Kalifornia ezen szegletében idillisztikusan nyugodt és egyforma a táj. Nincs itt semmi – csak kövek és homok, itt-ott egy-egy csenevész fa. Több száz mérföldre ellátni, legföljebb a szél kavarta átláthatatlan, vörös porfelhők állják útját az ember tekintetének. Tipikusan az a hely, ahol az államokon át vándorló szegényember nagy reményekkel telepszik le, kezdetleges kis faházát építgeti-szépítgeti, a jövőbe vetett remény csalóka mosolyával az arcán izzad, míg felszántja a sziklás talajt, aztán esőért imádkozik. És mikor kikel a mag, örömében megcsókolja a feleségét.
Aztán a nap kiszívja a földből az életet, a gabona odalesz, de az ember csak legyint - rossz év volt.
Húsz év alatt mindig csak rossz év.
Az asszony belehal a munkába, a gyerekek a rossz víztől lázasak, a kutya is megdöglött, és az ember összeaszott szíve minden maradék érzelemre képes apró kis szegletével meggyűlöli ezt a vidéket. A megnyugtató állandóság, a táj örök változatlansága kibírhatatlan egyhangúsággá válik, a háborítatlan függetlenség keserű kilátástalansággá és magánnyá. Aztán egy szép napon már csak a megroggyant ház verandáján himbálózó holttestekkel játszik kacagva a vörös szél…
Fun Ghoul imádta ezt az álszent mosollyal hívogató, gyilkos Kaliforniát. Valami egészen különös, szinte természetellenes szeretet fűzte ehhez a földhöz – az ő szemében maga volt a Paradicsom, minden kínjával és kiállhatatlanságával együtt. Najó. A kiszáradt Paradicsom… De soha életében nem volt még ilyen boldog, mint az itt eltöltött elmúlt négy évben.
Most is szinte eufórikus örömmel bámulta az anyósülésről a szeme előtt elsuhanó tájat, arcát a sebességtől támadt hűsítő szélnek feszítve, és minden gondja elszállt, mintha soha nem is lett volna.
- Rohadt meleg van – jelentette ki vidáman. Jet Star bólintott, és némán vezetett tovább.
Sose volt valami szószátyár társaság, inkább amolyan néma állóvíz. A legtöbbször még csak nem is fodrozódott… Az igazat megvallva Fun Ghoul volt az egyetlen, aki néhanapján rá tudta venni a csevegésre.
- Mit szólsz Kobra kis házikedvencéhez?
- Kedves fiúnak tűnik.
- Neked mindenki kedves – felelte Ghoul kicsit talán mérgesen.
Hiányzott neki Kobra. Már úgy megszokta, hogy ott ücsörög a hátuk mögött az ülésen. Na, nem mintha ez olyan sokat jelentett volna… Sőt, még csak nem is ücsörgött. Mióta lassan fél éve elvesztették Misty Glassest, és egymaga birtokolta az egész hátsó részt, többnyire csak elterült az ülésen, és már aludt is. Így aztán ő sem volt valami beszédes társaság, de ott volt. És most hiányzott.
- El akarja vinni.
- Hm? – kérdezte Jet Star.
- Poison.
- Kobrát?
- Aha.
- Honnan veszed?
- Mondta.
- Tényleg? Mikor?
- A szemével mondta.
Jet Star hümmögött. Fun Ghoul elképesztő érzékkel megáldott emberismerő volt, de egy öt perces beszélgetésből azért még ő sem ismerhette így ki Poisont. Persze… Végül is, ki tudja? Tulajdonképpen még logikus is a dolog…
- Úgy láttam, összevesztetek.
- Csak nem tetszettem neki – felelte Ghoul hanyagul.
- Te senkinek sem tetszel elsőre.
- Nem tehetek róla.
- Ha egy kicsit visszafognád magad az újoncok előtt, akkor talán nem lennének konfliktusok.
- De én szeretem a konfliktusokat.
- Tudom.
- Szórakoztatóak.
- Hidd el, hogy csak neked azok.
- Az elég! – felelte Ghoul vidáman. Jet Star mosolygott. Ő nem szerette a konfliktusokat. Sosem tudta megfelelően kezelni őket. Ezért is volt most itt…
Nem volt szép élete. Ő maga sem volt büszke rá. Néha, amikor este lehunyta a szemét, még mindig csak kétségbeesett sikolyokat hallott, és imákat, amik sosem találtak meghallgatásra. Régebben minden éjjel addig kínozták, míg üvöltve tajrészegre nem itta magát. Sőt, volt egy olyan érzése, hogy aztán is, csak arra már másnap nem emlékezett… Aztán jött Isten, és megmentette őt. Pontosabban próbálta, de Jet Star tudta, hogy rá így is, úgyis a Pokol vár, így hát akármilyen erős is volt a hite, az Úr sem segíthetett. Nem adhatott menedéket az emlékei elől.
Fun Ghoul viszont valahogy mégis megtalálta a módját. Elkergette a rémálmokat, és lecsendesítette a szívét. Pedig nem nagyon tett mást, csak sörözött vele a Mustang tetején ücsörögve azokon borzalmas, kibírhatatlanul hosszú éjszakákon, a csillagokat bámulva, és mesélt az életéről. Vagy csak hallgatott. Fun Ghoul nagyon tudott hallgatni is…
Jet Star megrázta a fejét, hogy visszazökkenjen a valóságba.
- És te? – kérdezte végül egy kis csönd után.
- Mit én?
- Te mit szólsz Poisonhoz?
- Mit szóljak? Kobra testvére.
- Ennyi?
- Nem elég?
Jet Star mosolygott.
Sejtette, hogy ő ismeri legjobban Ghoult, még Defyingnál is jobban. Talán épp annak a sok kettesben eltöltött órának és beszélgetésnek köszönhetően… A lényeg, hogy most valami megfogta abban a kölyökben.
- Fogadjunk hogy kedveled – mondta. Ghoul vállat vont, de nem felelt. Jet Star arcán még szélesebb lett a mosoly.
- Akkor mi volt az a balhézás az asztalnál?
- Csak máris próbált megnevelni, amiért nem sírtam magam a halálba Bunny miatt. Mintha nekem olyan könnyű lenne…
- De hát neked tényleg könnyű.
Ghoul felhorkant. Naigen. A többieknél legalább is könnyebb… De megszenvedett érte, hogy könnyebb legyen!
- Ugyan, Ghoul, semmit sem tud rólad. Ami azt illeti, rólunk se. Persze, hogy nem érti.
- Tudom.
- Akkor miért kérdezted?
- Mit?
- Hogy mit szólok hozzá?
- Kíváncsi voltam. Kobra odavan érte, hátha te tudod, miért.
- Mert a testvére.
- Jó, de…
- Tudod, Ghoul, az emberek elég jelentős hányadának ez elég ok a rajongásra. Sőt. Ha engem kérdezel, Kobra elég… visszafogottan bánik vele. Nem vesztette el a fejét.
Ghoul büszkén rávigyorgott.
- Mert igazi Killjoy!
- Meg mert a te nevelésed – nevetett Jet Star is, aztán komolyabban folytatta. – Csak ne kezdj harcot vele. Az Kobrának lenne a legrosszabb.
- Persze.
Jet Star egész megnyugodott. Ghoul…
Hát ezért volt csak annyi hozzáfűzni valója Poisonhoz, hogy „Kobra testvére”. Az a fiú érinthetetlen számára. Nagyon helyes… Remélhetőleg tényleg képes lesz visszafogni magát, és legalább részben normálisnak mutatkozni előtte…
A visszapillantóba nézett.
- Idegesít az az egér mögöttünk – mondta. Ghoul gyorsan hátrafordult. Steel Grinék tarka Pontiacja száguldott a nyomukban. A fiú elvigyorodott, és visszacsusszant az ülésre, úgy nézett Jet Starra.
- Pedig jó lesz, ha megszokod. Nem úgy tűnik, mint akik hamar meg akarnak szabadulni tőle.
- Akkor is. Ne kövessen egy egér se.
- …És nekem is lesz egy!
Jet Star szinte mérgesen pillantott oldalra, de a Ghoul arcára kiült izgalom és a kárörvendő mosoly egyértelművé tette, hogy komolyan beszél. A lehető legkomolyabban…
Elfintorodott, és inkább bekapcsolta a rádiót.
A lancasteri bázis volt a legnagyobb a Zónákon területén. Ez volt a Központ, a BL/I szíve, és ezt a környék is jól mutatta. Az egyetlen hely volt, ahol karban tartották a házakat, legalább is egy részüket, a leromboltak helyére pedig újakat építettek. Emberek is laktak itt, pontosabban a BL/I katonái és családjaik. Volt ruházati, műszaki és vegyesbolt, bank, kórház és iskola, és minden évben fényesen megünnepelték a Függetlenség napját, a Karácsonyt, és a Gyereknapot is. Aszfaltozott utcák vezettek pókhálószerűen a város közepén elhelyezkedő főtérre, az egyetlen térre, ahol nem irtották ki a fákat. Itt volt az egyetlen megmaradt játszótér is. Templom viszont nem volt a városban, és a White Pigeon-t leszámítva nem volt egyetlen étterem, könyvesbolt, vagy mozi sem. Tulajdonképpen semmiféle közösségi, vagy szórakozási lehetőség nem volt – azt a BL/I szolgáltatta minden hétvégén. Ilyenkor aztán felbolydult az egyébként néma és kihalt város. A gyerekek már délelőtt megszállták a játszóteret (ilyenkor szabadott féktelenül hangoskodni), az idősebbek a főtér padjaira telepedtek, a fiatalabbak pedig csöndben, illedelmesen megálltak a hátuk mögött, onnan figyelték az eseményeket. A tér közepén ugyanis egy régimódi, nyolcszögletű kis építmény állt egy kis dobogón. Nyolc fehérre festett oszlop tartotta a sarkokat, sőt, a csúcsos tető, és az oszlopok közti combközépig érő kovácsoltvas díszkerítés is fehér volt. Mindenki szerette ezt a tüneményt, mert olyan csodálatosan túlviláginak tűnt a kőcsipkés oromzatával, a vakító fehérségével, hogy felüdülés volt ránézni. Innen olvasták fel a közérdekű információkat (amiket egyébként mindenki levélben is megkapott, mégis szertartássá vált a felolvasásuk), itt búcsúztak el az elesettektől, és itt osztották ki az általános feladatokat az elkövetkező egy hétre. Minden vasárnap pontban délben pedig zenészek jelentek meg, vörös felöltős hófehér szmokingban, vörös csizmában, és Mozartot, meg Tchaikovskyt játszottak. A tömeg mindig némán hallgatta őket. Volt valami megfoghatatlan, bizarr ellentmondás a gyönyörű dallamok, a régimódi ruhák, a lassan, méltóságteljesen forgó dobogó, és a háttérben magasodó, sima falú BL/I központ látványa közt - és mégis összetartoztak.
Mert a BL/I jó.
A BL/I óvja a szépet, az értékeket.
A BL/I nem akar háborút.
A BL/I csak védi a világot. Neki jutott a hálátlan feladat, hogy a Zónákon belül tartsa a csőcseléket.
A szabályok jók.
A szabályok kellenek.
A szabályok életet biztosítanak, biztonságot adnak.
A szórakozás luxus, a részletek jelentéktelenek. Minden erővel az Ügyet kell szolgálni, hogy jobb legyen a világ, az élet.
Better Living Industries.
Most nem szabad ostobaságokra fecsérelni az erőt. Nem szabad hagyni, hogy olyan jelentéktelen döntések vonják el az emberek figyelmét, mint hogy mit vegyenek fel, mit vegyenek a boltban, melyik iskolába adják a gyermeküket. Nem szabad engedni a művészeteknek, a gyönyörködtetés nem viszi előre a társadalmat. Megszüntetni a feszültségeket, egyértelmű és világos szabályokat szabni és betartatni, ez a feladat. A döntési lehetőség megvonása a társadalom minden rétegétől fegyelmet és nagyobb potenciált jelent a problémák kezelésében.
Better Living Industies.
Most nem szabad szabadságot adni az embereknek, még nem. Természetüknél fogva túl hamar megfeledkeznek róla, mennyi áldozattal jár is az, és elherdálják a nehezen megteremtet jólétet. Nem szabad engedni nekik.
