19. Temetetlen halott

- Poison! Beszélnünk kell.

Party Poison gyanakodva összeráncolta a szemöldökét. Az igazat megvallva el nem tudta képzelni, hogy mi beszélni valója lehet neki Kobrával, különösen, hogy a boltba lépve Ghoult meg Thunderéket is ott találta a legközelebbi asztal mellett, akik a jelek szerint legalább annyira nem értettek semmit, mint ő.

- Ülj le.

Poison meglepetten engedelmeskedett, csak Kobra maradt állva. Ghoul hátradőlt, és térdét az asztal lapjának támasztva hintázni kezdett a székén, úgy tette fel a kérdést.

- Mi a franc van már?

- Az van, hogy te elmész DeeDeehez a furgonért, mert Warble és Squealer hazamennek – felelte Kobra nyugodtan. Warble lassan eltátotta a száját, de Ghoul csak meglepetten pislogott.

- Mert?

- Mert én azt mondtam!

- De…

- Nem de, hanem igenis.

Ghoul – Poison őszinte megdöbbenésére – csak morcosan elhúzta a száját.

Létezik, hogy Kobrának nagyobb hatalma van itt, mint Ghoulnak, aki lényegében bármit megtehet?... Még a gondolat is abszurdnak tűnt. Kobra azonban rendületlen nyugalommal folytatta. Egész vidámnak tűnt, szinte már megkönnyebbültnek.

- Jobb, ha a BL/I nem fészkeli be magát a Verembe, túl jó hely az nekik.

- De…

- Igen, Warble?

- De két napja még úgy volt, hogy nem bízzátok kettőnkre…

- Nem is ketten mentek – felelte Kobra olyan hangsúllyal, mintha csak egy ötévesnek magyarázna. Warble pislogott néhányat, és gyanakodva Poisonra sandított. Kobra büszkén elvigyorodott.

- Pontosan. Candy meg Poison veletek megy, négyen elegek lesztek rá.

Ghoul széke hangos csattanással újra a rendeltetésének megfelelő pozícióban landolt a földön.

- Na ne!

- Na de.

- Defying úgysem hagyja!

- Már megbeszéltem vele – felelte Kobra derűsen. Ghoul dühösen nézett fel rá.

- Ne csináld már!

- És Weeny? – kérdezte hirtelen Squealer. Kobra vállat vont.

- Majd mi vigyázunk rá.

A két testvér egy fokkal mintha megkönnyebbülten lélegzett volna fel. Szemmel láthatólag így sem voltak elégedettek az új társaikkal, és Poison nem tudta eldönteni hirtelen, azért-e, mert nem ismerik őt, vagy azért, mert Candy csak egy gyerek? Végül az első verziónál maradt, hiszen azt már megtapasztalhatta, hogy az a fiú nem éppen gyerek módjára tud harcolni…

Ghoul azonban most már végképp elvesztette a türelmét.

- Ne csináld már, Kobra! Így is kevesen vagyunk, és ha Korse ránkszáll…

- Akkor majd te leállítod! Úgyis olyan jóban vagytok!

Ghoul gyilkos pillantást lövellt felé, és már éppen válaszolni akart, de a fiú nem hagyott neki időt.

- Ghoul, ez nem megbeszélés, ez utasítás volt! Csak azt akartam, hogy egyszerre halljátok, semmi kedvem ötször elmondani.

- Miért nem Coyote megy velük Poison helyett?

- Mert Coyote nem tud lőni.

- Poison se…

- Kabbe! – csattant fel Poison dühösen, de Ghoul csak egy elégedett mosollyal nyugtázta a kirohanását. Kobra türelmetlenül rátámaszkodott az asztalra.

- Nameg ezért. Mert egy perc nyugtot sem hagysz neki, és a végén még kinyírjátok egymást. Végeztem! – tette hozzá gyorsan, mert Ghoul már megint szóra nyitotta a száját. – Irány a furgonért.

- Menj érte te! – csattant fel Ghoul dühösen, mire a mellette ülő Warble kedveskedve vállon veregette.

- Ugyan már, ennyit igazán megtehetsz a kedvemért… - Elvigyorodott, és már állt is fel, hogy mihamarabb nekilásson a pakolásnak. Alig várta már, hogy újra otthon legyen. Ghoul válasz helyett csak felé is küldött egy mesterien gyilkos pillantást, aztán jelentőségteljesen Poisonra nézett.

- Ezt baszhatod – jelentette ki szinte sajnálkozva, miután a két testvér kilépett az ajtón. Poison egy pillanatig még meghökkenten meredt rá, aztán megértette. Két hét…

Hát persze, a megállapodás csak Ghoullal érvényes, nem Thunderékkel!

Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy tulajdonképpen az egész Ghoul műve, elvégre is remek színész, de végül úgy döntött, a fiú biztos nem hagyná ki, hogy csak úgy megszegje az ígéretét… Elvégre is, szokott hazudni, nem igaz? Miért kéne végigjátszatnia a többiekkel ez a komédiát?

Ez viszont azt jelentette, hogy tényleg kirakják innen a szűrét. Vagyis tényleg lőttek a két hétnek!

- Poison, neked is irány pakolni – mondta Kobra szinte kedvesen, mégis határozottan, mert a fiú még mindig nem mozdult a székéről.

- Nincs mit összepakolnom.

- De Thunderéknek van. Egy csapat vagytok, úgyhogy ne nagyon akard megúszni, hogy segítesz nekik. Warble amúgy sem nagyon viseli el a lógást.

- Nem megyek én sehova!

- Dehogyisnem mész – mosolygott Kobra. Volt valami hűvös, szinte már vérfagyasztó kegyetlenség a mosolyában. Vagy mégis inkább csak szomorúság?...

Poison inkább elfordította a fejét, és nehézkesen feltápászkodott a székéről.

- Nem fogok nektek pattogni, ezt most megmondom!

- Hát persze – felelte Kobra vidáman. Poison jobbnak látta, ha tényleg inkább kimegy, mert a végén még nekiesik, és puszta kézzel fojtja meg ezt a… fiút! Kobra hosszan nézett utána. Ghoul meg őt nézte mindent tudó arccal, és újra hintázni kezdett a székével.

- Ez most mi volt?

Kobra vállat vont, de nem nézett a barátjára, úgy huppant le a bátyja helyére.

- Semmi. Csak nem akarom, hogy Poison itt legyen.

- Másfél hetet kibírsz vele.

- Utána sem engedhetem el. Megölik.

Ghoul mozdulatlanná dermedt egy pillanatra a széken.

- Nem fogod tudni megállítani.

- Dehogyisnem.

- Fenét. Különben meg, Warble mellett aztán holtbiztos, hogy kicsinálja a BL/I. Ő soha nem törődik mással, csak Squealerrel.

- Mert te aztán törődsz, mi?

- Hé! Eddig is én vigyáztam a csökött agyú bátyádra! – csattant fel Ghoul, újra négy lábra zökkenve a székkel.

- Ezért kellett lelőnöm, mi? Meg ezért kellett ötven fokban hazagyalogolnia, meg…

Ghoul duzzogva feltápászkodott az asztal mellől.

- Rohadtul megbánod te még ezt!

- Talán – felelte Kobra hűvösen. Ghoul sötéten nézett rá.

Meg is állapította magában, hogy újabban túl sokszor dühös, és valahogy mindig Poison miatt. És ez nagyon nem jó így… Ráadásul Kobra sem a régi. Mikor is kínlódott így utoljára valaki miatt? Úgy két éve?...

Mégiscsak van még mit nevelnie ezen a fiún. Mert ha megint feltámad benne a hamvas kis lelke, akkor pillanatok alatt levadásszák…

Még odavetett egy „szemét húzás volt Kobra”-t, aztán mérgesen a földhöz csapdosva a lábát kivonult a benzinkút elé, hogy befejezze a megbeszélés miatt félbehagyott cigiszünetet. Na, nem mintha nem egyetlen, hosszúra nyúlt cigiszünet lett volna az elmúlt négy éve itt, amit néha megzavart egy kis munka, de akkor is. Egy fél szál legalább pocsékba ment… pedig Coyote jóféle cigit szív. Kár érte…

Csöndben nézte a mozdulatlan sivatagot. Lassacskán estébe fordult a délután, és neki az égvilágon semmi kedve nem volt most DeeDeehez autókázni. Majd megoldják a többiek, ha annyira akarják!

Kisvártatva Poison bukkant fel a háta mögött, és úgy tűnt, egész meglepődött, hogy ott találja a fiút. Ghoul persze számított rá, de ezt valahogy nem akaródzott a másik orrára kötnie.

- Hát te? – kérdezte. Poison vállat vont.

- Közöd?

- Azt hittem, jobban fogsz harcolni érte, hogy maradhass.

- Maradok is!

- Ki mondta?

- Én.

- Ja…

Ghoul kuncogott, mire Poison csak sértődötten sandított rá.

- Megmondtam, hogy nem fogok nektek pattogni!

- Ez itt a Zónák, Poison. Ha Defying egyszer azt mondja, hogy mész, akkor mész.

- Meg a nagy francokat…

- Vagy azt csinálod, amit ő mond, vagy kinyírlak. – Hirtelen oldalt pillantott Poisonra, és a nyomaték kedvéért még a cigit is kivette a szájából.

- Komolyan mondom. Így is elég közveszélyes vagy, nem kellenek még a magánakcióid is a nyakunkba.

Poison kajánul nézett vissza rá.

- Elfelejted, hogy Kobra meg téged nyír ki, ha egy ujjal is hozzám érsz.

- Nem az öcséd, nem? Meg fogja érteni.

Poison arcáról egy pillanat alatt leolvadt a mosoly. Ghoul most nem nevetett rá, amiért így sikerült lelomboznia őt, és ez egy cseppet sem volt megnyugtató…

- Tényleg komolyan mondom, Poison. Csak szólj, ha meguntad az életed, és készséggel állok rendelkezésedre. Nem fog fájni, ígérem.

Poison döbbenten pislogott egy sort, de még mindig hiába várta azt a jól ismert vigyort, amiből csak egyetlen következtetést vonhatott le – Ghoul most tényleg komolyan beszél…

Egy kissé félelmetes felfedezés volt. Mert ugye az egy dolog, hogy ő utálja ezt az embert, – ki nem?! -, nade ő mit tett, hogy Ghoul ennyire gyűlöli őt? Persze, neki talán nem kell hozzá gyűlölet, vagy különösebb ellenszenv, hogy megöljön valakit, de akkor is…

Lehet, hogy mégiscsak okosabb volna nekilátni pakolni?

Ghoul közben már újra elmélyülten vizslatta a néma sivatagot, de ha Poison egy kicsit jobban figyelt volna rá az elmúlt néhány napban, akkor most észrevehette volna, hogy feszülten figyeli őt. És elégedett is volt az eredménnyel.

- Ettől függetlenül másfél hét múlva én eltűnök innen, Ghoul!

- Ezt Thunderékkel beszéld meg.

- Megállapodtunk!

- Igen, arról, hogy azt csinálod, amit én mondok, nem ami….

- Nem érdekel!

- Ezt valahogy sejtettem.

Poisonnak hirtelen az a kellemetlen érzése támadt, hogy a fiú pontosan tudja, hogy ő mire mit fog neki válaszolni, és mérhetetlenül élvezi is ezt a helyzetet. Kedve lett volna elküldeni a fenébe, de mivel ez eddig sem volt hatásos fegyver Ghoul ellen, sőt, egyenesen mintha csak az önbizalmát, nameg a jókedvét növelte volna minden hasonló gesztus, végül nem tette meg. Helyette inkább egy hirtelen ötlettől vezérelve kikapta Ghoul szájából a cigit, és alaposan megszíva. A fiú felháborodottan kapott utána, de elvétette.

- Baszd meg! Adod vissza!

Poison nevetve újra a szájába lökte a csikket. Ghoul villámgyorsan csapott le rá, de megint elkésett, mert Poison az utolsó pillanatban a földre köpte a cigit.

- Menj a fenébe, Poison! – csattant fel Ghoul, és látszott rajta, hogy most tényleg dühös. Nagyon dühös…

Poison egy pillanatra meg is lepődött ezen, hogy egy ilyen egyszerű dologgal ennyire fel lehet húzni Ghoult, de ettől csak még szélesebb lett a vigyor az arcán. Ghoul dühös!

Ezért már megérte felkelnie ma!

☻

Igazából Fun Ghoul meglehetősen egyszerű lélek volt. Szerette a sivatagot, a sört és a cigit, és nem szerette a BL/I-t. Ezen kívül rövidke kis élete során máris elhagyta valahol a természetes realitását és veszélyérzetét, aminek következtében teljesen őrültnek tűnt, és még őrültebb dolgokat művelt. Különösen, ha Kobra Kid, Jet Star, vagy Death Defying is belekeveredhetett a dolgokba… Márpedig Ghoul mindent megtett, hogy őket is belekeverje.

Egyszóval úgy volt kiszámíthatatlan, hogy bárki mérget vehetett volna rá, hogy úgyis bajba kerül; és fogalma sem lehetett, mihez kezd majd Ghoul a következő pillanatban, de holtbiztos, hogy azt is őrületes lelkesedéssel és vigyorogva fogja tenni.

Nem nagyon gondolkozott az élet nagy kérdésein, és ha bármi komolyabb téma került elő, aminek nem volt köze a BL/I-hez, akkor az egy az egyben nem érdekelte.

Tényleg nem volt tehát egy bonyolult jellem, és Poisonnak időbe telt rájönni, hogy mindez nem egyszerű álarc, hanem a rideg valóság, és Ghoulban nincs több, mint amennyit mutat; fölösleges okokat keresni a tettei mögött. Nincs itt semmiféle összeesküvés-elmélet, vagy hidegfejű számítás – Ghoul csak élt bele a világba, felszínes volt és hanyag. És ha valami csoda folytán nem egy pillanat szülte kényszer diktálta tervet talált ki, akkor holtbiztos, hogy a cigin járt az agya.

Amit Poison nem tudott, az az, hogy Ghoul elképesztően jól értett az emberekhez, és ezt zseniálisan ki is használta. Gátlástalanul, ezért zseniálisan. Azt csinált velük, amit csak akart… Így tehát Poison azt sem vehette észre, hogy Ghoul mennyire jól kiismerte őt, és az ajánlata, miszerint készséggel áll hóhérnak, egyetlen célt szolgált – rávenni őt, a makacs, tapasztalt és a maga nemében szintén zseniális Party Poisont, hogy magától mondjon le a tervéről, hogy a benzinkúton marad. Mert ugyebár, amit egyszer Party Poison nem akar, arra maga az Úristen nem veszi rá, hogy megcsinálja…

De hát Poison mindezt nem tudta. Ő csak azt tudta, hogy megfojtja Ghoult, ha mégegy számot elénekel…

Egy régi Wolksvagenben ültek, hátuk mögött vagy négykartonnyi vízzel és kutyakajával, nameg néhány váltásruhával, és százzal repesztettek a kihalt országúton, lehúzott ablakkal, egyenesen a naplementébe. Csodálatos élmény lehetett volna, filmbe illő, szinte már romantikus, ha nem öt felnőtt férfiről lett volna szó, és nem Ghoul kezelte volna a rádiót…

De hát ő ült a volánnál, és kötelességének érezte, hogy megakadályozza a kínos csendet, ezért aztán énekelt. Másfél órája folyamatosan, függetlenül attól, hogy a mögötte ülő Poison hányszor vágta fejbe érte ez idő alatt.

Defying sorban játszotta ifjúsága legnagyobb slágereit (és a már akkor is klasszikusnak számító dalokat), amiket Ghoul egyébként is bámulatos sebességgel tanult meg, és amik mindig a szokásosnál is nagyobb intenzitással hozták ki belőle az általános jókedvet és életszeretetet, így idővel már nem csak Poisonnak támadt kedve verekedni, hanem Kobrának is, aki az anyósülésen ült, a bátyjának és Thuderéknek hagyva a mögöttük lévő üléssort.

- Oh mother tell your children

Not to do what I have done…

- Komolyan mondom, hogy fogd be, Ghoul!

- Most miért? Mit nem lehet ezen szeretni? Spend your lives in sin and misery…

Kobra válasz helyett inkább lekapcsolta a rádiót, mire Ghoul bosszúból bokán rúgta, ráadásul kétszer olyan hangerővel folytatta a dalt, így inkább gyorsan vissza is kapcsolta.

- …I’m goin' back to New Orleans…

- Megölöm… - sziszegte Poison dühösen, mire a mellette szorongó Warble csak helyeslően horkantott.

- …Well, there is a house in New Orleans…

- Segítek, Poison…

- …They call the Rising Sun…

- Ghoul!

- …And it's been the ruin of many a poor boy…

- GHOUL!

- Jól van már… And God I know I'm one. Nesztek, ennyi volt!

- Ha mégegyszer megnyikkansz… - kezdte volna Warble vészjóslóan, de torkára forrt a szó, mert a lassan elhalkuló zene helyett Defying hangja reccsent a rádióból.

- Ez volt tehát a The House Of The Rising Sun, egy régi nagy klasszikus a múlt század derekáról! Egy kis hazai dallam minden déli jenkinek, nehogy meggyötörje a kis szíveteket az a fene nagy honvágy. Ha pedig már a honvágynál tartunk, nagy tapsot a mi drága egyetlen Show Ponynknak, aki végre hazakeveredett a táborozásból, és rögtön három új dalt is hozott nektek a hétre! Hegyezzétek tehát a fületeket, cicuskáim, hegyezzétek csak, és nézzetek körbe alaposan, ha a Calflow felé jártok, mert Rawforce Angel és Blasted Lad még mindig nem hallatott magáról. Aggodalomra azonban semmi ok, régi jól kipróbált kandúr mind a kettő! Egy kis biztatás kell csak nekik, hogy hazafelé vegyék az irányt, és tudom, hogy nektek is csak ez kell, nehogy ebben a pokoli hőségben alább hagyjon az egerészési kedvetek. Figyelem tehát, Killjoyok! Magasba azokkal a kezekkel, ne kíméljétek a torkotokat, hadd halljam a hangotokat! Mert egy igazi ritkaság szól most nektek, egy olyan dal, amit már tíz éve megírtak nektek, igen, nektek, és amit tíz éve nem hallott már Kalifornia! Sokak vérébe került, de most mégis itt lehet veletek végre, az eredeti, a hamisítatlan, a régi felállású My Chemical Romance jegyezte NA NA NA!

Az öt fiú döbbenten nézett össze, ahogy a rádióból felhangzott a jól ismert szöveg.

Listen up!

The future is bulletproof!...

Ghoul végre észbe kapott, és teljes hangerőre tekerte a rádiót, aztán döbbenten és értetlenül pillantott Kobrára.

- Hogy a fenébe szerezte ezt meg Tony?...

Kobra legalább akkora tanácstalansággal tárta szét a karját.

- Ne rám nézz, fogalmam sincs…

- Ki az a Tony? – kérdezte Poison.

- Nem ismered – felelte Kobra egy pillanatnyi gondolkodás után. – Nem voltál ott, amikor…

- Killjoy?

- Nem. Vagyis nem a hagyományos értelemben… Inkább csak… futár. Postás. Mellesleg Defying fia. – Poison eltátotta a száját.

- Defyingnak van gyereke? – Kobra már válaszolni akart, de ebben a pillanatban Ghoul hangja harsant, aki olyan hangerővel ordította, hogy „na na na”, hogy a feje is belevörösödött. Poison ijedten rezzent össze az ülésen, és csak azért nem küldte el melegebb éghajlatra, mert képtelen lett volna túlharsogni a fiút …

Gyanakodva nézett körbe a társain. Minden arcon ott ült még a mélységes döbbenet és értetlenség, de valami más is… valami egészen különös, mindent elsöprő lelkesedés, ami kísértetiesen hasonlított Ghoul általános lelkiállapotához. Boldognak tűntek. Mind a négyen. És Poison hirtelen azon kapta magát, hogy mind a négy énekel…

Mi a fene ez, állatkert?!

És ez a dal… Értelmetlen, idióta szöveghez valami ötletszerű dobolás-féleség, meg az a szerencsétlen agyonnyúzott gitár…

De hát mikor volt Defyingnak jó zenei ízlése, nem igaz?

Legnagyobb megkönnyebbülésére csak öt percig kellett elviselnie ezt az iszonyatos ricsajt maga körül, mert ahogy aztán Defying bemondta a következő szám címét, azt viszonylagos csöndben hallgathatták végig, ugyanis Ghoul addigra olyan szinten kiüvöltötte magát, hogy egyelőre annak is örült volna, ha rendesen kap levegőt. Poison ezen felbuzdulva közelebb hajolt Warble-hez

- Sokszor kell még ezt meghallgatnunk?

- Naná! – vágta rá a fiú lelkesen, de Poison elkeseredett arcába nézve végre teljesen megértette a mondatot. – Nem tetszik?

- Muszáj válaszolni…?

- De mié…

- Hagyd már! – szólt hátra nekik Ghoul hirtelen. – Mindenki tudja, hogy nem komplett!

Kobra dühösen horkantott, és szúrós pillantással jutalmazta a mondatot, de többet nem tehetett. Mert hát miért is izgatná őt, hogy Ghoul egy vadidegent piszkál, nem igaz?... Mert Poison vadidegen… Úristen, tényleg, mennyire idegen! Mennyire nem értik meg egymást…

Ez a gondolat egy pillanat alatt elvette az iménti hirtelen támadt jókedvét, de Poison szerencsére nem vette észre.

- Defying mindig ilyen… ilyen zenéket ad, mi? – kérdezte, és nagyon, nagyon reményvesztetten nézett a mellette vigyorgó Warble-ra.

- Semmi baj a zenével! – vágta rá a fiú, és nem tűnt dühösnek vagy sértődöttnek, viszont határozottnak nagyon is. Ebből aztán Poison is érthetett, és jobbnak látta, ha inkább befogja a száját. Szerencsére Ghoul is, már ami az éneklést illeti…

Jócskán szürkület volt már, mire elérték a Vermet. Ghoul jó fél mérföldre tőle parkolta le az autót, és Kobrával kettesben gyalog előre mentek, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy a ház még mindig üres. Szerencséjük volt - a BL/I-nek se híre, se hamva. Csak eztán gurultak le a mélyedésbe. Poison csöndben meg is jegyzete magának, hogy ennél hülyébb helyet ha akarnak se találhattak volna egész Kaliforniában… A többiek viszont határozottan elégedettnek tűntek, hogy végre kiszállhatnak a kocsiból, így végül nem szólt semmit.

Nem kellett sokat pakolniuk. Csak élelmet, ruhát és persze fegyvereket hoztak magukkal, hiszen fogalmuk sem volt, mire számíthatnak. Így aztán egy fordulóval máris kirámoltak a kocsiból, aztán Kobra és Ghoul rövid, de cseppet sem érzékeny búcsút vett tőlük, és elhajtottak. Warble akkor körbenavigálta Poisont a Veremben, akinek erről aztán eszébe jutott, hogy ezt a benzinkúton bezzeg senki nem tette meg neki. Aztán Warble kegyes mosollyal az arcán, mint valami király, kijelentette, hogy mivel ő az Újfiú, ma nem kell őrt állnia. Poison ezt csak egy mogorva fejbólintással nyugtázta, és eltűnt a házban.

Az igazat megvallva tényleg nem sok kedve lett volna most Thunderékhez. Egyáltalán, senkihez! Dühös volt, amiért csak úgy ide-oda dobálhatják, ő meg hagyja… Egy szóra csak úgy felpakolják egy ócska Wolksvagenre, aztán… Egyáltalán, mi a fenét is keres ő még mindig itt? Egy hete! És akkor ott van még az a másfél hét... de az legalább már Ghoul nélkül, nem igaz?

Most mégsem volt ez túlságosan szívderítő gondolat.

Fáradt volt, annak ellenére, hogy gyakorlatilag semmit sem csinált egész nap. Olyan fáradt, hogy már gondolkodni sem volt ereje. Vagyis inkább kedve... Szerencsére a jelek szerint Thunderéknek sem nagyon akaródzott ismerkedési estet tartani, így nyugodtan dőlhetett hanyatt a vetetlen ágy régi, kopott matracán, és mikor Warble néhány perc múlva benyitott, hogy megkérdezze, nem akar-e mégis vacsorázni, már aludt, mint a bunda.

Warble nem ébresztette fel. Nem, mintha nem lett volna szíve hozzá, inkább csak nem különösebben rajongott az ötletért, hogy a morcos Poisonnal töltse az estét, így hát végül csak fogta a konzervjét, és kiballagott a verandára. Leült a lépcsőre a nyugodtan sörözgető öccse

mellé, és mély sóhajjal belekotort a vacsorának csúfolt kutyatápba. Squealer oldalt sandított rá.

- Poison?

- Kidőlt.

- Máris?

- Aha.

- Kellemes társaság lesz…

- Ja. Amúgy, mit szólsz hozzá?

- Idióta.

Warble kuncogott, és a cigije után kezdett kutatni a zsebeiben.

- De állítólag ügyes.

- Állítólag…

- Nem hiszed?

- Nem láttam még, mire képes – felelte Squealer kimérten.

- Kobra mesélte, nem?

- Kobra elfogult.

- Az lehet…

Warble egy darabig csöndben vizslatta a nagy nehezen előkotort egy szál cigit. Időközben rájött, hogy semmi kedve hidegen esni neki a konzervnek, márpedig egyelőre nem volt hol megmelegítenie. Úgyhogy maradt a dohány…

- Azért… - kezdte halkan. Squealer ránézett – mázlid volt velem.

- Miért is?

- Mert én nem voltam olyan, mint Poison.

Squealer nem felelt. Warble jelentőségteljesen sandított rá.

- Beszélhetnél vele.

- Én aztán nem!

- Mert?

- Mert utálom, hogy így kínozza Kobrát.

- Pont ezért.

- Ki is nyírnám, hidd el.

Warble megint kuncogott. Squealer valójában egyáltalán nem volt az az erőszakos fajta, csak akkor bántott valakit, ha az feltétlenül szükséges volt. Persze, a Zónákban ez nagyjából minden nap előfordulhatott, de hát…

- Azért kíváncsi vagyok, honnan jött Kobrának ez a hirtelen költözködés – jegyzete meg Warble. Squealer megvonta a vállát.

- Nem tudom. Gondolom, neki is elege lett Poisonból.

- Lehet… Candy miért nem jött most velünk?

- Jet Starral van őrségben. Csak holnap jönnek. Elhozzák a Jaguárt.

- Ja, a Jaguár…

Egy percig csöndben ücsörögtek még egymás mellett, és bámulták a meder pereme fölött egyre sötétebbé váló égen kigyúló csillagokat. A Veremben megült a fülledt meleg, és szinte fülsértő volt a csend. Kisvártatva Squealer szólalt meg.

- Allan.

- Hm?

Squealer elgondolkozva meghúzta a langyos sörét.

- Mi a francot kezdünk mi ezzel a két taknyossal?

Poison korán ébredt. Odakint még nem volt teljesen világos, ezért aztán nem is sietett nagyon a fölkeléssel. Nameg azért sem, mert Mikeyval álmodott… Igaz ugyan, hogy egyetlen részletet sem tudott volna felidézni, de tudta, hogy ő volt az, és ez különös módon egészen jókedvre derítette. Pedig nem szeretett Mikey gondolkozni. Ilyenkor újra és újra belémart az aggodalom, ami inkább félelem és reménytelenség volt már, és az a különös kétségbeesés, amitől már-már a hányingerig összeugrott a gyomra. Mert hát mennyi az esélye, hogy Mikey még él? Főleg, ha Kobra igazat mondott a minap…

Most mégis volt valami vigasztaló abban az álomban.

Poison hirtelen nagyon szerette volna, ha hinne benne, hogy az álmok üzennek valamit, mert akkor most biztos azt silabizálná ki az egészből, hogy Mikey él, jól van, nagyon boldog, és ők hamarosan találkoznak… Erről aztán eszébe jutott, hogy Ghoullal viszont nemigen fog már találkozni, remélhetőleg soha az életben, ettől pedig már igazán széles jókedve lett.

Egészen addig, míg végül csak ki nem kászálódott az ágyból, és elindult, hogy megkeresse a Thunder-fivéreket. Meg is találta őket, ott ültek a lépcsőn, ahol egész éjjel is. Squealer cigarettázott, Warble meg a vállának dőlve aludt, olyan mélyen, hogy se Poison léptei, se a padló gyanánt összeeszkábált deszkák remegése nem tudta felébreszteni. Ez végül csak Squealernek sikerült, aki aztán meghagyta Poisonnak, hogy vegye át az őrséget, amíg ők is pihennek néhány órát, aztán talpra pofozta a bátyját, és elnavigálta az ágyáig. Poison tehát egyedül maradt.

Tíz óra felé megérkezett Candy, természetesen Tequilával az oldalán, nameg a Jaguárral, és hozott magával még egy rakás felszerelést is a benzinkútról - szerszámokat, zseblámpákat, ilyesmiket -, aztán mire lement a nap, Thunderékkel közösen már el is pakolászgatták őket. Akkor a két testvér visszaült a lépcsőre, ezúttal már Candy társaságában, aki még kevésbé óhajtott beszédbe elegyedni bárkivel is. Poison tehát inkább megint az ágyat választotta, és a jelek szerint senki se bánta. Viszont álmos nem volt, így hát csak feküdt nyitott szemmel, egyedül a szobában, és próbált nem gondolni Mikeyra.

És nagyjából ekkor kezdődött a másfél hetes pokoljárás. A Veremben ugyanis nem történt semmi. Szó szerint semmi!

Mint kiderült, Squealerék nem tartoztak a járőröző Killjoyok közé, akik Kobra elmondása szerint időről időre körbejárják a területüket. Egyetlen feladatuk a Verem biztosítása volt a BL/I-vel szemben, Tequila azonban egyszemélyben megoldotta ezt a feladatot. Éjjel-nappal őrködött, a legkisebb neszre azonnal felkapta a fejét, mint minden tisztességes, jóravaló házőrző tette volna. Így hát a négyes készséggel rábízta a dolgot, hiszen ha valaki, akkor aztán a kutya mindig időben jelezte a bajt.

Már, ha lett volna bármiféle baj…

A hét nagy eseménye az volt, amikor Tequila hangos ugatással csődítette ki a négy fiút az udvarra, mert a lépcső alá egy mokaszinkígyó fészkelte be magát, amit végül Squealer lőtt le. Ennél nagyobb, pláne veszélyesebb élőlénnyel még csak nem is találkoztak, és Poison már a második napon úgy érezte, megőrül itt… A két testvér hozzá lehetett szokva a semmittevéshez, mert órákon át képesek voltak szótlanul bámulni a sivatagot, vagy éppen kártyázni, és a jelek szerint Candynek sem voltak illúziói a társasági élet fellendítését illetőleg, mert a legkisebb hajlandóságot sem mutatta a csapatszellem erősítésére. Tartotta a távolságot Thunderékkel és Poisonnal szemben is. Poisont ez rendkívüli módon dühítette és idegesítette, bár maga sem tudta, miért? Hiszen a dolog nyilvánvaló – legalább is az ő részéről. Annyiszor hangoztatta már, hogy ő nem Killjoy, és nem óhajt itt maradni, hogy ostobaság lett volna bármiféle, a semlegesnél szorosabb kapcsolatot kiépíteni vele, vagy egyenesen barátkozni. Ráadásul Thunderék nyilvánvalóan jól összeszokott páros voltak, egy szemvillanásból is értették egymást, és semmi szükségük nem volt rá, hogy egy harmadik személy befurakodjon ebbe az idillbe. És Poison nem is akart befurakodni.

A helyzet tehát adta magát. Poison Candyhez csapódott, aki ugyan szintén nem volt egy szószátyár társaság, különösen, ha magáról kellett volna beszélnie. Sőt, a jelek szerint ő is remekül elvolta magában, jobban mondva Tequilával, akivel egész délután képes volt összebújva feküdni a homokban, és a fülét vakargatni. Az viszont hamar kiderült, hogy valósággal bálványozza Ghoult. Minden második mondatában szerepelt a név, és annyi lelkesedéssel, olyan odaadással és tisztelettel beszélt róla mindig, hogy Poison a maga megvetésével és nyílt utálatával hamar kivívta nála az általános ellenszenvet. Így aztán gyakorlatilag öt perc alatt sikerült vérre menően összeveszniük azon, Ghoul vajon meg nem értett zseni, vagy egy pszichopata, elvetemült állat.

A legnagyobb baj azonban kétség kívül az unalom volt.

Poisonnak fogalma sem volt, hogy hogyan lehet eltölteni egy napot a sivatag kellős közepén, ahol semmi szórakozási lehetőség nincs. A Vermet nem hagyhatta el, főleg nem egyedül, viszont egyszerűen nem volt mit csinálnia. Házimunka nem volt, a kártyát egy délután alatt megunta, a Zónákról és a Killjoyokról való kérdezősködését Warble unta meg… Gyakorolt egy kicsit a pisztolyával, de hát hiába lődözte a vécé falát, nyugodt körülmények közt, mozdulatlan ellenfelet persze, hogy könnyen eltalál az ember… Ráadásul a pisztoly is kezdett kifogyni, mert egyre sápadtabb lett a fénye. Keresett tehát egy másikat magának, de Warble elég keményen a tudomására hozta, hogy nem díjazza az ötletet, hogy értelmetlenül „pocsékolja a muníciót”, mert azért nem olyan egyszerű újonnan beszerezni egy ilyen pisztolyt – és ebben igaza is volt. Ráadásul borzasztó nagy volt a meleg, a vízzel nagyon kellett spórolni, így nem fürödhettek minden nap, és akkor még étel sem volt, csak a kutyatáp… Poisonban napról napra egyre nagyobb erővel tombolt a düh. Tehetetlen volt, dühös, és elkeseredett… De akárhányszor robbant is ki belőle a feszültség, Warble nyugodt, sötét szemében legföljebb némi lenézés csillant csak, ahogy azt mondta – ez a Zónák. Meg az evolúció. Aki nem bírja, aki feladja, aki nem tud alkalmazkodni, az elpusztul. Tűrni kell, nincs más választás.

Éveknek tűnt minden egyes perc. Poison úgy érezte, a nap minden pillanatban egyre forróbban tűz, és megáll az idő. Végeláthatatlanul, kibírhatatlanul hosszúnak tűnt minden egyes áldott nap, mindenütt csak a néma, gyilkos sivatag, és a prérifarkasok vérfagyasztó üvöltése a soha véget nem érő éjjeleken… Ghoul. Mellette legalább mindig történik az emberrel valami… Poison tényleg visszasírta azt a néhány napot ott a benzinkúton. Amikor még úgy tűnt, éli az életét… Mert most halottnak érzete magát. Temetetlen halottnak…

Jobb híján gondolkozott hát. Ha az ember magányos, ha nem tud mihez kezdeni, akkor mindig így jár. Rég elfeledett emlékek sora bukkan fel előtte, rég lezáratlan ügyek, örömök és sérelmek kerülnek elő, soha meg nem értett dolgok tisztázódnak le, félredobott problémák kerülnek megoldásra, az ember rájön, mi fontos, és mi nem az számára. Mondhatni átértékeli az életét, mintha máris a halálra készülne… Igen, hosszú utazásra indul ilyenkor mindenki, a szíve legmélyére, ahová eddig sosem lépett be, mert túl nagy elmélyülés kell hozzá. És ilyenkor kiderül, mi az, ami mindennek gyökere, mi az, amiről annyit hazudott magának, vagy talán nem is tudott, hogy létezik, mi a legfontosabb, ami tényleg, ami igazán lényeges, ami ott bújik meg az ember szíve mélyén, ami körül az egész világa forog, még ha ő maga nem is tud róla. Poison pontosan tudta, mi ez a valami. Mikey. Az, hogy mi lehet vele? És a lelkiismeret-furdalása, amiért nem vigyázott rá…

Neki kellett volna vigyáznia rá.

És nem lett volna szabad belekevernie ebbe az egészbe. Nem lett volna szabad elvinnie Albatához… Persze, mi mást tehetett volna? Tizenöt évesen, anya nélkül, apa nélkül?... Mikey akkor volt tizenegy. Mindenki szerette. Kicsi volt és szelíd, és mindig riadtnak tűnt. Poison tudta, hogy az is volt. Ő is az volt, de neki persze nem szabadott ezt kimutatni… Mi lett volna akkor az erős báty imidzsével? Miért is hallgatott volna rá, miért is nézett volna fel rá Mikey, ha látta volna rajta, hogy ugyanúgy fél? Hogy ugyanúgy retteg, mint ő? Pedig hol volt még akkor a BL/I… Kettőezer-kilenc… A hőskor, amikor a világ még azt hitte, minden rendben… Mozi, internet, bulik és éjszakázás, a tévében csupa egyforma film ment, a rádióban csupa egyforma zene szólt, amikért mégis tinédzserek milliói voltak oda, a sztárok csillogó mosolya, az első füvescigi… Úristen, mennyire megvetette őket érte! És mennyire irigyelte… Mikey persze kimaradt mindebből. Ő nem tudta, hogy így kéne élnie, hogy ilyen útvesztő vezet a felnőttkorba, hogy el kell veszni újra meg újra a gyerekkor és a felnőttkor közt, félúton, a labirintusban, hogy aztán dönthess, merre tovább. Hogy megtanuld, megtapasztald, mi a jó és mi a rossz neked, hogy rájöjj, mit akarsz… Nem mindenkinek van választása. Nekik nem volt. Vagyis neki volt, de Mikey helyett is ő döntött.

Honnan tudhatta volna, hogy rosszul?

Rossz döntés volt?

Vagy inkább az apja döntött rosszul, amikor nemet mondott a Nemzetközi Fejlesztőintézet felkérésre, hogy részt vegyen a szupertitkos humán-genetikai kutatásokban? Hogy aztán hagyta magát megzsarolni a fiaival, Mikeyval, és végül mégis belement? Tudnia kellett volna, hogy a leendő BL/I-nek dolgozik? Hogy nem láthatja majd őket, hogy a fiát senki sem szólítja majd a nevén, hogy mindenki Poisonnak hívja majd, hogy mi lesz belőle… Hogy mi lesz Mikeyból? Tudhatta volna egyáltalán, hogy Albata nem azért barátkozik vele, mert olyan bosszantóan jóindulatú és szimpatikus ember, hanem mert ő már akkor látta, mire is készül valójában az a maroknyi biológus? Csak egy megbízható forrást akart a lassan, titokban szerveződő Ellenállás számára…

Persze, mit tehetett volna egy apa, ha gyakorlatilag elrabolják tőle a fiát, mint valami elcsépelt akciófilmben? Csakhogy itt nem volt rosszarcú rendőr, aki másfél óra alatt legyilkolta volna az emberrablókat, és aztán mindenki szépen hazamegy… És Henry Way sem volt az az ember, aki képes lett volna valaha is véghezvinni ezt. Inkább gyáván belement, hogy elvállalja a munkát, és éveken át hallgatott róla, mire is készülnek… Gyávaság volt, vagy ésszerű megoldás? A fenébe is, Mikey alig volt akkor hét éves!

Hol lehet most?...

Aztán már Mikey sem érdekelte.

Egyetlen dolog tartotta benne a lelket – másfél hét. Másfél hét, és kijut innen végre! Mindegy, hova, még ha a BL/I karjaiba is, de kijut! Képtelen volt másra gondolni.

Számolta a napokat. Nem tudta volna megmondani, miért ragaszkodik annyira ehhez a másfél héthez, hiszen ki is akadályozhatná meg, hogy most azonnal eltűnjön innen? De mégis, valahányszor kilépett az ajtón, hogy fogja a kulcsokat, és most azonnal meglép a Jaguárral, mindig a fülében csengtek Ghoul szavai. „Úgy sétálsz el innen, ahogy akarsz, egy szóval nem fog tartóztatni senki.”

Poison valamiért olyan biztos volt benne, mint a halálban, hogy Ghoul ezúttal tényleg nem hazudott neki. És ami még különösebb - abban is, hogy csak így sikerülhet. Sehogy máshogy. Nem mintha a Killjoyok vennék a fáradtságot, és utána erednének, de akkor is. Ghoul ezt mondta…

Röhej, hogy pont Ghoulra hivatkozik, nem?

Nem szólt senkinek, mire készül, és a kocsit sem kérte el. De augusztus harmadikán, a két hét utolsó napján, ő vállalta az őrséget Tequila mellett, mert hát azért mégiscsak illik valakinek virrasztani, nem igaz? Aztán hajnalban, ahogy szürkülni kezdett az ég, halálos nyugalommal emelte le a kulcsot a középső szoba egyik polcáról, és kilépett a verandára.

Egészen tűrhető volt a hőmérséklet. Alig látott még valamit, de ez most egy cseppet sem zavarta. Tudta, hogy a másik három az igazak álmát alussza még, csak Tequila lesz ébren. Igaza is volt. A kutya ott feküdt, félig a lépcsőre heveredve, de menten felkapta a fejét a léptekre.

- Maradj – mondta neki Poison halkan, és alaposan körbenézett a Veremben. Sehol sem látott mozgást. Tequila figyelmesen nézett rá, szinte kíváncsian, de ő nem törődött vele. Átlépett a kutyán, és kezében a kulccsal megindult a ház mellett álló Jaguár felé.

Meglepően nyugodtnak érzete magát, szinte vidámnak. Hamarosan emberek közt lesz… Igen, a szíve mélyén valahol izgatott volt persze, de most, hogy itt volt a nagy nap, és végre lelkiismeret-furdalás nélkül hagyhatja itt ezt a pöcegödröt, mert nem szegi meg vele a szavát, mégis sokkal nyugodtabb volt, mint azt valaha is gondolta volna. Elvégre is, nem olyan nagy dolog ez. Egyszer mindennek eljön az ideje, nem igaz? Minden határidő lejár…

Beszállt az autóba, aztán magára csapta az ajtót. Mélyet sóhajtott. Egy pillanatra felvillant benne a gondolat, hogy most tulajdonképpen ellopja ezt a kocsit, és ezzel adott esetben halálra is ítéli Thunderéket, hiszen szükség esetén nem tudnak majd mivel elmenekülni, de hamar kiverte a fejéből a gondolatot. Vadidegenek! Semmivel sem tud többet róluk, mint aznap, amikor idejött! És különben is! Eddig sem történt semmi… Megaztán, mégse mehet gyalog! Kocsival is több órányira van ide a benzinkút… Elfordította a kulcsot. A Jaguár motorja mély, kellemes dübörgéssel pörgött fel, hallani lehetett rajta, hogy szépen karban van tartva. Poison felnézett a visszapillantóba, inkább csak ösztönösen, hiszen kit is üthetne el itt? Legföljebb Tequilát… Aztán kifarolt a ház mellől, és a felszínre vezető emelkedő felé vette az irányt.

Nem érezte magát felszabadultabbnak, mint normál esetben, és ez meglepte kissé. Sőt, mintha egy árnyalatnyi rossz érzése is lett volna… Nyugtalanul újra a tükörre pillantott. Tequila kocogva követte a kocsit. Erről aztán Poisonnak is eszébe jutott, hogy az ugyan lehet, hogy a többiek alszanak, de azért hangos ez a motor… még felverheti őket! Gyorsított hát egy kicsit, nehogy meglepjék. A kutya egészen a lejáró tetejéig követte, és csak ott torpant meg, pontosan a Verem határán. Ott állt, mereven, mozdulatlanul, mintha csak szomorúan búcsúzkodna. Poison is hosszan nézte őt, míg elmosódott alakja végleg bele nem veszett a szürkületbe.

Csak ekkor lélegzett fel igazán.

Megint a gázra taposott, és egy perccel később még egy fokkal jobb kedvvel fordult rá az aszfaltútra.

Jócskán délelőtt volt már, mire a benzinkúthoz ért. Azonnal látta, hogy Jet Starékon kívül Steel Grinék is itt vannak, mert a töltőoszlopok közt a Cadillac mellett ott állt a Pontiac is. Remek! Közönsége is lesz a dicsőséges távozásának… Kényelmesen egy szabad oszlop elé kormányozta a Jaguárt, aztán gondolkodás nélkül kiszállt. De alig lépett kettőt, amikor is Kobra bukkant fel a benzinkút ajtajában. Poison sejtette, hogy a motor hangja csalta ki. A fiú döbbenten torpant meg a küszöbön, és kis híján még a száját is eltátotta meglepetésében.

- Hát te?

- Ghoul itt van?

- I-igen, de… Mit akarsz te Ghoultól?

- Nem lényeg.

Poison olyan halálos nyugalommal és elszántsággal indult meg az ajtó felé, hogy Kobra önkéntelenül is elhátrált előle.

- Hé... Poison!

Pioison türelmetlenül fordult vissza felé.

- És… Thunderék?

- Mi van velük?

- Hát… - Kobra idegesen megnyalta a száját. – Ezt kérdezem…

- Semmi bajuk.

- Jó… - Kobra hirtelen megértette. - Poison! Nem fog belemenni.

Poison értetlenül pislogott.

- Mi?

- Ghoul. Nem fog belemenni.

- Mibe?

- A két hétbe. Ezért jöttél, nem?

Poison válaszra se méltatta.

Átvágott a bolton, és mivel Ghoul nem volt ott, egyenesen Defying szobája felé vette az irányt. Nem vette észre, mennyire otthonosan mozog itt, hogy reflexből tudja, melyik deszka mozog a padlóban, és merre kell kikerülnie, de ha észrevette volna, sem nagyon törődött volna vele. Túlságosan is lefoglalta a tény, hogy Ghoul után kajtat. Ő. Ghoult keresi. Röhej…

Végül a hátsó udvaron akadt rá, ahová a kissé meghökkent Defying igazította útba, aki szintén megpróbálta kiszedni belőle, mit akar Ghoultól, de miután ő sem járt nagyobb sikerrel, mint az imént Kobra, megelégedett egy fenyegetően utána kiáltott „de ki ne merd nyírni!”-val. Poison neki sem felelt.

Megkerülte a benzinkutat, átvágott a lőtéren, és egyszeriben ott találta magát a régi parkolóban, ahol az az emlékezetes tűzharc esett vele másfél héttel azelőtt. Ghoul ott ücsörgött a fal tövében az árnyékban, mellette Coyote, és nagyon bűvöltek valamit a földön. Egyszerre kapták fel a fejüket. Coyote egész meglepettnek tűnt, de Ghoul inkább csak elégedettnek.

- Tudtam, hogy nem felejted el! – kiáltotta vidáman, és feltápászkodott a földről. Arcán máris ott táncolt az a jellegzetes, önelégült vigyor, és Poisonnak ennyi is elég volt, hogy ő is feltegye magának a kérdést.

Mit is akar ő tulajdonképpen Ghoultól?

- Nem, nem felejttetem el.

- Thunderék tudják, hogy itt vagy?

Poisonnak hirtelen az a kellemetlen érzése támadt, hogy Ghoul minimum gondolatolvasó.

- Közöd?

A fiú megvonta a vállát.

- Végülis, semmi… Figyelj, azt ugye tudod, hogy nem mész sehova?

Poison arca megfeszült egy pillanatra, de végül csak elmosolyodott. Ijesztően hideg volt a mosolya.

- Dehogyisnem.

- Ne legyél már ennyire hülye…

- Megállapodtunk.

- Igen, velem, de most Thunderék…

- Igazából nem kell az engedélyed.

Ghoul nagyon komolyan nézett rá.

- Dehogyisnem. Különben a határig sem jutsz el.

- Na persze…

Egy pillanatig merőn néztek egymás arcába, de végül Ghoul fordította el először a fejét.

- Jó. De hülye ötlet. Csak megöleted magad.

- Hol érdekel az téged?

- Csak mondtam – felelte Ghoul hanyagul, de Poison így is kiérezte a hangjából, hogy most éppen a „szoktam hazudni” esete forog fenn. Nem akart belegondolni, miért.

Mit akar ő Ghoultól? És mit akarhat vajon Ghoul tőle?...

- Na gyere. Amúgy korán jöttél – jegyzete meg Ghoul újra visszanyerve a vidámságát, és kacsázva megindult a benzinkút felé, ügyet sem vetve többé a döbbent Coyote-ra. – Mi dél körül alkudtunk meg, és most még csak fél…

- Ghoul!

- Jól van na, csak poén volt! De amúgy…

- Ghoul!

- Most mi van?

- Nem lehetne, hogy inkább befogod?

Ghoul sértődötten nézett fel rá, de azért hallgatott.

Kobra már nem volt az ajtóba, így akadálytalanul masírozhattak be Defyinghoz. A férfi meglepetten fordult hátra, és még meglepettebben mérte végig őket.

- Mi van ma veletek, he?

- Az van, hogy Poison haza akar menni – felelte Ghoul vidáman.

- Akarjon.

- De megígértem neki, hogy ma mehet. – Defying szemöldöke felszaladt.

- Minek ígérsz neki baromságokat?

- Alku volt.

- Mi közöm nekem az alkujaidhoz?

- A te Zónád.

- Épp ezért nem megy sehova.

- De megígértem.

Defying mérgesen mérte végig Ghoult, aztán Poisonra pillantott. A fiú nem szólt semmit, csak kifejezéstelen, szinte derűs arccal nézett vissza rá. Nem tűnt dühösnek vagy türelmetlenek, még csak különösebben elszántnak sem. Úgy tűnt, mintha csak azért ácsorogna ott, hogy a másik kettő azt hihesse, van valami beleszólása a dologba, holott valójában csak játék ez az egész. Defying nagyon is jól ismerte ezt az arckifejezést. Az ilyen embert már tényleg csak a halál tarthatja vissza…

- Rendben – mondta lassan. – Kifelé. Poison, te nem!

Ghoul büszkén rávigyorgott Poisonra, aztán sietős léptekkel el is tűnt a folyosón. Poison dühösen összeszorította a száját. Mit akarnak még tőle? Minek húzzák az idejét?

Defying egy ideig nem szólt semmit, csak a rádiójához gördült a székével, és matatni kezdtet rajta.

- Szóval tényleg el akarsz menni?

- Igen.

- És jól meggondoltad?

- Nem volt mit meggondolni.

- Szóval gondolkodás nélkül hagysz cserben minket.

Poison nem jött zavarba.

- Eddig is megvoltatok nélkülem.

Defying hümmögött.

- Az igaz. De kár érted, te kölyök… Na mondd a frekvenciát.

- A mit? – kérdezte Poison döbbenten. Defying felnézett rá.

- Ha ki akarsz innen jutni, segítségre lesz szükséged. Vannak odakint társaid, nem igaz?

Poison elképedten meredt rá, mire hozzátette. – Nyilván ők is rádiót használnak.

- De…

- Mi a frekvenciátok?

- Kilencvenhárom, négytizenhat. De az le van kódolva.

A Doki bólintott, és visszafordult a rádió felé. Matatott még rajta egy sort, aztán elégedetten dőlt hátra, és nagyon komolyan nézett Poisonra.

- Legföljebb másfél perc alatt méri be a BL/I a frekvenciát, de elképzelhető, hogy azonnal lehallgatják, úgyhogy ne húzd soká.

Poison nem tért magához.

- Te… Te komolyan tudsz rádión beszélni a… Bárkivel?

Defying kissé talán sértődötten emelte fel a fejét.

- Mi sem vagyunk állatok, Poison. Az, hogy odakint senkit nem érdeklünk, nem jelenti azt, hogy nem létezünk!

Poison meglepetten pislogott.

Az egy dolog, hogy gyanúsan könnyen megy ez az egész, jóformán azonnal rábólint mindenki a tervére, holott eddig mást sem hallott, csak nemet, de ez… ez már túl van minden határon!

- A piros gombot nyomd le, és vigyáz a mikrofonnal, mert lejár a feje – mondta Defying.

- Értem.

- Öt percet kapsz – mondta Defying, azzal kigördült az ajtón, magára hagyva a tökéletesen összezavarodott Poisont.

Mégis mi a fene folyik itt?!

Maga alá húzta a sarokból a széket, és néhány pillanatig még gyanakodva méregette magának a rádiót. Így jobban megszemlélve a legkisebb mértékben volt ez csak rádió. Mindenütt tarka drótok és műanyagdobozkák álltak ki belőle, amikben újabb drótok kaptak helyet, olyan kaotikus elrendezésben, hogy inkább volt ez már valami őrült művész műalkotása, mint használati tárgy. De hát Defyingnak eddig is működött, nem igaz?

Lenyomta a gombot.

A rádióból halk sistergés hallatszott, és Poison egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy mégiscsak neki kéne megkeresnie a megfelelő hullámhosszt, de nem mert volna hozzányúlni a készülékhez. Képtelen volt kiigazodni rajta, így meg ki tudja, mi mindenre képes, még a végén felrobban itt neki… Éles sercenés hallatszott, és a következő pillanatban egy unott férfihang szólalt meg. Távolinak és rekedtnek tűnt, de tisztán érthető volt minden szava.

- Azonosító? - Poisonnak megdobbant a szíve. Túl jól ismerte ezt a hangot…

- Party Poison, négy hat három kilenc, Oakland.

Egy pillanatig csend volt.

- Ismételje meg.

- Party Poison, négy-hat-három-kilenc, Oakland.

Megint csend.

- Party Poison?...

- Tényleg én vagyok az, David! - csattant fel Poison dühösen. Azt sejtette, hogy ennyi idő után igencsak meg fognak lepődni, hogy hallanak róla, de azért ilyen szintű értetlenkedésre nem számított.

David, aki nagyjából a Szervezet rádiósa, és egyben az egyik legmegbízhatóbb embere volt, megint hallgatott egy darabig. A BL/I néha próbálkozott nála, hogy ismeretlen ellenállóként beszélgetést kezdeményezve lefoglalja őt, amíg bemérhetik, de többnyire ki tudta szűrni az ilyen eseteket. Most viszont egy ilyen… nagy név, mint a Party Poison… Ez már több volt, mint átlátszó, épp ezért nem vallott volna a BL/I-re.

- Jól van na – mondta végül ostobán. Mi van, ha mégis, tényleg a BL/I az…? – Jelszó?

- Milyen jelszó? - kérdezte Poison döbbenten. David soha életében nem kért még jelszót tőle…

- Jelszó. Nem áll módomban engedélyezni a…

- Na ne szórakozz velem! Mondom, hogy én vagyok!

- Értem, de jelszó né…

- Most kezdjem el sorolni, milyen idióta alsógatyáid vannak?

David hallgatott egy pillanatig. Egyetlen egyszer volt kétnapos küldetésen Poisonnal, aki betegre röhögte magát a piros-kék csíkos boxerein.

- Nem kell, na… Úristen, Poison, hol a fenében vagy?!

Poison elvigyorodott. Ez már sokkal élettelibb hang volt, és sokkal jobban illett a minden lében kanál David Lansterhez.

- Majd egyszer elmondom. Kapcsold Lorainne-t.

- Jó… Azt hittük már…

- David. Életbevágó, hogy beszéljek Lorainne-el.

- Jól van már… A tizennégyes az.

- Kösz.

- Kicsit lassabb mostanában a rendszer, meg terepen is van, szóval lehet, hogy várnod kell majd egy kicsit.

Poison önkéntelenül is bólintott. Két halk pittyenés hallatszott. Poisonban felvillant a gondolat, hogy ez az egész olyan, mint valami régi telefonközpont, hogy kézzel kapcsolgatják a vonalakat, de hát ha egyszer muszáj… Így biztonságos. Úgyahogy…

Egy örökkévalóságnak tűnő fél perc tel el, mire egy kellemesen mély, női hang csendült a rádióban.

- Mi van, David?

- Én vagyok az, Lorainne.

Csend.

- Úristen…

- Figyelj, nincs sok időm… Rendben vagy?

- I-igen… Poison, hol a fenébe…

- A Hatos Zónában vagyok, Al…

- Úristen! Jól vagy?!

- Semmi bajom. De Albata és Hadhat meghalt.

- Tudom, Poison, de mit…!

Poison nem várta be a mondat végét.

- Ha kint leszek innen, mindent elmondok, de most segítened kell! Van itt egy rakat idió… idealista, akik megszállottan irtják a BL/I-t! Egész tűrhetően értik a dolgukat, de nem hajlandók átlépni a Zónák határait! Nagy nehezen kiharcoltam, hogy legalább engem kiengedjenek, még ma indulok is. Találkozzunk a…

- Nem kéne onnan eljönnöd. Ott nagyobb biztonságban vagy.

Poisonnak beletelt egy pár pillanatba, mire felfogta a mondatot. Lorainne… Lorainne tud a Zónákról…?

- Te… te tudsz a Killjoyokról?

A lány nem felelt egy pillanatig.

- Nézd, Poison, sokminden van, amit nem tanácsos a tagjaink orrára kötni... - Poison egész egyszerűen nem hitt a fülének.

- Azok ott a Zónákban állatok, képtelenség rendre és fegyelemre szoktatni őket. Lehetetlen összedolgozni velük, túl erőszakosak.

- De jól értik a dolgukat!

- Tudom. És próbáltuk is, Poison, tényleg, de ezeket nem érdekli, hányan halnak meg közülük egy rohadt kazettáért, amivel semmit sem értünk el.

Poison úgy megszédült, hogy majdnem leesett a székről. Lorainne arról a felvételről is tud, amiről Ghoul beszélt?! A biorbotokról, a… mindenről?! Hevesen vert a szíve, és nem tudta eldönteni, a felismerések sorozatáról, vagy inkább csak a dühtől? A fenébe is, ő volt Party Poison, a BL/I réme, és ilyen alapvető információkat hallgattak el előle?! Miért?! Mi ő, valami gép, aminek elég csak annyit mondani, menj ide és oda, csináld ezt és ezt, öld meg ezt és ezt?!

Igen. Ő pedig ment, csinálta, és megölte. És még büszke is volt magára…

Lorainne mondott még valamit, amit nem igazán fogott fel, de az utolsó mondatra már felkapta a fejét.

- Úgyhogy egyikünk sem olyan bolond, hogy önként menjen oda…

- Eszemben sincs a Zónába csalni titeket! – csattant fel Poison dühösen.

- Persze – mondta gyorsan Lorainne.

- Mégis, mi a fenét mondjak még?!

- Semmit. Elhiszem – felelte a nő egy fokkal meggyőzőbben. – De nem… nem mehetünk érted. Te is tudod.

Poison nem hitt a fülének.

- Lynn!

- Meg kell értened, Poison… Te is tudod, hogy ez… túl… kockázatos. Sajnálom – tette hozzá őszintén.

Poison nyelt egyet, mert úgy érezte, menten megfullad.

- El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy jól vagy, de… Nem tehetünk semmit.

Poison még mindig hallgatott.

- Gerard…?

- Itt vagyok.

- Sajnálom.

- Persze.

Hallgattak.

- Azért vigyázz magadra, hallod? – Lorainne hangjában mérhetetlen szomorúság csengett.

- Vigyázok.

- Csak éld túl valahogy, és ha vége ennek az egésznek, érted megyek. Jó?

- Persze. Ha vége…

Poisonnak kellett egy pillanat, mire felfogta a mondatot.

- Van valamitek? – kérdezte szinte mohón. Ha most Lorainne azt mondja, hogy…

- Nem hiszem, hogy ezt okos dolog lenne most kitárgyalni…

- Ja, persze…

- De ha vége, azonnal érted megyek. Megígérem. - Poison mély levegőt vett. - Ugye tudod, hogy vége lesz?

- Tudom.

- Megoldjuk valahogy.

- Meg.

Megint hallgattak. Poison már nem volt dühös. Szeretett volna még beszélgetni. Mindegy, miről, akámiről, mindenről, megtudni mindent, hogy mi történt a társaival, hogy jól vannak-e, de hát ez nem telefonbeszélgetés volt… és még veszélyes is. De mégis, képtelen volt elbúcsúzni.

Mi van, ha soha többet nem hallja Lorainne hangját…?

- Nézd, nekem most…

- Menned kell. Értem. Nekem is.

- Igen… akkor… Vigyázz magadra.

- Te is. Meg a többiekre is.

- Vigyázok. Akkor szia.

- Szia.

- És Gerard.

- Igen?

- Ne keress többet jó?

Poison percekig ült még mozdulatlanul a székén, és hallgatta a rádió kegyetlen sistergését.

- Tényleg elmész?

- El.

- Ne.

- De.

- Veled megyek.

- Ne!

Kobra önkéntelenül is hátra hőkölt egy kissé. Poison úgy nézett rá, annyi dühvel és türelmetlenséggel az arcán, hogy egyszerűen nem tudott mit felelni rá. Szerencsére ebben a pillanatban Ghoul bukkant fel az ajtóban, kezében egy régi vászonzacskóval.

- Nesze. Két napi kaja és víz.

Poison fürkészően nézett az arcába.

- Kösz – mondta végül. Ghoul vállat vont. Nem tűnt túl letörtnek, amiért alulmaradt a kéthetes versenyben.

- A Cadillacet vidd.

- Kösz, de nem.

- Gyalog akarsz menni?

- Nem, gondoltam elviszel.

Ghoul hevesen megrázta a fejét.

- Eszemben sincs a határ közelébe menni! Ha meg akarsz dögleni, dögölj meg egyedül.

Kobra arca fájdalmasan megvonaglott, de egyikük sem vette észre. Csend volt egy percig.

- Nem kell a Cadillac. Úgyse hoznám vissza.

- Neked adom – vágta rá Ghoul gondolkodás nélkül, és színpadiasan meglóbálta a fiú orra előtt a kulcsokat, de nem állhatta meg, hogy kaján vigyort ne villantson rá. – Ha már úgyis úgy megjelölted salátásszendviccsel…

- Anyád – felelte Poison tömören, de azért villámgyorsan lecsapott a kulcscsomóra. Ha Ghoulnak nem kell a kocsi… Hát, akkor nem kell! Lorainne-nek tetszeni fog.

Az Áruló Lorainne-nek...

Egyetlen pillanatig sem zavarta, hogy talán az „anyád” volt az utolsó szó, amit ennek a bandának mond az életben. Mert igaz volt. Sőt! Bekaphatják! A Killjoyok is, a Szervezet is, meg a BL/I is! Az egész világ bekaphatja! Party Poisonnal nem basznak ki, ő hazamegy!

Szinte vidáman lépkedett a Cadillachez, beszállt, magára csapta az ajtót, illedelmesen integetett egy sort, és próbált nem látványosan vigyorogni, kevés sikerrel. Aztán elhajtott.

Nem olyan volt mint a filmeken. Egyáltalán nem. Egy pillanatra sem merült fel benne, hogy talán mégsem kéne. Hogy ilyenkor szokott jönni az, hogy az ellenség lecsap a bázisra, hogy ő a robbanásokat hallva megfordul, de már csak haldokló, vagy méginkább halott bajtársait találja ott, vagy egyszerűen csak megszólal a lelkiismerete, amiért magukra hagyta őket. Nem, Party Poison mérhetetlenül megkönnyebbült, hogy maga mögött hagyhatja végre ezt a szeméttelepet! És ha egy fikarcnyit is ért az emberekhez, akkor holtbiztos, hogy nem téved nagyot, ha azt mondja, Ghoul talán még nála is jobban örül…

Tévedett.

Ghoul egyáltalán nem örült neki, hogy elmegy. Abban viszont igaza volt, hogy nem igazán őt hiányolta. Mindennek egyes-egyedül Kobra volt az oka.

Szegény fiú olyan összetörten bámult a bátyja után, hogy félő volt, hogy menten elsírja magát. Ghoul sajnálkozva, szinte aggódva nézett rá.

- Nyugi. Még az is lehet, hogy tényleg akkora zseni, hogy megússza – mondta, és barátságosan hátba lapogatta a barátját, de Kobra olyan dühös és lesújtó pillantást vetett rá, hogy jobbnak látta, ha inkább magára hagyja.

- Jó, csak mondtam… De ha valami baromságot csinálsz miatta…

- Nincs neked dolgod, Ghoul?!

- Nin… Keresek!