2.

2.

- Na?

Frank reménytelenül megrázta a fejét, és lehuppant a Gerardal szemközti ágyra.

- Semmi. Szarrá ment az egész elektronika.

- Hm.

Néhány pillanatig csend volt, aztán Frank nem bírta tovább, és felpillantott. Gerard egyáltalán nem tűnt idegesnek. Tulajdonképpen normálisnak sem…

Nagyjából dél körül jelentette be, hogy sivatagnézőbe mennek – igen, bejelentette, mert arra sem hagyott időt, hogy megtárgyalják a dolgot. Rajta kívül senki sem vágyott másra, mint hazamenni, és alaposan megdöngetni végre az asszonyt, de Gerard olyan kínkeservesen csalódott, szinte már kétségbeesett képet vágott, hogy Mikey kezdett elbizonytalanodni. Szegény fiú, próbálkozott ugyan a bátyja lelkére beszélni, mondván, hogy őt is várja Lindsey, nameg ugye az édes kicsi Bandit, de az csak legyintett. Aztán elkámpicsorodva nézett körbe az arcokon, és úgy tűnt, menten elsírja magát.

- Csak egy pár nap! – mondta szinte könyörögve. - Sohasem voltam még sivatagban, most meg úgyis itt vagyunk, és… És lehet, jövőre én már…

- Oké! – ugrott fel Frank hirtelen. – Megyünk, ahova akarod, csak ezt hagyd abba!

Gerard szélesen rávigyorgott.

Őrületes telefonálás kezdődött, mert Gerard ragaszkodott hozzá, hogy nem holnap, vagy netán holnapután, hanem azonnal induljanak – minek húzni az időt, ki tudja, meddig élünk, nem igaz? - így a többieknek nem maradt más választása, mint elmagyarázni az otthoniaknak, hogy ők bizony most kirándulni mennek, mert Gerard megőrült... Meglepően könnyen ment, egyedül Franknek adódtak gondjai Jamiaval, aki várandós kismamaként egyáltalán nem rajongott az ötletért, hogy egy szem férje a sivatagban bóklásszon pókok, kígyók, skorpiók, meg egy megőrült Gerard társaságában. Igazából Frank sem értette, miért nem megy inkább haza, elvégre mégiscsak egy hóbortos ötlet, vagy a felesége? De Gerard cseppet sem fair zsarolásában volt némi igazság. Alattomos egy betegség ez. Bármelyik pillanatban összeeshet, és vége. Ennyi volt…

Frank egyszerűen képtelen volt nemet mondani.

Mostanra persze keservesen megbánta.

Brian nem volt hajlandó velük jönni, igaz, Gerard neki nem is könyörgött úgy, mint akit épp a bitófához kísérnek, így végül csak hatan vágtak neki a Mojave sivatagnak. Gerard, Mikey, Frank, Bob, Ray, aki persze ezt is utoljára tudta meg, és a sofőr, aki történetesen szintén a Brian névre hallgatott. Sajnos azonban csak sofőr volt, és nem szerelő…

Este hat óra körül ugyanis egyik pillanatról a másikra leállt a turnébusz motorja, és hangos szisszenéssel adta az illetékesek tudtára, hogy ennyi, és nem több. Ugyanebben a pillanatban kikapcsolt a hűtő, a lámpa Bob feje fölött, a rádió, és egyáltalán, minden, amihez feszültség kell, és a buszhoz volt kötve. Brian csöndesen szentségelve, komótosan szállt ki és gyakorlatilag bemászott a motor mellé, hogy kiderítse, mi a baj. Ez volt három órája. Azóta egy tapodtat sem mozdultak.

Az akkumulátornak látszólag semmi baja sem volt, és a vezetékek is rendben voltak. Ennek ellenére amit lehetett, Brian kicserélt, de nem javult a helyzet. Egy darabig mindenki ott sündörgött körülötte, tanácsokkal, vicces, és kevésbé vicces történetekkel szórakoztatva a férfit és egymást, de végül egyedül Frank maradt mellette. Túlságosan is izgatott volt hozzá, hogy nyugton visszavonuljon a fekhelyére. Meg különben is, még mindig lelkiismeret-furdalása volt Jamia miatt. Brian végül mégis visszazavarta a buszba, mondván, hogy lassan sötétedik, ő meg elállja előle a napot.

Frank dühös volt a bánásmódért. És persze a vesztegelésért. Ez utóbbiért persze a többiek is dühösek voltak, de ő különösen. Az is idegesítette, hogy Gerard nyugodt, szinte vidám, mintha csak számított volna rá, hogy elakadnak út közben. Történetesen egy olyan úton, ahová ő navigálta Briant, izgatottan hadonászva egy meglehetősen értelmezhetetlennek tűnő térkép fölött – vagyis valószínűleg soha rájuk nem talál majd senki…

- Kellett nekünk elindulni… - dünnyögte bosszúsan, és lehuppant az ágyára. Gerard nem is felelt. Valami furcsán szabálytalan ritmust dobolt a lábával a padlón, és elmélyülten bámulta az időközben újra az újságjába temetkező Bobot maga mellett.

- Gerard.

A fiú összerezzent a neve hallatán, és Frank észrevette, hogy a lélegzete is elakad. Rossz jel… Vagy ez természetes? Próbált visszaemlékezni, neki is elakad-e a lélegzete, ha a nevén szólítják, de végül úgy döntött, csak rémeket lát. Gerard nem fulladozik, hanem nagyon is jól van…

- Bocs, hogy azt mondtam délután.

- Mit?

- Hát hogy a Para…

- Kérsz? – vágott közbe Gerard gyorsan, és hirtelen ötlettől vezérelve előkapott egy zacskó csokiskekszet. Frank meghökkenten meredt rá. Egyáltalán nem úgy ismerte Gerardot, mint aki csokiskekszet rejteget a párnája alatt. Egyáltalán, bármit rejteget… Inkább kiteszi az asztalra, a Közösbe, és még büszke is rá, ha neki nem jut belőle, mert mire kettő pislog, el is fogyott…

- Ja… kérek…

Bátortalanul kivett egy kekszet a zacskóból. Szív alakú volt. Gerard is kotort magának egyet, aztán büszkén felmutatta.

- Egyforma!

Frank rámeredt. Aztán elnevette magát

Úgy látszik, igaz, hogy ha egy haldoklóval élsz együtt, rádöbbensz, milyen apróságokból is áll valójában az élet.

És az is igaz, hogy egy haldoklót a legapróbb dologgal is iszonyúan boldoggá lehet tenni.

Gerard korán ébredt. Gyorsan felöltözött, ügyelve rá, hogy nehogy felverje a többieket, aztán csöndesen kisurrant a konyhának csúfolt, függönnyel elválasztott kis helységbe. Nem volt itt más, csak egy mosogató, fölötte egy apró kis szekrény, barna ajtóval és kissé elkopott, fémszínű fogantyúval, jobb oldalán egy mini tűzhely, két melegítőráccsal, baloldalt egy pult, ahol nagyjából egy kávéfőző, meg két pohár fért el. Egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy főz is magának egy jó erős feketét, de aztán letett róla. Nem érezte kimerültnek magát, sőt, rég volt ilyen friss. Biztosan a levegő… Sokkal tisztább. Egészségesebb…

Erről aztán eszébe jutott a cigi. Gyorsan visszasurrant az ágyához, és a párnája fölötti lehajtható kis polcról lekapta a két elmaradhatatlan papírdobozt. Aztán újra a kijárat felé vette az irányt, de ezúttal nem volt elég óvatos, mert sikeresen belerúgott Mikey csizmájába, hogy kis híján át is esett rajta. Bob és Mikey felmordult a zajra, de szerencsére nem ébredtek fel. Ennek ellenére Gerard várt még egy percet, csak aztán lépett ki a hálókamrából.

Mivel áram még mindig nem volt, kézzel kellett kinyitnia a busz ajtaját, ami nem volt egyszerű feladat, de azért csak megbirkózott vele, és végre kiléphetett a szabadba.

Ahogy a bakancsa talpa tompa puffanással a homokba süllyedt, egyszeriben iszonyúan boldognak érezte magát. Kimondhatatlanul boldognak!

A szeme előtt ott terült el a Mojave sivatag, vörös köveivel, apró, fekete bokraival, sárga homokjával, mint valami aranyszínű óceán. A nap még nem kelt fel, de az ég már egész világos volt, csak a legfényesebb csillagok halovány fénye pislákolt még, és a lassan fogyó holt fehér tányérja fénylett a magasban. Néma csend honolt mindenütt, a levegő sem rezdült. Mégsem volt egy cseppet sem fenyegető vagy idegen – Gerard úgy érezte, hazaérkezett. Körbeöleli a csend, megvédi, elrejti… A szájába lökött egy szál cigarettát, de nem gyújtotta meg – azt nem szabadott. Aztán kibontotta a másik dobozt is, és a pólója alatt a karjára ragasztotta az átlátszó kis nikotintapaszt. Eleinte idegenkedett ugyan tőle, de hát ha az ember egy kezén meg tudja számolni, hány éve van hátra, akkor igencsak meggondolja, legyint-e rá, hogy pár hónappal több vagy kevesebb… Felnézett az égre. Valószerűtlenül kék volt, hogy belefájdult a szeme. Kelet felé szinte áttetszően vékony fátyolfelhők borították, és Gerard szinte már látni vélte, ahogy az ibolyából lassan rózsaszínné válnak, ahogy percről-perce világosabb lesz.

Nem gondolt semmire. Nem akart, nem bánt, nem érzett semmit, egyszerűen csak élvezte, hogy életben van. Figyelte a vére lüktetését az ereiben, a levegővételt, ahogy a tüdeje megtelik oxigénnel, és csak csodálkozott rajta, milyen egyszerű dolog mindez. Mennyire természetes, és mennyit jelent… Próbálta elképzelni, milyen lesz, amikor már nem érzi majd mindezt, amikor nem érez már semmit, de rájött, hogy ez képtelenség. Az ember képtelen felfogni a nemlétet. Képtelen felfogni az élet tagadását… Kinyújtotta a kezét, hogy a kelő nap sugarai átsütöttek az ujjai közt. Hunyorogva kissé oldalt biccentette a fejét. Gyönyörű volt, egyszerűen olyan gyönyörű, hogy sírni tudott volna… Szabadnak érezte magát, szabadnak, gondtalannak, és boldognak. Elmosolyodott. Nem hiányzott neki Bandit, Lindsey, vagy bárki más, csak megzavarták volna ezt a tökéletességet, elterelték volna a figyelmét. Milyen furcsa, hogy az ember egész életében azt tanulja, hogy a család, a szeretet a legfontosabb az életben, mikor valójában maga az élet a boldogság egyetlen forrása… Anélkül nincs semmi. Semmi… Megremegett a gondolatra. Teljes szívből gyűlölte ezt a szót. Túlságosan riasztó volt, túlságosan hatalmas, és Gerardnak egyszeriben úgy tűnt, a hajnal lángoló színei is kifakulnak.

Mi van, ha mindez csak illúzió? Ha valójában nem is élt, ha ez csak egy… álom? Hirtelen beléhasított a felismerés, hogy tulajdonképpen tényleg az. Így visszagondolva… Nemigen volt olyan momentum az életében, amire most tiszta szívből azt tudta volna mondani, hogy ő tette meg. Amiről elhitte, hogy az ő műve, hogy valóban képes volt rá. Hogy vele történt. Mindig is a pillanatnak élt, mert az egyszeri és megismételhetetlen, mert az annyi mindentől függ, és ki kell használni… De vajon valóban kihasználta? Vagy csak sodródott az árral, elhitte, hogy ő irányítja a sorsát, hogy ő hozza a döntéseit, akár jók, akár rosszak? Nem lehetséges, hogy csak belefeledkezett egy filmbe, amiről azt mondták neki, az élete, ő pedig elhitte, hogy ő a rendező?... Minden olyan távolinak és idegennek tűnt most ott a langyos homokban állva, hogy semmivel sem érezte közelebbinek magához, mint akármelyik más ember múltját a földön, akiről valaha is hallott. Nem volt az övé, nem volt valóságos…

A nap melege lágyan cirógatta az arcát, hogy egyre jobban hunyorognia kellett. Visszahúzta a kezét. Érezte minden porcikáját, mintha külön, tudatosan irányíthatná minden egyes sejtjét. Egy pillanatra elmerengett, ahogy a kezére bámult. Az ő keze. Sosem nézte meg úgy igazán, tüzetesebben, csak egy kéz volt, amit használt. Volt egy test, egy arc, amit jól ismert a tükörből, és volt Gerard Way, aki benne lakott ebben a furcsa biológiai képződményben; aki néha elégedett volt vele, néha nem… Most már belátta, hogy egyek. Sajnos… Megszívta a cigit, és kissé csalódottan vette tudomásul, hogy tényleg nem gyújtotta meg. Abban a pillanatban komolyan kísértésbe esett, hogy mégiscsak rágyújtson, hogy legalább egyszer tudja, milyen érzés, amikor az ember magába fogadja a halált. De nem akarta otthagyni a napot. Nem akart visszaszállni a buszba, kikutatni Frank, vagy akárki zsebéből az öngyújtót, újra kióvakodni, aggódni, hogy Mikey felébred, és megint ordítani fog vele, amiért mérgezi magát… Hirtelen mérhetetlenül fáradtnak érezte magát. Tulajdonképpen borzalmasan fárasztó az élet, nem igaz? Állandóan csak megfelelni… A társadalomnak, a családnak, a barátoknak, a rajongóknak… Fiúnak lenni, testvérnek, férjnek, apának, barátnak, sztárnak, példaképnek… Mindennek kell lenni, csak önmagunknak nem? Vagy talán olyan már nincs is, mert mire felnő az ember, már csak a szerepeket képes váltogatni? Mit jelent magunkkal törődni? Miért tesszük? A családért? Az elismerésért? A lelkiismeretünkért? Miért? Minden haldokló így érzi? Mindegyikük elfárad? Vagy éppen, hogy azért haldoklik az ember, mert elfáradt, csak nem veszi észre, és a természet végzi el rajta a dolgát? Mi számít haldoklásnak? Aki megszületik, az meghal. Ő, Mikey, Ray, Bob, Frank, Lindsay, a rajongók, az elnök… Bandit.

Bandit is meg fog halni.

Mikor? Hogyan? Az öröm, hogy valaki látja felnőni a gyerekeit, valójában csak azt jelenti, hogy örömünket leljük egy szerettünk haláltusájában. Hazudunk neki, hogy mi minden vár még rá, mi mindennel töltse ki az életét, holott valójában csak el akarjuk terelni a figyelmét róla, hogy mindez semmit sem ér. Hogy az a néhány tíz év, amit itt tölt, a földön járva, semmiség az évmilliárdokhoz képest, amik előtte már leperegtek, és amik utána következnek majd. Hogy megállíthatatlanul száguld a halál, a teljes megsemmisülés felé. Le akarjuk venni a megsemmisülés tudatának terhét a válláról, elhitetni vele, hogy az élet egy csoda, holott semmivel sem csodálatosabb, mint a halál. És mindkettő öröktől fogva természetes…

Gerard megint megszívta a cigarettáját, aztán kissé dühösen hajította a homokba. Hiszen ennek sincs semmi értelme… Hirtelen úgy érezte, a sivatag, a kelő nap, a ragyogó kék ég sem más, mint egyetlen, hatalmas gúnyrajz – nézd, ilyen díszletet kreáltam neked, hogy végigjátszd a darabot. Hogy dróton rángathassalak, és röhögjek rajta, ahogy küzdesz a semmiért, mert meghalsz, megdöglesz, elrohadsz, néhány év, és már csak halottak napján jutsz eszébe bárkinek is, annak is csak nyűg lesz gyertyát venni a sírodra.

Gerard megrándult, és megint sírhatnékja támadt. Hirtelen nagyon szerette volna, ha magához ölelheti Lindseyt, vagy akár csak Banditet, hogy tudja, még él. Valamennyire. Hogy még nem csak egy rothadó csomó néhány lábbal a föld alatt… Egyszeriben bántóan melegnek érezte a nap sugarait, félelmetesnek, fenyegetőnek a csendet. Egy lélek nem volt a közelben. Mintha… mintha minden más élőlény meghalt volna rajta kívül…

Mert nem a megsemmisülés a legrosszabb a halálban, hanem a magány.

Pánikszerűen fordult meg, hogy visszaszálljon a buszba, hogy újra emberek közt legyen, azok közt, akik képesek voltak egyetlen szavára egy ilyen őrültségre, hogy eljönnek vele ide a semmi közepére, de azonnal megdermedt. Falfehér lett az arca. Hirtelen olyan erővel tört rá a remegés, hogy a busz ajtajába kellett kapaszkodnia, hogy megtartsa magát.

- Hé!

Rekedt volt a hangja, és alig kapott levegőt, olyan hevesen vert a szíve.

- Hé! Mikey!

Mikey volt az első gondolata. - Mikey… Valaki! Valaki Jöjjön… Segítsen… Valaki!