De a BL/I nem diktatúra. A BL/I nem elnyomó hatalom. Ez nem egy orwelli szörnyű világ. Az embertelenül szabályozott életben is meg kell tartani az emberség szikráját, a vágyat a tökéletesség, a szépség iránt. A megoldás Mozart. Ő alkalmas rá, hogy mindig megvilágosítsa a mindennapok keserű, kiábrándult pókhálójába burkolózó Jövőt.
A lázadók nem értik ezt.
Nem értik, hogy ez a generáció, élén a BL/I-vel mekkora áldozatot vállal a jövőért, azért, hogy újra emberhez méltó életet élhessen az emberiség. Ez a végső cél, egy olyan jóléti társadalom megteremtése, ahol újra szabad a test és a szelem, és nincsenek többé korlátok. Ez a BL/I küldetése. És Ti vagytok ennek az ügynek a legfőbb eszközei…
Ez szól minden hétvégén a dobogóról.
És a zenekar háta mögött emelkedő épület egyszeriben nem fenyegető többé, hanem erős fal, ami állja a Zónák viharait. A BL/I erős, a BL/I figyel, és sohasem engedi kicsúszni a dolgokat a kezéből, sohasem adja fel. A kis téren összegyűlt emberek szívében újra fellobban a büszkeség és a hála. Mert hősök ők, a BL/I soraiban is az elsők, akik az életüket adják egy jobb világért. Elérik, hogy a BL/I-é legyen minden hatalom a földön, hogy teremthessen, mint maga az Isten. Elérik!
A dobogóról minden addiginál nagyobb lelkesedéssel zendül föl a név, és a tömeg engedelmesen zúgja vissza a megváltást jelentő három szót. Már magukénak érzik, féltik és szeretik. És megvédik. Távol tartják a Zónákat a világtól. Bármi áron!
Better Living Industrion.
A következmény meg…
A következmény másodlagos.
Kora délután egy négytagú társaság érkezett a benzinkúthoz, akik ugyanolyan vidáman fogadták Poisont, mint Steel Grin tette a délelőtt folyamán (és akiknek mégannyira sem tudta megjegyezni a nevüket), aztán kijelentették, hogy ideje megpihenniük. Kobra rögtön kihasználta az alkalmat, és elkérte a kocsikulcsot, azzal a jelszóval, hogy estig úgysem lesz rá szükségük. Aztán elvitte kocsikázni a bátyját.
Most ott ültek a Chryslerben, a lemenő nap a hátuk mögül sütött, még vörösebbé varázsolva a körülöttük elterülő tájat. Hazafelé tartottak, a rádióból az It’s my life szólt, és Poison nem is tudta hirtelen, mikor érezte magát utoljára ilyen jól, mint most, amikor teli torokból üvölthette az öccsével.
It's my life
It's now or never
I ain't gonna live forever
I just wanna live while I'm alive
It's my life
Lélekemelő volt.
Aztán a Doki valami nyálas szerelmes számot kezdett játszani (Poison addigra sok egyéb mellett már azt is tudta, hogy többé-kevésbé ő a felelős a Zónák rádióadásaiért), ezért Kobra inkább gyorsan lekapcsolta a rádiót. Csillogó szemekkel néztek egymásra, a fülükben még ott csengett a dallam. Aki nem harcolt még a BL/I ellen, az nem érthette, miért tüzelte fel őket ennyire ez a szám, de a lényeg az volt, hogy ők nagyon is értették. A délután folyamán kiderült, hogy nem is annyira különböznek egymástól. Szerencsére.
- Hogy képes egy ilyen szám után egy ilyet lenyomni…
- Ne bántsd, a Doki nem ért a zenéhez – nevetett Kobra.
- Azt látom… Válogatás nélkül dobálja őket egymás után…
- Legalább van rádiónk.
- Az is igaz… te Mikey… izé. Kobra.
- Hm?
- Te tényleg három éve vagy már itt?
- Aha.
- És hogy bírod elviselni?
Kobra megvonta a vállát.
- Van más lehetőségem? A BL/I túl jól őrzi a határokat.
- Nem is láttam semmilyen határt.
- Attól még vannak.
- Végigjöttem egész Bakersfieldből, Mikey! És egy árva lelket sem láttam!
Kobra mélyet sóhajtott. Hanyadszorra is játsszák el ezt ma? Ötvenedszer?
- Higgy nekem. Tudom, miről beszélek. – Poison mérges lett.
- Nem, fogalmad sincs! Semmit nem látsz, annyi homokot szórt már itt a szemedbe a szél!
Kobra nem felelt, de nem is nézett a bátyjára. Most jön az, hogy ahonnan ő jött…
- Nem tudod, mi folyik odakint. Sokan vagyunk, egyre többen, és van esélyünk a BL/I ellen! Érted? Jó, Albata speciel nagy veszteség, de azét nem pótolhatatlan! Ott van Lorainne, például, és…
Kobra újra bekapcsolta a rádiót. Poison egy pillanatig döbbenten meredt még rá, aztán mérgesen kikapcsolta. De a másik már nyúlt is felé újra…
- Eszedbe ne jusson! Hozzád beszélek!
- Defying bármikor közölhet valami fontosat, Poison.
- Nem vagyok Poison!
- Jó, akkor Gerard – felelte Kobra békítőleg, és csak azért is újra bekapcsolta a rádiót. – Figyelj... Tudom, amit tudok. Innen nem lehet kijutni. És…
- Mindenhonnan ki lehet jutni!
- Koporsóban. De én nem akarlak eltemetni.
- Ez baromság!
- Mi? Hogy nem akarom, hogy meghalj?
- Az egész! Te nem látod, mi folyik itt?! Hogy hol éltek?! Hogy hogyan éltek?! Mindenki megőrült, kiszívta az agyatok a nap, vagy nem tudom, de…
- Nem akarok erről tovább vitatkozni veled! – vágott köze Kobra hirtelen, és dühödten a kormányra csapott. Poison ijedten pislantott.
- Elhiszem, hogy odakint minden pöpec, és karnyújtásnyira a megváltás, de itt rohadtul nem ez a helyzet! És nem hagyom, hogy bármelyikünknek is baja legyen, csak mert nem bír megülni a seggén, még ha a majom bátyám is az!
Poisonnak döbbenetében el is felejtett megsértődni. A nap folyamán ez volt az első alkalom, hogy Kobra nyíltan maguk közül valóként említette őt. Persze, talán csak a délután felgyülemlett düh beszélt belőle… Vagy még inkább eddig direkt fogalmazott kétértelműen.
- Én nem maradok itt, Mikey. Kobra.
- Jó…
- És viszlek magammal.
- Fogd be.
- Ha kell erőszakkal, de nem hagyom, hogy…
- Fogd már be! – kiáltotta Kobra idegesen, és feltekerte a rádiót.
- …kat és a tó környékét elözönlő egereket. Cicuskáim, ideje vadászni! Tegyétek emlékezetessé az utolsó napjaikat! Most pedig szóljon akkor ez a dal mindnyájotoknak, de főleg Flaggy Bearnek. Szerettünk, öreg.
A két testvér összenézett. Poisonak ismerős volt valahonnan a név.
- A fenébe! - sziszegte Kobra dühösen, és megint a kormányra vágott.
- Ghoul meg… az a magas. Azok is valami tóhoz mentek, nem? – kérdezte Poison óvatosan. Valahol, nem is olyan mélyen élt benne a gyanú, hogy biztosan nem lehet itt olyan sok tó…
Bár azt nem mondhatta, hogy jól ismeri az öccsét, hála az utóbbi hat évnek, de azt világosan látta rajta, hogy most ideges. Mi több, dühös. Nagyon dühös!
- De – felelte Kobra, de nem lassított. Poison sajnálkozva nézte. Hát igen. Pocsék érzés, mikor egy bajtársát veszíti el az ember… Lelki szemei előtt felrémlett egy pufók, fekete szakállal ölelt arc, egy rekedtes hang, és... igen. Bűz. Biztos, hogy annak a söröshordónak Flaggy Bear volt a neve…
Megrázta a fejét, és megpróbált inkább valami egész másra koncentrálni. Volt min gondolkoznia.
Kobra azzal töltötte a délutánt, hogy körbefurikázta a Hatos Zónában. Jártak a Calflowban, megnézték Fekete DeeDee autótelepét (Kobra ragaszkodott hozzá, hogy megalkudjon a férfival egy Cadillacre, fájdalomdíjként Ghoulnak), ami inkább volt roncstelep, mint használtautó-szalon. Sőt, DeeDee is inkább volt egy minden hájjal megkent vérbeli kereskedő, mint egy szakadt számkivetett… Az már csak hab a tortán, hogy tényleg hájas volt. Vagy legalább is testes. És tényleg fekete.
Aztán ott volt Baggy Joe, aki leplezetlen gyanakvással méregette mindvégig, míg Kobra arról próbálta meggyőzni, hogy nem Ghoul nevében van itt, nem ő küldte a múlt héten szerzett motorolaj árával, egyáltalán, ő nem is tudott semmiféle motorolajról...
Meglepően hosszú kirándulás volt, és meglepően jól elbeszélgettek közben. Kobra mesélt néhány mókásabb kalandjáról a BL/I-vel, és Poison is ugyanezt tette. De egyikük sem beszélt a nehézségekről és kudarcokról. Arról, hogy mennyi szenvedéssel jár ez az élet – sejtették, hogy csak ugyanoda lyukadnának ki, ahová néhány órával azelőtt az asztalnál is. És Poisonnak ez egy cseppet sem tetszett.
Miért nem képes Kobra felfogni, hogy ez nem vezet sehova? Innen, a sivatag kellős közepéről semmi esélye egy normális életre – pláne nem a BL/I ellen. Miért nem látja ezt át? Jó, eddig talán nem is gondolkozott rajta, belesüppedt ebbe az életbe, ez volt természetes, de most itt van ő… Most már igazán láthatná a fényt az alagút végén…
Party Poisonban fel sem merült, hogy ő az, aki semmit sem tud még a Zónák életéről. Hiszen egészen nyilvánvaló, hogy ezek itt csak küszködnek a semmiért, és…
Arra eszmélt, hogy Kobra mormog valamit az orra alatt. Azt nem tudta eldönteni, énekel-e, vagy csak a szöveget mondja, de a szavakat tisztán értette.
I'll tell you all how the story ends
Where the good guys die and the bad guys win. Who cares!
- Ez mi? – kérdezte meglepetten. Kobra felrezzent.
- Hm?
- Nem arról volt szó, hogy szépen elsiratjátok Flaggy Beart? Ez meg tök pörgős szám.
- Egy Killjoy sose sír – felelte Kobra majdnem vidáman.
Naigen. A Varázsszó. Poisont komolyan kezdte érdekelni, mi lehet az a killjoy, de Kobra azt mondta, ő ezt nem tudja szavakba önteni.
And all of us who've seen the light
Salute the dead and lead the fight.
- Optimista egy nóta… - jegyezte meg Poison.
- Tudod, Killjoy az, akinek ez erőt ad.
Poison szinte durcásan fordította el a fejét és nézett ki az ablakon.
- Agymenés ez az egész…
- Egyszer majd megérted.
- Utoljára apa mondta ezt a szerelemről.
- És? Igaza lett, nem?
- Nyolc éves voltam, akkor, Mikey! Te ne nézz gyereknek!
Kobra kuncogott. Poison tüntetőleg nem vett róla tudomást.
Csöndben várták ki a szám végét, aztán amikor Defying kissé talán rekedtes hangja zendült, egyszerre kapták a fejüket a rádió felé, mintha csak azt várták volna, mikor bújik elő a hangszóróból.
- Ez volt tehát a Save Yourself! Flaggy Bear emlékére, akit alig egy órája lőttek le a kőbánya melletti tónál. Cincognak tehát az egerek, Cicuskáim, veszettül cincognak, de azért csak óvatosan azokkal a kieresztett karmokkal, mert harapnak is ám a kis dögök! A másik rossz hír, hogy Fun Ghoul és Jet Star még mindig nem hallatott magáról. De ismerjük a fajtájukat, és van egy olyan érzésem, hogy hamarosan az egérkék is megismerik. Minden esetre, aki jóban van az Úrral, az tegye már meg, hogy szól néhány jó szót az érdekükben. És akkor most jöjjön a…
Kobra lejjebb vette a hangerőt, és ahogy Poison ránézett, látta, hogy elsápadt egy kicsit, ahogy összeharapja az ajkát. Fájdalmas volt így látnia őt. Kibírhatatlanul fájdalmas!
