30. Szenvedélyek Viharában

Ghoul azonnal felriadt a nevére, és abban is rögtön egészen biztos volt, hogy nem álmodott, hanem valóban hallotta. Az ilyesmiben általában nagyon jó volt, remekül külön tudta választani a képzeletet a valóságtól… Egy pillanatig még fülelt, és nem is hiába. Fojtott nyöszörgés hallatszott, aztán egy dühös szisszenés.
- Nesze!
- Ne! Meg…
Ghoul azonnal felismerte a hangot. Fél kézzel vadul megrázta a mellette mélyen alvó Kobra vállát, hogy fölébressze, azzal sem törődve, ha fájdalmat okoz neki, míg baljával az autó ajtókilincséhez kapott.
- Kobra! - A fiú sértődötten felmordult, félig még alva.
- Kobra!
- Mi van?!
- A bátyád bajban! – vágta rá Ghoul, és máris kinn termett a kocsiból. Eszeveszett tempóban eredt neki a benzinkútig vezető néhány méternek. A sarokra érve az első, amit meglátott, Bungler volt, ahogy a falnak szorítja Poisont. Ghoul egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Pisztolyok a földön, Bungler kezében kés, Weeny vérzik, de lassan, remegve feltápászkodik a földről, nadrággal a kezében…
Nadrágok. Ghoul már mindent értett. Elborította a féktelen düh, de valami furcsa, felszabadult öröm is átjárta egy pillanatra. Végre. Végre!
Egy pillanatra sem lassított, egyenesen Bunglernek rontott. A férfi nem vette észre őt időben. Felemelte ugyan a kezét, hogy megállítsa a fiút, de felé fordulni már nem volt ideje. Ghoul lendülete elsodorta a mozdulatot, és a kés ártalmatlanul suhant el a torka mellett. Bungler megtántorodott, és ha Ghoul nem kapja el, hanyatt is esik. De elkapta, és meglepő erővel vágta a falhoz, alig két méterre Poisontól, és első dolga volt ártalmatlanná tenni egy tökéletes gyomorszájra mért rúgással. Aztán még egyel, és még egyel, és még egyel, újra és újra visszarántva magához a férfit. Ez nem volt egyszerű, mert Bungler még Jet Starnál is magasabb volt egy kicsit, és legalább kilencven kiló. Ghoult viszont megedzette már a sivatag, és gyors volt, iszonyúan gyors, lehetetlenség volt kitérni előle… Csak akkor engedte el végre Bunglert, amikor az egy különösen jól sikerült ütést követően lehányta a pólóját. Ghoul akkor hátrált egy fél lépést, de csak hogy félre rúgja a homokba esett kést, mielőtt még baj lenne belőle. Bungler térdre rogyott előtte, és szemmel láthatólag nem kapott levegőt, de ez egy pillanatig sem zavarta Ghoult. Agyát elborította a vörös köd, és semmi más nem érdekelte, csak hogy széttrancsírozza végre ezt az embert… Újra rúgásra lendült a lába. Aztán előreszökkent, egyenesen Bungler csuklójára ugorva. Éles reccsenés hallatszott, és a férfi felüvöltött, mire Ghoul fejbe rúgta. Aztán végképp elvesztette az önuralmát, és már fogalma sem volt, mit csinál… Arra eszmélt, hogy Kobra terem mellette, és megpróbálja lefogni. Vadul kapta fel a fejét, mire éles, fehér fény vágott az arcába, elvakítva egy pillanatra, hogy semmit sem látott. Ez elég volt Kobrának, hogy kihasználva a pillanatnyi meglepetését hátrarántsa. Mindketten a földön kötöttek ki. Ghoul persze azonnal felugrott, de Kobra ezúttal nem hagyta lerázni magát.
- Állj már le! Megölöd!
- És?!
A fények hirtelen már nem voltak olyan élesek, és Ghoul megértette, hogy egy autó fényszóróitól erednek. És valóban, kisvártatva Jet Star bukkant fel mellettük a Fordból, Steel Grin társaságában. Nyilván azt hitték, a BL/I rajtaütött a benzinkúton, és épp nagyban folyik a harc, és most egyikük sem tudta, mi történik körülöttük. Aztán Steel Grin arca megnyúlt, ahogy felismerte Bunglert.
- Mi…
- Fogalmam sincs – vágta rá Kobra, és tanácstalanul meredt a hátra csavart kezű Ghoulra. A fiú újra, vadul felszegte a fejét, sötét szeme izzott a gyűlölettől.
- Kinyírom!
- De…
- Kinyírom!
- De Ghoul, ez csak Bungler! – kiáltotta Steel Grin dühösen, és a barátja mellett termett. Óvatosan a hátára fordította az eszméletlen férfit, és valósággal megriadt az arcától. Egyetlen ép vonása nem maradt. Ghoul dühödten, mégis szinte büszkén figyelte, és már nem feszengett annyira. Kobra durván megszorította a csuklóját, hogy felhívja magára a figyelmét.
- Te megvesztél, Ghoul?! Mi a francot…
- Kobra.
- Kuss! Mi a francot…
- Kobra, a bátyád – vágott közbe Ghoul újra, szinte derűsen. Kobra elsápadt, és azonnal a földön elterült Poisonra nézett. Hogy feledkezhetett meg róla?!
- Na ne… ne!
Két ugrással mellette termett. Poison sem volt eszméletén, de lélegzett, és most, a Ford fényénél már látszott az is, hogy valóban vérzik.
Hol van már Defying?!
- Neee-ne-ne-ne-ne, ne csináld ezt velem…
Jet Star térdelt le melléjük a homokba. Mindig nyugodt, napbarnított arcán most leplezetlen aggodalom tükröződött. Kérdőn nézett Kobrára, de az észre sem vette. A sírás kerülgette, ahogy tenyerével igyekezett elszorítani a vérzést. Az égvilágon semmit sem értett az egészből, fogalma sem volt, hogy mi történt, de persze, Poison ebben is nyakig benne van. Mindig, mindenben benne van, és tessék, megint ez a vége! Miért? Miért?
Miért ver engem veled az Isten, Gerard?!



A következő egy órában sem Bungler, sem Poison nem tért magához – ez utóbbi esetében Defying tett róla, hogy ez az elkövetkezendő tizenkét órában se fordulhasson elő -, így Weenyre hárult a feladat, hogy elmondja, mi történt. Defying szobájában voltak, ezúttal már Candyvel és Ferric-el kiegészülve, akik semmit sem hallottak a lármából. Weeny nem bánta volna, ha most sincsenek itt… Ott ült a széken a szoba közepén, körülötte a többiek, csak Ghoul húzódott a sarokba. Iszonyúan fájt a lába, mert nem kímélte a verekedésben, és ez meglehetősen bosszantotta. Újabban állandóan történt valami, ami miatt nem gyógyulhatott meg rendesen a seb, annyit pedig még ő is tudott, hogy itt, a semmi közepén mibe kerül az az embernek, ha nem gyógyul be egy sebe. Az életébe. Neki pedig semmi kedve nem volt meghalni. Egyelőre. Majd ha kicsinálta Bunglert, akkor lehet beszélni róla… Bosszúsan, néma csöndben hallgatta hát a kislányt, aki harmadszorra kezdett bele a beszámolójába.
- Azt mondta, te hívsz, Doki, és hogy maradjak csöndben, mert nem szabad felébreszteni Poisont. Mondtam neki, hogy jó, és akkor kimentünk, de az ajtónál befogta a szám, és elvonszolt a fürdőhöz.
- Akkor rúgtad meg?
A kislány hevesen bólintott, de rögtön megszédült a széken. A délutáni eséstől volt egy kis agyrázkódása, nehezen viselte a hirtelen mozdulatokat. Steel Grin hitetlenkedve csak a fejét rázta.
- Nem értem… Egyszerűen nem értem…
Weeny folytatta.
- Bungler azt mondta, ha csöndben maradok, nem bánt majd, és levette a nadrágom, és nem akartam, és megharaptam. És akkor mérges lett, és... – szégyellősen megvonta a vállát. – Megütött. De tényleg nem nagyon! – tette hozzá gyorsan, és szinte bocsánatkérően nézett Ghoulra a sarokban. A fiú tüntetőleg nem viszonozta a pillantását.
- Akkor jött Poison? – kérdezte meg Defying, akinek cseppet sem tetszett ez a titkos jelbeszéd. Weeny bólintott, ezúttal lassabban.
- És Bungler rálőtt?
- Igen.
- És ő vissza.
- Igen.
- És nem találta el.
- Nem.
- Értem.
Defying elgondolkozott ezen egy pillanatra. Két profi lövész, másfél méterre egymástól elvét egy lövést? Nem. Itt valami másról lesz szó. Weeny nem mond el mindent. Vagy egyenesen hazudik. De kit akar fedezni vajon, Bunglert, vagy Poisont? Létezik egyáltalán, hogy Bunglert akarná fedezni?... Jó lenne, ha Kobra is itt lenne, az talán egyel több szemtanú, de Defying tudta, lehetetlenség volna most elrángatni a bátyja mellől.
De akkor sem állt össze a kép. Azt ő is tudta, hogy Bungler nem azért került a Zónákba, mert túl jólnevelt állampolgár volt, de nem volt ostoba. Tudnia kellett, hogy itt semmi sem marad titokban. Mégis, mit csinált volna, ha végzett Weenyvel? Megöli? És hogy számol el vele? Nem lehet mindent a BL/I-re kenni… Vagy megfenyegeti, hogy hallgasson? Úgysem hallgatott volna. Ha meg mégis, akkor is észrevették volna rajta, hogy valami történt vele. Rawforce, Sky, Jet Star, de még talán Ghoul is rájött volna. Nem, sehogy sem áll össze ez az egész. Ennyire nem gondolkozott volna Bungler, hogy mit csinál?... De hát Killjoy! Ami azt illeti, nem is rossz, és eddig sosem volt rá panasz.
Kobra meg a másik fele. Őrjöngött, amikor Jet Starral behozták Poisont, de amikor közölték vele, hogy a bátyja egyelőre nem fog meghalni, egész megnyugodott. Sőt, kérés nélkül, még ő próbálta eszméletre pofozni Bunglert, hogy ki lehessen hallgatni. Defyingot ez nem kevéssé nyugtalanította. Az elmúlt egy hónapban szerzett tapasztalatai szerint ugyanis, ha a bátyjáról van szó, Kobra képtelen a legkisebb ésszerű megnyilvánulásra is. Ghoul meg…
Hát, Ghoul szarul néz ki már egy ideje, és most még szarabbul fest. Defying emlékeztette magát, hogy ha nem szedi össze magát nagyon gyorsan, akkor alkalomadtán őt is lekötözteti egy székhez, hogy nyugton maradjon végre, mielőtt még beledöglik egy karcolásba... De hogy kis híján agyonverjen egy Killjoyt? Ő csöndesebben szokta intézni az ilyesmit… Jet Starnak igaza volt, tényleg nyugtalan, nagyon nehezen bír magával újabban, egyre nehezebben. Ennyire kikészítette volna Poison?
Miért van az, hogy Poisonnak minden szarban benne van a keze? El van ez átkozva, vagy mi a franc?... Defying, bár ez egy cseppet sem volt ínyére, kénytelen volt elismerni magában, hogy ha nem csinálnak valamit, Poison előbb-utóbb tényleg kinyírja magát. És az nem tenne jót Kobrának. Nagyon nem tenne jót… Sőt. Ami azt illeti, neki sem. Hiába, megkedvelte ezt a kölyköt, hogy a fene essen belé, minden baromságával együtt. Persze, még jobban kedvelné nélkülük, de hát úgy már túl szép lenne az élet…
Negyedszerre is meghallgatta Weenyt, de Ghoul ezt már nem bírta idegekkel, és a maga pimasz stílusában megkérdezte, mi a fenének kell négyszer végighallgatniuk ugyanazt, mikor teljesen világos, hogy mi történt? Steel Grin még mindig úgy tűnt, mint akinek fogalma sincs, hol van, és egyre csak a fejét rázta, azt ismételgetve, hogy ezt nem hiszi el. Defying nem kérdezte meg tőle, Bungler kis akciójáról van-e szó, vagy arról, hogy Weeny lány. Mert hogy erről Steel Grin sem tudott. Ahogy Geeboy Ferric sem. Sőt. Valószínűleg Candy sem, bár ebben Defying nem lehetett biztos. Fürkészően nézett Weenyre. A kislány nem szólt semmit, de szemében néma könyörgés csillant. Engedj már el… Defying aprót sóhajtott.
- Jó. Grin, ti veszitek át az őrséget. Jet, te maradsz Weenyvel az éjjel, és egy ujjal sem nyúlsz hozzá, világos?
- Persze.
- Weeny?
- Én?...
- Nem lesz baj, ha Jet veled marad?
Weeny felpillantott a férfire. Jet Star halványan, bátorítóan rámosolygott.
- Nem – mondta a kislány határozottan. Jet Startól nem félt. Defying elégedetten bólintott.
- Jó. Ghoul, te eltakarodsz a pihenőbe, és nem basztatod Poisont.
- De…
- És szólsz, ha rosszabbul van. Világos?
- De Kobra úgyis ott van…
- Kobra bármikor kiborulhat.
- Én meg nem fogok nővérkéset játszani! – Defying szemöldöke felszaladt.
- Visszamész inkább őrködni?
- Nem.
- Akkor pofa be, és tűnés.
És Ghoul befogta.



Hajnali fél kettő felé járhatott, amikor Kobra végre rászánta magát, hogy bemenjen Bunglerhez. Nem volt különösebben célja vele, nem akarta agyonverni, vagy ilyesmi, egyszerűen csak úgy érezte, ennyit még ő is megérdemel. Elvégre is, Killjoy…
Bungler ott ült a szinte teljesen kiürült raktárban, a székhez kötözve, lehajtott fejjel, egész magába roskadva. Kobra tűnődve nézte még egy pillanatig, aztán közelebb lépett. Bungler felemelte a fejét, de rögtön félre is fordult.
- Hogy van a bátyád? – kérdezte halkan. Kobra tüntetőleg az üres polcokat méregette. Hirtelen fogalma sem volt róla, mit keres ő itt?
- Rosszul - mondta végül. Bungler mintha méginkább összehúzta volna magát.
- Sajnálom, Kobra…
- Persze.
- Én nem akartam! Esküszöm…
- Persze. Csak véletlenül pont te is ott voltál, amikor háromszor is beleszaladt a késedbe. Világos.
Bungler mintha halkan felnyögött volna. Nyomorultul nézett ki, egész arca feldagadt, a bal szemét ki se tudta nyitni rendesen, az orra egészen biztosan eltört, a szája felrepedt, izzadtságtól csimbókos haja egész a nyakára tapadt, a bőre most is feketéllett a foltokban rászáradt vértől. Egyszóval tényleg borzasztóan festett, és csak azért nem borzasztóbban, mint Poison, mert ő legalább magánál volt már. Kobra, hátát a csukott ajtónak vetve, végre ránézett.
- Mi a franc ütött beléd, Bungler?
- Nem tudom. Egyszer csak ott volt, pisztollyal, én meg…
- Úgy értem, Weeny?!
Bungler megkínzott arcán átvillant valami különös, a haraghoz hasonlatos érzés, de azonnal el is tűnt.
- Elbasztam. Tudom.
- Most nem éppen ez a legmegfelelőbb szóhasználat – jegyezte meg Kobra epésen.
- Bocs… De… Kobra. Te tudtad, hogy… hogy ő…
- Hogy lány? Ghoul elmondta.
- Na! Hát akkor?!
- Akkor?
- Csak azt ne mondd, hogy neked sose fordult meg a fejedben, hogy elszórakozz vele egy kicsit!
- Elszórakozni… - Kobra szinte undorodva ízlelgette a szót.
- Úgy értem…
- Szóval szórakoztál.
- A fenébe is, Kobra, ez egy lány!
- Úgy érted, kislány.
Bungler érezte, hogy aligha ez a legjobb alkalom rá, hogy megvitassák, mennyire kicsi is az a lány. Kobra szinte szelíden folytatta.
- Nem az a lényeg, hogy mi fordul meg a te vagy az én fejemben. Az a lényeg, hogy nem csinálod meg.
Bungler hallgatott.
Hogy magyarázza el valakinek, mi az a szenvedély, aki maga sohasem élte át? Mert ez az, szenvedély! Egy kislány…
Hát pontosan ez az!
Olyan kis szelíd, ártatlan, olyan kis gyönyörű… Mint egy baba, egy porcelánbaba, az ember úgy vigyáz rá, össze ne roppantsa... Igen, mindig vigyázott, nehogy túl erősen akarja letörni a gyönge kis ellenállásukat, eltűrte, ha néha egyik-másik a karjába mar, nem torolta meg soha, pedig fájt, nagyon kellemetlenek tudnak lenni azok a pici körmök okozta égető sebek. De még így is megéri. Nincs az a kín, ami ne érné meg! Látni a tanácstalan félelmet a tágra nyílt szemekben, és tudni, hogy nem lesz semmi baj, hogy idővel megnyugszik az a szűkölő szempár, amikor tisztára mosták már a könnyek. Mennyire csodálatosan szép, földöntúlian szép tud lenni ilyenkor az a ragyogó gyermeki szempár! Egyetlen nőnek sem ilyen többé a szeme, a legártatlanabb szüzeknek sem, még az apácáknak sem! Egyszerűen nem versenyezhetnek egy gyerek tekintetével és alázatával. Bungler imádta az érzést, amikor a feszengő kis testek végre kimerülten, megadóan elpihennek a karjaiban, imádta, hogy az ő ormótlan, csúnya keze majdnem körbeéri a vékony combokat, a valószerűtlenül selymes bőr érintését a bőrén, a legmélyebb ösztön, az állati félelem szülte kapkodó lélegzetvételek ritmusát, a félszeg, fájdalomtól fűtött nyöszörgéseket, amikor lassan, vigyázva osztozni próbál a legtisztább lény, egy kisgyerek testének csodájában; amiről képtelen lemondani. Olyan őrjítően, olyan vadítóan puha, annyira selymes olyankor minden, olyan kibírhatatlanul szűk és forró, hogy abba bele lehet, bele kell halni…
Nem, Kobra nem értheti, amíg nem érezte.
- Barom voltam. Tudom. Elborult az agyam – mondta Bungler, és arra gondolt, nagy baj végülis nem lehet belőle. A rendőrség, - pontosabban a BL/I rendfenntartásért felelős részlegének az a pár fajankója, akivel dolga volt már, elhitték. Ki is rendeltek neki valami orvost, aki megállapította, beteg, amiért ezt élvezi, holott ha jól belegondol az ember, az a beteg, aki nem élvezi. Bungler egészen biztos volt ebben. Ahogyan abban is, hogy inkább neki kellett volna agyturkásznak mennie, mert W. Taylornak, aki őt kezelte, és akinek sohasem tudta meg a keresztnevét, agyára ment a sok dilinyós. Állandóan olyasmiket kérdezett, már a börtönben is, hogy nem érzett-e "ellenállhatatlan késztetést" rá, hogy „teljesen átvegye a hatalmat”, hogy „végleg kiélvezze” a hatalmát az „áldozatai”felett, ahogy ő hívta azokat a gyerekeket. Mindig így fogalmazott, virágnyelven, hogy az embernek jóidőbe telt, mire kitalálta, mire is gondolhat szegény doki.
De hát hogy is gondolhat épeszű ember olyat, hogy ő megölne egy kislányt?! Egyáltalán, bárkit! Félelemből, felelte W. Taylor, bűntudatból, esetleg azért, hogy ne maradjanak tanúk. De hát neki éppen annak a földöntúli boldogságnak a megszerzése a célja, amit az Úr a gyerekekbe rejtett a rothadó világból! Hogy jut eszébe valakinek – egy okos, egyetemet végzett, elismert embernek! – hogy ő akár csak egy ujjal is bántani merészelni bármelyiküket?! Nem, az ő ujjai egészen másféle dolgokat szoktak csinálni… Érezte, hogy pillanatokon belül megint úgy elragadja a hév, hogy képtelen lesz parancsolni magának. Igyekezett hát valami egészen másra gondolni, mondjuk az óceánra, azt mondják, az használ, lecsendesíti az ember tudatalattiját is, és…
A fenébe is, egyszer még úgyis elkapja azt a kölyköt!
Megpróbált rettenetesen bűnbánó arcot vágni, és megfékezni a remegését, ami nagy valószínűséggel sikerült is neki, legalább is Kobra egészen sajnálkozva nézett rá.
- Megbántad, mi, Bungler?
- Naná! – vágta rá ő azonnal, és arra gondolt, talán mégiscsak vannak még a földön, akik felnőttként is ugyanolyan naivak és ártatlanok, mint az ő kislánykái voltak… Vagy, mondjuk ki. Hülyék. Hirtelen felpillantott Kobrára.
- De a bátyádat még jobban sajnálom – tette hozzá, és kivételesen nem is hazudott. Hülyeség volt nekimenni Poisonnak… Késsel! Persze, akkor ez tűnt az egyetlen értelmes megoldásnak; megölni, mielőtt még eljár a szája…
- Tudom, hogy sajnálod – felelte Kobra lassan. - Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyedben. Már, ha valaha is nekiestem volna Weenynek… - Egy pillanatra elhallgatott, annyira abszurd volt ez az egész. Persze, Bunglernek igaza van, kinek ne fordulna meg ilyesmi a fejében, fél év, egy év, három év cölibátus után, na de valóban meg is tenni?... Fantáziálni meg még azért csak szabad, nem?... - Ghoul viszont ki fog nyírni érte.
- Tudom – sóhajtotta Bungler letörten. Csend lett egy időre. Kobra nem szólt, nem is mozdult az ajtó mellől, csak nézte a székhez kötözött férfit. Őt magát lepte meg a legjobban, mennyire nyugodt is maradt tulajdonképpen. Mikor Poison, a bátyja, az édestestvére itt fekszik vérbe fagyva, alig néhány méterre tőle, a fal túloldalán, ő mégis halálos nyugalommal beszélget azzal, aki oda juttatta. Ez valahogy nincs így rendjén. Az lenne a normális, ha őrjöngene, ordítana, fenyegetőzne, vagy méginkább, ha megpróbálná megölni Bunglert, pusztán bosszúból. De furcsamód a legkisebb késztetést sem érzi most erre. Sőt…
Kobra igyekezett nem tudomást venni a lelke mélyén motyorászó hangocskáról, ami egyre csak azt ismételgette – valld be, hogy tetszett volna, ha Poisont megölik. Végre lenne okod kiborulni, kiadni magadból minden feszültséget. Kitombolhatnád magad szépen, senki se róna meg érte. Nem kellene többé senki miatt aggódni, olyan lehetnél, mint Ghoul, üres és könyörtelen, akit semmi se zavar, akinek semmi se fáj. És ne felejtsük el, hogy megszűnne a potenciális veszély Defyingra, és a többiekre nézve is. Lorainne-nek akkor végképp semmi keresnivalója nem lenne itt, a BL/I sem vadászna Poisonra többet, nem lenne több veszekedés, nem kéne azzal törődni, mikor csinál valami hülyeséget, amivel mindenki mást is bajba sodor, nem szökdösne el többet, nem lopkodna autókat, és te sem akarnád többé kinyírni magad miatta…. Minden visszazökkenne a rendes kerékvágásba. Nem volna jó? Mondd meg őszintén, nem volna jó?...
Hosszan bámulta Bungler keskeny, háromszögletű arcát, és lassan éledezni kezdett benne valami gyilkos, fekete harag.
Bungler meg fogja kapni a büntetését. Rawforce meg lesz veszve, kicsinálja, ha megtudja, mi történt. Vagy ha nem ő, akkor Ghoul. És az sokkal, de sokkal szörnyűségesebb lesz, mint amit ő, Kobra Kid valaha is ki tudna találni, ez egészen biztos…
Abban a pillanatban tényleg megsajnálta Bunglert azért, ami rá vár.
Röhej! Mindazok után, amit tett, még képes sajnálni?! Úristen, mi ütött belé? Hirtelen elfogta a nyugtalanság. Mi lehet Poisonnal?... Már vagy öt perce magára hagyta… Pontosabban nem magára, hanem Ghoulra, de hát az lényegében ugyanaz…. Mondott valami olyasmit, hogy kitartást, Bungler, aztán ugyanolyan halkan, ahogy jött, ki is lépett a szobából.
Megkerülte a benzinkutat, és egy pillanatra megtorpant a betegszoba ajtaja előtt. Felnézett az égre. Megszokhatta volna már, milyen tiszták errefelé az éjszakák, hogy a leghalványabb csillagok hunyorgó fényeit is látni lehet, de az igazat megvallva elég ritkán bámulta csak úgy az eget, ezért, mint mindig, most is mellbe vágta az élmény. Hirtelen reménytelenül picinek és jelentéktelennek érezte magát, és ez mérhetetlenül elkeserítette, hogy sírhatnékja támadt. Mert hát, mi lenne, ha Bungler tényleg megerőszakolta volna Weenyt? Ha megölte volna Poisont? Vagy mindannyiukat. Besétált volna, és álmukban szépen, egyesével elvágja a torkukat. Akkor mi lenne? Semmi. Akkor sem lenne semmi, ha holnap a BL/I az összes embert agyonlőné a földön. Az összes állatot. A csillagok fénye ugyanúgy siklana végig a holttesteken, mint most az élőkön. Sőt. Ha az egész Föld lángba borul, felrobban, eltűnik, az sem változtatna, az sem számítana semmit…
Meglehetősen nyomasztó, elkeserítő, egyenesen reménytelen érzés volt, és Kobra hirtelen úgy érezte, égető szüksége van Ghoulra. Neki aztán tökmindegy holmi kis örökkévalóság, meg világegyetem, meg jelentéktelenség, kilátástalanság, kétségbeesés, magány. Mindez csak valami szeszély, amitől mások szenvednek, és amit egyes egyedül csak azért talált ki az Úr, hogy őt bosszantsa vele. Személyesen… Óvatosan benyitott hát az ajtón, nehogy valami csoda folytán mégiscsak felverje Poisont. Jól számított, Ghoul még mindig odabent volt. Kobra titkon egyet is értett Defyinggal, aki szerint Ghoultól, ha már annyira rohadtul fáj a lába, hogy az őrségből is haza kellett hozni őszentségét, szóval, az a minimum tőle, hogy ő is ott rontja a levegőt, és tesz róla, hogy Poison ne vigye túlzásba a haldoklást. Fél lábára sántán úgysem veszik más hasznát. Kobra igencsak meglepődött hát, amikor azt látta, hogy Ghoul a kötést igazgatja magán, hogy kényelmesebben beleférjen a csizmájába.
- Hova mész? – kérdezte döbbenten.
- Közöd? – dörrent rá Ghoul hűvösen, mert plusz két kéz híján nehezen boldogult a kötéssel és a csizmával is egyszerre. Kobra vállat vont, de azért lehuppant elé a földre, hogy megszorítsa a fűzőt. Ghoul szó nélkül hagyta, és Kobra is csak akkor nézett fel rá, amikor végzett a csomóval. Tekintete azonnal Poisonra tévedt.
- Jobban van?
- Nem.
- Majd holnap…
- Se! – Kobra feltápászkodott a földről, és nagyon szigorúan nézett a barátjára. Ghoul hangjából világosan érződött, hogy legszívesebben a sírban látná Poisont, amiért neki kell most őriznie.
- Megmentette Weenyt – jegyezte meg Kobra jelentőségteljesen. Ghoul kicsit elszégyellhette magát, mert kerülte a tekintetét, de azért nem bírta ki, hogy tüntetőleg meg ne vonja a vállát.
- És? Attól még lehet szarul, nem?
Kobra nem vette fel a kesztyűt.
- Beszéltem Bunglerrel.
- És?
- Semmi. Csak mondtam.
- Jó. Akkor most én beszélek vele.
- De nem ölöd meg, ugye?
- Minek nézel te engem?! – csattant fel Ghoul dühösen. – Killjoy nem öl Killjoyt!
- Jó…
- Csak beszélek vele, világos? Ahhoz azért talán még nekem is van jogom!
- Jól van na. Bocs – adta meg magát Kobra békítőleg, azzal máris visszaült a székére Poison ágya mellé. Igazából most a legkevésbé sem tudta érdekelni, mit csinál Ghoul, így talán azon sem akadt volna fenn, ha a fiú kivételesen elköszön tőle.
Ghoul persze nem köszönt el, az sosem volt szokása. Egyszerűen kimasírozott az ajtón, sántikálva ugyan egy kissé, de meglepően fürgén, és meg sem állt Bungler ajtajáig. Senkivel sem találkozott.
Előkereste a zsebéből a férfi kését, amit még ő szedett össze a homokból, és benyitott.
- Bungler – mondta halkan, és örült, hogy Kobra az imént nem kapcsolta le a szobácska plafonján árválkodó egy szem égőt, így a férfi azonnal láthatta, mit tartogat a kezében.
- Mit akarsz? – kérdezte visszafojtott félelemmel a hangjában. Ghoul elvigyorodott.
- Szerinted mégis mit szoktak csinálni egy késsel? Nyiszálni fogok?
Bungler idegesen nyelt egyet. Az oké, hogy Kobra is figyelmeztette, hogy Ghoul ki fogja nyírni, de hát ezt ugye csak átvitt értelemben kell érteni… Ugye?... Legnagyobb megkönnyebbülésére Ghoul csak elvágta a kötelet a lábán – Ferric csomóit legendásan lehetetlen volt kibogozni -, aztán a két kezén is, és ráparancsolt, hogy álljon fel. Bungler csodálkozva engedelmeskedett. A lába ugyan teljesen szabad volt már, de a csuklója még mindig össze volt kötözve a háta mögött.
- Ha kussban maradsz, megúszod. Világos? – kérdezte Ghoul, és megfenyegette az ujjával. Bungler bólintott.
Kimentek a benzinkút elé, és beültek a Fordba. Persze Ghoul vezetett, és Bunglernek fogalma sem volt, hová mennek? Még mindig sajgott minden porcikája Ghoul ütéseitől és rúgásaitól, és az igazat megvallva egy cseppet sem érezte biztonságban magát… Hová mennek? Létezik… Létezik, hogy Ghoul elengedi?... Nem! Az ki van zárva! Bár… Nyilván minél távolabb akarja tudni Weenytől. Talán meg sem állnak Arizonáig… A benzinkút bejárata fölötti egy szem égő fénye lassan elhalt a hátuk mögött, és körülölelte őket a sötétség.
- Jól ülsz? – kérdezte hirtelen Ghoul. Bungler ostobán pislogott vissza rá.
- Mi? Jah…
- Jó. Csak el ne gémberedj itt nekem – biccentett a fiú elégedetten, és szinte kecses mozdulattal húzta elő a pisztolyát, és mielőtt még a másik felfoghatta volna, mi történik, a halántékára vágott vele.
Elég erős ütés lehetett, mert amikor Bungler legközelebb kinyitotta a szemét, keleten mintha már derengett volna az ég alja. Ráadásul nem is az autóban ült, hanem a homokban, háttal az első ajtónak támaszkodva, alig néhány méterre egy méretes földkupactól, és a vidáman földet hajigáló Ghoultól. Megpróbált felállni, de túlságosan zúgott a feje, ráadásul a keze is még mindig hátra volt kötözve. Riadtan, tanácstalanul nézett körbe, de mindenütt csak a sziklás homok és a satnya, halott bokrok látványa fogadta. De nem lehettek túl messze a benzinkúttól, talán ha tíz mérföldre, mert ahogy jobban kimeresztette a szemét, a derengő láthatár peremén megpillantotta a 19-es út jól ismert, jellegzetes kanyarulatát. A levegőben benzinszag terjengett, amitől csak méginkább hányingere lett. A fene az agyrászkódásokba… Megint megpróbált felállni, de aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen felesleges. Mihez kezdene aztán? Elhajtana innen? Még ha Ghoul a kocsiban is hagyta a kulcsot, úgysem tud vezetni…
Hát, de legalább a két lába szabad…
Mi a fene folyik itt?
Ghoul meghallhatta a motozását, mert nehézkesen kikecmergett a gödörből, és vidáman Bungler elé csapta az ásót.
- Végre! Befejeznéd?
- Mit? – kérdezte a férfi döbbenten.
- Az ásást.
- Minek?
- Sírnak.
Bungler arcából a maradék vér is kifutott. Szeme kerekre tágult, szája elnyílt, és mondani akart valamit, de Ghoul megelőzte. Gonoszul, szinte kihívóan vigyorgott rá.
- Nyugi, nem öllek meg – mondta. – Esküszöm.
Bunglert ez persze nem nyugtatta meg. Visszakérdezett ugyan, hogy akkor minek a sír, de Ghoul azt felelte, ne a szája járjon, hanem a keze, azzal a maradék kötelet is levágta a csuklójáról. Bungler úgy döntött, nem ellenkezik. A kése még mindig Ghoulnál volt, a pisztolya talán egyenesen a benzinkúton, annyi esze meg - agyrázkódás ide vagy oda – maradt még, hogy meg se próbálja fegyvertelenül ártalmatlanítani a fiút. Nyilván nem sikerülne, Ghoul számítana rá. Ő mindig, mindenre számít…
Egy kissé megtornáztatta az izmait, hogy legalább az elgémberedettséget kiűzze belőle, ha a fájdalmat nem is tudja, aztán leszökkent a gödörbe. Egészen takaros kis gödör volt, szabályos, téglalap alakú, a falai is többé kevésbé egyenesek, leszámítva a legfelső fél métert, ahol széles tölcsért formázott, mert itt a mélyebben fekvő, keménnyé préselődött földet felváltotta a laza, csúszós homok. Ghoul leadta az ásót, és meghagyta neki, hogy ásson még vagy fél métert, annyi elég lesz. Bungler nem mert ellenkezni, bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy törött csuklóval ki fogja bírni ezt a máskor is eléggé megerőltető munkát…
Mire készülhet Ghoul? Mire készülhet?... Néha-néha felsandított a perem szélén cigarettázó fiúra, de az nem tűnt dühösnek, inkább éppen, hogy nagyon is vidámnak.
Mi a francot akarhat? Miért ütötte le? Mire készülhet?... Bungler képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy a saját sírját ássa. Milyen költői…
Mire egészen kivilágosodott az ég, ő is készen lett. Kifulladva, kissé bizonytalanul állt a lábán, az ásó nyelébe kapaszkodva, és az elmélázva ücsörgő Ghoul bámulta. A nap vörös korongja még nem emelkedett a láthatár fölé, de máris melegedni kezdett a levegő, és Bungler nagyon szomjas volt.
- Van vized? – kérdezte, ahogy az ásót nyújtotta Ghoulnak. A fiú felrezzent, és elkapta a nyelet.
- Persze – felelte, és kiemelte az ásót a gödörből, de Bungler hiába várta, hogy őt is a felszínre segítse. Márpedig egyedül nem fog tudni kimászni… De Ghoul szó nélkül felállt, és csak Bungler harmadszori kiáltására tért vissza, az egyik magukkal hozott benzineskanna társaságában. Megállt, biztonságos távolságra a peremtől, nehogy a férfi felugorva elkaphassa a bokáját és magával ránthassa őt, és azt mondta.
- Feküdj le.
Bungler megint elsápadt.
- Ghoul…
- Feküdj le! – csattant fel a fiú inkább kimérten, mint mérgesen, és ráfogta a pisztolyát. – Nem mondom el háromszor.
- Ne csináld már…
- Te viszont csináld, Bungler. – Egy pillanatra elhallgatott. – Tényleg nem öllek meg, ha szót fogadsz szépen.
Bungler lassan, tétován ereszkedett le a gödör aljára, és elnyúlt a földön. Vadul kalapált a szíve, annyira… annyira borzalmas volt abban a nyitott sírban! A feje fölött vakítóan ragyogó, makulátlan, rózsaszínes égre élesen kirajzolódott a felszín szaggatott vonala, a vöröses oldalfalak most sokkal magasabbnak tűntek, mint eddig, és mintha össze akarnának dőlni a feje fölött, agyonnyomni, eltemetni őt… Iszonyatos érzés volt ott feküdni a földön! A földben… Ghoul bukkant fel fölötte, és gyors, határozott mozdulatokkal a gödörbe lötykölte a kanna tartalmát, vigyázva, hogy lehetőleg Bungler térdénél feljebb ne jusson belőle. Bungler orrát újra, elemi erővel csapta meg a benzinszag. Abban a pillanatban mindent megértet.
- Ne! Ghoul!
Villámgyorsan felugrott, de elkésett.
- Feküdj! – dörrent rá Ghoul, és olyan erővel vágta hozzá a kannát, hogy a férfi egyensúlyát vesztve vissza is huppant a földre.
- Ghoul, könyörgöm…
Ghoul keresett magának egy szál cigit, hanyagul a fogai közé szorította, és meggyújtotta.
- Könyörgöm!
A fiú lepillantott a gödör alján remegő Bunglerre. Összetört arca falfehér, hatalmasra tágult pupilláiban állati rettegés lüktetett. Villámgyorsan újra felugrott, de megcsúszott a benzintől sáros talajon. Ghoul válaszul kinyújtotta a kezét, ujjai között ott parázslott a cigaretta; apró, vékony papírba csomagolt halál.
- Feküdj.
Bungler azonnal engedelmeskedett. Egész teste lüktetett a félelemtől, hogy levegőt is alig kapott, és Ghoul észrevette, hogy pislogni sem mert. Ezt látván szája szélén furcsa, megvető mosoly rándult. Szánalom, komolyan, szánalom ez az ember… de azért egészen remek szórakozás. Mindig is ki akarta ezt próbálni egyszer…
Könnyed mozdulattal a gödörbe lökte a csikket. Egy villanás, ahogy a felkelő nap első sugarai végigcsókolják a piszkosfehér papírt, aztán a benzintől saras föld hangos szisszenéssel tüzet fog… Olyan magasra csaptak a lángok, hogy Ghoul kénytelen volt hátrálni egy lépést, ha nem akart megégni. A levegő megtelt az égő test és a pamut különös szagával, és ordítással… Bungler ordított, úgy, ahogy Ghoul már nagyon rég hallott embert ordítani, úgy, ahogy csak a pokolban ordíthat valaki. Egy pillanatra sem hagyta abba, eszeveszetten vergődött a sárban, hogy eltapossa a tüzet, de túl sok volt a benzin, a föld, a meder fala is égett, túl nagyok voltak a lángok… Ghoul megint rágyújtott. Nem mondhatni, hogy különösképpen nagy gyönyörűséget okozott neki ez az egész, de be kellett vallania, hogy valahol tetszik neki. Azt az egy szál cigit, azt viszont nagyon sajnálta. Pocséklás, szín tiszta pocséklás! Persze, arra még ő sem vállalkozott volna, hogy előbb elszívja, és cigivel a szájában locskolja szét a benzint… Csöndben nézte Bungler haláltusáját, már amennyit látott belőle a lángoktól, és azon gondolkozott, milyen furcsa egy lény is az ember. Az utolsó pillanatig hisz, reménykedik, hogy a dolgok nem azok, amiknek látszanak, és amikor megkérdőjelezhetetlenül kiderül, hogy mégis azok, könyörög. Kétségbe esik, mintha váratlanul érné az egész, de még akkor is reméli, hogy minden jóra fordul, fogadkozik, megalázkodik, megtesz bármit, amit csak kell, akármit, csak hogy megmeneküljön. Könyörög… Korse is ezt tenné vajon? Aligha. Inkább kiprovokálná, hogy lelőjjék őt, az mégiscsak szebb és gyorsabb halál. Na és Kobra? Ő könyörögne neki…? Fene se tudja. Ki kéne próbálni… Hirtelen elege lett a szagokból, a hangokból, egyáltalán, Bunglerből. Szánalom az egész… A tűzbe hajította a csikk maradékát
- Komolyan nem tudom, mit sírsz itt nekem. Megígértem, hogy nem öllek meg - dünnyögte, inkább csak úgy magának.
Aztán nekilátott betemetni a gödröt.



Kobra szerette volna, ha azt mondhatja, egy percet sem aludt az éjjel, de ez egyszerűen nem volt igaz. Ott nyomta el az álom Poison ágya mellett ülve, és még csak nem is volt valami nyomasztó álom… Annál nyomasztóbb volt viszont az ébredése!
Poison csöndesen, egyenletesen szuszogott, így Kobra nem tudta eldönteni, alszik, vagy még mindig eszméletlen? Persze, jelen pillanatban ez mindegy is volt. A lényeg, hogy él, és… és ennyi.
Kobrát megint átjárta az a teljességgel értelmetlen és helytelen érzés, amik néhány órával azelőtt is – a közöny. A bátyja életben van, és ez bőven elég volt neki. Persze, aggódott érte, hogy ne aggódott volna, de korántsem ekörül forogtak a gondolatai. Ha léteznek is olyanok valahol a világban, akik órákon át képesek elérzékenyülve szorongatni egy szerettük kezét, hát, akkor ő biztosan nem tartozik közéjük…. Egyszóval, minden jótestvéri szeretet ellenére is a legszívesebben kisétált volna az ajtón, és végezte volna a dolgát, ahogy tegnap is tette. Meg tegnapelőtt. Meg az elmúlt években mindig.
De hát mégiscsak a bátyjáról van szó, nem? Akit fél napja sincs, hogy leszúrtak… Erről megint eszébe jutott Bungler, és kissé csalódottan nyugtázta magában, hogy még mindig nem akarja agyonlőni…
De miért nem? Ez lenne a normális, nem igaz?... Aztán megértette.
Bungler is Killjoy. Régóta ismerik egymást, mármint a Zónák viszonyaihoz képest régen, és hát…. A francba is, eddig minden rendben volt! És egy kis túlzással élve minden rendben is lesz, elvégre is Poison nem halt meg. De ettől függetlenül is illene legalább egy kicsit utálni Bunglert, erre gyorsan és nyomatékosan újra figyelmeztette is magát, de akárhogy is fülelt, az a jól ismert hangocska a fejében a bosszú helyett egyre csak arról fecsegett, mennyivel okosabb lenne nem törődni ennyit Poisonnal. Csináljon, amit akar! Úgyis állandóan a magányos hőst játssza… És ez minden bizonnyal okos megoldás is lett volna, elvégre is megoldotta volna a problémákat. Egy életre. Már, ha maradt még valamennyi idejük hátra ebben a…
Kobra aprót sóhajtott, és egy percig szinte reménytelenül bámulta a bátyja sápadt arcát, de nem bírta sokáig. Fűtötte a tettvágy, mint minden reggel, a nyugtalanság, és az a különös, izgalmas és részegítő várakozás – mit hoz a mai nap, életet, vagy halált? Mi vár rájuk ma, hosszas semmittevés, a gyilkos unalom, vagy a BL/I-s pisztolyok? Kobra nagy-nagy titokban jobban szerette volna az utóbbit...
De nem ma. Nem, mára határozottan mást tűzött napirendre Ma kivételesen nem akart BL/I-seket látni. Ma nem. Kobra Kidnek ugyanis randevúja volt mára, igazi, hamisítatlan randevú, sör helyett borral, csókkal, naplementével, meghitt kettesben Holy Shittel valahol Lost Lake közelében a szédítő szirteken… Elvégre is mégiscsak illik megünnepelni az első házassági évfordulójukat, nem? Kobra egy életre utálta volna magát, ha nem megy el.
Csak hát ugye itt van Poison. Hogy néz már az ki, hogy csak úgy itthagyja, mikor tényleg fél napja sincs még, hogy leszúrták? Másfelől viszont mégiscsak erről a napról van szó. Arról, amiért megérte életben maradnia. Mert tulajdonképpen ezért találták ki az egészet. Először csak tréfásan mondogatták egymásnak – vigyázz magadra, nem akarok az első évfordulónkra özvegy lenni! De aztán Holy elment, és ahogy peregtek a hónapok, ez lett a legerősebb, majdhogynem az egyetlen kézzel fogható dolog, amibe Kobra a legrosszabb, leglehetetlenebb helyzetekben is kapaszkodhatott. Ki kell bírnod, nem halhatsz meg most, mert Holy várni fog rád… Kobra sejtette, sőt, egészen biztos volt benne, hogy a lány is ugyanígy van ezzel. Nem teheti meg, hogy most nem megy el hozzá. Egyszerűen nem teheti meg.
És Gerard? Vele megteheti, hogy magára hagyja? Megint?...
És Holyt magára hagyhatja? Ha nem megy el, a lány azt fogja hinni, hogy meghalt. Hiszen már egy éve megbeszélték, hogy ma, a Lost Lake mellett a negyvenes úton találkoznak…
- Sakk matt.
- Csaltál!
- Én aztán nem…
- De!
- Nem! – éles csattanás, a régi, pepita tábla a földön, a faragott bábuk szanaszét gurulnak a régi, rojtos szőnyegen.
- Utállak!
- Az lehet, öcsi, de ez akkoris sakk matt…
Kobra felemelte a fejét. Odakint már egészen világos volt. Indulnia kell, ha oda is akar még érni ma. Arizona messze van…
Sakk matt…
A fenébe is!
Eltelt még egy jó fél óra, mire végre elszánta magát a cselekvésre. De hiába szólongatta, hiába rázta meg a vállát, Poison meg se rezdült – hatott még a Defyingtól kapott gyógyszer. Kobra végül ezért döntött úgy, azzal senkinek sem használ, ha csak itt ücsörög mellette. Akkor már inkább Holy mellett ücsörög. Úgyis várja…
- Rendben leszel, bátyus – súgta halkan Poison fülébe, és egy pillanatig még elnézte az ismerős arcot, de a fiúnak a szeme se rebbent. Kobra akkor felállt, és kiballagott a benzinkút elé. Máris megbánta egy kicsit a döntését, elvégre is mi van, ha pont most ébred fel?... Elfogta a kísértés, hogy rágyújtson, de most kivételesen megállta. Holy nem rajongott éppenséggel a cigarettáért… Megtorpant a sarkon, és körbenézett. Aztán megint, de hiába. A Fordnak hűlt helye sem volt.
Ki az az idióta, akik szó nélkül lelép azzal a kocsival?! Mármint Poisont leszámítva… Ghoul. Nyilván, hogy Ghoul. Mert Jet Star nyilván nem tesz ilyet, Steel Grinéknek meg, ha dolguk van, a Pontiacot vinnék, marad tehát Ghoul… Kobrának ettől végre egyszeriben gyilkolhatnékja támadt, olyannyira, hogy dühében alaposan megrugdosta a benzinkút falán, mintha bizony az tehetne az egészről. Most mi a fenéhez kezd?! Senkinek sem akart hosszasan magyarázkodni, hogy hová is megy és miért, de úgy látszik, mégis muszáj lesz elkérnie a kocsit Grintől… Vagy ez volt az isteni jel, hogy maradjon a seggén…?
Még végig se futhatott rajta a gondolat, amikor távolról motorzúgás hangja ütötte meg a fülét, és egy perc múlva máris ott állt előtte a Ford, a nehézkesen kikászálódó Ghoullal együtt. Kobra, aki nem tudta volna megmondani, mikor gyújtott rá mégis, dühödten kiáltott rá.
- Te is tudsz ám időzíteni, baszd meg!
- Mi? – kérdezte Ghoul döbbenten, és hangos csattanással bevágta maga mögött az ajtót.
- Hol a fenében voltál?!
- Dolgom volt… Mi bajod van?
- Semmi!
- Jól van, akkor tépd le a fejem… - dünnyögte Ghoul sértődötten és értetlenül is egyszerre, mert Kobra a kezébe nyomta az alig szívott csikket, hogy legalább az ne vesszen kárba, és nekilátott megtankolni a kocsit. Ghoul csöndben figyelte, de amikor a fiú a kannákat kezdte töltögetni, nem bírta tovább.
- Hova mész? – kérdezte döbbenten.
- Sehova.
- Akkor minek töltöd a kocsit?
- Hogy legyen benne benzin. – Ghoul szemöldöke felszaladt.
- Ilyen korán melózol?
- Igen! Zavar?!
- Szóval Holy. – Ghoul szinte mérgesen fonta össze a karját a mellkasa előtt. Nagyon is jól emlékezett arra az egy évvel azelőtti napra. Kobra tett róla, hogy ne felejthesse el… – Nem mész te sehova!
- Jaj már, Ghoul, semmi bajom nem lesz! – felelte Kobra fáradtan.
- Azt mondtam, nem!
Kobra nem is tudta hirtelen, mit mondhatna erre. Pontosan tudta, hogy Defying mégannyira se tolerálná a kis… kirándulását, mint Ghoul. Nem lett volna okos dolog, ha idő előtt szerez tudomást róla…
- De Ghoul, ez… ez… - Hirtelen bevillant neki a megoldás. – Múltkor én fedeztelek Defying előtt!
Ghoul nagyon, nagyon csúnyán nézett rá, mire gyorsan hozzátette. – És alhattál a vállamon!
Ghoul arca, ha lehet, még jobban elsötétült.
- Egy percet kapsz eltűnni.
- Kösz – Kobra hálásan rávigyorgott, és már lökte is a helyére a töltőkart. – Tényleg…
- Ötven másodperc.
Kobra vigyorogva csúszott az ülésre, és olyan sebesen indított és hajtott el, mintha legalább is az egész BL/I a nyomában lenne. Ghoul sötéten nézett utána, aztán kényelmesen sarkon fordult, hogy odébb lépjen egy kissé, ahol nyugodtan elszívhatja a kapott cigit, de azonnal megakadt a szeme az ajtóban ücsörgő Defyingon. A férfi egy cseppet sem tűnt úgy, mint aki jobb lábbal kelt fel.
- Hova ment? – kérdezte.
- Ki?
- Kobra.
- Milyen Kobra? – kérdezett vissza Ghoul ártatlanul. Defying még csúnyábban mérte végig, ahogy a fiú elhaladt mellette, és belépett a boltba, mint az az előbb Kobrát.
- Baszd meg, Ghoul!
Ghoul azonban úgy tűnt, meg sem hallotta a mondatot. Defying mérgesen horkantott. Ennyit arról, hogy a Killjoyok fegyelmezettek…
Még a végén be kell tiltania itt a barátkozást is!



Journal Bungler eltűnését Steel Grin fedezte fel, aki az éjjel történtek ellenére is ragaszkodott a férfihoz. Ez persze érthető – majdnem két éve már, hogy hozzájuk került, és Steel Grin meg se tudta volna számolni a két kezén, hányszor húzták már ki egymást a csávából. Készséggel kezességet is vállalt volna hát érte, csak engedjék el! De hát Weeny… Steel Grin tökéletesen tisztában volt Bungler… hajlamaival, de hát itt a Zónákban akadtak rosszabbak is. Sőt. Tulajdonképpen Bungler egészen rendes embernek számított, mert ő legalább nem ölt meg senkit, mielőtt bezárták ide… Mindezt el is mondta Defyingnak. És mert Steel Grin igazán jólelkű, szinte már naiv tudott lenni, szentül hitte, hogy elég egy személyes beszélgetés Bunglerrel, és az máris megbánja bűneit. Hogy ez az egész csak egy pillanatnyi zavarodottság szülte rossz döntés volt, semmi több. Egyszerűen nem volt hajlandó mást gondolni.
Első dolga volt hát reggel felkeresni Bunglert, csakhogy a férfi nyomtalanul eltűnt. És vele a Ford is. És Ghoul…
Grin talán életében először nem kérte ki Defying véleményét valamiről, csak ráparancsolt, hogy kerítse elő neki Ghoult rádión, még ha a BL/I hallja is majd minden szavukat, akkor is. Ghoul azonban nem válaszolt. Defying végül megunta a próbálkozást, és hagyta, hogy Steel Grin vegye kezelésbe a készüléket. És Grin nem tiltakozott. Csak remélni merte, hogy Ghoul megelégszik annyival, hogy eltünteti Bunglert Kaliforniából. Mert hogy nem véletlen, hogy épp ők ketten tűntek el, az is biztos… Ezzel persze Defying is tökéletesen tisztában volt, neki azonban nem voltak tévképzetei Ghoul emberbaráti szeretetéről. A gátlástalanságáról meg pláne nem… Meglepő fürgeséggel gurult hát most a fiú után, be a boltba.
- Ghoul!
- Mi van?
- Bungler!
- Bungleeer…
- Mit műveltél vele?
- Semmit. Kellett volna? – vágta rá Ghoul könnyedén, és tényleg egy rezzenésével sem árulta el magát. De hát ő sohasem árulta el magát, és ezzel Defying is tökéletesen tisztában volt.
- Ki vele! Hol van?
- Miért, eltűnt? – érdeklődött Ghoul minden különösebb aggodalom nélkül, és egy doboz konzervvel meg egy műanyagvillával a kezében lehuppant a legközelebbi asztal mellé. Defying fenyegetően gördült közelebb hozzá, és levette a szemüvegét, hogy tisztábban láthassa a másik arcát.
- Próbaidőn vagy, Ghoul!
- Egész életemben próbaidőn voltam…
- Megmondtam, hogy Wonaguth volt az utolsó dobásod!
- És akkor már minden szart rám lehet kenni?! - Defying nem vett tudomást a megjegyzésről.
- Rágyújtottad a kocsit?
Ghoul meghökkent egy pillanatra, de aztán megvillant a szeme.
- Hogy gyújtottam volna rá, ott áll kint!
- Szóval tényleg veled volt.
Ghoul pislogott párat. Nem teljesen tudta követni Defying gondolatmenetét. Honnan jött neki egyáltalán a gyújtogatás ötlete?... A Doki fenyegetően még közelebb gurult hozzá a székkel, egész az asztal fölé hajolva, és nagyon, nagyon dühösnek tűnt. Ghoul ösztönösen húzódott hátrébb előle egy kissé.
- Felgyújtottad?
- Dehogy gyújtottam fe…
- Ide érzem rajtad a bűzét.
És tényleg érezte. Tényleg tizenöt évet töltött el a hadseregben sebészként, ahogy Poisonnak is mondta hetekkel azelőtt, így aztán látott elég megégett végtagot, néha hullát is, hogy ne felejtse el a szagukat. Azt a szagot, ami halványan, de makacsul körbelengte most Ghoult is, valósággal áradt belőle, a ruhájából, bőréből, hajából… Ghoul tüntetőleg kibámult az ablakon. Még mindig nem bontotta ki a konzervet.
- Nem kérdezem meg még egyszer, Ghoul.
Csend.
- Takarodj.
Ghoul idegesen dobolt az ujjaival a konzerv tetején.
- Azt mondtam, takarodj a Zónámból!
- Jól van na, lehet, hogy melege volt egy kicsit! – felelte Ghoul idegesen. Defying szemöldöke felszaladt. Már nem is kérdezte, mondta.
- Felgyújtottad.
- De nem öltem meg.
Defying úgy döntött, ezt most nyugodtan elhiheti neki.
- Hol van? – kérdezte, és remegett a hangja az indulattól, nem tehetett róla. Ghoul vállat vont, de még mindig nem nézett rá.
- Nem tudom.
- Nem tudod…
- Mondom, hogy nem öltem meg! Honnan tudjam, hova ment?!
- Ment?
- Hát?... - Ghoul mintha elbizonytalanodott volna egy pillanatra. – Kiáshatta magát, ha elég ügyes…
Defying azt hitte, rosszul hall. Négy éve furikázott már itt fel-alá a székével, látott már sokmindent, de nem nagyon akadt még senki, akit tényleg képes lett volna addig ütni, amíg mozog. Talán csak Korse…
- Te elástad a sivatagban? – sziszegte halkan, de hangja így is elakadt a féktelen haragtól. Ghoul védekezően megint vállat vont.
- De nem olyan mélyre…
Ez már tényleg sok volt Defyingnak.
- Te élve elástál egy Killjoyt a sivatagban?!
- Weeny is Killjoy! – vágta rá Ghoul hirtelen támadt határozottsággal a hangjában.
- Weeny egy gyerek!
- Ez az!
- Felfogtad te egyáltalán, hogy mit csinálsz?! Élve elásol egy embert a…!
- Megérdemelte! – csattant fel Ghoul, és most más egy cseppnyi félszegség sem volt benne, sem mímelt, sem valódi. – Majdnem megerőszakolta Weenyt! Van fogalmad róla, milyen az, ha…
- Nem érdekel, hogy mit csináltak veled, Ghoul! – vágott közbe Defying vészjóslóan lehalkítva a hangját. Fekete szeméből sütött a megvetés és a gyűlölet. - Ez itt nem Szudán. Nem vagyunk állatok!
Ghoul dühödten összeszorította a száját, és ösztönösen megmarkolta a pisztolyát. Ez megnyugtatta kissé. Annyira legalább is, hogy ne essen neki Defyingnak… A férfi folytatta.
- Megmondtam, hogy próbaidőn vagy.
- Nem öltem meg!
- Próbáljuk ki rajtad!
Ghoul dacosan felszegte a fejét, de nem maradt ideje válaszolni, mert Defying folytatta.
- Egy órát kapsz, hogy…
- Nem fogsz tudni elküldeni – vágott közbe Ghoul kimérten, és ezúttal szinte már büszkén pillantott Defying dühtől sápadt arcába. – Ennyiért nem. A többiek nem fogják hagyni.
Ebben volt valami. Legalább is Kobra és Jet Star biztosan nem hagyná. Rawforce sem. De Steel Grin?...
Nem, Ghoul most az egyszer tényleg túllőtt a célon!
Defying nem tudta, mit mondjon, vagy mit tegyen. Egyszerűen nem tudta. Persze, Bungler is főbenjáró bűnt követett el - pontosabban csak akart -, megbocsáthatatlan bűnt, de ez… Ezt nem érdemelte. Ezt nem!
Vagy ha mégis, akkor is, egy Killjoyról van szó! Egy tapasztalt és nem mellesleg remek Killjoyról! Szükség lenne még rá! Óriási szükség! És nem is csak a pisztolya miatt, hanem azért, mert Steel Grin sem egykönnyen fogja megemészteni, hogy Flaggy Bear után mégegy társát elveszti egy hónap alatt, aki évek óta mindig ott volt neki… Ráadásul egy másik Killjoy keze által! Nem, ha…
Jet Star érkezése zökkentette ki a gondolataiból, aki jelentette, hogy Poison mocorogni kezdett. Defgying durván odavetett neki valami olyasmit, hogy akkor bízza csak Ghoulra, mindjárt nem fog mocorogni többé, de azért szentségelve csak kigördült az ajtón, megküzdve még a homokkal is, csak hogy legalább Poison ne végezze olyan értelmetlenül, mint Bungler. Jet Star egy kicsit talán meglepetten pislogott utána, aztán kérdőn nézett Ghoulra.
- Most ez mi volt?
- Mi? – dünnyögte Ghoul nem túl kedvesen, és elmélyülten forgatta a villáját az ujjai közt.
- Mit műveltél már megint?
Ghoul azonban erre már végképp nem felelt neki, csak mély sóhajjal feltépte a konzervdobozt, hogy nekilásson végre a reggelijének.
Ha már ilyen keményen megdolgozott érte!

29. Gravity don't mean too much to me

A Verem még mindig füstölt.

A házból nem maradt semmi, még a meder falába ékelt hátsó fal gerendái is alig néhány centis fekete csonkokként meredeztek csak előre. Itt-ott mintha még vöröslött volna a parázs, de inkább csak füst volt mindenütt – füst és hamu. Mintha meteor csapódott volna a földbe, a sivatag egyhangú, vöröses homokjába ékelődött üszkös, fekete seb - ennyi maradt a Veremből.

És a szag.

A környéket az égett fa szaga, és valami más, édeskés szag lengte körbe, valami vibráló, elnyomott, alig észrevehető bűz, amit Poison nem is igazán az orrával, inkább az egész testével érzett, és ami tompa, hideg félelemmel töltötte el. De ez a félelem sem volt erős érzés – épp csak arra jó, hogy az idegeit borzolja.

Kobra megállt a Verembe vezető lejtő tetején, és ráparancsolt a mellette bámészkodó fiúra, hogy szálljon ki, és nézzen körbe, hátha talál valami nyomot, míg ő ellenőrzi a krátert. Poison persze azonnal, reflexből ellenkezett, hogy miért is nem fordítva inkább, és egyáltalán, minek kettéválni, de amikor Kobra kerek perec megmondta neki, hogy nem tartja elég tökösnek hozzá, hogy tudja, mit kezdjen egy szénkupaccá égett hullával, úgy döntött, jobb, ha most kivételesen befogja a száját.

Négyszer járta körbe a Vermet, egyfolytában a háta mögé lesve, nehogy a BL/I meglephesse őket, de nem járt sikerrel. Egyre távolabb merészkedett a peremtől – a ház felőli oldalon gondosan nem levegőt véve, mert ott már zavaróan erős volt a szag -, de még mindig nem talált semmit, ami Warble, vagy legalább Korse jelenlétéről tanúskodott volna. Sem kerék sem lábnyomokat, de még csak lövésektől megfeketedett köveket, vagy lyukakat sem a homokban. És vért sem. Ha Warble, vagy bárki járt is erre, a sivatag már eltüntette a nyomát.

Éles füttyszó hallatszott. Poison felkapta a fejét, és futólépésben indult vissza a Verem bejárata felé. Kobra éppen akkor baktatott felfelé az emelkedőn a magára hagyott Fordhoz, úgy integetett neki, hogy siessen. Poisonnak nem kellett kétszer mondani. Ha máris végeztek, annak ő csak örülni fog…

- Találtál valamit?

Poison megrázta a fejét.

- Semmi. És te?

Kobra, mellkasa előtt összefont karral a kocsinak vetette a hátát, úgy meredt a porrá égett ház maradványaira.

- Két BL/I-s, de ennyi.

Poisonnak összeugrott a gyomra, hogy a lélegzete is elakadt. Az a szag… Szóval, tényleg nem tévedett. Undorító…

Egy kicsit talán csodálta is most Kobrát, mert nem érződött rajta, hogy hányt volna, pedig nyilván alaposan át kellett vizsgálnia azt a két hullát…

- Szóval Warble nem…

Kobra megrázta a fejét. Egy kicsit sápadt volt, és nagyon szomorú. Vagy inkább dühös? Poison nem tudta eldönteni, mert a fiú igyekezett úgy tenni, hogy egyiket se lehessen észrevenni rajta. Hallgattak még egy pillanatig, aztán Kobra hátrament a kocsi mögé, hogy előhalássza a csomagtartóból a magukkal hozott négy benzinnel teli műanyagkannát. Poison követte.

- Biztos, hogy a BL/I?

Kobra értetlenül pillantott fel rá. Nem, nem dühös, és nem szomorú. Egyszerűen csak… nyugtalan.

- Mi?

- A hullák. Biztos, hogy BL/I-sek?

- Biztos.

- Honnan tudod?

- Warble megtartotta a seregben kapott dögcéduláját. Mindig a nyakában volt.

- Aha…

- Ennek a kettőnek BL/I-s volt.

Poison igyekezett, hogy semmiképpen se képzeljen el egy merev, fekete csomóvá égett… nem!

- Neked is kéne.

- M-mi?...

Kobra épp csak egy pillanatra sandított rá.

- Valami, amiről azonosítható vagy.

- Nem kell. Nem itt fogok meghalni.

A másik hosszan nézett rá, aztán újra a kannáknak szentelte minden figyelmét.

- Persze. Elfelejtettem.

Poison csöndben figyelte, ahogy nekilát feltankolni az autót, és hirtelen borzasztó ostobán érezte magát. Kínosan. Gyereknek.

- Segítsek? – kérdezte szinte reménykedve.

- Megoldom.

- Jó…

Csend.

- Kobra.

A fiú nem is felelt, de Poison tudta, hogy figyel.

- Minden Killjoynak van?

- Mi?

- Dögcédulája.

- Persze. Ghoulnak kettő is. Szóval ha egyszer egy Derek Johnson nevű hullát találsz, akkor tudd, hogy az ő.

- Derek Johnson a neve?

- Nem, de nem a sajátját hordja.

Poison alaposan meglepődött ezen.

- Hogyhogy?

Kobra már majdnem kuncogott.

- Én is ezt kérdeztem tőle. Elég zagyván felelt, de ahogy kivettem a szavaiból, van valami homályos elképzelése arról, hogy ha lelövik, és nem az ő neve lóg a nyakában, akkor az olyan, mintha nem őt lőnék le, tehát, még akár élhet is vígan tovább. Ne kérdezd, hogy képzeli pontosan. De Ghoul elég… babonás, tudod. Na menjünk, mert Defying megöl…

Poison engedelmesen csusszant az ülésre, ott várta be, míg Kobra visszapakolja a kiürült kannákat a csomagtartóba és a volán mögé ül, és közben azon gondolkozott, miért nem tűnt fel neki soha, hogy itt mindenkinek dögcédula lóg a nyakában. Gyorsan Kobrára nézett, és rögtön meg is kapta a választ. Semmi sem lógott a nyakában, pontosabban csak a vékony, ezüstszínű lánc apró szemei látszottak, a medál – már, ha lehet ezt medálnak nevezni egyáltalán – a piros pólója alatt rejtőzött. Nyilván azért, hogy ne akadjon bele semmibe. És hogy ne forrósodjon fel a kelleténél jobban… És, ha már itt tartunk, veszélyes is lehet, ha szabadon van, mert megcsillan rajta a nap, és ha valamit, akkor egy vakítóan csillogó fényvillanást sok-sok mérföldről ki lehet szúrni itt… Nyilván, hogy eddig nem vette észre… Hirtelen kíváncsi lett.

- Mutasd.

- Mi?

- Mutasd a tiédet.

Kobra végre megértette, miről beszél a másik.

- Nem.

Éles, határozott és dühös válasz is volt egyszerre, szinte ellenséges. Ez persze egy pillanat alatt felpaprikázta Poisont is.

- Most mi a franc bajod van?!

- Semmi! – vágta rá Kobra olyan arccal, ami még őt magát is megijesztette volna. Kedve lett volna istenesen megütni Poisont. Mert hogy direkt csinálja, az is biztos… Minden nap direkt előrukkol valamivel, mintha máson se járna az esze, mint hogy őt idegesítse. Mert most is, mi a franc érdekes lehet neki egy rohadt dögcédulában?!

Persze, ő is pontosan tudta, mi. És pontosan ugyanezért esze ágában nem volt megmutatni Poisonnak. Nem azért, mert ez túlságosan… morbid dolog, még csak nem is azért, mert az egész lánc úgy, ahogy volt, cédulástul BL/I-s gyártmány.

Hanem mert a Michael Way név szerepelt rajta.

Amikor majdnem három órával később a benzinkútra értek, Jet Star már várta őket. A Pontiacot szerelte a benzinkút mellett, az árnyékban. Na, nem mintha olyan sok baja lett volna vele, de itt a sivatagban sosem árt az óvatosság, ugyebár. Ahogy azonban megütötte a fülét a motor hangja, máris felegyenesedett, és gondosan a nadrágjáéba törölte a kezét, aztán kényelmesen kisétált az oszlopok közé, hogy egyszemélyes fogadóbizottságot adjon az érkezőknek. Titkon talán azt remélte, Warble is ott lesz.

Poison szállt ki elsőnek, és igencsak mérgesnek tűnt. Olyannyira, hogy nem is köszönt, csak puffogva eltűnt valahol a benzinkút mellett. Jet Star sejtette, hogy a fürdőt vette célba. Kobra lassabban követte a példáját, és legalább olyan dühösnek tűnt, mint a bátyja. Jet Star gyanakodva lépett mellé.

- Már megint mi a franc bajotok van egymással?

Kobra vállat vont, és rágyújtott. Jet Star csöndben megjegyezte magának, hogy a fiúból nagyjából egy hét alatt láncdohányos lett. Még jó, hogy előtte nem szívott, különben fél Kalifornia megfulladt volna már a cigifüstben…

- Warble? – kérdezte.

- Nem tudom – felelte Kobra hanyagul. – Nem volt ott.

- Az jó jel.

- Aha…

Jet Star eltűnődve meredt a sarok felé, ahol Poison eltűnt, aztán újra Kobra felé fordult.

- De komolyan. Most épp min akadt ki megint?

- A dögcédulán.

Jet Star értetlenül pislogott, mire a fiú folytatta.

- Nem bírta volna befogni a száját, úgyhogy el kellett magyaráznom neki, hogy Warble biztos nem égett benn a veremben, mert sehol sem volt a dögcédulája. Erre kitalálta, hogy ha mindenkinek van, akkor mutassam már meg neki az enyémet.

- És?

- Mondtam neki, hogy felejtse el.

- De miért?

- Szerinted?!

- De hátha rájött volna végre, hogy az öccse vagy.

Kobra lesújtó pillantással mérte végig.

- Ennyire nem ismerted ki egy hónap alatt, se? Az első gondolata az lett volna, hogy megöltem az öccsét és lenyúljam a láncocskáját, csak hogy átverhessem őt!

- Úgy érted magadat – somolygott Jet Star, de Kobra olyan csúnyán nézett rá, hogy gyorsan abba is hagyta. - Ne foglalkozz vele. Majd megjön az esze.

- Az enyém meg elmegy addigra… - dünnyögte Kobra sötéten.

Ebben a pillanatban Defying hangja harsant, olyan tisztán és érthetően, és olyan hangerővel, mintha legalább is idekint állna. Mégis, valahogy távolinak és tompának tűnt, ahogy elnyelte a sivatag.

- Zárd el azt a kurva csapot, mielőtt letépem a tököd!

Jet Star csöndben fuldokolva röhögött, Kobrának viszont cseppet sem tetszett a dolog.

- Na ennek meg mi baja?

- Gondolom, Poison fürdeni akart, ő meg meghallotta a vízcsobogást.

- És?

- És. Elfogyott a sör.

- Basszameg.

Úgy csúszott ki a szó a száján, hogy észre sem vette. Jet Star viszont nagyon is. Szinte derűsen nézte a barátját, ahogy minden élvezet nélkül újra és újra megszívja a csikket, mintha kötelessége volna ezt tenni. Mintha azt várná, egyszercsak összezuhan a tüdeje, megáll a szíve, és a teste végre megadja magát az enyészetnek… Ismerős érzés volt. Egész életében ezt érezte. Pontosabban csak addig, amíg ide nem került a Zónákba, úgy másfél éve. Azóta egyszer sem. Furcsa…

- Ghoul? – kérdezte hirtelen Kobra, Jet Star pedig ugyanolyan hirtelen mérhetetlenül dühös lett a fiúra, amiért öt percet nem bír ki, hogy ne gondoljon arra a… Nem, mintha bármiféle fenntartása lett volna Ghoullal szemben, de szerette, ha az emberek a helyükön kezelik a dolgokat. Márpedig Ghoul minden kétséget kizárólag túlságosan is előkelő helyet foglalt el Kobra gondolatai közt. Egészségtelenül előkelőt.

- Visszazártam – felelte.

- De jól van?

- Honnan tudjam? Mondom, hogy visszazártam.

Kobra dühödten a homokba vágta a csikket, aztán elkeseredetten bámult le rá. Rég érezte magát ilyen pocsékul. Ennyire pocsékul. Jet Star megsajnálta.

- Persze, hogy jól van – mondta. – Ő mindig jól van.

Kobra dühösen horkantott, de nem maradt ideje válaszolni, mert valahonnan énekszó csendült.

- Gravity don’t mean to much to me…

Egyszerre kapták a fejüket a hang irányába. A benzinkút boltja fölötti neonbetűk tetején, a „Home Steel Cooking” ipszilonján Weeny egyensúlyozott, széttárt karokkal, boldogan, és teli torokból énekelt. Vékony kis alakja valószerűtlenül kicsinek és törékenynek tűnt a lassankint lenyugvó nap sugaraitól vörösbe hajló égen. Gyerekesen éles hangja egész távolinak tetszett a pusztaság fölött üresen reszkető levegőben. De ő azért csak énekelt, felszabadultan, semmivel sem törődve, mintha észre sem venné a sivatag néma, fenyegető ellenállását.

- I’m who I’ve got to be…

- Weeny! Gyere le onnan! – kiáltott rá Kobra, de a gyerek ügyet sem vetett rá.

- This pigs are after me, after you…

- Le fog esni! – szörnyülködött Kobra, de Jet Star csak derűsen megvonta a vállát.

- Akkor majd nem mászik fel legközelebb.

- Naná, hogy nem, ha kitörte a nyakát… Sky! Mi a francot kerestek ti ott egyáltalán?

Most már Jet Star is észrevette a feliratok mögött elnyúlva heverésző Candyt. Egészen elégedettnek tűnt az újdonsült ágyával.

- Őrködünk! – kiabálta vissza vidáman. Kobra mérges lett.

- Gyertek már le onnan!

Weeny abbahagyta az éneklést egy pillanatra.

- De innen tök messzire ellátni…

- Gyertek le!

- Gravity don’t mean to much to me…

Weeny, ha lehet, még hangosabban zendített rá, és közben nagyot szökkent, megfordult a levegőben, és ezúttal háttal nekik érkezett vissza az ipszilonra. Egy pillanatra sem ingott meg. Elégedetten, szinte kacéran sandított le a válla fölött Kobrára.

- Tessék – dünnyögte Jet Star büszkén. – Dehogy esik le. Kész akrobata.

Kobra csak egy sötét pillantással jutalmazta a mondatot. A maga részéről meg volt győződve róla, hogy szó sincs itt semmiféle akrobatikáról. Egyszerűen… Weenyből egyszerűen kihalt a természetes veszélyérzet. Nem is csoda. Elég nagy hozzá, hogy megértse, bármelyik nap bármelyik percében megölhetik, vagy még rosszabbat tehetnek vele. Ez a valódi veszély, ami mellett minden más eltörpül, nem holmi négy méteres magasság… Kobra ettől függetlenül legszívesebben lepofozta volna a tetőről. Persze csak finoman, nehogy baja legyen…

- This pigs are after me, after you…

Nem, ő ezt nézni sem bírja! Biztos, hogy le fog esni… Holtbiztos! Fel kéne menni érte…

Megint rágyújtott, de alighogy felemelte a fejét, egy igencsak feldúlt Party Poison tűnt fel a benzinkút sarkán. Jet Star azonnal rákiáltott.

- Poison! – Poison felkapta a fejét.

- Mi van?

- And we could run away…

- Gyere ide egy kicsit.

- Minek?

- Run away…

- Mondani akarok valamit.

- Run away from here!

- Kérlek!

Poison kedvetlenül elhúzta a száját, és a szokásosnál is sötétebb pillantást vetett Kobrára, de azért engedelmeskedett. Valahogy nem volt kedve most belemenni a „gyere te ide, neked is ugyanannyiba telik” játékba. Weeny még mindig énekelt, de erről tüntetőleg egyikük sem vett tudomást. Kobra is idegesen húzódott közelebb Jet Starhoz.

- Mit akarsz vele? – kérdezte halkan, hogy Poison meg ne hallja.

- Helyretesszük egy kicsit a dolgokat…

- Mi? Milyen dol…

- Ha nem szólsz bele, meglátod.

Kobra sértődötten mérte végig, de azért hallgatott. Közben Poison is melléjük ért.

- Na mondd!

Jet Star nem sértődött meg a hangnem hallatán, sőt, úgy tűnt, még mulattatja is a dolog.

- Mondom is – felelte. - Lorainne itt járt.

Poison egész egyszerűen nem fogta fel a mondatot.

- Mi?

- Mondom Lo...

- Te megvesztél, Jet?! – harsogta Kobra, aki egy pillanattal hamarabb tért magához, mint a bátyja, de azt ő maga sem tudta volna megmondani, dühös-e inkább, vagy kétségbeesett? – Te nem vagy e…

- Te tudtad?! – vágott közbe Poison szikrázó szemekkel, egyetlen pillanat alatt Kobrába fojtva a szót. A fiú elsápadt egy kissé a felismeréstől, hogy ilyen csúnyán elszólta magát, de szerencsére Jet Star a segítségére sietett.

- Nem mindegy, Poison? Most már te is tudod.

Na igen. Tudja. És valamiért, valami rejtélyes okból kifolyólag – kivételesen – az első pillanattól kezdve el is hiszi… de mit is? Hiszen Lorainne nem járhatott itt! Nem, az ki van zárva! Itt valami másról lesz szó… hogy az a Lorainne… Mert ez abszurdum lenne! Ha valami, akkor ez abszurdum! Hogy Lorainne… Lorainne?!

Itt?

Mi a francot keresne itt? Elkapta volna a BL/I? Vagy megsebesült, és… Úristen, ha megsebesült, és nem… Mint a villámcsapás, érte a felismerés. Szemében mérhetetlen gyűlölet lobbant, hogy még a keze is ökölbe szorult, ahogy vadul Kobrához fordult.

- Megölted!

Kobrának most már végképp leesett az álla, és csak azért nem kezdett el hátrálni, mert mögötte állt az autó.

- Én? Kit?.. Dehogyis!

A fenébe is, minek kellett neki már a legelején megmondania, hogy Kaliforniában nem tűrik meg a nőket!

- Akkor hol van?! – ordította Poison magából kikelve, hogy Kobra komolyan megijedt tőle. Jet Star szerencsére nem.

- Elküldtük – felelte, és ha Poison egy árnyalatnyit nyugodtabb, talán észrevehette volna, hogy kezd remekül szórakozni.

- Mi?!

Úristen, annyira, annyira tudta! Szóval mégiscsak Kobra! Hát persze! Amelyik nő nem megy el magától…

- Engedélye volt, hogy kivigyen téged a Zónákból.

Poison a veszett farkas tekintetével meredt Jet Starra.

- És ti elküldtétek, mikor… - Egy pillanatra elakadt, ahogy teljes egészében felfogta a mondatot. – Milyen engedély?

Jet Star szemöldöke felszaladt.

- Pontosan, Poison. Milyen engedély?

Poison azonnal újra Kobrára nézett, de a fiú csak ijedten, védekezőleg maga elé emelte a kezeit, mintha attól félne, most tényleg megütik.

- Ne rám nézz, én itt se voltam!

- Nem az a kérdés, Poison, hogy milyen engedélye volt, hanem hogy mibe került neki – jegyezte meg Jet Star halkan, mégis határozotan.

Poisonnak kellett egy perc, hogy összeszedje magát. Mit egy perc, egy óra! Egy nap! Az is kevés…

Hiszen beszélt Lorainne-el. Ő maga beszélt vele!  A saját fülével hallotta, hogy a lány azt mondja neki, nem tehetek érted semmit, Poison! Hát mégis megpróbálta volna? Mégis…? Megdobbant a szíve, és elöntötte a forróság.

Mégis megpróbálta… Mégis kiharcolta, hogy ő hazamehessen! De milyen áron? És erről Jet Star honnan tud? Honnan tudja, hogy…

Éles, rövid kiáltás hallatszott, nem is igazán sikoly, inkább csak ijedt nyögés, aztán egy tompa puffanás, és csend…

- Weeny!

Poison megzavarodva bámult a mellette elszáguldó Kobra után, aztán megpillantotta a mozdulatlanul heverő kisfiút a homokban… Egy pillanatig még nem tudta, mi történt, de ösztönösen követte Kobrát. Candy rémült hangját hallotta, aztán Kobrát, ahogy ráparancsol Jet Starra, hogy kerítse elő Defyingot. A férfi bólintott, és már ott sem volt, Kobra pedig máris Weeny nyakánál matatott, hogy ellenőrizze a szívverését. Egy pillanattal később már Poison is ott térdelt vele szemben.

- Él? – Kobra sebtiben bólintott.

- Vigyük be – mondta. Poison ijedten nézett rá.

- Ne! És ha megsérült a gerince?!

- Akkor úgyis vége – felelte Kobra, és felpillantott rá. – Itt nem tudjuk ellátni.

Ez persze igaz volt, és ezt Poisonnak is be kellett látnia. Újra Weenyre pillantott. A szeme csukva volt, és szemmel láthatólag nem volt magánál, de furcsamód egy karcolás sem esett rajta. Tehát, csak a fejét ütötte be, vagy… Aztán Poison hallotta, hogy odabent valaki ordít valami olyasmit, hogy „mi a francért nem szedted le onnan időben?” Remek, tehát Jet Star megtalálta Defyingot…

- Mi történt?

Poison felkapta a fejét. A bolt felől egy magas, hosszú, barna hajú férfi tartott feléjük. Ijedtnek tűnt az arca, és valahogy ismerősnek is, és Poison némi gondolkodás után rájöhetett volna, hogy Journal Bungler a neve, és Steel Grin csapatából ismeri. De túlságosan is sokminden kavargott most a fejében ahhoz, hogy gondolkozni tudjon. Weeny, a dal, amit énekelt, Lorainne, a beszélgetésük, a gyakorlati biológia-órák az iskolában, ahol elsősegélynyújtást is tanultak, és amit mindig ellógott a fél osztály, Jet Star szavai, Mikey, Úristen, mi van, ha Mikey is…

Kobra halk szitkozódása térítette magához. A fiú megpróbálta felemelni Weeny ernyedt testét a homokból, de ahogy a nyaka alá nyúlt, és megmozdította egy picit, az összezárt ajkak közt kibuggyant a vér. Poison szinte érezte, ahogy megdermed körülöttük a levegő. Egyszerre néztek egymásra Kobrával, de egyiküknek sem maradt ideje megszólalni, mert ugyanebben a pillanatban valaki őrületes erővel lökte félre Kobrát az útból.

- Engedj!

Ghoul volt. Poisonnak fogalma sem volt, hogy került oda, de Ghoul észre sem vette a meglepetését. Egy pillanatig sem tétovázott, hanem Weeny nyaka után kapott, majd miután ő is megbizonyosodott róla, hogy él, oldalt lökte a fejét, hogy nehogy a torkára szaladjon a vér, és megfulladjon tőle. Aztán erőteljesen megpaskolta az arcát, hogy magához térítse, de nem járt sikerrel.

- Weeny! Weeny! A fenébe… - Hirtelen nézett Kobrára, aki még csak most próbálta újra ülő helyzetbe tornázni magát.

- Mit műveltetek vele?!

- Semmit, leesett a…

- A fenébe! – Ez már inkább ijedt, mint dühös felkiáltás volt, és Poisonnak megdobbant a szíve. Megint összenézett Kobrával. A fiú arcán látszott, hogy örül, hogy végre nem neki kell játszania az orvost, hanem másra háríthatja a felelősséget. És Ghoul valóban orvost játszott. Villámgyorsan vetkőztetni kezdte Weenyt, kezdve a vörösesbarna mellényével, aztán a nyakáig gyűrte fel a pólóját.

- Picsába már…

Hosszú, vértől vöröslő vágás futott végig a fiú derekán, alighanem a reklámtábla valamelyik merevítőrúdja okozhatta, és akkor már mindhárman láthatták – a farmeron is kezd átütni a vér. Ghoul minden teketóriázás nélkül azt is lehúzta a fiúról. Poison rámeredt a gyerekre. Képtelen volt elhinni, amit lát.

Weeny lány volt. Vagy legalább is egészen határozottan nem lógott semmi a lába közt…

Egy lány?!

Elképedten bámulta még egy pillanatig, aztán Ghoulra, de azonnal megbánta. Egy vadidegen arc nézett vissza rá, dühöst, iszonyúan dühös, elszánt és fenyegető arc, a kaján öröm, vagy legalább az aggodalom leghalványabb árnyéka nélkül.

- Egy életre kussolsz róla, világos?!

Nem volt szükség magyarázatra, Poisonnak kivételesen eszébe sem jutott volna ellenkezni. Azonnal bólintott. Tekintetével Kobráét kereste, hogy lássa, ő vajon mit szól ehhez, de a fiú egy cseppet sem tűnt meglepettnek, ő nyilván tudott a dologról. Bunglernek viszont fogalma sem volt róla. Ő is tátott szájjal meredt Weenyre, és csak arra eszmélt fel, amikor Ghoul a nevén szólította.

- Bungler! Te is kurvára hallgatsz, vagy halott vagy! Értetted?

- I-igen…

Ghoul ettől mintha megkönnyebbült volna egy kissé. Vagy legalább is nem törődött velük tovább. Amennyire lehetett, letörölte a vért a sebről, hogy jobban lásson, aztán megint megpróbálta magához téríteni a lányt, de most sem járt sikerrel. Ekkor végre Defying érces hangja zendült.

- Ghoul! – Ghoul felkapta a fejét. Defying ott ült a székében, a bolt ajtajában, mögötte Jet Star. – Hozd be.

A fiú bólintott. Kobra azonnal ugrott, hogy segítsen neki, de ő csúnyán letorkollta egy „hozzá ne érj!”-el, így végül letett róla, és egymaga emelte fel a kislányt, hogy hátravigye Defying szobájába…

Egy lányt?!

Poison érezte, hogy hevesen ver a szíve, mintha legalább is futott volna. Zihálva bámult Ghoul után. Egy lány… Hirtelen úgy érezte, figyelik. Oldalt kapta a fejét. Kobra valóban őt nézte, kutatón, szinte gyanakodva, mégis ijedten. Nem is… Kétségbeesetten? Könyörgőn?...

- De ne mondd meg apának!

- Muszáj lesz.

- De ne! Ne! Nem szabad megmondanod, nagyon mérges lesz!

- Nem fogok neki hazudni, Mikey.

- Kérlek! Meg… Megeheted a fagyimat! Mindig!

- Nem is tudom, öcsi… Eléggé szerette azt az órát…

- Mindig megeheted,az összeset, csak ne mondd meg neki! Kérlek!

Mikey…

- Kérlek! Ne mondd meg neki! Kérlek!...

Poison hirtelen nem kapott levegőt, és kénytelen volt lesütni a szemét, mert úgy érezte, ha nem teszi, sírva fakad. Néhány pillanatig csak térdelt még ott a homokban, és nagyon, nagyon remélte, hogy senki sem szól majd hozzá… Még mindig magán érezte Kobra tekintetét. Mikey…

Hirtelen nézett fel rá, nem is tudta volna megmondani, miért? Bármit szívesebben látott volna most, mint azt az arcot, ami néha annyira, de annyira hasonlít… De Kobra rögtön elkapta róla a tekintetét. Felállt, és a kezét nyújtotta. Poison inkább nem fogadta el, de ő is feltápászkodott a földről. Hallotta, hogy Bungler kérdez valamit, de nem figyelt rá. Szó nélkül megindult Ghoul után.

A boltba érve aztán megállt egy pillanatra, mert mintha veszekedés hangjait hallotta volna. Fülelt, és nem is tévedhetett sokat, mert kisvártatva Ghoul bukkant fel a Defyinghoz vezető folyosó sötétjéből. Feldúltnak tűnt, ijesztően feldúltnak, de ahogy megpillantotta a fiút az ajtóban, megtorpant. Ha Poison nem ismerte volna úgy, mint ahogy ismerte, azt hitte volna, elbizonytalanodott…Szinte látni vélte, ahogy Ghoul újra az álarca mögé gyűri az indulatait, a féktelen düh, a nyers ösztön pusztító, láthatatlan csápjait – mintha ő maga is összement volna egy kissé. És igen, máris emberivé simul az arca, máris újra ott az a lekezelő, mindent tudó pimasz félmosoly a szája szélén… Csak a szeme volt még furcsán idegen, furcsán sötét és üres, de Poison tudta, hogy pillanatokon belül annak is ura lesz. Mert Ghoul bohóc, ezt a szerepet választotta, és addig jó a világnak, amíg elégedett vele… Egy kissé félelmetes felismerés volt, de Poison nem volt olyan állapotban, hogy valóban fel is fogja.

- Weeny? – kérdezte idegesen. Ghoul azonban csak vállat vont, és lehuppant a legközelebbi székre.

- Semmi.

Poison némi bizonytalankodás után úgy döntött, nem értette félre a gesztust. Vagy legalább is remélhetőleg. Próba szerencse… Ő is leült, az asztal túloldalára. Ghoul elégedett mosollyal mérte végig, mintha valóban csak arra várt volna, Poison mikor hajlandó végre önszántából egy asztalhoz ülni vele.

- Bevágta a fejét, meg elharapta a nyelvét, de ennyi – mondta. – Ha nem homokra esik, hanem mondjuk betonra, onnan nem szedem össze élve.

- És az oldala?

Ghoul gunyoros tekintetében megvillant valami.

- Nem olyan vészes, mint amilyennek elsőre kinéz.

- Az jó…

- Poison. – Poison felemelte a fejét, és csak azért is állta a másik tekintetét. – Komolyan meg ne merj nyikkanni, mit láttál, mert nem éled túl.

- Elhiszem.

Ghoul mondani akart még valamit, de nem maradt rá ideje, mert Jet Star is felbukkant a folyosóról, leült melléjük, és minden teketóriás nélkül Ghoulnak szegezte a kérdést.

- Hogy jutottál ki?

- Hooonnan? – nyújtotta a szót Ghoul tágra nyílt szemekkel, és egyszeriben ő maga volt a megtestesült ártatlanság. Jet Star egy kissé összehúzta a szemöldökét. Poison később észrevette, hogy ez nem csak a harag jele nála.

- Rád zártam az ajtót.

- Kinyitottam.

- Hogyan?

- Ügyes voltam.

- De kulccsal zártam rád.

- Nagyon ügyes voltam.

Jet Star szemöldöke felszaladt.

- Remélem olyan ügyes, hogy nem tettél kárt a zárban, mert akkor Defying megöl. Ugye tudod.

Ghoul válasz helyett unottan odébb pöckölt egy kenyérmorzsát az asztalon. Jet Star mélyet sóhajtott, és reménytelenül megrázta a fejét, aztán feltápászkodott, hogy megnézze magának azt a zárat a betegszobán, de Ghoul megállította.

- Hívd be Kobrát.

- Minek?

- Mert beszélni akarok veletek. – Jelentőségteljesen Poisonra nézett – Korséról.

Poison most már végképp összezavarodott. A fenébe is, két perce sincs, hogy Weeny kis híján meghalt, egy… egy lány, egy kislány, nincs magánál, azt sem tudják, milyen sérülései vannak pontosan, milyen súlyosak, ennyi idő alatt nem derülhet ki, lehet, hogy belső vérzés, vagy… Bármikor meghalhat! Bármikor! Erre, amint látótávolságon kívül került, mindenki rögtön meg is feledkezik róla! Kobra is, még csak ide se dugja az orrát, hogy megtudjon valamit!

Ebben történetesen igaza volt. Kobrának, bármennyire is aggódott Weenyért, esze ágában nem volt Ghoul szeme elé kerülni. Tudta, mennyire ajnározza azt a gyereket - persze csak a maga módján, elvégre mégiscsak Ghoulról van szó -, sőt, Weenyt egyedül miatta tűrték meg Kaliforniában. Erre most… nem, Kobra jobbnak látta, ha lehetőséget sem ad Ghoulnak, hogy őrajta vezesse le a feszültségét.

A legkevésbé sem hiányzott hát neki az össznépi kupaktanács!

Kedvetlenül óvakodott be a boltba Jet Star nyomában, a türelmesen ücsörgő Ghoult méregetve, és csak akkor nyugodott meg, amikor a fiú fenyegetően felé fordult.

- Ha kinyírtad Weenyt, halott vagy!

Egyszerűen túlságosan is elszántnak tűnt, hogysem komolyan lehetett volna venni. Kobra megkönnyebbülten huppant le a Jet Starral szemközti székre.

- Persze… – Ghoul széles mosolyt villantott rá, de nem hagyta, hogy a fiú bármit is reagáljon rá.

- Valami nem stimmel – jelentette ki drámai hangon, és jelentőségteljesen körbenézett az arcokon. Mindenki feszülten figyelt, leszámítva Poisont, aki inkább utálkozó fintort vágott, és azon gondolkozott, hogy miért van az, hogy ha Ghoul megszólal, akkor az vagy bajt jelent, vagy semmi értelme a mondókájának. Valami nem stimmel… Mondj valami újdonságot is! Ghoult azonban úgy tűnt, egy cseppet sem zavarja, hogy bármit is tesz vagy mond, az Poisonnak biztosan nem jó. Még mindig szokatlanul komolyan folytatta. - Múltkor véletlenül összefutottam Korséval. Hasba rúgott.

- Megérdemelted! – vágta rá Poison gondolkodás nélkül, de rögtön meg is bánta egy kicsit, mert hat dühös szempár villant rá.

De hát merje valaki azt mondani, hogy nincs igaza!

Ghoul azonban kivételesen nem vágott vissza. Várakozva nézett körbe az arcokon.

- Vélemény?

- Ez akkor volt, mikor ledőlt a torony? – tette fel a kérdést Kobra. Ghoul sunyin pillantott fel rá.

- Nem, ez akkor volt, mikor te ledöntötted a tornyot az én kocsimmal.

- Aztán te eltűntél, én meg mehettem érted! – vágta rá a fiú kajánul. - Kvittek vagyunk.

Ghoul duzzogva újabb kenyérmorzsák után kutatott az asztalon, de nem szólt többet. Nem szívesen gondolt volna vissza rá, milyen állapotban lehetett, ha Kobrának fél órába telt életet verni belé annyira, hogy kegyeskedjen elvánszorogni az útig…

- A lényeg, hogy hasba rúgott – mondta végül. – És látszott rajta, hogy marhára évezi.

- Én is élvezném…

- Nem érted, Poison – vágott közbe Kobra, de Ghoul egy pillantással elhallgattatta.

- Korse sose bántana engem – mondta kimérten. Poison válasz helyett csak elhúzta a száját. Persze… Kobra újra magyarázni kezdett.

- Korsénak ott a chip, semmit sem kéne élveznie. Vagyis nem volna szabad. Ha igaz, amit Ghoul mond, akkor ez azt jelenti…

- Hogy még a chip sem bírja elviselni őt – fejezte be Poison, és kihívóan meredt Ghoulra. A fiú sötét szemében ezúttal leplezetlen harag lobbant.

- Nem akarsz mégis inkább eltakarodni innen végre, Poison? Csak a saját érdekedben.

- Eredeti egy fenyegetés, mondhatom…

- Idegesítesz.

- Ghoul…

- Végre! – köpte felé Poison, és kivételesen megengedte magának, hogy elborítsa a tömény undor és megvetés. Vagy inkább egyenesen gyűlölet…? Felszabadító érzés volt, megkönnyebbült tőle, még így is, hogy egy ujjal sem ért hozzá Ghoulhoz. Pedig, isten bizony, puszta kézzel ki tudta volna csontozni azért, amit az elmúlt egy hónapban, sőt, egy órában művelt! A fiú arca azonban meg sem rezdült.

- Fenyegetés?... Te tényleg idegesítően ostoba vagy…

- Ghoul! – szólt rá Kobra újra, ezúttal erélyesebben, de már késő volt. Poison olyan hirtelen állt fel, hogy majdnem felborította az asztalt.

- Nem engem rugdostak végig fél Kalifornián, úgyhogy lehet, hogy mégiscsak te csinálsz valamit rosszul – felelte gonoszul, aztán méltóságteljesen kivonult a benzinkút elé cigarettázni. Máskor talán nem hagyta volna, hogy így megalázzák, még ha végül vissza is tudott vágni, de most egyszerűen annyira nem érdekelte az egész, Korse, Ghoul, meg a többi, hogy még örült is, hogy friss levegőt szívhat.

Holnap reggel úgyis eltűnik ő innen a fenébe, de most már végleg! Lorainne. Mikey… Van más épp elég, amin gondolkozhat!

Kobra elképedten, és egy kicsit talán ijedten is bámult utána, Jet Star viszont hosszan, és nagyon, nagyon jelentőségteljesen nézett Ghoulra. Olyannyira, hogy az kezdte igencsak kényelmetlenül érezni magát.

- Most mi van?!

- Tudod te azt nagyon jól.

- Nem fogok tőle bocsánatot kérni!

Erre már Kobra is felkapta a fejét, Jet Star pedig le nem vette volna a szemét Ghoulról. Ez már több volt, mint kényelmetlen érzés.

- Baszd meg, ne bámulj már!

Jet Star csak derűsen pislogott.

- Jó, baszd meg, megyek…

- És bocsánatot kérsz. – Nem kérdés volt, inkább utasítás.

- Jól van már! – dühöngött Ghoul. - Mondom, hogy megyek, és bocsánatot kérek!

- Helyes.

- De igazából marhára neki kéne!

- Indíts!

Ghoul kedvetlenül felkászálódott a székéről, és sántikálva kicammogott az ajtó elé. Egyáltalán nem siette el. Ennek ellenére Jet Star nem követte. Biztos volt benne, hogy a fiú megteszi, amit meg kell tennie. És abban is biztos volt, hogy úgy intézi, hogy ők is hallják. Különben az egésznek semmi, de semmi értelme… Összenézett Kobrával. A fiú szemmel láthatólag annyira meglepődött, hogy még most sem tudta hová tenni a dolgot.

- Most… Most ez komolyan kiment bocsánatot kérni? – súgta halkan. Jet Star büszkén kihúzta magát.

- Persze.

- Poison! – Ghoul hangja vidáman csengett odakint, és Jet Star abban a pillanatban tudta, hogy óriási hibát követett el. Valamit figyelmen kívül hagyott, valami kiskaput nem vett észre…

- Poison! – harsogta Ghoul újra, szinte már lelkesen. Nem lehet igaz, hogy arra sem veszi a fáradtságot, hogy megkeresse azt a szerencsétlent, képes inkább ordítani…

- POISON!

- Mi van már?!

- Semmi. Csak bocs, hogy kivételesen nagyobb tapló voltam nálad!

- Kabbe!

Jet Star reménytelenül megrázta a fejét, de nem szólt semmit, Kobra viszont cseppet sem maradt szótlan.

- Ez több mint szemét volt, Ghoul! – kiáltotta villogó szemekkel, de a fiú csak unottan megvonta a vállát, és kényeskedve visszahuppant a helyére.

- Nem én kezdtem.

- Akkor is állítsd le magad, világos?!

- Állítsa le magát ő!

- Utoljára szóltam, Ghoul!

- Most mi bajod van?!

- Az, hogy a bátyámat cseszteted!

- Na és?! Attól, hogy a bátyád, már mindent szabad neki?!

- Igen! – vágta rá Kobra gondolkozás nélkül, de látszott az arcán, hogy nagyon is tudja, mit beszél. Ez már sok volt Ghoulnak.

- Ne csináld már, Kobra! Téged készít ki legjobban!

- Az az én dolgom.

- Nem, az az én dolgom!

- Az mindannyiunk dolga – jegyezte meg Jet Star békítőleg. A másik kettő egyszerre nézett rá, dühösen, és meglepetten is egyszerre, de ez nem zavarta. - Lezárhatnánk végre a témát? Korséról volt szó, nem Poisonról.

Ettől még Ghoul is elszégyellte magát egy kissé. Hallgatott egy darabig, de mivel senki sem szólalt meg, végül mégiscsak erőt vett magán.

- Mondom. Hasba rúgott, és ennyi – mondta. Kobra jelentőségteljesen nézett Jet Starra.

- Aznap volt ez, amikor Lorainne átlépte a határt.

Ghoul szeme megvillant. Jet Star bólintott.

- Valószínű…

- Lorainne? Az a Lorainne? – kérdezte Ghoul feszülten. Kobra bólintott.

- És ezt mégis mikor akartad közölni velem?!

- Igazából nem állt szándékomban közölni… - felelte a fiú somolyogva. Ghoul arca, ha lehet, még jobban elsötétült, és már szóra nyitotta a száját, de Jet Star szerencsére megelőzte.

- Itt volt, és beszélt Defyinggal, de már elment, úgyhogy tökmindegy.

- És mit akart?

- Poisont.

- Ja, akkor minden rendben… - nyugodott meg Ghoul.

- Rohadj meg! – csattant fel Kobra mérgesen, de a fiú csak rávigyorgott. Aztán inkább abba is hagyta, amikor rájött, hogy a másik kettő nem teszi. Kobra fújt egyet, hogy lehiggadjon egy kissé.

- Akkor is gyanús – jelentette ki végül.

- Mármint mi? – értetlenkedett Jet Star.

- Nem tudom. Az egész. Először felbukkan Poison, aztán Lorainne, aztán Korse őrül meg…

- Kihagytad a géppisztolyost - vigyorgott Ghoul. Aztán megcsillant a szeme. – Teee, mi van, ha Lorainne volt az?!

Kobra úgy nézett rá, mint egy őrültre.

- Lorainne-ről sokmindent el lehet mondani, de nem ölne meg egy Killjoyt.

- Hiszed te…

- Ghoul!

Megint csend lett egy percre, míg mindannyian a gondolataikba mélyedtek. Odakintről behallatszott Poison és Bungler hangja, de a szavakat nem lehetett érteni. Aztán Ghoul egyszercsak hátradőlt a támlának, és hintázni kezdett a széke két hátsó lábán.

- Fel nem bírom fogni, mi köze lehetne Korsénak ahhoz a ribanchoz…

- Ghoul!

- Most mi van már megint! Tényleg ribanc!

Kobra reménytelenül megrázta a fejét.

Az igazat megvallva erre neki sem volt ötlete, de valamiért mégis biztos volt benne, hogy igaza van. Egyszerűen érezte! És ha úgy vesszük… Korsénak kellett beengednie Lorainnet a Zónákba. És nyilván kifelé is nála fordul meg, már, ha kijut innen egyáltalán. Igaz, az engedéllyel a kezében ez nem jelenthet problémát. Korse nyilván utasította már az embereit, hogy hagyják békén azt a nőszemélyt. Nem kockáztatná meg, hogy baja essen.

Mi a fenére készülhet Lorainne, ami megérte neki, hogy lepaktáljon a BL/I-vel? Mert egy ilyen papírt nem osztogatnak csak úgy az utcán… Mibe kerülhetett neki? Vagyis inkább az Ellenállásnak… Arra eszmélt, hogy valaki a nevén szólítja. Összerezzent, és ijedten kapta fel a fejét.

- Nincs dolgod? – A hang mérges volt, egyenesen követelőző, és Defyinghoz tartozott. Kobra nem is tudta hirtelen, mit várnak tőle? Defying szúrósan méregette magának.

- Hol a bátyád?

- Kint…

- Akkor vonszold be őt is jelenteni!

A fenébe! Ez teljesen kiment a fejéből! Előbb Jet, aztán Weeny, most meg Ghoul és Korse…

- Nincs nagyon mit jelenteni – felelte, mentve, ami még menthető, de azért sietve feltápászkodott a székről. Defying lustán végigmérte, és bár most sem vette le a szemüvegét, valósággal áradt belőle a megvetés.

- Ezt értsem úgy, hogy nem jártál a Veremnél?

- Nem, de porrá égett az egész, nem…

- Warbe?

- Nem volt ott.

- Nyomok?

- Semmi.

- Befelé.

Kobra bűnbánó arccal, bocsánatkérően nézett rá, de nem mozdult. Nem szívesen rángatta volna vissza Poisont odakintről. Ki tudja, mit szólna hozzá, hogy megint egy nyomorék ugráltatja... Defying megérezhette, mi jár a fejében.

- Azt mondtam befelé!

Kobra ijedten surrant el mellette, hátra a hátsó szobába. A Doki dünnyögve nézett utána.

Eltűnik egy Killjoy, leég a legjobb bázis, de ennek nincs mit jelentenie…

Tekintete hirtelen Ghoulra tévedt.

- Te meg?

- Én meg?

- Az ágyban kéne rohadnod.

- Jól vagyok.

Defying felemelte egy kissé a fejét, mintha azt latolgatná, mennyire bízhat a hallottak igazában, de nem tétovázott soká.

- Akkor tűnés a dolgodra. Leváltod Ferricet a Szikláknál.

- Fáj a lábam! – vágta rá Ghoul azonnal. Jet Star elmosolyodott. Defying nem.

- Helyes, akkor legalább tudjuk, hogy van még mit edzeni rajta. Na takarodj. Jet, te meg keltsd fel Grinéket, szükségem van rájuk… Na! Mire vártok még!

Defying elégedetlenül megvárta, míg a két fiú eltűnik az ajtóban, csak akkor nézett körbe a boltban. Végül megállapította, hogy nincs ott sok minden. Holnap estére végeznek is a pakolással, addig meg kitart még a víz. Remélhetőleg a CalFlowban sem merültek még ki a tartalékok.

Semmi kedve nem lett volna egy hét múlva onnan is tovább állni!

A délután csöndesen telt. Poison tisztes távolságból figyelte a Fordot bütykölő Jet Start, ami nem kis erőfeszítésébe került. Legszívesebben ordított volna, amiért a férfi annyi mindet összehordott neki Lorainneről, de végül egy szót sem szólt. Miért is tette volna? Hülyeség az egész. Baromság. Képtelenség, lehetetlen, egész egyszerűen nem igaz! Minek idegesítse magát rajta? Ha pedig mégis igaz… Akkor mégannyira sem kell tudnia semmit! Elvégre is választhat. Vagy a Killjoyok és Ghoul, vagy az Ellenállás és Lorainne… Nem, az a legokosabb, ha úgy tesz, mintha nem történt volna semmi! Nem veszítheti el a Lorainne-be vetett bizalmát, nem most! Különben mit mond majd Mikeynak? Gyere, öcsi, kiviszlek innen, igaz, az Ellenálás se jobb, mint a BL/I, ki tudja, mire készülnek, de azért te csak gyere?...

Áldotta az eget - nameg Defyingot -, amiért lényegében kiürítette a benzinkutat. Ghoul valóban leváltotta Geeboy Ferricet a Szikláknál - persze, Kobra is vele ment, ahogy ő mondta „elkísérte”, de Poison sejtette, hogy azért, mert minden látszat ellenére nagyon is félti a fiút. Rawforce Isten tudja, merre járt Piggel, alighanem lőni tanította valahol jó messze a kúttól, biztonságos távolságra Ghoultól, Candy pedig szokásához híven eltűnt valahol Tequilával.

Egy darabig elmélyülten figyelte hát Jet Star munkáját, de a világért sem állt volna be segíteni neki, aztán unatkozott egy sort a boltban, a rádiót hallgatva, de végül nem bírta tovább. Úgy döntött, bekukkant egy percre Defyinghoz. Illedelmesen kopogott az ajtófélfán, de ismerte már annyira itt a járást, hogy nem várta be a választ

- Weeny? – kérdezte, ahogy átlépte a küszöböt. Defying épp csak rápillantott a válla fölött az asztal mellől, aztán hanyagul a sarokba bökött a fejével. Weeny ott ült egy széken a fal mellett, immáron teljesen felöltözve, csukott szemmel, mozdulatlanul. De lélegzett. Poisonnak elszorult a torka.

- Még mindig nem tért magához?

- Dehogyisnem – felelte a Doki. – A gyógyszer ütötte ki. Pihennie kell.

- És nem lenne neki jobb ágyban? Üres a betegszoba.

Defying szúrósan nézett rá.

- És ki vigyáz rá, te idióta? Itt marad. Jobb, ha szemmel tartom.

- Majd én.

- He?

- Mondom, majd én vigyázok rá.

Nem várt választ, csak a székhez lépett, és óvatosan felemelte a kislányt. Nehéz volt, sokkal nehezebb, mint számított rá, ahogy ernyedten, szinte élettelenül simult a karjaiba. Nyomasztó, kellemetlenül bizsergető érzés…

Defying még a szemüvegét is levette meglepetésében.

- Képes lennél virrasztani vele?

- Korán van még – felelte Poison kitérőn, és önkéntelenül is lepillantott a kislányra. Weeny meg sem rezdült, sápadt, homoktól maszatos kis arcába hulló haja, lehunyt szemei valamiért az anyjára emlékeztették Poisont. Ugyanilyen gyenge volt az utolsó időkben, ugyanilyen elesett, kiszolgáltatott, ugyanilyen sovány, élettelen kis porcelánbaba…

- Poison.

Poison felemelte a fejét. Defying fürkészően nézett az arcába.

- Ez az első alkalom, hogy bármit is teszel egy Killjoyért, észrevetted?

- Weeny nem Killjoy, csak egy kislány – felelte Poison határozottan. Defying szemöldöke felszaladt, de ő mégsem kezdte el magyarázni neki, honnan tudja, hogy Weeny lány. Ahogyan azt sem, hogy messze nem ez az első alkalom. Ott van például Ghoul, Wonaguth biztosan lelőtte volna, ha ő nem teszi le a fegyvert, hogy csak egyet említsünk a sok közül. Vagy amikor fedezte menekülésnél. Vagy… Mindegy.

- Szólok, ha felébredt – mondta, azzal kilépett az ajtón. Jól számított rá, hogy Defying nem tartja majd vissza.

A betegszobába érve aztán óvatosan az ágyra fektette a kislányt. Weeny még mindig nem mozdult, de Poison most már nem is bánta. Feszülten figyelt még egy pillanatig, de a gyerek egyenletesen lélegzett, és mikor Poison végigsimított a homlokán, megrezzent a szempillája. Tehát tényleg csak alszik… Poison megnyugodott. Lehuppant a földre az ágy mellé, és körbenézett. Ghoulnak volt annyi esze, hogy békén hagyja az ajtót, mert azért Defying tényleg megölte volna, ha tönkreteszi a zárat, így az ablak esett neki áldozatul. Ráment ugyan a napja, de szépen kivágta a helyéről, tokostul, mindenestül, a bicskája összes pengéjét elkoptatva, amit rövid kis élete hátralévő néhány hónapjában többször is felhánytorgatott  Jet Starnak. Mintha bizony ő tehetne az egészről… Poison azonban még mit sem tudott minderről. Egy percig csak nézte a csöndesen szuszogó kislányt, és igyekezett meggyőzni magát, hogy semmi értelme nem lenne felkelteni őt, csak hogy a szavát hallja.

A gyereket.

Egy kislányt!

Hogy a fenébe kerül ide egy kislány?!

Poison mélyet sóhajtott, és megpróbálta összeszedni a gondolatait.

Akárhogy is keveredett ide, nem ezt érdemli. Holtbiztos, hogy nem ezt érdemli… Miért hozták ide? A szüleivel jött? Akkor hol vannak? Meghaltak? És…

Megrázta a fejét. Nem, Weeny most az utolsó, akinek a sorsával törődnie kell! Elég, hogy nem valami vadember Killjoy vigyáz rá, hanem ő… De sokkal fontosabb, hogy megtalálja Mikeyt. És Squealer gyilkosát, aki minden bizonnyal rá is vadászik…

Squealer…

Miért?! A fenébe is, miért lökte fel? Miért csinálta?... Egyáltalán, tudta, hogy mit csinál?... Poison, így két nap távlatából már egyáltalán nem volt meggyőződve erről. Ahogyan arról sem, hogy Jet Star tudja, mit csinál… nem, hiába, hogy úgy tűnik, ő itt a legnormálisabb, az az ember is teljesen bolond! Méghogy Lorainne… Itt? Itt?! Ki van zárva! Képtelenség! Jet Star őrült, és őrültségeket hord össze!

Egyáltalán honnan tudnak itt ezek Lorainne-ről? Előbb Mikey, most meg Lorainne… Ennyire utána néztek volna a múltjának?... Mégis hogyan? És legfőképpen – miért…? Nem, szó sincs erről! Véletlen egybeesés, rosszindulatú tréfa, Ghoultól kitelik, hogy mindenkit belerángasson egy ilyen színjátékba… Lorainne nem lehet az a Lorainne, és kész! Ahogy Kobráról is kiderült, hogy nem Mikey…

De miért akarják újra és újra átverni? Azok után is, hogy ő sorban leplezi le a hazugságaikat… Mit akarnak tőle? És ami még fontosabb… - kik akarják tőle? A BL/I? A Killjoyok? És Korse?... Ghoul azt mondta, hullazsákban hozták vissza. Hogy Korse hozta vissza. Persze, ez is abszurdum, baromság, ilyen nincs, ez teljességgel értelmetlen lépés lett volna, még a BL/I-től is. Ha már egyszer a markukba került, bolondok lettek volna elengedni!

Erről aztán eszébe jutottak Warble szavai. Nem tudom, miért vigyáznak rád ennyire, Poison… Vigyáznak rá? Squealer, Korse, és most Lorainne?... Aki ugye persze nem az a Lorainne… Hogyne. Hát persze, hogy nem. És Korse sem tett semmit, és Squealer is véletlenül halt meg helyette, mi?...

Poison már képtelen volt külön választani magában, mi a manipuláció, és mi a valóság. Hol a határ? Miért történtek úgy a dolgok, ahogy? Márpedig tisztán kell látnia, ha meg akarja találni Mikeyt…

Mi van, ha már nem is él?

És mi van, ha Lorainne tényleg minden követ megmozgatott, hogy őt kihozza innen? Innen, a Zónákból, amiről pontosan tudta, hogy létezik, tudott a Killjoyokról is, talán hetek, hónapok, sőt évek óta, neki mégsem szólt! Miről nem szólt még neki? Arról sem, hogy ismeri Jet Start, Defyingot, Kobrát, meg a többieket... Azt mondta, nem tehetek érted semmit, Poison, most meg jönnek itt ezzel az engedéllyel…

Poison mély sóhajjal, reménytelenül a felhúzott térdeibe temette az arcát. Túl sok a kérdés, túl sok a véletlen, a bizonytalan félinformáció és hazugság, és sehol semmi összefüggés. Semmi, ami indokolná ezt az egész… őrületet…

Megpróbálta maga elé idézni Lorainne arcát, a ritka, szigorú mosolyát, amit úgy szeretett benne, a hűvös, kemény tekintetét, sötét szemeit, amik mögött annyi, de annyi keserűség és halál bujkál, ami száz embernek is sok volna… Igen, Lorainne még mindig szilárdan, megingathatatlanul bukkant fel előtte, mint olyasvalaki, akire mindig lehet számítani. Aki a legkeményebb viharok idején is kiáll a sziklaszirtre, szemközt a tenger háborgó, fekete vizével, és akit nem tud elsodorni a legnagyobb hullám sem. Igaz, ő sem csendesítheti le a vihart. De állja a szelet és az esőt, akkor is, ha a hullámok lassan kimossák a lába alól a földet…

És amikor a vihar a legnagyobb erővel tombol, elnyomva a vijjogó sirályok hangját, a vadul cikázó villámok újra és újra kirajzolják alakját a fekete égre. Apró, vékony kis szilánk a fekete szirteken, talán ott sincs, eltűnik, feloldódik a sötétben, de a következő villám még mindig ott találja, egyenesen, mozdulatlanul, mintha örökre csak a viharral akarna dacolni. Aztán lassan megfordul, tekintetében az elszántság dühödt lángja lobban. Most egész olyan, mint a vihar, sőt, ő maga a vihar. Közelebb lép, még közelebb, egészen közel, érezni langyos leheletét a levegőben, de mintha valami furcsa varázs szállna rá, egyszerre megváltozik az arca. Nem szól semmit, csak lassan elmosolyodik. Egyre sötétebbnek tűnik a szeme, ahogy szélesedik a mosolya, a gúnyos, pimasz mosolya…

Poison hirtelen rádöbbent, hogy már nem is Lorainne, hanem Ghoul arcát látja. Fel akart kiáltani, de a másik mintha csak megérezte volna a szándékát, hirtelen előre lépett, és hatalmasat lökött rajta. Poison felnyögött ijedtében, mert valami sűrű, meleg folyadékba zuhant, mintha pocsolya lett volna. Egyik pillanatról a másikra mély feketeség vette körül, egyedül Ghoul alakja látszott tisztán, ahogy fölé hajolt. Már nem mosolygott, inkább vérszomjasnak tűnt. Valami megvillant a kezében, és Poison felismerni vélte az apja vadászkését, amivel egyszer véletlenül majdnem sikerült kiszúrnia Mikey szemét.

- Nem segítettél! – kiáltotta Ghoul dühödten, és teljes erőből Poison lábszárába vágta a kést.  Poison felüvöltött a fájdalomtól, mire Ghoul arcán vérfagyasztó vigyor terült szét. Újra lesújtott, aztán újra, és újra, és újra, és Poison hiába próbálta meg ellökni magától, moccanni sem tudott. Mintha minden tagját a földhöz szögezték volna… A következő pillanatban Ghoul elhajította a kést, és rávetette magát, de már nem Ghoul volt, hanem Mikey. Zokogott, egyre csak zokogott, arcát a bátyja vállába fúrva, mint egy kisgyerek. Poison a döbbenettől megkövülten meredt rá még egy pillanatig, aztán magához szorította az öccsét, hogy megnyugtassa egy kicsit. Szerette volna látni az arcát, a szemét, de a fiú olyan görcsösen kapaszkodott belé, hogy képtelen volt lefejteni a karjait a nyakáról. Ugyanebben a pillanatban valahonnan a háta mögül mintha a nevét hallotta volna. Felkapta a fejét. Néhány lépésre tőle Squealer állt, alakja sápadtan derengett a sötétben, mint a filmeken a szellemek, mintha belülről világítana; kezében csillogó, fekete géppisztoly pihent. Könnyedén emelte fel, és fogta a földön kuporgó két fiúra.

- Nem segítettél rajtam! – mondta a haldoklók megtört, üres, mégis vádló hangján, és meghúzta a ravaszt. Poison érezte, ahogy a golyók átjárják a mellkasát, hallotta könyörtelen kattanást, ahogy az első golyót kiköpi a torkolat, aztán az éles, monoton kattogását, Mikey, és talán a saját sikolyát is, aztán mindent, mindent elmosott a fájdalom…

- Nem segítettél rajtam! – ordította Squealer eszelősen újra, ki tudja hányadszor, és csak lőtt és lőtt. Aztán, egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva abbahagyta, és leengedte a fegyvert, hogy tisztán érthessék a szavait.

- Most megtudod, mit műveltél Warble-el – mondta, és a földre hajította a géppisztolyt. Ugyanebben a pillanatban Poison érezte, hogy Mikey megvonaglik a keze közt. Ösztönösen pillantott le rá, és önkéntelenül is újra felordított. Ő már nem vérzett, sőt, egyetlen karcolás sem volt a testén, Mikeyt viszont jóformán a felismerhetetlenségig szétszaggatták a golyók. Karja, mellkasa egyetlen véres hústömeg, és az arca… Felakadt szemekkel hörögve kapott a levegő után, torkából valósággal dőlt a vér. Rándult még egy utolsót, görcsös, kifacsart pózba meredve, aztán nem mozdult többé. Poison most már végképp eszét vesztve ordított, pontosabban csak akart, mert nem jött ki hang a torkán, moccanni sem tudott, még csak a fejét sem tudta elfordítani. Aztán hirtelen Kobra termett mellette a semmiből, és megérintette a vállát, mire azonnal felengedett a dermedtsége.

- Állj fel! Mennünk kell Poison, állj fel! – sürgette a fiú, és felrántotta a földről, olyan hirtelen, hogy Mikey kicsúszott a kezei közül. Arra sem volt ideje, hogy megszédüljön, Kobra máris vonszolta magával, egy szűk, sötét folyosón, ahol csak egy-egy gyenge égő adott némi fényt, épp csak annyit, hogy kivehesse a kétoldalt sűrűn sorakozó, csukott, fekete ajtókat. Hátranézett a válla fölött, és még látta Mikey mozdulatlan testét a földön, és hirtelen megértette, mi volt az a pocsolya, mert innen már látszott, hogy vörös, vörös, csupa vér, vér mindenhol…

- Mikey! – kiáltotta kétségbeesetten, és megpróbálta kitépni magát Kobra szorításából, de a fiú csak még jobban markolta a karját.

- Megkeressük. Mikey él, és megkeressük – mondta, de Poison tudta, hogy hazudik. Még ott érezte a kezén az öccse síkos vérét, úristen, mennyi vér volt ott, kinek a vére, kinek a vére? Kobra azonban nem hagyott időt neki a kétségbeesésre, rohantak tovább, egyik ajtón ki, a másikon be, de Poison akárhányszor nézett hátra, még mindig látta Mikeyt és azt a tengernyi vért. Mintha követné őket, mintha lebegne… Szúrt a tüdeje, fáj, fáj, miért van ő itt? Mikey, Mikey, Mikey mellett a helye! Megint szabadulni próbált, de Kobra még mindig vasmarokkal tartotta maga mellett, ajtó, ajtó, ajtók, üres, fekete terem, úristen, nem is hallani a lépteiket! Mikey, Mikey, megkeressük, Mikey, Mikey, mennünk kell Gerard, nem, nem, Mikey! Én vagyok Mikey, Gerard, nem, az nem lehet, mi ez a sok tükör, miért van itt ennyi tükör?  Mikey él, Gerard, megkeressük, nem, az a temérdek vér, én vagyok Mikey, nem te vagy Mikey, nem lehet igaz, mennyi tükör, hol a tükörképem hol van Mikey, hol vagyok, nem lehet igaz, mindenütt tükör hol a tükörképem, minden tükörben Kobra áll, Mikey él, én vagyok Mikey nem nem igaz takarodj innen én vagyok Mikey Gerard nem minden tükörben Kobra nem pedig Mikey úristen beszélő tükörképek több száz több ezer tükörkép én vagyok Mikey úristen megőrülök én vagyok Mikey te vagy Mikey nem te vagy Mikey Mikey él én vagyok Mikey nem nem énvagyokmikey NEM!

Hirtelen riadt fel, egy percig még azt sem tudta, hol van? Verejtékben úszva, egész testében remegve kapkodott a levegő után, mintha valóban futott volna. De nem futott, az ágy mellett ült, térdét felhúzva, úgy, ahogy elaludt. Tudta, hogy elaludt, el kellett aludnia, mert odakint már korom sötét volt. Álom, valami eszement lázálom, az lehetett… Egy pillanatig komolyan megfordult a fejében, hogy megőrült. Lehunyta a szemét, de rögtön ki is nyitotta, mert megszédült, és úgy érezte, iszonyatos sebességgel zuhan valami mélységes feketeségbe, olyan élesen maga előtt látta újra azt a sokezer csillogó, lebegő tükröt, mindben Kobra alakjával, ahogy szomorúan, szinte reménytelenül ismételgeti: én vagyok Mikey, Gerard…

Megpróbált úrrá lenni a remegésén, és felállni, de azonnal beléhasított a fájdalom, mert minden tagja elgémberedett. Őrület. Őrület!

Lassacskán aztán mégiscsak összeszedte magát. Az álom nem halványult el, kristálytisztán emlékezett minden iszonyatos pillanatára, de lassan megnyugtatta a tudat, hogy mindez már csak emlék. Emlék, ami semmivel sem lesz rosszabb, mint annak a napnak az emléke, amikor Mikey eltűnt. Vagy az azelőttiek. Vagy az azutániak… Ezen is túl fog esni. Az ember sokmindenen túlesik, amit nem akar, amik csak úgy megtörténnek vele, és szerencsésnek mondhatja magát, ha majd a halál nem csak úgy megtörténik vele…

Felkapta a fejét. Nem mert volna megesküdni rá, de mintha valami elfojtott nyögést hallott volna. Fülelt még egy percig, de nem tévedett. Odakintről, a kivágott ablakon át alig hallhatóan, de újra meg újra hangok szűrődtek be a szobába, mintha valaki motozna a fal mellett. Poison megmerevedett. Egyetlen lehetőséget tudott elképzelni, miért motozna valaki ilyen óvatosan a fal mellett. Azért, mert BL/I-s.

És rájuk vadászik.

Lassan, hangtalanul állt fel és húzta elő a pisztolyát. Késő lehetett , a hold már magasan járt, így nem világított be a szobába, de ennek most csak örülni tudott. Legalább nem árulja el őt a csalóka fény. Türelmesen kivárta, míg csillapodik a zsibbadtság fájdalmas bizsergése a lábában, és imádkozott, hogy még időben ura legyen az izmainak. Aztán nesztelenül az ajtóhoz osont, és tüzelésre készen maga elé emelve a pisztolyát, kinyitotta. Nem történt semmi. Poison kilesett a résen, de mivel senkit sem látott, kilépett a szabadba. Most már tisztában ki tudta venni a nyöszörgést – pontosan olyan tompa, halk hang volt, mint amikor valakinek befogják a száját… Óvatosan megindult a hang irányába. Szerencséje volt, mert szemből sütött a hold, így mikor a sarokra ért, az árnyéka háta mögé vetült, így nem árulhatta el őt. Óvatosan kilesett a fal takarásából. A benzinkút előtt ott állt a Pontiac, mögötte a Ford, de egyetlen BL/I-st sem látott.

Remekül megszervezett kis rajtaütés, az már egyszer biztos!

Megtorpant egy pillanatra, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve levette a csizmáját, nehogy a talpa zajt csapjon a sötétben, és megindult az autók felé. A Pontiac üres volt, a Ford azonban nem. Kobra ott ült az anyósülésen, fejét az üvegnek döntve, mellette Ghoul, mellkasa előtt összefont karral, lehajtott fejjel, mint valami mogorva indián. Aludt mind a kettő. Poison agyán átvillant a gondolat, hogy felébreszti őket, jól jöhet még az erősítés, de be kellett látnia, hogy ha sikerül is hangtalanul életet vernie beléjük, az ajtót aligha nyithatják ki anélkül, hogy zajt csapnának. Felesleges volna kockáztatni. A BL/I-sek nem lehetnek túl sokan, mert itt nincs hol megbújni, hang pedig csak egy irányból jön… Kétségbeesett, tompa nyöszörgés, mintha valami állat esett volna csapdába, ami az utolsókat rúgja… A következő pillanatban azonnal el is vetette az ötletet, mert horkantás hallatszott, majd fojtott szitkozódás…

- Nyughass már! Nem… au! Harapsz, te kis…

Poison nem vesztegette tovább az idejét. Tőle telhetőleg halkan otthagyta a két kocsit, és a benzinkút túloldalára kerülve felemelte a pisztolyát. Aztán döbbenten le is engedte. Néhány lépésre a faltól valóban egy ember körvonala rajzolódott ki a selymes holdfényben, de nem volt rajta sem egyenruha, sem maszk. Ahogy meghallotta a lépteket, villámgyorsan feltérdelt a homokban, és megfordult. A holdfény ráesett az arcára, és Poison azonnal felismerte. Bungler volt. Mellette pedig, jobban mondva inkább alatta, Weeny hevert a homokban, és szánalmasan ijedt arccal igyekezett letépni a szájáról a férfi tenyerét. Egyikükön sem volt nadrág. Poison egyszerűen képtelen volt felfogni a látványt.

- Mi a…

Egy pillanat alatt történt az egész. Bungler szeme megvillant, és mielőtt még Poison bármit reagálhatott volna, a pisztolya után kapott, de elvétette, mert a nagy sietségben elfelejtkezett a baljáról. Ugyanebben a pillanatban Weeny felszegte a fejét, és félig ösztönösen a férfi tenyere élébe harapott. Bungler feljajdult, és reflexből elrántotta a kezét, aminek az lett a következménye, hogy vele mozdult az egész teste, így az első lövése jóval Poison feje mellett süvített el. Poison ugyanúgy ösztönből húzta meg a ravaszt, de – talán csak a gyakorlatlanság, a reflex, talán a tudatalattija vette át az irányítást, ki tudja – felkapta a pisztoly csövét. Ha eltalálta volna Bunglert, aki lényegében még mindig a kislányon térdelt, azzal Weenyt is megöli…

- Ghoul! – Weenynek annyi ideje is alig volt, hogy kiejtse, jobban mondva elsikkantsa a nevet, mert Bungler iszonyatos erővel vágott az arcába, hogy eleredt az orra vére. Ez azonban elég volt Poisonnak, hogy mellette teremjen. Egyetlen mozdulattal kiütötte a pisztolyt a férfi kezéből, azonban nem ismerte még eléggé a Killjoyokat... Bungler a villámnál is sebesebben ugrott fel a földről, kis híján feldöntve Poisont. A fiú nem számított ilyen heves támadásra védekezés helyett, így egyszerűen nem maradt ideje reagálni. Feljajdult, és ő is elejtette a pisztolyát. Egy fémes villanás, egy nyögés…

- Nesze!

Poison megtántorodott, és önkéntelenül is az oldalához kapott. Ez volt a szerencséje, mert az újra lecsapni készülő Bungler karja az övének ütközött, a kezében lévő kés így nem ért a mellkasáig. Poison hátrált még egy lépést, arcán a döbbenet keveredett a halálfélelemmel.

- Ne! Meg… - Azt akarta mondani, „megvesztél?”, de nem tudta befejezni. A kész szisszenve hasított a levegőbe, olyan hirtelen, hogy nem tudott rendesen kitérni előle; ezúttal a vállát érte a vágás. A következő pillanatban Bungler ököllel a gyomrába vágott. Poison összegörnyedt a fájdalomtól, pedig tudta, ez végzetes hiba ilyenkor, de egyszerűen képtelen volt parancsolni magának… Bungler nagyot lökött rajta, hogy a háta a benzinkút falának vágódott. Kapkodva felemelte a kezét, hogy tompítsa a következő ütést, de már késő volt… Bungler megint az oldalát találta el, zihálva, vágytól és féktelen dühtől megrészegülten vágta bele a kést, aztán megint… A harmadik csapásra azonban már nem maradt ideje. Valami elemi erővel vágódott neki, egy pillanat alatt ledöntve a lábáról. Megpróbált megkapaszkodni, de ujjai csak a levegőbe markoltak, a benzinkút fala itt sima volt, egy ártatlanul kiálló szög sem akadt rajta.

Poison legalább annyira nem tudta, mi történt, mint ő. Az egész teste lüktetett a fájdalomtól, hogy levegőt venni is képtelenségnek tűnt előtte. Lerogyott a fal tövébe, és ha valami, hát amikor csak az a gondolat fordult meg a fejében, hogy talán meg sem érzi már a halálos döfést ennyi fájdalom után… Nem tudta, ő hunyta-e le a szemét, vagy tényleg ennyire sötét van? A karját sem érezte, csak a lüktetést, meg valami melegséget, valami fájdalmas, mégis jóleső melegséget, ahogy lassan szétterjed az egész testén…

- Poison!

A hang furcsán ismerősnek tűnt, és ő meg mert volna esküdni rá, hogy a saját nevét hallja… Röhej. Őt nem is Poisonnak hívják, hanem Gerardnak! Ezen a kis félreértésen különös módon rettentően nevethetnékje támadt, de csak valami fullasztó hörgésre futotta tőle.

- Poison mi a fene… mi… te vérzel?...

Vér. Az a temérdek vér. Tükrök. Kobra. Mikey. Mikey… Mikey!

- Gerard! Gerard hallasz engem?!

Érezte, hogy valaki az arcát paskolja, bizonyára Kobra. Kínlódva felemelte a fejét, és valóban, egészen tisztán kivehető volt Kobra arca, alig néhány centivel az orra előtt.

- Mit csinált veled?

Mit csinált veled…

- Gerard! Mi történt?! Kés?

Kés…

Nem tudta, hogy fennhangon motyogja vissza a válaszokat.

- Jól van. Kés… - Érezte, hogy Kobra tenyere az oldalának feszül, hogy elszorítsa a vérzést, és rákiált Weenyre, de hogy mit mond neki, azt már nem fogta fel. Lüktetett az egész teste, alattomosan, hullámokban tört rá a fájdalom, egyre kevésbé volt képes uralkodni magán, és mégis levegőt venni. Aztán vakítóan fehér fény hatolt át újra lecsukott szemhéján, és valami furcsa, bizsergető érzés lett úrrá rajta – ez már a túlvilág… Hallotta, jobban mondva inkább érezte, hogy Kobra felugrik mellőle.

- Ghoul, ne! Hagyd abba! Megölöd!

Még azt is hallotta, hogy Ghoul visszaordít valamit, de hogy mit, azt már végképp képtelen volt felfogni. Kellemetlenül éles volt az a fény, és mély dübörgés kísérte, ami lassan betöltötte a tudatát, kitörölve minden kósza érzést vagy gondolatot belőle, csak a fájdalmat hagyva meg neki. Aztán az is enyhülni kezdett, és végül teljesen megszűnt.

Gravity, don’t mean too much to me…

Poison már nem érezhette, amikor oldalvást elterült a homokban.