2011. nov. 9.

27. Sweet Dreams


Ghoul mindösszesen három mondatot ejtett ki a száján, mielőtt Jet Star hozzá vágta volna a cigisdobozt. Az első akkor hangzott el, amikor heves szóváltás után Cyanide Candy végre a Ford felé vette az irányt - természetesen Tequilával a nyomában -, majd elkövette azt a hibát, hogy megpróbált beülni a kocsiba. Ghoul akkor azt mondta neki, eszébe ne jusson a közelébe vinni a rühes dögjét, mert azt nem éli túl. Candy szikrázó szemekkel meredt rá, és egy pillanatra mintha még a nyelvét is kinyújtotta volna, de végül nem kockáztatott, és előre ült Jet Star mellé, egész hátra tolva az ülést, hogy Tequila is elférjen a lábainál. Így történt, hogy Poison hátra szorult Ghoul mellé, és nem mondhatni, hogy nem bánta – fele annyira se volt kényelmes, mint azt megszokta. Még így is, hogy nem voltak csomagjai. Party Poison ugyanis azt a ruhát sem tekintette a magáénak, ami épp rajta volt, nemhogy a raktárban porosodókat, így nem is vette a fáradtságot, hogy összepakoljon magának. Nem volt mit. Amire feltétlenül szüksége van itt a sivatagban, az víz, élelem, és fegyver. Mindez van a benzinkúton is.
Candy is így lehetett vele, mert ő is csak Tequilát hozta magával. Jet Star meg is kérdezte, hogy biztos nem hagynak-e itt semmit, de a kétoldali kategorikus „nem” hamar meggyőzte a dologról.
Poison jól számított. Warble tényleg nem került elő, így a Ford minden különösebb búcsúzkodás nélkül fordult meg a ház előtt, és vágott neki a Veremből kivezető emelkedőnek. Poison nyugtalanul fordult hátra az ülésen. Warble…
- Nem jó ötlet magára hagyni – mondta. - Különösen nem kettesben Squealerrel.
- Majd megnyugszik.
- És ha nem?
Jet Star élesen pillantott rá.
- Tudsz jobbat?
- Tudok – vágta rá Poison. - Maradunk. – Erről aztán eszébe jutott valami.
- Különben hol van Rawforce?
- Kitettem a Romoknál – felelte a férfi, és jelentőségteljesen Candyre nézett. - Te segítesz ma neki szemmel tartani az utat.
Candy dühödten fújt egyet, és tüntetőleg kibámult az ablakon, de nem tiltakozott. Poison nézte még egy pillanatig, aztán megpróbált inkább a rádióra koncentrálni, de már az Its’s my life szólt, azt meg már kívülről tudta.
Nem jó ötlet otthagyni a Vermet. Nagyon nem… Ott kellett volna maradni, legalább még egy valakinek! Persze, túlzás lenne azt állítani, hogy lelkiismeret-furdalása lett volna, amiért magára hagyja Warblet. Hiszen nem ő akart eljönni, Warble volt az, aki szabályosan elkergette őt maga mellől… Így tehát legalább volt alibije önmaga előtt, amiért a temetést ellógva inkább Mikey nyomába ered. Igen. Már holnap. Jó lenne még ma, de ébernek kell lennie – vagyis, aludnia kell, mielőtt elindul.
Az alvásról persze azonnal Ghoul jutott eszébe. Oldalt sandított a fiúra. Az „anyád”-on, és a jelképes lefejezésen kívül mást még nem is kapott ma tőle, ami azért még Ghoultól is szokatlan volt. És Poison kellőképpen meg is volt sértődve emiatt. De hát Ghoul már csak ilyen.
Tulajdonképpen hülyeség lenne valami emberi megnyilvánulást várni tőle, nem?
Aztán az is felötlött benne, hogy Ghoul tud-e vajon járni? Mert nyilván azért nem szállt ki a kocsiból, mert nincs elég jól hozzá… Persze, ahhoz képest, hogy fél éjszaka eszméletlen volt, egész jó színben van. Sápadtnak sápadt, az igaz, és meg se moccan, de legalább ébren van. Poison figyelmesen, szinte gyanakodva méregette még egy darabig, mint ketrecben a tigrist, és hirtelen észrevette, hogy a fiúnak remeg a keze.
Hát persze. Ghoul meg a drog…
- Van cigim, kérsz? – kérdezte szinte már kedvesen. Ghoul rá se nézett.
- Ha most befogod, akkor esetleg megúszhatod, hogy kitépjem a szádat, és a segged varrjam a helyére.
Poison az első pillanatban fel sem fogta, amit hall. Aztán legszívesebben ráordított volna a fiúra, vagy méginkább addig üti, amíg mozog, de persze nem tette meg. Végül is, mit várt? Mégis mit? Mi a szarnak próbálkozik még ennyi idő után is emberi hangot megütni vele szemben, mikor pontosan tudja, hogy semmi értelme? Ez Ghoul!
Méghogy cigit, ennek… A fene jó szíve, az viszi a sírba egyszer!
Legnagyobb meglepetésére Jet Star kivételesen a védelmére kelt.
- Ez bunkó volt, Ghoul – jegyezte meg szúrósan.
- Közöd?
És Jet Star ekkor vágta hozzá a cigit.
Nem volt dühös mozdulat, épp csak áthajította a válla fölött, de Ghoul tényleg nem lehetett túl jó formában, mert bár a villámnál is sebesebben kapott utána, elvétette, és a doboz tompa koppanással landolt mellette az ülésen. Csak egy szál volt benne.
- Baszd meg!
- Örülj, hogy egyáltalán visszakaptad – felelte Jet Star nyugodtan.
- Hol a többi belőle?!
- Ezt oszd be.
Poison kezdte úgy érezni, Jet Star sem éppen az emberség mintaszobra. Visszafogott volt, az igaz, ritkán szólt, és akkor is keveset, mégis. Volt benne valami furcsa, hűvös tompaság, valami mindent átható, titkos érzéketlenség, vagyis inkább közöny. Sokszor válaszolt hanyagul, egyenesen kötözködően, nyíltan lehülyézte Kobrát, hidegen hagyta az éjjel Ghoul sorsa is, és most is felesel vele. És a legfurcsább, hogy senki se állítja le.
Persze, tekintélyt parancsol magának az a kilencven kiló tömény izom, az igaz…
De akkor miért volt olyan kedves és normális, amikor ketten intézték el azt a négy Drakuloidot az országút mentén?
Poison kénytelen volt belátni hát, hogy tévedett, és egy kissé bonyolultabbak az emberek errefelé, mint azt első pillantásra gondolta. És ahol az emberek bonyolultabbak, ott az élet méginkább az…
Ghoul sietve rágyújtott, és ettől mintha alább hagyott volna egy kissé a remegése. Hallgatni viszont továbbra is hallgatott, amit Poison nagyon is tudott értékelni. Legalább addig kitalálhatja, hogy is jut ő el Arizonába…
Hülyeség. Nincs ezen mit gondolkozni. Nyilván kocsival…
Mivel Ghoul is és Candy is duzzogott, Jet Star pedig amúgy sem volt egy szószátyár társaság, ez az út is néma csendben telt el, leszámítva azt a néhány percet, mikor kirakták Candyt a romoknál  a kutyájával együtt, ott, ahol annakidején Weeny is bujkált, és néhány szóval elmagyarázták Rawforcenak, hogy tulajdonképpen mit kerestek ők Poisonnal a kocsiban. Aztán végre tényleg hazaindultak, és mire Poison kettőt pislogott, már otthon is voltak.
Alaposan meglepte, mekkora lett a forgalom. A benzinkút előtt két ismeretlen autó is állt Steel Grinék Pontiacján kívül, a bejárat előtt pedig Fairy Hole, alias Fairy Pig  toporgott egymagában. Poison egész meg is feledkezett róla, hogy ő is itt van – igaz, egy szót sem szóltak még egymáshoz. Minden esetre Pig, rózsaszín arcával, húsos karjaival, hófehér pamutingével és gondosan tisztán tartott szemüvegével olyannyira nem illett a Zónákba, hogy szinte már rossz volt ránézni.
- Jet – mondta halkan Poison, ahogy kiszálltak, és Pig felé bökött a fejével. – Szerinted meddig marad életben?
A férfi unottan vállat vont.
- Ghoult kérdezd.
Ghoul éppen akkor kászálódott ki az ülésről, és indult meg a bejárat felé. Csúnyán sántított, de azért tudott járni. Poison utálkozva mérte végig, úgy döntött, annyit nem ér semmiféle Pig, hogy ő bármit is kérdezzen Ghoultól.
Különben is, nem ő az atyaúristen, hogy ezt eldöntse, nem?
Fairy Pig nem volt ilyen előrelátó. Mesterien játszott aggodalommal az arcán toppant eléjük, és összecsapta a kezét.
- Jesszusuramisten! Csak nem megsérült itt valaki?
Egyszerre három dühös szempár villant rá, de ez őt egy cseppet sem zavarta. Cinkosan rákacsintott Ghoulra.
- Ugye-ugye, mondtam én, hogy az erőszak sose vezet jóra…
- Akarsz meghalni, Pig? – dörrent rá Ghoul. Az az egy szál cigi igazán nem pótolhatta a közel egynapos kényszerleszokását, márpedig ha nem szívott el pár óránként legalább egyet-kettőt, akkor pillanatok alatt elillant a híres vidámsága és önuralma. Legfőképpen az önuralma…
Fairy Pig felháborodottan pislogott rá, és mondott valamit a mai szülők tragikus nevelési módszereiről, de nem fejezhette be, mert Ghoul ököllel fejbe vágta.
Poison és Jet Star egyszerre ugrottak oda, hogy lefogják, de szerencsére Pig nem volt az a fajta, aki visszaütne, így viszonylag hamar sikerült elrángatni Ghoult a közeléből.
- Megvesztél, Ghoul?! – sziszegte Poison dühösen, míg Jet Star türelmetlenül az ajtó felé taszította mindkettejüket. Pig nem ment utánuk. – Mi a franc bajod…
- Irány Defying! – Jet Star túlságosan is határozottan ejtette a szavakat ahhoz, hogy ne gondolja komolyan. Ez kissé lehűtötte Ghoul.
- Muszáj De…?
- Igen, muszáj! – vágta rá a férfi keményen. Ghoul gyilkos pillantást küldött felé, aztán Poison felé is, de végül engedelmesen átlépte a küszöböt.
A boltban minden asztal foglalt volt már, de Poison egyetlen ismerős arcot sem látott. Azaz… Hirtelen Kobra pattant fel az egyik székről, és máris előttük termett.
- Ghoul! A frászt hoztad rám! – kiáltotta boldogan, és egy pillanatra megölelte a barátját, de a fiú vadul ellökte magáról.
- Szálljatok már le rólam!
Kobra tanácstalanul sandított Jet Starra, de az csak megvonta a vállát, és mint valami börtönőr, máris terelte tovább Ghoult a hátsó szoba felé, mert magától az Istennek se mozdult volna.
Defying azonnal abbahagyta a rádió szerelését, ahogy beléptek.
- Na végre! Ghoul, te idejössz!... Nem, Poison, te sem mész sehova!
Poison csalódottan újra besurrant az ajtón. Defying alaposan végigmérte mind a négyüket, aztán tekintete végül újra Poisonon állapodott meg. – Egyáltalán, mi a francot keresel te itt?
- Warble kidobott – felelte a fiú kedvetlenül.
- Squealer miatt?
- Aha.
- Jó. Majd kitalálok valamit. Ghoul. Mi az anyád úristenit képzelsz te magadról?
Ghoul nagyon, nagyon csúnyán nézett rá, de nem felelt.
- Told ide a segged, és húzd fel a gatyát a rohadás lábadról!
- Nem kell összevarrni – mondta gyorsan Ghoul.
- A pofádat fogom összevarrni! – vágta rá Defying ingerülten. Ghoulnak még mindig nem akaródzott megmozdulni, így végül Kobra vállalta magára a feladatot, hogy széket húzzon oda, és leültesse rá a fiút. Az szó nélkül hagyta. Nagyjából olyan arcot vágott, mintha pontosan tudná, hogy ha kijut innen élve, akkor Kobra százszorosan fizeti majd meg ezt neki. Defying ezúttal nem sokat nézegette a sebet.
- Ennyi? Ebbe nem halsz bele.
- Persze, hogy nem! – csattant fel Ghoul. Defying nem vette magára a hangsúlyt.
- Hol a pénz?
Ghoul hanyagul vállat vont.
- Nem tudom. Elég sűrű nap volt…
Csend. Defying hátradőlt a székén, és levette a szemüvegét. Mérhetetlenül megvető volt a pillantása.
- Akkor tisztázzuk. A kamiont nem kaptátok el, mert Kobra a te seggedet mentette…
- Senki se kérte!
- Én beszélek! – mennydörögte Defying olyan hangon, hogy még Jet Star is megrezzent tőle.
- Nincs kamion, nincs pénz, Squealer halott, Warble beszámíthatatlan, a Veremnek nincs védelme, csak mert te szórakozni akartál. Jól értem?
Megint csend. Defying várt egy kicsit, és le nem vette volna a szemét Ghoulról, de az állta a pillantását. Végül mégis ő pislogott először. Defyingnak ez is elég volt.
- Megmondtam, hogy próbaidőn vagy, Ghoul!
- Nem is csináltam semmit!
- Ezért halott Squealer?
- Poisonnal volt…
- Ne is próbálkozz! Coyote mindent elmondott. Miattad kerültetek csapdába!
Ghoul szeme megvillant, de Defying nem hagyott neki időt, hogy megszólaljon. Fenyegetően előre dőlt a székén.
- Én figyelmeztettelek, Ghoul. Megmondtam, hogy egy dobásod maradt. Úgyhogy most szeded szépen a lábacskáidat, villámgyorsan kitakarodsz a Zónámból, és máshol irtod a Killjoyokat.
- De… – kezdte volna Kobra ijedten, de Defying egy szempillantással belé fojtotta a szót.
- Te kussolsz! Te vagy a másik fele!
- De…
- Hagyod a szarban Grinéket meg Fopcatéket, csak hogy ez után az állat után rohangálj, aztán meg van pofád a képembe hazudni, amikor egy Killjoy meghalt!
Kobra nagyot nyelt, és mukkanni se mert többet. Ghoul kihasználta a pillanatnyi csendet.
- Squealer megérte. Van egy nevem.
Defying ránézett, és látszott rajta, hogy most már aztán igazán minden cseppnyi önuralmára szüksége van, hogy ne essen neki Ghoulnak, tolószékestül.
- Megérte?!
- Wonaguth elég veszélyes lehet.
- Ki a szar az a Wonaguth?
- A civil Korse kocsijából.
Egy pillanatra csend lett.
- És?
Ghoul fészkelődött egy sort a székén, és az ajkába harapott, mintha azt latolgatná, mennyit mondhat el.
- A teljes neve Christopher Wonaguth. Az Ellenőrzésnek dolgozik, és…
- Honnan veszed?
- Biztos forrásból.
- Korse?
- Csak azt mondtam, biztos forrás – felelte Ghoul nyugodtan, és élesen pillantott Defyingra. – Nem Korse az egyetlen használható kémünk.
- Anyád a kémünk, nem Korse…
- Most akkor érdekel Wonaguth, vagy nem?
Defying elhallgatott, és gyilkos pillantást vetett rá, mire Ghoul folytatta.
- Katona volt, és…
- Honnan veszed?
- Nem mindegy?!
- Csak érdekelne, hány Killjoy életébe kerül majd még a kis barátod neve – vágta rá Defying élesen. Poison nagyon, nagyon nem lett volna most Ghoul helyében… A fiú azonban nem zavartatta magát.
- Biztos, hogy katona volt. Feltúrtam mindenét, de semmi. Két váltás ruha, élére hajtva, a seregnél megkövetelt szekrényrend szerint pakolva. Semmi felesleges vagy személyes tárgy, könyv, fotó, levél, vagy ilyesmi. A fegyvereit magával hordja, és túl jól ért a közelharchoz. Szabályos tarkófogása van.
Defying szemöldöke felszaladt.
- Ennyi?
- Nem. Ő végzett Squealerrel is.
- Honnan veszed?
- Berettával akart lőni, amikor Korséval jött, és Squealert is hagyományos fegyverrel ölték meg. Jet?
Jet Star azonnal tudta, mit várnak tőle.
- Kilencmilis, Thompsonra vagy Savage-ra tippelnék, a lövedék nem torzult. Nagy tűzerejű gépkarabély volt, legalább kilencvenes tárral, de inkább több. Valószínűleg új fejlesztés.
- És nem találtunk fegyvert Wonaguth szobájában – vette át a szót újra Ghoul, és mintha halványan, de mérhetetlenül elégedetten mosolygott volna. – Wonaguth nyilván megszokta, hogy mindenhová fegyverrel megy, és jól is bánik velük. Nem hagy nyomot. Biztos, hogy volt katona. És biztos, hogy ő a felelős Squealer haláláért, hacsak nincs egy másik elmebeteg, aki szintén golyós szarokkal rohangászik újabban errefelé…
- És mit akar itt?
- Fingom sincs, de nem is érdekel - felelte a fiú kajánul. - Úgyis elmegyek innen. – Defying megremegett dühében, és hallgatott egy pillanatig, de végül azt mondta.
- A legutolsó esélyed, Ghoul. Világos? A legutolsó!
Furcsán halk és fenyegető volt a hangja, de Ghoul csak gonoszul, elégedetten vigyorgott rá. A győztesek mosolya volt. Defying inkább nem vett tudomást róla.
- Szóval, mit akar Wona…?
- Wonaguth. És Korsét figyeli.
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy Korse kocsijában ült – felelte Ghoul olyan hangon, mintha azt kérdezték volna tőle, milyen színű a homok? De Defying úgy nézett rá, hogy inkább gyorsan folytatta.
- Nem csak ő Korsét, Korse is leellenőriztette őt. Wonaguth nem szerepel a BL/I egyetlen nyilvántartásában sem. De biztos, hogy fontos nekik. Tud valamit, ha egyedül küldik, és ennyire védik a személyazonosságát. Valami nagyfejes lehet.
Defying várakozva nézett rá, de Ghoul szemmel láthatólag befejezte.
- Ennyi?
- Nem elég?
- És ennyi máris megéri neked Squealert?
- Legalább tudjuk, hogy ki ez a fazon, és hogy nem a Zónák törvényei szerint játszik. Mégegyszer nem tud meglepni senkit. És ez csak egy Killjoy életébe került. A hülyének is megéri.
Ebben volt valami. És Defying ugyan nem volt meggyőzve, de ha Ghoulnak igaza van, akkor Wonaguth még nagyon is veszélyes lehet. A Zónákban egyedülálló fegyverei vannak, és összehasonlíthatatlanul nagyobb tűzereje, mint akármelyiküknek. Már csak ezért is mások a szabályai. És ha tényleg Korsét jött ellenőrizni, és két hét után is még itt van, akkor ez azt jelenti, hogy talált valami érdekeset. Vagyis. Könnyen elképzelhető, hogy Korse pályafutása hamarosan véget ér a Zónákban. Annak pedig beláthatatlan következményei lennének. Ki tudja, kit küldenének a helyére? Talán éppen ezt a Wonaguthot…
- Jó. Ghoul, te megint próbaidőn vagy. Jet. Kobra. – Defying le nem vette volna a szemét Ghoulról. – Zárjátok be.
Ghoul azonnal felugrott.
- Mi?!
Defying unottan megtornáztatta a nyakát.
- Nem fogsz egy karcolás miatt megdögleni itt nekem.
- Nem zárhatsz be!
Defying szemöldöke felszaladt, és Poison meg mert volna esküdni rá, hogy egy mosolyt látott felvillanni az arcán.
- Nem-e?...
Ghoul már éppen válaszolni akart, alighanem valami nagyon cifrát, de nem maradt rá ideje, mert Jet Star félelmetes sebességgel hátra csavarta a karját, és megszorította, hogy moccanni sem tudott. Ghoul azonnal, egész testében megfeszült, hogy szabaduljon, de a másik keményen tartotta.
- Baszd meg!
- Nyugi. Nem akarlak bántani.
- Baszd meg, Jet! Engedj el!
- Elég, ha a betegszobába viszed, az jó tágas neki – mondta Defying, tökéletesen figyelmen kívül hagyva Ghoul szavait.
- Engedj el, Jet! Hallod? Nem zárhattok be! Halljátok? Kobra!
- Nyugi…
- Kobra!
Kobra azonban nem felelt, nem is nézett rá, inkább a bátyja arcát fürkészte, de hiába. Poison annyira megdöbbent, hogy még pislogni is elfelejtett. Ghoul dühében néhányszor megpróbált belerúgni Jet Star lábába, ahogy az az ajtó felé taszigálta, és ez sikerült is neki, de alighanem neki fájt jobban, mert hamar abbahagyta. Kobra szomorúan, szinte reménytelenül nézett utánuk.
- Muszáj ezt? – kérdezte halkan. Defying vállat vont. Már egyáltalán nem mosolygott.
- Nem tetszik nekem az a seb.
- De tudod, hogy nem bírja a négy fal közt.
- Majd megszokja.
- De…
- Ráfér már. Megérdemli.
- Tudom, de…
- Legalább lesz ideje gondolkozni.
- Jó, de…
Defying megelégelte a sok de-t.
- Lelépni!
Kobra porig sújtva bólintott, és kisurrant az ajtón, Poison azonban nem mozdult. Defyingnak kellett egy perc, mire felfogta, hogy nincs egyedül.
- Te meg mit akarsz?
Poison bátran nézett rá, egyenesen a szemébe.
- Van még abból a jó kis altatódból, amivel a múltkor is kiütöttetek?



Az altató jó ötletnek bizonyult, Ghoulnak ugyanis több mint két órába telt, mire lenyugodott valamelyest, és már nem dühöngőnek használta a betegszobát. Legalább is mintha már nem rugdosta volna olyan erővel a falat, hogy a túloldalon is érezni lehetett, ahogy beleremeg az egész ház… Ami még rosszabb volt, hogy végig ordított, válogatott szitkokkal és halálnemekkel kedveskedve mindenkinek, aki csak eszébe jutott; néha még valami furcsa, pergő nyelven is beszélt, amit Poison nem értett, de a hallottak alapján úgy döntött, jobb is így. Később aztán, amikor Ghoul nyugton volt már annyira, hogy volt értelme ellátnia lábát, mert nem tette tönkre a kötést a rugdosással, Defying végre bement hozzá, hogy kimossa és fertőtlenítse a sebet. Lehet, hogy nyugtatót adott a géz mellé, vagy egyszerűen csak Ghoul fáradt el, ezt Poison nem tudta, de végre csend lett annyira, hogy legalább gyógyszerrel tudjon aludni. Mert aludni fog. Aludnia kell! Mert holnap…
Holnap estére már Arizonában lesz!
Ez a ragyogó terv végül nem valósulhatott meg, ugyanis majdnem teljes huszonnégy órát feküdt öntudatlanul, semmit sem álmodva, de megérte - amikor felébredt, valami csoda folytán tényleg pihentnek érezte magát. Mi több, boldognak. Egyszerűen úgy kelt fel, hogy tudta – ma sikerül. Ma itthagyja ezt a szeméttelepet, és Mikey nyomába ered. És megkeresi. És meg is találja. Megtalálja, ha az óceánt kell is átúsznia érte! Tarts ki, öcsi!
A raktárban aludt, nagyjából ott, ahol egy hónapja még sörösrekeszek álltak halomba rakva, mára azonban már csak kettő árválkodott a sarokban – egyszóval, volt helye kényelmesen kinyújtózkodni, és senki sem zavarta.
Már-már vidáman lépett ki a szabadba A bejáratnál egyetlen autó sem állt már, csak a Ford. Poison elmosolyodott egy kissé. Ez megmagyarázza, mire fel ez a nagy csend… Felnézett az égre. A nap már túl volt a delelésen, de még hosszú, nagyon hosszú órák telnek el, mire beesteledik. Tökéletes.
Egyszerűen tökéletes!
Sarkon fordult, és átvágott a bolton, keresztül a szűk kis folyosón, egyenesen Defying szobájába. Odabent halkan szólt a rádió, a Doki pedig csöndesen szuszogott a sarokban a székén, két lábát az asztal szélén nyugtatva. Poison elcsodálkozott ezen egy kissé, de végül arra jutott, biztos csak azért csinálja, mert jót tesz a vérkeringésnek.
Feltett szándéka volt, hogy még egyszer, utoljára beszél Defyinggal, de most egyszerűen nem volt szíve felébreszteni. Megaztán, nem valószínű, hogy túl jó pozícióból indulna egy esetleges szócsatában, ha most felveri… Óvatosan kisurrant hát a szobából, és gondosan behúzta maga mögött az ajtót. Hallotta, hogy valaki matat valamit a közelében. Megindult a hang irányába.
Négy ajtó nyílt a folyosóról, három balra, és egy jobbra, ebben aludt ő is. Most viszont Jet Start találta ott, amint nagyban pakolászik valamit a polcokon. Az meghallhatta a lépteit, mert megfordult, és barátságosan rámosolygott Poisonra.
- Jól kiütötted magad azzal a szarral.
Poison vállat vont.
- Kellett a pihenés.
- Elég erős gyógyszer ám…
- Nem baj, egyszer kibírom. Honnan van?
- Baggy Joe. Ami műszaki cikk, azt DeeDeetől, minden mást Baggy Joetól kérj.
- Megjegyzem. Adsz négy konzervet, ha már úgyis ott vagy?
- Ennyire éhes vagy? – nézett rá Jet Star döbbenten, de Poison állta a pillantását.
- Az is, meg kell az útra is.
- Megint elmész?
- Megmondtam, hogy nem maradok.
Jet Star csöndesen a polcra tette az utolsó adag konzervet is a kezéből.
- Meg fognak ölni, Poison.
- Majd vigyázok.
- Jól van. Én nem foglak győzködni…
- Kösz. Akkor adsz?
- Persze. Simát kérsz, vagy májasat?
Poison utálkozva elfintorodott.
- Van különbség?
Jet Star kuncogott, és a kezébe nyomott kettőt mindkét fajtából.
- Nesze. Sörből csak kettő kapsz, mert nagyon fogyóban van.
- Kösz. A kocsit majd visszaküldöm.
Jet Star bólintott. Az a fajta bólintás volt, amikor az illető pontosan tudja, hogy a másik soha nem fogja beváltani, amit ígér, de ő barátságból mégis úgy tesz, mint aki elhiszi neki, amit mond. Poison azonban vagy nem vette ezt észre, vagy nem akarta megérteni. Megköszönte a konzervet és a sört, aztán visszament a benzinkút elé, és a lehúzott ablakon át a Ford ülésére szórta az egészet. Aztán nekifogott megtankolni az autót. Először a négy kannát töltötte meg, aztán gondosan rájuk csavarta a kupakjaikat. Kisvártatva hallotta, hogy valaki kilép a boltból, a csizmája talpa halkan puffant a homokba. Felpillantott. Kobra volt az. Poison önkéntelenül is rámosolygott. Valamiért egészen biztos volt benne, hogy a fiú itt lesz…
- Jet mondta, hogy megint elmész – mondta Kobra. Nem tűnt túlságosan letörtnek, legalább is nem jobban, mint eddig, mióta Defying olyan csúnyán letorkollta tegnap.
- El.
- De hova a fenébe, mikor…
- Arizonába.
Kobra elakadt egy pillanatra.
- Az öcséd után?
- Igen.
- És ha már nincs is ott?
- Valahol lennie kell.
Kobra hosszan nézett rá. Csend volt, csak a csőben áramló benzin mély, tompa morajlása hallatszott.
- A határon nem jutsz át kocsival – mondta hirtelen Kobra. – Needles után állj meg, és éjjel, gyalog menj tovább. Ha a negyvenes úton maradsz, és nem vesznek észre, reggelre átjutsz. Nagyjából tíz-tizenkét mérföld a határ. Onnan meg már csak négy a Rókavár.
- A micsoda?
- Egy régi homokbánya. Van mellette egy ócska farm is, a ház már nem is áll, csak az istállója. Nem tévesztheted el. Sunny Whale bandájáé az egész környék. Ők talán adnak majd kölcsön kocsit is.
Poison fürkészően nézett az arcába.
- Kösz.
Kobra vállat vont.
- Nincs mit. Sunnyéktól kábé kétszáz mérföld keletre a Southerm Wizard. Jó kis kocsma, tele rendes Killjoyokkal. Holy Shitet keresd. Ha rám hivatkozol, segíteni fog.
- Megtalálni Mikeyt?
- Akár. Csak mondd, hogy én küldtelek.
- Honnan ismered?
- Holyt?
- Nem úgy volt, hogy senki se járt közületek Arinzonában?
- Nem is. Holy volt itt.
- Mikor?
- Tavaly.
- És honnan tudod, hogy még él?
- Róla szóltak volna, ha meghalt.
- Aha…
Kobra eléggé kelletlenül felelgetett, ezért Poison úgy döntött, jobb, ha nem firtatja tovább a dolgot. Egy percre csend lett.
- Kobra.
- Hm?
- Milyen volt Mikey?
Kobrát szemmel láthatólag meglepte a kérdés.
- Hogy érted ezt?
- Úgy, hogy te ismerted. Milyen volt?
- Hát…
- Csöndes?
- Eleinte.
Kobrán látszott, hogy nem szívesen beszélne a dologról. Poison nagyon komolyan nézett rá.
- Tudnom kell, mire számítsak, Kobra.
Ez hatott. A fiú, vállát az ajtófélfának támasztva, rágyújtott.
- Nem ismertem olyan jól, mint gondolod. Alaposan meglepett. – Poison mintha némi keserűséget vélt volna felfedezni a hangjában.
- Hogy érted ezt?
- Mindenki egy utolsó szarzsáknak tartotta, de végül mégis életben maradt, és egész jó Killjoy lett belőle.
- Tényleg? – A fiú bólintott.
- De azért nem hiszem, hogy sokat változott volna. – Hirtelen felpillantott Poisonra. – Sokat beszélt rólad.
- Tényleg?
- Igen.
- És miket mondott?
- Hogy nagyon szeret téged.
Poison meghökkenten meredt rá.
- Komolyan?
Kobra bólintott.
- Azt is sokszor mondta, hogy reméli, semmi bajod, meg állandóan azzal jött, hogy te mi mindent csinálnál jobban, mint mi. Ghoult sikeresen az őrületbe is kergette ezzel.
- Szóval az öcsém miatt lett ekkora kretén? Biztató…
Kobra mintha elmosolyodott volna.
Poison végzett a tankolással, és hanyag mozdulattal a helyére lökte a töltőkart. Aztán Korbrára nézett. Hirtelen úgy érezte, mondania kell valamit ennek az embernek. Végülis,
annyi mindent tett érte, nem? Mármint, a lehetőségeihez képest sokat.
- Kösz mindent, Kobra. Tényleg.
- Nincs mit.
- Azért kösz.
- Máskor is.
- Remélem, nem – kacsintott rá Poison, azzal beszállt az autóba, és magára csapta az ajtót. Kobra csöndben nézte, ahogy letekeri az ablakot, és rámosolyog. Visszamosolygott.  Nem hitte volna, hogy képes lesz rá, de végül is sikerült. Aztán Poison óvatosan kigördült a töltőoszlopok közt, dudált néhányat búcsúzóul, és elhajtott. Kobra nem sokáig nézett utána. Úgysem látna sokat a felkavart portól. Visszaindult a boltba egy sörért.
Egy kicsit úgy érezte magát, mint egy hosszú és féktelen vendégség után, amikor hirtelen lesz üres a ház, és a fülsértő csendben a házigazdának egyedül kell összeszednie az éjszakai őrület romjait, a hajnali napfényben megcsillanó, szétszórt tányérokat és poharakat, térdig gázolva a földre hányt ételtörmelékek és félig leeresztett lufik közt, miközben sírhatnékja van a hirtelen rászakadt magánytól. A reménytelenség és a szomorúság leghétköznapibb, legfájdalmasabb pillanatai ezek…
De legalább Poison szebben távozott most, mint utoljára. Nem volt dühös, nem dacból tette, utálatból, hanem mert ezt diktálta a szíve. Sokkal jobb színben volt, optimistának tűnt, szinte vidámnak. És ami még fontosabb – nem a Zónák határa felé indult, hanem az ellenkező irányba. Vagyis, még akár az is lehet, hogy túléli. Végül is, ez csak egy államhatár… Ha elég gyors, ha Korse túl későn szerez tudomást a szökéséről, még akár el is juthat Arizonába… Nyerhet még egy kis időt, pár napot, hetet, hónapot, mielőtt megölik. Mert ott is megölik. Mindenhol megölik.
Mindannyiukat megölik.
Mély sóhajjal kibontott egy üveg sört, miközben emlékeztette magát, hogy igencsak spórolni kell vele, mert a raktárban már csak két bontatlan karton van. Az jó, ha két napra elég… Ettől függetlenül egyszerre húzta le. Aztán úgy döntött, nem jár többé a múlt, az emlékei szilánkjai közt – Poison elment, és mindenkinek jobban így. Legfőképpen neki. Végre csinálhat valamit, van egy cél, amiért mindenáron életben akar majd maradni, egyszóval, vigyázni fog magára. Kobra tudta, hogy ennél többet már nem is kívánhat az élettől. Mégis, mélységes keserűséggel töltötte el a gondolat, hogy tényleg, még csak nem is kívánhat többet…
Emberi társaságra van szüksége! Vagyis, majdnem emberire… Kimért léptekkel indult meg a betegszoba felé, és beszólt az ajtón.
- Ghoul.
Semmi válasz.
- Ghoul.
Még mindig semmi.
- Ghoul, baszod, szólalj meg, mert esküszöm, rád töröm ezt a kurva ajtót! – kiáltotta, és barátságosan megrugdosta kicsit a falat, mire Ghoul végre kegyeskedett válaszolni.
- Mi a francot akarsz?!
Nem tűnt álmosnak a hangja, és Kobra tudta, hogy csak dacból nem felelt neki, nem azért, mert aludt. Különben is, olyan füle van, mint egy kutyának, a legkisebb zajra is azonnal felriad.
- Semmit. Poison elment.
- És?
- Gondoltam szólok.
- Most köszönjem meg?
Kobra mély sóhajjal, hátát az ajtónak vetve lassan lecsúszott a homokba. Kimerültnek érezte magát és elkeseredettnek. Squealer halott, Warble kiakadt, Poison elment, Defying Lorainne miatt idegbeteg, plusz rá is haragszik, ráadásul jogosan, Ghoult bezárták, és ki tudja, mikor jöhet ki… Kicsúszott a kezéből az irányítás. Poison felbukkanása mindent összezavart…
- Mi lenne, ha most öt percig emberi módra viselkednél? Csak öt percet kérek.
Ghoul nem felelt. Úgy tűnt, mintha ott se lenne. Kobra reménytelenül az ajtódeszkának döntötte a fejét, és lehunyta a szemét. Miért, miért, miért ilyen kegyetlen vele az élet? Mit tett, amiért ezt érdemli?... Jó, ez hülye kérdés. Nagyjából mindent megtett, amit nem szabadott volna. Ha véletlenül, valami csoda folytán valaha is bíróság elé kerülne, nagyjából ötvenszeres életfogytiglant kapna, feltéve, ha nem legális a halálbüntetés… Ha innen nézzük, még jól is járt Ghoullal. Legalább vele van, nem ellene…
Kobra még most is beleborzongott, ha arra gondolt, milyen volt Ghoult az ellenségének tudni. Ezt még a BL/I-nek se kívánná… Na jó. Nekik igen, legalább is a vezetésnek, de másnak tényleg nem… Hallotta, hogy Ghoul az ajtóhoz lép, aztán érezte, hogy a fiú is leül a túloldalon, mert megremegett a deszkalap, ahogy nekivetette a hátát.
- Tényleg elment? – kérdezte.
- El – felelte Kobra fáradtan, és azon gondolkozott, talán jobb lett volna, ha mégsem kéri meg Ghoult, hogy játssza el, hogy rendes ember. Így, hogy tudta, csak színjáték az egész, semmivel sem lett könnyebb a szíve. Legnagyobb meglepetésére azonban Ghoult tényleg érdekelte a dolog.
- És meg sem próbáltad megállítani?
- Minek?
- Hát, tán mer’ lelövik! Korse se dobhatja vissza mindig, neki is el kell számolnia a hullazsákokkal.
- Nem a határhoz indult.
- Hát hova? – Ghoul hangjában meglepetés csengett.
- Arizonába.
Csend.
- Mi a francnak megy az a barom Arizonába?
- Engem keres.
Egy pillanatig megint csend volt. Aztán Ghoulból kitört a harsány röhögés.



Poison félhangosa dúdolgatva, százötvennel hajtott a néptelen országúton. Leengedte az ablakot, a menetszél vadul csapott az arcába, de nem bánta. Nagyon is jól esett most ebben a hőségben. A nap a háta mögül sütött, a rádióból a Blaze of glory szólt, és ő vidáman dobolta az ujjával a ritmust a kormányon. Felszabadultnak érezte magát, vidámnak, reménytelinek, szinte már majdnem boldognak. A BL/I-nek se híre, se hamva, ő pedig megállíthatatlanul száguld Mikey felé…
Mikey. Aki nem is rossz Killjoy.
Killjoy?!
Poison számára ez még mindig feldolgozhatatlan információ volt, de jelen pillanatban még ezt sem bánta. Ha Killjoy, akkor Killjoy, hát istenem! Elsősorban úgyis csak Mikey, a többi meg… A többi édesmindegy. Másodlagos. Ezen aztán jóízűen kuncogott egy sort.
„Well they tell me that I'm wanted
Yeah, I'm a wanted man
I'm a colt in your stable
I'm what Cain was to Abel
Mister catch me if you can ”
Nem nagyon rajongott Bon Joviért, az öreg még így ötvenhét évesen is próbálta osztani az észt, ami nem is lett volna baj, ha egészséges. De már a BL/I sem vette komolyan. Minden koncertje playbackről szólt, és az utolsó szívinfarktusa óta ülve tátogta végig mindegyiket. Mi ez, ha nem szín tiszta röhej?
„Shot down in a blaze of glory
Take me now but know the truth
'Cause I'm going down in a blaze of glory
Lord I never drew first
But I drew first blood”
Milyen lehet vajon Mikey? Biztosan nem olyan, mint Ghoul… Mit jelenthet vajon, hogy jó Killjoy? Ő is papagájnak öltözik, meg drakuloidokra lövöldöz? Poison világosan látta maga előtt az öccse kisfiúsan sima arcát, ahogy eltátja a száját meglepetésében, aztán boldogan felkiált – Gerard!
Vagy nem is. Lehet, hogy meg sem ismeri majd őt… Hülyeség, biztosan felismeri! Inkább csak nem hisz majd a szemének. Igen, gyanakodni fog, keresztkérdéseket tesz majd fel, ő pedig mosolyogva adja meg a válaszokat, és akkor Mikey szemében felragyog majd az öröm, megölelik egymást, és…
Összeszorult a gyomra. Képtelen volt felidézni az öccse szemeit, minduntalan csak Kobra szomorú tekintete villant fel előtte. Tény, hogy hasonlítanak, de azért… De minél jobban erőltette az agyát, Kobra arca annál jobban elhalványult előtte, csak a szeme maradt, az a hűvös, reménytelenül szomorú szempár... Poison hirtelen rádöbbent, hogy a halott Squealer szemét látja. Sietve megrázta a fejét, hogy elhessegesse a képet, és megpróbált az útra koncentrálni, de már késő volt. Squealer nevének említésétől mintha még a napfény is kihűlt és megfakult volna. És a lassanként megnyúló árnyékok közt ott húzódott meg egy másik, még borzalmasabb név – Warble.
Poison jól megmarkolta a kormányt.
Nem lett volna szabad magára hagynia Warblet. És ha hülyeséget csinál?... Gyorsan emlékeztette magát, hogy ez nem az ő dolga, soha nem is volt az, de valahogy mégsem tudott megnyugodni.  Keményen a gázra taposott, de hiába, az iménti jókedve sehol sem volt már. Maradt viszont a harag és az önvád. Hülyeség, semmit sem csinált, amiért magát kéne okolnia!
És pontosan ez az.
Semmit sem csinált!
Warble elvesztette az öccsét. Az egyetlen embert, aki számított, aki mindig ott volt vele, akiben bízhatott, és akiért nyilván bármit megtett volna. Elvesztette a Mikeyját.
És ő képes volt csak annyit mondani neki, hogy sajnálja?!
Poison nagyon is jól emlékezett rá, milyen poklon ment át, amikor Mikey eltűnt.
Tizenöt éves volt, majdnem tizenhat, és mindig szomorú. A halvány mosolyát kizárólag neki, a bátyjának tartogatta. De még vele is alig beszélt, nem kért, nem követelt soha semmit, lesütött szemmel tette, amit mondtak neki. És ő, Gerard, mindig ugyanazt mondta neki. Nekem most mennem kell, Mikey, te maradj szépen itt, és ne csinálj semmi hülyeséget, jó? Mintha csinált volna valaha is bármi hülyeséget… És Mikey bólintott. És tényleg nem csinált hülyeséget. Ki se tette a lábát az Ellenállás főhadiszállásáról, néha napokig kuksolt ugyanabban a szobában, és várta, hogy ő, Gerard – mindenki másnak Party Poison – mikor megy vissza hozzá. Egyáltalán, visszamegy-e még?... Egyetlen egyszer kérte meg őt, még a legelején, hogy maradjon, mert fél, hogy baja esik, ő pedig kinevette, a hajába túrt, és azt mondta, dehogy lesz bajom. Mikey felnézett rá a piszkos láda tetejéről, amin ült, gyönyörű szeme megtelt elszántsággal, könyörgéssel és félelemmel, ahogy azt mondta.
- Akkor addig én is megtanulok lőni.
- Hülye vagy, öcsi?
Igen, csak ennyit mondott neki… Hülye vagy, Mikey?...
Soha nem hagyta neki, hogy fegyvert fogjon a kezébe, bárkivel is kellett megharcolnia ezért, akár Albatával. Nem akarta, hogy veszélybe kerüljön, de legfőképpen azt nem, hogy ölnie kelljen. Az biztosan tönkreteszi…
Úristen, méghogy Mikey embert öl?!
Mikey aztán soha többé nem hozta szóba a dolgot. Engedelmesen, türelmesen ült és várt, mint egy jó feleség, aki várja haza a férjét a frontról. Egy alig tizenhárom éves feleség… Sohasem panaszkodott.
Két és fél évvel később aztán, amikor Gerard épp újabb három napos bevetésen volt a többiekkel, a BL/I rajtaütött az Ellenállás akkori főhadiszállásán. Mindenkit megöltek, aki ellenállt, a sebesülteket összegyűjtötték és magukkal hurcolták, de ezt a hazatérők akkor persze még nem tudhatták. Amit tudtak, az az volt, hogy ott az a rengeteg holttest, és a többiek eltűntek…
Mikey is akkor tűnt el.
Poison hetekig kereste, mint aki megveszett, egyszerűen semmi, de semmi más nem érdekelte. Végül Albata, aki bizonyos szempontból az apja lehetett volna, hiszen állandóan vele volt, ő tanította lőni, verekedni, egyáltalán, mindenre, ultimátumot ajánlott. Vagy felhagy a kutatással, és visszaáll az Ellenőrzés soraiba, vagy végleg el kell mennie. Persze, ez így nem volt döntéshelyzet – Poison is tudta, hogy egyedül biztosan nem marad életben. És azt is tudta, Albatának igaza van. Ha Mikey túl is élte a támadást, akkor is a BL/I fogságába került, ott pedig nem húzhatja sokáig. És mindez az ő hibája. Mert nem hagyta, hogy az öccse megtanulja megvédeni magát…
Olyan volt az egész, mint a filmeken. Egy romba dőlt élet drámája… Valóban hollywoodi történet. A Hatalom, az Elnyomás ellen csak ők maradtak egymásnak, a testvérpár, akik megállíthatatlanul száguldanak a végzetük felé. Túlféltés, szeretet, elszakadás, hajsza, kihűlt  nyomok, pénz és hamis információk, fájdalom, gyász, remény, gyász, remény, versenyfutás az idővel, a bajtársakkal, az ellenséggel, és végül a végső döntés; az Ügy, vagy a Család? Csakhogy itt nem volt happy end, nem fordultak jóra a dolgok. A BL/I nem pár tucat karatés őrizte hajón tartotta a foglyait, akiket aztán gyorsan vízbe hajigáltak, és nem várta meg azt sem, míg a Hős kiszabadítja a Foglyot. Pláne nem törődött vele, ki marad életben, és ki hal meg. Igen, ha Mikey halott, akkor az az ő, Gerard Way lelkén szárad.
Nem volt könnyű ezzel a tudattal élni. Egészen pontosan lehetetlen volt! Poison tehát az egyetlen dolgot tette, amit tehetett anélkül, hogy megőrül, vagy megöli magát. Mindent a BL/I elleni harcnak rendelt alá, ez lett az egyetlen dolog, amivel törődött, az élete értelme; és mindeközben megpróbálta kiölni magából azt a szikrányi kis reményt, hogy talán tévednek, és Mikey mégis él, és jól van. Végül sikerült is meggyőznie magát. Éveken át halottnak tekintette az öccsét, és ha nem jön Kobra, nem mondja azt, hogy ő Mikey, hogy Killjoy lett, hogy Arizonában van, akkor ezzel a meggyőződéssel halt is volna meg.
Warble nem jutott el idáig. És egyedül nem is fog eljutni, nem fog tudni lehiggadni. Neki nincs ott Albata, nincs ott Lorainne, hogy segítsenek neki, nincs ott senki. Amije van, az a bosszúvágy, és egy ígéret – ha visszajössz, meghalsz, Poison. De mégis… Ő az egyetlen, aki megértheti Warblet, aki segíthet neki, nem is csak azért, mert ő is átélte ugyanezt, hanem mert ő nem szokott hozzá a halálhoz. Nem természetes számára. Őt igenis, megrázta Squealer halála! Nem csak egy kis kellemetlenség, egy a nap eseményei közül, ami felett legokosabb átsiklani! De ami még fontosabb – benne is dolgozik a bosszúvágy, Squealer miatt, Mikey miatt, és a többiek miatt, mind, akiknek valaha is ártott a BL/I. De legfőképpen persze Mikey miatt. És Squealernek is tartozik annyival, hogy kézre keríti a gyilkosát, azt a Wonaguthot…
Úristen, Warble nem is tud Wonaguthról!
Poison satufékkel állt meg az út közepén. Ismerte már annyira az itteni szokásokat, hogy tudja, nem is fog tudni róla. Senki nem fog szólni neki róla, mert nem akarják, hogy magánakcióba kezdjen. Az nem lenne Killjoyos. Nem a nagy számok törvénye szerint való… Igen, Warblet a bosszúvágy most elválasztja a Killjoyoktól. És ő az egyetlen szövetségese.
Együtt kell megcsinálniuk! Együtt kell végezniük Wonaguthtal, és megtalálni Mikeyt!
Poison minden további gondolkodás nélkül megfordult, és teljes sebességgel indult vissza a Verem felé.



A Verem vagy kétszáz mérfölddel keletebbre volt a benzinkúttól, és jóval északabbra is, ő pedig mindezidáig nagyjából délkelet felé haladt. A benzinkútig nem akart visszamenni, túl nagy kerülő lett volna, így aztán rábízta magát a kesztyűtartóból előkotort térképre. A Killjoyok majdnem minden autójában volt térkép is, bár Kobra szerint sosem használták őket, hiszen jól ismerték a területüket. Ráadásul mind 2012 előttről maradt még, vagyis nem sok hasznukat vehette az ember az azóta romba dőlt városokban, de Poison remélte, hogy az országutakat azért csak nem szedte már fel a BL/I… És persze abban is bízott, hogy a legendás amerikai utak legalább fele annyira jók, mint a hírük, és nem tette még teljesen járhatatlanná őket a nap és az elmúlt néhány évtized. Szerencsére így is volt.
Ennek ellenére korom sötét volt már, mire végre ráfordult a Verem felé vezető aszfaltútra. Innen már csak alig hetven mérföld volt hátra. A műszerfalra pillantott. A négy kanna rég üres volt már, de úgy tűnt, elég lesz a benzin. Remek!
Poison egy fokkal türelmetlenebbül taposott a gázra.
Most már egyáltalán nem volt boldog, vagy felszabadult, sőt, épp ellenkezőleg! Egyre inkább elbizonytalanodott. Mert az szép és jó, hogy ő ilyen gyönyörűen, hiba nélkül levezette magának a dolgokat, hogy Warblet az Isten is arra teremtette, hogy neki segítsen megtalálni Mikeyt, de őt hogy győzi meg erről? Nem lesz elragadtatva… Squealer még csak két napja halott, tegnap lett eltemetve, és Warble azóta is egyedül van a dühével és a fájdalmával… Ráadásul meg akarja ölni őt. Najó, nem akarja annyira, mert akkor már megpróbálta volna, meg nyilván más is megteszi neki, hogy levezesse a feszültségét, de mindenképpen ő áll a második helyen a kivégzendők listáján. Vagyis, lehet, hogy egyenesen az elsőn, mert Warble nem tud Wonaguthról…
Nem lesz egyszerű a dolog. Nagyon nem!
Poison egy kissé talán keményebben szorította a kormányt, de nem lassított. A rádióból megint az It’s my life szólt, aznap már vagy negyedszerre, így inkább dühösen kikapcsolta, aztán hallgatta a motor nyugtalanítóan hangos és erőlködő hangját, nameg a saját, Mikey és Warble közt cikázó gondolatait
Mit fog mondani Warblenek? Hogy győzi meg? Vagy talán nem is kell majd győzködni, mert annyira össze lesz törve, hogy már az ő felbukkanása is megváltás lesz számára? Megpróbálta elképzelni a Squealer sírja előtt zokogó Warblet, de nem igen sikerült neki. Akkor már inkább a kötélen himbálódzó Warble…
Hirtelen megakadt a szeme valamin. Messze előtte mintha derengeni kezdett volna az ég. Ez mát csak azért is volt furcsa, mert még éjfél is alig múlt, ráadásul észak van arra, nem kelet...
- Neee, ne-ne-ne-ne-ne, csak ezt ne… - sziszegte maga elé dühösen. Méginkább nekifeszült a gáznak, hogy mihamarabb célhoz érjen, aztán megállt, és sietve kiszállt a kocsiból, hogy gyalog tegye meg a veremig hátra lévő ötven métert, mert ha nem téved…
Nem tévedett.
Hihetetlen, egyszerre borzalmas és gyönyörű látvány tárult a szeme elé, ahogy lenézett a perem széléről.
Minden égett, a ház, a raktár, a vécé, és úgy tűnt, a haragos lángok már egyenesen az eget ostromolják. Poison egy pillanatig még dermedten meredt a mélyedésbe. Volt abban valami végzetesen gyönyörű, ahogy a recsegve-ropogva sikoltozó deszkák egyre vékonyodó, fekete vonalai el-eltűntek a lángok ölelésében. Warble…
Ekkor hirtelen, vérfagyasztó robajjal beszakadt a háztető.
- Warble!
Poison hangját elnyelte a pattogó tűz és a sivatag magánya. Szerencsére, mert alig néhány másodperccel később látta, ahogy egy Pontiac gördül végig a Verembe vezető lejtőn, és megáll a mélyedés fenekén, a lehetőségekhez képest biztonságos távolságban a tűztől. Fekete fényezésén kísértetiesen táncolt a lángok fénye, amitől úgy tűnt, mintha egyenesen a pokolból érkezett volna. Korse…
Szóval lehet, hogy mégsem Warble gyújtotta fel a házat?! Poison ettől magához tért egy kissé. A következő pillanatban belé hasított a felismerés, hogy az úton hagyta a kocsit. Ugyanazon az úton, amin most Korse hajtott le!
Áldotta az eszét, amiért nem gurult azonnal a Verembe, mert akkor biztosan találkoztak volna. Így viszont még megúszhatja, hiszen Korse előtte kellett, hogy megérkezzen, és a jelek szerint lefoglalta annyira a tűz, hogy nem figyelt fel a Fordra a háta mögött.
Poison a lehető leggyorsabban és leghalkabban rohant vissza a kocsihoz, út közben előrántva a pisztolyát. Korse nem hülye, sose indulna egyedül a Verem ellen… Egész biztos, hogy tele van a környék drakuloidokkal!
Villámgyorsan beszállt, és azzal a lendülettel rükvercbe is lökte a sebváltót. Aztán addig gurult hátra a kocsival, mígnem is látta már a tüzet, csak az ég vöröses derengését. Kapkodva fújta ki a levegőt.
És most mihez kezd? Benzin alig van, nem jut vele messze, a BL/I pillanatokon belül a nyakában liheg majd, Warble ki tudja, merre jár, ha él még egyáltalán… Az egyetlen megnyugtató az volt, hogy az imént sehol sem látta a Jaguárt. Talán sikerült elmenekülnie…
Vagy azt gyújtották fel először, és rég felrobbant.
Warble… Meg kell keresnie!
- A fenébe!
Végül mégis győzött a józan ész.
Poison újra rávetette magát a kesztyűtartónak nevezett aranybányára, és szerencséje volt. Úgy látszik, nem csak térkép van minden kocsiban, de walky-talky is. Persze, ez logikus, ha egyszer a rádióösszeköttetés az egyetlen lehetséges kommunikációs csatorna a Killjoyok között… Némi ügyetlenkedés és szentségelés után végre sikerült összedugnia a megfelelő kábeleket, és ettől megkönnyebbült egy kissé. Remek! A Ford rádiójára pillantott. Defying mindig valahol középhullámhosszon sugározta a műsorát, hát arra állította a kezében lévő készüléket is.
- Haló!
Semmi.
- Haló! Defying!
Még mindig semmi.
- Defying, hallasz? Van ott valaki?
Egy örökkévalóságnak tűnő ideig ordibált, de hiába, és már ott tartott, hogy hagyja a francba az egészet, amikor is végre valami halk, reszketeg sercegés hallatszott, és kisvártatva egy ismerős férfihang válaszolt.
- Mit akarsz?
Poison megdermedt.
Fenyő. Puding és vaníliamártás édeskés illata, a parketta hűvös érintése a talpán. Puha, Shrekes takaró az ujjai közt, megrántja, lecsúszik, egy Mickeyegeres pizsamacsomó, egy vékony, apró kéz mérgesen, mégis bizonytalanul kap utána.
- Mit akarsz?
Úristen!
- Kelj már fel, Karácsony van!
Egy szőke villanás, hosszú, sötét pillák árnyékában résnyire nyitott gyönyörű, világoskék szemek, az álomittas hangba némi értetlen rosszallás vegyül.
- Mit akarsz?
Úristen, ugyanaz a hangsúly! Poison arcából egy pillanat alatt kifutott a vér.
- Mikey…
- Eeegen. – A vonal mintha megreccsent volna kissé. – Vagyis nem! Izé… Vagyis… Eh! Mindegy. Poison?
Kobra hangjából lassan kikopott az álmos, nyafogó felhang. Poison megrezzent a neve hallatán, és végre magához tért egy kissé. Nem, Kobra nem Mikey. Tény, hogy hasonlítanak, de nem ő az.
- Igen. Ég az egész Verem, Korse lehet, hogy észrevett, a…
- Állj-állj-állj! Lassabban!
- Korse felgyújtotta a Vermet, és Warble sehol! – foglalta össze a dolgot Poison kapkodva. Kobrának kellett néhány pillanat, míg az agya feldolgozta az információt.
- Mi a francot keresel te ott? Nem Arizonába…
- Nem mindegy?! Lehet, hogy Warble…
- És a BL/I is ott van?
- Mondom, hogy itt! – csattant fel Poison dühösen. Hogy lehet valaki ennyire nehéz felfogású?!
- És te itt rádiózgatsz velem?
Most Poisonnak kellett néhány másodperc, hogy felfogja a hallottakat. A BL/I is gond nélkül tudja fogja az adást a Zónák egész területén! Kobra szinte kajánul folytatta.
- Idióta… Na ide figyelj. Tűnj el onnan, keress valami biztonságos helyet, és maradj ott, világos?
- De…
- Csak maradj ott! A kocsival se törődj. Érted megyek.
- Kösz, de…
- Poison. Eszedbe ne jusson egyedül Warble nyomába eredni, megértetted?
 Poison önkéntelenül is bólintott, mintha bizony a másik láthatná.
- Persze. Nem fog.
- Jó. És Poison.
- Tessék.
Kobra hangja hirtelen fájdalmasan csendült, és nagyon, nagyon fáradtan.
- Nem lehetne, hogy lassan végleg eldöntsd, hogy akkor most mész, vagy maradsz?



- Szóval akkor mi ez az egész?
- Nem lényeg.
- De mit kerestél te a Veremben?
- Mondom, hogy nem lényeg! – csattant fel Poison. Ideges volt, dühös, és kivételesen magára.
- Akkor sem értem. Ariozona egészen…
- Megérzés volt – vágott közbe a fiú élesen. Kobra elhallgatott. Megérzés…
- Értem.
Egy jóidőre csend lett köztük. A Pontiacban ültek, amit Steel Grinék úgy látszik, minden szabad percükben átfestettek – most egy szivárvány virított a motorháztetőn, ami akár még szép is lehetett volna, ha nem ütnek át rajta az előző festésből maradt csillagok. Meg az azelőttiből odaszáradt amerikai zászló… Poison azonban egyes-egyedül Kobra miatt érezte ilyen borzasztóan magát.
Fogalma sem volt, a fiú hogy találta meg. Mivel a Verem környékén egy ártatlan bokor sem nőtt, amire ráfoghatta volna, hogy fedezék, nem volt más választása, mint magára hagyni a kocsit, és a lehető legtávolabb kerülni tőle is, meg az úttól is, mielőtt még Korse észreveszi őt, és a nyomába ered. Rémlett neki, hogy magányos bóklászásai közben ráakadt már néhány másik, soha le nem aszfaltozott útra is a közelben, amit legföljebb arról ismerhetett volna fel, hogy más a homok színe, de ez sötétben persze lehetetlen volt. Minden esetre arra vette az irányt, és csak remélni merte, hogy Korse tényleg minden figyelmét a Veremnek szenteli… Persze, azonnal eltévedt, ahogy a tűz fénye elhalványult a háta mögött, és a bokáig érő homokban rögtönzött kis gyalogtúrája hamar ki is fárasztotta. Hanyatt vágta hát magát a földön, hogy pihenjen egy kicsit, és közben minden neszre összerezzent. Aztán meghallotta a lépteket.
Először azt hitte, a drakuloidok találták meg, de aztán meghallotta Kobra hangját, ahogy halkan, újra meg újra a nevén szólította. És tényleg ő volt.
A fenébe is, megtalálta, korom sötétben, egy kibaszott sivatag közepén, Korse orra előtt! Ez nem normális dolog!
Amikor azonban a kocsi felé menet ezt vele is közölte, Kobra mindösszesen annyit felelt, hogy ennyi év tapasztalattal a háta mögött az ember már tudja, hogyan hallgasson a megérzéseire.
A megérzéseire!
Poisonnak egészen határozottan azt súgták a megérzései, hogy itt valami nagyon nem stimmel!
Oldalt sandított a mellette ülő Kobrára. Nem tűnt dühösnek, amiért alighanem az ágyból rángatta ki a hívásával, és amiért két órát kellett levezetnie, korom sötétben, mert a lámpákat ő sem kapcsolta fel. Ráadásul egyedül jött, amiből Poison azt a következtetést vonta le, hogy Defying vagy nem engedett vele mást, vagy senki nem akart jönni… De Kobra miért jött? Miért jött érte?
Igazából nem tudta volna megmondani, pontosan miért is szerelte össze a rádiót. Persze, segítséget hívni – de mégis, konkrétan az, hogy valaki jöjjön el érte, meg sem fordult a fejében. Eléggé szétszórt lehetett… Kobra nem volt az. Sőt, nagyon is összeszedettnek tűnt és nyugodtnak, mégis. Az a furcsa, törődött fájdalom és keserűség áradt belőle, amit Poison oly jól ismert már. Igen, pontosan ugyanúgy tudott hallgatni, mint Mikey. Az arcuk is hasonlított. És ahogy ma azt mondta, mit akarsz...
Mi van, ha…?
Baromság! Kobra nem Mikey! Egyszerűen nem lehet ő, mert… Mert nem lehet ő! Azt nem bírná ki! Kobra észrevehette a nyugtalanságát.
- Mi van?
- Semmi.
- Figyelj, Poison, Warbleért semmit sem tehettél, ő akarta, hogy…
- Megölték az öccsét! Nem képzeled, hogy tiszta volt a feje?!
- Jól van na…
- Ott kellett volna maradnom vele, és szépen a fejébe verni, hogy mi a dolga!
- Maradnod? – Kobra egy pillanatig még meghökkenten nézett rá, aztán kuncogni kezdett. Poison gyilkos pillantást vetett rá.
- Most meg mi van?!
- Miért gondolod, hogy a világon mindennek és mindenkinek egyedül hozzád van köze?
Poison válaszolni akart, de torkára forrt a szó. Hogy is magyarázhatná el ennek az idiótának, hogy ő az egyetlen ebben a rohadt államban, de talán az egész országban, aki tudja, min megy keresztül Warble, és aki segíteni tud neki? Mit nem lehet ezen érteni?! Méghogy ő önző… Ő! Mikor még az öccse keresését is elhalasztotta egy vadidegen miatt! Kobra hangjában azonban nem volt semmi düh vagy rosszalló felhang – sőt, úgy tűnt, valóban választ vár.
- Komolyan kérdezem, Poison. Miért hiszed, hogy mindent neked kell elintézni, mindenkit neked kell megmentened?
- Talán mert nélkülem a fél világ hulla lenne!
- Így meg csak Squealer az?
Ez övön aluli ütés volt, és ezt Kobra is azonnal láthatta, ahogy Poison arcába nézett.
- Bocs – mondta gyorsan. – Csak…
- Inkább fogd be, jó?!
Kobra engedelmeskedett. Némán hajtottak tovább az éjszakában.
Hosszúnak, nagyon hosszúnak tűnt az út. Poison számára nem volt kétséges, hogy a benzinkút felé tartanak. Az igazat megvallva nem is nagyon bánta, mert bár egész nap nem csinált semmit, csak vezetett, mégis mérhetetlenül fáradtnak érezte magát. Biztos a gyógyszer… Kobra nem kérdezett többet, ami azonban egy cseppet sem volt megnyugtató. Poison, ha egészen őszinte akart lenni magához, be kellett, hogy lássa – a kérdés jogos. Mi a francot akart ő Warble-től? Nem is ismeri… Annyit tud róla, hogy Killjoy, vagyis nem normális, rengeteg embert megölt, és volt egy öccse, akit miatta, Party Poison miatt öltek meg. Vagyis helyette... Nem, ha így nézzük, aligha jöhetett volna szóba, hogy Warble meghallgatja a meséjét, mi több, még rá is bólintson. És most, a közelgő hajnal realitásának fényében már az sem tűnt olyan egyértelműnek, hogy tényleg, az Isten is erre a szövetségre teremtette őket. Poison kedvetlenül, és egy kissé megszeppenten csúszott lejjebb az ülésen, és összehúzta magán a Kobrától kölcsön kapott kabátot, mert egész átfagyott az éjjel a homokon ücsörögve.
Tényleg csak játssza a messiást? De hát ha egyszer annyira szar a világ körülötte, miért olyan nagy bűn, hogy segíteni akar? Hogy segíteni akar mindenkinek, akinek csak tud? Talán a lelkiismerete teszi, amiért Mikeyn nem tudott segíteni? Talán ez a dolga a földön… Halkan felnevetett a gondolatra. Réges-rég nem hitt már semmiben, sem az Istenben, sem a Végzetben, csak a két kezében, meg a pisztolyában. Nem, Kobra megint hülyeségeket beszél. Egyszerűen képtelen felfogni, hogy van élet a Killjoyokon túl is…
Ezzel a meggyőződéssel szállt ki a kocsiból a benzinkút előtt, és indult meg a bolt felé. Hallotta, hogy Kobra követi, és hirtelen eszébe villant a gondolat, hogy tényleg, mennyivel egyszerűbb lenne az élete, ha mindenki így követné… Megtorpant az ajtóban. Mintha hallott volna valamit. Megfordult, és tekintete Kobráéval találkozott. A fiú is megállt, és mintha hallgatózott volna. Arca valahogy furcsán sápadtnak tűnt az ajtó fölötti sárgás égő fényében, de a szemében még ott bujkált az a különös, riasztó, mégis olyan ismerős keserűség.
- Várj meg itt, mindjárt jövök – mondta halkan, azzal megindult a benzinkút sarka felé. Poison egy pillanatig még döbbenten nézett utána, aztán nesztelenül követte.



Egy. Kettő. Három. Négy.
Iszonyúan lassan telnek a másodpercek.
Öt. Hat. Hét…
Kibírhatatlanul lassan! Megnyalom a szám. Nem tudom, hány óra lehet, de őrségváltás még nem volt, így biztosan nem telt még el a délelőtt fele. Vagyis, még nem kapunk vizet. Pedig nagyon meleg van már, persze, itt mindig meleg van, de ma különösen. A térdemet égeti a homok, sebes is és fáj, de nem különösebben zavar. Megszokja az ember, és a fájdalom különben is hasznos, ébren tart, és amíg ébren vagy, nem halhatsz meg.
Titokban szeretnék már meghalni. Azt hiszem, titokban mindenki szeretne meghalni egy kicsit, csak fél bevallani. Én legalább is biztosan félek.
Előrébb kúszok egy kicsit, kezemmel a földet túrva, ujjaim tapogatózva kutatnak az éjszakai hidegtől még hűvös, száraz homok mélyén. Tudom, érzem, hogy most… most…
Megvan.
Egy pillanatra megdermedek, a szívem a torkomba ugrik, de nem történik semmi. Egyszerre önt el a csalódottság és a megkönnyebbülés furcsa keveréke, és kell még egy pillanat, mire újra úrrá leszek az izmaimon. Nem remeg a kezem, ahogy kitapogatom a homokban meglapuló tárgyat. Nem, ennyi idő után akár csuklott szemmel is csinálhatnám már. Egy kicsit felemelkedek, és egyetlen felesleges mozdulatot sem téve nekilátok, hogy félresöpörjem a homokot az útból. Egyszer láttam a tévében, hogy csinálják ezt a felnőttek. Sárga szalaggal zárják le a környéket és hatalmas lyukat ásnak, persze, teljesen feleslegesen, ha egyszer robban, akkor robban, nem igaz? Csak kockáztatnak azzal a sok matatással. Én már most jobban tudom, hogy kell ezt csinálni. Oldalt kell ásni, egész közel az aknához, kifelé söpörve a homokot, erősen, hogy jó messzire szóródjon, és ne hulljon vissza a gödörbe. És amikor már tisztán látszik az oldala, akkor kell lesöpörni mindent a tetejéről, lassan, vigyázva, mert a legkisebb rossz mozdulat is működésbe hozhatja a kioldószerkezetet.
Óvatosan, mégis sietve kotrom a homokot, és egy perc múlva már teljesen tisztán pihen előttem. Lapos, széles félgömb, matt és szürke. Egyáltalán nem félelmetes. Akkor félelmetes, amikor rálép az ember. De akkor már nem kell megijedni, akkor örülni kell az angyaloknak. Megint megnyalom a szám. Iszonyúan szomjas vagyok, és valahol, a lehetetlen távolságban felsejlő gyerekkorom ködén át felrémlik valami olyasmi, hogy a Mennyországban van víz, és annyit ihat az ember, amennyit akar, meg ehet is, ez egészen biztos. Mindenki boldog, aki ihat, és a Mennyben mindenki boldog. Rátenyerelek a fémlapra. Alig ér hozzá a bőröm, máris szinte érzem, ahogy pillanatról pillanatra forrósodik a kezem alatt, ahogy tűzi a nap. Vajon a mennyben is ilyen meleg van?
Épp csak egy pillanatra villan át rajtam a gondolat, az utolsó gondolat, mert aztán ránehezedek az aknára. De nem történik semmi. Egy másodpercig fel sem fogom, hogy nem robbant fel, de amikor végre megértem, egy pillanat alatt megszáll a düh. Ököllel vágok rá, egyszer, kétszer, tízszer, nem tudom, hányszor, egyre elkeseredettebben, érzem, már a könnyem is folyik. Ekkor hallom meg Hafizt. Kiáltozva fut felém a tábor felől, a hatástalanított aknák gödreit kerülgetve, az arca nagyon, nagyon dühös, kezében puska pihen. Kapkodva, teljes erőből esem újra a bombának, de már késő, itt van mögöttem, már a lépteit is hallom. Hirtelen úrrá lesz rajtam a pánik. Ösztönösen csúszok odébb, az utolsó pillanatban térve ki a rúgása elől, de így is elkéstem. Elkapja a karom, azt hiszem, mindjárt ki is töri, de nem, csak az arcomba vág. Érzem, hogy elered az orrom vére, de nem érdekli. Felém lendíti a fegyvert, a puskatus az oldalamba vág, hogy nem kapok levegőt. Nincs erőm kitérni az ütései elől, de talán nem is akarok. Lehet, hogy szerencsém lesz, és megöl, mielőtt észrevenné, mint azt a másik fiút. De nincs szerencsém, sosincs szerencsém. Hirtelen abbahagyja, megránt, és én hanyatt zuhanok a földre. A nap az arcomba süt, hunyorognom kell, hogy lássam az övét. Boldognak tűnik. Eszelősen vigyorog, a puskával megint felém suhint, de most már vigyáz, hogy ne találjon el. Összerándulok, és önkéntelenül hátrébb kúszok egy kissé. Erre elégedetten végigmér, újra elővillantva sárgás fogait, és hátrál egy lépést. Megcsúszik a lába a gödör szélén, és reflexből lép még egyet.
A robbanás hangja betölti a levegőt, iszonyú csendet hagyva maga után, mintha megsüketültem volna. Mindent elborít az arcomba vágódó forró, síkos vér, a homlokomat mélyen felsérti egy csontszilánk. Levegő után kapok, orrom megtelik a vér szagával, a nyelvemen érzem az ízét.
Ekkor éreztem úgy először életemben, hogy nem én vagyok én. Mintha valaki mással történne az egész, megszállt valami különös nyugalom.
Nem tudtak megölni.
Nem is fognak tudni megölni. Senki sem tud megölni.
Nem tudok meghalni.
Talán becsuktam a szemem, de ha így is volt, tényleg csak egy pillanatra. Aztán valaki elkapta a karom, és ezzel párhuzamosan a gyomromba taposott, úgy rugdosott odébb. Egy másik elállta a napot, így arca egyetlen, fekete massza volt csupán, nem ismerhettem fel. Újra és újra lesújtott a puskával. Számoltam. Egy. Kettő…
Úgysem tud megölni.
Három.
Nem tud megölni.
Négy.
Nem tudok meghalni.
Öt.
Nem tudok meghalni.
Hat.
Nem tudok meghalni.
Hét.
Meg akarok halni.
Nyolc.
Meg akarok halni!
Kilenc.
De én nem tudok meghalni…
Ösztönösen menekülni akartam, de képtelen voltam még csak tisztességesen felülni is.
Azt hiszem, hánytam is, de ezt nem tudom biztosan, mert a vér és a homok íze a számban minden mást elnyomott. Valaki kiabált, dühösen és fenyegetően is egyszerre, de nem értettem, mit mond. Aztán egyik pillanatról a másikra megszűntek az ütések, és valaki a karomnál fogva felrángatott a földről. A fájdalomtól félig eszméletlenül próbáltam felülni és ránézni, de a könnyeimtől és a szemembe folyt vértől nem láthattam tisztán az arcát.
- Karif!
A legkeményebb korbácsütésnél is vadabbul vágott végig rajtam a félelem, hogy minden porcikám merev görcsbe rándult tőle, de a hang csak megismételte a nevemet.
- Karif!
Három. Itt soha nem mondanak el semmit háromszor. Kétszer sem igen, de háromszor soha… Kínlódva felemeltem a karom, hogy kitöröljem az szememből a mocskot, de annyira remegett a kezem, hogy csak másodszorra sikerült. Felnéztem. Asrahib keskeny, barna arcát láttam magam előtt. Dühös volt, iszonyúan dühös, de gyanakvó is egyszerre, fekete szemében valami titkos, beteges elégedettség csillant. Úgy méregetett, mint a tevéket szokás, ha jó vásárt akar csinálni az ember. Azonnal leszegtem a fejem, mert képtelen voltam elviselni a tekintetét. Azt hiszem, megint hánytam, már nem is az ütésektől, inkább a félelemtől, mert elengedett egy percre, aztán rám parancsolt, hogy nézzek rá, de én képtelen voltam megtenni. Egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Erre elkapta az államat, úgy rángatott térdre a homokban.
- Akarsz inni?
Nem nagyon voltam képes felfogni a szavait, annyira rettegtem, hogy pislogni se mertem. Dühödten megint megrángatott, hogy megroppant a nyakam.
- Akarsz inni?
Soha nem mondanak el semmit háromszor. Soha.
- Igen.
Nem tudom, hogy sikerült kipréselnem magamból azt a néhány hangot. Talán nem is sikerült, ő mégis megértette. Elengedett, és egy pillanatig még feszülten meredt rám. Valami megvillant a szemében, talán az elégedettség, nem tudom. Aztán Hafizra mutatott.
- Akkor szedd össze!
Ösztönösen követtem a tekintetét. Hafiz bal lábán cafatokban lógott a hús, a jobb teljesen eltűnt, az oldala egyetlen, hatalmas lyuk, hogy a bordájáig látszottak a belei, arcát a felismerhetetlenségig összeszabdalták a repeszek. Egy hangja nem volt, talán mert a hangszálait is kitépte a robbanás, vagy egyszerűen csak nem is élt már, de még vonaglott egy utolsót. Körülötte jó másfél méteres körben vöröslött a homok a vérétől.
- Szedd össze!
Lassan, nagyon lassan néztem Asrahibra. Itt semmit nem mondanak el háromszor. Semmit. Soha…
Asrahib hirtelen megint elkapta a karom, és vadul a mozdulatlanná dermedt Hafiz felé lökött. Ösztönösen nyújtottam magam elé a kezem, hogy tompítsam az esést, de hiába, a tenyerem csuklóig csúszott a vértől nyálkás sárba, és újra teliment a szám a homokkal, és ezúttal sem a saját vérem ízét éreztem.
Csak ekkor kezdtem el sikítani.
- Ghoul.
Kobra keze hűvös, a hangja halk és szelíd, mint mindig, de így is elcsendesíti egy kissé azt a sikolyt a fejemben. Még mindig hallom ugyan, hallom a szitkokat is, a puska suhogását, Asrahib hangját, de azt már nem tudom, a kiáltásom is csak visszhang volt-e, vagy valóban ordítottam? Kinyitom a szemem. Kobra hajol fölém, tökéletesen kifejezéstelen arccal, de a szeméből süt az aggodalom és a szánalom.
Idióta kölyök.
Még mindig azt hiszi, átverhet a fene jól begyakorolt fapofájával, mikor a szeme úgyis mindig elárulja… Aztán megpillantom Poisont is Kobra háta mögött, ahogy kíváncsian a nyakát nyújtogatja. Franc bele… Közönségre most végképp nincs szükségem! Felülök az ágyon.
Kobra puszta jóindulatból újra a homlokom felé nyúl, de nekem nincs lázam. Dühösen elütöm a kezét. Fogalmam sincs, miért, de nem esik jól az érintése. Próbálom újra normális ütemben venni a levegőt, de ettől csak még dühösebb leszek, és még hevesebben ver a szívem.
- Jet?
- Itt vagyok – hallom valahonnan a hátam mögül. Villámgyorsan arrafelé fordulok. Jet Star az ajtó mellett áll, mellkasa előtt összefont karral, az egy szem égő vibráló fényénél kísértetiesen élesnek tűnnek a vonásai.  Az arca, ha lehet, még kifejezéstelenebb, mint Kobráé.
- Jet – ismétlem. Nem szól, csak rám néz. Sötét a szeme, mint az enyém, egészen fekete, nyugodt és kimért, szinte unott - és tökéletesen közömbös. Megnyugszom.
- Jössz cigizni?



Tiszta volt az ég, amikor a Jaguár végre megállt az út szélén. Széles kerekei alatt fájdalmasan megcsikordultak a kavicsok, elnyomva a motor szelíd duruzsolását is. A lámpák nem égtek, de ez sem Ghoult, sem Jet Start nem zavarta. Biztonságosabb volt így, annak ellenére, hogy nagyon is közel voltak a benzinkúthoz. Ha nagyon, nagyon figyelmesen néztek volna vissza a hátuk mögé, talán még láthatták is volna a lassanként felderengő ég előtt kirajzolódó sziluettjét. Mert bár korom sötét volt még, kelet felől már a hajnal ígéretét sodorta feléjük a szél.
A motor leállt, és hirtelen mély csend lett. Egyikük sem szólalt meg. Ghoul nem akart kérdéseket, Jet Star pedig tökéletesen tisztában volt vele, hogy Ghoul nem akar kérdéseket. Egyelőre. Így hát megelégedett annyival, hogy követve a fiú példáját ő is kiszállt, kikotort két doboz sört a hátsó ülésről, ahová gondos mérlegelés után egy egész kartont készített be alig öt perccel azelőtt, aztán a motorháztetőre ült Ghoul mellé, és felé nyújtotta az egyiket.
- Kösz.
- Nincs mit.
Hallgattak. Hűvös volt még, és Jet Star önkéntelenül is megborzongott, mert nem hozta magával a kabátját. Ráadásul a sör is langyos volt, vagyis a szokásosnál is pocsékabb ízű. Ez kellőképpen a kedvét szegte, hogy ne legyen olyan türelmes, mint lenni szokott ilyenkor.
Várt még egy kicsit, aztán Ghoulhoz fordult.
- Szóval?
- Semmi.
- Álmodtál?
Ghoul bólintott.
- Ugyanazt?
Újabb néma fejbólintás volt a válasz. Jet Star sajnálkozva nézett rá.
- Lehet, hogy végig kéne álmodnod egyszer. És akkor elmúlna.
- Nem akarom végigálmodni.
Jet Star meghúzta a sörét.
- Ezt mondjuk megértem…
Megint hallgattak. Aztán Ghoul mély sóhajjal végigdőlt a szélvédőn. Kisvártatva Jet Star is követte a példáját. Egy percig még csöndben kortyolgatták a sört, és bámulták a csillagokat. Végül megint csak Jet Star szólalt meg.
- És édesanyád?
- Hm?
- Nem mesélted végig a múltkor.
- Tényleg?
- Tényleg. Mi lett vele?
- Hidd el, hogy nem akarod tudni.
- Láttad őt?
- Hm?
- Meghalni.
- Nem – felelte Ghoul minden különösebb elérzékenyülés nélkül. Jet Star egy csöppet mintha megkönnyebbült volna. – Becsuktam a szemem.
Jet Star csöndben lehordta magát a sárga földig. Hogy is jutott eszébe ilyet kérdezni? Éppen Ghoultól! Most erre mégis, mit lehet mondani?...
- Szar lehetett.
- Mindig szar.
- Az is igaz.
Csönd.
- Tudtad, hogy ott is ugyanilyenek a csillagok?
- Mármint odaát, Afrikában? – kérdezte Jet Star.
- Aha.
- Persze. Csak az egyenlítő túloldalán más.
- Meg a pólusokon.
- Igen.
- Igazából mindenhol más.
Jet Star értetlenül oldalt fordította a fejét, de Ghoul nem nézett rá.
- Végül is, úgy néz ki, a föld mégiscsak gömbölyű, szóval, amit Torontóban látsz, nem lehet ugyanaz, mint amit Kaliforniában.
Jet Star hümmögött, mire Ghoul végre rápillantott.
- Ez azért logikus, nem?
- De, az... Sokat nézegetted ott az eget?
- Szudánban?
- Aha. – Ghoul megint a csillagokat bámulta.
- Nem. Csak egyszer, amikor eltört a lábam, és odakint kellett töltenem az éjszakát.
- Hol?
- Az aknamezőn.
- Otthagytak?
- Járulékos veszteség.
- És nem is mentek vissza érted?
- Nem.
- Akkor mit csináltál?
- Néztem a csillagokat, és sírtam.
Jet Star mintha elgondolkozott volna ezen egy percre.
- És hogy úsztad meg?
- Reggel jött az újabb csapat, én meg még éltem.
- Aha…
- Valamiért nem lőttek le.
- Talán mert éltél.
- Talán.
Ez nem volt túl meggyőző, főleg, hogy Jet Star addigra már tudta; a szudáni katonák szemében ez tökéletesen irreleváns kérdés volt mindig is. Nem nagyon szerették a sebesülteket.
- Kaptam kötést is rá. A lábamra. – Jet Star megint nem tudta, mit mondjon erre. A „miért”-re úgyis a „nem tudom” lenne a válasz.
- Tényleg? – kérdezte végül ostobán.
- Aha.
- Az jó.
- Ja. Rendesek voltak.
Ebben maradtak.


Írta: Manton Jager
Címkék:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)