- Hé, nem lesz bajuk – mondta bátorítóan.
- Persze.
- Vagy Fun Ghoul a semmire vágott volna fel, hogy előbb leszel te lány, mint hogy őt elkapják?
- Nem Fun Ghoul a gond – rázta a fejét Kobra. - Flaggy Bear már előttem is itt volt. Tapasztalt Killjoynak számított. Példaképnek.
Poison figyelmesen nézte az öccse arcát. Nem tűnt ismerősnek. Idegenek voltak a megkeményedett vonásai, idegenek a szavai, és idegen a szíve. Könyv volt, de csukott könyv. Képtelen volt olvasni belőle.
- Hatalmas túlerő lehetett, ha végeztek vele…
Poion nem tudta, mit mondjon erre. Illetve, nagyon is jól tudta.
- Mike… Kobra. Messze van ide a tó?
- Talán ha húsz mérföld.
Poison azonnal felélénkült.
- Az semmi! Akkor még simán…
- Nem megyünk oda.
- Mi? Miért nem? Most mondtad, hogy túl sokan vannak, és…
- Pont ezért nem megyünk oda.
Poison tátott szájjal meredt rá. Azt eddig is sejtette, hogy ezzel a bandával nagyon nem stimmel valami, de hogy ennyi bajtársiasság nincs bennük… Még a BL/I is törődik az embereivel! Ezt történetesen tapasztalatból tudta.
- Mikey, mi ütött beléd?! A barátaid, nem?
- De.
- Akkor…
- A barátság nem azt jelenti, hogy én is megöletem magam.
- Ketten vagyunk, ha nem tűnt volna fel!
- Jó de, te… - Kobra hirtelen elakadt. Poison arca elsötétült.
- Fejezd csak be!
- Gerard…
- Ilyenkor Gerard, mi?! Fejezd csak be! – Kobra fújt egyet.
- Legyen. Te nem tudod, hogy kell elbánni velük.
Ez már sok volt Poisonnak.
- Tudod te, hány BL/I-s rohadékot kapartak már el miattam?
- Ez most más…
- Nem más!
Kobra mélyet sóhajtott.
- Ne veszekedjünk. Nem ismerjük a körülményeket, úgyhogy nem mehetünk oda értük, és kész.
- Te félsz?!
- Téged féltelek.
Ez jóidőre elhallgattatta Poisont. Próbálta győzködni magát, hogy szó szerint kell értenie, és Kobra csakis azért vezet tovább ilyen nyugodtan, hogy őt biztonságban tudja. De nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy nélküle is ugyanígy tenne… Egyszerűen nem ment.
És akkor mi lett volna, ha mégis igent mond Ghoulnak, és velük megy?!
Tíz perc múlva a Chrysler megállt a benzinkút mellett, és a két fiú kiszállt. Kobra épp csak egy pillantást vetett az egyik töltőoszlop mellett ácsorgó tarka Pontiacra, de Poison képtelen volt napirendre térni a dolog fölött.
- Hamarabb ideértek, mint mi? – kérdezte döbbenten.
- Persze, különben a Doki kitől hallotta volna a hírt?
- Feltalálták már pár évtizede a mobilt, nem?
- Itt nincs térerő – felelte Kobra nyugodtan, szinte mosolyogva, és eltűnt a bolt sötétjében. Poison csöndben szörnyülködve követte. Mint a sötét középkorban…
Úristen, csak egy hetet bírjon itt ki! Aztán már biztos nem keresik majd annyira. Egy hét, és úgy elhúzza innen a csíkot, Mikeyvel együtt, hogy száz évig se ülepszik le utánuk a por!...
A hátsó szoba egészen zsúfolt volt már. Ott volt Journal Bungler, Geeboy Ferric, és a szemmel láthatóan megtört Steel Grin is, aki az ablak alatt ült a székén, és fájdalmasan a tenyerébe temette az arcát. Defying most is az ajtóval szemközt ült, és ahogy a két fiú belépett, rögtön rájuk nézett.
- Gyertek csak. Ezt hallanotok kell. Grin?
A férfi reménytelenül megrázta a fejét, de aztán kiegyenesedett, és beszélni kezdett.
- Szóval csak körbe szaglászni kicsit, ahogy te is mondtad, Doki, de az egész környék hemzsegett az egerektől. Tizenkét autót számoltunk. Tizenkettőt!
Egy pillanatra csend lett a szobában.
- Valami nagy dolog lehetett ezt, mert mióta leromboltuk azt a félig kész bázist a mederben, nem nagyon merészkedtek vissza oda… Ghoul azt mondta, jobb, ha kettéválunk, úgyhogy ők Jet Starral nekivágtak a szikláknak, mi meg…
- Miért ketten? – vágott közbe Poison értetlenül, de Defying nem hagyta, hogy befejezze.
- Te most kussolsz.
- De miért nem három-három, úgy kiegyenlí…
- Kobra, be tudnád fogni az öcséd száját?
- Nem vagyok az öccse! – csattant fel Poison mérgesen, de Kobra figyelmeztetően belecsípett a karjába, hogy feljajdult. Steel Grin azonban készségesen magyarázni kezdett.
- Fun Ghoul nem szeret olyanokkal dolgozni, akik nem az ő csapatába tartoznak. Nincs meg a kellő összhang köztük.
- De ez hü… - Kobra ezúttal cseppet sem finoman szólt rá.
- Hallgasd már végig szerencsétlent!
Steel Grin ránézett, aztán Defyingra, de végül folytatta.
- Szóval délről kerültük meg a tavat, és olyan közel mentünk a kocsikhoz, amennyire csak lehet. Csak három őr volt, azokat leterítettük, a többiek viszont egész lent voltak a mederben. Volt ott velük valami fejes is, mert két fekete autót is láttunk. Nem mentünk közelebb, ismeritek azt a helyet, elég meredek a lejtő a mederbe, és nincs fedezék. Nem akartunk kockáztatni.
