Kétésfél

Kétésfél

- Figyelj, Frank…

- Hm?

- Ha elmondok valamit. Nem mondod tovább, ugye?

Frank rámeredt.

- Mi?... persze, tudod, hogy én…

- Jó, csak ez most… fontos lenne. Hogy köztünk maradjon.

- Persze…

- Kösz.

Csend.

- Gerard…

- Hm?

- Baj van?

Gerard mély levegőt vett, de végül képtelen volt megszólalni. Nem nézett a barátjára, csöndben bámulta az út túloldalán sietve elsuhanó, kabátos alakokat. Október vége volt, hűvös, esőszagú szombat délután. New Jersey piszkos, betonszínű házai fölött lassan úsztak a nyomasztóan nehéz felhők az ólomszínű égen, lábaiknál száraz, megbarnult leveleket kergetett a sűrű port kavaró szél. Virágillata volt, a szárukról letépett, rothadó temetői virágok illata… Halálszaga volt a szélnek. Gerard megborzongott.

- Igen. Baj van – mondta végül halkan.

Frank szíve nagyot dobbant, hogy biztos volt benne, hogy Gerard is hallotta. Megnyalta a száját.

- Akkor… Segítsek?

- Nem tudsz.

- Azért tehetnél egy próbát.

- Nem tudsz segíteni, Frank.

Frank egyszerűen nem merte megkérdezni, hogy mi történt. Túlságosan félt a választól. Mert ha Gerard megint inni kezd, vagy még rosszabb… Úristen, ha ezt mégegyszer végig kell csinálniuk!

Különben is, hogy hangzik már az, hogy „mi a baj, Gerard?” Szinte már hallotta is magát, ahogy hozzáteszi, „tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz…” Röhejes…

- Drogozol?

Nem ezt akarta kérdezni. Ettől félt legjobban, de egyáltalán nem ezt akarta megkérdezni. És nem így! Úgy csúszott ki a kérdés a száján, hogy jóformán észre sem vette. Hiszen ha így is van, ha tényleg ez a helyzet, és Gerard tényleg erről akart vele beszélni, akkor… Akkor így, hogy direktbe megkérdezte tőle, holtbiztos hogy letagadja… Ha meg nem ez a baj, akkor megsértődik, dühös lesz, amiért már megint ezzel jönnek neki, amiért már a legjobb barátja is megbélyegzi a múltjával, ami azért nem is annyira volt sötét, meg szörnyű, mert hát végülis egész hamar kigyógyult belőle… De legnagyobb meglepetésére Gerard csak szótlanul, szomorúan megrázta a fejét.

Frank megkönnyebbült egy kissé.

- Az jó. Az a lényeg..

Frank elhallgatott, de mivel Gerard nem szólt, végül mégiscsak ő tette meg helyette. Közelebb csúszott egy kissé Gerardhoz a fehér mészkőlépcsőn, mintha attól tartana, bárki meghallhatja őket, és halkan folytatta.

- Figyelj, ha pénz kell, én…

- Nem, nem, nem kell tőled semmi! – Frank meghökkenten húzódott vissza. Gerard a jelek szerint azonnal megbánta, hogy így felcsattant, mert fáradtan leszegte a fejét, és a cipőjét bámulta.

- Mondtam, hogy nem tudsz segíteni – mondta végül. Frank hallgatott. Annyira szerette volna megrázni a fiút, az arcába ordítani, hogy nyögje már ki, mi a franc baja van, mert őneki lassan leszakad a feje, annyira az egekben van már a vérnyomása az idegességtől, de persze nem tette meg. Ki kell várnia, míg Gerard rászánja magát a dologra. Máshogy képtelenség volna kiszedni belőle … Mert valóban közvetlen ember, nem csak a kamerák előtt, nyílt és őszinte, aki vállalja a bűneit és a problémáit is, de valójában mindig csak a múltról beszél. Olyan dolgokról, amiket már lezárt magában, amikkel már tud kezdeni valamit. Sosem olyanról, ami nyomasztja. Ahhoz túlságosan büszke…

Vagy túlságosan fél?

- Levágatom a hajam.

Franknek kellett egy pillanat, mire felfogta a mondatot.

- Mi?

- Mondom, le fogom vágatni a hajam – ismételte Gerard nyugodtan, és tekintetével újra elmélyülten bámulta a túloldalt. Egy csapat lány ácsorgott ott, sugdolózva, és meglehetősen bátortalanul pillantgattak feléjük. Frank sejtette, hogy rajongók lehetnek, akik nem teljesen biztosak benne, hogy a My Chemical Romance két tagja ücsörög velük szemben magányosan, egy művelődési ház lépcsőjén. Ez persze nem is volt csoda, mert egyikük sem nézett ki éppenséggel rocksztárnak. Gerardon most nem volt smink, sem ing, csak egy szürke-fekete kapucnis pulóver, farmer és edzőcipő, és Frank sem éppen a vörös nyakkendőjét viselte…

Jó két órájuk volt még a jótékonysági koncertig, ahol ők voltak a meglepetésvendég, így aztán senki sem számított rájuk, és senki sem állt reggel óta a bejárat előtt, csak hogy láthassa, megérinthesse őket

- Minek akarod levágni?

Gerard nem felelt. Hosszan bámulta a négy lányt a túloldalon, de mikor egyikük végre rászánta magát, és gondosan körülnézve lelépett a járdáról, hogy átvágjon hozzájuk az úttesten, felállt.

- Menjünk.

- Mi? De…

- Nem akarok fotózkodni meg autogramot osztogatni.

Frank elképedten meredt rá.

- De te imádsz fotózkodni meg autogrammot osztogatni…

- Akkor maradj! – vágta rá Gerard élesen. Frank bocsánatkérően nézett rá, de persze rögtön felugrott, és jólnevelten leporolta a nadrágját.

- Jó, csak mondtam…

Kényelmes tempóban megindultak felfelé a lépcsőn. Aztán Frank nem bírta tovább.

- Gerard….

- Hm?

- Miért nem akarsz?

Gerard most először nézett rá, mióta kiléptek a fülledt díszteremből.

- Mert nem tudok mosolyogni, Frankie.

- Ray!

- Tessék.

- Hány óra?

- Fél hat.

- Jó. Kijösz?

- Hova?

- Beszélni.

Gerard úgy ejtette a szavakat, olyan mesteri könnyedséggel és hanyagsággal, hogy lehetetlenség volt nem azonnal gyanakodni. Ray segélykérően pillantott a színpadon hozzá legközelebb álló Mikeyra, de az legalább olyan meglepettnek tűnt, mint ő.

- Persze…

Kimentek a mosdóba. Gerard ment elöl, csak az ajtóban engedte előre a barátját, és Ray legnagyobb meglepetésére be is zárta maguk után. Aztán némán elsétált a három mosdókagyló előtt, egyenesen az ablakhoz, kinyitotta, és hanyagul a gondosan tisztított, hófehér csempének dőlve rágyújtott. Ray csöndben figyelte. Gerardnak mindig is voltak őrült ötletei, de sohasem akart még vécében beszélgetni egyikükkel sem… A másik megérezhette, mi jár a fejében, mert azt mondta.

- Bocs, de nem sok kedvem van most összefutni senkivel. Itt biztos békén hagynak.

- Biztos… - Ray bizonytalanul nézett körbe, aztán tekintette újra Gerardon állapodott meg.

- Baj van? – tette fel a kérdést óvatosan. Igazából már legalább két hete érezte, hogy valami nagyon nem stimmel, mert jól ismerte Gerardot, és nem tudta nem észrevenni, hogy mennyire megváltozott. Mennyire próbál normálisnak és vidámnak tűnni, több-kevesebb sikerrel. Hogy minduntalan elmereng, elveszti a fonalat, elkésik, és mennyire, de mennyire szomorú a tekintete…

De Gerard szemmel láthatólag nem akarta, hogy bárki is észrevegye a változást, így Ray békén hagyta. Bízott benne, hogy időben tudni fogja, amit kell. És lám, így is lett…

Gerard mintha elmosolyodott volna egy kissé, ahogy ránézett, és kifújta a füstöt.

- Frank is ezt kérdezte ma.

Ray gyanakodva nézett rá.

- Tényleg?

- Igen. – Csend lett egy pillanatra - És igen. Baj van.

Ray lassan, nagyon lassan fújta ki a levegőt.

- És… Frank nem tudott segíteni?

- Nem.

- Ha elmondod, akkor talán én…

- Senki sem tud segíteni, Ray. Ugyanis rákom van.

Ray lassan eltátotta a száját. Képtelen volt megszólalni. Gerard csöndesen lehuppant a fal tövébe, úgy nézett fel rá.

- Röhej, mi? Kábé minden harmadik ember rákos a világon, rosszabb, mint egy influenzajárvány, én meg…

Elfordította a fejét, és megszívta a cigit. Annyi keserűség volt abban az egyetlen mozdulatban, hogy Raynek elakadt a lélegzete. Úgy érezte, álmodik. Ez nem történhet meg… Ez… ez egyszerűen nem történhet meg!

Motyogott valami olyasmit, hogy mi, meg hogy, és egyáltalán, mire Gerard csak megvonta a vállát. Megint csend lett. Aztán Ray végül összeszedte magát.

- Orvosnál voltál már?

Gerard lesujtó pillantást vetett rá.

- Nem, magamtól találtam ki, hogy tüdőrákom van! – Ray elpirult egy kissé.

- Úgy értem… Mit mondott, milyen kezelést javasol? Mert van egy ismerősöm, aki…

- Nem lesz kezelés.

Ray nagyot nyelt.

- Nem…?

- Nem.

- De a rákot ma már…

- A legtöbb esetben gyógyítható. Tudom.

Most nem volt semmi keserűség a hangjában, inkább csak mérhetetlen düh. Ray közelebb lépett, és lehuppant mellé a földre. Néhányszor mély levegőt vett, hogy megnyugodjon kissé, aztán oldalt pillantott Gerardra.

- Akkor most ezt… mondd el mégegyszer. Jó?

Gerard nem nézett rá, csak újra megszívta a cigit. Hosszan engedte ki a füstöt, minden pillanatát kiélvezve. Mert megfogadta, hogy ez lesz az utolsó.

- Emlékszel, mikor rosszul lettem? Még New Yorkban.

Ray lassan bólintott. Egy hétvége alatt öt fellépésük volt, mindenki azt hitte, csak ez merítette ki Gerardot.

- Nem lettem jobban. Lindsey elzavart mindenféle kivizsgálásra, és egy hónap múlva közölték, hogy tüdőrákom van.

- De… - Ray nem talált szavakat. – De akkor is, van egy csomó gyógyszer, meg…

- Tizenhárom éves korom óta cigizem, Ray.

- Az még nem jelent semmit! – kiáltotta Ray még tőle is szokatlanul magas hangon. – Attól még…

- És tíz éve énekelek. A tüdőkapőacitásom sokszorosa egy átlagemberének, úgyhogy a szűrésen minden értékem normálisnak tűnt. Nem vették észre időben.

Ray érezte, hogy egyetlen pillanat alatt kiveri a víz.

- I-időben?...

Gerard lassan bólintott.

- Már nem visszafordítható. Műteni nem lehet, a gyógyszer nem használ, legföljebb adhat pár hónap haladékot, de ennyi.

Ray nyelt egyet. Agyában egymást kergették a gondolatfoszlányok, de képtelen volt akár egyet is szavakba önteni. Egyetlen szó dübörgött benne – nem-nem-nem! NEM!

- De-de-de annyiféle terápia van, és…

Gerard ránézett, és ettől Ray azonnal elnémult. Egészen sötétnek tűnt az a két szem, szomorúnak, ijedtnek, és kibírhatatlanul reménytelennek.

- Igen, van – mondta Gerard halkan. - Csak azt meg nem bírná a szívem.