3

Selymes, szürke köd gomolygott mindenütt. Undok, nyirkos köd, ami néhol olyan sűrű volt már, hogy az ember megfoghatta volna, mint valami kötelet, vagy fonalgombolyagot, máshol vékonynak tűnt, szinte áttetszőnek, mégis áthatolhatatlan volt. Mikey tapogatózva haladt előre ebben a furcsa, tejszerű ködben. Nem hallott semmi zajt, még a saját lépteit sem, akár ha megsüketült volna. A lustán gomolygó, fojtogató köd néhány perc alatt átáztatta a ruháját és a homlokára tapasztotta csapzott haját, apró, tűfoknyi vízcseppeket vágva az arába. Mikey didergett, mert nagyon hideg volt, de egy pillanatra sem állt meg. Nem állhat meg, hiszen… hiszen…

Rég nem tudott tájékozódni már, akármerre is fordult, mindenütt csak ugyanaz a látvány fogadta. Lába alatt puhán szertefoszlani látszott a köd, de mégis megtartotta őt, mintha valójában csak láthatatlan selyemháló volna. Nehéz volt így a járás, és Mikey egyre bizonytalanabbul emelte fel a lábát újra és újra.

Nem tudta, mióta tart már ez a különös vándorlás, de nem is érdekelte. Egyetlen egy dolgot tudott, hogy meg kell találnia Gerardot. Meg kell mentenie őt. Talán itt fekszik valahol a közelben, öntudatlanul, mint az elkábított légy a pók hálójában… talán már halott.

Talán mindketten halottak.

Mikey szinte érezte, ahogy a félelem beszivárog a pórusain, hogy aztán belülről robbantsa szét, tépje cafatokra őt, és semmit sem tehetett ellene, csak azt ismételgethette, hogy meg kell találnia Gerardot.

- Mikey!

Igen. Ez az a hang. Az ő hangja! Ezért indult el, ezért szánta rá magát, hogy nekivágjon az ismeretlennek, ezért tűrte, hogy minden lépéssel egyre több és több hajszálvékony, áttetsző selyemfonál nyúljon a keze után, hogy körbefonják őt, míg végül majd mozdulni sem tud már. De nem, előbb kell megtalálni Gerardot, minthogy ez bekövetkezzék! A torkában dobogott a szíve, lassan, fáradtan, mintha minden dobbanása az utolsó erejét emésztené fel, hogy aztán örök álomra szenderüljön végre. És minden dobbanással egyre szorosabbak és szorosabbak lettek a fojtogató fonalak…

- Mikey!

Mikey kényszerítette magát, hogy megálljon egy pillanatra. A hang most sokkal közelebbről jött, mint eddig, és sokkal sürgetőbb volt.

- Mikey!

Mikey kínlódva oldalt fordította a fejét, arra, amerre Gerardot sejtette. Úgy érezte, minden porcikája ólomból van, hogy valami őrületes erő húzza a lába alatt gomolygó köd felé, de tudta, hogy nem engedhet neki, mert akkor… akkor mindennek vége! Nem tudta, honnan, miért, egyszerűen csak tudta. Ahogyan azt is, hogy teljesen egyedül van itt – senkire sem számíthat. Kiáltani akart, Gerard nevét, de nem tudta kinyitni a száját. Aztán hirtelen érezte, hogy valami megrántja a lábát, a karját, és ő ellenállhatatlanul zuhanni kezd lefelé…

Egyszerre volt égetően forró és vérfagyasztóan hideg érzés, ahogy az arca a sűrű köd ezüstjébe csapódott. Elakadt a lélegzete, és lehunyta a szemét, de ez nem segített, érezte, hogy egyre csak zuhan, zuhan tovább… Tudta, hogy ordít, de nem hallotta a hangját. Aztán kellemes, hűsítő szél vágott az arcába, és valami különös, édes virágillat csapta meg az orrát. Kinyitotta a szemét.

Mélyen alatta egy nagyobbacska rét terült el, de a szélén nőtt bokrok túlságosan is hamar belevesztek az őket körbeölelő ködbe. Mindazonáltal gyönyörű kis rét volt, zöldellt a fű, itt-ott hófehér virágok bólogattak a hosszúra nőtt fűszálak közt, és fényesen sütött a nap. Középütt apró, fekete karikák remegtek, mint valami szétszóródott nyaklánc gyöngyei. Mikey egyszeriben kibírhatatlanul gyönyörűnek látta most ezt az egyszerű tökéletességet. Csakhogy még mindig zuhant, és még mindig nem hallott semmit. Újra kiáltani akart, de torkára forrt a szó, amikor megértette, mit is lát pontosan. A fekete karikák esernyők voltak, alattuk feketébe öltözött nők és férfiak álltak mozdulatlanul. Középütt egy puha, hófehér párnákkal bélelt koporsó pihent az alatta tátongó gödrön keresztbe vetett deszkákon, mellette rendezett kis kupacban barnállott a halomba hányt föld. Mikey iszonyodva felsikoltott, amikor megismerte a koporsóban fekvő alakot.

Gerard felé nyújtotta a kezét, lassan, kétségbeesetten, és Mikey látta, hogy mondani akar valamit, de nem hallotta a hangját. Egyre gyorsabban zuhant. Most már tisztán látta a bátyja szemében a fájdalmat és a félelmet, a könyörgést, de képtelen volt bármit is tenni. A következő pillanatban teste egyenesen Gerardra zuhant. Ösztönösen lehunyta a szemét. Gerard fájdalmasan felnyögött, és Mikey érezte, hogy valami meleg fröccsen az arcára. A következő pillanatban súlyos dobbanás hallatszott, aztán furcsa, tompa dübörgés, és Mikey tudta, hogy odakint kezdetét veszi a temetés. A koporsóban ki tudja, honnan derengő sárgás fényben kétségbeesetten nézett a magatehetetlenül alatta fekvőbátyjára - de bár ne tette volna!

Gerard arcáról pillanatról-pillanatra foszlott le a bőr, a hús, mígnem a koponyája maradt csupán. Mikey ordított, ahogy ember nem is tud ordítani, túlharsogva a koporsóra hányt göröngyök dübörgését, de hirtelen újra képtelen volt megmozdulni, még a szemét sem tudta becsukni, csak iszonyodva nézte, hogyan lesz semmivé az a szeretett arc…

- Mikey!

Mikey szemei azonnal kipattantak. Beletelt egy fél percbe, mire felfogta, hogy a turnébuszban van, az ágyán, nem pedig egy koporsóban Gerarddal. Kiverte a víz, alig kapott levegőt, és úgy vert a szíve, hogy azon sem lepődött volna meg, ha egyszerűen kirobban a mellkasából. A következő pillanatban tompa puffanás hallatszott, ahogy valami nekivágódott a busz oldalának, és valaki megint a nevén szólította.

Mikey a másodperc törtrésze alatt felfogta, hogy egyedül Gerard ágya üres.

Felugrott, és eszeveszett tempóban termett a konyhában.

- Gerard!

A busz ajtaja nyitva volt, így gondolkodás nélkül ott termett, és egyetlen ugrással lépve át a három lépcsőfokot. Gerard ott térdelt, még mindig görcsösen az ajtóba kapaszkodva, és annyira remegett, jobban mondva rángatózott, mintha áramot vezettek volna belé. Mikeynak megijedni sem volt ideje, azonnal mellette termett.

- Gerard! Uramisten…

Gerard a karja után kapott, és olyan erővel szorította meg, hogy Mikey feljajdult.

- Segítek, nem lesz semmi baj, esküszöm, Gerard, hogy nem lesz semmi baj…

Megpróbálta legalább annyira megnyugtatni a bátyját, hogy az elengedje a busz ajtaját, de hiába ölelte magához, amennyire csak tudta, Gerard vadul ellökte magától. Eszelős tekintettel meredt valahová Mikey háta mögé. A fiú ösztönösen követte a pillantását.

Néhány száz méterre tőlük egy ember alakja bontakozott ki a felkelő nap vöröslő korongja előtt. Szemmel láthatólag nem volt képes tisztességesen megállni a lábán, mert tántorogva hol jobbra lépett, hol balra, úgy közeledett. Néha nem bírta tovább, és felbukott, de mindig újra és újra talpra állt. Mikey dermedten bámulta a látványt. Egyszerűen képtelen volt felfogni, mi történik. Végül Gerard térítette magához. Még mindig vadul remegett, és ő sem volt képes levenni a szemét az alakról.

- Mikey... őt… őt... ne hagyd meghalni!

Frank teljes erőből vágott neki a sivatagnak az ismeretlen alak felé. Fél perce sem volt, hogy Mikey kétségbeesett kiáltására ébredt, aztán meglátta a két fiút a homokban… Egy pillanatra meghűlt benne a vér, hogy Gerard… De aztán, hála a fiú zavaros szavainak és hadonászásának végre megértette, mi zaklatta fel ennyire Gerardot.

Az az ember ott a homokban talán haldoklik. És Gerard nem bírja ki, ha valaki ott hal meg a szeme előtt. Egyszerűen nem. Ha szemtől szemben áll a halállal, ha látnia kell, ahogy az élet utolsó szikrája is kihuny, ha látnia kell, mi vár rá… Ki bírná az ki? Senki!

Nehéz volt futni a homokban, nagyon nehéz, és Frank egyébként sem volt hozzászokva a futáshoz. Szúrt a tüdeje, a félelemtől és a megerőltetéstől kalapált a szíve, és egyáltalán nem volt képes gondolkozni. Egyetlen egy dolog lebegett a szeme előtt, hogy el kell érnie azt az embert, és el kell vinnie a buszhoz. Ott van víz… Nem halhat szomjan, mikor pár száz méterre tőle van víz!

Az alak újra a földre bukott, és ha Frank egy kicsit nyugodtabb, észrevehette volna, hogy egyáltalán nem esett el, csak leguggolt. De hát nem vette észre…. A következő pillanatban az ismeretlen felkapta a fejét, és ránézett. Arcára kiült az őszinte döbbenet és ijedtség.

- Ne!

Frank annyira meglepődött, hogy kis híján ő is orra bukott.

- Ne lépj rá!

Frank megtorpant, és rámeredt az előtte gubbasztó fiúra. Felnőttnek tűnt, talán ha húsz évesnek, legfeljebb huszonötnek. Vörösesbarna haja, kerek, szeplős arca, és hihetetlenül élénk kék szemei voltak. Furcsán tompa volt a tekintete, mintha már valóban fél lábbal a sírban volna, de a hangja nagyon is élettelinek hangzott – és ijedtnek. Frank villámgyorsan mellette termett, hogy talpra segítse.

- Jól vagy?

A fiú idegesen húzódott el a kezei elől.

- É-én csak…

- Gyere, állj fel, segítek…

- É-én… - A fiú meglepő fürgeséggel kúszott odébb tőle a homokban, és olyan kétségbeesett képpel meredt Frankre, felé nyújtva összezárt markát, mintha legalább is az életéért könyörögne.

- É-é-én csak te-termeszeket akartam fogni…