1.

1.

Az album jó volt. Nagyon is jó. Egyenesen remek! Friss, magával ragadó, a szövegek most is ütősek, mint mindig, a hangzás... A hangzásra Gerard mindig is büszke volt. Egyszóval tökéletes volt, minden szám, minden apró kis részlet, minden ízében egy új, a The Black Parade után is méltó album. Mindnyájan tudták, hogy tökéletes. És tényleg az volt.

Ennek ellenére csak Bob volt elégedett.

Igazából Bob a legtöbbször elégedett volt, mert ha Gerard vagy Frank valamire azt mondta, hogy az jó, akkor elhitte nekik. Ray ritkán szólt bele ebbe, Mikey meg… Bob szerint Mikey az a fajta ember volt, aki egy torokgyulladásos macska koncertjét is élvezettel hallgatja, ha ő játszhatja neki a basszust, így Mikeyt sohasem vette figyelembe. Éppen ezért volt annyira megdöbbenve, amikor a fiú kerek perec megmondta neki, hogy ez nem jó.

Pedig az volt.

Bobnak minden nap keményen meg kellett harcolnia a többiekkel a lemezért. Ezernyi okot fel tudott sorolni, amiért ezt ki kell adni, de szavai süket fülekre találtak. Mikey a vállát vonogatta, Ray még mindig új dallamokkal kísérletezett, hátha talál valamit, Gerard csak leintette, hogy jólvan, és látszott rajta, hogy valahol egészen máshol jár, Frank pedig kijelentette, hogy nem hiszi el, hogy ő, Bob, képtelen megérteni egy ilyen egyszerű dolgot, hogy a tökéletes néha szar. Frank néha szörnyet értelmetlen dolgokat tudott mondani, és a legnagyobb ellentmondásokat is aranyigazságként kezelte… De érveik nem voltak. Egyetlen egy sem!

Ez meglepte Bobot.

Mindig is meg tudtak egyezni, kompromisszumot kötni a dalok kapcsán, hiszen ritka volt, hogy minden hang mindenki szerint tökéletes volt, de megtanulták tiszteletben tartani egymás véleményét, és aszerint dönteni a végső változat mellett. Most viszont egyedül Bobnak voltak érvei… Persze, ez természetes is, elvégre is egy gyakorlatilag kész, tökéletesen szóló albumra ki mondaná azt, hogy igen-igen, tudom, de kösz nem, mégse?...

Bob kapásból négy embert fel tudott volna sorolni.

Végül persze megint Frank volt az, aki megpróbálta elmagyarázni neki a helyzetet.

- Figyelj. Ez olyan, mint a süti. Ha te baracktortát akarsz, akkor lehet akármilyen nagy, meg finom, meg díjnyertes a csokitorta, nem fog kelleni. Érted?

Bob szemöldöke felszaladt.

- De te a csokitortát szereted…

- Tudod, hogy értem! – csapott a térdére Frank mérgesen. Bob bizonytalanul bólintott.

- De amikor megírtuk a számokat, tetszettek… - jegyezte meg csöndesen.

- Most is tetszenek.

- De akkor…

- Ez most… ez csokitorta.

- És baracktortát akarsz...?

Frank elbizonytalanodott egy percre, aztán megrázta a fejét.

- Nem tudom. Lehet. Vagy túrósat. Igazából tényleg nem tudom.

Bob gyanakodva méregette magának. Kint ültek a stúdió pihenőjében, odabent a többiek épp a hangtechnikussal veszekedtek valami olyasmin, hogy miatta nem az igazi ez az egész. Bob komolyan csodálta szegény fiút, amiért még nem adta be a felmondását. Gerard kibírhatatlanul hisztis tudott lenni, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretné… Abba pedig bele se mert gondolni, Mikey mit művelhet, ha egyszer átkattan az agya…

- Csak lehet?

Frank megvonta a vállát.

- Nem tudom.

Bob, a tértére támaszkodva a könyökével, előrébb hajolt kissé.

- Hidd már el, hogy rendben van ez. A rajongók imádni fogják.

- Nem érdekelnek a rajongók – vágta rá Frank reflexből. Bob nem vette figyelembe a megjegyzést. Hát persze, őket aztán soha, mi? Mert ők a nagy és úttörő zenekar, akik csak azt csinálják, amit szeretnek… Még szerencse, hogy ez csak mottó maradt, különben rég felkopott volna az álluk!

- Frank… – kezdte Bob óvatosan. – Azt hiszem, tudom én, hogy mi itt a baj.

Frank meglepetten pillantott fel rá, mire Bob folytatta.

- Csak… újra össze kéne szoknunk egy kicsit. Sok volt ez a szünet… - Frank hevesen megrázta a fejét. Való igaz, hogy volt olyan alkalom, amikor hónapokig nem tudott a többiekről, még Gerardról sem nagyon, és emiatt bántotta is a lelkiismeret, de hogy éppen Bobtól hallja vissza… Ő sem hívta fel soha!

- Csak te vagy ilyen idióta, hogy faszt se értesz! – vágta rá mérgesen, azzal felpattant, és bemasírozott Gerard mellé veszekedni. Bob elképedten bámult utána. Most már egészen biztos volt…

Itt mindenki megőrült rajta kívül.

Mikeynak tetszett a tortás hasonlat, amikor Frank a szállodába menet beszámolt neki a Bobbal való beszélgetéséről – Mikeyt különösképp érdekelte, miért nem állnak szóba egymással -, ugyanakkor komolyan el is gondolkoztatta. Elvégre is, pontosan tudta, hogy Bobnak igaza van. Nem lehet valami egyszerre tökéletes is, és mégis elvetendő, nem? Főleg úgy, hogy fogalma sincs, mit akarna helyette. Mert ennél nincs jobb…Csokitorta, baracktorta, túrótorta…

A szusi miért nem torta? Akkor tudná mit válasszon…

Felkuncogott a gondolatra, mire Frank vérig sértetten pillantott rá az ágya széléről.

- Jól van, röhögj csak ki te is!

- Mi?... Jah, nem, csak…

- Marhára elegem van belőletek!

Olyan éles hangon kiáltott fel, hogy Gerard is felbukkant a busz orrából, ahol eddig Briannal beszélgetett.

- Mi van Frank?

- Semmi, csak… - kezdte volna Mikey békítőleg, mire Frank felcsattant.

- Semmi! Neked ez semmi, mi?! Hogy már egy rohadt albumot sem tudunk összerakni!

- Fra…

- El van baszva az egész! Mi a francnak kellett az a szaros Parade!

Szavait néma csend fogadta. Minden szem Gerardra meredt. Az ő ötlete volt az egész, ő hajtotta ki, és Mikeynál jobban senki sem tudta, mennyire szüksége volt már rá, hogy kiadhassa magából a… mindent. A média és a rajongók szerencsére nem neszelték meg a dolgot, de a közvetlen környezetében élők nem tudták nem észrevenni, mennyire nyomasztotta már az élet. És a halál. Leginkább a saját halála. Persze, az jól hangzik egy interjúban, hogy „maradandót akarok alkotni”, de ennek a kijelentésnek a valódi tartalma, a valódi ok, a mindent átható, beteges félelem a haláltól, ami miatt annyiszor kiáltozott álmában, felverve a többieket is, aligha tartozott a nagyvilágra… És a Beteg alakja sem véletlenül bukkant ám fel az albumon…

Gerard beteg volt, nagyon beteg, és ezt mindenki tudta. Frank is, csak rosszabb pillanataiban hajlamos volt megfeledkezni róla…

Gerard rezzenéstelen tekintettel meredt rá még egy pillanatig, aztán elfordította a fejét.

- Bocs – mondta könnyedén. – Többet nem kínozlak ilyesmivel.

Frank azonnal elszégyellte magát.

- Úgy értem, azóta nem voltunk így együtt, és ez meglátszik, és…

- Értem.

Csend.

Frank komolyan úgy érezte, menten elsírja magát, amiért ekkora baromságot képes volt kiejteni a száján, de végül Mikey megelőzte.

- Szerintem ma se aludtál túl jól, Frank.

A fiú horkantott. Ez történetesen igaz volt. Újabban képtelen volt aludni, mert folyton iszonyú meleg volt a buszban. Márpedig ha fáradt volt, akkor egyszeriben eltűnt minden megértése és kedvessége, és undokabb tudott lenni, mint a másik négy együttvéve… Gerard mintha elmosolyodott volna a mondat hallatán, és szinte vidáman nézett Frankre, de végül nem tett megjegyzést. Szerencsére nem úgy tűnt, mint aki haragszik.

- Beszéltem Brendonnal – jelentette ki magabiztosan, pontosan úgy, ahogy a nagy bejelentéseit szokta közölni. Például azt, hogy az orvosok két-három évet jósolnak neki. Bob, aki eddig diplomatikusan hallgatott az ágyán, valami motoros újságba mélyedve, azonnal felkapta a fejét.

- Igen?

Gerard bólintott, és belekortyolt a kávéjába.

- Adott egy jó ötletet.

Erre már mindenki feszülten nézett rá, várva a folytatást. Gerard hosszan kiélvezte a figyelem minden pillanatát, és soha életében nem nyelte még le ilyen lassan a kortyot.

- Igen – mondta végül. – Azt mondta, ne stresszeljünk az albumon, mert még tönkrevágjuk az egészet a tökéletesítgetéssel, hanem szórakozzunk.

Frank pislogott néhányat.

- Ennyi?

Gerard vállat vont.

- Igen. Nyaraljunk. - Valami különös, beteges vágy csillant a szemében, ahogy folytatta. – És én még soha életemben nem voltam sivatagban!