű és kevésbé valószínű helyek is, de a valószínű helyekre erősítés
nélkül nem küldhet csapatokat, a kevésbé valószínűekre pedig ostobaság volna
pazarolni a benzint… Ráadásul igencsak bonyolult lenne komolyabb vérontás
nélkül végezni Warble-el. Ha Defying megtudja, mi történt, biztosan nagyon
ügyelni fog rá, hogy Warble soha ne legyen egyedül. Márpedig ha nem
tartóztatják fel még ma, akkor Warble eljut Defyinghoz…
Korse az egyetlen dolgot tette hát, amit tehetett
– várt és bizakodott. Bízott benne, hogy Warble-ben elég nagy lesz a bosszúvágy
hozzá, hogy lerázza magáról Defyingot, és visszamenjen a Verembe. Ott majd
lecsaphat rá. De nem ma. Nem ma éjjel…
Hazaindult.
Mark vezetett, mint mindig. Korse kedvelte Markot,
mert engedelmes volt, sohasem tett fel felesleges kérdéseket, ugyanakkor
megvolt a magához való esze. Büszke volt, okos és tapasztalt, és ami még
fontosabb – sírig hűséges a BL/I-hez. Mark Walsh ugyanis olyan ember volt, aki
valóban hitt benne, hogy a BL/I az egyetlen, szent és megkérdőjelezhetetlen erő
és igazság, a jövő kulcsa, minden probléma megoldása - és nem utolsó sorban az
ő előrelépésének záloga. Korsénak nem volt tehát oka nem bízni benne, különösen
úgy, hogy Mark kényesen ügyelt rá, hogy betartsa a szabályokat – vagyis, ha
véletlenül ártani akart volna neki, Korsénak, akkor legföljebb ír néhány
kedvezőtlen jelentést róla a felettesének, ami jelen esetben Li Wangot jelenti.
Az pedig nagyjából annyit ér, mintha meg sem írta volna őket. Valószínűleg el
sem olvassa őket senki… Korsénak tényleg nem volt hát oka nem megbízni benne.
Martin Chasey nem ez a kategória volt.
Korse többször is találkozott már vele a
lancasteri Központban, és a maga részéről nem különösebben szívlelhette a
férfit – hűvös volt és elszánt. Korse pedig nem szerette, ha nem tud hatni az
emberekre. Most sem repesett hát az örömtől, amikor a motelhez érve épphogy
átlépte a küszöböt, Larry máris azzal tör rá, hogy Martin Chasey jelentkezett
be a rádión…
Nem, Korsénak határozottan semmi kedve nem volt
most Martin Chaseyhez! Sokkal inkább Wonaguthoz, aki hidegvérrel kivégzett egy
Killjoyt, anélkül, hogy felmérte volna a következményeket. Korse most igencsak
hosszasan el tudott volna csevegni vele a fegyverhasználat sajátos
szabályairól… Így viszont kénytelen volt letenni róla.
Martin Chasey néhány centivel még nála is magasabb
volt, így óhatatlanul is lehajtotta kissé a fejét, ahogy a szobába lépett,
nehogy beüsse az ajtókeretbe.
- Szép jó estét.
Korse épp csak egy biccentéssel viszonozta a
köszönést, de azért a felé nyújtott kezet elfogadta. Közben egy pillanatra le
nem vette volna a szemét Martinról.
Harmincöt év körüli, sötét, hullámos hajú férfi
volt, kissé szögletes állal és éles, kék szemekkel. Széles vállán úgy állt a
halványszürke szmoking, mintha egyenesen ráöntötték volna, vékony szája
szegletén apró, mindig gúnyos mosoly villant, ami azt a hatást keltette az
emberben, mintha Martin kártya nélkül is mindig csalna a pókerben. Egy
valamivel fiatalabb nő követte, sötét szeme és hosszú, egyenes, barna haja
volt, az a fajta, amiről az ember nem tudja eldönteni, az a néhány
árnyalatnyival világosabb tincs benne a gondos fodrászmunka, vagy éppen a
természet műve-e? Korse szemöldöke összerándult. Túl jól ismerte ezt az arcot.
