Forró szél söpört végig a Sierra Nevada kopár, barna vonulata fölött, megcibálva a hegyoldalon elszórt, fonnyatagon feketéllő száraz bokrok haldokló ágait. Nyár közepe volt, és tíz éve nem látott szárazság. A kilométeres távolságban is magasra szálló por vörösre festette a levegőt, mintha csak a préri egyszerre akarná kiköpni magából az indián háborúk óta eltelt négyszáz év alatt a földbe temetett szerencsétlenek vérét.
Sárga festésű, fekete aszfaltút szelte át a hegyláncot, és a síkságra érve nyílegyenesen haladva veszett bele a messzeségbe. Közel s távol alig járt erre valaki – a terület a 19-es zónához tartozott, vagyis rég tiltottnak számított minden józan gondolkodású ember számára.
Most mégis mintha motorzúgás tompa zaját verték volna vissza a hegyek. És valóban, alig néhány pillanattal később a szokásosnál is sűrűbb porfelhő bukkant fel az úton. Egy régi Ford Bronco volt, valamikor az ezredforduló környékén gyárthatták, és alighanem ez volt az utolsó működőképes darab egész Amerikában. Nem véletlenül. Az utóbbi tíz év körülményei nem éppen az ilyesfajta feltűnő és robosztus kocsiknak kedveztek, így hát nem is volt kár értük.
A volán mögött ülő barna hajú férfi – jobban mondva inkább fiú – is így gondolhatta, mert egy pillanatig sem kímélte a gázpedált. A mellette lévő ülésen ülő társa aggodalmasan meredt a visszapillantó tükörre.
- Azt mondtad a hegyek közt eltűnünk előlük!
- Ez a tragacs az oka, nem én!
- Elkapnak…
- Fogd be!
- Tuti, hogy elkapnak…
- Fogd be!
- A kurva életbe is már, nem akarok még megdögleni!
- Pofa be, Hadhat! – ordította a sofőr, és ököllel néhányszor a kormányra csapott. A másik megzavarodva, zihálva meredt rá még egy pillanatig.
- De…
- Senki nem döglik meg.
- A nyomunkban vannak, Poison!
Poison oldalt vetette a fejét, hogy a haja nem lógjon a szemébe, és összeszorított szájjal jól megmarkolta a kormányt.
- Nem döglünk meg – ismételte elszántan, inkább csak úgy magának. - Mi van Albatával?
Hadhat rémült, barna szemében bizonytalanság csillant, de azért csak térdelő helyzetbe tornázta magát az ülésen, és félig a kartámaszra tenyerelve a hátsó ülésen elterülő csomag után nyúlt.
Nem csomag volt, hanem egy hosszú hajú, tehetetlenül zötykölődő férfi.
- Albata… Albata!
Hadhat a vállánál fogva megrázta egy kissé a férfit, de hiába. Véres lett a keze.
- A fenébe… Albata! – Előrébb csúszott, amennyire csak tudott, hogy elérje a férfi torkát. Egy pár pillanatra néma csend lett, csak a motor erőlködő zúgása hallatszott.
- Poison… szerintem...
Nem volt szükség rá, hogy befejezze a mondatot. Poison úgy megszorította a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjai. Hadhat sápadtan huppant vissza a helyére.
- És most? – kérdezte. Poison nem nézett rá.
- Másfél mérföld a határ.
A másiknak kellett egy pillanat, mire felfogta a mondatot.
- Na ne. Ne mondd, hogy arra akarsz menni…
- De.
- Na ne!
- Muszáj. Foxville-ben kiteszlek a gépekkel. Onnan…
- De ott nincs semmi!
- Nálad lesz a térkép.
Hadhat döbbenten meredt rá egy pillanatig.
- És te?
- Ismerem azt a környéket, még kölyök koromból. Nem lesz bajom.
Hadhat nem tűnt meggyőzöttnek.
- Beérnek – mondta. Poison nem felelt.
- Be fognak érni.
- Ezért kell szétválnunk.
- Figyelj, ez így akkor sem…
- Valamelyikünknek el kell jutnia Sunnyhoz azzal a felvétellel.
- Albata nem hagyná.
- De ő meghalt, a rohadt életbe is már! Nincs főnök! Felfogtad?
Hadhat válasz helyett kibámult az ablakon. Valószínűleg úgyis ez az utolsó, amit lát az életben. Ez a hatalmas, vérvörös, néma temető…
Pedig nem így akarta. Nem akart belekeveredni. A fenébe is, ő csak egy egyetemista! Vízügyi mérnök akart lenni. Egy év hiányzott már csak hozzá, mikor egy este, alig egy héttel a vizsgák előtt, lazításként beugrott abba a bárba a haverokkal… Volt ott egy fickó. Részeg volt, ők meg szórakozni akartak egy kicsit… A fenébe is… Nem kellett volna elmennie abba a kocsmába. És nem kellett volna felhergelni azt az öreget. Akkor nincs verekedés, és Albata nem menti meg őket, kirángatva négyüket az utcára, nem kezdenek beszélgetni, és ő semmit sem tudna erről az egész rohadt, mocskos ügyről. Befejezhette volna az egyetemet, és hihetné, hogy a BLI nem egy kibaszott, fasiszta szemétdomb. Vagy még annál is rosszabb…
De Albata túl sokat dumált, túl sokat tudott, és minden igaz volt. A fenébe is, de mennyire igaz! Pedig neki nem is kéne tudnia semmiről…
De hát most már tud. És nem tud nyugodt szívvel meginni egy korty vizet, mióta tudja… Vér-íze van annak a rohadt víznek.
És most meg fog dögleni, csak mert nem vette be a gyomra azt az öt évvel ezelőtti pokoli januárt. Mert szuperhőst akart játszani, és megmenteni a világot, megbosszulni azt a sok ártatlant, vagy… vagy egyszerűen csak csinálni valamit, ami egy bogaras vénember meséje alapján jó bulinak tűnt! Hát nem buli! Kurvára nem buli, hogy a Rendészet vadászik rá, csak mert rossz emberrel állt szóba! Nem buli, hogy egy hét alatt négyszer túrták fel az otthonát, ahol a szüleivel lakott, hogy elvitték őket, elvitték a nyolc éves húgát is, elköltöztették, ahogy mondták, azért, nehogy megfertőződjenek a lázadók veszélyes elméleteivel, vagy nehogy bajuk essen miattuk… Lázadók! A fenébe is!
Hathad nem volt biztos benne, hogy bárki is életben van még a családjából. Néha abban sem volt biztos, hogy ő maga életben van-e még? Már gépiesen húzta meg a ravaszt, már nem érdekelte, hogy kit öl meg, nem érdekelte, hogy aki a parancsot adja, biztos-e benne, hogy az ellenséget öli meg? Egyvalamit tudott. Hogy nem akar meghalni. De így élni sem akar tovább. Pedig csak fél éve, hogy…
Oldalt pillantott Poisonra.
Ő tíz éve csinálja.
Hogyan? Hogy bírja?...
Poison sosem volt osztagvezető, mint Albata, vagy ilyesmi, de mindenki tudta, csak azért, nehogy a BL/I még jobban felfigyeljen rá. Ő volt a körzet aduásza. Nem veszíthetik el… Most végképp nem.
Hadhat szerette volna megkérdezni tőle, miért csatlakozott a szervezethez, aminek még csak tisztességes neve sincs, mert mindenki máshogy hívja. Végrehajtók, A Liga, ILB, ésatöbbi. Mi vehette rá erre? Milyen meggyőződés vezette, milyen tragédia érhette, hogy már gyerekként hozzájuk csapódott? Hiszen ő sem lehet sokkal idősebb, mint huszonöt… De tudta, hogy nem kapna választ. Party Poison sosem felelt az ilyen kérdésekre. Ő csak tette a dolgát. Nem ellenkezett, nem vitatkozott, nem bocsátkozott senkivel hatalmi harcba egy előléptetésért, vagy ilyesmi. Nem barátkozott és nem bizalmaskodott. Úgy volt magányos farkas, hogy a társai ölni tudtak volna érte, és ő maga is nem egyszer ölt értük. Tisztelték és féltették, de mégis, soha, senki sem férkőzött még a bizalmába, senki sem tudott róla semmit. Még Albata sem. Party Poison maga volt a megtestesült titokzatosság…
Hadhat tudta, hogy talán most látja őt utoljára. De ahogy ránézett, annyi elszántság, határozottság és nyugalom áradt abból az arcból, hogy egyszerűen nem tudta rászánni magát a beszélgetésre.
Csöndben hajtottak a végtelen, vörös portengerben a Kriptának csúfolt Tizenegyes Zóna felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése