2012. márc. 9.

Origo


Megint az a karnevál…
Temérdek ember, férfiak és nők színes, díszes ruhákban táncolnak, hajlonganak a langyos estében, ékszereiken megcsillan a lámpások sárgás fénye, úgy tűnik, szikrázik az egész utca. Valahonnan, nem is olyan messziről különös zene szól, ritmustalan, kiszámíthatatlan és disszonáns, csupa félhang. Egyszerre ijesztő és utálatos, de mégis magával ragadó, mintha maga lenne az eleven kényszer, ami megtölti a táncot élettel; mégis nyomasztó, mert az ember képtelen szabadulni a gondolattól, hogy ha egyszer végre vége szakad, milyen iszonyú lesz a csend. Csak a néma táncosok kimért léptei visszhangoznak majd az utcalámpák fölött sötétbe burkolózó piszkos, komor bérházak közt. Mert senki sem szól, a rikító, gondosan kimunkált álarcok mögött talán csak fantomok rejtőznek, és fantomok a sötét kapualjakba húzódó bámészkodók is...
Gerard képtelen volt levenni a szemét az előtte elvonuló menetről. Sokszor álmodott már velük, mindig ugyanazt, ismerős volt már minden mozdulat, a léptek ritmusa, a furcsa, torz dallam, minden. És minden alkalommal elfogta valami megmagyarázhatatlan félelem, ahogy a maszkok elsuhantak a szeme előtt. Nem volt köztük két egyforma, mégis, volt valami hasonló a gondosan festett szemöldökök alatt ásító mandulavágású árkokban – mind fekete volt, mintha nem is emberi tekintetek rejtőznének ott. És mind nevetett, mindegyik, de valahogy borzalmasnak, ijesztőnek tűntek azok a fekete mosolyok, mintha inkább sikolyra nyílnának a hatalmas szájak, néma sikolyra a csillagtalan éjszakában.
Aztán lassan, észrevétlenül megkoptak a színek, valahogy megfakultak a karneváli lámpások fénye, és sötét volt az a fény, ami áradt belőlük. Visszhangossá vált a zene, és mintha egyre mélyebbről szólt volna, tompán, mégis félelmetesebben, mint valaha. Mintha az égből, a hegyekből, a földből, Gerardból, belülről szólt volna… Aztán az utca végén, a félhomályból lassan kibontakozott az a rettegett karneváli kocsi…
Fehér lepellel letakart, fáradtvörös rózsákból font lánccal díszített kocsi volt, széles és nehéz. Lassan közeledett, hangtalanul, mintha nem is gurulna, hanem lebegne a fénylő macskakövek fölött. Körülötte a könnyedén táncba suhanó álarcosok, de a kocsin utazó alakok közül egyik sem mozdult.
Sokan voltak, nagyon sokan, de Gerard csak a legelöl álló alakot figyelte. Önmagát látta, ahogy ott áll, ezüstsujtátos, fekete egyenruhában, büszkén felszegett fejjel, mozdulatlanul, mereven előreszegezett tekintete elsiklik a felvonulók felett – de a szeme fekete, üres és halott. És Gerard azt is tudta, hogy hiába is szólítaná meg, hiába ordítaná túl a forgatagot, sohasem kapna választ.
Dermedten bámulta a kocsit, egyszerűen képtelen volt elszakítani róla a tekintetét. Pontosan tudta, mi következik, hiszen annyiszor álmodta már ezt… A kocsi mozdulatlanná dermedt utasai közül egyszercsak előlépett egy férfi. Ugyanolyan élettelennek tűnt, mint a társai, hamuszürke arca vékony, hosszú, fénytelen haja könnyű csigákban hullott a vállára. Ő volt az egyetlen, akin nem báli, vagy egyenruha volt, hanem csak egy palást – egy halotti lepel. Könnyed, mégis magabiztos léptekkel vágott át a kővé dermedt emberek közt, és megtorpant a kocsi elejében. Valószerűtlenül vékonynak tűnt, törékenynek, szinte áttetszőnek, az ember nem is értette, hogy nem kapja fel az első szél az égbe, vagy hogy nem zuhan a kerekek alá? Felemelte a fejét, sötét szemében mérhetetlen szomorúság csillogott, ahogy tekintetével a tömeget pásztázta. Gerardban egyre inkább erősödött a félelem. Menekülni akart, eltűnni a tömegben, azt se bánta volna, ha eltapossák, ha porrá őrli az a kocsi – de képtelen volt megmozdulni.
Az alak lassan, nagyon lassan fordult felé, kutatón, mintha keresne valamit. És ahogy a tekintetük összekapcsolódott, Gerardot kiverte a víz. Valósággal megdermesztette abból a sötét szempárból áradó szomorúság és reménytelenség; és a félelem – megtalálták! Eltátotta a száját, sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. A kocsi nem lassított, és a férfi is rezzenéstelen tekintettel meredt rá, szomorúan, mégis, valahogy szigorúan. Gerard agyában pedig ugyanaz az egyetlen szó dübörgött, mint mindig – nem. Nem!
- Gerard.
Gerard összerezzent, de nem felelt. Mintha buborék pattant volna szét körülötte, egyszerre visszatértek a képek és hangok, amikről észrevétlenül sikerült megfeledkeznie egy percre. A kocsi ugyanolyan észveszejtő lassúsággal gördült, mint eddig, a táncosok ugyanolyan önfeledten lejtették a táncukat, de Gerard hirtelen észrevette, hogy mindenki csak ugyanazt a néhány mozdulatot ismétli; gépiesen, lélektelenül, mintha annak a különös muzsikának hangjai kényszerítenék rá őket. A dallam, a zene… mintha a zene is megváltozott volna… Úgy tűnt, valamelyik házból jön, és Gerard minduntalan ismerős dallamot vélt felfedezni benne. He said "Will you defeat them, your demons, And all the non-believers…?" De ha megpróbált odafigyelni rá, a szöveg nélküli dallam széthullott, és csak az a furcsa, torz ricsaj szűrődött ki az utcára.
- Várunk, Gerard.
A férfinek halk, fáradt hangja volt, valami különös keserűségtől vibráló, ismerős hang, de Gerard nem tudta, honnan ismerhetné.
- Kérlek, gyere velünk. 
Gerard nem tudott, talán nem is akart szólni, egyre csak azt ismételgette magában, nem, nem!
- Kérlek.
Nem!
- Kérlek.
A fehér palást félrecsúszott, és két sovány, erőtlen kar emelkedett a levegőbe, ölelésre várván, mint a rettegő kisgyerek karja, ha megnyugtatásrét könyörög.
Nem!
Gerardnak egyre nehezebb volt kimondania ezt az egyetlen szót, még önmaga előtt is, egyre nehezebb volt kitartania mellette. Minden válaszával mintha egyre szomorúbbá tette volna a férfit, és tudta, hová vezet ez. Pontosan tudta…
- Kérlek, Gerard. Segíthetek. Csak én segíthetek.
Nem, nem nem!
- Gyere velünk, Gerard. Mindenki rád vár. Gyere.
Nem!
- Kérlek.
Nem!
- Hát nem szenvedtél még eleget? Hát nem...?
A kocsi lassan, nagyon lassan haladt, és a férfi sem mozdult, nem is pislogott.
- Kérlek.
- Nem! – Nem tudta, hogyan, de végül sikerült fennhangon is kimondania a szót. Megint, mint már oly sokszor előtte... Hát megint kimondta!
Minden ízében remegve meredt a kocsi orrában álló idegenre. Az iszonyat valósággal a földhöz szögezte. Tudta, hogy ez lesz, mindig ez történik… A férfi arca megvonaglott a kíntól, ajka néma sikolyra nyílt, de le nem vette volna a szemét Gerardról. Hirtelen megtántorodott, mintha erős ütés érte volna, de végül megkeményítette magát. A karját még mindig kitárta, és Gerard látta, hogy homlokából és csuklójából előbb vékony, majd egyre vastagabb csíkban kibuggyan a vér.
Gerard még mindig képtelen volt megmozdulni. Pontosan tudta, hogy mi következik még. Mély, hosszú vágások nyílnak a gyönge testen, cafatokra szaggatva a leplet, minden csupa vér lesz, a kocsi fehér vászonborítása feketévé válik tőle… harminckilenc seb. Harminckilenc.
Megállíthatná, ha engedne.
Will you defeat them…?
Megállíthatná, ha nem mondana újra és újra nemet, minden egyes alkalommal; ha hagyná, hogy átölelje az a két hívogató kar… "Because one day I'll leave you a phantom to lead you in the summer …”
A kocsi végre lassan elgördült előtte, de a férfi még mindig mozdulatlanul állt ott, épp csak a fejét fordította hátra, hogy láthassa Gerardot.
"To join The Black Parade."
Az arca már csupa vér volt, fénytelen, fájdalomtól elkínzott tekintetében keserű csalódottság ült. Mondott még valamit, pontosabban inkább csak tátogott, mert túlságosan messze volt már, és hangját elnyomta a zene és a táncosok cipőinek kopogása, Gerard mégis tisztán hallotta. Kérlek…
„To join The Black Parade…"
Gerard hirtelen iszonyúan fáradtnak érezte magát, és a lábai egyszerűen felmondták a szolgálatot. Összecsuklott, ott, ahol volt, de a körülötte tolongó bámészkodók észre sem vették. Egyszerűen átléptek rajta, mit sem törődve vele. És Gerard nem is bánta. Most már tudta, hogy csak a félelem tartotta talpon eddig. Félt, hogy nem lesz elég erős, hogy nem fog tudni többé nemet mondani, és akkor meghal… Ebben egészen biztos volt. Meghal, és ott fog állni azon a kocsin. Olyan lesz, mint az a másik, az az üres, fekete szemű Gerard Way, és akkor nem fáj már majd semmi, nem lesz több vér, sem félelem, nem lesz… nem lesz semmi
Nem tudta, meddig feküdt ott, de lassan elcsendesült a forgatag. A lámpák kialudtak, és eleredt az eső. Hideg lett, az utca kiürült, a zene is elhalt, csak a házak közt kifeszített drótokon lógó kifakult, megtépett lampionok csonkjait csattogtatta a vad szél.
Gerard nem mozdult. Furcsa érzés volt ott feküdni a hideg macskakövön, és bámulni a lassan ólomszürkévé változó eget. Félelmetes, mert olyan elviselhetetlenül magányosnak érezte magát, mint még soha az életben; megcsaltnak és árulónak is egyszerre - mégis megnyugtató, mert életben volt. Az esőcseppek apró tűszúrásokként csapkodták az arcát, és ennek kellemetlennek kellett volna lennie, és minden bizonnyal az is volt - de legalább elfedték a könnyeit.
Gerard sírt, a fájdalomtól, az önvádtól, a magányosságtól, a megkönnyebbüléstől, de leginkább attól, hogy tudta, hiszen annyiszor álmodta már ezt, tudta, hogy még nem ébred fel. Nem, amíg nem gyúlnak ki újra a fények, amíg nem kezdődik el újra a parádé. Akkor majd feláll, mert fel kell majd állnia, és újra látni fogja a táncot, újra hallani fogja azt az idegen-ismerős dallamot, újra látni fogja a fekete szemű önmagát, és újra nemet fog mondani, újra és újra, amíg az egész utca bele nem fullad a vérbe…!
Hirtelen ébredt, egy pillanatig azt sem tudta, hogy hol van, csak üres fejjel meredt a hófehér plafonra. Aztán érezte, hogy valami meleg gördül végig az arcán. Erről aztán minden eszébe jutott, az álma, a hasonmása, az ellenkezése nyomán felszakadó sebek… de aztán az is, hogy már vége. Már csak egy rossz álom… Mikey mindig mondta is, hogy el kéne mennie valami agyturkászhoz, mert az nem normális, hogy az ember ne tudjon aludni egy nyamvadt álom miatt, és ő mindig hevesen bólogatott is, aztán persze sosem tette meg. Nem mintha nem akarna békét végre, de valami beteges oknál fogva úgy érezte, fontos ez az álom. Fontos, hogy emlékezzen rá, min ment keresztül, hogy hányszor mondott nemet az elkeseredésnek, a kísértésnek, hogy feladja, hogy a könnyebb utat válassza. Igenis, fontos, hogy mindig emlékezzen, mennyi kitartás, mennyi akarat kellett hozzá, hogy meggyógyuljon.
Mert végülis, meggyógyult, és ez a lényeg, nem igaz?
Ez a gondolat aztán halvány mosolyt csalt az arcára. Még mindig ott érezte az arcán a könnyeit, és sejtette, hogy a párnáját is alaposan eláztatta, de hát… Valamit valamiért! Hunyorogva fordult oldalt. Lindsey helye üres volt az ágyon, az óra viszont fél tizenegyet mutatott, így ez nem is volt csoda. Gerard mély sóhajjal lehunyta a szemét egy percre. Az ágy melletti ablakon beszűrődő napfény lágyan melengette a bőrét, ami nagyon is jól esett most, ugyanis fázott. Furcsa, hogy ilyen erős hatása lehet egy álomnak, nem igaz? Hogy egy ilyen szép, napos májusi reggelen is arra ébred az ember, hogy fázik, csak mert álmában ott járt… Ott, ahová soha nem akar visszamenni.
Engedélyezett még egy percet magának, hogy kiélvezze a napsugarakat, de aztán erőt vett magán, és csak kikászálódott az ágyból. Máris lelkiismeret-furdalása volt egy kicsit. Elvégre is, minden perc, minden másodperc kincs, amit Lindsey-vel, Bandittel, a szüleivel, a bandával, egyáltalán, bárkivel is tölthet, ő már aztán tudja! Ha tehetné, aludni se aludna soha többé, csak velük lehessen!
Nagyot ásított, aztán úgy, ahogy volt, a kinyúlt, fehér csillagokkal és űrhajókkal díszített sötétszürke pizsamájában - amit tizenkét éves kora óta hordott, mert valamiért annyira ragaszkodtak egymáshoz, hogy az anyag vele együtt nyúlt felnőtt méretűre - kibotorkált a nyitott ajtón a folyosóra. Megint ásított, aztán igyekezett koncentrálni, nehogy meztelen talpa megcsússzon a lépcsőfokokon és összetörje magát, az hiányzik a legkevésbé!
A földszintre érve átvágott a tágas előszobán, ahonnan széles boltívvel nyílt a nappali. Baloldalt két hatalmas ablak, nehéz, bordó selyemfüggönnyel, köztük csinos kis komód. Jobbra, épp csak egy kis beépített pulttal elválasztva az ebédlő és zeneszoba a zongorával, a bejárattal szemközti falon képek, emlékplakettek lógtak, és a mellmagasságban felfüggesztett tévé. Előtte a nem is olyan kicsi dohányzóasztal, ami mellett sohasem dohányzott még – Lindsey meg is ölné! -, körülötte a sárga bőrkanapék, a legnagyobb pont neki háttal, olyan hatalmas, hogy épp csak egy szőke üstök látszik ki mögüle…
- Szevasz Mieky! – köszönt Gerard egy kicsit talán meglepetten, mert nem emlékezett rá, hogy megbeszéltek volna mára valamit, de hát az ember mindig örül egy Mikeynak, nemigaz? A fiú azonban nagyon elmerülhetett valamiben, mert meg sem rezdült. Gerard nem is törődött vele tovább. Mindenki magából indul ki, ahogy mondani szokták, és ha valami, hát akkor a kávé illata majd csak magához téríti – mindkettejüket. 
A konyhába érve azonban legnagyobb meglepetésére le volt főzve a kávé. Gerard meghökkenten pislogott egyet, aztán kikiáltott az öccsének, hogy kér-e ő is, egyébként meg jó reggelt, de most sem kapott választ. Ez már több volt, mint furcsa.
Gerard még egy utolsó szagolt a kávéfőző felé, megállapítva, hogy ennél jobb illat nincs is a világon, aztán visszaindult a nappaliba.
- Hé, öcskös, nem hallasz? Azt kérdeztem, kérsz-e kávét…
Mikey még mindig nem felelt, nem is mozdult. Ugyanúgy ült a kanapén, előredőlve, a térdén támaszkodva, és egy rakat papírt nézegetett elmélyülten. Alig karnyújtásnyira tőle Bandit ült a földön, körülötte szétszórva az építőkockái, a játéktelefonja és a játékzongorája, azt püfölte hatalmas lelkesedéssel. Gerard döbbenten meredt rá, aztán az öccsére. Úgy tűnt, egyikük sem veszi észre őt.
- Mikey! – Tett egy lépést a kanapé felé, mert kezdett aggódni, hogy mi baja lehet a fiúnak, de ebben a pillanatban ismerős léptek zaja ütötte meg a fülét.
Lindsey könnyedén suhant végig a szobán, elhaladtában még csak rá se pillantva Gerardra, aztán leült Mikey mellé a kanapéra, újabb halom papírt téve elé az asztalra.
- Ez az összes – mondta. Mikey alig észrevehetően bólintott, Gerard viszont teljesen összezavarodva meredt rájuk. Lassan valami különös balsejtelem kerítette hatalmába. Mi van, ha… ha megbántotta őket valamivel, és most ez a büntetés?... Megpróbálta felidézni, összevesztek-e valamin, de hiába, semmi sem jutott az eszébe. Ami azt illeti, azt sem tudta volna megmondani, mi történt vele előző nap…
A francba is, Lindsey nem az a „levegőnek nézlek te seggfej” típusú ember! Megmondaná, ha valami baja van… Mikey meg pláne!
Segélykérően pillantott körbe, mintha azt várná, felfedezhet valahol egy kamerát, valami idióta viccműsor matricájával az oldalán, de hiába. Semmi sem változott. A kávéillat, a puha szőnyeg a talpa alatt, ami még Elena nénié volt, a zongora, ami most is nyitva, a komódon most is ott pihent a három fénykép, a Lindsey készítette keretekben. Egyik az esküvőjük után nem sokkal készült, arcukat egymáshoz szorítva, boldogan nevetnek rajta a kamerába, a másikon Bandit, a mackós sapkájában, a harmadikon a zenekar, az öt fiú összekapaszkodva, fáradtan, de mosolyogva, valahol a backstage mélyén. Azt a képet Lindsey csinálta a Parade utolsó előadása után - alighanem ez az egyetlen olyan fénykép, amit biztosan nem sikerült megkaparintania a legelvetemültebb fannak sem… Nem, semmi sem változott, még a függöny is ugyanúgy lebbent. Gerard ijedten, de legalább olyan dühösen indult, hogy megkerülje a kanapét, de Mikey megelőzte.
- Fogalmam sincs, hogy mit akart ezekkel – mondta. Furcsán fáradtnak tűnt a hangja, szomorúnak, olyan rettenetesen szomorúnak, hogy Gerard most már tényleg megijedt. Mi a fene történt?... Kapkodva huppant le Mikey mellé a kanapéra, és felkiáltott meglepetésében. A fiú az ő jegyzeteit tartotta a kezében, csupa töredék, emlékeztető feljegyzés és elnagyolt vázlatrajz.
- Szerintem ő se tudta – mondta Lindsey, aki szemmel láthatólag még mindig nem vett tudomást a férjéről. Mikey mélyet lélegzett, már majdnem sóhajtott. Furcsán fájdalmasnak tűnt, hogy szinte bántotta Gerard fülét. Mondani akart valamit, de Lindsey gyorsabb volt. Bánatosan átkarolta Mikey vállát, úgy húzódott közelebb hozzá.
- Figyelj, nem is olyan lényeges, nem azért mutattam meg, csak gondoltam, hátha érdekel…
- Persze, értem. Kösz.
Mikey megint sóhajtott, és talán most ő akart mondani valamit, de Lindsey finoman, mégis határozottan kivette a kezéből a papírokat. Aztán, mielőtt még a fiú bármit szólhatott volna, közelebb hajolt hozzá, és könnyedén megcsókolta.
Gerard ostobán eltátotta a száját. Egy pillanatig még nem is fogta fel, hogy mit lát. Aztán elborították a képtelenebbnél képtelenebb magyarázatok. Hogy álmodik, hogy ez csak vicc, hogy kandikamera, hogy álmodik, hogy félreért valamit, hogy álmodik, hogy rosszul lát, ez nem is Lindsey, és nem Mikey, hogy álmodik, igen, álmodik, álmodnia kell, álom, ez csak álom, álom, ez csak álom!
Képtelen volt egyetlen értelmes kérdést megfogalmazni, egyáltalán, bármi hangot kiadni, de nem is volt rá szükség. A másik kettő még mindig nem vett róla tudomást. Lindsey elengedte Mikeyt, és most újra a vállát karolta, mintha csak valami jó barát lenne, de a szemét egy pillanatra le nem vette volna a fiú arcáról. Azt a gyönyörű, sötét, titokzatos szemét…
- Annyira hasonlított rád… - mondta halkan.
- Tudom – felelte Mikey, és lehunyta a szemét egy pillanatra, úgy dőlt hátra, magához vonva a lányt. - Tudom, kicsim…
Gerard most már végképp kővé dermedt. Kiabálni akart, ordítani, őrjöngeni, ütni, legfőképpen ütni, de a teste nem engedelmeskedett. Hiszen ez csak álom, egy rossz álom, holtbiztos, hogy csak egy rossz álom…
- Papa!
Bandit vékony hangja bombaként robbant a gondolatai közé, csöndes ürességet hagyva maga után. Gerard gépiesen fordult a kislányhoz. Ha a lányod szólít, akkor teszed a dolgod, mindegy, mivel jár, mindegy, milyen pokolból hív vissza az a pici hang, egy apa teszi a dolgát, hát most tedd a dolgod, Gerard Way! És ő tette is, másfél éve mindig ezt tette, minden apró kis lélegzetvételre ugrott, ösztön volt, egyszerűen ösztön… De az is ösztön volt, ahogy Mikey nyúlt a kislány pufók, hadonászó karja után. Felemelte, és az ölébe ültette, az utolsó pillanatban kapva el az elhajított plüsspapagájt is. Bandit boldog mosollyal nyugtázta a kedvenc alvóállatkája megmenekülését, és első dolga volt azonnal a földre hajítani. Mikey felvette, kétszer is, aztán harmadszor, negyedszer, volt türelme a játékhoz. Arcán halvány mosoly derengett fel, ahogy a kislány felkacagott az ölében, de szinte azonnal el is tűnt.
- Megmondtad neki?
Gerard és Lindsey egyszerre rezzent össze, mintha nem tudnák, kinek szól a kérdés? Aztán Lindsey megrázta a fejét.
- Nem. Olyan boldog volt, hogy van egy lánya nem akartam, hogy…
- Jó.
- Nem tudom, hogy kibírta volna-e, Mikey. Komolyan nem tudom.
- Semmi baj.
Elhallgattak egy percre. Gerard lassan, nagyon lassan fogta csak fel a szavakat. Úgy érezte, mintha egy végtelen mély szakadékba zuhant volna, ahol csak a megkésett visszhang árad szét a sötétben, tompán, egy kicsit érthetetlenül, csupa zagyvaságról fecsegve…
- Képtelen voltam rá. Érted? Egyszerűen képtelen…
- Mondom, hogy semmi baj – ismételte Mikey, és egy pillanatra Lindseyre nézett. A lány már közel állt a síráshoz. Gerard még mindig kővé dermedten meredt rájuk. A papagáj újra a földre esett, Mikey pedig felvette, újra, és újra. Bandit kacagott, de a három felnőtt mosolytalanul nézte az örömét.
- Én is képtelen voltam rá – mondta hirtelen Mikey. – Akartam, de… Nem tehettem meg vele, érted? Egyszerűen nem.
Lindsey némán bólintott, hogy nagyon is érti, de Mikey most már úgy érezte, képtelen hallgatni.
- Tudod, mennyit jelentett neki Bandit, egyszerűen… Mit mondhattam volna? Bocs, Gee, átvertünk, mint az állat, a nevén kívül semmi közöd a kicsihez, egyébként meg jobbulást? Alig volt magánál…
Lindsey hirtelen megint magához szorította, a nyakába fúrta az arcát, és hangtalanul sírva fakadt. Mikey fél kézzel, ügyetlenül karolta át, másik kezével még mindig Banditet tartva az ölében. A papagáj a földre esett, de most senki se vette fel.
- Papa! - Bandit követelőzően hadonászott a levegőben. – Papa! – Szája széle máris sírásra gördült, és Gerard, a gondolatok nélkül a fájdalomba és semmibe hullt Gerard szín tiszta ösztönből nyúlt az állatért – de a keze átsiklott a puha anyagon, mintha csak a levegőt markolná.
Abban a pillanatban egyszerre elborította a düh és a kétségbeesés.
Felugrott, mint aki megőrült, és irtózatos erővel vágott Mikey arcába, de az meg sem rezdült, mintha valójában meg sem ütötték volna. Gerard ordítva estet neki, teljes erejéből, újra és újra, amíg csak teljesen ki nem fulladt, de hiába; a keze hologramként siklott át az öccsén. Mikey egyre csak a csöndesen sírdogáló Lindsey vállát simogatta.
- Én annyira… Annyira szerettem, Mikey, annyira hasonlított rád, én…
- Tudom. Ő is tudta, hogy szereted.
- Képtelen voltam…
- Semmi baj.
Gerard tisztán hallotta az öccse hangján, hogy még egy perc, és ő is sírva fakad. Egyszerre elöntötte a forró szeretet és a végtelen gyűlölet keveréke, elszorult a torka, a szíve, és fájt, annyira fájt, hogy egyszerűen képtelen volt megállni a lábán. Térdre esett a szőnyegen, de nem tudott sírni, csak a gyomrát markolászta, agyában vadul kergették egymást a gondolatok. Mióta? Mióta tart ez, miért, miért nem vette észre, miért nem szóltak neki, miért engedi ezt az Úr, mit követett el, hogy ezt érdemli, hogy tehette ezt Lindsey? És Mikey, az öccse, a saját édestestvére, hogy tehették ezt?! Miért, miért? Miért…?! Lindsey szipogva felemelte egy kissé a fejét.
- Néha… Ne nevess ki, de néha úgy érzem, mintha valahogy… valahogy itt lenne, és…
Mikey megfeszült ültében, arca megkeményedett, mintha valami utálatos hírt kapott volna.
- Lindsey.
- De esküszöm, olyan…
- Lindsey! Gerard meghalt, és bármit is tettünk ellene, szerettük, és soha nem akartuk bántani, és ezt ő is tudta. Ez segíthet most, nem az, ha mindenfélét képzelsz!
- Én nem azt mon…
- Mindkettőnknek túl kell lennie ezen, és túl is leszünk. Ne nehezítsd meg se magadnak, se nekem. 
Lindsey hallgatott egy pillanatig.
- És Alicia?
Mikey lassan fújta ki a levegőt, és véletlenül sem nézett Lindseyre.
- Ő is túl lesz rajta. Mindenki.
- Haza kéne menned hozzá is néha.
Mikey nem felelt. Lindsey megértette. Elkerekedett szemekkel húzódott el tőle, hogy az arcába nézhessen.
- Azt mondtad, még nem mondod meg neki, hogy…
- Nem tudok tovább hazudni neki. És nem is akarok.
- De Mikey!
- Majd szépen megemészti a válást is! Nem csalhatom élete végig! Se vele nem tehetem meg, se veled.
- Nem mehetek hozzád.
- Nem is venném el a bátyám özvegyét – felelte Mikey, valami különös elszántsággal a hangjában. – De akkor sem fogok tovább hazudni Aliciának. Ő gyereket akar, meg minden… Meg fogja emészteni.
Hallgattak. Hallgatott Gerard is. Mikey hangja már csak ingerült volt és mérhetetlenül fáradt, mintha ez a vita már órák, napok, hetek óta folyt volna. Talán így is volt, Gerard ezt nem tudta. Már nem is lett volna ereje kiabálni, dühöngeni, egyáltalán, megmozdulni, és ha valami, akkor az egyetlen gondolat, ami megfordult a fejében, az a miért volt.
Miért halott?!
Nem halott! Ő nem is lehet halott! Ez csak egy álom, egy rémálom! Ő meggyógyult!
De összekuszálódott gondolatai halvány ködén át lassan felrémlett valami zsibbasztó, tompa fájdalom emléke a karjában, a kivehetetlenségig elmosódott alakok remegése valami éles, fehér fényben, hangok, érthetetlenül zümmögő hangok, és az a mindent kitöltő, egyenletes pityegés… Ismerős kép volt, ismerős érzés is, de Gerard csak akkor fogta fel, hogy miről van szó, amikor az a különös pityegés egyik pillanatról a másikra éles sípolássá változott…
Megrázkódott, ahogy visszazökkent a valóságba, és újra, teljes súlyával zuhant rá a felismerés – minden hazugág volt, a családja, Lindsey, Bandit, a közös életük! És most halott, meghalt, kész, vége... Ember nem tudja elképzelni, milyen érzés ez. Gerard talán fel sem fogta egészen, csak ült némán, megsemmisülten, a kanapé be sem süppedt alatta… Keserű mosoly árnyéka suhant át az arcán.
Hát már a halál sem adhat semmit. Nincs menny, nincs fehér fény, béke, nyugalom és boldogság, csak a csalódás, a fájdalom, a…
Miért? Miért?!
Pedig boldog volt. Minden baj ellenére boldog volt a feleségével, a lányával, szerették egymást, és ez nem volt hazugság, nem lehetett az; és mégis az volt...
Lindsey megint sírt, és ahogy Gerard ránézett, hirtelen rettenetesnek látta, ijesztőnek a duzzadt, vöröslő szemeivel, hanyagul fésült hajával, az apró ráncokkal a szája körül, és nem érzett mást, csak keserű haragot.
Miért?!
Talán büntetés. Talán nincs is joga a haraghoz, a fájdalomhoz. Talán még ahhoz sem… Miért is lenne joga, hogy annyi év szenvedés és betegség után számon kérje, hogy miért árulták el, miért nem tartottak ki mellette? Mikor mindent megadtak neki, amit csak lehetett, Lindsey is, Mikey is, mindenki! Joga van számon kérni egyáltalán bármit is? Vagy kevésbé szerette volna Banditet, ha tudja, hogy nem az ő lánya? Kevésbé akarná most hallani a nevetését, érezni a puha kis kezét a tenyerében? Vagy tudná gyűlölni Mikeyt, nem beszélni vele soha többé…?
De mégis. Sokkal nagyobb volt a dühe, a feketén kavargó, gyűlölet és csalódás táplálta eszeveszett dühe, mint amit el tudott volna csitítani a szeretet – még akkoris, ha tényleg nem volt semmi joga rá. Akkor is, ha ő tette tönkre ennek a két embernek az életét a küzdelmével, az önzésével, amiért élni akart, bármi áron; azzal a temérdek fájdalommal, amit okozott nekik, amikor azt hazudta, jobban van, holott mindnyájan tudták, hogy megint végighörögte az éjszakát, rettegve, hogy mikor fullad meg. Amikor elvárta, hogy eljátsszák vele, hogy minden rendben lesz, vagy éppen legyűrte a reménytelenség, a kétségbeesés, és sírt, és ordított, hogy meg akar halni, hogy hagyják meghalni… Hány éjszakát töltött ébren mellette Mikey, Lindsey, meg a többiek a kórházban, a szanatóriumban, otthon, félálomban ücsörögve az ágya szélén, csak mert félt egyedül maradni? Miért is kéne bárkinek kitartani egy roncs, egy hulla mellett? És miért kímélte, hazudott neki Lindsey? Miért nem gyűlölte meg őt Mikey, amiért nem képes végre elszakadni az élettől, amiért annyi kölcsönbe hajszolta, amiért a lányát neveli…
De hát az az ő lánya! Az ő lánya, és az ő felesége!
És az ő öccse…
Hány öcs csinálná ezt végig? Zokszó nélkül, mosolyogva, mert Mikey megtanult mosolyogni, mindig tud mosolyogni, ha neki erre van szüksége, mindig…
Lindsey sikolyára tért magához.
- Te vérzel!
Gerard megzavarodva emelte fel a fejét. Mikey még mindig mellette ült, és épp igyekezett Banditet a földre tenni, annyira rátört a köhögés. A szája elé kapta a kezét. Véres lett a tenyere.
Gerard ereiben megfagyott a vér. Ne…
- Úristen… úristen! – Lindsey arca megnyúlt, hatalmasra tágult szemében lüktetett a félelem. Felugrott, de azt sem tudta, mihez kapjon. Mikey is megpróbált felállni, de a mozdulattól csak még erősebben tört rá a köhögés, hogy már az orra is vérzett. Lindsey nem bírta tovább.
- Ne, atyaúristen, ne! Gerard! Gerard, hagyd abba!
Gerard döbbenten szökkent talpra. Egy szót sem értett az egészből, de ez volt az első alkalom, hogy a nevét hallotta, mióta lejött az emeletről. Egy pillanatra mintha még a remény is fellobbant volna benne, hogy ez az egész tényleg csak egy rossz, egy nagyon, nagyon rossz vicc, de az összegörnyedten szenvedő Mikey, és Lindsey rettegése azonnal rá is cáfolt erre. A lány egész testében remegett, és szemmel láthatólag alig állt a lábán. Mikey megint megpróbált felállni, de nem volt elég ereje hozzá, és összeesett a kanapé előtt. Bandit élesen felsírt ijedtében. Lindsey szinte már sikoltott.
- Mikey?!
Gerard megpróbálta felrántani Mikeyt a földről, de a keze most is átsiklott a fiú karján.
- Hagyd abba! Gerard, esküszöm, bármit megteszek, bármit csak ne bántsd! – Lindsey térdre rogyott a fuldokló Mikey mellett.
- Könyörgöm, Gerard… Könyörgöm….
- Nem bántom! - kiáltotta Gerard hirtelen támadt dühvel a hangjában, de úgy tűnt, senki sem hallja, amit mond. Lindsey most egyenesen ránézett.
- Hagyd már abba! – sikította, és már patakzottak a könnyei. - Nem látod, hogy megölöd?!
- Nem én csinálom! – ordította Gerard kétségbeesetten. Ugyanebben a pillanatban érezte, hogy valaki áll a háta mögött. Villámgyorsan megfordult a tengelye körül, és elkerekedett a szeme.
Ott állt a férfi, fehér leple cafatokra szaggatva lógott vézna, korbácsütésektől vöröslő testén, arcán feketére száradt a vér, sötét szeme üres és szomorú, mint mindig; de szája szegletén megbocsájtó mosoly remegett. Gerard elsápadt, azt hitte, abban a pillanatban összecsuklik.
- Ne…
Csak ennyit sikerült kipréselnie magából, mert a férfi ellépett mellette, egyenesen a földön fetrengő Mikeyhoz, és kissé előre hajolva, két karját lassan a fiú felé nyújtva azt mondta.
- Gyere.
- Ne! – kiáltotta Gerard, de Mikey vagy nem hallotta még most sem őt, vagy nem is akarta meghallani. Kétségbeesetten hörögve, bizonytalanul kapott a felé nyújtott kéz felé.
- Ne! – kiáltotta Gerard újra, de már késő volt. Mikey teste megrándult, és élettelenül zuhant a szőnyegre.
- Ne!
Gerard mozdulni akart, odaugrani, kettejük közé vetni magát, de a lába egyszerűen nem engedelmeskedett. Dermedten, hitetlenkedve meredt az öccse holttestére, mint aki nem fogta fel, mi történt. A férfi felegyenesedett, és mintha kevésbé lett volna elgyötört az arca, ahogy Gerard elé lépett. Még mindig mosolygott. Aztán lassan felemelte a kezét, és szeretettel végigsimított Gerard arcán.
- Neked is segítek – mondta, és mélyen Gerard szemébe nézett, egy pillanatra sem engedve el a fiú tekintetét. - Gyere velem. Nem kell mást tenned.
Gerard nem felelt. Még mindig nem mozdult, a fejét sem tudta elfordítani. Egyre nagyobbnak tűnt az a nyugodt, sötét szempár, egyre közelebbinek, és már nem is volt olyan halott. Mélyén mintha fekete köd gomolygott volna, lustán, megállíthatatlanul, mintha soha meg nem bolygathatná semmi. Mintha lassan elborította, elnyelte volna a szobát, Lindsey zokogását, a halott Mikey képét, Gerardot, minden kusza, fájdalmas gondolatát, az öntudatlanság boldogságát kínálva helyette.
- Kérlek, Gerard. Gyere velem. Gyere…
És újra az a kéz, a csontos, fehér ujjak érintése az arcán…
Gerard egy pillanatra úgy érezte, megfordul vele a világ, és zuhan valami iszonyú feketeségbe. Aztán megint az a könnyű simogatás, meleg, óvatos ujjak az arcán… Kinyitotta a szemét, és Mikey arcát látta maga előtt. A fiú rögtön elmosolyodott.
- Jó reggelt.
Gerard nem felelt azonnal, félt, hogy képtelen lenne megszólalni, de Mikey mégegyszer, utoljára végigsimított a bőrén, gondosan félresöpörve néhány hajszálat a szeméből, és ez lassan feloldotta a dermedtségét.
Szóval tényleg csak álom volt. Rohadt egy álom… Mikey megérezhette, mi jár a fejében.
- Megint rosszat álmodtál, mi?
Gerard fáradtan megdörzsölte a homlokát.
- Jah… Hol a francban vagyunk?
Nem volt ismerős a párna szaga, sem a faburkolatú plafon. Mikey egy pillanatig még nem szólt, csak kifürkészhetetlen arccal bámult rá, de aztán csak felelt. Nem ez volt az első eset, hogy Gerard teljes káosszal a fejében ébredt.
- Egy benzinkúton. Red Pegasus a neve, ha jól emlékszem. Kaliforniába akartál jönni, hogy kiránduljunk egyet, de lerobbant a busz, és…
- Persze, persze, már emlékszem…
Lindsey. Mikey. Bandit… Gerard lehunyt szemmel még mindig a homlokát dörzsölgette. Mikey nem szólt, ami kezdte kínosan érinteni a fiút.
- A többiek? – kérdezte végül, igyekezve, hogy a lehető legegészségesebbnek tűnjön a hangja. Így is időbe telik, mire egészen megszabadul ettől a nyomasztó rémálomtól… Mikey vállat vont.
- Nem tudom, gondolom kajálnak valahol.
- Aha…
- Gerard.
- Hm?
- Rosszul lettél ma. Kétszer is.
- Semmi bajom.
- De emlékszel rá?
- Persze. De semmi bajom. Csak a gyógyszer. Eléggé kiütik az ember immunrendszerét ezek a szarok, ennyi.
- Influenzás roham?
Gerardnak nem volt ereje mosolyogni.
- Ne lihegjük túl, jó? Kösz.
Mikey nézte még egy pillanatig.
- Jó – mondta végül. Csend lett egy percre. Gerard végre kinyitotta a szemét, és a plafont bámulta. Gyengének érezte magát, sokkal gyengébbnek, mint mikor lefeküdt… De nemsokára jobb lesz. Ha egy kicsit… pihent itt ez után a sok szarság után. Méghogy Lindsey és Mikey…
Gerard néha komolyan úgy érezte, mintha a valóság lenne a menekülés az álmai elől.
- Elég szar álom lehetett… - Mikey úgy tűnt, olvas a gondolataiban.
- Jah. Az.
- Majd elmeséled?
- Persze.
- De nem csak nekem, ugye?
Gerard elégedetlenül horkantott, de Mikey most nem engedett.
- Figyelj, ez nem normális dolog, te is tudod. De a fél világnak alvászavara van, tudnak rajta segíteni. 
- Hagyjuk most ezt, jó?
- Elég szar végignézni, hogy bőgsz álmodban tudod? – jegyezte meg Mikey élesen. – Hívd fel a dokit, fél perc alatt rendbe tesz, és…
- Fogd már be, Mikey! Nem vagyok dilinyós!
- Faszom se mondta, hogy az vagy – felelte a fiú nyugodtan. – De egyedül nem sokáig bírod rendes alvás nélkül. Egy pszichológus…
- Az agyturkászok magasról szarnának a rémálmaimra, mikor hét öngyilkossági kísérletem volt két év alatt!
Mikey szemöldöke felszaladt.
- Hét?
- Öt, na!
- Hét?
- Csak mondtam egy számot! – csattant fel Gerard, és a párnába bokszolt a feje mellett. Mikey nem tűnt meggyőzöttnek. Szigorúan nézett a bátyjára.
- Gerard.
- Jól van na! Egyszer direkt átmentem a piroson, hátha elcsap valami, de nem jött össze.
- És a másik?
- Hm?
- A másik, amiről nem tudok.
- Ajj, Mikey, nem akarsz lekopni?!
Mikey szája szegletén halvány mosoly villant, aztán feltápászkodott az ágyról, barátságosan vállon veregetve a testvérét.
- Gyere te is, Frank bár biztos el is temetett, annyit döglesz itt fenn.
Gerard épp csak dörmögött valamit az orra alatt, de nem lehetett érteni. Aztán hallotta, hogy Mikey kimért léptekkel megindul az ajtó felé.
- Michael!
A léptek megtorpantak.
- Mit akarsz, Arthur?
Gerard laposan felpillantott az öccsére.
- Ha véletlenül mégis megdöglök, tudd…
- Nem döglesz meg.
- De ha mégis, tudd, hogy felőlem aztán elveheted Lindseyt, ahányszor csak akarod.
Mikey egy pillanatra meghökkent.
- Ez most honnan jött?...
- Csak tudd.
- Kösz, de ki a francnak kéne a leharcolt ribancod?
- Ja, persze, neked is van sajátod.
- Az legalább rendesen be van idomítva.
Mikey elvigyorodott. Gerard nem bírta ki, hogy ne viszonozza. Aztán Mikey kilépett az ajtón.
Gerard egy pillanatra még visszahanyatlott a párnájára. Barom egy álom… és Mikey arcán is látszott, hogy fogalma sincs, mire céloz Lindsey-vel. Méghogy Lindsey… és Bandit!... Gerard elvigyorodott, és meglepő fürgeséggel pattant ki az ágyból.
Méghogy Mikey!
Barom vagy, Gerard Way!
- Hé, Mikey, várj már meg! – kiáltotta, és futva indult meg az öccse után.
Nem vette észre, hogy a hirtelen mozdulattal elszakította az ágyon a fehér lepedőt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése