Hétésfél

Gerard senkinek sem beszélt a Lindseyvel történtekről, és tudta, hogy a lány sem fog. Persze, Frankről nem tudhatott, de a fiú szintén hallgatott. Lindsey egész reggel hívogatta, de ő nem vette fel. Nem ér ő rá ilyenekre!

Másnap próba volt.

Gerard tudta, hogy a többieknek kínszenvedés ilyenkor minden perc, de nem érdekelte. Ez volt a legfontosabb dolog az életében, a zene, és esze ágában nem volt lemondani róla. Azt is tudta, hogy ha ő meghal, akkor vele együtt úgyis vége a My Chemical Romance-nek is, de addig…

Addig is ez volt az egyetlen dolog, ami számított, amiről nem mondott, nem mondhatott le, amit ugyanolyan, ha nem még nagyobb elszántsággal csinált, mint addig, ami… ami normális volt. Olyan, mint régen…

Semmit sem akart jobban, mint normális életet. Igazi életet, olyat, amit nem tör ketté, nem torzít el a rák, ami fölött nem a kórház, a gyógyszer, a fájdalom az úr. Ezért hát egyetlen próbát sem volt hajlandó kihagyni, és valami őrült, már-már elvetemült haraggal és állhatatossággal ragaszkodott hozzá, hogy a többiek se tegyék.

Mikey és Ray persze szavak nélkül is megértették ezt, és tényleg próbáltak úgy tenni, mintha semmi sem változott volna, mintha minden rendben lenne. Talán valahol a szívük mélyén hitték is, hogy így van. Hogy Gerardon segít ez; hogy ha nem vesznek tudomást valamiről, akkor az nincs, eltűnik, mintha soha nem is lett volna…

Tényleg megpróbálták.

De nem ment, és Gerardot ettől csak még vadabbul kínozta a düh és a kétségbeesés. Türelmetlen volt, ha nem sikerült elsőre, amit akart, nem hallgatott meg senkit, egyetlen kósza ötlet vagy javaslat sem jutott el az agyáig. Nem törődött velük, semmi sem lehetett máshogy, csakis úgy, ahogy ő megálmodta… És kiabált, rengeteget kiabált… A legkisebb kényelmetlenség is kiakasztotta, például amikor Ray pengetője eltört, hiába keresett rögtön másikat, Gerard egész nap nem szólt hozzá, miután kijelentette, ha valaki inkább eltöri a pengetőjét, csak hogy ne kelljen  játszania, akkor fölösleges az egész, és Ray nyugodtan húzzon el a francba. Ez hétfőn volt. Azóta nem is beszéltek egymással, így most, szerdán sem ígérkezett sokkal kellemesebbnek a délelőtt.

Nem is volt az.

Tíz órára beszélték meg a kezdést, vagyis fél tízkor mindenki ott volt már, hogy beállítgassa a felszerelést, ésatöbbi – egyedül Frank hiányzott.

Frank az a fajta ember volt, aki képtelen pontosan érkezni. Vagy másfél órával előbb ott van a megbeszélt helyen, mint kéne, vagy másfél órával később. És most nem volt ott…

Gerard nem szólt semmit.

Némán szürcsölgette a kávéját a fehérre festett, tökéletesen hangszigetelt terem ajtajában, onnan nézte a többieket. Bob ott állt mellette. Ő szerezte a helyet, ingyen, valami régi kapcsolatán keresztül, így hát ő is volt a felelős érte, hogy minden rendben legyen. Vágyakozva nézte Matt dobfelszerelését, de tekintette végül is a faliórára tévedt.

- Rácsörögjek, hogy hol van? – kérdezte óvatosan, mert fogalma sem volt, mire számíthat most Gerardtól. Az azonban csak alig észrevehetően megrázta a fejét. Bob feszengve egyik lábáról a másikra állt. Gerard mindig is rengeteget tudott beszélni, mindenről, és nem zavarta, ha a másik nem is felel – Bob pedig szerette is hallgatni. Most mérhetetlenül idegesítette a csend.

- Biztos dugóba került…

- Nem.

- Elég nagy volt a forgalom, mikor jöttem…

- Kurvára nincs dugóban, mert kurvára felhívtam vagy tízszer, és kurvára nem vette föl a telefont, szóval csak kurvára szarik az egészre – felelte Gerard furcsán nyugodt hangon, azzal a döbbent Bob kezébe nyomta a félig üres bögrét, és ellökte magát a faltól.

- Najó! Kezdés van, fiúk!

A földön kuporgó Mikey meghökkenten pillantott fel rá a gitárja mellől.

- He? De Frank..

- Nem várunk rá.

- De kéne a…

- Más együttes is elvan két gitárossal – vágott közbe Gerard szinte derűsen. Még mindig gyanúsan nyugodtnak tűnt, ami viszont mérhetetlenül idegesítette Mikeyt. Összenézett Ray-el, de végül egyikük sem szólalt meg.

Az elkövetkező tizenöt perc maga volt a pokol. Gerardnak egyszerűen semmi sem volt jó. Hol túl gyors volt a tempó, hol túl lassú, hol túl hangos a basszus, hol lélektelen a szóló, hol hamis a dallam, hol a mikrofon recsegett… Aztán végre befutott Frank is.

Nagyon siethetett felfelé a lépcsőn, mert kissé zihált, ahogy belökte az ajtót, de arcán máris ott táncolt az a jellegzetes, bocsánatkérő mosoly.

- Bocs, fiúk, csak…

- Pakolj le – adta ki az utasítást Gerard hűvösen, aki épp háttal állt az ajtónak, az ásványvize után kutatva a táskájában.  Frank arcáról leolvadt a mosoly.

- Jól van na, csak… - Elakadt, mert Mikey jelentőségteljesen ránézett, és hevesen megrázta a fejét. Gerard nem vette észre. Végre meglett az üvege, hát gyorsan kinyitotta, ivott néhány kortyot, aztán már lökte is vissza a helyére, csak aztán fordult meg.

Nem kellett volna.

Frank, a mindig különc, mindig extravagáns Frank egyszerűen levágatta a haját, alig fél centit engedélyezve magának.

Gerard megdermedt. Egy pillanatra még a száját is eltátotta döbbenetében. Aztán elsötétült az arca.

Két ugrással Frank előtt termett, és megragadta a karját, hogy az feljajdult fájdalmában, és már vonszolta is ki magával a folyosóra.

- Mi a faszt képzelsz te, mi?!

Frank ijedten, és halálos döbbenettel az arcán nézett vissza rá.

- Mi?...

- Ilyen kurva vicces rajtam gúnyolódni?!

- Hogy mit csi…

Nem fejezhette be a mondatot, mert Gerard őrületes erővel lökte a falnak, hogy csak úgy csattant a háta. A következő pillanatban a fiú egészen közel hajolt hozzá. Szemében izzott a gyűlölet.

- Most kurva gyorsan fogod a cuccod, és eltakarodsz innen a picsába! – sziszegte halkan. – Nem hívsz, nem írsz, nem keresel, elfelejted, hogy létezem, örökre eltakarodsz az életemből, világos?!

Frank szemei elkerekedtek a döbbenettől.

- Ger…

- Befogod a pofád! – ordította Gerard magából kikelve, és a karjánál fogva megint a falhoz vágta a fiút.

- Világos?!

- De most mi bajod van? – hadarta gyorsan Frank, hogy legyen ideje befejezni. Gerard arca eltorzult a haragtól, és Frank még látta, hogy ütésre emeli a kezét. Összerándult, és ösztönösen becsukta a szemét. De senki sem ütötte meg. Óvatosan újra kinyitotta hát, de csak a dühtől és gyűlölettől sápadt Gerardot látta maga előtt. Megszállta a félelem. Gerard arcában most nem volt semmi, de semmi emberi…

- Velem te nem fogsz szarakodni, baszd meg! – ordította teljes hangerővel, és megrázta Franket, mit sem törődve vele, hogy a fiú védekezésül teljes erővel mar a karjába. Frank érezte, hogy ujjai alatt kiserken a vér. Megint feljajdult, ahogy a feje hangos koppanással a falnak vágódott. A következő pillanatban Mikey hangja hasított a levegőbe.

- Gerard! Megvesztél, Gerard?!

Frank úgy érezte, mintha már nem szorítaná annyira az a két erős kéz.

- Gerard, állj le! Hallod?! Állj már le az istenért, ő nem tudja!

Mikeynak nem kis erőfeszítésébe került szétválasztani a két fiút.

- Ger…

- Faszt nem tudja!

- Nem…

- Nézz már rá, baszd meg!

- Senki nem mondta el neki! – felelte Mikey, és most már ő is kiabált. Ott állt köztük, karját védelmezően tartva Frank elé. Frank elé, aki őszinte döbbenettel és félelemmel vegyes haraggal az arcán nézett Gerardra.

- Te nem vagy normális, Way… - mondta halkan, inkább csodálkozva, mint dühösen, és ellépett mellettük, vissza a próbaterembe. Gerard dermedten bámult utána még egy pillanatig. Lassan, nagyon lassan jutott el az agyáig az információ.

- Nem tudja?...

Mikey villogó szemekkel nézett rá.

- Honnan a picsából tudná?! Nekem se mondtad el! Anyáéknak se! Kitől tudná, te idióta?!

Gerard mondani akart valamit, de Frank nem hagyott rá időt. Némán lépett ki az ajtón, kezében a még ki se csomagolt gitárjával. Perszelő pillantást vetett Gerardra, de még mindig nem szólt semmit, csak kimért léptekkel megindult a hosszú, szürke padlószőnyeggel borított folyosón a lépcső felé. A másik kettő dermedten bámult utána. Mikey kapott észbe hamarabb, és futva eredt utána.

- Frank! Frank, várj már meg!

Matt, Bob és Ray ekkor léptek ki a teremből.

- Mi történt? – kérdezte Ray értetlenül, és nem kevés aggodalommal az arcán nézett a két fiú után. Gerard nem felelt. Erre aztán minden szem rámeredt. Gerard mondani próbált valamit, de nem jött ki hang a torkán. Érezte, hogy remeg minden porcikája, és egy perc alatt kiverte a víz. Üres volt az agya, a szíve, és olyan gyengének érezte magát, annyira kimerültnek, üresnek, annyira… Annyira… halottnak…

- Gerard…?

Érezte, hogy Ray óvatosan megérinti a vállát. Megrezzent, és válaszolni akart, tényleg, igazán akart, de ahogy Ray meleg keze a bőréhez ért, a maradék erő is elillant a tagjaiból. Mint egy rongybaba, úgy rogyott a fiú karjaiba, arcát a vállába temetve, és végre kitört belőle a zokogás.

- Gerard rákos. Tüdő.

Frank lehunyta a szemét egy pillanatra, mielőtt újra Mikeyhoz fordult.

- Ezt nem mondod komolyan…

Mikey nem nézett rá. A bejárat előtti néhány négyzetméteres kis előkert padjának támláján ült, és bámulta az égen lomhán úszó, megfáradt, halványszürke felhőket. Frank ott ült előtte, kissé féloldalasan, félig a lábának támaszkodva.

- Nem mondhattam el, Frank, mert… mert nekem sem mondta meg. Egyedül Raynek, én is tőle tudtam meg.

Frank dühösen horkantott, és megint elfordult. Most már ketten bámulták az eget.

Egy percig csend volt.

- Sajnálom – mondta Mikey halkan, és fájdalmasan őszintén. Frank csak legyintett.

- Mióta?

- Igazából nem tudom. Egyáltalán nem beszél róla. De elég régóta hozzá, hogy ne legyenek túl jó kilátásai.

- Mi az, hogy…?!

- Nem műthető, a terápia meg nem hoz már eredményt.

Mikey hangja üresen csengett, lélektelenül, mintha ezerszer eldarált szöveget mondana vissza. Frank is észrevehette ezt, mert megint rápillantott.

- És tényleg nem mondta el?

- Nem.

- Donnának?

Mikey megrázta a fejét.

- Lindsey?

- Neki sem.

Frank hosszan nézett rá.

- És te? Hogy bírod?

Mikey keserűen elmosolyodott, és leszegte a fejét.

- Tudod, te vagy az első, aki megkérdezte ezt…

Frank arcán mintha átsuhant volna valami mosoly-féle.

- Hát, azt látom, hogy Gerard nagyon nem bírja…

- Ne haragudj rá. Csak… Levágatta a haját, erre te is, és…

- Miért baj az neki?

Mikey vállat vont.

- Nemt’om. Gondolom, kitalálta, hogy nem halhat meg hosszú hajjal, vagy valami… Tényleg nem tudom. Most meg kiakadt… te is tudod milyen. Neki aztán nem kell senki sajnálata…

Frank bólintott, és megszívta a félig leégett cigijét. Egy darabig csend volt, míg a füstöt fújta.

- Komolyan, Mikey. Hogy bírod?

A fiú vállat vont.

- Megvagyok. – Egy pillanatra elhallgatott. Frank szemöldöke felszaladt. – Igazából kurvára sehogy! Én… Én tényleg akármit megtennék neki, asszisztálok minden utolsó kis baromságához, meg minden, amit csak akar, csak… csak legalább látnám rajta, hogy ő is akarja. Érted?  Hogy eljár a kezelésekre, hogy szedi a gyógyszereket, hogy…

Frank megfeszült ültében. Még a cigit is elhajította, úgy meredt a fiúra.

- Nem szedi a gyógyszert?

- Azt mo…

- És te hagyod, baszd meg?

- Frank, ő…

- Mikey, te normális vagy?!

- Nem lehetek mellette minden pillanatban…

- De! Kurvára ott kell lenned!

Mikey mérhetetlen szomorúsággal és kétségbeeséssel az arcán nézett rá.

- Nem hagyja, Frank. Mondtam neki, hogy költözzön hozzánk, vagy én hozzá, vagy valami, segítek, meg minden, de nem hagyja, hallani se akart róla…

- Nem kell megkérdezni, mit óhajt őszentsége! – dünnyögte Frank dühösen, az újonnan előkotort cigitől pöszén.

- Nézd, Frank, felnőtt ember, nincs jogom…

- Komolyan mondom, Mikey! - vágott közbe Frank élesen. Mérhetetlen harag villogott a szemében. – Nem kell megkérdezni. Megcsinálod, aztán ha nem tetszik neki, tehet egy szívességet!

- Ez nem ilyen egyszerű…

- Nem?! Hát akkor ide figyelj! Elég embert kapartam már ki a szartengerből, hogy tudjam, hogy pontosan ilyen egyszerű! Úgyhogy én mondom neked, hogy nem fogom hagyni, hogy kinyírja magát a hülyeségeivel az az idióta!