Tekintete jelentőségteljesen a vendégeket kísérő, és most távozni készülő
Markra tévedt, aki erre engedelmesen bólintott, azzal belépett a szobába,
gondosan behúzva maga mögött az ajtót. Most nem volt rajta maszk, így tisztán
látszott, milyen mérhetetlen gyanakvással az arcán méregeti magának a nőt.
- Nos… - kezdte Martin, és szórakozottan
körbepillantott a kopott berendezésen.
- Hazudnék, ha azt mondanám, valamiféle
iroda-utánzatra számítottam, de reménykedtem benne, hogy nem itt fogad minket.
– Hirtelen Korséra nézett. – Igazán nem akartunk betörni az… otthonába.
- Nem tesz semmit – felelte Korse szárazon. –
Miben segíthetek?
- A Los Angelesi Központi Ügyészség információi
szerint önnek tudomása van egy fokozottan veszélyesnek nyilvánított személy
hollétéről.
- Valóban? - kérdezte Korse szinte vidáman, és
halványan elmosolyodott, de nem nézett Martinra. Helyette egyre csak a nőt
bámulta, de az állta a tekintetét. Martin kissé megköszörülte a torkát, mire
Korse végre rásandított.
- Igen. Miss Brooks bizonyára pontosabban el tudja
majd mondani önnek a részleteket…
Korse megint a nőre pillantott. Nem úgy tűnt, mint
aki nagyon csevegni szeretne.
- Bizonyára…
- Mr. Korse, ha nem tévedek, ön a…
- Miss Brooks, vagy ön az, aki megbízást teljesít?
Chasey meghökkent egy pillanatra, aztán elsötétült
az arca.
- A jelenlétem nem sérti a kapott para…
- Walsh – vágott közbe Korse hirtelen. Mark
azonnal kihúzta magát egy kissé, de nyugodtan nézett vissza rá. Alighanem ő
volt az egyetlen az egész bázison, aki nem félt Korsétől. Wonaguthot
leszámítva…
- Uram?
- Kísérje ki Mr. Chaseyt.
- Igen uram.
Mark fagyos pillantást vetett Korséra, de nem
tiltakozott.
- Örültem – mondta. Korse biccentett, és szemmel
követte, ahogy Mark is kilép a folyosóra Martin nyomában.
- Walsh!
A férfi megtorpant, és visszafordult az ajtóban.
- Éjfélre postakészen kérem a jelentést.
- Értettem.
- Leléphetsz.
Mark nagyon lassan mozdult meg, és még mindig
értetlen gyanakvással az arcán méregette magának a nőt.
- Lelépni! – dörrent rá Korse, mire a férfi végre
engedelmeskedett, és kilépve a szobából behúzta maga mögött az ajtót. A nő
utálkozva nézett utána.
- Tényleg mindent kétszer kell elmondani nekik…
- Neked csak egyszer mondom el. Semmi keresni valód
itt, Lorainne.
Lorainne lassan ránézett.
- Party Poisonért jöttem.
Korse tettetett meglepetéssel az arcán nézett
vissza rá.
- Valóban?
- Engedélyem van rá, hogy magammal vigyem.
- Az lehetetlen.
- Márpedig van! Az…
- Lehetetlen – ismételte Korse nyugodtan. - Party
Poison nem az én felügyeletem alatt áll, így nem áll módomban semmilyen
formában sem garantálni az átadását – mondta, aztán gúnyosan hozzátette. -
Keresd meg te.
Lorainne összehúzta a szemöldökét.
- Hol van?
- Utolsó információim szerint Dr. Death Defying,
közismertebb nevén a Doki felügyelete alatt áll. De ezt bizonyára ön is
tapasztalta a minap…
Lorainne elhúzta a száját, és úgy tűnt,
elgondolkozik egy pillanatra.
- És hol van Defying?
- Ez bizalmas információ.
- Engedélyem va…
- Az engedélyében szerepel a teljeskörű
együttműködésre való kötelezettség a BL/I minden, a Zónákban szolgálatot
teljesítő tagjára vonatkozólag? – kérdezte Korse derűsen. Lorainne bosszúsan
összeszorította a száját, de nem felelt.
- Mint mondottam, Miss Brooks,
ez bizalmas információnak minősül. Igazán sajnálom – somolygott Korse. Csak a
szeme volt ugyanolyan hűvös, szinte megvető. Lorainne nem is tudta nem
észrevenni ezt.
- Nem úsztad meg ennyivel, Korse! – sziszegte
mérgesen.
- Valóban?
- Jogom van sértetlenül elvinni Poisont!
Korse színpadiasan széttárta a karját.
- És ki akadályoz meg benne, aranyom?
Lorainne az ajkába harapott dühében, de végül
türtőztette magát.
- Nem is ajánlom, hogy akadályozni merészelj.
Korse lassan leengedte a kezét.
- Hogy intézted el? – kérdezte hidegen, de
némiképp kíváncsian is. Lorainne arcán gúnyos mosoly villant.
- Tán nem tetszik?
- Pénz? Szex? Gyilkosság?
- Le se tagadhatod, hogy BL/I-s vagy…
- Mindhárom?
Lorainne megnyalta a száját.
- Ne húzd az időm – felelte megvetően.
Korse hosszan nézett rá. Aztán lesütött szemmel
bólintott.
- Bocsásson meg Miss Brooks. Kissé elragadtattam
magam.
Szavaiból csak úgy áradt a maró gúny, de Lorainne
nem vette magára.
- Akkor?
- Akkor? – ismételte Korse vidáman.
- Hol van Poison?
- Ha Poisont akarod, keresd meg te – felelte
Korse, azzal az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. – Erre, Miss… Brooks.
Szótlanul mentek végig a folyosón, el a főbejárat
előtt, a motel másik végébe. Út közben összeakadtak Wonaguth-tal, aki éppen a
még mindig igencsak bosszús képet vágó Martinnak ecsetelte a nap eseményeit, és
csak harmadik felszólításra volt hajlandó búcsút mondani végre újdonsült
barátjának – Martin legnagyobb megkönnyebbülésére.
- Mindent megtárgyaltak? – kérdezte az ügyész, amikor
végre hallótávolságon kívül tudta Wonaguthot. Korse bólintott, miközben
kinyitotta a folyosóról nyíló egyik szoba ajtaját, és belépett.
Ugyanolyan szoba volt, mint az összes többi.
Szekrény, komód, ágy, fürdő - épp csak senki sem lakott benne. Korse határozott
léptekkel a szekrényhez lépett, és kinyitotta. A polcok helyén egy széf lapult,
egyetlen nyílással az oldalán. Korse némán leemelte a nyakából a
beléptetőkátyáját, ami még Li Wangtól kapott a Központban, mielőtt visszatért
volna a sivatagba, és ami nagyjából annyira volt egyszerű beléptetőkártya, mint
amennyire a macska tud ugatni… Ez tartalmazott minden titkos és nyilvános
információt róla, a nevétől az ujjlenyomatán át az összes hozzáférését a
Zónákban és Lancasterben használatos minden BL/I-s felszereléshez. Ujjlenyomat
alapján aktiválódott, ami még a BL/I-s kártyák esetében is ritkaságszámba ment,
így még a Zónákban is viszonylag biztonságosnak volt mondható.
Korse bedugta a kártyát a nyílásba, mire a széf
ajtaja kinyílt. Kilenc fémpolc sorakozott benne egymás alatt, rajtuk a
legkülönfélébb méretű, formájú dobozkák és lehetetlen szerkezetek. Korse némi
kutakodás után kiemelt egy aprócska kis fémhengert, és egy másik eszközt, ami
leginkább egy szögbelövőhöz hasonlított. Aztán gondosan visszazárta a széfet,
és Lorainne felé fordult.
- Megengedi? – kérdezte mézesmázosan. A lány
elképedten meredt rá.
- Mit?
- Az általános rendelkezések értelmében
kötelességem biztosítani a felügyeletét, amíg a Zónák területén tartózkodik. Ez
a… látogatói mikrochip…
- kissé felemelte a dobozt – …arra szolgál, hogy…
- Mikrochip? – Lorainne vadul felnevetett. -
Teljesen hülyének nézel, Korse?!
A másik kettő igencsak szúrósan nézett rá.
- Nincs értelme ellenkeznie, Miss Brooks – mondta
Korse. - Amennyiben a chip beültetését megtagadja, automatikusan a Zónák
törvényei szerint kell eljárnom, azaz haladéktalanul likvidálnom kell önt.
Lorainne ajka megremegett a visszafojtott
haragtól.
- Erről nem volt szó! – csattant fel dühösen, és
szikrázó szemekkel pördült meg a tengelye körül, úgy nézett a mögötte álló
Martinra. A férfi azonban csak megmondta a vállát.
- Hozzá kell tennem, Miss Brooks… - folytatta
Korse leplezetlen élvezettel –, hogy a mikrochip csak negyvennyolc órán át
üzemel.
Lorainne mint a villám fordult meg újra.
- Mi?!
- Amennyiben ez idő alatt visszatér a bázisra, a
chipet a hatástalanítását követően természetesen azonnali hatállyal
eltávolítjuk a szervezetéből.
- Hatástalanítani?!
- Természetesen. A chip nem csak a pontos
tartózkodási helyéről ad információkat, hanem szükség esetén biztosítja a gyors
és… hatékony cselekvés lehetőségét.
- Bomba. – Lorainne szinte köpte a szót.
- Ne használjunk ilyen durva szavakat… -
somolygott Korse, és a szoba közepén álló asztalkára tette a mikrochip dobozát.
– Amennyiben engedély nélkül óhajtja elhagynia a Zónákat, egyértelmű jelét
mutatja, hogy a BL/I valamely alkalmazottja ellen erőszakkal lép fel, vagy nem
tartja be a negyvennyolc órás időkorlátot, jogomban áll a chip megsemmisítése
mellett dönteni. De természetesen ez
csak a végső eset. Biztos vagyok benne, hogy semmi probléma nem lesz!
Lorainne gyanakodva mérte végig, aztán megint
Martinra sandított.
- Hogyne. És még ki is veszik…
- Mr. Korse és én is elég nagy bajba kerülhetünk,
ha kiderül, hogy kegyed felrobbant valahol a sivatagban.
- Úgy van – bólintott Korse. – Amennyiben tehát
továbbra is Party Poison megtalálása a célja, sziveskedjék beleegyezését adni
ebbe a kis… beavatkozásba.
Lorainne újra végigmérte a két férfit. Egy cseppet
sem tetszett neki a dolog, de egyvalami igaz volt. Mindketten sokat
veszíthetnek. Martin Chasey befolyásos ember volt a BL/I-nél, de ezt nem
magának köszönhette. Amikor a Cég hatalomra került, és úgymond rendet teremtett
a világban, természetesen a feketepiac ellehetetlenítése volt az első dolga.
Csak így tudta hatékonyan a kezébe venni Amerika pénzpiacát. Ez persze egyetlen
befektetőnek sem tetszett, de csak a Maffia volt az a szereplő a porondon, aki
érdemben tehetett volna valamit. A BL/I vezérkara is tudta ezt, ezért aztán a
hatalom megerősítése céljából gyakorlatilag egy hónapos kormányzás után egyik
napról a másikra lecserélte a teljes vezérkart és minden fontosabb, a Maffiával
lehetséges kapcsolatban álló személyt. Nem volt több befolyásos korrupt rendőr,
bíró, ügyvéd, politikus… A sok ártatlan mellett a maffia minden magas rangú
beépített embere, vagy lefizetett, megfélemlített ügynöke a süllyesztőben
végezte. Amennyire Lorainne tudta, Martin Chasey volt az egyetlen, aki
elkerülte a tisztogatásokat. Akkoriban még kishal volt hozzá, hogy törődjenek
vele.
Azóta óriáscet lett belőle. Ő szerezte meg az
engedélyeket is, hogy minden csendben és rendben menjen. Iszonyatos pénzek mentek
át a kezén nap mint nap, és ha kiderülne, hogy az Ellenállás egyik
vezéralakjával üzletel, akkor nem csak a BL/I vadászna rá, hanem a látszólag
felbomlott Maffia is, amiért a kettős játék helyett hármas játékot űz.
Korse esete sokkal egyszerűbb volt.
Neki egyszerűen elemi érdeke, hogy ne derüljön ki,
hogy önként enged ki és be egy Ellenállót a Zónák területére.
- Jól van – mondta végül Lorainne. – Negyvennyolc
óra?
- Pontosan. - Korse mosolygott. Vérfagyasztóan
vidám volt az a mosoly.
- Akkor ha megengedi…
Lorainne csak megvetően biccentett.
Korse gyakorlott mozdulattal pattintotta fel a
lapos kis fémhenger fedelét, és vette elő belőle a chipet. Apró, papírvékony
kis fémlemez volt, háromszög alakú, éles szögeit kissé lekerekítették, hogy
minél kisebb fájdalmat okozzon az elhelyezése. Aztán betette a furcsa,
pisztolyformájú kis szerkezet csövébe. Tényleg olyan volt, mint egy szögbelövő,
és nagyjából úgy is működött. Korse felpillantott.
- Egy kissé talán kellemetlen érzés lesz, Miss
Brooks – mondta mézesmázosan, míg félresöpörte a nő haját a tarkójáról.
Lorainne motyogott valami olyasmit, hogy rohadj meg, de Korse nem figyelt rá.
Szinte gyengéden illesztette a selymes bőrhöz a készüléket, egész a finoman
kirajzolódó csigolyáknak támasztva, hogy biztosan álljon a helyén, aztán
megnyomta az oldalán a gombot. Nem hallatszott semmi zaj, Lorainne meglepett
nyögését leszámítva. Pedig igazán nem volt fájdalmas beavatkozás - a chip olyan
vékony volt, hogy valóban észrevétlenül bújt meg a bőre alatt. Nem is érezte
volna, hol van, ha nincs az a papírvékony bemeneti vágás. Korse elégedetten
lépett hátra.
- Kész is vagyunk.
Lorainne a nyakát dörzsölgette, és villogó
szemekkel méregette magának a két férfit. Mindkettő szörnyen elégedettnek tűnt.
- Rohadjatok meg!
Korse rendületlenül mosolygott.
- Azt hiszem, indulnia kéne, hölgyem. Nehogy véletlenül kifusson
az időből…
Lorainne perzselő pillantást vetett rá, de nem
szólt semmit, csak döngő léptekkel kivonult az ajtón. Nem köszönt el, és nem
kérdezett semmit – mit is kérdezhetett volna? Korse elég egyértelműen a
tudomására hozta, hogy nem fog segíteni neki megtalálni Poisont. Egyedül kell
boldogulnia. A BL/I-vel szövetkezve, a Killjoyok földjén… Mindez negyvennyolc
óra alatt. Negyvennyolc! Mikor itt több órányira vannak egymástól még a fák is,
nem hogy az emberek! Soha nem találja meg Poisont!
De ha mégis. Mi a biztosíték rá, hogy még él? Vagy
ami még fontosabb – mi a biztosíték rá, hogy vele megy? Nem, mintha ő nem
akarna eltűnni innen… Lorainne jól ismerte Poisont, és tudta, esze ágában sincs
a sivatag kellős közepén dekkolni, meghalni meg pláne nem! De vajon a társai
elengedik-e? Defying elengedi-e?... Negyvennyolc óra…
Ez öngyilkosság!
Persze, Poison megér ennyi kockázatot.
Igazából Poison bármit megér.
Erre gondolt akkor is, amikor magára csapta a
hófehér Pontiac ajtaját, és azon imádkozott, hogy ne találkozzon út közben
Killjoyokkal, mert akkor előbb hal meg, mint hogy Korsénak egyáltalán eszébe
juthatna megnyomni azt a bizonyos nagy, piros gombot…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése