Másfél

Másfél

Igazából Frank egyáltalán nem akart híres, vagy elismert zenész lenni. Elég embert látott tönkremenni benne. Ő csak rajongókat akart. Azt akarta, hogy akik elmennek egy koncertjükre, azok magukon kívül őrjöngjenek a boldogságtól és attól a különös, mindent elsöprő érzéstől, ami jobb mint a drog, és ami őt is hatalmába kerítette a színpadon. Amitől jobb embernek érezte magát, és amitől meggyőződése szerint mások is jobb emberek lettek. Semmi mást nem akart, mint ezt megosztani, megtanítani az embereknek. Éppen ezért egyáltalán nem tetszett neki, hogy a The Black Parade ilyen sikeres lett. Illetve… Nyilván nagyon is tetszet, de mégis, valami keserű szájízt hagyott maga után, mert túl sokan nem értették. Igen, nem értették, nem érezték át, hiába tudták kívülről a szöveget. Amerika tinédzserei meg voltak őrülve értük, divat lett MCR-t hallgatni, legalább annyira, mint utálni őket. Aztán jöttek a véget nem érő interjúk, magyarázkodások, idiótábbnál idiótább kérdések, és persze az elkerülhetetlen, minden valóságalapot nélkülöző dicsőítések és porig alázó kritikák, a skatulyák, és a többi… Egyszóval köze sem volt az egész felhajtásnak ahhoz, amiért ők belevágtak. És a legrosszabb, hogy az album, minden vadsága, minden rock és biztató szöveg ellenére is valahogy… túlságosan is nyomasztóvá vált számukra. Frank nem volt biztos benne, hogy valójában nem az egyre mélyebbre süllyedő, és egyre reményvesztettebb Gerard van-e rájuk ilyen hatással, de ez mindegy is volt. Valamit tennie kellett!

Legalább tucatnyiszor próbálta meg rávenni a többieket, hogy hagyják a francba az egész turnét, meg mindent, de valahol mélyen ő is tudta, hogy nem lehet. Gerardnak egyszerűen szüksége volt rá, hogy mindent a világ képébe ordítson kétségbeesésében, és senki se értse, különben… Frank komolyan félt tőle akkoriban, hogy mi lesz, ha egyszer mégis vége a hajtásnak? Ha nem lesz már, ami lefoglalja Gerardot… Ha nem lesz már, amiért felkeljen reggelente, ami rávegye, hogy küzdjön még egy kicsit az életéért. És majdnem igaza lett, majdnem sikerült egy életre eltűnniük egymás életéből, mert annyira kibírhatatlanul jó volt otthon lenni végre, annyira könnyű volt inkább elfojtani, elfelejteni mindent és nem aggódni, most, hogy nem voltak összezárva… Annyira könnyű volt azt mondani: elfáradtam, és nem törődni Gerardal, hiszen úgysincs egyedül… Belemerülni a napfényes, cukormázas édes életbe… Annyira könnyű volt így, hogy ha Ray nincs… De szerencsére volt, és nem hagyta annyiban a dolgot.

Őt viselte meg legkevésbé az eltelt néhány év, és még mindig túlságosan is szeretett gitározni hozzá, hogy csak úgy abbahagyja. Hívták ugyan ide-oda vendégszereplésre, de az nem volt az igazi. Eleinte csak Frankhez jár át egy kicsit pengetni, ha éppen New Jersey-ben volt, aztán tavasszal megszervezte, hogy mindenki ott legyen.

Frank vállalta a házigazda szerepét, és ő hívott fel mindenkit telefonon.

Volt egy olyan érzése, hogy Mikey sem akar jönni, Gerard pedig egyenesen meg is mondta neki, hogy semmi kedve New Jerseybe repülni. Ezen össze is vesztek egy kicsit, és Frank azzal a szent meggyőződéssel tette le a telefont, hogy ha Gerard utálja őt, akkor fordítva is így lesz.

Végül mégis eljött, Mikeyval az oldalán, és Frank azonnal megbánta minden szavát.

Gerard egyáltalán nem volt jó bőrben. Furcsán lassú és bizonytalan volt minden mozdulata, a bőre áttetszőnek tűnt, mintha porcelánból lenne, és állandóan remegett a keze. Szótlan volt és kedvetlen, és semmi másról nem lehetett vele beszélni, mint a The Black Parade-ról. Frank, aki bizonyos szempontból talán még Mikeynál is jobban ismerte őt, ilyenkor látta a szemében azt a különös, ijesztően őrült lángot, amit a koncerteken is. Igen, Gerard még mindig abba a nyomorult albumba kapaszkodik… Még mindig az az egyetlen dolog élteti, mekkora siker volt, mennyire szerették az emberek… Hiába az a sok hónapnyi küzdelem és szenvedés, a zuhanások és mélypontok, a pocsék hangulat, a veszekedések a turné ideje alatt, és hiába a grandiózus „temetés” az utolsó koncerten, egyszerűen képtelen volt elengedni azt a végzetesen egyszerű és biztonságos világot, amit teremtett. Félt, valósággal áradt belőle a félelem, és az egyetlen dolog, mi megnyugtatta, az volt, ha újra felépíthette maga körül a parádét. Semmi más nem érdekelte. És Frank akkor már tudta, hogy ez nem helyes így. Egyáltalán nem. Hiszen annyi más dolog van, amiből erőt meríthetne, kezdve mondjuk Bandittel…

Mégis, ez volt az a sorsdöntő délután. Valami megmozdult aznap Mikeyban, és bár Frank a távolság miatt nem tudhatta, mit is mondott pontosan a bátyjának, de négy hónap múlva, mikor újra találkoztak, Gerard már egy fokkal vidámabbnak tűnt. És Frank legnagyobb meglepetésére valami olyasmit emlegetett homályosan, hogy jó lenne, ha mégegyszer, utoljára összeállnának egy kicsit, csak úgy a szórakozás kedvéért… Ray persze kapva kapott az alkalmon, és ami azt illeti, Bob is, mire Gerard azt is hozzátette, unalmas lenne magánkoncertet adni a lakásban, úgyhogy mi lenne, ha kipróbálnának egy kis újdonságot… Egy pillanatra néma csend lett. Mindannyian jól tudták, mit jelent az, ha Gerard „újdonságokról” beszél. Minimum négy albumra való új dalt…

Hát így kerültek aztán Los Angelesbe, a stúdióba. Frank álmában nem gondolta volna, hogy Gerard lesz még olyan állapotban, hogy egyáltalán színpadra álljon, nemhogy belemenjen egy új lemezbe, és esze ágában nem volt erre biztatni, hiszen épp eléggé féltette és aggódott érte –de tudta, hogy képtelenség volna leállítani. Négy éve sem ment. És most kimondhatatlanul boldog volt tőle, hogy mégis így alakult. És kimondhatatlanul hálás volt Mikeynak is.

Aztán jött a fekete leves. A dalok pillanatok alatt elkészültek, és jók voltak, nagyon jók, Gerard megint mosolygott és ugratott mindenkit, mint régen, és szót sem ejtett a szövegekben a betegségről. Nem hiányzott semmi, nem volt túl sok semmi, tökéletes volt az összhatás, a média is jól fogadta a nagy visszatérést - mégis. Ahogy néha összevillant a tekintetük a próbákon, mindannyiuk szemében ott csillogott a bizonytalanság. Jó ez így? Biztosan jó?...

Persze, Gerard volt az első, aki fennhangon ki is mondta – valami nem stimmel. És ez volt az a pillanat, amikor Frank úgy érezte, tényleg minden újra a régi.

Azóta eltelt négy hónap, és mostanra elege lett. Nem találta a hibát a dalokban, de ez a különös, nyugtalanító érzés, hogy ez mégsem az igazi, hamar kikezdte az idegeit. Komolyan meggyőződésévé vált, hogy ha nincs a The Black Parade, akkor nincs ez a közel három éves hallgatás, nem szoknak el egymástól, és akkor most is úgy menne minden, mint a karikacsapás… Most ő lett kedvetlen és mogorva, és Gerardra, aki egyébként is igencsak vékony pókhálón át kapaszkodott a normálisnak tűnő életbe, egyáltalán, az életbe, hamar ráragadt a rosszkedve. Ettől persze a többieket is újra elfogta az aggodalom és a szótlanság. Mindenttudó tekintetek villantak, néma könyörgés csillant a szemekben, és nyolc meztelen talp surrant végig csöndesen éjjelente a hotel puha szőnyeggel borított folyosóján a szomszéd szobába. Négy pár kéz simított végig felváltva, bizonytalanul a porcelánfehér karon, amikor a rémálmok nyálkás, fojtogató érintése hűvös verítéket gyöngyözött Gerard félelemtől és iszonyattól remegő testén.

Pont, mint négy éve.

A kör bezárult.