- Helyes – bólintott Defying, mire Steel Grin mintha elmosolyodott volna, és egy fokkal megkönnyebbülten folytatta.
- Egy ideig vártunk, de Jet Starék nem jöttek, ezért elküldtem Flaggyt, hogy nézzen már utánuk. Nem tudom, hogy keveredett a mederbe… De egyszercsak ott volt, azok meg…
- Lelőtték – fejezte be Poison utálkozva, egész megfeledkezve róla, hogy most tulajdonképpen nem is neki jelentenek. Hiába, a szokás hatalma… Steel Grin azonban csodálkozva nézett fel rá.
- Nem, dehogy. El akarták fogni. Ő lőtte le magát.
- Mi?...
- Poison, fogd már be! – dünnyögte Defying inkább unottan, mint mérgesen.
- És Ghoulék? – kérdezte gyorsan Kobra, mielőtt még a bátyja megint szóhoz jutott volna. Steel Grin szomorúan megrázta a fejét.
- Nem tudom. Nagy volt a kavarodás lent, és a túloldalt is lőtték. Páran már indultak is vissza a kocsikért, úgyhogy mi eljöttünk.
- Képesek voltatok otthagyni őket a kereszttűzben? – kiáltotta Poison döbbenten, de Steel Grinnek nem maradt ideje felelni, mert Defying hangja csattant.
- Najó, mindenki munkára! Kobra, te is őrségben vagy ma éjszaka, kell az éber szem. Kifelé. – A társaság szedelőzködni kezdett. – Poison, te maradsz!
Poison kedvetlenül torpant meg az ajtóban. Mit akarhat vajon tőle ez a gyászhuszár? Ha most azzal jön, hogy neki itt semmi beleszólása a dolgokba…
- Mi a fene van veled? – kérdezte Defying, mikor végre magukra maradtak.
- Velem? Veletek mi van!
Defying egy pillanatra mintha visszahőkölt volna az éles hangtól, de az arcáról nem lehetett leolvasni semmit, mert megint rajta volt a szemüveg. – Simán otthagyták azt a két…
- A karod mellett az agyad is megsütötték, vagy számolni nem tudsz? – vágott közbe Defying szinte sajnálkozva.
- Mi?!
- Tizenkét autó, az legjobb esetben is huszonnégy egyenruhás, és ugyanennyi sugárpisztoly.
- Nem lézerpisztoly? – érdeklődött Poison szarkasztikusan, de a férfi nem vette fel a megjegyzést.
- Huszonnégy öt ellen még nekünk is sok.
- De csapdába estek! Mi voltunk magaslati ponton, és… - Észre sem vette, hogy „mi”-t mond, de ha észrevette volna se igen törődött volna vele. Mert bár a legkevésbé sem óhajtotta ehhez a bandához sorolni magát, mégiscsak egy oldalon álltak. Defying szemöldöke felszaladt.
- Tán ismered azt a medret?
- Nem, de…
- Tudod, hogy az egész mindösszesen hat méter mély, és talán ha kétszáz méter hosszú?
- Ne-nem, de…
- Akkor meg kussolj, amíg nem kérdeznek – fejezte be a férfi még mindig egy cseppet sem szemrehányóan, azzal megfordította a székét, és némi kutakodás után vagy hat oldalnyi gyűrött fénymásolópapírt nyomott a fiú kezébe.
- Nesze. Ezt tanuld meg előbb, aztán lehet pofázni.
Poison rámeredt a legfelső lapra. Egészen határozottan az volt a tetejére írva, hogy „Házirend”
- Ez most komoly…?
- Nyisd ki végre a szemed, és vedd észre, hol vagy – dörmögte a Doki komolyan, és fél kézzel is akkorát lökött Poisonon, hogy az megtántorodott. - Na tűnés. És eszedbe ne jusson valami hülyeségre rávenni Kobrát, mert esküszöm, hogy tényleg kiheréllek.
Poison szeme megvillant, de többre nem maradt ideje.
- Na takarodj... És mégvalami, kölyök! – Tetőtől talpig alaposan végig mérte a fiút.
- Sürgősen szerezz magadnak valami rendes ruhát, mert elhányom magam.
A K-town volt a lancasteri Központ legszigorúbban őrzött szárnya. Az emeletek és szobák mindenütt kiválóan hangszigeteltek voltak, sehol egy ablak, kijárat is csak kettő, egy a lépcsőház, és egy a liftek felé. Minden négyzetcentimétert apró lézerágyúkkal ellátott kamerák figyeltek, amik kíméletlenül lőni kezdtek, ha idegen lépett a látókörükbe. A hozzájuk tartozó felügyelőterem is a K-townban volt, és teljesen független volt a Központ többi biztonsági rendszerétől. Itt senki sem ült a monitorok mögött, mindent a kamerákra bíztak. A BL/I jobban bízott a gépekben, mint az emberekben... Ezért aztán csak külön paranccsal lehetett belépni az emeletre. Egészen pontosan csak négy embernek volt állandó engedélye az itt tartózkodásra, és egy ötödiknek, akinek viszont pillanatnyilag külön engedély kellett, hogy elhagyhassa az épületszárnyat.
Li Wang, az egyetlen vezető beosztású kínai nő a Központban, egy volt a négy közül. Sietős, határozott léptekkel tipegett a vakítóan fehér folyosón, tűsarkúja éles koppanásokkal visszhangzott a néma falak közt. Fekete kosztümöt viselt, mint mindig, kezében most is ott pihent az elmaradhatatlan, csiptetős kis tábla, és egy kisebb halom dosszié.
Elérte a folyosó végét, és balra fordult. Néhány lépés után egy újabb lifthez érkezett. Beütött egy ötjegyű kódot a hívólapon, és az ajtó kinyílt.
Nem lift volt.
Li sietősen átlépte a küszöböt – szó szerint küszöb volt, ahol vörös fények pásztázták végig minden porcikáját, hogy azonosíthassák -, és rendületlenül lépkedett tovább az elé tárult újabb folyosó fehér márványkövein. Még két ajtó várt rá, de a második után már nem egy újabb folyosó következett. Egy széles, téglalap alakú szobába érkezett, aminek szemközti fala egyetlen, hatalmas ablak volt, előtte egy aprónak tűnő kis emelvény, néhány kapcsolóval és mikrofonnal ellátva. Világítás nem volt, de ez nem is volt baj. Az üvegen túlról átszűrődő fény épp elég fényt adott, hogy ne kelljen aggódnia az embernek, mikor bukik orra.
Li hallotta, hogy bezáródik mögötte az ajtó. Mélyen, elégedetten felsóhajtott. Gyorsan az asztalkára tette a mappákat és a csiptetős táblát, és karba font kézzel az ablakhoz lépett.
Most már látszott, hogy az, ahol ő állt, az tulajdonképpen csak egy félemelet, ahonnan remekül be lehet látni a lába alatt elhelyezkedő szobát. Szép nagy szoba volt, egyenesen tágas – és egy cseppet sem a BL/I-hez méltó.
A falak és a padló ugyan fehér volt, de a falra akasztott hatalmas tévé, az absztrakt képek, a bárpult a szoba végében, a zenelejátszó, a tizenkét gondosan elhelyezett és tökéletes hangzást biztosító hangszóró mind-mind olyan luxus volt, amit sehol máshol nem engedélyeztek a Központban, sőt, a városban, de egész Kaliforniában sem nagyon.
A szoba közepére puha szőnyeget terítettek, rajta üveg dohányzóasztal, és egy csillogó, fekete bőrkanapé. Egy fekete nadrágos, kopasz férfi ücsörgött rajta, két karja hanyagul szétdobva a támlán, de nem úgy tűnt, mint aki elégedett. Li csöndes mosollyal az arcán figyelte még egy pillanatig, aztán követte a férfi mereven előre szegezett tekintetét.
Az asztal túloldalán egy valószerűtlenül tökéletes testű nő táncolt. Hosszú, szőke haja, a piros bikini és az átlátszó, apró csengőkkel és aranylapocskákkal díszített rojtos szoknyája egyértelművé tették, mi a dolga…
Forgott, a csípőjét rázta, és újra és újra csábos pillantásokat vetve a férfire, egyre csak mosolygott. Li nézte még egy darabig, aztán bekapcsolta a mikrofont.
- Miss Jergoche, kérem. Kettes fázis.
A nő egy pillanatra felnézett az üvegre, ami az ő oldaláról nézve persze fekete volt így átláthatatlan, és bólintott. Aztán lassan, tökéletes lábait kecsesen keresztbe téve egymás előtt, mint a manökenek, a férfi felé indult.
Mindent bevetett. Ujját végighúzta az üvegasztalon, ahogy elment mellette, aztán a combján, a csípőjén, a hasán, a mellein, a nyakán, az állán, a száján… Aztán könnyedén hátravetette a haját, és félig a férfi ölébe ülve végigsimított az arcán.
Li csöndben figyelte a fejleményeket. Miss Jergoche minden tekintetben tökéletes volt. Művelt, okos, gyönyörű, profi szerető, az a fajta, aki szó szerint életről és halálról, felemelkedéséről és bukásáról dönt az ágyban, mert képtelenség neki ellenállni. Li régóta várta már, hogy időt szakítson erre a kis… munkára. Most elégedetten nézte, ahogy a lány vetkőztetni kezdi a férfit, kigombolja az ingét, végignyalja meztelen mellkasát, simogat, csókol, suttog… de nem járt sikerrel. A férfi hűvös tekintettel méregette magának. Hagyta, hogy a lány kényeztess, eltűrte a buja vonaglását az ölében, de Li jól láthatta az arcán a méla megvetés utálkozó fintorát.
Kuncogott. Aztán megint bekapcsolta a mikrofont.
- Elég lesz, Miss Jergoche. Köszönöm a fáradozását.
A lány villámgyorsan felpattant, és szédítő sebességgel kapta magára a nemrégiben a földre hajított vállkendőjét, aztán azon az irreálisan magas sarkú cipőjén az üvegkalitka felé indult. Az alatt volt ugyanis a kijárat.
Li kiengedte a nőt, és mire az fellépkedett a lépcsőn, már a kezében is volt a pénz.
- Köszönöm a fáradozását, Miss Jergoche.
- Remélem, a teljes összeg! – rikácsolta a lány felháborodottan, és villámgyorsan elsüllyesztette a bikinijében a bankjegyeket – én mindent megtettem, nem tehete…
- Természetesen az egész – vágott közbe Li nyugodtan. – Menjen végig a folyosón, aztán forduljon jobbra, ott lesz a lift. A kolléga az első emeleten várja, ő majd kikíséri önt.
Miss Jergoche sértődötten felszegte a fejét. Jó fél fejjel volt magasabb, mint Li.
- Rendben! De ha ez kitudódig, beperelem hitelrontásért!
- Biztosíthatom, hogy köztünk maradt – felelte Li mosolyogva, de mikor a lány végül kecsesen kilejtett az ajtón, szinte gyűlölködve nézett utána.
- Kurva – jelentette ki csak úgy magának, aztán visszament az ablakhoz. Egy percig még nézte az időközben a bárpult elé lépő férfit, aztán amikor látta, hogy az az italával visszaül a kanapéra, ő is a jobboldali lépcső felé vette az irányt, ahol az imént Miss Jergoche is feljutott a vezérlőbe.
Mosolyogva lépett ki az ajtón. A férfi azonnal ránézett.
- Italt? – kérdezte szinte közömbösen. Egészen mély, selymes hangja volt, szinte megnyugtató.
- Köszönöm, szolgálatban soha.
A másik vállat vont, és egy hajtásra leitta a maradék viszkit (legalábbis a szagából ítélve az volt), aztán halkan az asztalra tette a poharat, és felállt.
- Mit akarsz?
- Miss Jergoche rendkívüli tehetség. A szerelem élő istenasszonya. Maga Aphrodite.
- Valóban?
Li nem állhatta meg, hogy körbe ne nézzen a szobában. Lenyűgözően stílusos volt.
- Igen erősen megtépáztad az önbizalmát.
- Nem az én hibám volt.
