Defying végül úgy döntött, nem kockáztat, és kiégeti a
sebét. Márpedig altató, vagy legalább némi fájdalomcsillapító híján ez azért
már egy csöppet nagyobb fájdalom volt, mint amit Poison ordítás nélkül el
tudott volna viselni, amivel viszont csak azt sikerült elérnie, hogy Defyig is
ordítson egy sort, mert az összes Killjoy célra tartott fegyverrel a kezében, egyszerre
akart berontani az ajtón. Kifelé viszont már sokkal nehézkesebben akartak
távozni…
Mire aztán Defying végzett, és újra bekötözte Poison oldalát, a fiú már aludt.
Legalább is Defying ezt mondta az odakint aggodalmaskodó Weeny HolyDeuce-nak,
mert a félelemtől csillogó gyerekszemek kereszttüzében hirtelen, valamiért úgy
érezte, nem volna okos bevallani, hogy leütötte…
Amikor Poison legközelebb kinyitotta a szemét, egyedül volt. Nem tudta, mire
ébredt, de mintha hangokat, sőt, lépteket hallott volna… Az oldala még mindig
rettenetesen fájt, és rettenetesen szomjas is volt, de maradt még annyi
méltósága, hogy egyik miatt se sírja el magát. Reménykedve pillantott körbe a
szobában, de egy lélek nem volt ott rajta kívül. Mikey sem. Azaz… Kobra.
Na és akkor mi van, ha véletlenül mégis ő Mikey? Semmi! Nincs itt, most
sincs itt, és soha nem is volt ott, amikor szüksége lett volna rá! Amikor
azt kellett volna hallania, hogy minden rendben lesz, Gerard, hogy bocsáss meg,
Gerard, vagy egyszerűen csak azt, hogy hozok vizet, Gerard… Sosem volt ott. Az
az ember nem Mikey. Lehet, hogy a teste ugyanaz, de nem Mikey… Mikey sosem lőtt
volna rá. Soha! Azt viszont mégannyira sem tűrte volna el, hogy letagadtassák
vele saját magát! Mert kimondta! Kimondta, hogy „nem vagyok Mikey!” Mi
következik ebből? Nyilván az, hogy nem ő Mikey. Minden épeszű ember erre a
következtetésre jutna, nem?...
Ha pedig mégis ő az, hát… hát, akkor ez van! Ő aztán nem fog sírni utána! Nem
és nem! Mindezek után…
- A fenébe!
Poison elkövette azt a hibát, hogy megpróbált felülni. Ennek következtében
komolyan úgy érezte, menten kettévágják! A fenébe is Bunglerrel… Megveszett az
az idióta?! Különben meg hol lehet? Remélhetőleg nem az ajtó előtt feni a
kését, hogy befejezhesse, amit elkezdett… És mi lehet Weenyvel?... Egyáltalán,
hová lett mindenki?
Fülelt, és már tudta, hogy nem tévedett. Odakintről valóban beszélgetés
foszlányai szűrődtek be a betegszobába. A hangokat nem ismerte fel, de nem
tűntek túlságosan izgatottnak. Ennek ellenére Poison igyekezett összeszedni
magát, és legalább félig felülni, hogy ha a BL/I véletlenül mégiscsak
lemészárolt volna mindenkit, legalább ő okozzon némi meglepetést nekik.
Ekkor betört a fal.
Poison alighanem felkiáltott ijedtében, és ösztönösen kapott az oldalához a
fegyvere után, amivel azonban csak azt érte el, hogy megint belenyilallt a
fájdalom az oldalába; ugyanis a pisztolya nem volt a helyén. Ugyanebben a
pillanatban két alak zuhant keresztül a tátongó lyukon, hatalmas homok és
fűrészpor-felhőt kavarva maguk körül.
Poison hevesen dobogó szívvel meredt rájuk. Lázasan dolgozott az agya, de így
is beletelt egy másodpercbe mire felfogta, amit lát. A két alak közül egyik sem
viselt egyenruhát, és a pisztolyok jellegzetes villanásai is elmaradtak.
- Basszus…
Poison még mindig nem ismerte fel a hangot, csak az tudatosult benne, hogy nem
Kobráé.
A két alak a lehetőségekhez képest gyorsan feltápászkodott a földről, és most
már nem volt kétséges, hogy mindketten Killjoyok. Poisonnak leesett az álla.
- Coyote!
Coyote izzadtságtól és homoktól maszatos arccal, de boldogan nevetett rá, és
kérdezett is talán valami olyasmit, hogy hogy vagy, hogy érezted magad, de ő
meg se hallotta.
- Mi a fenét csinálsz?
- Kellett egy ajtó! – vágta rá a fiú rendületlen vidámsággal, és rögtön a
társára pillantott, mintha tőle várna megerősítést. Poison végre összeszedte
magát annyira, hogy alaposabban is megnézze magának az idegent, és meg kellett
állapítania, hogy a legfurcsább Killjoy, akit valaha is látott.
Viszonylag alacsony, inas férfi volt, valahol a harmincas éveinek végén,
rongyosra koptatott, fekete farmerban és valami meghatározhatatlan színű
pólóban, ami valaha talán zöld lehetett. Egy szakadt bőrmellény lógott a
vállán, tele zsebekkel, olyasmi, mint Defyingé, jobb fülében vagy egy tucat
fémkarika sorakozott egymás után, meztelen karján tetoválás, amit Poison ilyen
távolságból sem tudott kivenni, mit ábrázolhat. Sötét haja elöl kissé
féloldalasan nyírva, mintha magának vágta volna le, keskeny arcán büszke mosoly
táncolt.
- Bocs, hogy felébresztettünk, de tényleg kellett az ajtó.
Poison tekintete tétován rebbent a szoba túlsó végébe, ahol eddig az ajtó
vezetett ki a szabadba, de az határozottan ott volt most is…
- Azt mindjárt bedeszkázzuk! – sietett a segítségére Coyote, de a másik
leintette.
- Inkább hozz neki valami kaját. Éhes vagy, ugye? – nézett Poisonra. A fiú
kétségbeesetten megrázta a fejét. Nem, az ki van zárva, hogy ő le tudjon nyelni
akár csak egy falat kutyakaját is! Coyote azonban már fordult is ki a szobából,
ő pedig egyedül maradt ezzel a kriptaszökevénnyel… Mert tényleg annak tűnt.
Ahogy közelebb lépett, már nem lehetett nem észrevenni, milyen rettenetesen
vékony, jobban mondva inkább sovány, sötét szemében valami beteges fény
villant. Valami őrült, elszánt, beteges fény…
- Poison.
Poison felemelte a fejét. A másik egy pillanatig még méregette magának, aztán
megint elmosolyodott, és leült a földre az ágy mellé, onnan nézett fel a fiúra.
- Szerintem nem ment le a lázad…
- Jól vagyok!
- Jól van, úgyis csak egyszer mondom el… Én FopCat vagyok, és te rám vagy
bízva, úgyhogy megkérnélek, hogy ne nagyon szállj ki az ágyból még ma.
Poison döbbenten pislantott. Egyáltalán nem állt szándékában kimászni az ágyból
még úgy hetekig! Elvégre is leszúrták!
- Bungler?
FopCat értetlenül nézett rá.
- Mi?
- Bungler. Aki leszúrt.
- Ja, hogy Bungler…
- Hol van?
- Ghoul már elintézte.
Poison már szóra nyitotta a száját, hogy tovább kérdezzen, de hirtelen
megértette a mondatot.
- Úgyérted…
- Úgy, hogy nem szomjas többet – felelte a férfi félvállról, és közelebb hajolt
Poisonhoz. Valami megcsillant a szemében.
- Kérdezhetek?
- Kérdezz… - felelte Poison megadóan. FopCat szinte izgatottan vigyorgott rá.
- Mennyire vagytok ti jóban Ghoullal?
Poison csak egy megsemmisítő pillantást vetett rá, mire a férfi még jobban
elvigyorodott.
- Sejtettem. Pedig rendkívül érdekes személyiség…
Poison most már tényleg úgy nézett rá, mintha fel akarná nyársalni a
tekintetével, mire gyorsan folytatta.
- Már úgy értem, orvosi szempontból. Klinikai eset… A zártosztályon is a
csodájára járnának! – Egy kissé még közelebb hajol Poisonhoz, mintha attól
tartana, bárki illetéktelen is hallhatja őket. – Tizenhét jól elkülöníthető
pszichés és mentális rendellenességet számoltam nála! A kisebbségi és
apakomplexustól kezdve a hiperaktivitáson és mániás depresszión át a
pszichopátiáig és függőségig mindent! Néha egyenesen skizofrén tüneteket
produkál! És ez még csak az, amit láttam, soha nem vizsgáltam meg komolyabban!
Egy egész egyetemi évfolyam megírhatná róla a disszertációját!
FopCat szemében leplezetlen izgalom csillant, Poison viszont most már szinte
sajnálkozva nézett rá. Ettől végre FopCat is észbe kapott.
- Tudod, pszichiáter vagyok – tette hozzá magyarázatképp.
- Aha…
Szerencsére ekkor Coyote lépett be, megmentve a helyzetet. Büszke vigyorral a
képén, szinte peckesen sétált az ágyhoz, és Poison felé nyújtott egy tányér –
salátásszendvicset. A fiú rámeredt.
- Ezt honnan…
- Nem képzeled, hogy hajlandó vagyok kutyakaját enni, csak mert ez a ti drága
Ghoulotok legújabb perverziója? – vigyorgott FopCat. Poison rábámult. Kezdte
elveszíteni a fonalat, már ha ez még lehetséges egy ilyen helyen, mint a Hatos
Zóna…
- Na, láss neki! Egész friss. Addig elmondom, mi van.
Coyote kíváncsian huppant le melléjük a földre, és biztatóan rámosolygott
Poisonra. A fiú gyanakodva méregette magának a párost, aztán a szendvicseket
is, de végül úgy döntött, ha tényleg most akarják megmérgezni, akkor legalább
boldogan haljon meg! Nekilátott kibontani a kenyereket a csomagolásból, fél
füllel azért figyelve FopCatre is.
- Első szabály, nem hangoskodsz. Defyingék elmentek, csak négyen maradtunk itt,
te, Coyote, Hunter meg én.
Poison ránézett két falat közt, mire gyorsan hozzátette. – Rikky Hunter, elég rég
velem van, megbízható. A lényeg, hogy a BL/I jóeséllyel azt hiszi, a benzinkút
üres, úgyhogy meg kell húznunk magunkat. Nem gyújthatunk villanyt, nem
kapcsolhatjuk be a generátort, kerüljük az ablakokat, és beszögelljük az ajtót.
– Fejével a háta mögött tátongó lyukra bökött. – Ezt használjuk csak ezentúl, a
folyosóra vezet, úgyhogy biztonságos. Van kérdés?
Poison igyekezett gyorsan lenyelni a falatot.
- Van. Minek ez az egész?
FopCat kissé félrebiccentett fejjel, hunyorogva nézett rá.
- Mert Doki szerint nem bírtad volna ki az utat a CalFlowig.
- Jól vagyok!
- Jól van, elhiszem. Azt viszont te hidd el, hogy ő meg jobban tudja.
- Ez akkoris baromság…
- Ezt Kobrának mondd.
Poison olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy FopCat önkéntelenül is
hátrahőkölt egy kissé.
- Kobra?!
Coyote jelentőségteljesen nézett a mellette kuporgó férfira, de az nem vette
észre.
- Nekem se sok kedvem van itt rohadni veled, elhiheted! De ha rám hallgatsz,
nem nagyon húzol ujjat Kobrával…
- Mit mondott?!
- Hogy eszembe ne jusson meglépni, meg hogy…
- Rólam!
Coyote arcán most már határozottan ijedt kifejezés tűnt fel, és látszott rajta,
hogy legszívesebben közbeszólna, de FopCat figyelmeztető pillantást küldött
felé, így végül csöndben maradt.
- Rólad semmit. Csak azt, hogy vigyázzak rád.
Poisont valami keserű érzés lepte meg – a csalódás. De hát persze, mi mást is
várt?... Hiszen Kobra nem Mikey. Nem lehet Mikey! És Lorainne sem jött ide…
FopCat fürkészően nézett az arcába még egy pillanatig, aztán lassabban
folytatta.
- Kobra mesélte, hogy mi volt.
- Remek…! – dünnyögte Poison kedvetlenül két falat közt.
- Nem rossz ember az…
- Tudom.
Coyote helyeslése jeléül elvigyorodott. Poisont kezdte idegesíteni a fiú.
Sokkal elviselhetőbb volt, amikor még nem játszotta a buggyantat. A Killjoyt.
Ami végülis egyre megy…
- Én nem akarok belepofázni az életedbe… - kezdte FopCat lassan, hanyagul,
mintha tényleg nem érdekelné ez az egész –, de hálás lehetnél neki.
- Az vagyok – morogta Poison ingerülten. Ezért akartam kivinni innen, tette
hozzá magában.
- Még hálásabb.
- Mi közöd hozzá? – csattant fel Poison, és most már tényleg mérges volt.
- Elég sok, amíg engem küld a nyakadra – felelte FopCat élesen. Poison már
szóra nyitotta a száját, mire egy fokkal emeltebb hangon folytatta.
- Neki sem tetszett, elhiheted, Poison, de Defying elment a többiekkel, egyedül
Coyote maradt. Ő is csak azért, mert Doki nem tekinti Killjoynak, amiért nem
volt hajlandó beállni Grinékhez Bungler helyére.
Poison rábámult. Aztán Coyote-ra. Coyote…? A fiú
bocsánatkérően nézett vissza rá.
- Csak azért nem, mert nem akartalak itthagyni – mondta gyorsan, és ha lehet,
még barátságosabban mosolygott mellé, mint eddig. - Te is segítettél, amikor én
voltam kiütve.
- Te… Te egyedül?...
- Nem tudtuk, Kobra mikorra szerez melléd valakit – felelte a fiú szinte
mentegetőzve. FopCat unottan kutatni kezdett a zsebében a cigije meg az
öngyújtója után.
- Defying ezt is csak Kobra miatt nyelte le – jegyezte meg halkan, mire Coyote
heves bólogatásba kezdett. Poison érezte, hogy átjárja valami különös
fagyosság. Defying itt akarta hagyni őt?... De hisz nem is volt magánál!
- Komolyan itt akart hagyni?!
- Nem, nem akart, de kimerültek a készletek, és Kobrán kívül
senkinek sem lett volna kedve éhen pusztulni veled – felelte FopCat fásultan. -
Tudhatnád már, hogy mennek itt a dolgok… Doki így is az utolsó pillanatig húzta
a dolgot, hátha rendbe jössz.
A szájába lökött egy szál cigit és meggyújtotta, úgy nézett fel Poisonra.
- Nem várhatod el tőle, hogy itthagyja a fél bandát étlen-szomjan, csak hogy
egy embert mentsen.
Poison önkéntelenül is a szendvicsére pillantott. FopCat egész felháborodott
ezen.
- Mi csak négyen vagyunk, Poison! Egy lélek nincs a közelben, ha lecsap ránk a
BL/I, semmi esélyünk! Tíz-tizenöt emberre meg nem lehet négy órányiról hordani
a kaját, a vízről nem is beszélve! Öngyilkosság… Négyünkre is legföljebb három
napig elég, amit hoztunk magunkkal! Ha üres a raktár, költözni kell, és kész!
Örülj neki, hogy Kobra kiverte a balhét miattad, különben nem úszod meg
ennyivel.
Poisonban újult erővel lobbant fel a harag. Mindig csak Kobra, Kobra, Kobra!
- Én nem kértem rá!
- Ő viszont megkért rá, hogy vigyázzak a fejedre.
- Na és aztán?! – vágta rá a fiú hevesen.
- Mondtál már nemet neki? – érdeklődött FopCat vidáman. – Vagy bárkinek, aki
azt hiszi, egy-két nap, és temetheti a bátyját?
A hatás leírhatatlan volt. Poison arca egy másodperc törtrésze alatt vált
falfehérré aztán vörössé a haragtól.
- Nem vagyok a bátyja! Világos?! Nem…!
- Nem is azt mondtam, hogy az vagy – nézett rá FopCat. – Csak azt mondtam, hogy
ő azt hiszi.
Poison eszelősen felnevetett, hogy belesajdult az oldala.
- Azt hiszi?!
- Tökmindegy, hogy mit hisz – felelte a férfi derűsen. Még mindig Poisont
nézte, és mintha mulatott volna magában. – Az biztos, hogy a valódi neve
Michael Way, és van egy bátyja, Gerard, aki az Ellenállásnak dolgozik. Tudom,
mert láttam a BL/I aktáit.
Egy pillanatra elhallgatott, de Poison nem szólt. Annyi mindent tudott volna
mondani hirtelen, hogy azt sem tudta, melyikkel kezdje? Igaz, FopCat nem is
hagyott sok időt a gondolkodásra.
- Mondtam már, hogy pszichológus vagyok. Évekig dolgoztam a BL/I-nek, én
mondtam meg, ki alkalmas rá, hogy a Zónákban teljesítsen szolgálatot. Emlékszem
Kobrára. Speciális eset volt, a testvére ellenálló, ő maga…
- Hazudsz.
Coyote egy ideje már nem vett levegőt – most sem tette. FopCat azonban úgy
tűnt, nem rendült meg.
- Miben? Hogy a BL/I-nek dolgoztam, hogy Kobra nekik dolgozott, vagy…
- Hazudsz – ismételte Poison furcsán nyugodtan, de le nem vette a szemét a
másikról, és FopCat ebből tudhatta, hogy nem biztos a dolgában.
- Talán – felelte, és még mosolygott is mellé, újra alaposan feldühítve ezzel
Poisont. – De gondolj bele…
- Bevallotta, hogy nem ő Mikey!– vágott közbe Poison keményen, a másik azonban
csak jóindulatúan elmosolyodott.
- Ha egyszer ezt akartad hallani… Nekem tegnap épp az ellenkezőjét mondta. De
nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy ő azt hiszi, az öcséd. – Hirtelen éles
lett a pillantása. - Nem képzeled, hogy ha ő nem ragaszkodik annyira hozzád,
akkor Ghoul eltűrte volna az ellenkezésed meg a szökéseid? Vagy Defying, vagy
Warble, vagy akárki más.
Poison hallgatott. FopCat, úgy látszik, mindent tud róla… A férfi szinte
kedélyesen folytatta.
- Persze, elképzelhető, hogy az egész csak egy félreértés, és a BL/I hibázott.
Megzavarták a nevek, és összekevert téged Kobra testvérével. Kobrának meg rég
agyára ment a nap… De a lényegen ez nem változtat. Ő hiszi, hogy így van, és
bármire képes a kedvedért.
Poison még mindig hallgatott. Mit mondhatott volna? Kobra Mikey, Kobra nem
Mikey, meg kell keresnie Mikeyt, ekörül forgott az élete lassan két hónapja…
Erre kiderül, hogy Kobra talán nem is vágta át… Vagy legalább is nem akarattal.
Ez merőben új megközelítése volt a dolognak, és sokmindent megmagyarázott… De
nem mindent, korántsem mindent! Először is, a BL/I nem szokott tévedni.
Másodszor, mennyi az esélye, hogy minden stimmel…? Hogy két testvérpár,
ugyanazzal a névvel… FopCat, aki mellékállásban gondolatolvasó lehetett, most
már majdnem kajánul folytatta.
- Gondolj bele a helyzetébe… mennyi az esélye, hogy talál valakit a sivatagban,
aki hasonlít a bátyjára, ellenálló, és még a neve is ugyanaz? Te mit hinnél?...
Annyi év után nem akarnád a végletekig hinni, hogy megtaláltad a testvéred?
Poison nem felelt. Szinte gyűlölködve méregette magának a férfit. Nagyon is
pontosan tudta, hogy miről beszél a másik… FopCat ezúttal nem erőltette tovább
a dolgot.
- Najó. Nem így terveztem az első csevejünket, de hát… - Könnyedén felállt a
földről, és barátságosan nézett a szendvicsek maradékán trónoló fiúra. – Kobra
az egyetlen, akire maradéktalanul számíthatsz itt. Légy neki hálás, Poison.
Megérdemli. Elég keményen meg kell majd még harcolnia Defyinggal, de főleg
Ghoullal miattad. Ő meg hamar elveszti a türelmét. És hidd el nekem, hogy
nagyon nem jó üzlet, ha kiesik az ember Ghoul kegyeiből… Ja, és mellőzd a cigit
egy ideig. Doki szerint nem tenne most jót neked.
Elmosolyodott, azzal rászólt Coyotre-ra, hogy dolog van, és kivezényelte a
szobából a frissen vágott ajtó romjain. Poison még hallotta, hogy odakint
beszélnek valamit, és FopCat Hunterért kiált. Aztán
Coyote visszajött, egy benzines kannányi vízzel meg egy műanyagpohárral a
kezében, és olyan ártatlan képet vágott, hogy az már tényleg gyanús volt.
- Ne vedd olyan komolyan, ő csak…
- Defying tényleg itt akart hagyni?
Coyote mély levegőt vett, de aztán úgy döntött, egyszerűbb, ha előbb megitatja
ezt a szegény fiút. Vizet töltött a pohárba, Poison pedig engedelmesen le is
húzta az egészet, de egy pillanatra sem vette le a szemét az előtte álló
fiúról. Coyote megint sóhajtott.
- Neki sem tetszett, Poison, hidd el. De ha nincs ellátás…
Poison elfordította a fejét.
Nem ezt várta Defyingtól.
Defying volt az egyetlen, akiben úgy-ahogy megbízhatott, vagy legalább is
megbízhatott volna – még ő tűnt a legnormálisabbnak. Kézben tartotta a
dolgokat, mindenki neki jelentett, még Ghoullal is tudott bánni, és Poison,
inkább ösztönösen, mint ésszel azt is tudta, hogy a férfi a tolószékéből még
nagyobb fegyelmet tart, mint anélkül, ennyi vadember közt. Mégis, volt benne
valami megfoghatatlan keserűség, amitől Poison bizonyos szempontból még
közelebb érezte magához, mint akár Kobrát. Igen, Defying tipikus példája volt a
kőkemény, a lelke mélyén mégis érző szívű embereknek… Mint Albata volt. Az a
fajta, akire az ember gondolkodás nélkül rábízza az életét, elfogadja a
parancsait, mert tudja, hogy olyan embernek engedelmeskedik, aki megérdemli,
aki nem fél, aki tudja, mit kell tennie, mert érti, mi folyik körülötte, és
érti az embereket is… Aki nem hagyja hátra a társait, csak azért, hogy mentse a
bőrét…
Vagy legalább is eddig úgy tűnt.
Defyingnak tudnia kellett, hogy mi történt! Tudnia kellett, hogy Bungler meg
akarta ölni őt, hogy Weenyt is megtámadta! És mégis képes lett volna magára
hagyni őt, haljon meg egyedül… Poison számára ez felfoghatatlan volt.
Annyira természetes volt, amikor a Tónál Ghoult leste a szikláról. Hogy nem
hagyja ott a motelnál, tönkretett lábbal! Hogy vigyáz Coyote-ra, akárhány
szilánkra lövik is azt a táblát a két sír közt. Annyira természetes volt, hogy
nem hagyja ott. Hogy senkit nem hagy ott! És annyira egyértelmű volt, hogy
Defying, mondjon bármit is, ugyanígy gondolkozik!
Poisont soha, senki nem árulta még el így. Még Lorainne sem. Lorainne… Abban a
pillanatban még azt is elhitte, hogy mégis Lorainne járt itt, hogy tényleg ő
kereste, hogy hazavigye. Igen, Lorainne megtette volna ezt érte! Holtbiztos,
hogy megtette volna!
Egyre jobban fájt az oldala, és érezte, hogy nem tett jót neki ez a sok
ücsörgés, úgyhogy nehézkesen visszatornázta magát a párnának használt takaróra.
Coyote segített neki, és valami olyasmit magyarázott, hogy nagyon sajnálja, de
nem adhat gyógyszert, Defying megtiltotta, de most már biztos, hogy hamarosan
le fog menni a láza. Poison fásultan hallgatta. Aztán FopCat is előkerült, és a
két fiú nekilátott, hogy rendet rakjon maga után. Zsanérokat szereltek a
frissen vágott ajtófélfára, szögelltek, kopácsoltak, amitől Poisonnak
pillanatok alatt megfájdult a feje. Nem is nagyon bánta. Kimerítette az elmúlt
húsz perc, a düh és a csalódás többet kivett belőle, mint amennyi jelen
állapotában egészségesnek volt mondható, így most szinte kéjes örömmel lebegett
az öntudatlanság határán.
Jó lett volna aludni.
Tudta, hogy valahol valami nagyon, nagyon félresiklott, és hogy ki kell
bogoznia a szálakat, de túlságosan fáradt volt hozzá, hogy hosszasan
gondolkozzék. Jobb volt így, könnyebb. És talán kevésbé fájdalmas. Kobra,
Loraine, Defying, Squealer, minden olyan kuszának tűnt, értelmetlennek, mégis,
érezte, hogy van megoldás. Van valami vezérfonal ezek között a látszólag
összefüggéstelen dolgok közt, és ha azt megtalálja, akkor minden rendben lesz.
Megtalálja Mikeyt is. Akárki is legyen az, és akárhol is legyen…
Amikor FopCat elégedetten a zsanérra akasztotta a hirtelenjében összeeszkábált
ajtót, és az ágy felé tekintett, hogy illedelmesen elnézést kérjen a
ramazuriért, Poison már aludt.
Coyote fáradtan, de elégedetten huppant le a Defying hajdani szobájába
rendszeresített asztal mellé. FopCat a szemközti oldalon pasziánszozott
elmélyülten, de erre azért felemelte a fejét.
- Na?
- Még mindig alszik.
- Helyes.
Coyote egy ideig némán szemlélte a játékot.
- Elég hülye dolog volt felhozni neki Kobrát, nem? – mondta végül.
FopCat hamiskásan rámosolygott. Az első dolog, ami feltűnt neki Coyote-tal
kapcsolatban, hogy minden kijelentést kérdéssé alakít. FopCat sejtette, hogy
ennek Ghoul az oka. Coyote megtalálta a módját, hogy hogyan ne tudjon belekötni
az a patkány, ami a jelek szerint hasznos dolog volt, mert még mindig élt.
Hiába, FopCat nem különösebben kedvelte Ghoult.
- Kobra mondta, hogy eléggé ugrik a témára, úgyhogy hanyagoljuk. Nem gondoltam,
hogy ennyire komoly a dolog.
- Hát… - Coyote álmodozva meredt a falra. Aztán szerénykedve folytatta. – Én
mondjuk nem nagyon ismerem, de elég idegesnek tűnt…
- Kobra? Elhiszem.
- Poison.
- Azt is elhiszem. - Coyote már majdnem bosszúsan nézett rá.
- Akkoris hülyeség volt.
FopCat derűsen nézett fel rá újra, mire gyorsan hozzátette. – Vagy nem?
FopCat kényelmesen az asztalra könyökölt, vigyázva, nehogy lelökje a kártyát,
és a két tenyerébe támasztotta az arcát, úgy nézett a fiúra.
- Elég elcseszett egy fazon mind a kettő, úgyhogy ártani ezeknek már úgyse
nagyon lehet. Ha meg Poison magába száll egy kicsit, az mindenkinek jó.
Coyote bizonytalanul rámosolygott.
- Jó, de… azért nem kellett volna így felizgatni, nem?
A másik már megint a kártyákat leste, és dörmögött valamit az ászokról meg a
kárókról, de Coyote olyan merőn nézte őt, hogy végül föladta.
- Hidd el, kiheveri.
- De miért…
- Az istenért, kölyök!
FopCat méltatlankodva sokadszorra is felsandított a fiúra. - Ha más nem
győzheti meg, mekkora barom, akkor magától mégúgy se jön rá! De hőstípus, és
két napot nem adok neki, máris bemagyarázza magának, hogy Kobra megérdemli,
hogy eljátssza neki a hőn szeretett bátyját, ha már ennyi mindent tett érte, és
mindenki boldog! Itt a vége, fuss el véle!
Coyote meglehetősen ostoba képpel, megbabonázva meredt rá. Aztán megértette…
Arcán felragyogott a hála ragyogó mosolya.
- FopCat!
FopCat morcosan szusszantott, jelezve, hogy figyel.
- Te oltári… hihetet… kibaszott nagy zseni vagy!
A Robinson semmiben sem különbözött a többi kocsmától, azt leszámítva, hogy
általában tele volt szolgálaton kívüli Ellenállóval. Ebből kifolyólag BL/I-ssel
is, aminek következtében ideális hely volt egy kis „balhézásra”, ahogy az
utcakölykök szokták mondani, akik túl gyávák voltak hozzá, hogy bármelyik
táborhoz is csatlakozzanak, de éltek-haltak a régi – mellesleg betiltott –
akciófilmekért. Többnyire haltak. Aztán persze az egész az Ellenállásra lett
kenve, és alighanem csakis ez volt az oka, amiért soha nem zárták be a
Robinsont. Hadd legyen csak ez a gyújtózsinór, a hely, ahonnan az Alvilág
minden éjjel szabadjára engedi a Vadászait, akik aztán az utcán vandálkodva
őrjöngenek, lövöldöznek, ártatlanok vagyonát és életét veszélyeztetve, és
akiktől senki sem lehet biztonságban, aki nem a BL/I féltőn óvó karja közt,
pontosabban szabályai közt keres menedéket.
Vagy legalább is a hivatalos verzió szerint így volt.
A Robinson tehát fontos stratégiai pont volt a BL/I számára, ami a közbiztonság
álcája mögé rejtett totális ellenőrzés és katonai erő mellett leginkább az
ellenfél ellenállására épített. Hiszen ha nincs többé ellenállás, nincs, ami
indokolja a diktatúrát sem… Így hát a BL/I nem csak a Zónákban, de az egész
világon támogatta az ellenfeleit a maga módján. Los Angelesben például azzal,
hogy nem zárta be a Robinsont, ami így egyszerre volt életveszélyes, hiszen
bármikor, következmények nélkül golyót kaphatott az ember a fejébe, és
rendkívül biztonságos is, mert elképzelhetetlen volt, hogy egyszercsak lecsap
rá a BL/I.
Lorainne is pontosan ezért választotta a helyet. Persze, más nem is igen
jöhetett szóba – nem lehetett már hidak alatt találkozni, fekete autókkal,
fekete napszemüvegekben, ahol fekete aktatáskák cserélnek gazdát, némán,
gyorsan, észrevétlenül – mindenütt térfigyelő kamerák lesték az ember minden
lépését. A Robinsonban viszont nem volt feltűnő, ha az ember szóba állt egy
BL/I-ssel. Vagy legalább is nem azonnal tűnt fel…
Loraine némán fürkészte a tömeget. Olyan volt az egész, mint valami álarcosbál,
vagy méginkább killjoy-találkozó. Előkerültek a régi, tarka ruhadarabok, a
rövidnadrágoktól a flitterekkel kivarrt, falatnyi szoknyákon át a havaii mintás
ingekig és lakkos tűsarkúkig minden, ami már önmagában lázadásnak minősült.
Loraine ez esetben nem lázadt, csak egy sötét szövetnadrágot és pólót viselt,
ami nem volt sem túl rövid, sem átlátszó, és még a mellbimbója sem látszott ki
belőle.
David is vele volt, a rádiós, aki nem is olyan régen, zavarában jelszót kért
Poisontól, és akit Lorainne pillanatnyilag a pokolba kívánt.
Egyáltalán nem szándékozott magával hozni senkit, és csak a puszta
balszerencsének volt köszönhető, hogy David ilyen korán, hét óra körül már itt
volt. Ő persze csak szórakozni jött, kifújni magát a negyvennyolc órás ügyelete
előtt – ivott, nevetett, megint ivott, megint nevetett, még táncolt is a másutt
rég betiltott régi slágerekre, és egész úgy tűnt, meg is feledkezett
Lorainneről, aki, miután cseppet sem barátságosan a tudomására hozta, hogy
egyedül óhajt mulatni, igyekezett minél messzebb kerülni tőle a tömegben. Semmi
szükség rá, hogy a férfi megneszelje, miért van itt… David ugyanis okos volt,
és minden bohóckodása és pózerkedése ellenére is remekül értett a pisztolyhoz
és az emberekhez egyaránt, és elég régi ellenálló volt hozzá, hogy Lorainne-nek
eszébe se jusson lebecsülni őt. Tudta, hogy David szemmel tartja, hiszen egy
ilyen helyen sosem lehet tudni, mikor lesz szükség az embernek segítségre…
Alig néhány perccel negyed nyolc után a Robinson már tele volt, a zene
maximális hangerőn üvöltött, és Lorainne a harmadik érdeklődőtől is megtagadta,
hogy fizessen neki egy italt. Dühös volt, vagy méginkább nyugtalan a késedelem
miatt, hiszen hét óráról volt szó… És akkor végre megpillantotta, akit várt.
Martin Chasey napszemüvegben és pálmafás ingben lépett be az ajtón, ami
határozottan jobban állt neki, mint a fehér egyenruha. Nem nézett körbe, de
Lorainne nem is számított erre – jól bevált forgatókönyv szerint találkoztak
minden alkalommal, amikor csak szükség volt rá, így most is tudta a dolgát.
Kortyolt még egy utolsót a kókuszos koktéljából, aztán megindult a terem túlsó
vége felé.
Baloldalt széles, kétszárnyú lengőajtó nyílt, nehéz, és szürke, mert a fémről
rég lepattogzott a hajdani piros festék. Egy folyosóra vezetett, ahonnan néhány
tárolóhelység nyílt, és persze a mosdók. Lorainne ide tartott, mint már
annyiszor előtte…
Szerencséje volt, mert túl korán volt hozzá, hogy részegekkel kelljen bajlódnia
– a négy csap fölé szerelt hosszú, piszkos tükör előtt csak egy alacsony, szőke
nő igyekezett még ocsmányabbá tenni magát egy fekete rúzzsal a kezében, és
rikácsolva próbált meg hangot adni nemtetszésének, amikor Lorainne a karjánál
fogva kipenderítette az ajtón, de a hirtelen előkerült pisztoly hamar
meggyőzte, hogy jobb, ha ezúttal másutt fejezi be a tollászkodást. Lorainne
megvárta, míg a nő szitkozódása elhal a tompán még ide is beszűrődő zene torz
hangjai közt, aztán türelmetlenül ellenőrzött minden vécéfülkét, de hiába; a
helység üres volt. Akkor aztán fáradtan az egyik mosdóra támaszkodott, és egy
percre lehunyta a szemét.
Az igazat megvallva fáradt volt. Hetek óta nem aludt rendesen – egészen
pontosan azóta, hogy Albata meghalt, és Poison eltűnt. Egyszerűen nem tehette
meg. Az Ellenállást, legalább is itt, Los Angelesben túlságosan is megrázta az
eset, és Lorainne-nek nem maradt senkije, aki segített volna úrrá lenni a
káoszon. Persze, voltak barátai – a régi bajtársak, mint például David… De
hiányzott mellőle az erély, amivel azoknak is parancsolni tudott volna, akiket
eddig is csak a félelem és a reménykedés hullámverése tartott itt. Albata
halála sokakban rettegést keltett. Túl sokakban… Mindenkiben, akit nem a
meggyőződés, hanem a félelem kergetett az Ellenálláshoz, márpedig a legtöbben
ilyenek voltak. És a rettegő embert nem lehet harcba küldeni… Loraine
megpróbált ugyan lelket önteni a társaiba, de a kérdéseikre nem tudott
válaszolni. Ha már Albatát is megölték, ha Poisont is elveszették, akkor mi garantálja,
hogy a BL/I nem épp most készül leszámolni minden ellenfelével?
Mit felelhetett volna erre? Hogy ne féljetek, a BL/I-nek semmi szüksége rá,
hogy mindenkit megöljön? Hogy ez a rendszer nem így működik? Hogy nem pusztít,
hanem mindent és mindenkit felhasznál, még az Ellenállást is? Hogy az egyetlen,
ami a végső győzelmet adhatja, az nem a harc, nem a hűség, nem az önfeláldozás,
a hősök és a nagy tettek, hanem az idő? Kivárni, amíg a rendszer önmagától
omlik össze, és akkor lecsapni…
Lorainne tökéletesen tisztában volt ezzel, ahogyan azzal is tisztában volt,
hogy Albata halálával alighanem ő az egyetlen Ellenálló Los Angelesben, aki
pontosan tudja, hogy működik a BL/I. Ott volt Albata mellett a kezdetektől,
jóval Poison, vagy David, vagy bárki előtt, akkor, amikor a BL/I még nem is
létezett. Tudta, látta, hogyan bukkan fel, hogyan lesz mindent elsöprő
hatalommá, mert volt, aki felhívja rá a figyelmét, mi folyik körülötte – mert
Albata már akkor érezte a bajt. Már akkor szervezkedett, lassan, óvatosan
puhatolózva terjesztve a hírt, hogy valami készül, valami kivédhetetlen, valami
világméretű összeesküvés; hogy új hatalom van születőben, amit meg kell
állítani! De hiába, a saját testvére sem hitt neki.
Loraine alig látta az apját akkoriban. Lényegében Albata nevelte, jó
nagybácsihoz híven ő vitte óvodába, iskolába, amikor az anyja dolgozott, vagy
éppen a gyógyszerektől félig kábultan nyöszörgött a kanapén, sanyarú sorsát
siratva. Ilyenkor Albata kérdés, kérés nélkül kézen fogta a kislányt, és már
vitte is, ki a szobából, a lakásból, a játszótérre, a boltba, bárhová, csak ne
lássa ilyen állapotban az anyját. Idővel aztán mindenhová magával hurcibálta, a
műhelyébe, ahol Lorainne többet tudott meg az autókról és az elektronikájukról,
mintha éveket tanult volna valami puccos iskolában, tárgyalni, később aztán
megfigyelni és megvesztegetni; Lorainne ilyenkor mindig ott ült a hátsó ülésen
a sötétben, riadtan, csöndben, észrevétlenül. Még most is jól emlékezett azokra
a napokra, a feszült várakozások csendjére egy-egy elhagyott utcában, híd
alatt, a kétszer soha fel nem bukkanó, kétes alakok óvatos, gyorsan pergő
szavára, a műhelyre, a rongyok és ruhák olajszagára, minden apró kis zajra;
Albata hangjára, a motorolajtól és cigitől száraz, repedezett ujjainak érintésére,
amikor bátorítóan megsimogatta az arcát, hogy ne féljen; és még most is a
szájában érezte Mrs. Way áfonyás pitéjének az izét, és érezte azt a furcsa,
édeskés illatot, ami körbelengte az asszonyt.
Négy éves kora körül járhatott még csak, és akkoriban jóformán minden héten a
Way családnál vacsoráztak, mert a családfő, Henry Way és Albata jó barátságban
voltak. Vagy legalább is Albata mindent megtett ennek érdekében, mert tudta,
hogy Henryt is megkörnyékezte az a rejtélyes, megfoghatatlan hatalom, ami ellen
ő küzdött, és amiről a férfi egyáltalán nem is tudott – és nem is hitt el.
Henry Way ugyanis génsebész volt, méghozzá nem is akármilyen, és amilyen
nyitott szemmel és szívvel járt a világban, igazán nem volt nehéz rávenni, hogy
néhány „államilag nem teljeses mértékben elismert és engedélyezett” kísérletet
is végrehajtson a „tudomány nevében”. Fogalma sem volt, hogy az ő „titkos” és
„korszakalkotó” kísérletei és felfedezései egyenes utat nyitnak majd a
viselkedést manipuláló mikrochipek gyártásához – és egyszer még a saját fia
életébe kerülnek majd…
Lorainne persze mindebből semmit sem érzékelt még akkoriban, de arra még most
is pontosan emlékezett, milyen volt Louise piros ruhája, amikor néhány nappal
karácsony után, a sötétbe borult szobában halkan énekelve meggyújtotta az egyik
ottfelejtett csillagszórót a kedvéért. Mint egy igazi anya… A sisteregve
felcsapó szikrák láttán Gerard keservesen sírva fakadt az apja karján, jóideig
nem is lehetett megnyugtatni. Alig múlt egy éves, izgága és kiváncsi, pedig még
járni sem tudott rendesen – Mikey pedig még meg sem született.
Aztán ahogy Louise megbetegedett, és Henryt egyre kevésbé érdekelte a munkája
is, a fenyegető veszélyek is, meg Albata is, a látogatások is elmaradoztak,
aztán végképp megszakadtak. Csak a pite íze, a szikrázó karácsonyfa és az a
halott asszonyt körül lengő édes parfümillat maradt... Gerard nem is emlékszik
semmire az egészből, túlságosan kicsi volt hozzá – és sem Albata, sem Lorainne
nem beszélt neki a dologról soha.
Pedig majdhogynem együtt nőttek fel.
Mikey hét éves volt, amikor elrabolták, és Henry Albatára bízta az egyetlen
megmaradt fiát, mert belátta, képtelen őt megvédeni. Gerard akkor volt
tizenegy, Lorainne majdnem tizennégy. Úgy éltek aztán egy fedél alatt, mint a
testvérek, még akkor is, amikor évekkel később Mikey is hozzájuk került, de
Lorainne-nek mindvégig Albata maradt a világ központja, nem pedig Gerard. Ő
ahhoz túlságosan is fiatal volt, túlságosan is idegen, túlságosan… Jó.
Lorainne tudta, hogy képtelen lenne megértetni a fiúval, hogy néha meg kell
békélni a Gonosszal. Hogy nem lehet mindent erővel, fegyverekkel elintézni,
hogy a BL/I ellen semmire sem mennek pusztán a harccal. Hogy ez olyan hatalom,
amit nem lehet tisztességgel, hősiességgel, vagy pláne igazsággal legyőzni. Alattomosabbnak,
számítóbbnak, romlottabbnak kell lenni nála ahhoz, hogy akárki
felülkerekedhessen rajta. Kockáztatni kell, pénzt, életet, sokat, mindent.
És néha el kell adnia magát az embernek, a hitét, az elveit, a társait, hogy
akár csak egy hajszálnyi előnyre is szert tegyen. És mindenek felett gyorsnak
kell lenni, villámgyorsnak és felkészültnek; eltűnni, mielőtt még a BL/I úgy
döntene, hogy eleget használta már az embert.
De ami a legfontosabb… A legnehezebb, hogy mindezek ellenére is tudni kell, honnan
indult és hová tart az ember, hogy miért ment bele ebbe a játékba, miért adta
el magát az ellenségnek…
Poison világ életében képtelen lett volna felfogni ezt. Albata persze nagyon is
tisztában volt ezzel, ahogyan Lorainne is. Kényesen ügyeltek is rá, hogy a fiú
még véletlenül se sejtse meg, hogy ők ketten bizony nyakig merültek ebbe a
mocskos játékba. Hogy megmaradjon a büszkesége, a hite, amiből erőt meríthet
minden nap. Az öntudatos, de naivitásig jóindulatú Gerard pedig valóban
megmaradt olyan embernek, aki szentül hiszi, hogy dolga van a földön, és olyan
ügyért harcol, amiért érdemes meghalni.
Lorainnenek pedig pont erre volt szüksége.
Eleinte még fel-felvillant benne a gondolat, hogy nem tisztességes így
visszaélni valakinek a hűségével és bizalmával, de idővel aztán kikopott belőle
is a lelkiismeret, ahogy a nagybátyjából is. Egyszerűen szükségük volt
valakire, aki nem kérdez, nem gondolkozik feleslegesen, csak tűzön-vízen át
elvégzi a feladatát.
Lorainne tudta, hogy a BL/I is ezért figyelt el Gerardra néhány évvel azelőtt,
és ezért nem is ölette meg. Henry Wayt tönkretette a családja elvesztése, így
őt nem volt értelme tovább zsarolni a fiaival, így Gerard is tökéletesen
jelentéktelen szereplővé vált a sakktáblán. Jelentéktelenné; de aztán fontos lett
a szerep, amit az Ellenállásnál játszott. A legfontosabb pedig Lorainne számára
volt.
Nem engedheti, hogy most végleg kicsússzon a kezei közül! Nem!
Csakis ezért engedett Korsénak.
Felemelte a fejét, és hosszan nézte a tükörben az arcát, ezt a hosszúkás,
sovány arcot, a két sötét, barna szemet, amik a fehéren hunyorgó neonfényben
fürdő cseppétől elvakultan még feketébbnek tűntek most, és arra gondolt, hogy
legszívesebben darabokra törné a tükörrel együtt. És arra, hogy egyszer majd
nem fog itt állni a tükör előtt, és senki sem fogja látni többé ezt az arcot.
És senki sem fog tudni úgy olvasni róla, mint Albata tudott…
Talán bánnia kéne.
Gondolhatott volna rá, hogy egyszer közbejön valami. Nem lett volna szabad
megkockáztatnia, hogy Albata megtámadja azt a központot. Nem lett volna szabad
elengednie sem őt, sem Poisont. Ki kellett volna találnia valamit. De
legfőképpen nem lett volna szabad lejelentenie a BL/I-nek, hogy mire készülnek…
De hát honnan kellett volna tudnia, hogy tényleg találnak is ott valamit, nem
csak fegyvereket? Hogy Albata lesz olyan bolond, hogy magukra hagyja az
embereit, amit sosem tett addig? Hogy hagyja kicsúszni a dolgokat a kezéből?
Hogy Poison a Zónákba kerül Defyinghoz…
Éppen Defyinghoz!
Lorainne csak annyit akart, hogy a BL/I tudjon a rajtaütésről, hogy ne érje
őket meglepetés, hogy ne kezdjenek el minden erejükkel védekezni – hogy ne
legyen mészárlás… És persze, a régi-régi nóta, szemet szemét, fogat fogért,
információt információért… Hogy őket se lephesse meg a BL/I. De mészárlásról
szó sem volt! Szó sem volt róla, hogy Albatát megölik, hogy Poison is elveszti…
Hogy ittmarad egy rakás rémült idealista civil kölyökkel meg az Ellenállóknak
csúfolt söpredékkel a nyakán, akik jó, ha nem teperik le az éjjel – mert hát
mire másra jó egy nő ugyebár -, csak mert most ő játssza a Keresztapát…
Égetően szüksége van Poisonra!
Vagy legalább is valakire, aki elég engedelmes, hogy ne kelljen bajlódnia vele,
de van elég tekintélye hozzá, hogy rendet is tartson…
Visszaszerzi Poisont. Muszáj. Bármibe is kerüljön. Akármibe. Hiszen ez
mindannyiuk érdeke…. És ha meg kell öletnie hozzá Mikeyt, hát akkor meg fogja
tenni.
Party Poisonnak ki kell jutnia a Zónákból, bármi áron! Ha Korse valóban
hajlandó nekik kiadni Poisont… De tényleg hatalmában áll megtenni ezt? Vagy,
máshogy téve fel a kérdést – megér neki ennyi kockázatot valakinek a
személyazonossága?
Napokon belül megtudja. Ennyit muszáj kockáztatnia.
Lorainne mindezidáig mindig számíthatott Martin Chasey-re. Ő volt az egyetlen,
igazán megbízható szövetségese a BL/I-vel szemben, hiszen a férfi ugyanúgy a
cég szétverésén dolgozott, mint az ellenállás – csak épp az ellenkező oldalt
képviselte. A maffia évek óta nem adott életjelt magáról, és ami Lorainnet
illeti, nem is akart hallani róluk. Neki bőven elég volt a tudat, hogy Martin
jóformán az egész alvilág támogatását élvezi, miközben komoly pozíciókat és
befolyásos embereket tart a kezében a BL/I-nél is. Tapasztalt, okos, és óvatos
– legfőképpen óvatos…
Lorainne biztos volt benne, hogy most sem vallott kudarcot. Megszerezte, ami
Korsénak kell, a kérdés csak az, mit kér érte cserébe?...
Ellökte magát a csaptól, és a bejárat felé fordult, mert mintha hallott volna
valamit. Nem is kellett csalódnia, kisvártatva Martin lépett be az ajtón, és
gondosan be is csukta maga után. Lorainne köszönés helyett is az arcát
tanulmányozta, de hiába – a férfi ugyanolyan nyugodtnak és elégedettnek tűnt,
mint mindig.
- Tiszta?
Lorainne bólintott, jelezve, hogy magukban vannak.
- Mit tudtál meg?
Martin megvonta a vállát.
- Semmilyen nyilvántartásban nem szerepel Wonaguth neve, az Ellenőrzési Hivatal
sem tud róla.
- Álnév?
- Az ügynöklisták, az eltűntek, halottak, és a kísérleti vagy katonai
programokban résztvevők listáján sem szerepel. A BL/I nem tud róla – a fickó
nem létezik.
Lorainne szeme összeszűkült.
- Akkor? – Chasey arcán halovány mosoly játszott.
- Volt szerencsém ma Okland irodájában látogatást tenni… Ez minden, amit
Wonaguthról tudunk.
Egy gondosan lezárt, hófehér borítékot nyújtott át Loraine-nek. A lány már
nyúlt volna érte, de a mozdulat félbe maradt, mert ebben a pillanatban
kivágódott az ajtó, és David rontott be rajta. Lorainne egy másodperc törtrésze
alatt felismerte a helyzetet.
- Ne! - kiáltotta, de megmozdulni már nem maradt ideje. Lövés dörrent,
pontosabban kettő, és Martin hanyatt vágódott a piszkos padlón. Lorainne –
szégyen, nem szégyen – felsikkantott, nem is az ijedtségtől, inkább a
felháborodástól, és azonnal mellette termett, de hiába. A férfi mellkasából
sugárban ömlött a vér, és a lány azonnal tudta, hogy menthetetlen. David
golyója a szívét találta el, vagy legalább is nagyon közel járt hozzá.
Felemelte a fejét. Vele szemben, hátát a falnak vetve David hevert a földön,
feje fölött tenyérnyi csíkban vértől volt maszatos a csempe. Neki nagyobb
szerencséje volt – Martin golyója csak a vállát érte, alig valamivel a
kulcscsontja alatt. A fájdalomtól elkínzott arccal rámosolygott Lorainne-re.
- Megismertem – mondta halkan, apró, rózsaszínes vérbuborékokat köpve a földre.
- BL/I-s. Valami… fejes. Azt…
Nyelt egyet, és megpróbálta folytatni, de Lorainne jeges tekintete
elbizonytalanította.
- Te szerencsétlen…
David látta, ahogy a lány felemeli a földről Martin elejtett pisztolyát, látta,
ahogy a cső szembefordul vele. Az arca megnyúlt a felismeréstől.
- Te tudta…
Lorainne meghúzta a ravaszt, és David eldőlt, mint a zsák. Lorainne felállt, és
a földre dobta a fegyvert, aztán felpillantott.
Fent, a sarokban apró, kerek kis készülék függött a plafonról, egyetlen, piros
kis lámpa jelezte az oldalán – forog a film. Lorainne egy hosszú pillanatig még
farkasszemet nézett a kamerával, aztán felkapta a földre ejtett borítékot, és
átlépve a holttesteken kisurrant az ajtón.
Sietve indult meg a folyosón, de alig lépett kettőt, máris vagy féltucat rémült
idegenbe ütközött. Alighanem a lövések hangja csalta őket a rövid kis
folyosóra. Lorainne mesterien játszott ijedtséggel vágott utat köztük,
gyilkosságot meg mentőket emlegetve, amivel sikerült még jobban összezavarnia
az összeverődött tömeget. Valaki elkapta a karját, és valami olyasmit kiabált,
hogy jól van-e, de ő kitépte magát az idegen szorításból, és kapkodva
elhadarta, hogy a barátját meglőtték, orvos kell neki, és máris rohant tovább.
A terv bevált – senki sem követte.
A táncteremben még mindig szólt a zene, de már mindenki a mosdó előtt tolongott
– annyira lefoglalta őket a történtek találgatása, hogy Lorainne észrevétlenül
hagyhatta el a termet.
Sietve ült be az autójába, egy pillanatig elgondolkozva rajta, hogy Davidével
mi legyen? Végül csak dühösen indított, és néhány percen belül már hazafelé
tartott a főutcán. David magának csinálta a bajt... Az az eszelős őrült,
tessék, most ez a vége!
Fogalma sem volt, hogy számol el a férfi halálával. A kamera nem aggasztotta –
tudta, hogy akár a BL/I, akár a rendőrség – ami lényegében ugyanaz – akár a
maffia nézi meg először, nem fogják bolygatni a dolgot. Előbbiek, mert
szükségük van az Ellenállásra, így rá is, utóbbiak, mert szükségük van rá a
BL/I-bel szemben. És mert a gyilkos halott, így a bosszúhadjárattól sem kell
félnie.
De az Ellenállás nem lesz ilyen elnéző. És bár Lorainne tudta, hogy a felvétel
sosem jut majd a kezükbe, ettől még nagyon, nagyon jó mesét kell kitalálnia,
amivel megnyugtatja a kedélyeket. Davidet sokan szerették.
Ami azt illeti, még ő is. Mindig vidám volt, mindig reményteli, egy pillanatra
sem állt le, sosem volt fáradt vagy elkeseredett. Intelligens, jóképű férfi
volt, tisztességes és megbízható, aki szilárdan hitt benne, hogy egyszer még
újra beköszönt majd a béke – javíthatatlan romantikus. Egyszóval olyan ember,
akiből jó férj lesz, jó apa, akiért más körülmények közt versengenek a lányok,
akit az anyák süteményekkel tömnek és fiamnak szólítanak, és akikkel az apák
hosszú, nagyon hosszú órákon át ülnek hallgatagon a csöndesen susogó fák hűvös
árnyékában, meredten bámulva a tükörsima tó színén remegő csalit… Pontosan
olyan, amilyenre Lorainne is vágyott valaha.
Talán még hozzá is ment volna. Más körülmények közt... Igen, minden bizonnyal
boldogan hozzá is ment volna, szült volna neki két-három gyereket, kiköltöztek
volna a kertvárosba, egy takaros kis házba, hétvégente kirándulni jártak volna
a hegyekbe, és a hosszú, nyári délutánokon, amikor a gyerekek a nagymamával meg
a kutyával játszanak a kertben, ők kettesben sétáltak volna a kertek alatt, a
hőségtől megfáradt fák leveleinek árnyéka játszott volna az arcukon… Minden
bizonnyal így lett volna. Egy olyan világban, ahol az ember a maga ura, nem a
BL/I felügyeli minden lépését… Egy olyan korban, amikor engedhet az ember a
szívének. Egy normális világban. Egy normális életben, egy Poison nélküli
életben…
Lorainne ujjai önkéntelenül is megfeszültek a kormányon.
Minden érted van, Party Poison!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése