8.

Feketén villanó tekintet, dús, sötét hajba túró vékony, kecses ujjak, a magassarkú éles, mély koppanása a vörös kövezeten… Aztán Chayline nemes egyszerűséggel leült velük szemben az asztal túloldalára, és hanyagul, mégis olyan mozdulattal, hogy Gerardnak összeugrott tőle a gyomra, a deszkára könyökölt, és azt kérdezte.

- Mit isztok, fiúk?

Gerard a száját bámulta. Sehogyan sem illett azokhoz a selymesen fénylő, rézvörös ajkakhoz ez a mély hang.

- Kávét – vágta rá Frank olyan hangon, ahogy még a barátai sem sűrűn hallották beszélni. A legidegesítőbb, leggátlástalanabb fanokkal is tudott kedves lenni, ha nagyon akart. És általában nagyon akart… Chayline kedvesen, szinte kislányosan ártatlan mosollyal pillantott rá. Tökéletesen tisztában volt vele, hogyan használja a testét

- Ugyan – mondta szinte incselkedve. – Hadd hívjalak meg valami rendes italra is…

- Kösz, de el tudjuk dönteni, mit akarunk inni.

Chayline vagy nagyon ostoba volt, vagy túl jó színész, mert legfeljebb némi csodálkozás látszott az arcán, ahogy újra Frankhez fordult.

- Persze, csak… csak gondoltam idegenek vagytok errefelé, és hát olyan megszeppenten ücsörögtetek itt, gondoltam… - Fekete szeme megint Gerardon állapodott meg. – Nem hittem, hogy megsértelek egy meghívással…

- Nem hittem, hogy egyszer lesz valaki, aki egyszerre akar felszedni négyünket – jegyezte meg Frank nem minden kajánság nélkül.

- Na most már állítsd le magad! – szólt rá Gerard, és figyelmeztetésül alaposan bokán is rúgta az asztal alatt. Chayline ezúttal is épp csak egy pillantást vetett rá, de ez már egyáltalán nem volt kedves. Frank szinte hallani vélte a ki nem mondott szavakat – befogod magadtól, törpicsek, vagy én segítsek? De csak egy pillanat volt az egész.

- Hát, bocsi fiúk a zavarásért – mondta lassan a lány, és szemmel láthatóan menni készült.

- Nem zavarsz! – vágta rá Mikey hirtelen, meglepően erélyes hangon, és alighanem élete legsötétebb pillantását küldte Frank felé. A fiú azt sem tudta, meglepődjön, amiért Mikey megszólat, vagy felháborodjon, amiért ő is ellene van, de nem is maradt ideje visszavágni, mert Chayline megrázta a fejét, és felállt.

- Nem, semmi baj. Bizonyára… más szórakozásra vágytok, mint egy falusi lány locsogása.

Nem volt semmi sértő a hangsúlyában, tényleg nem – de azért alaposan megnyomta azt a „falusi”-t.

- Frank nem úgy gondolta – mondta gyorsan Gerard. – Csak kicsit ideges mostanában a gyerekek miatt.

- Gyerekek?

Chayline csodálkozva nézett Frankre, de az leplezetlen gyanakvással az arcán, önkéntelenül is kihúzta magát egy kissé a széken.

- Azok – felelte, és most ő volt, aki egy pillantással meg tudta volna ölni Gerardot. Mikor pontosan tudja, hogy a gyerek-téma tabu! Chayline szemmel láthatólag nem tért magához.

- Nahát… Gratulálok… Nem lehet egyszerű… Hány…?

- Szerencsére nem kell mindenkinek megküzdenie a feladattal – vágott közbe Frank angyali mosollyal az arcán. Olyan finom, szinte észrevétlen utalás volt, amit képtelenség is lett volna észrevenni, ha nem mustrálja közben végig a lányt azzal a bizonyos férfitekintettel, amivel az autóból szokta nézni az útmentén, magukat kellető lányokat. Természetesen Chayline is megértette. Felnevetett, kedvesen, jókedvűen, egy cseppet sem bosszúsan, még a szemét is lehunyta egy pillanatra, fényes haján megcsillant a kintről beáradó napfény. Aztán megint Frankre pillantott.

- Azt hiszem, alaposan elbeszéltünk egymás mellett… - Rákacsintott a fiúra. – Nem vagyok kurva. Soha nem is voltam az.

Még ezt a szót is úgy tudta kiejteni, annyi finom megvetéssel és izgalommal is egyszerre, hogy az ember legszívesebben megkérdezte volna, nem akar-e e mégis inkább az lenni? Mondjuk, csak egy alkalomra… Najó. Négyre...

Gerard diadalmasan nézett Frankre. Szegény, egész ijedtnek tűnt, de legalább olyan elképedtnek is, és nem is igen értette az egészet. Chayline folytatta.

- Csak tényleg olyan megszeppenten ücsörögtetek itt, gondoltam, hátha tudok segíteni valamit. Elég jól ismerem a környéket, itt nőttem föl.

Gerard hálásan ránevetett, de nem maradt ideje válaszolni, mert ebben a pillanatban megint Malcolm rontott be. Riadtnak tűnt, egyenesen kétségbeesettnek.

- Me-me-me-me-meg-gigi-gi-gi-me-me-me…

Chayline lassan, nagyon lassan fordult felé.

- Írd le, ha már beszélni nem tanultál meg.

Frank szemöldöke megrándult. Pontosan ez volt a baja Chayline-al. Érezte, egyszerűen érezte, hogy rosszabb, mint a kígyó, akkor mar, amikor nem is várod… Malcolm azonban nem fogta fel a szavakból áradó maró gúnyt, ahhoz túlságosan kétségbe volt esve. Idegesen, remegve toporgott egy sort az ajtóban, aztán felvonyított, szűkölt, mint valami megvert kutya, és nekiiramodott a polcok közt a bolt hátsó része felé, minden lehetséges kacatot magával sodorva. Chayline mély, színpadias sóhajjal rogyott vissza a székére.

- Elnézést, de ez a… fiú nem normális. Szegényke.

Senki sem felelt. Chayline hangjában épp elég sajnálat csengett hozzá, hogy őszintének tűnjön, de egy árnyalatnyival sem több. Hirtelen felpillantott, természetesen megint Gerardra. - Remélem nem csinált semmit, ami…

- Nem, semmit –mondta gyorsan Gerard. - Ami azt illeti, ő vezetett el ide.

- Ó. – Chayline egész meglepettnek tűnt.

- Messziről?

- Csak egy-két mérföldről… - Gerard nem tudta befejezni a mondatot, mert a pénztár felől állatias ordítás tört fel. Egyszerre kapták arra a fejüket. Malcolm félig a pulton hasalt, és eszeveszetten igyekezett kimászni mögüle, de Vittoria nem hagyta. Két kézzel kapaszkodott a vállába, a derekába, ahol érte, és valamit magyarázott neki, de olyan halkan, hogy a szavakat nem lehetett érteni. A négy fiú döbbenten bámulta a látványt még egy pillanatig. Aztán Malcolm hirtelen elernyedt, és hagyta, hogy Vittoria visszatámogassa valahová a pult mögötti ajtó félhomályába. Chayline jelentőségteljesen nézett végig az arcokon.

- Mondtam, hogy őrült, bármit is mondjon az anyja.

Gerard csak lassan fogta fel a mondatot.

- Vittoria az anyja?...

Chayline mindent tudóan bólintott, aztán közelebb hajolt egy kissé.

- Erről itt nem nagyon lehet beszélni, de azért mindenki tudja… Szóval… - Az ajkába harapott, mintha elbizonytalanodott volna, de aztán folytatta. – De nem tőlem tudjátok, oké?

Gerard persze azonnal bólintott.

- Szóval, Vittoria tizenhárom évesen szülte.

Mikey szeme kerekre tágult a meglepetéstől. Chayline azonban jelentőségteljesen bólintott.

- Állítólag. Lehet, hogy tizennégy.. Midnen esetre nagyon fiatalon. És most jön a java! Malcolm apja Vittoria apja is!

Csend. Gerard hallotta, hogy Frank, aki tüntetőleg úgy tett, mintha egy szót sem fogna fel a lány szavaiból, szaggatottan a levegő után kap.

- Úgy érted… - suttogta halkan. Chayline megint bólintott.

- Úgy. Valószínűleg ezért olyan az a fiú, amilyen. Értitek… - Mutatóujjával megkocogtatta a halántékát. – Szegényke…

Csend volt egy percig. Aztán Bob felállt.

- Akkor én most megyek, és telefonálok.

Bob távozásával mintha megtört volna valami különös varázs, a társaság szétszéledt. Chayline megkérdezte, Ray mivel göndöríti a haját, majd amikor megtudta, hogy semmivel, mert magától olyan, amilyen, kijelentette, hogy rettentően irigy rá ezért, aztán hosszas beszélgetésbe kezdtek a különböző hajbongyorító eljárásokról. Nem sokkal később Mikey is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és körömszakadtáig védte az álláspontját, miszerint szép a göndör haj, de azért mégiscsak kevesebb gond van vele, ha az ember inkább egyenesre vasalja… Erre Ray kijelentette, hogy az övét nem lehet kivasalni, amit Mikey nem hitt el, ezért fogadtak, és az izgatott Chayline társaságában nekivágtak, hogy keressenek egy hajvasalót, hogy azonnal és minden kétséget kizáróan eldönthessék a kérdést. Bob még mindig telefonált, Frank pedig némi bökdösődés után rávette Gerardot, hogy menjen már ki vele cigizni. Mármint, persze csak a társaság kedvéért, mert Gerard ugye nem gyújthat rá…

Megálltak a benzinkút sarkánál, az árnyékban, és elmerengve bámulták a néma, aranyló sivatagot.

- Szép – állapította meg Frank.

- Aha. Figyelj, mi volt ez az előbb?

- Mármint mi? – értetlenkedett Frank meglehetősen átlátszó módon.

- Chayline. Te zsigerből utálod?

Frank kedvetlenül megforgatta a cigit a szájában.

- Idegesít. Nem stimmel vele valami…

- Veled nem stimmel valami! Úgy viselkedtél, mint egy taknyos óvodás!

- Ha történetesen tudni akarod, annak is érzem magam! – csattant fel Frank dühösen. – Az a nő… az a nő túl tökéletes! Érted?

- Nem.

Frank idegesen rágyújtott. A baj csak az volt ezzel, hogy már égett a cigi. Ő nem vette észre.

- Ott van Jamia, érted, imádom-szeretem, basszus, az én kölykeimmel terhes, és még le se rakom a telefont, és akkor itt ez a... nő, és az első gondolatom az, hogy basszus, mért nem őt dugtam meg? Ez nem normális!

Gerard rábámult.

- Várj, te…

- Ettől féltem, érted? – Frank hangjában őszinte keserűség csengett. – Mondták, hogy hülyeség az esküvő, mert utána valahogy így… megváltozik a viszony, és már rabságnak érzi az ember a másikat, és tudat alatt, reflexből is a kiutat keresi, aztán máris csalja az asszonyt.

Szomorúan megszívta a cigit.

- Nem akarom megcsalni Jamiát.

- Egy kicsit előre szaladtál, nem? – kérdezte Gerard, és próbált nagyon komolynak tűnni, de ez nemigen sikerült neki. Frank… Tényleg óvodás vagy! Frank azonban kivételesen nem vette észre, hogy kinevetik.

- Az a nő ki fog készíteni. Érzem.

- Ne hülyülj! Szereted Jamiát, nem fogod…

- És ha leitat?! – csattant fel Frank mérgesen, és még a cigi is kiesett a szájából. Ezt sem vette észre.

- Az első kérdése az volt, nem iszunk-e valamit! Szerinted bírnék a farkammal, ha már józanul se az jut eszembe, hogy hívják, hanem hogy borotvált-e a puncija?!

Gerard nem bírta tovább. Olyan elemi erővel tört ki belőle a röhögés, hogy majdnem hasra esett. Frank vállában kellett megkapaszkodnia.

- Kösz az együttérzést! – morogta a fiú, de azért elkapta a barátja karját, hogy megtartsa. Gerard megint megtántorodott. Levegő után kapkodott, és egyre erősebben mart Frank karjába. Frank mintha elmosolyodott volna.

- Jól van, azért meg ne fulladj, hallod?...

Aztán felfogta, mit mondott.

- Gerard… Gerard! Meg ne fulladj itt nekem, hallod? Gerard!

Most már két kézzel kapott a barátja után, de így is képtelen lett volna megtartani. A lehető legóvatosabban engedte hát a földre, de Gerard nem hagyta. Most már úgy szorította a vállát, másik kezével görcsösen a pólójába marva, hogy az már fájt. Frank ijedten próbált az arcába nézni. Gerard szemében tombolt a félelem. Tátott szájjal még mindig a levegőért küzdött, és Frank akkor már tudta, hogy baj van. Felordított, talán az orvos szót, talán azt, Mikey, talán hogy segítség, ő sem tudta. És azt sem tudta, mit kéne most tennie? Lefektetni, felültetni Gerardot, gyógyszert adni vagy vizet, jól hátba verni, vagy… Mit kéne tennie? Tucatnyi könyvet elolvasott már erről, a vészhelyzetekről, a fulladásról, az elsősegélyről, pont emiatt, pont az ilyen eshetőségek miatt, hogy tudjon majd segíteni, de most eszébe sem jutott egyik sem. Erre egyik sem készítette fel.

Arra nem, hogy a barátja miatta röhögi magát a halálba.