- Tudom – felelte Li halkan, és hátat fordítva a férfinek alaposan tanulmányozni kezdte a tévét. Egyetlen porszem nem volt rajta.
- De ha az lett volna, az sem zavart volna, nem igaz?
- Kétség kívül nem.
- Csodálatos…
Hirtelen megfordult, és mosolyogva újra körbenézett. - Lenyűgöző… lenyűgöző vagy. De most légy őszinte…
Közelebb lépett, és lassan végigsimított a férfi csupasz mellkasán, hasán, egész az ágyékáig.
- Milyen érzés? – suttogta halkan, vörös ajkai szinte súrolták a férfi száját.
Az csak elgondolkozva nézett maga elé. Szemmel láthatólag nem érdekelte a nő.
- Semmilyen – mondta halkan, mély hangja mégis szinte visszhangot vert a teremben.
- Nem mozdít meg az ösztön?
- Nem.
- Két éve nem voltál nővel, Korse.
A férfi hirtelen ránézett.
- Nem érzek semmit. - A fekete, mandulavágású szemekben mérhetetlen izgalom, és őszinte csodálat csillant.
- Fantasztikus…
Li elhúzódott egy kissé a férfitől, és alaposan végigmérte.
- Sem a tested, sem a szíved nem reagál. A légzésed és a pulzusod is normális. Mondd, jól érzed magad?
- Sehogyan sem érzem magam. – Li hallgatott egy pillanatig.
- Faszfej – jelentette ki határozottan, mosolyogva, és ütésre emelte a kezét, de Korse elkapta a csuklóját, és a villámnál is sebesebben vágta a falhoz, hogy a nő feljajdult fájdalmában.
- Ne merészelj sértegetni – sziszegte Korse halkan, de hangjában féktelen düh remegett. Li nem felelt azonnal. A gondosan kifestett fekete szemek megint tágra nyíltak, de ezúttal lehetetlen volt eldönteni, a csodálat, vagy a félelem csillog-e bennük?
- Fantasztikus… - lehelte a nő. - Egyszerűen fantasztikus… - Megpróbálta ellökni magától a férfit, de mintha egy hegyet akart volna odébb tolni.
- Engedj el, Korse – mondta halkan. – Kérlek.
Korse egy pillanatig még merőn nézett az arcába, aztán elengedte a csuklóját, és hátrált egy lépést. Li pihegve bámult rá. Meglepte az az elementáris erő és határozottság, amivel a férfi lecsapott rá. Rendkívül tehetséges Wing Tsun harcosnak tartották, de erre a támadásra még ő sem volt felkészülve.
Fantasztikus.
És tökéletes.
- Tökéletes vagy, Korse… Tökéletes… - suttogta átszellemülten, és remegő ujjakkal végigsimította férfi arcán. De Korsén nem látszott, hogy bármiféle hatással is lenne rá a dicséret, vagy éppen maga a mozdulat.
- Akkor vége? – kérdezte türelmetlenül.
Li lesütött szemmel bólintott. Ragyogott az arca.
- Vége.
- Kérem vissza az engedélyem.
Egy cseppnyi alázat sem volt a hangjában, ahogy kiejtette a szavakat, inkább csak fenyegetés. Linek megdobbant a szíve. Bármennyire is boldog és elégedett volt, most újra szembesülnie kellett vele, milyen félelmetes tud lenni Korse… Egy pillanatig még fürkészően nézett a sötét, barna szemekbe, de csak az üresség nézett vissza rá.
Leakasztotta a nyakából az egyik belépőkártyát, és a férfi kezébe adta. Az gondosan megszemlélte a kis mágneslapot.
- Végre – mondta végül. Li kihasználta az alkalmat.
- A bakersfieldi támadás egyetlen túlélője eltűnt a Zónák területén.
Korse lassan felemelte a fejét.
- Hát ezért volt ez a nagy sietség? – Li nem vett tudomást a kérdésről.
- Nem akarom, hogy élve kijusson onnan.
A férfi mintha egy pillanatra már majdnem elmosolyodott volna.
- Ez természetes.
- Nincs szükség nyílt hajtóvadászatra. Okland nem akar nagy felhajtást, de tudnod kell, hogy nem állunk jól odakint. Romlik a helyzet. Ez a fiú összekötőkapocs lehet a Zónák és a Külsősök közt. Nincs szükségünk rá, hogy tényleg kapcsolatba is lépjenek egymással. Gyorsnak kell lenned, de észrevétlennek.
Korse figyelmesen hallgatta a nőt.
- Minden rendelkezésünkre álló adatot megkapsz, és Okland tizenkét fős személyi testőrséget is engedélyezett. A legjobbakat válogattuk össze, és…
- Én válogatom őket össze – jelentette ki Korse, egy pillanatra a nőbe fojtva a szót.
- Mint mondottam, a legjobban képzett…
- Nem a képzettség számít.
Li szeme összeszűkült.
- Képzettség nélkül halottak!
- A sivatag nem tudást, hanem ösztönt és bizalmat kíván. Én válogatok.
Li nem felelt. Sohasem volt még lehetősége rá, hogy megtapasztalja, milyen is a levegő a Zónák mélyén, és emiatt sokszor hátrányba is került. Tapasztalatlannak számított, csak a veteránok pöffeszkedő meséire hallgathatott, és persze Korséra. Ez utóbbi viszont igencsak keveset mondott, és Li pontosan tudta, hogy azért, mert a férfi a saját játszmáit játssza, nem pedig a BL/I-jét. De hát ez a felsővezetést nem érdekelte. Korse volt az egyetlen valódi fegyverük. Egyszerűen nem mondhattak le róla, bármit is tett.
- Rendben. Szabad kezet kapsz, Korse.
- Mint a régi szép időkben?
- Mint a régi szép időkben.
Korse nyájas mosolyt villantott a nőre. Az a fajta mosoly volt, amikor az ember az ősellenségét látja csapdában vergődni.
Megindult a lépcső felé, de Li utána szólt.
- Korse!
A férfi megtorpant.
- A Zónák felett korlátlan úr vagy, de a Központ az én felségterületem.
Korse arcán újra feltűnt az a kárörvendő, gyilkos mosoly.
- Természetesen, Miss Wang.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése