Háromésfél

Gyűlölte. Annyira gyűlölte az egészet…

- Gerard!

Annyira ijedt, annyira kétségbeesett hang volt… És ő akkor már tudta, hogy nem fog sikerülni. Hogy túl soká tétovázott. Sőt, talán nem is akart igazán meghalni... Igen, valószínűleg nem akart. Eleve kevés gyógyszert vett be hozzá, és az is elég agyament ötlet, hogy pont akkor vetemedik ilyesmire, amikor délutánra megbeszélte Frankkel, hogy átjön pengetni kicsit. Mert ugye, mindennek normálisnak kellett tűnnie…

Annyira gyűlölte, hogy meg tudta volna ölni! Megragadni a torkát, és addig szorítani, míg Frank hörögve össze nem csuklik a kezei közt – de képtelen volt megmozdítani a karját. Miért kell most itt lennie?! Miért van annyi lélekjelenléte, hogy a mentőket hívja?!

Nem akar mentőket látni.

Igen, most már emlékszik. Azért ezt a napot választotta, mert nem akarta, hogy idegenek találjanak rá a saját lakásában. Vagy éppen Mikey. Vagy az anyja. Vagy Lindsey… de idegeneket sem akart. Nem akarta, hogy napokig feküdjön az ágyán holtan, hogy a szomszédok hívják ki a rendőröket a szagra, vagy… Igen, a legjobban attól félt, hogy nem hal meg, és hallania kell, ahogy a mentősök egymás közt „elkényeztetett kis sztárocskának” hívják majd. Vagy bosszankodjanak fölötte, hogy az ilyeneknek jobb is, ha eltűnnek a földről. Mindenkinek jobb. Meg hogy aki nem bírtja, annak minek a hírnév. Meg hogy a természetes szelekció… Félt tőle, hogy ezt kell hallania. Félt, hogy akkor szégyellni fogja magát, hogy akkor be kell látnia, hogy tévedett, hogy túlreagálja a dolgokat, és előtör a szíve, az agya mélyéről az a kibírhatatlan érzés, gondolat, hogy mi a fenét művelsz, Gerard Way? Magadnak kevered a szart, hát hagyd abba, és minden rendben lesz!

Nem! Aki öngyilkos lesz, azt tessék sajnálni! Az nem gyávaság! Az… Az…

Most, évekkel később már tudta, hogy akkoriban nem gondolta komolyan. Egyszerűen csak rosszul kezelte a dolgokat, és úgy érezte, ha mártírt csinál magából, az megoldás. Azzal eléri, hogy a helyén kezeljék őt. Hogy rájöjjenek, a környezete, a világ rájöjjön, milyen borzasztóan törékeny művészlélek is ő valójában, hogy mennyire különleges és értékes. Azt akarta hallani, hogy egyedülálló tehetség, hogy igazi jelenség, zseni, egy csoda, egy korszakalkotó csoda… De senki sem mondta. Az ismerősei, a szülei megszokták, hogy ő különc, lassan természetessé vált, hogy azt csinálja, amit csinál, hogy énekel, és már nem mondták el percenként, milyen büszkék is az ő kicsi Gerard Wayükre. És hiába a zenekar, hiába a fellépések, neki rá kellett döbbennie, hogy nem tud megállni a lábán. Hogy kevés. Hogy a zeneipar nem az álmai megvalósításának fellegvára, hanem daráló. Hogy eladható, és nem különleges, tehetséges embereket keresnek. És hirtelen ott magasodott előtte a hegy, a Tennivalók égig érő hegye, maga a Himalája, mindaz, amin át kell verekednie magát, ahhoz, hogy egyáltalán egy hangyányi esélye legyen a sikerre… Iszonyatos munka várt rá! Lehetetlen munka! Egyszerűen lehetetlen! És mikor először szembesült ezzel, azzal, hogy egy félig kész album, néhány fellépés az semmi, akkor… Akkor elég volt.

Nem érette, hogy Frank hogy képes talpon maradni. Vagy Ray, vagy Matt… Jó, Mattet speciel értette… De Mikey? Hát ők nem látják ezt? Nem látják, hogy semmi sem lesz az egészből? Hogy ezt nem lehet elviselni? Hogy semmi értelme, négy kölyök soha nem válthatja meg a világot?

Tudta, hogy egyetlen feladata volna – túllépni ezen, megvonni a vállát, és megtalálni a kezdőket súlytó sok harc, küzdelem és vereség közt azt, amiért belevágott. Egyszerűen szeretne énekelni, és szeretné, ha szeretnék ezért.

De ez akkoriban elérhetetlennek tűnt. És az egyetlen út a gyógyszereken át vezetett. Ha ez kell hozzá, hogy felhívja magára a figyelmet, akkor ez lesz! Meghal ezért a rohadt zenekarért!

Most, bár egészen más okból, ugyanezt a mindent átható, kínzó, őrjítő kényszert érezte. Meg kell halnia. Nem is… Meg akart halni.

De nem rákban!

Vicces, mi? Ha valaki meg akar halni, akkor nem mindegy, mikor és hogyan? Hát mégsem maga a halál a lényeg?... És hogy akarhat valaki inkább meghalni azért, mert nem akar meghalni?...

- Gerard. Mi bajod?

Miért mindig Frank van ott, ha baj van? Ha tényleg baj van…

- Semmi.

- Ezt már mondtad. – Gerard nem felelt. Ott ácsorgott a művelődési ház tetőterén, az alig két négyzetméternyi, fekete gránitlappal borított kis erkélyén, a korlátnak dőlve, és bámulta maga előtt az ajtó mellé szögellt táblát – dohányzásra kijelölt hely.

Hát, akkor ő most rohadtul rágyújt!

Frank csöndben nézte, ahogy rosszkedvűen előkeresi a cigarettásdobozt, aztán előzékenyen az öngyújtóját nyújtotta, mert Gerard legendásan el tudta hagyni az öngyújtót, amit akkor sem különösebben tolerált magának, ha éppen jó passzban volt. És most nem volt abban… Frank folytatta.

- Ember. Hatkor fellépés, te fél hatkor lelépsz Ray-el, aztán meg közlöd, hogy nincs kedved énekelni? Ezt nem lehet megcsinálni!

- Úgyse tudta senki, hogy fellépünk, nem? Senki se hiányol. – Meggondolatlan mondat volt, borzasztó meggondolatlan…

Mi van, ha tényleg senki sem fogja hiányolni? Lindsey sem? Hiszen még csak alig ismeri… És Lindsey híres, fiatal és gyönyörű. Kinek ne kéne…? Mikey is megáll a lábán, nincs szüksége egy félőrült bátyra. A zenekar meg… Bármikor találnak új bandát. Elég híresek már hozzá.

- Gerard!

Frank hangjában őszinte meglepetés és méltatlankodás csengett.

- Ezt nem teheted meg! Nem lehet csak úgy lemondani egy fellépést, amikor már be is állítottak mindent, meg…

- Miért ne?

- Mert… mert vannak kötelességeid, és…

- Ha dolgozni akarok, elmegyek egy irodába! Ha meg énekelni, akkor kurvára én döntöm el, hogy hol és mikor!

Frank döbbenten meredt rá még egy pillanatig, aztán elsötétült az arca.

- Rajtad kívül négyen vannak még itt, Gerard! Nem teheted tönkre az egész bandát, csak mert te…

- Mit érdekel ez téged he? – csattant fel Gerard dühösen, és szikrázó szemekkel pillantott a barátjára.

- Naná, hogy érdekel, a…

- Hányadik zenekarod is ez? – Frank elakadt. Gerard szinte gyűlölködve folytatta. – Nagyjából a kismilliomodik?! Úgyhogy kurvára ne sírj itt nekem! Ha valami nem jön össze, te úgyis azonnal lelépsz, és kezded elölről!

Frank arca megfeszült a visszafojtott haragtól.

- Úgy gondolod? – kérdezte hűvösen. Gerard nem is felelt, csak dühösen elfordult, és újra csak a szemközti ház betonfalát bámulta. Frank ellökte magát a korláttól.

- Legyen igazad Way. Kurvára leléptem.

- Szarok rá!

Frank csöndesen nézte még egy darabig, aztán mégis visszakönyökölt mellé a korlátra. Lassan megenyhült az arca.

- Gerard, mi a ba…

- Húzzál már!

- Te meg baszd meg! – csattant fel Frank, és durván meglökte a fiút, hogy az majdnem elesett, aztán sarkon fordult, és döngő léptekkel eltűnt az épültben, hangosan bevágva maga mögött az ajtót.

Gerard nem ment utána. Valahol a szíve mélyén érezte, hogy igazságtalan volt, de nem érdekelte. Nem akarta, hogy sajnálják. Hogy így sajnálják. Hogy így aggódjanak érte. Azt akarta, hogy hagyják békén, hogy minden olyan legyen, mint régen, hogy hitessék el vele, hogy nem egy zombi, hogy nem élve rohad el, hanem ugyanolyan ember, mint a többiek. Hogy játsszák el neki, hogy minden rendben, és senki se vegyen tudomást róla, ha neki éppen szar napja van, hogy feledtessék el vele, mi vár rá, hogy tényleg, igazán ne aggódjanak érte, ne csillogjon a szemükben az a furcsa, visszafogott aggodalom és féltés, amikor ránéznek, és a legfontosabb, hogy ne, hogy soha ne kérdezzék meg, hogy mi a baja… Önző volna? Lehet. De hát megteheti, nem? Haldoklik, egy két lábon járó hulla, akiről megfeledkezett a Sors, a Természet, és félbehagyta rajta a munkáját; akit véletlenül nem boncolt még fel a Kaszás.

Röhej…

Hallotta, hogy a háta mögött nyílik az ajtó. Szinte dühösen fordult hátra, és már szóra nyitotta a száját, hogy elküldje Franket a jó kurva anyjába, de nem ő volt az.

Mikey egy pillanatra megtorpant a küszöbön, aztán elsötétült az arca. Gerard soha életében nem látta még ilyen dühösnek.

- Gerard! – ordította, és a következő pillanatban valósággal kitépte a cigit a kezéből. Gerard döbbenten meredt rá.

- Mi a faszt… - Nem fejezhette be, mert Mikey teljes erőből pofon vágta.

- Idióta! – Gerard megtántorodott, és annyira meglepődött, hogy még tiltakozni is elfelejtett. Igaz, ideje sem sok volt rá, mert Mikey keze máris újra ütésre lendült.

- Te állat! Te idióta barom állat! - Gerard megpróbálta lefogni az öccse karját, de most az egyszer nem boldogult. Nem hitte volna, hogy ez a vékony, csupa csont ember ennyire erős… Hátrált egy lépést, hogy kitérjen az eszeveszetten záporozó ütések elől, de a korlátnak ütközött. Megszállta a félelem.

- Mikey mi…

- Te rohadt szemét állat!

- Mikey, hagyd…

Mikey hirtelen, vadul megrántotta őt, és olyan szorosan ölelte magához, hogy Gerardnak elakadt a lélegzete. Érezte, hogy Mikey minden ízében remeg, és forró a bőre, mintha lázas lenne; az arcán érezte a könnyeit, a nyaka körül a két vékony, hófehér karját, és hallotta, hogy hangosan zokog… Aztán megpillantotta Rayt. Ott állt az ajtóban, zsebre vágott kézzel, megtörten, némán, és patakzottak a könnyei. Gerard szíve nagyot dobbant. Mindent értett. Megkönnyebbülten, mégis iszonyúan kétségbeesetten szorította magához öcsét.

Az öccsét, aki már tudta.