Nyolcésfél

Mikey hangtalanul lépkedett végig a folyosón, mintha félne, ki hallja meg a közeledtét. Pedig jelen pillanatban egyetlen dologtól tartott. Hogy bántani fogja Gerardot. Megint. Mint a közösségi ház erkélyén is tette.

Pedig mennyire megérdemelné, úristen!

Megtorpant a próbaterem ajtaja előtt és fülelt, de hiába. Odabentről semmiféle zaj nem szűrődött ki. Hát persze. Arra tervezték, hogy a hangosítást is a falakon belül tartsa, miért is várja, hogy bármit is halljon egy egyszerű beszélgetésből? Mélyet sóhajtott, és benyitott.

Egyáltalán nem erre számított.

Matt és Bob tétován ácsorogtak a keverőpult mellett, és meglehetősen ijedt és értetlen arccal hallgatták Rayt. Halkan magyarázott, sietve, mégis erőtlenül; háta meggörnyedt, és leszegte a fejét. Gerard nem volt vele.

Ott ült a fal mellett a földön, nem messze az ajtótól, felhúzott lábakkal, arcát a térdén keresztbe font karjába temetve. Mikeynak belesajdult a szíve, amiért így kell látnia őt. Óvatosan lépett mellé, és megérintette a karját.

- Gerard.

Gerard felemelte a fejét. Vörös volt a szeme, de már nem sírt. Üres tekintettel, egy kissé talán várakozva nézett az öccsére, és Mikey hirtelen rádöbbent, hogy fogalma sincs, mit mondjon neki? Csak állt ott ostobán, és nézte, nézte azt a jól ismert, holtsápadt arcot. Gerard hirtelen leszegte a fejét.

- Ne haragudj – mondta. Üresen csengett a hangja is, mintha tényleg üres lenne ő maga is.

- Nem haragszom.

- Hagyjuk abba.

Mikeynak fogalma sem volt, miről beszélhet.

- Mit?

Gerard nem felelt.

- Mit hagyjunk abba, Gerard?

- Az egészet. A zenekart. – Megint az öccsére pillantott, futólag, mégis eltökélten.

- Nem akarok énekelni.

Mikey egyszerűen képtelen volt megszólalni.

- Bocs. Tényleg, de nekem ez nem megy. Nem akarom tovább csinálni.

- Gerard…

Ennyi. Ennyi telik tőle. Ennyit tud mondani a bátyjának. A saját bátyjának! Amikor életében először tényleg szüksége lenne rá, akkor ennyit tud mondani! A nevét!

De hát mi mást mondhatna? Hogy ez hülyeség? Hogy ne csináld, Gerard, hiszen ez az életed? Hogy nyugodj meg, Gerard, minden rendben lesz? Mikor mindketten pontosan tudják, hogy nem lesz rendben semmi - főleg nem Gerard.

- Sajnálom, Mikey. Keressetek új énekest, ha akartok, addig Bert beugrik helyettem, vagy valami, majd…

- Gerard!

- De tényleg – erősködött Gegrard. – Beszélek vele, biztos vállalja a jövőheti bált is, meg…

- Hagyd már abba!

Mikey hangjában inkább kétségbeesés csengett, mint harag. Erre már Ray is elhallgatott, és hátra fordult. Mindenki őket nézte. Gerard megint lehajtotta a fejét.

- Igazad van. Bocs – mondta halkan. Egy percre síri csend szakadt rájuk.

- Frank?

Gerard hangja tompának és élettelennek tűnt ebben a különös, fájdalmas és feszült némaságban.

- Hazament – felelte Mikey halkan, szinte suttogva.

- Elmondtad neki?

- Szerinted?

Gerard még összébb húzódott a földön, és idegesen a hajába túrt. Mikey csöndben nézte még egy pillanatig.

- Beszélned kell vele. Bocsánatot kérni.

- Tudom, csak…

- Csak?

- Semmi, csak… - Megállt a keze. – Félek, Mikey.

Sokadszorra nézett fel az öccse arcába, talán hogy erőt merítsen belőle, talán hogy lássa, még ott van, hogy nem hagyta faképnél, vagy egyszerűen csak azért, mert éppen ő volt ott.

- Annyi mindent vágtam a fejéhez. Iszonyú dolgokat.

- Meg fogja érteni, Gerard.

- De nem érted?! – kiáltott fel Gerard kétségbeesetten. – Nem csak a mostaniról van szó! Azt… azt mondtam neki, hogy szarok rá, ha kilép! Hogy úgyis annyi bandája volt már, meg hogy mindig csak a szart hagyja maga után, ha valami nem jön össze!

Mikey hallgatott.

Frank nem mondta el neki, sem senki másnak, hogy min vesztek össze Gerarddal a közösségi házban. De tudta, hogy a fiú valójában nem haragszik. Egyszerűen csak nem érti az egészet, és iszonyatosan félti Gerardot. Csak szemtől-szemben hűvös vele. És Mikey azt is tudta, hogy Frank nem aludt az éjjel. Onnan tudta, hogy őt hívta fel elsőnek, azzal, hogy Gerard nem ment haza. Érte ment kocsival, az éjszaka közepén, együtt keresték a városban, együtt járták végig az összes szóba jöhető kocsmát, parkot és sikátort, és Frank ötlete volt a telefon bemérése is.

- Pont ezért kell bocsánatot kérned tőle – mondta. Gerard hevesen megrázta a fejét.

- Jó, majd… Majd ha megnyugodott egy kicsit, felhívom, és…

- Most hívd fel.

- De… Majd… Holnap, ha…

- És ha addigra késő lesz?

Gerard kisírt szemében mintha a maradék fény is kihunyt volna egy pillanatra.

- Igazad van – felelte lassan. – Lehet, hogy nekem holnapra már késő.

Mikey ugyan nem úgy értette a „késő”-t, mint Gerard - igazság szerint ez eszébe sem jutott –, de a célját elérte vele. Egy „majd mindent megmagyarázok”-kal elbúcsúztak a többiektől, és nekivágtak a délelőtti csúcsforgalomnak. Mikey vezetett, egyszerűen azért, mert egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy Gerardban lesz annyi bátorság, hogy Frank elé álljon. Most ott parkoltak a krémsárga, földszintes kis ház előtt, és nézték a behúzott függönyöket. Nagyjából tizenöt perce.

- Tényleg ki kéne szállnod, Gee – jegyezte meg Mikey, immáron harmadszorra. Gerard idegesen megvakarta az orrát.

- De biztos, hogy hazajött?

- A kocsija itt van.

Gerard ezúttal az ajkát harapdálta, úgy bámulta a házat. Nem volt kerítése, sem gondozott kertje frissen nyesett bokrokkal és illatos virágokkal, és a füvet sem nyírták le hetente. Nőtt minden, ahogy akart, Franket egyáltalán nem érdekelte. Csak és kizárólag azért bérelt kertes házat, hogy akkor és úgy üvöltethesse a zenét, ahogy akarja, anélkül, hogy a szomszédok rátörnék az ajtót.

- Gyerünk, Gerard.

Gerard még egy utolsó, kétségbeesett pillantást vetett az öccsére, aztán mély sóhajjal kiszállt az autóból. Megtorpant, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve visszafordult, és megkocogtatta az üveget. Mikey engedelmesen le is húzta az ablakot.

- Mi van?

- Nem jössz be inkább mégis?

- Tényleg akarod?

Gerard mintha elbizonytalanodott volna egy percre, aztán megrázta a fejét. Mikey halványan rámosolygott.

- Gyerünk bratyó. Ez csak Frank, nem az elnök.

És Gerard ment.

Egészen az ajtóig.

A csengőt viszont képtelen volt megnyomni. Csak állt ott, kétségbeesetten meredve az apró, fehér kis gombra a falon, és iszonyú szerencsétlennek érezte magát. És iszonyúan félt.

Mi van, ha Frank meglátja, és rácsapja az ajtót? És teljes joggal tenné… Semmi másra nem tudott gondolni.

Megrezzent a mobilja. Villámgyorsan kapta elő a zsebéből, de csak egy SMS volt. Megcsörgessem, hogy kijöjjön, vagy megnyomod végre azt a kurva csengőt?

Gerardnak elszorult a torka, de hogy az örömtől vagy a bánattól, azt maga sem tudta hirtelen. Nem érdemel olyan testvért, mint Mikey. Egyszerűen nem érdemli meg.

És nem érdemelt olyan barátot, mint Frank.

Egy mély sóhajjal kísérve végre megnyomta a csengőt. Halk bim-bamm hallatszott, aztán csend. Gerard úgy érezte, menten megfullad. A szíve a torkában dobogott, ő meg legszívesebben elfutott volna… Utoljára akkor érezte ilyen pocsékul magát, mikor Roxanet akarta elhívni a bálra a suliban… Vagyis, nem. Hanem amikor a doki berendelte kontrollra, és azt mondta, jó lenne megismételni néhány vizsgálatot, csak hogy biztosan kizárják azokat a bizonyos eshetőségeket….

Lépteket hallott, csattogó lépteket, és Gerard lelki szemei előtt felrémlett, ahogy Frank meztelen talppal trappol végig az előszoba fehér kövezetén. A következő pillanatban kattant a zár, és nyílt az ajtó. Gerard önkéntelenül is hátrált egy lépést, és kis híján tényleg elrohant, de végül erőt vett magán. Frank egy pillanatig még legalább olyan tanácstalanul nézett vissza rá. De csak egy pillanatig. Aztán nagyot harapott a kezében tartott sonkáspizzába.

- Fhia – mondta teli szájjal. Gerardnak kellett egy pillanat, mire felfogta, hogy nem vágták rá az ajtót.

- Szia.

Csend.

- Én…

Csend.

- Finom?

Frank még rágni is elfelejtett meglepetésében, de aztán sietve lenyelte a falatot.

- Ja, a pizza? Az mindig.

Üresen csengett a hangja, és ő maga sem tűnt dühösnek vagy csalódottnak, de nyoma sem volt rajta a megszokott jókedvének sem. Ez a furcsa, idegen közömbösség végképp Gerardba fojtotta a szót. Hallgattak mindketten.

- Nem csesztetésből, de vágj bele, mert kurva hideg van így.

Gerard hirtelen észrevette, hogy Franken csak egy pálmafás halásznadrág van, semmi más.

- Bocs, én csak… - elakadt, és nem állhatta meg, hogy hátra ne pillantson a válla fölött a járda mellett parkoló Audira. Frank épp csak egy pillanatig követte a tekintetét, de ez is elég volt, hogy megismerje az autót.

- Te csak bocsánatot akarsz kérni, mert Mikey azt mondta.

Gerard azonnal leszegte a fejét, és szinte észrevétlenül hátrált egy fél lépést.

- Nem miatta.

Ha lett volna bátorsága felnézni, láthatta volna, hogy Frank arcán felvillan a régi mosoly.

- Te totál hülye vagy – jelentette ki szilárdan. Gerard még mindig nem nézett rá, így valósággal megijedt, amikor egyszercsak azt érezte, hogy Frank szorosan magához öleli, és szabad kezével megveregeti a vállát. Egy pillanatig még nem is értette az egészet, annyira váratlanul érte a dolog. Aztán elborította a mérhetetlen öröm és megkönnyebbülés. Félig öntudatlanul ős is megölelte Franket, de alig ért hozzá, a fiú felszisszent a fájdalomtól.  Gerard ijedten engedte el.

- Mi van?

- Semmi – vágta rá Frank egy kicsit talán túlságosan is gyorsan. - Na gyere be, te idióta, mert tényleg megfagyok.

Elállt az ajtóból, utat engedve a barátjának, de ahogy megfordult, Gerard azonnal észrevette a horzsolásokat a hátán.

- Jézus, te mit csináltál a hátaddal?

Frank ránézett. Nem volt vádló vagy dühös a tekintete, inkább csak jelentőségteljes. Gerard azonnal megértette. Elsápadt.

- Úristen… Frank, ne haragudj, én…

- Nem gond, csak kicsit… kemény volt a fal.

- Annyira sajnálom!

- Elhiszem. Különben meg az én hibám. – Rávigyorgott Gerardra. – Jó vastag pulóvert kellett volna vennem…

- Frank, én nem akartam!

- Tudom! – nevetett a fiú. - Na gyere, még meleg a pizza... Hé! Cipőt le, tegnap volt itt a takarítónő!

Gerard engedelmesen nekilátott kibogozni a bakancsa fűzőjét, aztán sietve követte Franket a nappaliba.

Nem volt túlságosan nagy szoba, és csak egy ablaka volt, de azért kényelmesen el lehetett férni benne. A falak sárgák, a függöny téglavörös, a padlón sárga alapon fekete mintás szőnyeg. Középen, a sötétbarna kanapé előtti kis dohányzóasztalon vagy féltucat üveg állt, gin, whiskey, meg még ki tudja, mi, mellettük négy doboz sör. Gerard elszörnyedve torpant meg.

- Jajj, Frank, ne…

- Mit ne? – pislogott Frank tettetett értetlenséggel, amíg áthúzta a nyakán a pólóját, hogy Gerard véletlenül se láthassa meg újra a hátát. Gerard az asztalra bökött.

- A pia. Nem éri meg.

- Egyszer én is megtehetem, nem?

- Mindig így kezdődik…

- Én nem vagyok te – felelte Frank komolyan, azzal levetette magát a kanapéra, és azonnal a távirányító után nyúlt. Tudta, hogy Gerard erre már nem fog tudni mit mondani, és igaza is lett.

- Te főzőműsort nézel? – kérdezte a fiú, aki sehogyan sem tudta rászánni magát, hogy belevágjon, amiért jött, azzal ő is leereszkedett egy vörös és egy Mikiegeres párna közé.

- Részegen is elég vicces tud lenni, nem hogy betépve – vigyorgott Frank. Gerard nem felelt. Hirtelen rádöbbent, mi volt olyan furcsa, mióta betette ide a lábát. A szag. Édeskés, félreismerhetetlen szag…

- Frank!

- Hm?

- Te komolyan alkoholra szívsz?!

- Tudod, elég durva volt, amiket Mikey mondott, úgyhogy… jah – felelte Frank kimérten, és gondosan leverte a hamut a csengő miatt magára hagyott cigarettájáról. Gerard bűnbánó arccal nézett rá.

- Sajnálom.

- Énis, de téged nem kínállak meg vele – vágta rá Frank, és élvezettel megszívta a csikket. – Bocs.

Gerard elmosolyodott.

- Én nem azt sajnálom.

- Tudom.

- Ez az egész…

- Gerard.

Frank szokatlanul komoly arccal fordult felé.

- Mikey tényleg elmondott mindent, úgyhogy te csak akkor beszélj, ha tényleg akarsz. – Gerard hálásan nézett rá, mire a fiú megint megszívta a cigit, aztán újra az asztal sarkán egyensúlyozó hamutálkának támasztotta.

- Különben meg elég jó ez a cucc, meg a pia is, úgyhogy én egy fél óra múlva úgy be leszek állva, hogy a nevemre sem fogok emlékezni, nem hogy arra, te miket karattyoltál itt nekem összevissza.

Gerard kuncogott, Frank ellenben már majdnem bűnbánóan nézett rá.

- Bocs, hogy elbasztam neked a pillanatot, de nem hittem, hogy már ma beállítasz.

- Én se.

- Király! - Frank vidáman csatornát váltott. – Na, mit nézzünk?

- Ne főzőműsort.

Frank röhögött.

Végül az Ördögűzőt nézték, nagyjából egymilliomodszorra, de ez egyiküket sem zavarta. Némán, majdhogynem feszülten meredtek a képernyőre. Aztán Frank mégiscsak megszólalt.

- Gerard. – Igencsak furcsán csillogott már a szeme.

- Hm?

- Egyet azért kérdezek.

- Kérdezz.

- Ki a faszom mondta neked, hogy megteheted, hogy nem szeded be azt a kurva gyógyszert?

8.

Feketén villanó tekintet, dús, sötét hajba túró vékony, kecses ujjak, a magassarkú éles, mély koppanása a vörös kövezeten… Aztán Chayline nemes egyszerűséggel leült velük szemben az asztal túloldalára, és hanyagul, mégis olyan mozdulattal, hogy Gerardnak összeugrott tőle a gyomra, a deszkára könyökölt, és azt kérdezte.

- Mit isztok, fiúk?

Gerard a száját bámulta. Sehogyan sem illett azokhoz a selymesen fénylő, rézvörös ajkakhoz ez a mély hang.

- Kávét – vágta rá Frank olyan hangon, ahogy még a barátai sem sűrűn hallották beszélni. A legidegesítőbb, leggátlástalanabb fanokkal is tudott kedves lenni, ha nagyon akart. És általában nagyon akart… Chayline kedvesen, szinte kislányosan ártatlan mosollyal pillantott rá. Tökéletesen tisztában volt vele, hogyan használja a testét

- Ugyan – mondta szinte incselkedve. – Hadd hívjalak meg valami rendes italra is…

- Kösz, de el tudjuk dönteni, mit akarunk inni.

Chayline vagy nagyon ostoba volt, vagy túl jó színész, mert legfeljebb némi csodálkozás látszott az arcán, ahogy újra Frankhez fordult.

- Persze, csak… csak gondoltam idegenek vagytok errefelé, és hát olyan megszeppenten ücsörögtetek itt, gondoltam… - Fekete szeme megint Gerardon állapodott meg. – Nem hittem, hogy megsértelek egy meghívással…

- Nem hittem, hogy egyszer lesz valaki, aki egyszerre akar felszedni négyünket – jegyezte meg Frank nem minden kajánság nélkül.

- Na most már állítsd le magad! – szólt rá Gerard, és figyelmeztetésül alaposan bokán is rúgta az asztal alatt. Chayline ezúttal is épp csak egy pillantást vetett rá, de ez már egyáltalán nem volt kedves. Frank szinte hallani vélte a ki nem mondott szavakat – befogod magadtól, törpicsek, vagy én segítsek? De csak egy pillanat volt az egész.

- Hát, bocsi fiúk a zavarásért – mondta lassan a lány, és szemmel láthatóan menni készült.

- Nem zavarsz! – vágta rá Mikey hirtelen, meglepően erélyes hangon, és alighanem élete legsötétebb pillantását küldte Frank felé. A fiú azt sem tudta, meglepődjön, amiért Mikey megszólat, vagy felháborodjon, amiért ő is ellene van, de nem is maradt ideje visszavágni, mert Chayline megrázta a fejét, és felállt.

- Nem, semmi baj. Bizonyára… más szórakozásra vágytok, mint egy falusi lány locsogása.

Nem volt semmi sértő a hangsúlyában, tényleg nem – de azért alaposan megnyomta azt a „falusi”-t.

- Frank nem úgy gondolta – mondta gyorsan Gerard. – Csak kicsit ideges mostanában a gyerekek miatt.

- Gyerekek?

Chayline csodálkozva nézett Frankre, de az leplezetlen gyanakvással az arcán, önkéntelenül is kihúzta magát egy kissé a széken.

- Azok – felelte, és most ő volt, aki egy pillantással meg tudta volna ölni Gerardot. Mikor pontosan tudja, hogy a gyerek-téma tabu! Chayline szemmel láthatólag nem tért magához.

- Nahát… Gratulálok… Nem lehet egyszerű… Hány…?

- Szerencsére nem kell mindenkinek megküzdenie a feladattal – vágott közbe Frank angyali mosollyal az arcán. Olyan finom, szinte észrevétlen utalás volt, amit képtelenség is lett volna észrevenni, ha nem mustrálja közben végig a lányt azzal a bizonyos férfitekintettel, amivel az autóból szokta nézni az útmentén, magukat kellető lányokat. Természetesen Chayline is megértette. Felnevetett, kedvesen, jókedvűen, egy cseppet sem bosszúsan, még a szemét is lehunyta egy pillanatra, fényes haján megcsillant a kintről beáradó napfény. Aztán megint Frankre pillantott.

- Azt hiszem, alaposan elbeszéltünk egymás mellett… - Rákacsintott a fiúra. – Nem vagyok kurva. Soha nem is voltam az.

Még ezt a szót is úgy tudta kiejteni, annyi finom megvetéssel és izgalommal is egyszerre, hogy az ember legszívesebben megkérdezte volna, nem akar-e e mégis inkább az lenni? Mondjuk, csak egy alkalomra… Najó. Négyre...

Gerard diadalmasan nézett Frankre. Szegény, egész ijedtnek tűnt, de legalább olyan elképedtnek is, és nem is igen értette az egészet. Chayline folytatta.

- Csak tényleg olyan megszeppenten ücsörögtetek itt, gondoltam, hátha tudok segíteni valamit. Elég jól ismerem a környéket, itt nőttem föl.

Gerard hálásan ránevetett, de nem maradt ideje válaszolni, mert ebben a pillanatban megint Malcolm rontott be. Riadtnak tűnt, egyenesen kétségbeesettnek.

- Me-me-me-me-meg-gigi-gi-gi-me-me-me…

Chayline lassan, nagyon lassan fordult felé.

- Írd le, ha már beszélni nem tanultál meg.

Frank szemöldöke megrándult. Pontosan ez volt a baja Chayline-al. Érezte, egyszerűen érezte, hogy rosszabb, mint a kígyó, akkor mar, amikor nem is várod… Malcolm azonban nem fogta fel a szavakból áradó maró gúnyt, ahhoz túlságosan kétségbe volt esve. Idegesen, remegve toporgott egy sort az ajtóban, aztán felvonyított, szűkölt, mint valami megvert kutya, és nekiiramodott a polcok közt a bolt hátsó része felé, minden lehetséges kacatot magával sodorva. Chayline mély, színpadias sóhajjal rogyott vissza a székére.

- Elnézést, de ez a… fiú nem normális. Szegényke.

Senki sem felelt. Chayline hangjában épp elég sajnálat csengett hozzá, hogy őszintének tűnjön, de egy árnyalatnyival sem több. Hirtelen felpillantott, természetesen megint Gerardra. - Remélem nem csinált semmit, ami…

- Nem, semmit –mondta gyorsan Gerard. - Ami azt illeti, ő vezetett el ide.

- Ó. – Chayline egész meglepettnek tűnt.

- Messziről?

- Csak egy-két mérföldről… - Gerard nem tudta befejezni a mondatot, mert a pénztár felől állatias ordítás tört fel. Egyszerre kapták arra a fejüket. Malcolm félig a pulton hasalt, és eszeveszetten igyekezett kimászni mögüle, de Vittoria nem hagyta. Két kézzel kapaszkodott a vállába, a derekába, ahol érte, és valamit magyarázott neki, de olyan halkan, hogy a szavakat nem lehetett érteni. A négy fiú döbbenten bámulta a látványt még egy pillanatig. Aztán Malcolm hirtelen elernyedt, és hagyta, hogy Vittoria visszatámogassa valahová a pult mögötti ajtó félhomályába. Chayline jelentőségteljesen nézett végig az arcokon.

- Mondtam, hogy őrült, bármit is mondjon az anyja.

Gerard csak lassan fogta fel a mondatot.

- Vittoria az anyja?...

Chayline mindent tudóan bólintott, aztán közelebb hajolt egy kissé.

- Erről itt nem nagyon lehet beszélni, de azért mindenki tudja… Szóval… - Az ajkába harapott, mintha elbizonytalanodott volna, de aztán folytatta. – De nem tőlem tudjátok, oké?

Gerard persze azonnal bólintott.

- Szóval, Vittoria tizenhárom évesen szülte.

Mikey szeme kerekre tágult a meglepetéstől. Chayline azonban jelentőségteljesen bólintott.

- Állítólag. Lehet, hogy tizennégy.. Midnen esetre nagyon fiatalon. És most jön a java! Malcolm apja Vittoria apja is!

Csend. Gerard hallotta, hogy Frank, aki tüntetőleg úgy tett, mintha egy szót sem fogna fel a lány szavaiból, szaggatottan a levegő után kap.

- Úgy érted… - suttogta halkan. Chayline megint bólintott.

- Úgy. Valószínűleg ezért olyan az a fiú, amilyen. Értitek… - Mutatóujjával megkocogtatta a halántékát. – Szegényke…

Csend volt egy percig. Aztán Bob felállt.

- Akkor én most megyek, és telefonálok.

Bob távozásával mintha megtört volna valami különös varázs, a társaság szétszéledt. Chayline megkérdezte, Ray mivel göndöríti a haját, majd amikor megtudta, hogy semmivel, mert magától olyan, amilyen, kijelentette, hogy rettentően irigy rá ezért, aztán hosszas beszélgetésbe kezdtek a különböző hajbongyorító eljárásokról. Nem sokkal később Mikey is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és körömszakadtáig védte az álláspontját, miszerint szép a göndör haj, de azért mégiscsak kevesebb gond van vele, ha az ember inkább egyenesre vasalja… Erre Ray kijelentette, hogy az övét nem lehet kivasalni, amit Mikey nem hitt el, ezért fogadtak, és az izgatott Chayline társaságában nekivágtak, hogy keressenek egy hajvasalót, hogy azonnal és minden kétséget kizáróan eldönthessék a kérdést. Bob még mindig telefonált, Frank pedig némi bökdösődés után rávette Gerardot, hogy menjen már ki vele cigizni. Mármint, persze csak a társaság kedvéért, mert Gerard ugye nem gyújthat rá…

Megálltak a benzinkút sarkánál, az árnyékban, és elmerengve bámulták a néma, aranyló sivatagot.

- Szép – állapította meg Frank.

- Aha. Figyelj, mi volt ez az előbb?

- Mármint mi? – értetlenkedett Frank meglehetősen átlátszó módon.

- Chayline. Te zsigerből utálod?

Frank kedvetlenül megforgatta a cigit a szájában.

- Idegesít. Nem stimmel vele valami…

- Veled nem stimmel valami! Úgy viselkedtél, mint egy taknyos óvodás!

- Ha történetesen tudni akarod, annak is érzem magam! – csattant fel Frank dühösen. – Az a nő… az a nő túl tökéletes! Érted?

- Nem.

Frank idegesen rágyújtott. A baj csak az volt ezzel, hogy már égett a cigi. Ő nem vette észre.

- Ott van Jamia, érted, imádom-szeretem, basszus, az én kölykeimmel terhes, és még le se rakom a telefont, és akkor itt ez a... nő, és az első gondolatom az, hogy basszus, mért nem őt dugtam meg? Ez nem normális!

Gerard rábámult.

- Várj, te…

- Ettől féltem, érted? – Frank hangjában őszinte keserűség csengett. – Mondták, hogy hülyeség az esküvő, mert utána valahogy így… megváltozik a viszony, és már rabságnak érzi az ember a másikat, és tudat alatt, reflexből is a kiutat keresi, aztán máris csalja az asszonyt.

Szomorúan megszívta a cigit.

- Nem akarom megcsalni Jamiát.

- Egy kicsit előre szaladtál, nem? – kérdezte Gerard, és próbált nagyon komolynak tűnni, de ez nemigen sikerült neki. Frank… Tényleg óvodás vagy! Frank azonban kivételesen nem vette észre, hogy kinevetik.

- Az a nő ki fog készíteni. Érzem.

- Ne hülyülj! Szereted Jamiát, nem fogod…

- És ha leitat?! – csattant fel Frank mérgesen, és még a cigi is kiesett a szájából. Ezt sem vette észre.

- Az első kérdése az volt, nem iszunk-e valamit! Szerinted bírnék a farkammal, ha már józanul se az jut eszembe, hogy hívják, hanem hogy borotvált-e a puncija?!

Gerard nem bírta tovább. Olyan elemi erővel tört ki belőle a röhögés, hogy majdnem hasra esett. Frank vállában kellett megkapaszkodnia.

- Kösz az együttérzést! – morogta a fiú, de azért elkapta a barátja karját, hogy megtartsa. Gerard megint megtántorodott. Levegő után kapkodott, és egyre erősebben mart Frank karjába. Frank mintha elmosolyodott volna.

- Jól van, azért meg ne fulladj, hallod?...

Aztán felfogta, mit mondott.

- Gerard… Gerard! Meg ne fulladj itt nekem, hallod? Gerard!

Most már két kézzel kapott a barátja után, de így is képtelen lett volna megtartani. A lehető legóvatosabban engedte hát a földre, de Gerard nem hagyta. Most már úgy szorította a vállát, másik kezével görcsösen a pólójába marva, hogy az már fájt. Frank ijedten próbált az arcába nézni. Gerard szemében tombolt a félelem. Tátott szájjal még mindig a levegőért küzdött, és Frank akkor már tudta, hogy baj van. Felordított, talán az orvos szót, talán azt, Mikey, talán hogy segítség, ő sem tudta. És azt sem tudta, mit kéne most tennie? Lefektetni, felültetni Gerardot, gyógyszert adni vagy vizet, jól hátba verni, vagy… Mit kéne tennie? Tucatnyi könyvet elolvasott már erről, a vészhelyzetekről, a fulladásról, az elsősegélyről, pont emiatt, pont az ilyen eshetőségek miatt, hogy tudjon majd segíteni, de most eszébe sem jutott egyik sem. Erre egyik sem készítette fel.

Arra nem, hogy a barátja miatta röhögi magát a halálba.

Hétésfél

Gerard senkinek sem beszélt a Lindseyvel történtekről, és tudta, hogy a lány sem fog. Persze, Frankről nem tudhatott, de a fiú szintén hallgatott. Lindsey egész reggel hívogatta, de ő nem vette fel. Nem ér ő rá ilyenekre!

Másnap próba volt.

Gerard tudta, hogy a többieknek kínszenvedés ilyenkor minden perc, de nem érdekelte. Ez volt a legfontosabb dolog az életében, a zene, és esze ágában nem volt lemondani róla. Azt is tudta, hogy ha ő meghal, akkor vele együtt úgyis vége a My Chemical Romance-nek is, de addig…

Addig is ez volt az egyetlen dolog, ami számított, amiről nem mondott, nem mondhatott le, amit ugyanolyan, ha nem még nagyobb elszántsággal csinált, mint addig, ami… ami normális volt. Olyan, mint régen…

Semmit sem akart jobban, mint normális életet. Igazi életet, olyat, amit nem tör ketté, nem torzít el a rák, ami fölött nem a kórház, a gyógyszer, a fájdalom az úr. Ezért hát egyetlen próbát sem volt hajlandó kihagyni, és valami őrült, már-már elvetemült haraggal és állhatatossággal ragaszkodott hozzá, hogy a többiek se tegyék.

Mikey és Ray persze szavak nélkül is megértették ezt, és tényleg próbáltak úgy tenni, mintha semmi sem változott volna, mintha minden rendben lenne. Talán valahol a szívük mélyén hitték is, hogy így van. Hogy Gerardon segít ez; hogy ha nem vesznek tudomást valamiről, akkor az nincs, eltűnik, mintha soha nem is lett volna…

Tényleg megpróbálták.

De nem ment, és Gerardot ettől csak még vadabbul kínozta a düh és a kétségbeesés. Türelmetlen volt, ha nem sikerült elsőre, amit akart, nem hallgatott meg senkit, egyetlen kósza ötlet vagy javaslat sem jutott el az agyáig. Nem törődött velük, semmi sem lehetett máshogy, csakis úgy, ahogy ő megálmodta… És kiabált, rengeteget kiabált… A legkisebb kényelmetlenség is kiakasztotta, például amikor Ray pengetője eltört, hiába keresett rögtön másikat, Gerard egész nap nem szólt hozzá, miután kijelentette, ha valaki inkább eltöri a pengetőjét, csak hogy ne kelljen  játszania, akkor fölösleges az egész, és Ray nyugodtan húzzon el a francba. Ez hétfőn volt. Azóta nem is beszéltek egymással, így most, szerdán sem ígérkezett sokkal kellemesebbnek a délelőtt.

Nem is volt az.

Tíz órára beszélték meg a kezdést, vagyis fél tízkor mindenki ott volt már, hogy beállítgassa a felszerelést, ésatöbbi – egyedül Frank hiányzott.

Frank az a fajta ember volt, aki képtelen pontosan érkezni. Vagy másfél órával előbb ott van a megbeszélt helyen, mint kéne, vagy másfél órával később. És most nem volt ott…

Gerard nem szólt semmit.

Némán szürcsölgette a kávéját a fehérre festett, tökéletesen hangszigetelt terem ajtajában, onnan nézte a többieket. Bob ott állt mellette. Ő szerezte a helyet, ingyen, valami régi kapcsolatán keresztül, így hát ő is volt a felelős érte, hogy minden rendben legyen. Vágyakozva nézte Matt dobfelszerelését, de tekintette végül is a faliórára tévedt.

- Rácsörögjek, hogy hol van? – kérdezte óvatosan, mert fogalma sem volt, mire számíthat most Gerardtól. Az azonban csak alig észrevehetően megrázta a fejét. Bob feszengve egyik lábáról a másikra állt. Gerard mindig is rengeteget tudott beszélni, mindenről, és nem zavarta, ha a másik nem is felel – Bob pedig szerette is hallgatni. Most mérhetetlenül idegesítette a csend.

- Biztos dugóba került…

- Nem.

- Elég nagy volt a forgalom, mikor jöttem…

- Kurvára nincs dugóban, mert kurvára felhívtam vagy tízszer, és kurvára nem vette föl a telefont, szóval csak kurvára szarik az egészre – felelte Gerard furcsán nyugodt hangon, azzal a döbbent Bob kezébe nyomta a félig üres bögrét, és ellökte magát a faltól.

- Najó! Kezdés van, fiúk!

A földön kuporgó Mikey meghökkenten pillantott fel rá a gitárja mellől.

- He? De Frank..

- Nem várunk rá.

- De kéne a…

- Más együttes is elvan két gitárossal – vágott közbe Gerard szinte derűsen. Még mindig gyanúsan nyugodtnak tűnt, ami viszont mérhetetlenül idegesítette Mikeyt. Összenézett Ray-el, de végül egyikük sem szólalt meg.

Az elkövetkező tizenöt perc maga volt a pokol. Gerardnak egyszerűen semmi sem volt jó. Hol túl gyors volt a tempó, hol túl lassú, hol túl hangos a basszus, hol lélektelen a szóló, hol hamis a dallam, hol a mikrofon recsegett… Aztán végre befutott Frank is.

Nagyon siethetett felfelé a lépcsőn, mert kissé zihált, ahogy belökte az ajtót, de arcán máris ott táncolt az a jellegzetes, bocsánatkérő mosoly.

- Bocs, fiúk, csak…

- Pakolj le – adta ki az utasítást Gerard hűvösen, aki épp háttal állt az ajtónak, az ásványvize után kutatva a táskájában.  Frank arcáról leolvadt a mosoly.

- Jól van na, csak… - Elakadt, mert Mikey jelentőségteljesen ránézett, és hevesen megrázta a fejét. Gerard nem vette észre. Végre meglett az üvege, hát gyorsan kinyitotta, ivott néhány kortyot, aztán már lökte is vissza a helyére, csak aztán fordult meg.

Nem kellett volna.

Frank, a mindig különc, mindig extravagáns Frank egyszerűen levágatta a haját, alig fél centit engedélyezve magának.

Gerard megdermedt. Egy pillanatra még a száját is eltátotta döbbenetében. Aztán elsötétült az arca.

Két ugrással Frank előtt termett, és megragadta a karját, hogy az feljajdult fájdalmában, és már vonszolta is ki magával a folyosóra.

- Mi a faszt képzelsz te, mi?!

Frank ijedten, és halálos döbbenettel az arcán nézett vissza rá.

- Mi?...

- Ilyen kurva vicces rajtam gúnyolódni?!

- Hogy mit csi…

Nem fejezhette be a mondatot, mert Gerard őrületes erővel lökte a falnak, hogy csak úgy csattant a háta. A következő pillanatban a fiú egészen közel hajolt hozzá. Szemében izzott a gyűlölet.

- Most kurva gyorsan fogod a cuccod, és eltakarodsz innen a picsába! – sziszegte halkan. – Nem hívsz, nem írsz, nem keresel, elfelejted, hogy létezem, örökre eltakarodsz az életemből, világos?!

Frank szemei elkerekedtek a döbbenettől.

- Ger…

- Befogod a pofád! – ordította Gerard magából kikelve, és a karjánál fogva megint a falhoz vágta a fiút.

- Világos?!

- De most mi bajod van? – hadarta gyorsan Frank, hogy legyen ideje befejezni. Gerard arca eltorzult a haragtól, és Frank még látta, hogy ütésre emeli a kezét. Összerándult, és ösztönösen becsukta a szemét. De senki sem ütötte meg. Óvatosan újra kinyitotta hát, de csak a dühtől és gyűlölettől sápadt Gerardot látta maga előtt. Megszállta a félelem. Gerard arcában most nem volt semmi, de semmi emberi…

- Velem te nem fogsz szarakodni, baszd meg! – ordította teljes hangerővel, és megrázta Franket, mit sem törődve vele, hogy a fiú védekezésül teljes erővel mar a karjába. Frank érezte, hogy ujjai alatt kiserken a vér. Megint feljajdult, ahogy a feje hangos koppanással a falnak vágódott. A következő pillanatban Mikey hangja hasított a levegőbe.

- Gerard! Megvesztél, Gerard?!

Frank úgy érezte, mintha már nem szorítaná annyira az a két erős kéz.

- Gerard, állj le! Hallod?! Állj már le az istenért, ő nem tudja!

Mikeynak nem kis erőfeszítésébe került szétválasztani a két fiút.

- Ger…

- Faszt nem tudja!

- Nem…

- Nézz már rá, baszd meg!

- Senki nem mondta el neki! – felelte Mikey, és most már ő is kiabált. Ott állt köztük, karját védelmezően tartva Frank elé. Frank elé, aki őszinte döbbenettel és félelemmel vegyes haraggal az arcán nézett Gerardra.

- Te nem vagy normális, Way… - mondta halkan, inkább csodálkozva, mint dühösen, és ellépett mellettük, vissza a próbaterembe. Gerard dermedten bámult utána még egy pillanatig. Lassan, nagyon lassan jutott el az agyáig az információ.

- Nem tudja?...

Mikey villogó szemekkel nézett rá.

- Honnan a picsából tudná?! Nekem se mondtad el! Anyáéknak se! Kitől tudná, te idióta?!

Gerard mondani akart valamit, de Frank nem hagyott rá időt. Némán lépett ki az ajtón, kezében a még ki se csomagolt gitárjával. Perszelő pillantást vetett Gerardra, de még mindig nem szólt semmit, csak kimért léptekkel megindult a hosszú, szürke padlószőnyeggel borított folyosón a lépcső felé. A másik kettő dermedten bámult utána. Mikey kapott észbe hamarabb, és futva eredt utána.

- Frank! Frank, várj már meg!

Matt, Bob és Ray ekkor léptek ki a teremből.

- Mi történt? – kérdezte Ray értetlenül, és nem kevés aggodalommal az arcán nézett a két fiú után. Gerard nem felelt. Erre aztán minden szem rámeredt. Gerard mondani próbált valamit, de nem jött ki hang a torkán. Érezte, hogy remeg minden porcikája, és egy perc alatt kiverte a víz. Üres volt az agya, a szíve, és olyan gyengének érezte magát, annyira kimerültnek, üresnek, annyira… Annyira… halottnak…

- Gerard…?

Érezte, hogy Ray óvatosan megérinti a vállát. Megrezzent, és válaszolni akart, tényleg, igazán akart, de ahogy Ray meleg keze a bőréhez ért, a maradék erő is elillant a tagjaiból. Mint egy rongybaba, úgy rogyott a fiú karjaiba, arcát a vállába temetve, és végre kitört belőle a zokogás.

- Gerard rákos. Tüdő.

Frank lehunyta a szemét egy pillanatra, mielőtt újra Mikeyhoz fordult.

- Ezt nem mondod komolyan…

Mikey nem nézett rá. A bejárat előtti néhány négyzetméteres kis előkert padjának támláján ült, és bámulta az égen lomhán úszó, megfáradt, halványszürke felhőket. Frank ott ült előtte, kissé féloldalasan, félig a lábának támaszkodva.

- Nem mondhattam el, Frank, mert… mert nekem sem mondta meg. Egyedül Raynek, én is tőle tudtam meg.

Frank dühösen horkantott, és megint elfordult. Most már ketten bámulták az eget.

Egy percig csend volt.

- Sajnálom – mondta Mikey halkan, és fájdalmasan őszintén. Frank csak legyintett.

- Mióta?

- Igazából nem tudom. Egyáltalán nem beszél róla. De elég régóta hozzá, hogy ne legyenek túl jó kilátásai.

- Mi az, hogy…?!

- Nem műthető, a terápia meg nem hoz már eredményt.

Mikey hangja üresen csengett, lélektelenül, mintha ezerszer eldarált szöveget mondana vissza. Frank is észrevehette ezt, mert megint rápillantott.

- És tényleg nem mondta el?

- Nem.

- Donnának?

Mikey megrázta a fejét.

- Lindsey?

- Neki sem.

Frank hosszan nézett rá.

- És te? Hogy bírod?

Mikey keserűen elmosolyodott, és leszegte a fejét.

- Tudod, te vagy az első, aki megkérdezte ezt…

Frank arcán mintha átsuhant volna valami mosoly-féle.

- Hát, azt látom, hogy Gerard nagyon nem bírja…

- Ne haragudj rá. Csak… Levágatta a haját, erre te is, és…

- Miért baj az neki?

Mikey vállat vont.

- Nemt’om. Gondolom, kitalálta, hogy nem halhat meg hosszú hajjal, vagy valami… Tényleg nem tudom. Most meg kiakadt… te is tudod milyen. Neki aztán nem kell senki sajnálata…

Frank bólintott, és megszívta a félig leégett cigijét. Egy darabig csend volt, míg a füstöt fújta.

- Komolyan, Mikey. Hogy bírod?

A fiú vállat vont.

- Megvagyok. – Egy pillanatra elhallgatott. Frank szemöldöke felszaladt. – Igazából kurvára sehogy! Én… Én tényleg akármit megtennék neki, asszisztálok minden utolsó kis baromságához, meg minden, amit csak akar, csak… csak legalább látnám rajta, hogy ő is akarja. Érted?  Hogy eljár a kezelésekre, hogy szedi a gyógyszereket, hogy…

Frank megfeszült ültében. Még a cigit is elhajította, úgy meredt a fiúra.

- Nem szedi a gyógyszert?

- Azt mo…

- És te hagyod, baszd meg?

- Frank, ő…

- Mikey, te normális vagy?!

- Nem lehetek mellette minden pillanatban…

- De! Kurvára ott kell lenned!

Mikey mérhetetlen szomorúsággal és kétségbeeséssel az arcán nézett rá.

- Nem hagyja, Frank. Mondtam neki, hogy költözzön hozzánk, vagy én hozzá, vagy valami, segítek, meg minden, de nem hagyja, hallani se akart róla…

- Nem kell megkérdezni, mit óhajt őszentsége! – dünnyögte Frank dühösen, az újonnan előkotort cigitől pöszén.

- Nézd, Frank, felnőtt ember, nincs jogom…

- Komolyan mondom, Mikey! - vágott közbe Frank élesen. Mérhetetlen harag villogott a szemében. – Nem kell megkérdezni. Megcsinálod, aztán ha nem tetszik neki, tehet egy szívességet!

- Ez nem ilyen egyszerű…

- Nem?! Hát akkor ide figyelj! Elég embert kapartam már ki a szartengerből, hogy tudjam, hogy pontosan ilyen egyszerű! Úgyhogy én mondom neked, hogy nem fogom hagyni, hogy kinyírja magát a hülyeségeivel az az idióta!

7.

Gyönyörű volt. Egész egyszerűen gyönyörű. Finom metszésű, szabályos arcán mintha mindig öntudatlan mosoly bujkált volna, hosszúkás, kissé talán keleties formákat idéző szemében fekete tűz lobogott, amitől tekintete egyszerre volt megnyugtató és borzongató, szelíd és vakmerő. Mintha a természet, az ösztön minden elsöprő ereje benne éledt volna újjá. Igéző, ez a jó szó. Igéző minden pillantása, a természetesen hosszú, fekete pillák keretezte sötét szempár minden rebbenése… Felvetette a fejét, tökéletes ajkai elnyíltak kissé, ahogy szomjasan a magával hozott ásványzozesüveg után nyúlt, fénylő, hullámos, fekete haján megcsillant a kora délutáni napfény. Egy halk, pihegő sóhaj az üvegben maradt utolsó néhány korty után… Egy picikét mozdul, fekete csizmájának sarka mégis szokatlanul erőteljesen koppan a padlón. Hegyes orrú, szűk csizma, tökéletes viselet a testhez simuló nadrág és bugyinak se igen nevezhető fekete, fénylő bőr miniszoknyához, de méginkább a bőrkabáthoz, amin félig lehúzva pihen a cipzár, tökéletesen kiemelve a már-már valószerűtlenül keskeny és feszes csípőt és formás melleket. Minden bőr, sima és fényes, és fekete, minden fekete! Mintha valami démon szállt volna a földre, mintha egyenesen a pokolból jött volna, olyannyira tökéletes minden forma és hajlat, a vékony, kinyújtott lábak, a hosszú ujjak végén vöröslő körmök, a hibátlan bőr természetes barnasága, és azok a szemek… Ray képtelen volt levenni róla a tekintetét. Szerencsére a nő rájuk se nézett. Alighanem megszokta már, hogy mindenki megbámulja. Legalább is Ray ezt gondolta, és nem is igen gondolhatott volna mást, mikor egy ilyen, egy ilyen nőt hidegen hagy, ha négy férfi mered rá néma csöndben… Igen, még Mikey is, aki ugyan imádja a nőket bámulni, de utálja, ha észreveszik, és esetleg visszamosolyognak rá, ezért többnyire mégsem teszi, szóval, még Mikey is újra és újra felé pillant, és Gerard! Gerard mindig, mindenkiben tanulmányozni valót talál, a tekintete minduntalan félre siklik, megnézi az orrot, a szájat, a lábat, a ruhát, a táskát, és figyel, mindent, mert így tanul, így rögzíti magában a képet, hogy aztán ha rajzolni kezd, legyen, amiből ihletet meríthet. Igen, Gerard mindig csak elemez, mindig a részletek érdeklik, számára nem szép, legföljebb érdekes egy arc, egy alak, de most… Most nem tud koncentrálni, egyre csak azt a nőt bámulja… Hány éves lehet? Ray képtelen volt még csak megtippelni is. Ugyanúgy lehetett volna tizenkilenc, mint harminckilenc, mert bár smink alig volt rajta, épp csak a szeme fölött egy leheletnyi ezüst, hogy menjen a szegecselt övhöz meg a bőrkabáthoz, meg némi szájfény, talán inkább a kiszáradás ellen, mint a divat kedvéért, szóval, igen, Ray képtelen volt összefüggően gondolni bármire is. Végül feladta, mert a nő visszatette az asztalra az üveget, és rájuk nézett.
Rayt azonnal kiverte a víz. Döbbenet, a saját felesége soha ilyen hatással nem volt rá, de… hirtelen eszébe jutott Krista, és abban a pillanatban azt is tudta, hogy bár az életét adná, csak el ne vegyék tőle ezt a pillanatot, hogy itt lehet ennek a… tüneménynek a közelében, sohasem tudna a közelében is maradni. Olyan ez, mint az erdőtűz. Gyönyörű, hogy az ember képtelen szabadulni a látványtól, de végzetes.
Leszegte a fejét, és csöndben megszidta magát. Toro, teee, Toro, te javíthatatlan romantikus! Mély, mérhetetlenül szelíd és kedves hang csendült, mégis, volt benne valami, ami megdermesztette a szívét, ahogy elhangzott az első mondat.
- Idegenek errefelé?
Senki sem felelt. Bob pislogás nélkül meredt a nőre, aztán lassan, nagyon lassan a szájához emelte az üvegét, úgy ivott, de véletlenül sem vette volna le a szemét róla. Végül Gerard tért magához először.
- Eléggé. Egy kicsit eltévedtünk.
- Előfordul.
Csend. Ray meglehetősen kínosnak érezte. Volt valami megfoghatatlan, sűrű és nehéz a levegőben, amit nem tudott szavakba önteni. És még csak nem is a nőből áradt, sokkal inkább… Nem is tudta, honnan.
Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy elég hatásosra sikerült a belépő.
A telefon odakint volt, és közös megegyezéssel Franknek engedték át a lehetőséget, hogy a szerviz (és Brian után, akit Bob hívott fel), beszéljen Jamiával, nehogy aggódni kezdjen az ő állapotában. Egyszóval, Frank nem volt ott, így kissé elakadt a társalgás a furcsa nővel a pult mögött, ezért Gerard vette át az irányítást, és próbált érdeklődni, hogy tulajdonképpen hol is vannak? Ám szavait éktelen ordítás szakította félbe. Pillanatokon belül Malcolm rontott be az ajtón. Ragyogott az arca, egész testében remegett, és úgy hadonászott, mintha a világ összes szúnyogja őt támadta volna meg. Észre sem vette, hogy kis híján a polcot is felborítja az ajtó mellett, úgy viharzott át a kis bolton, mint a forgószél.
- Megjött! Megjött!
- Ki jött meg? – kérdezte a boltos inkább bosszúsan, mint kíváncsian.
- Hát Ő! Sa… Sa… Destroya!
Gerard pislogott néhányat, a nő viszont szemmel láthatólag nem különösebben örült a fejleményeknek.
- Már csak ez hiányzott… Mit is mondott, hány cukorral kéri a teát?
Gerardnak kellett egy pillanat, mire megértette, hogy a kérdés neki szól, de nem maradt ideje válaszolni, mert belépett a lány… Egyszerre fordultak felé, és egyszerre hagyott ki még a szívük is, ahogy a karcsú alak valószerűtlenül kecses léptekkel megindult az ablak alatti műanyagasztalok egyike felé. A nap a háta mögül sütött, így nem lehetett tisztán kivenni a vonásait, de mosolygott. Fesztelennek tűnt, szinte boldognak, és olyannak, aki pontosan tisztában van az adottságaival. Finoman mozdult, mintha csak arra vigyázna, nehogy lesodorjon valamit a polcokról, mintha ő lenne a szemérmesség és jólneveltség mintaképe, de egy avatott férfiszem láthatta, mindent megtesz, hogy mindent megmutasson… és a négy avatott férfiszem önkéntelenül nézte is, amit mutatott. Ray agyán átvillant a szó – ribanc, de egyszerűen képtelen volt foglalkozni vele. Ilyen… ilyen ember egyszerűen nincs... Ez nem lehet igazi. Ez photoshop. Háromdében.
És most a lány ott ült velük szemben, rájuk mosolygott, és beszélgetni akart. És nem ismerte fel őket. Bár jelen pillanatban egyikük sem gondolt arra, hogy ők tulajdonképpen zenészek…
- Nagyon szerencsések – mondta a nő, és semmiképpen sem volt hajlandó tudomást venni a mögötte ugráló Malcolmról. – Vittoria kiváló benzinkutas.
A pult mögötti nő felhorkant, és mondott valami olyasmit, hogy Malcolm, kifelé, nincs neked dolgod? De a fiú meg sem hallotta. Óvatosan megbökte az előtte ülő nő vállát.
- Sasa…
Senki sem figyelt rá.
- Biztos vagyok benne, hogy segíteni fog. Mit is mondtak, merre tartanak?
Malcolm egyre idegesebben bökdöste, de nem sokat ért vele.
- Csak kirándulgattunk – felelte Gerard, és mosolygott. Kínjában, örömében, vagy reflexből, azt maga sem tudta, de mosolygott, mintha fotózáson lenne.
- Ó. Errefelé szép a környék… A sziklákat látták már?
- Tudja, Miss…
- Chayline.
- Chayline – Gerard egy kissé talán összeráncolt szemöldökkel ízlelgette a szót. Furcsa hangzása volt. Chayline…
- Lerobbantunk, és…
- Malcolm! Mit mondtam neked?! – Vittoria hangja ostorgént csattant, és Malcolm, aki hirtelen egész közel hajolt Chayline-hoz, most ijedten ugrott hátra.
- D-d-d-de é-é-én se-se-sem-mit…
- Mars ki innen!
Ray meghökkenten pislantott. Kedvelte Malcolmot, ez a Vittoria pedig határozottan szomorú és megtört asszonynak látszott, nem olyannak, akinek így villog a szeme, és ilyen erélyesen parancsol egy felnőtt fiúnak… Akivel ugyan valami nagyon nem stimmel, de mégis… Chayline arcán azonban undorodó fintor jelent meg, ahogy megrázta egy kissé a fejét.
- Bocsássanak meg neki, teljesen őrült…
- Nem őrült! – csattant fel Vittoria, és most már tényleg sziklákat szórt a szeme. Chayline angyali mosollyal fordult hátra felé, de Ray, aki így is láthatta valamennyire az arcát, észrevette, hogy egy pillanat alatt kihűlt a szeme.
- Bocsánat. Mindig elfelejtem, hogy csak szellemileg visszamaradott.
Vittoria elvörösödött, de ezúttal megállta, hogy ne válaszoljon. Összeszorított szájjal lépett ki a pult mögül egy ezüstszínű tálcával, rajta három csésze kávéval, és sietve Gerardék asztalára tette.
- Tessék, ez itt a szélén az édesítős.
- Köszönjük – bólogatott Gerard készségesen, és megint mosolygott. Ray egy pillanatra eltöprengett rajta, vajon hogy csinálja, de aztán úgy döntött, Gerardnál még ez a legkevésbé furcsa… És mit ad isten, igaza is lett! A fiú még bele se szagolt a kávéjába, máris Chayline felé fordult.
- Őn nem rendel? – kérdezte olyan hangon, hogy abból Vittoria is érthette, hogy valójában neki szól a kérdés.
- A hölgy majd kiszolgálja magát, higgye el nekem! – felelte élesen. Hangjában valami furcsa, elkeseredett düh csengett. Mikey és Ray összenéztek a csészéjük fölött. Chayline bohókásan vállat vont, és rájuk mosolygott, és ettől mintha máris szebb lett volna a világ.
- Szóval, mit is mondtak, hová mennek?
Gerard megint szóra nyitotta a száját, de megint nem fejezhette be, mert ebben a pillanatban Frank bukkant fel a küszöbön, természetesen most is fülig érő szájjal, mint mindig, ha hazatelefonált.
- Képzeljétek, Jamia…! Hű.
Ray kuncogott.
Soha, senki nem tudta még rávenni Franket, hogy félbehagyjon egy mondatot, amiben az imádott Jamia neve is szerepel, de most egyszerűen torkára forrt a szó, ahogy meglátta Chayline-t.
- Hű - ismételte ostobán, aztán gyorsan pislogott néhányat, hogy visszanyerje a lelki nyugalmát. Nem köszönt a lánynak, csak lehuppant Gerard mellé a legközelebbi szabad helyre, és folytatta.
- Szóval, Jamia azt mondta, már több, mint egy kiló mindkettő!
- Az szép…
- Ugye?! Az kávé?
Gerard reménytelenül bólintott. Frank azonban kivételesen nem érezte úgy, hogy belepusztul, ha nem kóstolhat bele, helyette inkább Chayline felé sandított. A lány kedvesen rámosolygott. Frank azonnal elpirult - ami aztán tényleg nem volt szokása, elvégre is mégiscsak tizenöt éve a színpadnak élt -, és elkapta róla a tekintetét. Meglehetősen kétségbe esetten nézett Gerardra.
- Ki a tököm ez? – Inkább tátogott már, mint suttogott, de Gerard így is csak megrázta a fejét.
- De ismernem kéne?
- Nem hiszem.
- Akkor minek bámul annyira?!
Ray prüszkölve felröhögött, Gerard viszont nagyon is komolyan nézett a barátjára.
- Inkább azon gondolkozz, mi mi a francnak bámuljuk őt!
- Jó, hát dögös, na…
Óvatosan hátrasandított a válla fölött. Chayline még mindig őket nézte, egészen pontosan Gerardot, már amennyire ezt meg lehetett állapítani, és mosolygott. Frank képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy a hiéna röhög így a félig megfojtott gazellára.
- Nem tetszik nekem ez a nő, Gee. - Gerard szemöldöke felszaladt. - Vagyis… Nem úgy nem tetszik, de…
- Inkább mégis inkább idd meg, jó? – vágott közbe Gerard együttérzően, és felé tolta a kávét az asztalon.

27. Sweet Dreams

Ghoul mindösszesen három mondatot ejtett ki a száján, mielőtt Jet Star hozzá vágta volna a cigisdobozt. Az első akkor hangzott el, amikor heves szóváltás után Cyanide Candy végre a Ford felé vette az irányt - természetesen Tequilával a nyomában -, majd elkövette azt a hibát, hogy megpróbált beülni a kocsiba. Ghoul akkor azt mondta neki, eszébe ne jusson a közelébe vinni a rühes dögjét, mert azt nem éli túl. Candy szikrázó szemekkel meredt rá, és egy pillanatra mintha még a nyelvét is kinyújtotta volna, de végül nem kockáztatott, és előre ült Jet Star mellé, egész hátra tolva az ülést, hogy Tequila is elférjen a lábainál. Így történt, hogy Poison hátra szorult Ghoul mellé, és nem mondhatni, hogy nem bánta – fele annyira se volt kényelmes, mint azt megszokta. Még így is, hogy nem voltak csomagjai. Party Poison ugyanis azt a ruhát sem tekintette a magáénak, ami épp rajta volt, nemhogy a raktárban porosodókat, így nem is vette a fáradtságot, hogy összepakoljon magának. Nem volt mit. Amire feltétlenül szüksége van itt a sivatagban, az víz, élelem, és fegyver. Mindez van a benzinkúton is.

Candy is így lehetett vele, mert ő is csak Tequilát hozta magával. Jet Star meg is kérdezte, hogy biztos nem hagynak-e itt semmit, de a kétoldali kategorikus „nem” hamar meggyőzte a dologról.

Poison jól számított. Warble tényleg nem került elő, így a Ford minden különösebb búcsúzkodás nélkül fordult meg a ház előtt, és vágott neki a Veremből kivezető emelkedőnek. Poison nyugtalanul fordult hátra az ülésen. Warble…

- Nem jó ötlet magára hagyni – mondta. - Különösen nem kettesben Squealerrel.

- Majd megnyugszik.

- És ha nem?

Jet Star élesen pillantott rá.

- Tudsz jobbat?

- Tudok – vágta rá Poison. - Maradunk. – Erről aztán eszébe jutott valami.

- Különben hol van Rawforce?

- Kitettem a Romoknál – felelte a férfi, és jelentőségteljesen Candyre nézett. - Te segítesz ma neki szemmel tartani az utat.

Candy dühödten fújt egyet, és tüntetőleg kibámult az ablakon, de nem tiltakozott. Poison nézte még egy pillanatig, aztán megpróbált inkább a rádióra koncentrálni, de már az Its’s my life szólt, azt meg már kívülről tudta.

Nem jó ötlet otthagyni a Vermet. Nagyon nem… Ott kellett volna maradni, legalább még egy valakinek! Persze, túlzás lenne azt állítani, hogy lelkiismeret-furdalása lett volna, amiért magára hagyja Warblet. Hiszen nem ő akart eljönni, Warble volt az, aki szabályosan elkergette őt maga mellől… Így tehát legalább volt alibije önmaga előtt, amiért a temetést ellógva inkább Mikey nyomába ered. Igen. Már holnap. Jó lenne még ma, de ébernek kell lennie – vagyis, aludnia kell, mielőtt elindul.

Az alvásról persze azonnal Ghoul jutott eszébe. Oldalt sandított a fiúra. Az „anyád”-on, és a jelképes lefejezésen kívül mást még nem is kapott ma tőle, ami azért még Ghoultól is szokatlan volt. És Poison kellőképpen meg is volt sértődve emiatt. De hát Ghoul már csak ilyen.

Tulajdonképpen hülyeség lenne valami emberi megnyilvánulást várni tőle, nem?

Aztán az is felötlött benne, hogy Ghoul tud-e vajon járni? Mert nyilván azért nem szállt ki a kocsiból, mert nincs elég jól hozzá… Persze, ahhoz képest, hogy fél éjszaka eszméletlen volt, egész jó színben van. Sápadtnak sápadt, az igaz, és meg se moccan, de legalább ébren van. Poison figyelmesen, szinte gyanakodva méregette még egy darabig, mint ketrecben a tigrist, és hirtelen észrevette, hogy a fiúnak remeg a keze.

Hát persze. Ghoul meg a drog…

- Van cigim, kérsz? – kérdezte szinte már kedvesen. Ghoul rá se nézett.

- Ha most befogod, akkor esetleg megúszhatod, hogy kitépjem a szádat, és a segged varrjam a helyére.

Poison az első pillanatban fel sem fogta, amit hall. Aztán legszívesebben ráordított volna a fiúra, vagy méginkább addig üti, amíg mozog, de persze nem tette meg. Végül is, mit várt? Mégis mit? Mi a szarnak próbálkozik még ennyi idő után is emberi hangot megütni vele szemben, mikor pontosan tudja, hogy semmi értelme? Ez Ghoul!

Méghogy cigit, ennek… A fene jó szíve, az viszi a sírba egyszer!

Legnagyobb meglepetésére Jet Star kivételesen a védelmére kelt.

- Ez bunkó volt, Ghoul – jegyezte meg szúrósan.

- Közöd?

És Jet Star ekkor vágta hozzá a cigit.

Nem volt dühös mozdulat, épp csak áthajította a válla fölött, de Ghoul tényleg nem lehetett túl jó formában, mert bár a villámnál is sebesebben kapott utána, elvétette, és a doboz tompa koppanással landolt mellette az ülésen. Csak egy szál volt benne.

- Baszd meg!

- Örülj, hogy egyáltalán visszakaptad – felelte Jet Star nyugodtan.

- Hol a többi belőle?!

- Ezt oszd be.

Poison kezdte úgy érezni, Jet Star sem éppen az emberség mintaszobra. Visszafogott volt, az igaz, ritkán szólt, és akkor is keveset, mégis. Volt benne valami furcsa, hűvös tompaság, valami mindent átható, titkos érzéketlenség, vagyis inkább közöny. Sokszor válaszolt hanyagul, egyenesen kötözködően, nyíltan lehülyézte Kobrát, hidegen hagyta az éjjel Ghoul sorsa is, és most is felesel vele. És a legfurcsább, hogy senki se állítja le.

Persze, tekintélyt parancsol magának az a kilencven kiló tömény izom, az igaz…

De akkor miért volt olyan kedves és normális, amikor ketten intézték el azt a négy Drakuloidot az országút mentén?

Poison kénytelen volt belátni hát, hogy tévedett, és egy kissé bonyolultabbak az emberek errefelé, mint azt első pillantásra gondolta. És ahol az emberek bonyolultabbak, ott az élet méginkább az…

Ghoul sietve rágyújtott, és ettől mintha alább hagyott volna egy kissé a remegése. Hallgatni viszont továbbra is hallgatott, amit Poison nagyon is tudott értékelni. Legalább addig kitalálhatja, hogy is jut ő el Arizonába…

Hülyeség. Nincs ezen mit gondolkozni. Nyilván kocsival…

Mivel Ghoul is és Candy is duzzogott, Jet Star pedig amúgy sem volt egy szószátyár társaság, ez az út is néma csendben telt el, leszámítva azt a néhány percet, mikor kirakták Candyt a romoknál  a kutyájával együtt, ott, ahol annakidején Weeny is bujkált, és néhány szóval elmagyarázták Rawforcenak, hogy tulajdonképpen mit kerestek ők Poisonnal a kocsiban. Aztán végre tényleg hazaindultak, és mire Poison kettőt pislogott, már otthon is voltak.

Alaposan meglepte, mekkora lett a forgalom. A benzinkút előtt két ismeretlen autó is állt Steel Grinék Pontiacján kívül, a bejárat előtt pedig Fairy Hole, alias Fairy Pig  toporgott egymagában. Poison egész meg is feledkezett róla, hogy ő is itt van – igaz, egy szót sem szóltak még egymáshoz. Minden esetre Pig, rózsaszín arcával, húsos karjaival, hófehér pamutingével és gondosan tisztán tartott szemüvegével olyannyira nem illett a Zónákba, hogy szinte már rossz volt ránézni.

- Jet – mondta halkan Poison, ahogy kiszálltak, és Pig felé bökött a fejével. – Szerinted meddig marad életben?

A férfi unottan vállat vont.

- Ghoult kérdezd.

Ghoul éppen akkor kászálódott ki az ülésről, és indult meg a bejárat felé. Csúnyán sántított, de azért tudott járni. Poison utálkozva mérte végig, úgy döntött, annyit nem ér semmiféle Pig, hogy ő bármit is kérdezzen Ghoultól.

Különben is, nem ő az atyaúristen, hogy ezt eldöntse, nem?

Fairy Pig nem volt ilyen előrelátó. Mesterien játszott aggodalommal az arcán toppant eléjük, és összecsapta a kezét.

- Jesszusuramisten! Csak nem megsérült itt valaki?

Egyszerre három dühös szempár villant rá, de ez őt egy cseppet sem zavarta. Cinkosan rákacsintott Ghoulra.

- Ugye-ugye, mondtam én, hogy az erőszak sose vezet jóra…

- Akarsz meghalni, Pig? – dörrent rá Ghoul. Az az egy szál cigi igazán nem pótolhatta a közel egynapos kényszerleszokását, márpedig ha nem szívott el pár óránként legalább egyet-kettőt, akkor pillanatok alatt elillant a híres vidámsága és önuralma. Legfőképpen az önuralma…

Fairy Pig felháborodottan pislogott rá, és mondott valamit a mai szülők tragikus nevelési módszereiről, de nem fejezhette be, mert Ghoul ököllel fejbe vágta.

Poison és Jet Star egyszerre ugrottak oda, hogy lefogják, de szerencsére Pig nem volt az a fajta, aki visszaütne, így viszonylag hamar sikerült elrángatni Ghoult a közeléből.

- Megvesztél, Ghoul?! – sziszegte Poison dühösen, míg Jet Star türelmetlenül az ajtó felé taszította mindkettejüket. Pig nem ment utánuk. – Mi a franc bajod…

- Irány Defying! – Jet Star túlságosan is határozottan ejtette a szavakat ahhoz, hogy ne gondolja komolyan. Ez kissé lehűtötte Ghoul.

- Muszáj De…?

- Igen, muszáj! – vágta rá a férfi keményen. Ghoul gyilkos pillantást küldött felé, aztán Poison felé is, de végül engedelmesen átlépte a küszöböt.

A boltban minden asztal foglalt volt már, de Poison egyetlen ismerős arcot sem látott. Azaz… Hirtelen Kobra pattant fel az egyik székről, és máris előttük termett.

- Ghoul! A frászt hoztad rám! – kiáltotta boldogan, és egy pillanatra megölelte a barátját, de a fiú vadul ellökte magáról.

- Szálljatok már le rólam!

Kobra tanácstalanul sandított Jet Starra, de az csak megvonta a vállát, és mint valami börtönőr, máris terelte tovább Ghoult a hátsó szoba felé, mert magától az Istennek se mozdult volna.

Defying azonnal abbahagyta a rádió szerelését, ahogy beléptek.

- Na végre! Ghoul, te idejössz!... Nem, Poison, te sem mész sehova!

Poison csalódottan újra besurrant az ajtón. Defying alaposan végigmérte mind a négyüket, aztán tekintete végül újra Poisonon állapodott meg. – Egyáltalán, mi a francot keresel te itt?

- Warble kidobott – felelte a fiú kedvetlenül.

- Squealer miatt?

- Aha.

- Jó. Majd kitalálok valamit. Ghoul. Mi az anyád úristenit képzelsz te magadról?

Ghoul nagyon, nagyon csúnyán nézett rá, de nem felelt.

- Told ide a segged, és húzd fel a gatyát a rohadás lábadról!

- Nem kell összevarrni – mondta gyorsan Ghoul.

- A pofádat fogom összevarrni! – vágta rá Defying ingerülten. Ghoulnak még mindig nem akaródzott megmozdulni, így végül Kobra vállalta magára a feladatot, hogy széket húzzon oda, és leültesse rá a fiút. Az szó nélkül hagyta. Nagyjából olyan arcot vágott, mintha pontosan tudná, hogy ha kijut innen élve, akkor Kobra százszorosan fizeti majd meg ezt neki. Defying ezúttal nem sokat nézegette a sebet.

- Ennyi? Ebbe nem halsz bele.

- Persze, hogy nem! – csattant fel Ghoul. Defying nem vette magára a hangsúlyt.

- Hol a pénz?

Ghoul hanyagul vállat vont.

- Nem tudom. Elég sűrű nap volt…

Csend. Defying hátradőlt a székén, és levette a szemüvegét. Mérhetetlenül megvető volt a pillantása.

- Akkor tisztázzuk. A kamiont nem kaptátok el, mert Kobra a te seggedet mentette…

- Senki se kérte!

- Én beszélek! – mennydörögte Defying olyan hangon, hogy még Jet Star is megrezzent tőle.

- Nincs kamion, nincs pénz, Squealer halott, Warble beszámíthatatlan, a Veremnek nincs védelme, csak mert te szórakozni akartál. Jól értem?

Megint csend. Defying várt egy kicsit, és le nem vette volna a szemét Ghoulról, de az állta a pillantását. Végül mégis ő pislogott először. Defyingnak ez is elég volt.

- Megmondtam, hogy próbaidőn vagy, Ghoul!

- Nem is csináltam semmit!

- Ezért halott Squealer?

- Poisonnal volt…

- Ne is próbálkozz! Coyote mindent elmondott. Miattad kerültetek csapdába!

Ghoul szeme megvillant, de Defying nem hagyott neki időt, hogy megszólaljon. Fenyegetően előre dőlt a székén.

- Én figyelmeztettelek, Ghoul. Megmondtam, hogy egy dobásod maradt. Úgyhogy most szeded szépen a lábacskáidat, villámgyorsan kitakarodsz a Zónámból, és máshol irtod a Killjoyokat.

- De… – kezdte volna Kobra ijedten, de Defying egy szempillantással belé fojtotta a szót.

- Te kussolsz! Te vagy a másik fele!

- De…

- Hagyod a szarban Grinéket meg Fopcatéket, csak hogy ez után az állat után rohangálj, aztán meg van pofád a képembe hazudni, amikor egy Killjoy meghalt!

Kobra nagyot nyelt, és mukkanni se mert többet. Ghoul kihasználta a pillanatnyi csendet.

- Squealer megérte. Van egy nevem.

Defying ránézett, és látszott rajta, hogy most már aztán igazán minden cseppnyi önuralmára szüksége van, hogy ne essen neki Ghoulnak, tolószékestül.

- Megérte?!

- Wonaguth elég veszélyes lehet.

- Ki a szar az a Wonaguth?

- A civil Korse kocsijából.

Egy pillanatra csend lett.

- És?

Ghoul fészkelődött egy sort a székén, és az ajkába harapott, mintha azt latolgatná, mennyit mondhat el.

- A teljes neve Christopher Wonaguth. Az Ellenőrzésnek dolgozik, és…

- Honnan veszed?

- Biztos forrásból.

- Korse?

- Csak azt mondtam, biztos forrás – felelte Ghoul nyugodtan, és élesen pillantott Defyingra. – Nem Korse az egyetlen használható kémünk.

- Anyád a kémünk, nem Korse…

- Most akkor érdekel Wonaguth, vagy nem?

Defying elhallgatott, és gyilkos pillantást vetett rá, mire Ghoul folytatta.

- Katona volt, és…

- Honnan veszed?

- Nem mindegy?!

- Csak érdekelne, hány Killjoy életébe kerül majd még a kis barátod neve – vágta rá Defying élesen. Poison nagyon, nagyon nem lett volna most Ghoul helyében… A fiú azonban nem zavartatta magát.

- Biztos, hogy katona volt. Feltúrtam mindenét, de semmi. Két váltás ruha, élére hajtva, a seregnél megkövetelt szekrényrend szerint pakolva. Semmi felesleges vagy személyes tárgy, könyv, fotó, levél, vagy ilyesmi. A fegyvereit magával hordja, és túl jól ért a közelharchoz. Szabályos tarkófogása van.

Defying szemöldöke felszaladt.

- Ennyi?

- Nem. Ő végzett Squealerrel is.

- Honnan veszed?

- Berettával akart lőni, amikor Korséval jött, és Squealert is hagyományos fegyverrel ölték meg. Jet?

Jet Star azonnal tudta, mit várnak tőle.

- Kilencmilis, Thompsonra vagy Savage-ra tippelnék, a lövedék nem torzult. Nagy tűzerejű gépkarabély volt, legalább kilencvenes tárral, de inkább több. Valószínűleg új fejlesztés.

- És nem találtunk fegyvert Wonaguth szobájában – vette át a szót újra Ghoul, és mintha halványan, de mérhetetlenül elégedetten mosolygott volna. – Wonaguth nyilván megszokta, hogy mindenhová fegyverrel megy, és jól is bánik velük. Nem hagy nyomot. Biztos, hogy volt katona. És biztos, hogy ő a felelős Squealer haláláért, hacsak nincs egy másik elmebeteg, aki szintén golyós szarokkal rohangászik újabban errefelé…

- És mit akar itt?

- Fingom sincs, de nem is érdekel - felelte a fiú kajánul. - Úgyis elmegyek innen. – Defying megremegett dühében, és hallgatott egy pillanatig, de végül azt mondta.

- A legutolsó esélyed, Ghoul. Világos? A legutolsó!

Furcsán halk és fenyegető volt a hangja, de Ghoul csak gonoszul, elégedetten vigyorgott rá. A győztesek mosolya volt. Defying inkább nem vett tudomást róla.

- Szóval, mit akar Wona…?

- Wonaguth. És Korsét figyeli.

- Honnan tudod?

- Onnan, hogy Korse kocsijában ült – felelte Ghoul olyan hangon, mintha azt kérdezték volna tőle, milyen színű a homok? De Defying úgy nézett rá, hogy inkább gyorsan folytatta.

- Nem csak ő Korsét, Korse is leellenőriztette őt. Wonaguth nem szerepel a BL/I egyetlen nyilvántartásában sem. De biztos, hogy fontos nekik. Tud valamit, ha egyedül küldik, és ennyire védik a személyazonosságát. Valami nagyfejes lehet.

Defying várakozva nézett rá, de Ghoul szemmel láthatólag befejezte.

- Ennyi?

- Nem elég?

- És ennyi máris megéri neked Squealert?

- Legalább tudjuk, hogy ki ez a fazon, és hogy nem a Zónák törvényei szerint játszik. Mégegyszer nem tud meglepni senkit. És ez csak egy Killjoy életébe került. A hülyének is megéri.

Ebben volt valami. És Defying ugyan nem volt meggyőzve, de ha Ghoulnak igaza van, akkor Wonaguth még nagyon is veszélyes lehet. A Zónákban egyedülálló fegyverei vannak, és összehasonlíthatatlanul nagyobb tűzereje, mint akármelyiküknek. Már csak ezért is mások a szabályai. És ha tényleg Korsét jött ellenőrizni, és két hét után is még itt van, akkor ez azt jelenti, hogy talált valami érdekeset. Vagyis. Könnyen elképzelhető, hogy Korse pályafutása hamarosan véget ér a Zónákban. Annak pedig beláthatatlan következményei lennének. Ki tudja, kit küldenének a helyére? Talán éppen ezt a Wonaguthot…

- Jó. Ghoul, te megint próbaidőn vagy. Jet. Kobra. – Defying le nem vette volna a szemét Ghoulról. – Zárjátok be.

Ghoul azonnal felugrott.

- Mi?!

Defying unottan megtornáztatta a nyakát.

- Nem fogsz egy karcolás miatt megdögleni itt nekem.

- Nem zárhatsz be!

Defying szemöldöke felszaladt, és Poison meg mert volna esküdni rá, hogy egy mosolyt látott felvillanni az arcán.

- Nem-e?...

Ghoul már éppen válaszolni akart, alighanem valami nagyon cifrát, de nem maradt rá ideje, mert Jet Star félelmetes sebességgel hátra csavarta a karját, és megszorította, hogy moccanni sem tudott. Ghoul azonnal, egész testében megfeszült, hogy szabaduljon, de a másik keményen tartotta.

- Baszd meg!

- Nyugi. Nem akarlak bántani.

- Baszd meg, Jet! Engedj el!

- Elég, ha a betegszobába viszed, az jó tágas neki – mondta Defying, tökéletesen figyelmen kívül hagyva Ghoul szavait.

- Engedj el, Jet! Hallod? Nem zárhattok be! Halljátok? Kobra!

- Nyugi…

- Kobra!

Kobra azonban nem felelt, nem is nézett rá, inkább a bátyja arcát fürkészte, de hiába. Poison annyira megdöbbent, hogy még pislogni is elfelejtett. Ghoul dühében néhányszor megpróbált belerúgni Jet Star lábába, ahogy az az ajtó felé taszigálta, és ez sikerült is neki, de alighanem neki fájt jobban, mert hamar abbahagyta. Kobra szomorúan, szinte reménytelenül nézett utánuk.

- Muszáj ezt? – kérdezte halkan. Defying vállat vont. Már egyáltalán nem mosolygott.

- Nem tetszik nekem az a seb.

- De tudod, hogy nem bírja a négy fal közt.

- Majd megszokja.

- De…

- Ráfér már. Megérdemli.

- Tudom, de…

- Legalább lesz ideje gondolkozni.

- Jó, de…

Defying megelégelte a sok de-t.

- Lelépni!

Kobra porig sújtva bólintott, és kisurrant az ajtón, Poison azonban nem mozdult. Defyingnak kellett egy perc, mire felfogta, hogy nincs egyedül.

- Te meg mit akarsz?

Poison bátran nézett rá, egyenesen a szemébe.

- Van még abból a jó kis altatódból, amivel a múltkor is kiütöttetek?

Az altató jó ötletnek bizonyult, Ghoulnak ugyanis több mint két órába telt, mire lenyugodott valamelyest, és már nem dühöngőnek használta a betegszobát. Legalább is mintha már nem rugdosta volna olyan erővel a falat, hogy a túloldalon is érezni lehetett, ahogy beleremeg az egész ház… Ami még rosszabb volt, hogy végig ordított, válogatott szitkokkal és halálnemekkel kedveskedve mindenkinek, aki csak eszébe jutott; néha még valami furcsa, pergő nyelven is beszélt, amit Poison nem értett, de a hallottak alapján úgy döntött, jobb is így. Később aztán, amikor Ghoul nyugton volt már annyira, hogy volt értelme ellátnia lábát, mert nem tette tönkre a kötést a rugdosással, Defying végre bement hozzá, hogy kimossa és fertőtlenítse a sebet. Lehet, hogy nyugtatót adott a géz mellé, vagy egyszerűen csak Ghoul fáradt el, ezt Poison nem tudta, de végre csend lett annyira, hogy legalább gyógyszerrel tudjon aludni. Mert aludni fog. Aludnia kell! Mert holnap…

Holnap estére már Arizonában lesz!

Ez a ragyogó terv végül nem valósulhatott meg, ugyanis majdnem teljes huszonnégy órát feküdt öntudatlanul, semmit sem álmodva, de megérte - amikor felébredt, valami csoda folytán tényleg pihentnek érezte magát. Mi több, boldognak. Egyszerűen úgy kelt fel, hogy tudta – ma sikerül. Ma itthagyja ezt a szeméttelepet, és Mikey nyomába ered. És megkeresi. És meg is találja. Megtalálja, ha az óceánt kell is átúsznia érte! Tarts ki, öcsi!

A raktárban aludt, nagyjából ott, ahol egy hónapja még sörösrekeszek álltak halomba rakva, mára azonban már csak kettő árválkodott a sarokban – egyszóval, volt helye kényelmesen kinyújtózkodni, és senki sem zavarta.

Már-már vidáman lépett ki a szabadba A bejáratnál egyetlen autó sem állt már, csak a Ford. Poison elmosolyodott egy kissé. Ez megmagyarázza, mire fel ez a nagy csend… Felnézett az égre. A nap már túl volt a delelésen, de még hosszú, nagyon hosszú órák telnek el, mire beesteledik. Tökéletes.

Egyszerűen tökéletes!

Sarkon fordult, és átvágott a bolton, keresztül a szűk kis folyosón, egyenesen Defying szobájába. Odabent halkan szólt a rádió, a Doki pedig csöndesen szuszogott a sarokban a székén, két lábát az asztal szélén nyugtatva. Poison elcsodálkozott ezen egy kissé, de végül arra jutott, biztos csak azért csinálja, mert jót tesz a vérkeringésnek.

Feltett szándéka volt, hogy még egyszer, utoljára beszél Defyinggal, de most egyszerűen nem volt szíve felébreszteni. Megaztán, nem valószínű, hogy túl jó pozícióból indulna egy esetleges szócsatában, ha most felveri… Óvatosan kisurrant hát a szobából, és gondosan behúzta maga mögött az ajtót. Hallotta, hogy valaki matat valamit a közelében. Megindult a hang irányába.

Négy ajtó nyílt a folyosóról, három balra, és egy jobbra, ebben aludt ő is. Most viszont Jet Start találta ott, amint nagyban pakolászik valamit a polcokon. Az meghallhatta a lépteit, mert megfordult, és barátságosan rámosolygott Poisonra.

- Jól kiütötted magad azzal a szarral.

Poison vállat vont.

- Kellett a pihenés.

- Elég erős gyógyszer ám…

- Nem baj, egyszer kibírom. Honnan van?

- Baggy Joe. Ami műszaki cikk, azt DeeDeetől, minden mást Baggy Joetól kérj.

- Megjegyzem. Adsz négy konzervet, ha már úgyis ott vagy?

- Ennyire éhes vagy? – nézett rá Jet Star döbbenten, de Poison állta a pillantását.

- Az is, meg kell az útra is.

- Megint elmész?

- Megmondtam, hogy nem maradok.

Jet Star csöndesen a polcra tette az utolsó adag konzervet is a kezéből.

- Meg fognak ölni, Poison.

- Majd vigyázok.

- Jól van. Én nem foglak győzködni…

- Kösz. Akkor adsz?

- Persze. Simát kérsz, vagy májasat?

Poison utálkozva elfintorodott.

- Van különbség?

Jet Star kuncogott, és a kezébe nyomott kettőt mindkét fajtából.

- Nesze. Sörből csak kettő kapsz, mert nagyon fogyóban van.

- Kösz. A kocsit majd visszaküldöm.

Jet Star bólintott. Az a fajta bólintás volt, amikor az illető pontosan tudja, hogy a másik soha nem fogja beváltani, amit ígér, de ő barátságból mégis úgy tesz, mint aki elhiszi neki, amit mond. Poison azonban vagy nem vette ezt észre, vagy nem akarta megérteni. Megköszönte a konzervet és a sört, aztán visszament a benzinkút elé, és a lehúzott ablakon át a Ford ülésére szórta az egészet. Aztán nekifogott megtankolni az autót. Először a négy kannát töltötte meg, aztán gondosan rájuk csavarta a kupakjaikat. Kisvártatva hallotta, hogy valaki kilép a boltból, a csizmája talpa halkan puffant a homokba. Felpillantott. Kobra volt az. Poison önkéntelenül is rámosolygott. Valamiért egészen biztos volt benne, hogy a fiú itt lesz…

- Jet mondta, hogy megint elmész – mondta Kobra. Nem tűnt túlságosan letörtnek, legalább is nem jobban, mint eddig, mióta Defying olyan csúnyán letorkollta tegnap.

- El.

- De hova a fenébe, mikor…

- Arizonába.

Kobra elakadt egy pillanatra.

- Az öcséd után?

- Igen.

- És ha már nincs is ott?

- Valahol lennie kell.

Kobra hosszan nézett rá. Csend volt, csak a csőben áramló benzin mély, tompa morajlása hallatszott.

- A határon nem jutsz át kocsival – mondta hirtelen Kobra. – Needles után állj meg, és éjjel, gyalog menj tovább. Ha a negyvenes úton maradsz, és nem vesznek észre, reggelre átjutsz. Nagyjából tíz-tizenkét mérföld a határ. Onnan meg már csak négy a Rókavár.

- A micsoda?

- Egy régi homokbánya. Van mellette egy ócska farm is, a ház már nem is áll, csak az istállója. Nem tévesztheted el. Sunny Whale bandájáé az egész környék. Ők talán adnak majd kölcsön kocsit is.

Poison fürkészően nézett az arcába.

- Kösz.

Kobra vállat vont.

- Nincs mit. Sunnyéktól kábé kétszáz mérföld keletre a Southerm Wizard. Jó kis kocsma, tele rendes Killjoyokkal. Holy Shitet keresd. Ha rám hivatkozol, segíteni fog.

- Megtalálni Mikeyt?

- Akár. Csak mondd, hogy én küldtelek.

- Honnan ismered?

- Holyt?

- Nem úgy volt, hogy senki se járt közületek Arinzonában?

- Nem is. Holy volt itt.

- Mikor?

- Tavaly.

- És honnan tudod, hogy még él?

- Róla szóltak volna, ha meghalt.

- Aha…

Kobra eléggé kelletlenül felelgetett, ezért Poison úgy döntött, jobb, ha nem firtatja tovább a dolgot. Egy percre csend lett.

- Kobra.

- Hm?

- Milyen volt Mikey?

Kobrát szemmel láthatólag meglepte a kérdés.

- Hogy érted ezt?

- Úgy, hogy te ismerted. Milyen volt?

- Hát…

- Csöndes?

- Eleinte.

Kobrán látszott, hogy nem szívesen beszélne a dologról. Poison nagyon komolyan nézett rá.

- Tudnom kell, mire számítsak, Kobra.

Ez hatott. A fiú, vállát az ajtófélfának támasztva, rágyújtott.

- Nem ismertem olyan jól, mint gondolod. Alaposan meglepett. – Poison mintha némi keserűséget vélt volna felfedezni a hangjában.

- Hogy érted ezt?

- Mindenki egy utolsó szarzsáknak tartotta, de végül mégis életben maradt, és egész jó Killjoy lett belőle.

- Tényleg? – A fiú bólintott.

- De azért nem hiszem, hogy sokat változott volna. – Hirtelen felpillantott Poisonra. – Sokat beszélt rólad.

- Tényleg?

- Igen.

- És miket mondott?

- Hogy nagyon szeret téged.

Poison meghökkenten meredt rá.

- Komolyan?

Kobra bólintott.

- Azt is sokszor mondta, hogy reméli, semmi bajod, meg állandóan azzal jött, hogy te mi mindent csinálnál jobban, mint mi. Ghoult sikeresen az őrületbe is kergette ezzel.

- Szóval az öcsém miatt lett ekkora kretén? Biztató…

Kobra mintha elmosolyodott volna.

Poison végzett a tankolással, és hanyag mozdulattal a helyére lökte a töltőkart. Aztán Korbrára nézett. Hirtelen úgy érezte, mondania kell valamit ennek az embernek. Végülis,

annyi mindent tett érte, nem? Mármint, a lehetőségeihez képest sokat.

- Kösz mindent, Kobra. Tényleg.

- Nincs mit.

- Azért kösz.

- Máskor is.

- Remélem, nem – kacsintott rá Poison, azzal beszállt az autóba, és magára csapta az ajtót. Kobra csöndben nézte, ahogy letekeri az ablakot, és rámosolyog. Visszamosolygott.  Nem hitte volna, hogy képes lesz rá, de végül is sikerült. Aztán Poison óvatosan kigördült a töltőoszlopok közt, dudált néhányat búcsúzóul, és elhajtott. Kobra nem sokáig nézett utána. Úgysem látna sokat a felkavart portól. Visszaindult a boltba egy sörért.

Egy kicsit úgy érezte magát, mint egy hosszú és féktelen vendégség után, amikor hirtelen lesz üres a ház, és a fülsértő csendben a házigazdának egyedül kell összeszednie az éjszakai őrület romjait, a hajnali napfényben megcsillanó, szétszórt tányérokat és poharakat, térdig gázolva a földre hányt ételtörmelékek és félig leeresztett lufik közt, miközben sírhatnékja van a hirtelen rászakadt magánytól. A reménytelenség és a szomorúság leghétköznapibb, legfájdalmasabb pillanatai ezek…

De legalább Poison szebben távozott most, mint utoljára. Nem volt dühös, nem dacból tette, utálatból, hanem mert ezt diktálta a szíve. Sokkal jobb színben volt, optimistának tűnt, szinte vidámnak. És ami még fontosabb – nem a Zónák határa felé indult, hanem az ellenkező irányba. Vagyis, még akár az is lehet, hogy túléli. Végül is, ez csak egy államhatár… Ha elég gyors, ha Korse túl későn szerez tudomást a szökéséről, még akár el is juthat Arizonába… Nyerhet még egy kis időt, pár napot, hetet, hónapot, mielőtt megölik. Mert ott is megölik. Mindenhol megölik.

Mindannyiukat megölik.

Mély sóhajjal kibontott egy üveg sört, miközben emlékeztette magát, hogy igencsak spórolni kell vele, mert a raktárban már csak két bontatlan karton van. Az jó, ha két napra elég… Ettől függetlenül egyszerre húzta le. Aztán úgy döntött, nem jár többé a múlt, az emlékei szilánkjai közt – Poison elment, és mindenkinek jobban így. Legfőképpen neki. Végre csinálhat valamit, van egy cél, amiért mindenáron életben akar majd maradni, egyszóval, vigyázni fog magára. Kobra tudta, hogy ennél többet már nem is kívánhat az élettől. Mégis, mélységes keserűséggel töltötte el a gondolat, hogy tényleg, még csak nem is kívánhat többet…

Emberi társaságra van szüksége! Vagyis, majdnem emberire… Kimért léptekkel indult meg a betegszoba felé, és beszólt az ajtón.

- Ghoul.

Semmi válasz.

- Ghoul.

Még mindig semmi.

- Ghoul, baszod, szólalj meg, mert esküszöm, rád töröm ezt a kurva ajtót! – kiáltotta, és barátságosan megrugdosta kicsit a falat, mire Ghoul végre kegyeskedett válaszolni.

- Mi a francot akarsz?!

Nem tűnt álmosnak a hangja, és Kobra tudta, hogy csak dacból nem felelt neki, nem azért, mert aludt. Különben is, olyan füle van, mint egy kutyának, a legkisebb zajra is azonnal felriad.

- Semmit. Poison elment.

- És?

- Gondoltam szólok.

- Most köszönjem meg?

Kobra mély sóhajjal, hátát az ajtónak vetve lassan lecsúszott a homokba. Kimerültnek érezte magát és elkeseredettnek. Squealer halott, Warble kiakadt, Poison elment, Defying Lorainne miatt idegbeteg, plusz rá is haragszik, ráadásul jogosan, Ghoult bezárták, és ki tudja, mikor jöhet ki… Kicsúszott a kezéből az irányítás. Poison felbukkanása mindent összezavart…

- Mi lenne, ha most öt percig emberi módra viselkednél? Csak öt percet kérek.

Ghoul nem felelt. Úgy tűnt, mintha ott se lenne. Kobra reménytelenül az ajtódeszkának döntötte a fejét, és lehunyta a szemét. Miért, miért, miért ilyen kegyetlen vele az élet? Mit tett, amiért ezt érdemli?... Jó, ez hülye kérdés. Nagyjából mindent megtett, amit nem szabadott volna. Ha véletlenül, valami csoda folytán valaha is bíróság elé kerülne, nagyjából ötvenszeres életfogytiglant kapna, feltéve, ha nem legális a halálbüntetés… Ha innen nézzük, még jól is járt Ghoullal. Legalább vele van, nem ellene…

Kobra még most is beleborzongott, ha arra gondolt, milyen volt Ghoult az ellenségének tudni. Ezt még a BL/I-nek se kívánná… Na jó. Nekik igen, legalább is a vezetésnek, de másnak tényleg nem… Hallotta, hogy Ghoul az ajtóhoz lép, aztán érezte, hogy a fiú is leül a túloldalon, mert megremegett a deszkalap, ahogy nekivetette a hátát.

- Tényleg elment? – kérdezte.

- El – felelte Kobra fáradtan, és azon gondolkozott, talán jobb lett volna, ha mégsem kéri meg Ghoult, hogy játssza el, hogy rendes ember. Így, hogy tudta, csak színjáték az egész, semmivel sem lett könnyebb a szíve. Legnagyobb meglepetésére azonban Ghoult tényleg érdekelte a dolog.

- És meg sem próbáltad megállítani?

- Minek?

- Hát, tán mer’ lelövik! Korse se dobhatja vissza mindig, neki is el kell számolnia a hullazsákokkal.

- Nem a határhoz indult.

- Hát hova? – Ghoul hangjában meglepetés csengett.

- Arizonába.

Csend.

- Mi a francnak megy az a barom Arizonába?

- Engem keres.

Egy pillanatig megint csend volt. Aztán Ghoulból kitört a harsány röhögés.

Poison félhangosa dúdolgatva, százötvennel hajtott a néptelen országúton. Leengedte az ablakot, a menetszél vadul csapott az arcába, de nem bánta. Nagyon is jól esett most ebben a hőségben. A nap a háta mögül sütött, a rádióból a Blaze of glory szólt, és ő vidáman dobolta az ujjával a ritmust a kormányon. Felszabadultnak érezte magát, vidámnak, reménytelinek, szinte már majdnem boldognak. A BL/I-nek se híre, se hamva, ő pedig megállíthatatlanul száguld Mikey felé…

Mikey. Aki nem is rossz Killjoy.

Killjoy?!

Poison számára ez még mindig feldolgozhatatlan információ volt, de jelen pillanatban még ezt sem bánta. Ha Killjoy, akkor Killjoy, hát istenem! Elsősorban úgyis csak Mikey, a többi meg… A többi édesmindegy. Másodlagos. Ezen aztán jóízűen kuncogott egy sort.
„Well they tell me that I'm wanted
Yeah, I'm a wanted man
I'm a colt in your stable

I'm what Cain was to Abel
Mister catch me if you can ”

Nem nagyon rajongott Bon Joviért, az öreg még így ötvenhét évesen is próbálta osztani az észt, ami nem is lett volna baj, ha egészséges. De már a BL/I sem vette komolyan. Minden koncertje playbackről szólt, és az utolsó szívinfarktusa óta ülve tátogta végig mindegyiket. Mi ez, ha nem szín tiszta röhej?
„Shot down in a blaze of glory
Take me now but know the truth
'Cause I'm going down in a blaze of glory
Lord I never drew first
But I drew first blood”
Milyen lehet vajon Mikey? Biztosan nem olyan, mint Ghoul… Mit jelenthet vajon, hogy jó Killjoy? Ő is papagájnak öltözik, meg drakuloidokra lövöldöz? Poison világosan látta maga előtt az öccse kisfiúsan sima arcát, ahogy eltátja a száját meglepetésében, aztán boldogan felkiált – Gerard!

Vagy nem is. Lehet, hogy meg sem ismeri majd őt… Hülyeség, biztosan felismeri! Inkább csak nem hisz majd a szemének. Igen, gyanakodni fog, keresztkérdéseket tesz majd fel, ő pedig mosolyogva adja meg a válaszokat, és akkor Mikey szemében felragyog majd az öröm, megölelik egymást, és…

Összeszorult a gyomra. Képtelen volt felidézni az öccse szemeit, minduntalan csak Kobra szomorú tekintete villant fel előtte. Tény, hogy hasonlítanak, de azért… De minél jobban erőltette az agyát, Kobra arca annál jobban elhalványult előtte, csak a szeme maradt, az a hűvös, reménytelenül szomorú szempár... Poison hirtelen rádöbbent, hogy a halott Squealer szemét látja. Sietve megrázta a fejét, hogy elhessegesse a képet, és megpróbált az útra koncentrálni, de már késő volt. Squealer nevének említésétől mintha még a napfény is kihűlt és megfakult volna. És a lassanként megnyúló árnyékok közt ott húzódott meg egy másik, még borzalmasabb név – Warble.

Poison jól megmarkolta a kormányt.

Nem lett volna szabad magára hagynia Warblet. És ha hülyeséget csinál?... Gyorsan emlékeztette magát, hogy ez nem az ő dolga, soha nem is volt az, de valahogy mégsem tudott megnyugodni.  Keményen a gázra taposott, de hiába, az iménti jókedve sehol sem volt már. Maradt viszont a harag és az önvád. Hülyeség, semmit sem csinált, amiért magát kéne okolnia!

És pontosan ez az.

Semmit sem csinált!

Warble elvesztette az öccsét. Az egyetlen embert, aki számított, aki mindig ott volt vele, akiben bízhatott, és akiért nyilván bármit megtett volna. Elvesztette a Mikeyját.

És ő képes volt csak annyit mondani neki, hogy sajnálja?!

Poison nagyon is jól emlékezett rá, milyen poklon ment át, amikor Mikey eltűnt.

Tizenöt éves volt, majdnem tizenhat, és mindig szomorú. A halvány mosolyát kizárólag neki, a bátyjának tartogatta. De még vele is alig beszélt, nem kért, nem követelt soha semmit, lesütött szemmel tette, amit mondtak neki. És ő, Gerard, mindig ugyanazt mondta neki. Nekem most mennem kell, Mikey, te maradj szépen itt, és ne csinálj semmi hülyeséget, jó? Mintha csinált volna valaha is bármi hülyeséget… És Mikey bólintott. És tényleg nem csinált hülyeséget. Ki se tette a lábát az Ellenállás főhadiszállásáról, néha napokig kuksolt ugyanabban a szobában, és várta, hogy ő, Gerard – mindenki másnak Party Poison – mikor megy vissza hozzá. Egyáltalán, visszamegy-e még?... Egyetlen egyszer kérte meg őt, még a legelején, hogy maradjon, mert fél, hogy baja esik, ő pedig kinevette, a hajába túrt, és azt mondta, dehogy lesz bajom. Mikey felnézett rá a piszkos láda tetejéről, amin ült, gyönyörű szeme megtelt elszántsággal, könyörgéssel és félelemmel, ahogy azt mondta.

- Akkor addig én is megtanulok lőni.

- Hülye vagy, öcsi?

Igen, csak ennyit mondott neki… Hülye vagy, Mikey?...

Soha nem hagyta neki, hogy fegyvert fogjon a kezébe, bárkivel is kellett megharcolnia ezért, akár Albatával. Nem akarta, hogy veszélybe kerüljön, de legfőképpen azt nem, hogy ölnie kelljen. Az biztosan tönkreteszi…

Úristen, méghogy Mikey embert öl?!

Mikey aztán soha többé nem hozta szóba a dolgot. Engedelmesen, türelmesen ült és várt, mint egy jó feleség, aki várja haza a férjét a frontról. Egy alig tizenhárom éves feleség… Sohasem panaszkodott.

Két és fél évvel később aztán, amikor Gerard épp újabb három napos bevetésen volt a többiekkel, a BL/I rajtaütött az Ellenállás akkori főhadiszállásán. Mindenkit megöltek, aki ellenállt, a sebesülteket összegyűjtötték és magukkal hurcolták, de ezt a hazatérők akkor persze még nem tudhatták. Amit tudtak, az az volt, hogy ott az a rengeteg holttest, és a többiek eltűntek…

Mikey is akkor tűnt el.

Poison hetekig kereste, mint aki megveszett, egyszerűen semmi, de semmi más nem érdekelte. Végül Albata, aki bizonyos szempontból az apja lehetett volna, hiszen állandóan vele volt, ő tanította lőni, verekedni, egyáltalán, mindenre, ultimátumot ajánlott. Vagy felhagy a kutatással, és visszaáll az Ellenőrzés soraiba, vagy végleg el kell mennie. Persze, ez így nem volt döntéshelyzet – Poison is tudta, hogy egyedül biztosan nem marad életben. És azt is tudta, Albatának igaza van. Ha Mikey túl is élte a támadást, akkor is a BL/I fogságába került, ott pedig nem húzhatja sokáig. És mindez az ő hibája. Mert nem hagyta, hogy az öccse megtanulja megvédeni magát…

Olyan volt az egész, mint a filmeken. Egy romba dőlt élet drámája… Valóban hollywoodi történet. A Hatalom, az Elnyomás ellen csak ők maradtak egymásnak, a testvérpár, akik megállíthatatlanul száguldanak a végzetük felé. Túlféltés, szeretet, elszakadás, hajsza, kihűlt  nyomok, pénz és hamis információk, fájdalom, gyász, remény, gyász, remény, versenyfutás az idővel, a bajtársakkal, az ellenséggel, és végül a végső döntés; az Ügy, vagy a Család? Csakhogy itt nem volt happy end, nem fordultak jóra a dolgok. A BL/I nem pár tucat karatés őrizte hajón tartotta a foglyait, akiket aztán gyorsan vízbe hajigáltak, és nem várta meg azt sem, míg a Hős kiszabadítja a Foglyot. Pláne nem törődött vele, ki marad életben, és ki hal meg. Igen, ha Mikey halott, akkor az az ő, Gerard Way lelkén szárad.

Nem volt könnyű ezzel a tudattal élni. Egészen pontosan lehetetlen volt! Poison tehát az egyetlen dolgot tette, amit tehetett anélkül, hogy megőrül, vagy megöli magát. Mindent a BL/I elleni harcnak rendelt alá, ez lett az egyetlen dolog, amivel törődött, az élete értelme; és mindeközben megpróbálta kiölni magából azt a szikrányi kis reményt, hogy talán tévednek, és Mikey mégis él, és jól van. Végül sikerült is meggyőznie magát. Éveken át halottnak tekintette az öccsét, és ha nem jön Kobra, nem mondja azt, hogy ő Mikey, hogy Killjoy lett, hogy Arizonában van, akkor ezzel a meggyőződéssel halt is volna meg.

Warble nem jutott el idáig. És egyedül nem is fog eljutni, nem fog tudni lehiggadni. Neki nincs ott Albata, nincs ott Lorainne, hogy segítsenek neki, nincs ott senki. Amije van, az a bosszúvágy, és egy ígéret – ha visszajössz, meghalsz, Poison. De mégis… Ő az egyetlen, aki megértheti Warblet, aki segíthet neki, nem is csak azért, mert ő is átélte ugyanezt, hanem mert ő nem szokott hozzá a halálhoz. Nem természetes számára. Őt igenis, megrázta Squealer halála! Nem csak egy kis kellemetlenség, egy a nap eseményei közül, ami felett legokosabb átsiklani! De ami még fontosabb – benne is dolgozik a bosszúvágy, Squealer miatt, Mikey miatt, és a többiek miatt, mind, akiknek valaha is ártott a BL/I. De legfőképpen persze Mikey miatt. És Squealernek is tartozik annyival, hogy kézre keríti a gyilkosát, azt a Wonaguthot…

Úristen, Warble nem is tud Wonaguthról!

Poison satufékkel állt meg az út közepén. Ismerte már annyira az itteni szokásokat, hogy tudja, nem is fog tudni róla. Senki nem fog szólni neki róla, mert nem akarják, hogy magánakcióba kezdjen. Az nem lenne Killjoyos. Nem a nagy számok törvénye szerint való… Igen, Warblet a bosszúvágy most elválasztja a Killjoyoktól. És ő az egyetlen szövetségese.

Együtt kell megcsinálniuk! Együtt kell végezniük Wonaguthtal, és megtalálni Mikeyt!

Poison minden további gondolkodás nélkül megfordult, és teljes sebességgel indult vissza a Verem felé.

A Verem vagy kétszáz mérfölddel keletebbre volt a benzinkúttól, és jóval északabbra is, ő pedig mindezidáig nagyjából délkelet felé haladt. A benzinkútig nem akart visszamenni, túl nagy kerülő lett volna, így aztán rábízta magát a kesztyűtartóból előkotort térképre. A Killjoyok majdnem minden autójában volt térkép is, bár Kobra szerint sosem használták őket, hiszen jól ismerték a területüket. Ráadásul mind 2012 előttről maradt még, vagyis nem sok hasznukat vehette az ember az azóta romba dőlt városokban, de Poison remélte, hogy az országutakat azért csak nem szedte már fel a BL/I… És persze abban is bízott, hogy a legendás amerikai utak legalább fele annyira jók, mint a hírük, és nem tette még teljesen járhatatlanná őket a nap és az elmúlt néhány évtized. Szerencsére így is volt.

Ennek ellenére korom sötét volt már, mire végre ráfordult a Verem felé vezető aszfaltútra. Innen már csak alig hetven mérföld volt hátra. A műszerfalra pillantott. A négy kanna rég üres volt már, de úgy tűnt, elég lesz a benzin. Remek!

Poison egy fokkal türelmetlenebbül taposott a gázra.

Most már egyáltalán nem volt boldog, vagy felszabadult, sőt, épp ellenkezőleg! Egyre inkább elbizonytalanodott. Mert az szép és jó, hogy ő ilyen gyönyörűen, hiba nélkül levezette magának a dolgokat, hogy Warblet az Isten is arra teremtette, hogy neki segítsen megtalálni Mikeyt, de őt hogy győzi meg erről? Nem lesz elragadtatva… Squealer még csak két napja halott, tegnap lett eltemetve, és Warble azóta is egyedül van a dühével és a fájdalmával… Ráadásul meg akarja ölni őt. Najó, nem akarja annyira, mert akkor már megpróbálta volna, meg nyilván más is megteszi neki, hogy levezesse a feszültségét, de mindenképpen ő áll a második helyen a kivégzendők listáján. Vagyis, lehet, hogy egyenesen az elsőn, mert Warble nem tud Wonaguthról…

Nem lesz egyszerű a dolog. Nagyon nem!

Poison egy kissé talán keményebben szorította a kormányt, de nem lassított. A rádióból megint az It’s my life szólt, aznap már vagy negyedszerre, így inkább dühösen kikapcsolta, aztán hallgatta a motor nyugtalanítóan hangos és erőlködő hangját, nameg a saját, Mikey és Warble közt cikázó gondolatait

Mit fog mondani Warblenek? Hogy győzi meg? Vagy talán nem is kell majd győzködni, mert annyira össze lesz törve, hogy már az ő felbukkanása is megváltás lesz számára? Megpróbálta elképzelni a Squealer sírja előtt zokogó Warblet, de nem igen sikerült neki. Akkor már inkább a kötélen himbálódzó Warble…

Hirtelen megakadt a szeme valamin. Messze előtte mintha derengeni kezdett volna az ég. Ez mát csak azért is volt furcsa, mert még éjfél is alig múlt, ráadásul észak van arra, nem kelet...

- Neee, ne-ne-ne-ne-ne, csak ezt ne… - sziszegte maga elé dühösen. Méginkább nekifeszült a gáznak, hogy mihamarabb célhoz érjen, aztán megállt, és sietve kiszállt a kocsiból, hogy gyalog tegye meg a veremig hátra lévő ötven métert, mert ha nem téved…

Nem tévedett.

Hihetetlen, egyszerre borzalmas és gyönyörű látvány tárult a szeme elé, ahogy lenézett a perem széléről.

Minden égett, a ház, a raktár, a vécé, és úgy tűnt, a haragos lángok már egyenesen az eget ostromolják. Poison egy pillanatig még dermedten meredt a mélyedésbe. Volt abban valami végzetesen gyönyörű, ahogy a recsegve-ropogva sikoltozó deszkák egyre vékonyodó, fekete vonalai el-eltűntek a lángok ölelésében. Warble…

Ekkor hirtelen, vérfagyasztó robajjal beszakadt a háztető.

- Warble!

Poison hangját elnyelte a pattogó tűz és a sivatag magánya. Szerencsére, mert alig néhány másodperccel később látta, ahogy egy Pontiac gördül végig a Verembe vezető lejtőn, és megáll a mélyedés fenekén, a lehetőségekhez képest biztonságos távolságban a tűztől. Fekete fényezésén kísértetiesen táncolt a lángok fénye, amitől úgy tűnt, mintha egyenesen a pokolból érkezett volna. Korse…

Szóval lehet, hogy mégsem Warble gyújtotta fel a házat?! Poison ettől magához tért egy kissé. A következő pillanatban belé hasított a felismerés, hogy az úton hagyta a kocsit. Ugyanazon az úton, amin most Korse hajtott le!

Áldotta az eszét, amiért nem gurult azonnal a Verembe, mert akkor biztosan találkoztak volna. Így viszont még megúszhatja, hiszen Korse előtte kellett, hogy megérkezzen, és a jelek szerint lefoglalta annyira a tűz, hogy nem figyelt fel a Fordra a háta mögött.

Poison a lehető leggyorsabban és leghalkabban rohant vissza a kocsihoz, út közben előrántva a pisztolyát. Korse nem hülye, sose indulna egyedül a Verem ellen… Egész biztos, hogy tele van a környék drakuloidokkal!

Villámgyorsan beszállt, és azzal a lendülettel rükvercbe is lökte a sebváltót. Aztán addig gurult hátra a kocsival, mígnem is látta már a tüzet, csak az ég vöröses derengését. Kapkodva fújta ki a levegőt.

És most mihez kezd? Benzin alig van, nem jut vele messze, a BL/I pillanatokon belül a nyakában liheg majd, Warble ki tudja, merre jár, ha él még egyáltalán… Az egyetlen megnyugtató az volt, hogy az imént sehol sem látta a Jaguárt. Talán sikerült elmenekülnie…

Vagy azt gyújtották fel először, és rég felrobbant.

Warble… Meg kell keresnie!

- A fenébe!

Végül mégis győzött a józan ész.

Poison újra rávetette magát a kesztyűtartónak nevezett aranybányára, és szerencséje volt. Úgy látszik, nem csak térkép van minden kocsiban, de walky-talky is. Persze, ez logikus, ha egyszer a rádióösszeköttetés az egyetlen lehetséges kommunikációs csatorna a Killjoyok között… Némi ügyetlenkedés és szentségelés után végre sikerült összedugnia a megfelelő kábeleket, és ettől megkönnyebbült egy kissé. Remek! A Ford rádiójára pillantott. Defying mindig valahol középhullámhosszon sugározta a műsorát, hát arra állította a kezében lévő készüléket is.

- Haló!

Semmi.

- Haló! Defying!

Még mindig semmi.

- Defying, hallasz? Van ott valaki?

Egy örökkévalóságnak tűnő ideig ordibált, de hiába, és már ott tartott, hogy hagyja a francba az egészet, amikor is végre valami halk, reszketeg sercegés hallatszott, és kisvártatva egy ismerős férfihang válaszolt.

- Mit akarsz?

Poison megdermedt.

Fenyő. Puding és vaníliamártás édeskés illata, a parketta hűvös érintése a talpán. Puha, Shrekes takaró az ujjai közt, megrántja, lecsúszik, egy Mickeyegeres pizsamacsomó, egy vékony, apró kéz mérgesen, mégis bizonytalanul kap utána.

- Mit akarsz?

Úristen!

- Kelj már fel, Karácsony van!

Egy szőke villanás, hosszú, sötét pillák árnyékában résnyire nyitott gyönyörű, világoskék szemek, az álomittas hangba némi értetlen rosszallás vegyül.

- Mit akarsz?

Úristen, ugyanaz a hangsúly! Poison arcából egy pillanat alatt kifutott a vér.

- Mikey…

- Eeegen. – A vonal mintha megreccsent volna kissé. – Vagyis nem! Izé… Vagyis… Eh! Mindegy. Poison?

Kobra hangjából lassan kikopott az álmos, nyafogó felhang. Poison megrezzent a neve hallatán, és végre magához tért egy kissé. Nem, Kobra nem Mikey. Tény, hogy hasonlítanak, de nem ő az.

- Igen. Ég az egész Verem, Korse lehet, hogy észrevett, a…

- Állj-állj-állj! Lassabban!

- Korse felgyújtotta a Vermet, és Warble sehol! – foglalta össze a dolgot Poison kapkodva. Kobrának kellett néhány pillanat, míg az agya feldolgozta az információt.

- Mi a francot keresel te ott? Nem Arizonába…

- Nem mindegy?! Lehet, hogy Warble…

- És a BL/I is ott van?

- Mondom, hogy itt! – csattant fel Poison dühösen. Hogy lehet valaki ennyire nehéz felfogású?!

- És te itt rádiózgatsz velem?

Most Poisonnak kellett néhány másodperc, hogy felfogja a hallottakat. A BL/I is gond nélkül tudja fogja az adást a Zónák egész területén! Kobra szinte kajánul folytatta.

- Idióta… Na ide figyelj. Tűnj el onnan, keress valami biztonságos helyet, és maradj ott, világos?

- De…

- Csak maradj ott! A kocsival se törődj. Érted megyek.

- Kösz, de…

- Poison. Eszedbe ne jusson egyedül Warble nyomába eredni, megértetted?

 Poison önkéntelenül is bólintott, mintha bizony a másik láthatná.

- Persze. Nem fog.

- Jó. És Poison.

- Tessék.

Kobra hangja hirtelen fájdalmasan csendült, és nagyon, nagyon fáradtan.

- Nem lehetne, hogy lassan végleg eldöntsd, hogy akkor most mész, vagy maradsz?

- Szóval akkor mi ez az egész?

- Nem lényeg.

- De mit kerestél te a Veremben?

- Mondom, hogy nem lényeg! – csattant fel Poison. Ideges volt, dühös, és kivételesen magára.

- Akkor sem értem. Ariozona egészen…

- Megérzés volt – vágott közbe a fiú élesen. Kobra elhallgatott. Megérzés…

- Értem.

Egy jóidőre csend lett köztük. A Pontiacban ültek, amit Steel Grinék úgy látszik, minden szabad percükben átfestettek – most egy szivárvány virított a motorháztetőn, ami akár még szép is lehetett volna, ha nem ütnek át rajta az előző festésből maradt csillagok. Meg az azelőttiből odaszáradt amerikai zászló… Poison azonban egyes-egyedül Kobra miatt érezte ilyen borzasztóan magát.

Fogalma sem volt, a fiú hogy találta meg. Mivel a Verem környékén egy ártatlan bokor sem nőtt, amire ráfoghatta volna, hogy fedezék, nem volt más választása, mint magára hagyni a kocsit, és a lehető legtávolabb kerülni tőle is, meg az úttól is, mielőtt még Korse észreveszi őt, és a nyomába ered. Rémlett neki, hogy magányos bóklászásai közben ráakadt már néhány másik, soha le nem aszfaltozott útra is a közelben, amit legföljebb arról ismerhetett volna fel, hogy más a homok színe, de ez sötétben persze lehetetlen volt. Minden esetre arra vette az irányt, és csak remélni merte, hogy Korse tényleg minden figyelmét a Veremnek szenteli… Persze, azonnal eltévedt, ahogy a tűz fénye elhalványult a háta mögött, és a bokáig érő homokban rögtönzött kis gyalogtúrája hamar ki is fárasztotta. Hanyatt vágta hát magát a földön, hogy pihenjen egy kicsit, és közben minden neszre összerezzent. Aztán meghallotta a lépteket.

Először azt hitte, a drakuloidok találták meg, de aztán meghallotta Kobra hangját, ahogy halkan, újra meg újra a nevén szólította. És tényleg ő volt.

A fenébe is, megtalálta, korom sötétben, egy kibaszott sivatag közepén, Korse orra előtt! Ez nem normális dolog!

Amikor azonban a kocsi felé menet ezt vele is közölte, Kobra mindösszesen annyit felelt, hogy ennyi év tapasztalattal a háta mögött az ember már tudja, hogyan hallgasson a megérzéseire.

A megérzéseire!

Poisonnak egészen határozottan azt súgták a megérzései, hogy itt valami nagyon nem stimmel!

Oldalt sandított a mellette ülő Kobrára. Nem tűnt dühösnek, amiért alighanem az ágyból rángatta ki a hívásával, és amiért két órát kellett levezetnie, korom sötétben, mert a lámpákat ő sem kapcsolta fel. Ráadásul egyedül jött, amiből Poison azt a következtetést vonta le, hogy Defying vagy nem engedett vele mást, vagy senki nem akart jönni… De Kobra miért jött? Miért jött érte?

Igazából nem tudta volna megmondani, pontosan miért is szerelte össze a rádiót. Persze, segítséget hívni – de mégis, konkrétan az, hogy valaki jöjjön el érte, meg sem fordult a fejében. Eléggé szétszórt lehetett… Kobra nem volt az. Sőt, nagyon is összeszedettnek tűnt és nyugodtnak, mégis. Az a furcsa, törődött fájdalom és keserűség áradt belőle, amit Poison oly jól ismert már. Igen, pontosan ugyanúgy tudott hallgatni, mint Mikey. Az arcuk is hasonlított. És ahogy ma azt mondta, mit akarsz...

Mi van, ha…?

Baromság! Kobra nem Mikey! Egyszerűen nem lehet ő, mert… Mert nem lehet ő! Azt nem bírná ki! Kobra észrevehette a nyugtalanságát.

- Mi van?

- Semmi.

- Figyelj, Poison, Warbleért semmit sem tehettél, ő akarta, hogy…

- Megölték az öccsét! Nem képzeled, hogy tiszta volt a feje?!

- Jól van na…

- Ott kellett volna maradnom vele, és szépen a fejébe verni, hogy mi a dolga!

- Maradnod? – Kobra egy pillanatig még meghökkenten nézett rá, aztán kuncogni kezdett. Poison gyilkos pillantást vetett rá.

- Most meg mi van?!

- Miért gondolod, hogy a világon mindennek és mindenkinek egyedül hozzád van köze?

Poison válaszolni akart, de torkára forrt a szó. Hogy is magyarázhatná el ennek az idiótának, hogy ő az egyetlen ebben a rohadt államban, de talán az egész országban, aki tudja, min megy keresztül Warble, és aki segíteni tud neki? Mit nem lehet ezen érteni?! Méghogy ő önző… Ő! Mikor még az öccse keresését is elhalasztotta egy vadidegen miatt! Kobra hangjában azonban nem volt semmi düh vagy rosszalló felhang – sőt, úgy tűnt, valóban választ vár.

- Komolyan kérdezem, Poison. Miért hiszed, hogy mindent neked kell elintézni, mindenkit neked kell megmentened?

- Talán mert nélkülem a fél világ hulla lenne!

- Így meg csak Squealer az?

Ez övön aluli ütés volt, és ezt Kobra is azonnal láthatta, ahogy Poison arcába nézett.

- Bocs – mondta gyorsan. – Csak…

- Inkább fogd be, jó?!

Kobra engedelmeskedett. Némán hajtottak tovább az éjszakában.

Hosszúnak, nagyon hosszúnak tűnt az út. Poison számára nem volt kétséges, hogy a benzinkút felé tartanak. Az igazat megvallva nem is nagyon bánta, mert bár egész nap nem csinált semmit, csak vezetett, mégis mérhetetlenül fáradtnak érezte magát. Biztos a gyógyszer… Kobra nem kérdezett többet, ami azonban egy cseppet sem volt megnyugtató. Poison, ha egészen őszinte akart lenni magához, be kellett, hogy lássa – a kérdés jogos. Mi a francot akart ő Warble-től? Nem is ismeri… Annyit tud róla, hogy Killjoy, vagyis nem normális, rengeteg embert megölt, és volt egy öccse, akit miatta, Party Poison miatt öltek meg. Vagyis helyette... Nem, ha így nézzük, aligha jöhetett volna szóba, hogy Warble meghallgatja a meséjét, mi több, még rá is bólintson. És most, a közelgő hajnal realitásának fényében már az sem tűnt olyan egyértelműnek, hogy tényleg, az Isten is erre a szövetségre teremtette őket. Poison kedvetlenül, és egy kissé megszeppenten csúszott lejjebb az ülésen, és összehúzta magán a Kobrától kölcsön kapott kabátot, mert egész átfagyott az éjjel a homokon ücsörögve.

Tényleg csak játssza a messiást? De hát ha egyszer annyira szar a világ körülötte, miért olyan nagy bűn, hogy segíteni akar? Hogy segíteni akar mindenkinek, akinek csak tud? Talán a lelkiismerete teszi, amiért Mikeyn nem tudott segíteni? Talán ez a dolga a földön… Halkan felnevetett a gondolatra. Réges-rég nem hitt már semmiben, sem az Istenben, sem a Végzetben, csak a két kezében, meg a pisztolyában. Nem, Kobra megint hülyeségeket beszél. Egyszerűen képtelen felfogni, hogy van élet a Killjoyokon túl is…

Ezzel a meggyőződéssel szállt ki a kocsiból a benzinkút előtt, és indult meg a bolt felé. Hallotta, hogy Kobra követi, és hirtelen eszébe villant a gondolat, hogy tényleg, mennyivel egyszerűbb lenne az élete, ha mindenki így követné… Megtorpant az ajtóban. Mintha hallott volna valamit. Megfordult, és tekintete Kobráéval találkozott. A fiú is megállt, és mintha hallgatózott volna. Arca valahogy furcsán sápadtnak tűnt az ajtó fölötti sárgás égő fényében, de a szemében még ott bujkált az a különös, riasztó, mégis olyan ismerős keserűség.

- Várj meg itt, mindjárt jövök – mondta halkan, azzal megindult a benzinkút sarka felé. Poison egy pillanatig még döbbenten nézett utána, aztán nesztelenül követte.

Egy. Kettő. Három. Négy.

Iszonyúan lassan telnek a másodpercek.

Öt. Hat. Hét…

Kibírhatatlanul lassan! Megnyalom a szám. Nem tudom, hány óra lehet, de őrségváltás még nem volt, így biztosan nem telt még el a délelőtt fele. Vagyis, még nem kapunk vizet. Pedig nagyon meleg van már, persze, itt mindig meleg van, de ma különösen. A térdemet égeti a homok, sebes is és fáj, de nem különösebben zavar. Megszokja az ember, és a fájdalom különben is hasznos, ébren tart, és amíg ébren vagy, nem halhatsz meg.

Titokban szeretnék már meghalni. Azt hiszem, titokban mindenki szeretne meghalni egy kicsit, csak fél bevallani. Én legalább is biztosan félek.

Előrébb kúszok egy kicsit, kezemmel a földet túrva, ujjaim tapogatózva kutatnak az éjszakai hidegtől még hűvös, száraz homok mélyén. Tudom, érzem, hogy most… most…

Megvan.

Egy pillanatra megdermedek, a szívem a torkomba ugrik, de nem történik semmi. Egyszerre önt el a csalódottság és a megkönnyebbülés furcsa keveréke, és kell még egy pillanat, mire újra úrrá leszek az izmaimon. Nem remeg a kezem, ahogy kitapogatom a homokban meglapuló tárgyat. Nem, ennyi idő után akár csuklott szemmel is csinálhatnám már. Egy kicsit felemelkedek, és egyetlen felesleges mozdulatot sem téve nekilátok, hogy félresöpörjem a homokot az útból. Egyszer láttam a tévében, hogy csinálják ezt a felnőttek. Sárga szalaggal zárják le a környéket és hatalmas lyukat ásnak, persze, teljesen feleslegesen, ha egyszer robban, akkor robban, nem igaz? Csak kockáztatnak azzal a sok matatással. Én már most jobban tudom, hogy kell ezt csinálni. Oldalt kell ásni, egész közel az aknához, kifelé söpörve a homokot, erősen, hogy jó messzire szóródjon, és ne hulljon vissza a gödörbe. És amikor már tisztán látszik az oldala, akkor kell lesöpörni mindent a tetejéről, lassan, vigyázva, mert a legkisebb rossz mozdulat is működésbe hozhatja a kioldószerkezetet.

Óvatosan, mégis sietve kotrom a homokot, és egy perc múlva már teljesen tisztán pihen előttem. Lapos, széles félgömb, matt és szürke. Egyáltalán nem félelmetes. Akkor félelmetes, amikor rálép az ember. De akkor már nem kell megijedni, akkor örülni kell az angyaloknak. Megint megnyalom a szám. Iszonyúan szomjas vagyok, és valahol, a lehetetlen távolságban felsejlő gyerekkorom ködén át felrémlik valami olyasmi, hogy a Mennyországban van víz, és annyit ihat az ember, amennyit akar, meg ehet is, ez egészen biztos. Mindenki boldog, aki ihat, és a Mennyben mindenki boldog. Rátenyerelek a fémlapra. Alig ér hozzá a bőröm, máris szinte érzem, ahogy pillanatról pillanatra forrósodik a kezem alatt, ahogy tűzi a nap. Vajon a mennyben is ilyen meleg van?

Épp csak egy pillanatra villan át rajtam a gondolat, az utolsó gondolat, mert aztán ránehezedek az aknára. De nem történik semmi. Egy másodpercig fel sem fogom, hogy nem robbant fel, de amikor végre megértem, egy pillanat alatt megszáll a düh. Ököllel vágok rá, egyszer, kétszer, tízszer, nem tudom, hányszor, egyre elkeseredettebben, érzem, már a könnyem is folyik. Ekkor hallom meg Hafizt. Kiáltozva fut felém a tábor felől, a hatástalanított aknák gödreit kerülgetve, az arca nagyon, nagyon dühös, kezében puska pihen. Kapkodva, teljes erőből esem újra a bombának, de már késő, itt van mögöttem, már a lépteit is hallom. Hirtelen úrrá lesz rajtam a pánik. Ösztönösen csúszok odébb, az utolsó pillanatban térve ki a rúgása elől, de így is elkéstem. Elkapja a karom, azt hiszem, mindjárt ki is töri, de nem, csak az arcomba vág. Érzem, hogy elered az orrom vére, de nem érdekli. Felém lendíti a fegyvert, a puskatus az oldalamba vág, hogy nem kapok levegőt. Nincs erőm kitérni az ütései elől, de talán nem is akarok. Lehet, hogy szerencsém lesz, és megöl, mielőtt észrevenné, mint azt a másik fiút. De nincs szerencsém, sosincs szerencsém. Hirtelen abbahagyja, megránt, és én hanyatt zuhanok a földre. A nap az arcomba süt, hunyorognom kell, hogy lássam az övét. Boldognak tűnik. Eszelősen vigyorog, a puskával megint felém suhint, de most már vigyáz, hogy ne találjon el. Összerándulok, és önkéntelenül hátrébb kúszok egy kissé. Erre elégedetten végigmér, újra elővillantva sárgás fogait, és hátrál egy lépést. Megcsúszik a lába a gödör szélén, és reflexből lép még egyet.

A robbanás hangja betölti a levegőt, iszonyú csendet hagyva maga után, mintha megsüketültem volna. Mindent elborít az arcomba vágódó forró, síkos vér, a homlokomat mélyen felsérti egy csontszilánk. Levegő után kapok, orrom megtelik a vér szagával, a nyelvemen érzem az ízét.

Ekkor éreztem úgy először életemben, hogy nem én vagyok én. Mintha valaki mással történne az egész, megszállt valami különös nyugalom.

Nem tudtak megölni.

Nem is fognak tudni megölni. Senki sem tud megölni.

Nem tudok meghalni.

Talán becsuktam a szemem, de ha így is volt, tényleg csak egy pillanatra. Aztán valaki elkapta a karom, és ezzel párhuzamosan a gyomromba taposott, úgy rugdosott odébb. Egy másik elállta a napot, így arca egyetlen, fekete massza volt csupán, nem ismerhettem fel. Újra és újra lesújtott a puskával. Számoltam. Egy. Kettő…

Úgysem tud megölni.

Három.

Nem tud megölni.

Négy.

Nem tudok meghalni.

Öt.

Nem tudok meghalni.

Hat.

Nem tudok meghalni.

Hét.

Meg akarok halni.

Nyolc.

Meg akarok halni!

Kilenc.

De én nem tudok meghalni…

Ösztönösen menekülni akartam, de képtelen voltam még csak tisztességesen felülni is.

Azt hiszem, hánytam is, de ezt nem tudom biztosan, mert a vér és a homok íze a számban minden mást elnyomott. Valaki kiabált, dühösen és fenyegetően is egyszerre, de nem értettem, mit mond. Aztán egyik pillanatról a másikra megszűntek az ütések, és valaki a karomnál fogva felrángatott a földről. A fájdalomtól félig eszméletlenül próbáltam felülni és ránézni, de a könnyeimtől és a szemembe folyt vértől nem láthattam tisztán az arcát.

- Karif!

A legkeményebb korbácsütésnél is vadabbul vágott végig rajtam a félelem, hogy minden porcikám merev görcsbe rándult tőle, de a hang csak megismételte a nevemet.

- Karif!

Három. Itt soha nem mondanak el semmit háromszor. Kétszer sem igen, de háromszor soha… Kínlódva felemeltem a karom, hogy kitöröljem az szememből a mocskot, de annyira remegett a kezem, hogy csak másodszorra sikerült. Felnéztem. Asrahib keskeny, barna arcát láttam magam előtt. Dühös volt, iszonyúan dühös, de gyanakvó is egyszerre, fekete szemében valami titkos, beteges elégedettség csillant. Úgy méregetett, mint a tevéket szokás, ha jó vásárt akar csinálni az ember. Azonnal leszegtem a fejem, mert képtelen voltam elviselni a tekintetét. Azt hiszem, megint hánytam, már nem is az ütésektől, inkább a félelemtől, mert elengedett egy percre, aztán rám parancsolt, hogy nézzek rá, de én képtelen voltam megtenni. Egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Erre elkapta az államat, úgy rángatott térdre a homokban.

- Akarsz inni?

Nem nagyon voltam képes felfogni a szavait, annyira rettegtem, hogy pislogni se mertem. Dühödten megint megrángatott, hogy megroppant a nyakam.

- Akarsz inni?

Soha nem mondanak el semmit háromszor. Soha.

- Igen.

Nem tudom, hogy sikerült kipréselnem magamból azt a néhány hangot. Talán nem is sikerült, ő mégis megértette. Elengedett, és egy pillanatig még feszülten meredt rám. Valami megvillant a szemében, talán az elégedettség, nem tudom. Aztán Hafizra mutatott.

- Akkor szedd össze!

Ösztönösen követtem a tekintetét. Hafiz bal lábán cafatokban lógott a hús, a jobb teljesen eltűnt, az oldala egyetlen, hatalmas lyuk, hogy a bordájáig látszottak a belei, arcát a felismerhetetlenségig összeszabdalták a repeszek. Egy hangja nem volt, talán mert a hangszálait is kitépte a robbanás, vagy egyszerűen csak nem is élt már, de még vonaglott egy utolsót. Körülötte jó másfél méteres körben vöröslött a homok a vérétől.

- Szedd össze!

Lassan, nagyon lassan néztem Asrahibra. Itt semmit nem mondanak el háromszor. Semmit. Soha…

Asrahib hirtelen megint elkapta a karom, és vadul a mozdulatlanná dermedt Hafiz felé lökött. Ösztönösen nyújtottam magam elé a kezem, hogy tompítsam az esést, de hiába, a tenyerem csuklóig csúszott a vértől nyálkás sárba, és újra teliment a szám a homokkal, és ezúttal sem a saját vérem ízét éreztem.

Csak ekkor kezdtem el sikítani.

- Ghoul.

Kobra keze hűvös, a hangja halk és szelíd, mint mindig, de így is elcsendesíti egy kissé azt a sikolyt a fejemben. Még mindig hallom ugyan, hallom a szitkokat is, a puska suhogását, Asrahib hangját, de azt már nem tudom, a kiáltásom is csak visszhang volt-e, vagy valóban ordítottam? Kinyitom a szemem. Kobra hajol fölém, tökéletesen kifejezéstelen arccal, de a szeméből süt az aggodalom és a szánalom.

Idióta kölyök.

Még mindig azt hiszi, átverhet a fene jól begyakorolt fapofájával, mikor a szeme úgyis mindig elárulja… Aztán megpillantom Poisont is Kobra háta mögött, ahogy kíváncsian a nyakát nyújtogatja. Franc bele… Közönségre most végképp nincs szükségem! Felülök az ágyon.

Kobra puszta jóindulatból újra a homlokom felé nyúl, de nekem nincs lázam. Dühösen elütöm a kezét. Fogalmam sincs, miért, de nem esik jól az érintése. Próbálom újra normális ütemben venni a levegőt, de ettől csak még dühösebb leszek, és még hevesebben ver a szívem.

- Jet?

- Itt vagyok – hallom valahonnan a hátam mögül. Villámgyorsan arrafelé fordulok. Jet Star az ajtó mellett áll, mellkasa előtt összefont karral, az egy szem égő vibráló fényénél kísértetiesen élesnek tűnnek a vonásai.  Az arca, ha lehet, még kifejezéstelenebb, mint Kobráé.

- Jet – ismétlem. Nem szól, csak rám néz. Sötét a szeme, mint az enyém, egészen fekete, nyugodt és kimért, szinte unott - és tökéletesen közömbös. Megnyugszom.

- Jössz cigizni?

Tiszta volt az ég, amikor a Jaguár végre megállt az út szélén. Széles kerekei alatt fájdalmasan megcsikordultak a kavicsok, elnyomva a motor szelíd duruzsolását is. A lámpák nem égtek, de ez sem Ghoult, sem Jet Start nem zavarta. Biztonságosabb volt így, annak ellenére, hogy nagyon is közel voltak a benzinkúthoz. Ha nagyon, nagyon figyelmesen néztek volna vissza a hátuk mögé, talán még láthatták is volna a lassanként felderengő ég előtt kirajzolódó sziluettjét. Mert bár korom sötét volt még, kelet felől már a hajnal ígéretét sodorta feléjük a szél.

A motor leállt, és hirtelen mély csend lett. Egyikük sem szólalt meg. Ghoul nem akart kérdéseket, Jet Star pedig tökéletesen tisztában volt vele, hogy Ghoul nem akar kérdéseket. Egyelőre. Így hát megelégedett annyival, hogy követve a fiú példáját ő is kiszállt, kikotort két doboz sört a hátsó ülésről, ahová gondos mérlegelés után egy egész kartont készített be alig öt perccel azelőtt, aztán a motorháztetőre ült Ghoul mellé, és felé nyújtotta az egyiket.

- Kösz.

- Nincs mit.

Hallgattak. Hűvös volt még, és Jet Star önkéntelenül is megborzongott, mert nem hozta magával a kabátját. Ráadásul a sör is langyos volt, vagyis a szokásosnál is pocsékabb ízű. Ez kellőképpen a kedvét szegte, hogy ne legyen olyan türelmes, mint lenni szokott ilyenkor.

Várt még egy kicsit, aztán Ghoulhoz fordult.

- Szóval?

- Semmi.

- Álmodtál?

Ghoul bólintott.

- Ugyanazt?

Újabb néma fejbólintás volt a válasz. Jet Star sajnálkozva nézett rá.

- Lehet, hogy végig kéne álmodnod egyszer. És akkor elmúlna.

- Nem akarom végigálmodni.

Jet Star meghúzta a sörét.

- Ezt mondjuk megértem…

Megint hallgattak. Aztán Ghoul mély sóhajjal végigdőlt a szélvédőn. Kisvártatva Jet Star is követte a példáját. Egy percig még csöndben kortyolgatták a sört, és bámulták a csillagokat. Végül megint csak Jet Star szólalt meg.

- És édesanyád?

- Hm?

- Nem mesélted végig a múltkor.

- Tényleg?

- Tényleg. Mi lett vele?

- Hidd el, hogy nem akarod tudni.

- Láttad őt?

- Hm?

- Meghalni.

- Nem – felelte Ghoul minden különösebb elérzékenyülés nélkül. Jet Star egy csöppet mintha megkönnyebbült volna. – Becsuktam a szemem.

Jet Star csöndben lehordta magát a sárga földig. Hogy is jutott eszébe ilyet kérdezni? Éppen Ghoultól! Most erre mégis, mit lehet mondani?...

- Szar lehetett.

- Mindig szar.

- Az is igaz.

Csönd.

- Tudtad, hogy ott is ugyanilyenek a csillagok?

- Mármint odaát, Afrikában? – kérdezte Jet Star.

- Aha.

- Persze. Csak az egyenlítő túloldalán más.

- Meg a pólusokon.

- Igen.

- Igazából mindenhol más.

Jet Star értetlenül oldalt fordította a fejét, de Ghoul nem nézett rá.

- Végül is, úgy néz ki, a föld mégiscsak gömbölyű, szóval, amit Torontóban látsz, nem lehet ugyanaz, mint amit Kaliforniában.

Jet Star hümmögött, mire Ghoul végre rápillantott.

- Ez azért logikus, nem?

- De, az... Sokat nézegetted ott az eget?

- Szudánban?

- Aha. – Ghoul megint a csillagokat bámulta.

- Nem. Csak egyszer, amikor eltört a lábam, és odakint kellett töltenem az éjszakát.

- Hol?

- Az aknamezőn.

- Otthagytak?

- Járulékos veszteség.

- És nem is mentek vissza érted?

- Nem.

- Akkor mit csináltál?

- Néztem a csillagokat, és sírtam.

Jet Star mintha elgondolkozott volna ezen egy percre.

- És hogy úsztad meg?

- Reggel jött az újabb csapat, én meg még éltem.

- Aha…

- Valamiért nem lőttek le.

- Talán mert éltél.

- Talán.

Ez nem volt túl meggyőző, főleg, hogy Jet Star addigra már tudta; a szudáni katonák szemében ez tökéletesen irreleváns kérdés volt mindig is. Nem nagyon szerették a sebesülteket.

- Kaptam kötést is rá. A lábamra. – Jet Star megint nem tudta, mit mondjon erre. A „miért”-re úgyis a „nem tudom” lenne a válasz.

- Tényleg? – kérdezte végül ostobán.

- Aha.

- Az jó.

- Ja. Rendesek voltak.

Ebben maradtak.